Szerző Téma: A helyettes bűnhődésről  (Megtekintve 1298 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Dátum: 2020. November 24. - 20:37:36
A helyettes bűnhődésről - Szabados Ádám írásait használva.

Az a tanítás, hogy Krisztus a mi jogos büntetésünket magára vállalva halt meg helyettünk, nem az evangéliumi kereszténység találmánya, nem is a reformátoroké, nem is az egyházatyáké, de még csak nem is az apostoloké. A helyettes bűnhődés motívuma gazdag előképekben átjárja az egész Ószövetséget. Az ószövetségi előképek mintául szolgálnak az új szövetség valósága számára: Krisztus értünk kiontott vérének jelentését ezek az előképek mutatják meg. Amit az előképek ábrázoltak, az valósult meg Krisztusban, amikor eljött, hogy az életét adja értünk.

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #1 Dátum: 2020. November 24. - 20:39:08
A helyettes bűnhődés ószövetségi előképei: a bőrruha


Amikor az egyházatyák Jézus Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezték (l. itt), az apostoli tanításra hivatkoztak. Azért értelmezték a Megváltó halálát a bűneink büntetésének elhordozásaként, mert ezt olvasták az apostolok írásaiban, és ezt olvasták azokban az ószövetségi iratokban is, amelyek az apostolok teológiáját meghatározták. Az apostolok nem légüres térben értelmezték Jézus halálát, hanem azoknak az ószövetségi előképeknek a fényében, amelyekre Jézus is felhívta a figyelmüket a feltámadása után, amikor „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve megmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt” (Lk 24,27), és „megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk 24,45), amelyek az ő szenvedéséről előre szóltak. Néhány most következő bejegyzésben szeretnék én is megmutatni fontos ószövetségi előképeket, amelyek a helyettes bűnhődésről szóló apostoli tanítás alapjául szolgáltak. Kezdjük a bőrruhával.

Péter apostol szerint Krisztus halála már a világ teremtése előtt elrendeltetett (1Pt 1,19-20), de hogy Isten helyettes áldozat halálával váltja meg az embert, arra a legelső történelmi utalást közvetlenül a bűnbeesés után találjuk. Amikor az ember vétkezett, azonnal észlelte, hogy ruhátlan. „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.” (1Móz 3,7) A teremtéskor még „nem szégyellték magukat” (1Móz 2,25), a bűnbeesés után viszont mind egymás, mind Isten előtt ruhátlanoknak látták magukat. Érezték, hogy szükségük van valamire, ami eltakarja őket a másik tekintete elől. Mivel Ádám is és Éva is valamilyen értelemben „olyan lett, mint az Isten, jónak és rossznak tudója”, vagyis olyanná, aki maga határozza meg a különbséget a jó és a rossz között, egymás ítéletétől is félni kezdtek. Megoldásként növényeket aggattak magukra, hogy eltakarják mezítelenségüket.

Ez azonban kevésnek bizonyult, amint Isten is megjelent köztük a kertben. „Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között.” (1Móz 3,8) Vajon miért kellett elrejtőzniük, ha egyszer betakarták már magukat fügefalevelekkel? Amikor Isten megszólítja a bújkáló embert, az így válaszol neki: „Meghallottam hangodat a kertben, de megijedtem, mert mezítelen vagyok.” (1Móz 3,10) Ádám a félelem miatt bújkált, hiszen Isten átlátott a fügefaleveleken, előtte az ember a növényruhában is mezítelen maradt. Ádám tudta, hogy nem volt szabad enni a fáról, tudta, hogy vétkezett, és emlékezett arra, hogy Isten azt mondta: „Ha eszel a fáról, meg kell halnod!” (1Móz 2,17)

Isten a mezítelenségről szóló vallomást hallva nem szabadítja fel Ádámot, nem mondja neki: „Ádám, gyere csak ide és nézz rám! Szerinted én elítéllek? Miért gondolod, hogy nem szeretlek? Nekem nincs semmi problémám veled! Gyere csak ide, hadd mutassam meg, mennyire szeretlek, mennyire értékes vagy nekem, hadd mutassam meg, hogy nem haragszom rád! A kígyó ítél el téged, nem én!” Nem, Isten megkérdezi Ádámtól: „Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél?” (1Móz 3,11) Isten tudta, hogy a bűn okozza a bűntudatot. Ádám ekkor Évára mutat, és Istenre hárítja a felelősséget: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.” (1Móz 3,12) Isten azt kérdezi ekkor az asszonytól: „Mit tettél?” (1Móz 3,13) A büntetés súlyos: az asszony fájdalommal szül és vágyakozik férje után, a férfi fáradsággal szerzi kenyerét a földön, amely tövist és bogáncsot hajt, és mindkettőjüknek végül meg kell halniuk (1Móz 3,15-19). Szomorú földi életüket az élet fájától elszakítva, az Édenen kívül kell leélniük (1Móz 3,22-24).

Az ítélet kihirdetése után Isten azonban valami váratlant tesz, ami jelzi, hogy nem a kiűzetés a vége a történetnek. Isten olyat tesz, ami előképe annak, amit a világ teremtése előtt elhatározott, amit az idők teljességében megvalósított, hogy Krisztus helyettes halála által menti meg az embert az örök haláltól. „Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.” (1Móz 3,21) Ahhoz, hogy bőrruhába öltöztethesse az embert, Istennek meg kellett ölnie egy állatot. Egy állat meghalt, hogy az ember szégyene be legyen takarva. Ez az első helyettes áldozat. Isten maga öltöztette fel az embert, jelezve, a bűn elfedezéséhez helyettes áldozatra van szükség, és hogy az áldozatot ő adja. Ez a motívum mintául szolgál minden további áldozathoz, amelyet Ábeltől Krisztus eljöveteléig bemutattak.

A fügefalevelek nem tudják feloldani a bűn problémáját. Isten pedig nem oldja fel helyettes áldozat nélkül, hiszen a bűn büntetése a halál. A helyettes áldozatot azonban nem az ember adja, hanem Isten. Isten öltözteti fel az embert a helyettes áldozatból készült bőrruhába, hogy hatékonyan takarja el a szégyenét. A bőrruha csak előkép. Az igazi öltözet maga Krisztus, akibe a keresztségkor öltözünk (Gal 3,27), azonosulva az ő halálával és feltámadásával. Benne kaptuk meg a bűneink büntetését, a halált, és az igazság bőrruháját, amely elfedi vétkes mezítelenségünket. Ő bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne (2Kor 5,21). Ez az evangélium, amely a bőrruha proto-evangéliumában szinte azonnal megjelent, amint az ember fellázadt Istennel szemben és meglátta szégyenét.


https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21317

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #2 Dátum: 2020. November 25. - 11:50:01

A helyettes bűnhődés ószövetségi előképei: a páskabárány - Szabados Ádám


Amikor az egyházatyák Krisztus haláláról írnak, az egyik leggyakrabban használt előkép számukra a páskabárány. Ez nem véletlen, hiszen az Újszövetség is párhuzamot von a páska ünnepe és a passiótörténet között, előbbit magyarázó keretként használva az utóbbihoz. Pál explicit módon kimondja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott” (1Kor 5,7b). Görögül: τὸ πάσχα ἡμῶν ἐτύθη Χριστός. Krisztus a mi páskabárányunk, akit a zsidó rendelkezés szerint évente megölt páskabárányhoz hasonlóan megöltek áldozatként. A páskabárány rendelkezése tehát előképe Krisztus halálának. Ha meg akarjuk érteni, hogy Krisztus miért halt meg, vissza kell mennünk Mózes második könyvének 12. részéhez, ahol a páskabárányról szóló rendelkezés először elhangzik.

A kilencedik csapás után Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy készítse fel Izráel népét az Egyiptomból való kivonulásra, mert már csak egy csapás következik. Az Egyiptomból való kiszabadítás Izráel népének paradigmatikus megváltástörténete, amelyről évről évre megemlékeztek, fiaiknak is tanították, és a zsidóságban a mai napig a széderest alaptörténete, amelyet a Haggadából felolvasnak. Az Újszövetség is használja az Egyiptomból való kivonulást és az ígéret földjére való bevonulást a bűnből való sokkal alapvetőbb szabadulás előtörténeteként (pl. 1Kor 10; Zsid 4; Júd 1,5; Jel 11,18). A tizedik csapás az elsőszülöttek megölése volt. Ez fontos kép, hiszen Isten Izráelt is elsőszülöttjének nevezi (2Móz 4,22), a fiát hozta ki Egyiptomból (Hós 11,1).

Isten azonban nem csak egyszerűen kihozta Izráelt a fogságból, hanem kiváltotta. „Van-e még egy olyan nemzet a földön, mint a te néped, Izráel, amelyért elment az Isten, és kiváltotta, hogy az ő népe legyen, és nevet szerzett magának azzal, hogy nagy és félelmetes dolgokat vitt véghez, mint ahogyan te kiűztél nemzeteket és isteneiket néped elől, amelyet kiváltottál magadnak Egyiptomból?” (2Sám 7,23) A kiváltás ára pedig a vér volt, a páskabárány vére, amelyet minden elsőszülött fiúért adtak. Az Egyiptomból való szabadításnak két aspektusa volt: egyrészt az egyiptomi rabszolgaságból és elnyomás alól való szabadítás, másrészt az Isten ítélete alóli szabadítás. Amikor Isten a tizedik csapással térdre kényszerítette a fáraót, Izráel kiszabadult az elnyomás alól. Ez annak az előképe, hogy Krisztus kiszabadít bennünket a gonosz fogságából, a bűn, a halál és az ördög hatalma alól (Kol 1,13-14; 2,14-15; Zsid 2,14-15). A csapást azonban megelőzte a páskabárány feláldozása és a zsidó házak vérrel való megkenése. Ez az Isten ítélete alól való szabadulás előképe.

A csapások Isten ítéletét jelentették Egyiptomon. Az első kilenc csapás esetében Isten automatikusan megkímélte az izráelieket, különbséget téve köztük és az egyiptomiak között. Ábrahám Istene Egyiptom hamis istenei felett tartott ítéletet (2Móz 12,12), csapásokkal sújtva azokat, akik ezeket az isteneket imádták. A különös a tizedik csapásban az, hogy az ettől való szabadulás feltételes. Ahhoz, hogy a zsidó elsőszülöttek ne haljanak meg, le kellett ölni a páskabárányt, be kellett kenni annak a vérével a ház ajtófélfáit és szemöldökfáját, és csak ha az Úr meglátta a vért (2Móz 12,13), akkor ugrotta át az ítélet azt a házat. (Innen ered a görögből páskának fordított pészach héber szó.) A vér Isten ítéletétől mentette meg a házat.

De miért lebegett a zsidók felett is Isten ítélete? Ezékiel adja meg erre a választ: „Akkor fölemelt kézzel tettem esküt, hogy kihozom őket Egyiptom földjéről abba az országba, amelyet kiszemeltem nekik: tejjel és mézzel folyó föld az, minden ország ékessége. Akkor ezt mondtam nekik: Vessétek el mindnyájan szemetek elől a förtelmes bálványokat, ne tegyétek magatokat tisztátalanná Egyiptom bálványisteneivel! Én, az ÚR, vagyok a ti Istenetek! De engedetlenek voltak velem szemben, és nem akartak hallgatni rám. Senki sem vetette el szeme elől a förtelmes bálványokat, és nem hagyták el Egyiptom bálványisteneit. Ezért azt mondtam, hogy kitöltöm rajtuk haragomat, és végzek velük haragomban ott, Egyiptom országában. De mást tettem nevemért, hogy ne gyalázzák azt azok a népek, amelyek között éltek, és amelyek előtt megismertettem magamat velük. Kihoztam őket Egyiptomból.” (Ez 20,6-9) A zsidókat is jogosan érhette volna a csapás, Isten ítélete, Isten azonban meg akarta őket váltani. Ezért adta Isten Mózesen keresztül a zsidóknak a páskát. A fókuszban az elsőszülöttek voltak, de minden zsidónak ennie kellett belőle, hiszen Isten az egész népet váltotta ki Egyiptomból és az ítélet alól.

„Azután ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz az első az év hónapjai között. Mondjátok meg Izráel egész közösségének: Ennek a hónapnak a tizedikén vegyen magának mindenki egy bárányt, családonként és házanként egy bárányt. Ha kevés a ház népe az egy bárányhoz, akkor a legközelebbi szomszédjával együtt vegyen a lélekszámnak megfelelően. Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud megenni a bárányból. Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves. Juhot vegyetek, de vehettek kecskét is. Ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig tartsátok magatoknál, azután estefelé vágja le Izráel egész gyülekezeti közössége. Vegyenek a vérből, és kenjék a két ajtófélfára és a szemöldökfára azokban a házakban, ahol megeszik. Ugyanazon az éjszakán egyék meg a tűzön sült húst, és egyenek hozzá kovásztalan kenyeret keserű füvekkel. Ne egyétek nyersen, se vízben főzve, csak tűzön megsütve, és a feje, a lábszárai és a belső részei együtt legyenek. Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. Így egyétek meg: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az ÚR páskája ez. Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR. De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg az ÚRnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés ez, hogy megünnepeljétek!” (2Móz 12,1-14)

A páska lényege a helyettes áldozat. A bárány halt meg a zsidók helyett. A vér a bárány értük adott életét jelképezte: nem őket sújtotta az ítélet, hanem a bárányt. Emlékezetben kellett tartani ezt a napot nemzedékről nemzedékre. Aztán sok-sok generációval később eljött egy páskaünnep, amelyen a názáreti Jézus megtörte a kovásztalan kenyeret és azt mondta: „Vegyétek, ez az én testem.” Aztán vette a poharat is, amely a pészach tartozéka volt, és azt mondta tanítványainak: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.” (Mk 14,22-24) Másnap a páskaünnepen kivégezték Jézust. Pál apostol szerint Krisztus a mi páskabárányunkként halt meg a kereszten (1Kor 5,7). Vagy ahogy Keresztelő János kinyilatkoztatta: „Íme az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29). Jézus azért halt meg, hogy Isten ítélete ne bennünket érjen (Jn 5,24), és hogy kiszabadítson bennünket a sötétség hatalmából (Kol 1,13-14). Krisztus halálának jelentését a páskabárány fényében értjük meg. Krisztus helyettünk bűnhődött.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21321

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #3 Dátum: 2020. November 25. - 17:18:36
A Páskához kapcsolodó gondolatok.

A vér az ajtófélfákon és a szemöldök fán a békét biztosította Izrael részére: „ Amikor látom a vért, megkíméllek benneteket”
A vérrel meghintett ajtófélfák mögött kétségtelenül mindenki érezte, hogy bűneik igazságos zsoldjáról volna szó, őt is érné a pusztító kardja. Helyette azonban a bárány szenvedte el a büntetést és ez képezte békéjének biztos alapját. Az ítélet amit ő érdemelte meg, az Isten által rendelt áldozatot sújtotta, és mert ezt hitte a ház belsejében békében ehetett belőle. Minden kétely hazuggá tette volna Jáhvet, mert Ő megmondta: „Amikor látom a vért, megkíméllek benneteket”. Ez elegendő volt. Nem személyes érdemen múlt a menekülés. Az „én” itt teljesen ki volt kapcsolva, és mindannyiuknak a vér oltalma nyújtott biztonságot. Nem csupán megmenthető, hanem megmentett állapotban voltak. Megmentésükben nem reménykedtek, azért nem is imádkoztak érte, hanem mint biztos valóságot tudták azt, támaszkodva Isten kijelentésére, amely nemzetségről nemzetségre megmarad. Azonkívül ők nem csak részben menekültek meg és részben maradtak ítélet alatt, hanem teljesen megmenekültek. Azon a rettenetes éjszakán, amelyen a halál Egyiptom minden elsőszülöttjét elérte, a bárány vére és az Úr szava képezte Izráel békéjének alapját. Ha a zsidók valamelyikének csak egy haja szála is meggörbült volna, akkor Jáhve szava  semmisnek, a bárány vére pedig értéktelennek bizonyult volna.

Nagyon  fontos, hogy világosan megértsük, mi képezi a bűnös békéjének alapját isten előtt. Annyi mindenfélét hozzákevertek Krisztus befejezett művéhez, hogy sok lélek a maga megváltását illetően sötétségben és bizonytalanságba  süjjedt. Ezek a lelkek nem értik , hogy Krisztus vére által való megváltás, személy szerint ő reájuk is vonatkozik, és nincs bizonyosságuk a felől, hogy a bűn teljes megbocsájtásáért Krisztus tökéletes engesztelő áldozatot mutatott be ...
Nekünk arra van szükségünk, hogy biztos tudásunk legyen saját magunk megmentett voltáról. A zsidók nem csak azt tudták, hogy a vér által megmenekülést találhatnak, hanem tudták, hogy meg vannak mentve. Mért? Talán valaminek alapján, amik ők tettek, éreztek, vagy gondoltak? Semmi esetre sem, hanem mert isten mondta: „Amikor látom a vért, megkíméllek benneteket”. Megnyugodtak Isten bizonyságtételét hallva, hitték azt, amit Isten mondott, mert Isten mondta azt, ők megpecsételték, hogy Isten igaz.
A békét az a tény adta, hogy Jahve szeme nyugodott a véren és hogy Ő ismerte annak értékét.
Vagy elegendő a békességünk alapjául a vér egyedül, vagy soha sem lehet békességünk.
Vagy elegendő Krisztus (vére) engesztelő áldozata, vagy nem.
De ha elegendő , mért e kételyek és aggodalmak?
Mi hajlunk arra, hogy inkább a Szent Szellem bennünk levő gyümölcsét, mint Krisztus értünk való művét tekintenénk békességünk alapjának.

(a Szent Szellem munkája fontos, nélkülözhetetlen helyet foglal el keresztyén életünkben, de ezt a munkát az írás sohasem mondja békességünk alapjának)

Nem a Szent Szellem szerzet békességet, hanem Krisztus. Nem a Szent Szellemről mondja az Írás, hogy Ő a mi békességünk, hanem Krisztus. Ez a megkülönböztetés nagyon fontos. Krisztus vére az, amely békességet ad, tökéletes megigazulást és isteni igazságot ez érez, a lelkiismeretet megtisztítja, bevezet bennünket a szentek szentjébe, módot nyújt Istennek a hívő bűnös elfogadására és jogot ad nekünk a menny minden megbecsülésének és dicsőségének élvezetére.

C.H. Mackintosh
« Utoljára szerkesztve: 2020. November 25. - 17:20:19 írta Zoltan »

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #4 Dátum: 2020. November 26. - 10:37:45
A helyettes bűnhődés ószövetségi előképei: az engesztelés napja

A mózesi törvénynek volt egy kiemelten fontos rendelkezése: az engesztelés napja. Ez az ünnep Mózes harmadik könyvében van leírva, annak is a közepén, jelezve az ünnep fontosságát. Mózes harmadik könyve azt a kérdést válaszolja meg, hogy hogyan tud Isten együtt élni a bűnös néppel, amellyel szövetségre lépett. A könyv felsorolja az áldozatokat, amelyeket a népnek be kell mutatnia (1-7. rész), papokat rendel számukra, akik közbenjárnak a népért (8-10. rész), törvényeket ad nekik, hogy mit tegyenek a tisztátalanságokkal (11-15. rész), és részletes rendelkezéseket ad nekik arra, hogy hogy éljenek „papok királyságaként” az Úr földjén (17-27). A könyv centrumában azonban a nagy engesztelési ünnep, a Jóm Há-Kippúrím áll (16. rész). Az ünnep rendelkezése arról szól, hogy a főpapnak évente egyszer be kell mennie a szentek szentjébe, hogy egy kecskebak vérével engesztelést szerezzen a nép bűneiért, és a táboron kívüli pusztába ki kell hajtani egy másik kecskebakot, hogy jelképesen magával vigye oda Izráel vétkét. Az engesztelési ünnep fontos előképe Krisztus helyettes bűnhődésének.

Nézzük meg először a rendelkezés hátterét! „Beszélt az ÚR Mózeshez Áron két fiának a halála után, akik meghaltak, mert az ÚR elé mertek lépni.” (3Móz 16,1) Az engesztelés napjának magyarázatát tehát Nádáb és Abíhú tragikus történetében látjuk. A 10. részben olvasunk arról, hogy „Nádáb és Abíhú, Áron fiai, fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az ÚR előtt, amilyet Ő nem parancsolt nekik” (1). „Ekkor tűz csapott ki az ÚR színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az ÚR színe előtt.” (2) „Mózes így szólt Áronhoz: Erről beszélt az ÚR, amikor azt mondta: A hozzám közelállókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok!” (3) „Azután ezt mondta Mózes Áronnak meg a fiainak, Eleázárnak és Ítámárnak: Fejeteket gondozatlanul ne hagyjátok, ruhátokat meg ne szaggassátok, hogy meg ne haljatok, és az ÚR meg ne haragudjék az egész közösségre!” (6)

Teljesen világos, hogy az engesztelés napjának hátterében az Úr szent haragja áll. Hogyan maradhat életben Isten előtt egy nép, amely tisztátalan és vétkes? A válasz: engesztelésre van szükség, amely tisztává teszi a népet Isten előtt, hogy Isten haragja ne sújtsa őket halállal. A rendelkezés szerint ennek kellett történnie Izráelben minden évben az engesztelés napján.

„Ezt mondta az ÚR Mózesnek: Mondd meg a testvérednek, Áronnak, hogy ne menjen be akármikor a szentélybe a kárpiton belül, a ládán levő födél elé, hogy meg ne haljon, mert a födél fölött jelenek meg felhőben. Úgy menjen be Áron a szentélybe, hogy vigyen egy bikát vétekáldozatul és egy kost égőáldozatul. Öltözzék gyolcsból készült szent köntösbe, gyolcsnadrág legyen rajta, gyolcsövvel övezze magát körül, gyolcssüveget tegyen a fejére. Szent ruhák ezek, mosakodjék meg azért vízben, és úgy öltse fel ezeket. Izráel fiainak a közösségétől pedig vegyen két kecskebakot vétekáldozatul és egy kost égőáldozatul. Mutassa be Áron a bikát mint a maga vétekáldozatát, és szerezzen engesztelést magáért és háza népéért. Azután fogja a két kecskebakot, állítsa azokat az ÚR elé a kijelentés sátrának a bejáratánál, és vessen sorsot Áron a két bakra, az egyiket sorsolja ki az ÚRnak, a másikat Azázélnak. Vezesse oda Áron azt a bakot, amely a sorsvetésben az ÚRnak jutott, és készítse azt el vétekáldozatul. Azt a bakot pedig, amely a sorsvetésben Azázélnak jutott, állítsák élve az ÚR elé, hogy engesztelést végezzen vele, és elküldje Azázélnak a pusztába.” (16,2-10)

Egy bikára és két kecskebakra volt tehát szükség az engeszteléshez. „Áron tehát mutassa be a bikát mint a maga vétekáldozatát, és szerezzen engesztelést magáért és háza népéért. Vágja le Áron a bikát mint a maga vétekáldozatát.” (16,11) Ezt kellett bevinnie Áronnak először, a maga vétkeiért, hogy ne haljon meg, mikor a nép bűneiért végez engesztelést. A vért a szentek szentjében a láda fedelére és elé kellett hintenie. Miután ez megtörtént, a főpap levágta az első kecskebakot, és annak a vérét is bevitte a szentek szentjébe. Egyszer hintett a láda fedelére, hétszer a láda elé. „Így végezzen engesztelést a szentélyért, Izráel fiainak a tisztátalansága miatt és minden vétkes hitszegése miatt. Így cselekedjék a kijelentés sátráért is, amely köztük, tisztátalanok között van. Amikor bemegy a szentélybe engesztelést végezni, egy ember se legyen a kijelentés sátrában, egészen a kijöveteléig. Így végezze el az engesztelést magáért, háza népéért és Izráel egész gyülekezetéért.” (16,16-17)

Az engesztelni ige héber szava a piél alakban lévő kipper (כִּפֶּר), amelynek elsődleges jelentése az, hogy befedezni, haragot lecsillapítani, kiengesztelni. Az engesztelés ünnepének kontextusában erre az engesztelésre a nép vétkei miatt van szükség, Isten a nép vétkes tisztátalansága miatt haragszik, az engesztelés a népnek szerez befedezettséget, megtisztulást, békességet Isten előtt. Az Istennel való békesség ára a kecskebak vére. „A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” – mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője, a főpap által végzett engesztelésre utalva. A 3Móz 17,11-ben azt olvassuk, hogy maga Isten adta a vért engesztelésül az oltárra, a vér pedig az életet jelképezi, amelyet a vétkesért cserébe adnak. A kecskebak hal meg, hogy az izráelieknek ne kelljen meghalniuk vétkeik miatt.

Ezután következett a másik kecskebak, amely azt jelképezte, hogy az engesztelés napján az izráeliek vétke tényleg el lett távolítva. Miután a főpap kijött a szentek szentjéből, a bika vérével megkente az oltár szarvát, hogy a templomot is megtisztítsa a nép tisztátalanságaitól, majd elébe vezették a másik kecskebakot, amely még élt. A rendelkezés az volt, hogy Áron tegye rá mindkét kezét az élő bak fejére, és vallja meg fölötte Izráel fiainak minden bűnét és minden vétkes hitszegését. „Helyezze azokat a bak fejére, azután küldje el egy odarendelt emberrel a pusztába, hadd vigye magával a bak minden bűnüket egy távol eső földre. Így küldje el a bakot a pusztába.” (16,21-22) A két kecskebak együtt jelképezte, hogy az engesztelés hatásos volt, valamint azt, hogy az engesztelésre a bűn miatt volt szükség. Ezt a második bakot bűnbaknak is nevezik, kifejezve, hogy a nép bűneiért kergetik a pusztába, hogy ott elpusztuljon. Mindkét bak a helyettes bűnhődés jelképe, csak az egyik a helyettes halált jelképezi, a másik a bűn hordozását és eltávolítását.

Az engesztelés napján nem volt szabad senkinek semmiféle munkát végeznie, mert „ezen a napon végeznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak benneteket, és megtisztultok minden vétketektől az ÚR színe előtt” (16,30). „Örök rendelkezés legyen ez nálatok, hogy évenként egyszer engesztelést végezzenek Izráel fiaiért, minden vétkük miatt.” (16,31)

A Zsidókhoz írt levél az előképet látja az engesztelés napjában, ezért ezt az ünnepet használja magyarázatként arra, hogy mi történt Krisztus halálakor. Krisztus mint egy új, jobb szövetség (8,13) főpapja ment be a mennyei szentek szentjébe (9,24), hogy engesztelést szerezzen értünk is, és azokért is, akik az első szövetség alatt éltek, hiszen a bikák és bakok vére nem képes eltörölni a bűnt (10,11), Krisztus vére azonban igen (9,26). Neki nem kellett a saját vétkeiért áldozatot bemutatni, hiszen bűntelen volt (5,26-27), nem kecskebak vérével ment Isten elé, hanem a saját vérével (9,12), ezért nem is kell ezt megismételni, hanem egyetlen áldozatával egyszer s mindenkorra tökéletessé teszi a vérével megszentelteket (10,10-14). Akit Krisztus áldozata engesztel meg Istennel, az nem fog meghalni a jelenlétében, mint Nádáb és Abíhú. Aki viszont közönségesnek tartja és lábbal tapodja Krisztus vérét, annak nincs más áldozat a bűneiért, hanem csak az ítélet várása, amely félelmetesebb lesz Nádáb és Abíhú ítéleténél is, akiket tűz emésztett meg (10,26-31).

Ne tekintsük Krisztus vérét közönségesnek! Az ő vére engesztelő vér Isten előtt a vétkeinkért. Helyettes bűnhődés. Enélkül nincs bűnbocsánat (Zsid 9,22).

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21324

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #5 Dátum: 2020. November 27. - 09:17:10

 Kecskebak „Azázélnak”?


A nagy engesztelési ünnepen, amelyről a 3Móz 16 rendelkezik, két kecskebakot állítottak a főpap elé. Az egyiket levágták, annak a vérét vitte be a főpap a szentek szentjébe engesztelő áldozatul a nép vétkeiért. A másik baknak a fejére tette a főpap a kezét, áthárítva rá a nép bűneit, majd ezt a másik bakot a pusztába kergették, „Azázélnak” (לַעֲזָאזֵֽל). A rendelkezés így szólt: „Azt a bakot pedig, amely a sorsvetésben Azázélnak jutott, állítsák élve az ÚR elé, hogy engesztelést végezzen vele, és elküldje Azázélnak a pusztába.” (3Móz 16,10) Vajon mit jelent az, hogy a kecskebakot Azázélnak kellett adni? Kire vagy mire vonatkozik ez a szó? Így leírva könnyű tulajdonnévként érteni, de vajon jó-e ez a fordítás, és ha igen, miért nem Azazélnek fordították az ókori változatok? Mire utal a szövegben a לַעֲזָאזֵֽל (lá’ázázél) kifejezés?

A héber szóösszetétel jelentése főleg azért bizonytalan, mert a Szentírásban egyedül itt találkozunk vele, három versben összesen négyszer (3Móz 16,8.10.26). Gordon Wenham a Mózes harmadik könyvéhez írt kommentárjában (The Book of Leviticus. Eerdmans, 1979) három fő értelmezési lehetőséget nevez meg: vagy egy démonról van szó, vagy a teljes pusztulásra utaló kifejezésről, vagy köves helyről. Akik az Azázél szót egy démon tulajdonneveként értik, azzal érvelnek, hogy a szövegben a szó Jahvéval áll kontrasztban: az egyik bakot Jahvének (לַיהוָ֑ה) adják, a másikat Azázélnak (לַעֲזָאזֵֽל); Jahvéval szerintük nem állhat párhuzamban valami személytelen dolog. Tudjuk ráadásul más igehelyekből, hogy a puszta a démonok lakhelye (3Móz 17,7; Ézs 13,21; 34,14; Mt 12,43; Jel 18,2), a „késő judaista” Énok könyve Azázélt egy démonként is értelmezi (1Én 8,1; 9,6), igazolva, hogy ez az értelmezési lehetőség jelen volt a zsidóságban. C. F. Keil is ezt az értelmezést követi, de Azázélt nem démonként, hanem a démonok fejedelmeként, vagyis a Sátánként azonosítja (Keil-Delitzsch II, 398).

Akik elutasítják a démonként való azonosítást, két megfontolandó érvet hoznak fel ezzel az értelmezéssel szemben. Az egyik ellenérv az, hogy éppen a 3Móz következő fejezete tiltja meg az izráelieknek, hogy a démonoknak bármilyen felajánlást adjanak: „Ne áldozzák ezután véres áldozataikat a gonosz szellemeknek, akikkel paráználkodnak. Örök rendelkezés legyen ez náluk nemzedékről nemzedékre.” (17,7) Elvileg lehetett persze az Azázélnak elküldött bak egyszerűen csak annak a jele, hogy Izráel bűneit a „szerzőjükhöz” küldik vissza, de a gyakorlatban ezt mégis könnyű lett volna a démonnak adott ajándékként értelmezni, ami egyértelműen szembemegy a 17,7 tiltásával. A másik ellenérv etimológiai jellegű: az Azázél szó nem tulajdonnév, hanem konkrét jelentéssel bíró szóösszetétel. Hogy pontosan mit jelent, azzal kapcsolatban azonban vita van.

Etimológiai alapon a szó egyik lehetséges jelentése: teljes pusztulás. Wenham szerint ezt az értelmet látja a szóban Hoffmann és Hertz etimológiai tanulmánya. Ennél elterjedtebb jelentés az, hogy az azázál köves hely. Ez volt a középkori zsidó Rási magyarázata, és ezzel az értelmezéssel G. R. Driver is egyetért, aki az arab azázu szóból eredezteti a héber szó jelentését, ami azt jelenti: köves, durva talaj. Ha a 22. verset a 10. vers fényében olvassuk, akkor a kivágás helye (גְּזֵרָה) azonos lehet a köves hellyel, ahova a bakot a táboron kívülre száműzik. A „kivágják Izráel táborából” kifejezés máskor is ítéletet jelentett (pl. 3Móz 7,20-27; 17,4.9-14; 18,29; 20,3.5-6.17-18; 22,3; 23,29), ez tehát összecseng azzal, hogy a bakot Izráel táborából a köves, kivágott helyre száműzik, ami az ítéletre utal, amely az izráeliek helyett a bűnbakot érte.

Volt professzorom, Jay Sklar azonban egy további lehetőségre is felhívja a figyelmet Leviticus c. kommentárjában (TOTC, IVP, 2014): az azázél összetett szóként egyszerűen azt is jelentheti, hogy távozó kecske. Szalai András erről a jelentésről ezt írja Jézus a bűnbak – A girardizmus c. tanulmányában: „A bűnbak-szertartás rejtélyes, vitatott, és a héber szövegben csak itt (16:8,10,26) előforduló alakja ’Azazél’. A 16:8 szerint a két kecske közül egyet ’az ÚR-nak’ (l-JHVH), egyet pedig ’Azazélnak’ (l-‘zazl) sorsolnak. A szófejtés szerint azonban éz = kecske, ázal = elmenni, távozni, tehát nem ’egyet Azazélnak’, hanem ’egyet távozó kecskéül’; a görög nyelvű zsidó fordításban (LXX) is hena tó apopompaió = ’egyet az elvivőnek’. Bár egyes ószövetségi apokrifek és középkori rabbinikus kommentárok az ‘zazl kifejezésben egy pusztai démon nevét vagy lakhelyét látták, a zsidók életet csak Istennek áldoztak, démonnak soha. Ezért az izraelita kommentárok többsége elutasítja az Azazél = démon hipotézist.”

Ezt a megoldást alátámaszthatja, hogy az Ószövetség korai fordításai (LXX, Szümmakhosz, Teodotius, a Vulgata, sőt, később Luther is) így értették a héber szót. Innen származik az angol „scapegoat” kifejezés is: a kecske, amelyik eltávozik. A szöveget ebben az esetben tehát félrevezető úgy fordítani, hogy „az Azázélnak küldött bak”, hiszen egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a bak az, amelyik jelképesen elviszi a pusztába Izráel bűneit. A szöveg azt mondja, hogy amikor ez a bak kiűzetik a táboron kívülre a pusztába, magán hordozza a nép minden bűnét (וְנָשָׂ֙א הַשָּׂעִ֥יר עָלָ֛יו אֶת־כָּל־עֲוֹנֹתָ֖ם). A bűn (ávón) és a hordozás (nászá) közti héber szókapcsolat több más előfordulása egyértelműen a büntetés hordozását jelenti (pl. 1Móz 4,13; 3Móz 5,17; 4Móz 5,31; 14,34), és szerepel felcserélhető párosításban a חֵטְא (chét) és סָבַל (szávál) szavakkal is, amelyek együtt szintén a bűn büntetésének súlyos terhét jelentik, amit valaki hordoz (pl. JerSir 5,7).

Mit jelent tehát az, hogy „Azázélnak” (לַעֲזָאזֵֽל) sorsolták az egyik bakot? Bár teljesen biztosat nem mondhatunk, a legvalószínűbb értelmezésnek én is azt tartom, amit Szalai András és volt tanárom, Sklar professzor: arról a bakról van szó, amelyet „távozó kecskéül” választottak, hogy jelképesen hordozza Izráel bűneit és büntetését, amikor kiűzetik a táborból. Így vágatna ki minden vétkes zsidó Izráel közösségéből, ha nem lenne helyettes áldozat (a két kecskebak), amelyet az Úr adott nekik engesztelésül és a bűnök eltávolításának előképeként.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21334

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #6 Dátum: 2020. November 28. - 11:38:31
Az engesztelés napján kezdődik a nagy örömünnep éve


Volt a zsidóknak egy csodálatos ünnepe, a nagy örömünnep (vagy kürt) éve (שְׁנַת הַיּוֹבֵל), amelyet a törvény szerint minden ötvenedik évben kellett megünnepelniük. Mózes harmadik könyve így rendelkezett: „Számolj azután negyvenkilenc esztendőt. Akkor fúvasd meg a harsogó kürtöt a hetedik hónap tizedikén, az engesztelés napján fúvasd meg a kürtöt országszerte. Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek fölszabadulást az ország minden lakosának. Legyen az nektek örömünnep: hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez. Öröm-ünnep legyen az ötvenedik esztendő. Ne vessetek és ne arassátok le, ami az aratás után kihajtott; a meg nem metszett szőlőt ne szüreteljétek le. Mert örömünnep az, tartsátok szentnek.” (3Móz 25,8-12)

Ez az ünnep biztosította (volna, ha megtartották volna), hogy hosszútávon egyetlen izráeli család se váljon földönfutóvá, senki ne ragadjon bele véglegesen a szolgasorsba, és egyetlen család vagy nemzetség se veszítse el az Úrtól számára kijelölt földet. A törvény azt is jelezte, hogy a zsidók csak használói a földnek, a föld tulajdonosa JHVH. Az ötvenedik évben el kellett engedni az adósságot, fel kellett szabadítani a szolgasorba jutottakat, pihentetni kellett a földet. A birtokok visszatértek azokhoz, akikhez tartoztak. Az Úrnak szentelt nagy örömünnep éve volt ez. Az, hogy a zsidók ritkán tartották meg ezt a törvényt (vagy talán soha), csak azt mutatja, mennyire távol tudtak kerülni Isten jó akaratától. Pedig józan pillanataikban elismerték, hogy „boldog az a nép, amelynek az Úr az Istene” (Zsolt 33,12; 144,15).

Jézus a szolgálata kezdetén ehhez az évhez hasonlította azt, amit Isten rajta keresztül tesz. „Amikor Názáretbe ment, ahol felnevelkedett, szokása szerint bement szombat napján a zsinagógába, és felállt felolvasni. Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvet, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva: ’Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.’” (Lk 4,16-19) Jézus hozzátette: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” A nagy örömünnep éve kezdődött Jézussal. A szabadulás és elengedés éve. Benne teljesedett be mindaz, amire az eredeti ünnep előre mutatott. Jézus hozta el a szegényeknek, a megkínzottaknak, a foglyoknak a szabadulás evangéliumát, az Úr kedves esztendejét.

A törvény szerint a nagy örömünnep éve mindig az engesztelés napján (Jóm Kippúr vagy Jóm Ha-Kippúrím – י֧וֹם הַכִּפֻּרִ֣ים) kezdődött. Az engesztelés napján kellett megfúvatni a sófárt az egész országban. Ez jelezte, hogy az adósságok elengedése az engesztelő áldozat miatt lehetséges, és egyben azt is, hogy az igazi nagy adósság a bűn. Ahogy az izráeliek tartoznak egymásnak, úgy tartoznak Istennek is, hiszen nap mint nap megrabolják a dicsőségét és az igazságát. Az engesztelő áldozat rendezi ezt a kérdést, mert a bűnbak viszi el a nép közül a bűnt, és a vér általi meghintés teszi tisztává a népet Isten előtt. Az engesztelés napja után következik az örömünnep éve.

Számunkra Jézus Krisztus egyetlen főpapi áldozata jelenti az engesztelést. Az ószövetség és az új szövetség között nem az a különbség, hogy a régi szövetségben szükség volt engesztelő áldozatra, az újban viszont már nincs szükség erre. A régi és az új szövetség között az a különbség, hogy a régi tökéletlen volt, az új tökéletes, a régi árnyék volt, az új a valóság, a régiben bűnös volt a főpap, ezért önmagáért is kellett áldozatot bemutatnia, az újban a főpap a bűntelen Jézus Krisztus, aki csak értünk áldozott, a régiben bakok vérét vitték a szentek szentjébe, az új szövetségben viszont a főpap a saját vérét viszi be a mennybe, mert nem bikák és bakok, hanem ő lett a helyettes engesztelő áldozat a bűneinkért.

Amikor a kereszten Jézus bemutatta a főpapi áldozatot, eljött számunkra a nagy örömünnep éve, az Úr kedves esztendeje. Eljött a nyugalom éve, amikor megnyugodhatunk a fáradozásainkból és ingyen kegyelemből igazíttatunk meg, cselekedetek nélkül. Eljött a szabadulás éve, amikor felszabadulunk a bűn és a halál szolgaságából, az ördög hatalmából, és hazatérünk az Atya házába, hogy fiakként éljünk, szeretetben. Az evangélium igazi örömünnep számunkra, mert Jézus Krisztus egyetlen áldozata megtisztítja a lelkiismeretünket és Isten szemében tisztává tesz.

A nagy örömünnep éve az engesztelés napján kezdődött. Ez jelzi, hogy nincs örömünnep Jóm Kippúr nélkül. Nincs evangélium engesztelő áldozat nélkül. Nincs szabadulás és megnyugvás főpapi áldozat nélkül. Nincs adósságok elengedése helyettes bűnhődés nélkül. Mert Isten szent és igaz Isten. És Isten nagyon szeret. Krisztus, a mi főpapunk, bement a szentek szentjébe, hogy saját vérével rendezze az adósságainkat és örök szabadulást szerezzen nekünk. Ez az evangélium. Az egyetlen evangélium.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21397


Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #7 Dátum: 2020. November 29. - 14:22:47
A helyettes bűnhődés ószövetségi előképei: a szenvedő Szolga


Az Ószövetség egyik különös alakja a szenvedő Szolga (Ebed-Jahve), akiről Ézsaiás könyvében olvasunk. Az apostolok Jézussal azonosították ezt a Szolgát. A The Greek New Testament (UBS) szerkesztői harmincnégy utalást és szóbeli párhuzamot számoltak össze az Újszövetségben, ezek közül több (pl. Mt 8,17; 12,15-21; Lk 22,37; ApCsel 8,32-33) explicit módon összeköti Jézus személyét az Úr Szolgájának alakjával, aki igazként szenved mások bűnéért. Péter apostol a Szolga szenvedését Jézus kereszthalálában látja beteljesedni, aki „nem tett bűnt”, de „a mi bűneinket vitte fel a fára”, „hogy sebei által gyógyuljunk meg” tévelygésünkből (1Pt 2,23-24). Egyértelmű utalás ez az Ézsaiás könyve 53. részére, ahol a Szolga szenvedésének okairól részletesen olvashatunk. Ha megnézzük közelebbről ezt a fejezetet, a helyettes bűnhődés egyik legfontosabb ószövetségi előképével találkozunk.

Amikor Ézsaiás az 52. részben elővezeti a Szolga (az olvasóknak akkor már ismert) alakját, szenvedések közt, eltorzultan látjuk őt viszont. „Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz, nem emberi volt külseje, emberhez nem méltó volt alakja.” (52,14). „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (53,2-3) Amikor Ézsaiás ránéz, arra gondol, amire kortársai is gondolnának: „Isten csapása sújtja és kínozza őt!” (53,4b) Csak valami gonosztevő lehet, aki ilyen büntetéseket szenved! Pedig semmi sem állt távolabb az igazságtól! A Szolga igaz volt, „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”! (53,4a) A „mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (53,5a). A Szolga azért „bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen”, azért szenvedett, hogy a sebei árán meggyógyuljunk (53,5b).

Ézsaiás szerint a nyomorúságunk, betegségünk és fájdalmunk oka az, hogy tévelygünk, mint a pásztortól elkóborló bárányok: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta.” (53,6a) A Szolga azért szenvedett, hogy magára vegye a mi sorsunkat, osztozzon a fájdalmainkban, és meggyógyítson bennünket a tévelygésünkből és nyomorúságainkból. Hogyan tette ezt? „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (53,5b) Egész pontosan úgy fogalmaz Ézsaiás, hogy „békességünk fenyítéke rajta volt (מוּסַ֤ר שְׁלוֹמֵ֙נוּ֙ עָלָ֔יו)”. A békességünk érdekében szükséges fenyítéket ő kapta. Az „ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (53,6b). Isten sújtotta a Szolgát azzal a büntetéssel, ami nekünk járt, hogy mi békességben lehessünk vele. A Szolga a mi sorsunkkal azonosult, a mi vétkeinket hordozta, a mi büntetésünket szenvedte el.

A Szolga szenvedése megdöbbentő, mert ártatlanul szenved, és mégsem panaszkodik. „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.” (53,7-9) Mégsem történt tévedés. „Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze.” (53,10a) Isten döntött úgy, hogy a Szolgát a nép vétkéért adja oda, ártatlanként, a Szolga pedig szó és hang nélkül vállalta ezt a szerepet. Mert a mi békességünk fenyítéke volt rajta, hogy a sebei által meggyógyulhassunk a tévelygésünkből.

Ézsaiás azt is látta előre, hogy a Szolga áldozata nem hiábavaló. „De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket” (53,10b-11). A bűn hordozásának képe összekapcsolja a Szolga alakját a jól ismert bűnbakkal, amely a nagy engesztelés napján hordozta a nép bűnét. A megvetett, kitaszított Szolga azonban visszatér, mert az Úr igazolja őt: „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (53,12)

Az apostolok Jézus Krisztusban látták beteljesedni a Szolgáról szóló jövendölést. Máté világossá teszi, hogy Jézus a Szolga, aki „megrepedt nádat nem tör el és pislákoló mécsest nem olt ki” (Mt 12,20). Máté azt is kimondja, hogy nem csak a zsidó nép, de a népek is „benne reménykednek” (Mt 12,21). Amikor a Szolga a népért szenvedett, akkor a „népbe” mindazok beleértendők, akik hisznek benne, akik hit által Ábrahám gyermekei lesznek (Gal 2,7), a Krisztusban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonába vett népe minden nép tagjaiból áll össze (1Pt 2,9-10). Azok, akik egykor nem nép voltak, Krisztusban Isten népévé lettek. Ezt értette meg az etióp kincstárnok is, amikor Fülöp elmagyarázta neki az Ézsaiás 53 jelentését (ApCsel 8,32-34). A Szolga érte, a pogányért is szenvedett.

Péter apostol Krisztusban látja beteljesedni az ézsaiási jövendölést, amikor a kisázsiai hívőknek írja: „Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél. Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.” (1Pt 2,21b-25) Péter az Ebed-Jahve alakjával magyarázza Jézus halálát, aki népe bűneit hordozva, Istentől sújtva szenved.

Az Úr Szolgájáról szóló prófécia a helyettes bűnhődés egyértelmű ószövetségi előképe. Így látták az apostolok is, és az apostolok nyomán így magyarázták az egyházatyák is. A Szolga Jézus Krisztus, aki a mi vétkeinket hordozta, a mi bűneinket vitte fel a fára, helyettünk bűnhődött, hogy nekünk békességünk lehessen. Isten sújtotta őt, de nem azért, mert ő vétkes lett volna, hiszen ő ártatlan volt és igaz, hanem azért, mert mi vétkesek voltunk, és Jézus a mi bűneinket hordozta. Krisztus helyettünk szenvedett, az igaz a nem igazakért, hogy benne megigazulhassunk és meggyógyulhassunk tévelygésünkből.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21444

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #8 Dátum: 2020. November 30. - 09:51:26
A helyettes bűnhődés ószövetségi előképei: Ábrahám és Izsák

Amikor az egyházatyák a Fiú halálának értelméről gondolkodtak, gyakran fordultak az Ószövetség egyik legfélelmesebb történetéhez, ahhoz, amelyben Isten próbára teszi Ábrahámot. Az 1Móz 22-ben olvassuk, hogy Isten Izsák feláldozására kéri az idősödő pátriárkát, majd az utolsó pillanatban egy kost ad a fiú helyett áldozatnak. Évezredek óta sejtjük, hogy valami mélységesen mély titok lappang annak a napnak a történéseiben. Kierkegaard álneves szerzője – Johannes de Silentio – is ezen elmélkedett, amikor a hit lényegét akarta megragadni. „Minél öregebb lett, gondolatai annál inkább szálltak vissza ehhez a történethez; lelkesedése mind hatalmasabb lett, és mégis mind kevésbé értette a történetet. Végül mindennél fontosabb lett számára.” (Félelem és reszketés. Európa, 14) A Mórijjá hegyén lezajlott esemény annyira megrendítő, annyira titokzatos, annyira zavarba ejtő, hogy méltán vált a festészet egyik visszatérő témájává is. Caravaggiótól Rembrandtig, Michelangelótól Brunelleschiig, Pedro Orrentétől William Blake-ig, Jan Victorstól Mark Chagallig sokan megfestették már a történetet, és biztosan nem ők lesznek az utolsók. (Az illusztráció részlet Lőrincze Miklós tusrajzából.)

A Szentírás úgy beszél Ábrahámról, mint aki barátja volt Istennek (2Krón 20,7; Ézs 41,8; Jak 2,23). Jézus a követőit általánosságban a barátainak nevezi (Lk 12,4), és azt is elmondja, hogy miért: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Az Istennel való barátság tehát az Atya szándékaiba való beavatás. Isten a barátjának nevezte Ábrahámot, mert megengedte, hogy bepillantson szíve legbelső kamrájába. Megmutatta Ábrahámnak, milyen lesz neki apaként feláldoznia egyszülött fiát! Fogd a fiadat, az egyetlenedet, akit szeretsz... Isten bevonta Ábrahámot a megváltás legbelsőbb titkába, de úgy, hogy végül nem kérte tőle az áldozatot. Az utolsó pontig elvitte Ábrahámot, hogy átérezhesse, mit tesz ő, a mennyei Atya, amikor a Fiát adja értünk, de amikor a kés lesújtott volna, Izsák helyett a kost adta, hogy jelezze: az áldozatot ő hozza meg értünk. Az Isten Báránya, az Isten egyszülött Fia veszi el a világ bűnét.

Az egyházatyák Krisztus helyettes bűnhődésének előképét látták Izsák felajánlásában, illetve abban, hogy végül a kos halt meg a fiú helyett. Az ókeresztény Barnabás levelében ezt olvassuk: „Fontoljátok meg, örvendezésnek gyermekei, hogy az Úr nekünk előre kinyilatkoztatott mindent, azért, hogy tudjuk, kinek tartozunk mindenben dicsérettel és hálaadással. Ha tehát Isten Fia, aki ugyan Úr, és ítélni fog eleveneket és holtakat, szenvedett, hogy sebe éltessen minket, higgyük, hogy Isten Fia csak érettünk szenvedhetett. Keresztre feszítve is azonban ecettel és epével itatták. Halljátok, hogyan nyilatkoztak erről a templom papjai, mert megíratott a parancs: ‘Aki a böjtöt nem tartja meg, az halállal irtassék ki’; így parancsolta az Úr, mert a Lélek edényét ő maga akarta felajánlani áldozatul bűneinkért, hogy az Izsákban létrejött előkép beteljesedjék, akit az áldozati oltárra helyeztek.” (VII.1-3 – kiemelés tőlem)”

Szardeszi Melitón ezt írja: „Ő üdvösségünk húsvétja, Ő az, aki sokakért sokat szenvedett, Ő az, akit megöltek Ábelben, akit megkötöztek Izsákban, aki idegenként vándorolt Jákobban, akit eladtak Józsefben, akit kitettek Mózesben, akit a bárányban leöltek, akit Dávidban üldöztek, akit a prófétákban megaláztak.” (Vanyó L.: II. századi görög apologéták, 69) Nazianzoszi Gergely kapcsolódik: „milyen magyarázat van arra, hogy az Egyszülött vére kielégíti az Atyát, aki még az atyja által felajánlott Izsákot sem fogadta el, hanem az értelmes feláldozását a kos feláldozására változtatta át?” (Vanyó L: A kappadókiai atyák, 438)

Nüsszai Gergely is előképet lát Izsákban: „A történeti könyvek tele vannak hasonló áldásokkal! Izsáknak, annak a szeretett fiúnak az atyja, őt sem kímélte, és az egyszülött lett felajánlás és áldozat, és helyette vágták le a Bárányt. A történetben megpillanthatjuk szinte a vallásosság teljes misztériumát. A kos a szarvánál fogva fennakadt a fán, az egyszülött maga hordozza a teljes termésű fákat. Láthatod, hogy miként ugyanő az, aki mindent hatalma szavával tart fenn, és aki a mi fánk terhét hordja, és a fa úgy tartja őt, mint hordozó Istent és mint hordozott bárányt, mert a nagy misztériumot a kettőre osztotta el előképileg a Szent Lélek, a szeretett Fiúra és a vele együtt megmutatott juhra, hogy a juhban váljon nyilvánvalóvá a halál misztériuma, az egyszülöttben pedig az élet, amelyet nem szakít meg a halál.” (Vanyó L: A kappadókiai atyák, 301)

Amikor Isten arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát, baráttá tette őt, mert beavatta szíve legféltettebb titkába. Amikor Isten megállította Ábrahám kezét és Izsák helyébe tett egy kost, megmutatta, hogy az áldozatot ő – Atya és Fiú – fogja meghozni az emberért. Ábrahám a hit példájává vált, a történet pedig a helyettes bűnhődés titokzatos előképévé. Az egyszülött fiú helyett adott bárány az Isten egyszülött Fia volt. Helyette nem akadt fenn kos a bokorban, mert ő maga volt a kos. Az Isten egyszülött Fia az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét. Az oltár a Golgota, a Mórijjá hegyével átellenben. Amikor az Atya kése lesújtott, sötétség lett a földön, a Fiú pedig felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!” De az Atya ugyanúgy tudta, hogy van feltámadás, mint Ábrahám, aki azt tartotta, hogy Isten képes a fiát a halottak közül is feltámasztani, és így a feltámadás példájává lett (Zsid 11,19). Isten sem hagyta a Fiát a sírban, hanem feltámasztotta őt a megigazulásunkra (Róm 4,13-23).

Ha meg akarjuk érteni Krisztus halálát, elmélkedjünk az 1Móz 22 lenyűgöző történetén! Mórijjá hegyén hitünk misztériumával találkozunk, a helyettes bűnhődés felfoghatatlanul személyes előképével, az Atya és a Fiú örök szövetségével, amelyet megváltásunk érdekében kötöttek. A helyettes bűnhődés a Szentháromság félelmes és csodálatos belső titka. Mérhetetlen és megérthetetlen szeretet van benne irántunk.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21496

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #9 Dátum: 2020. December 01. - 11:12:07
Krisztus halálát csak az ószövetségi előképek fényében értjük helyesen!

Fontos észben tartanunk, hogy amikor a helyettes bűnhődés ószövetségi előképeiről beszélünk, olyan paradigmákról van szó, amelyek archetipikus szinten strukturálták a zsidók gondolkodását, és ezeket az archetipikus mintákat maga Isten égette a közösségi tudatukba és kollektív tudattalanjukba. Az édeni bőrruha, amellyel Isten befedezte az ember szégyenét, évezredekre bevéste az ember szívébe a helyettes áldozat szükségességét. Ábrahám és Izsák útja a Mórijjá hegyére olyan titkot rejtett, amelyre minden zsidó rácsodálkozott. A páskabárány, amelynek a vére megvédte az izráelieket az ítélettől, minden évben emlékeztette a zsidókat, hogy élet kiontása ad nekik életet. A két kecskebak, amely a nagy engesztelés napján elhárította Isten haragját, megtanította a zsidókat arra, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. A vétekáldozatból tudták, hogy a bűn áthárítása lehetséges. Az Úr Szolgájának különös prófétai képe előre jelezte, hogy a békességükért valaki bűnhődni fog.

Nem szabad lebecsülnünk ezeknek a paradigmáknak a jelentőségét. Hasonló nagy narratív struktúra volt az Egyiptomból való kiszabadítás története, amely egész nemzeti létük alapstruktúrájaként működött: Isten elment értük, hogy kiváltsa őket a fogságból és a maga népévé tegye őket. Ilyen nagy narratív struktúra volt az ősatyák története is, akikkel Isten szövetségre lépett, és akiknek ígéretet tett, hogy megsokasítja utódaik számát. Ilyenné vált a Dávidnak tett ígéret is, hogy utódai fognak Jeruzsálem trónján ülni örökké, és Dávid fia – a Messiás – egyszer végleg el fogja taposni Izráel ellenségeit. A helyettes bűnhődés motívuma hasonló nagy paradigma. Már az Édentől induló, de újból és újból hangsúlyosan megerősített alapstruktúraként archetipikus szinten határozta meg a zsidók gondolkodását, hogy szükség van helyettes áldozatra, és Isten biztosítja ezt az áldozatot.

Valahogy úgy kell ezeket a paradigmatikus struktúrákat elképzelni, mint mikor egy portré készítésekor a festő először a fej alapvető geometriai formáit vázolja fel, vagy egy ács a szelemen gerendákból felállítja a tető szerkezetét, vagy egy drámaíró meghatározza a cselekmény alapkonfliktusát. A portré minden további motívuma az alapvető geometriai formákhoz fog igazodni, a tetőn a szarufák és a cserepek a szelemenekre fognak támaszkodni, a drámában minden a konfliktus kibontását, eszkalálódását és feloldását fogja szolgálni. Ugyanígy van a bibliai hit alapstruktúráival is. Minden részlet ezekbe az alapstruktúrákba illeszkedik, ezeket tölti meg tartalommal, ezeket bontja ki és ezekre épül rá.

A helyettes bűnhődés esetében tehát nem egy-egy igevers értelmezéséről van csupán szó. Az igeversek a nagy narratív struktúrákba illeszkednek, azoknak a képi világát hasznosítják, azokra épülnek, azokat bontják ki és alkalmazzák. A nagy narratív struktúrák verbális, képi és kultikus elemekből álló komplex paradigmák, amelyek maguk is értelmezik a konkrét igeverseket. Amikor Keresztelő János rámutat Jézusra és azt mondja: „Íme az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét”, ez nem önmagában áll, hanem automatikusan előhívja azt az archetipikus tudást, amellyel az ott lévők rendelkeztek: a páskabárány képét, amelynek vére megvéd az ítélettől, a bűnhordozó kosét, amely elviszi a nép bűnét a pusztába, a szenvedő Szolgáét, aki mint bárány megy hangtalanul a mészárszékre, hogy népe vétkeiért bűnhődjön.

Polányi beszél a megismerés folyamatában a „hallgatólagos dimenzió” (tacit dimension) szerepéről. Amikor egy arcot felismerünk, nem pusztán az arc részleteire figyelünk, hanem mintázatot keresünk, és amikor a mintára ráismerünk, a részletek is a helyükre kerülnek. A mintát már ismertük, azért ismertünk rá benne az arcra. A zsidók gondolkodásában a helyettes bűnhődésnek ilyen mintázata volt. Az egész kultikus életüket átszőtte ez a mintázat, ezért hallgatólagos dimenzióként értelmezte az újat is. Jézus szolgálatában és szenvedésében erre a mintázatra ismertek rá az apostolok is, akik rendelkeztek az Isten által népük kollektív tudatába és tudattalanjába írt hallgatólagos dimenzióval. Amikor Jézus szenvedését látták, felismerték benne a páskabárányt (1Kor 5,7), az engesztelés napi áldozatot (Zsid 9,22-28; 1Jn 2,2) és bűnhordozó bakot (Zsid 9,28; 13,12), és a szenvedő Szolgát (1Pt 2,22-24), aki helyettünk bűnhődik, hogy nekünk békességünk lehessen.

Ha kivesszük a Krisztus haláláról szóló újszövetségi igéket ezekből a nagy narratív struktúrákból, félre fogjuk érteni a jelentésüket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Isten évezredeken át készítette a paradigmát, amelyben Krisztus halála számunkra értelmet nyer. Az ószövetségi előképek képezik azt a hallgatólagos dimenziót, amelyre támaszkodva rá tudunk ismerni Krisztus arcára és halálának valódi jelentőségére.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=21456

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #10 Dátum: 2020. December 01. - 13:13:55
Isten szeretete és a helyettes bűnhődés


Azt kérem, hogy most minden olvasóm figyeljen, mert a lényegről lesz szó. Hitünk misztériumáról, a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthaláláról. Hagyományosan, évszázadokon keresztül úgy értettük Jézus halálát, hogy ő a mi bűneink jogos büntetését kapta meg, hogy nekünk Istennel békességünk lehessen. Ezt nevezik a helyettes bűnhődés tanának. A helyettes bűnhődés tana az evangélium szíve, a tannal szembeni kétely azonban újra és újra felüti a fejét. A helyettes bűnhődéssel szemben az egyik legfőbb ellenvetés a mai korban az, hogy a megváltásnak ez a magyarázata Istent „vérszomjas szörnyetegnek” mutatja, aki saját Fiát „kínozza”, holott az Atya meg tudna bocsátani vérontás nélkül is; neki nincs szüksége elégtételre, hiszen ő a szeretet. Egy régen megcáfolt, de Gustaf Aulén Christus Victor c. könyve óta sokak által felmelegített feloldása a „problémának” az, hogy Isten valójában a Sátánnak fizetett váltságdíjat, nem saját igazságának. Isten arcát csúfítja el – mondják nekünk –, ha úgy ábrázoljuk a szeretet Istenét, mint akinek elégtételre van szüksége, és ezt éppen a Fián veszi rajtunk. Nem, Isten szeretet, Isten nem vár elégtételt! – halljuk egy ideje liberális és progresszív teológusoktól, és időnként már az evangéliumi mozgalmon belül is. Mit felelhetünk erre?

Hadd válaszoljanak helyettünk az apostolok. János apostol ezt írja első levelében: „Isten szeretet” (1Jn 4,16). Honnan tudjuk ezt? „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk” (1Jn 3,16) – mondja János. „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10) A helyettes bűnhődés tehát nem hogy nem ellentétes Isten szeretetével, de Isten éppen a helyettes bűnhődésben mutatta meg irántunk való szeretetét! A Fiú halála engesztelő áldozat (ἱλασμός), amelynek célja az, hogy békességünk legyen Istennel. Az engesztelő áldozatot természetesen Istennek mutatták be mindig, nem a Sátánnak. Isten szeretetének nagyságát az mutatja, hogy annak érdekében, hogy barátságban lehessünk vele, és bűnösként ne jogos haragja alatt legyünk (Jn 3,36), saját Fia által engesztelt ki bennünket magával. Ő fizette meg a békességünk árát! „[A]z igaz Jézus Krisztus… engesztelő áldozat a mi bűneinkért” (1Jn 2,2).

Pál apostol ugyanezt mondja: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában.” (Róm 5,6-11)

Figyeljük meg Pál gondolatmenetét! Isten abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus meghalt értünk, erőtlenekért, bűnösökért, istentelenekért. Miért volt erre szükség? A Sátán miatt? Igen, miatta is, hiszen a foglyai voltunk, de Pál itt nem ezt hozza indoklásként. Pál indoklása az, hogy megmeneküljünk a haragtól és részesedhessünk a megbékélés ajándékában. Vagyis nem voltunk Istennel békességben, és ennek az akadálya nem csak a mi oldalunkon volt, hanem az övén is. Haragja alatt voltunk a bűneink miatt. A korábbi fejezetekben Pál hosszasan kifejti, hogy a mi bűneink miért vonják ránk Isten igazságos haragját, és miért van szükség engesztelő áldozatra, hogy ha Isten meg akar békülni velünk. A 3. részben azt írja: „…mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa.” (Róm 3,24-25) Krisztus engesztelő áldozatával az volt Isten célja, „hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz” (Róm 3,26). Pál szerint (tehát nem 20. századi „farizeus” evangéliumi teológusok szerint, akik nem akarják Istent kegyelmesnek mutatni) Isten nem bocsáthatna meg engesztelő áldozat nélkül, mert akkor nem lenne igaz!

Isten szeretete éppen abban áll, hogy igazsága érdekében önmagát adta halálra értünk, saját magát büntette, hogy mi megmenekülhessünk a haragtól és megkapjuk a megbékélés ajándékát. Aki tagadja a helyettes bűnhődést, az Isten igazságát tagadja, de ami ennél rosszabb: tagadja Isten szeretetének a valódi mélységét, önfeláldozásának a természetét, sőt, önmagáról adott kinyilatkoztatását! Az apostolok szerint Isten Krisztus helyettes bűnhődésében mutatta meg igazságát is, és lenyűgöző szeretetét is. Sehol máshol nem fogjuk látni ennek a szeretetnek a szélességét, hosszúságát, magasságát és mélységét, csak Jézus Krisztus keresztjében. Ott, ahol Isten Fia az Atyával teljes egyetértésben a mi bűneink büntetését szenvedte el, hogy nekünk békességünk lehessen a mennyei Atyával.

Ez a valódi, lenyűgöző isteni szeretet, mely úgy ér célba, hogy nem csorbul Isten igazsága sem. Ha Isten arcának teljes szépségét akarjuk látni, nézzünk a keresztre! Az Atya ott mutatta meg irántunk való szeretetét, Fia engesztelő halálában. Csak ő a mi békességünk.

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=20866

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #11 Dátum: 2023. Június 21. - 16:43:33
..........

3) Ugyenezt mondhatjuk az Ószövetségben felsorolt áldozatokról is. A különböző áldozatok (égőáldozat, ételáldozat, békeáldozat, vétekáldozat, jóvátételi áldozat) kiegészítik egymást. Goldingay állításával ellentétben az ószövetségi áldozatok egy része olyan engesztelő áldozat, amely kifejezetten a bűn miatt és a bűn rendezése céljából szükséges, és amelyben a vér az ember életéért adatik az oltárra, engesztelésként (3Móz 17,11). Nézzünk meg néhány példát:

a. A vétekáldozat (חַטָּאת) célja éppen az volt, hogy a bűn kérdését rendezze. A 3Móz 4 először a főpap vétekáldozatáról ír: „Ha a fölkent pap vétkezik, és a nép vétkessé vált miatta, akkor elkövetett vétkéért mutasson be egy hibátlan bikaborjút vétekáldozatul az ÚRnak.” (4,3). Utána a nép vétekáldozata következik: „Ha Izráel egész közössége megtéved, és áthágnak csak egyet is az ÚR tilalmai közül és vétkessé válnak miatta, de úgy, hogy a gyülekezet előtt rejtve volt a dolog, később azonban kitudódik a vétek, amely miatt vétkesekké váltak, akkor mutasson be a gyülekezet egy bikaborjút vétekáldozatul… Ha a pap elvégezte értük az engesztelést, akkor bocsánatot nyernek.” (4,13-14.20b) Ezután olvassuk ugyanezt a vezetőkkel és a közemberekkel kapcsolatban (4,22-35). A vétekáldozat egyértelműen a vétkek miatt és a bocsánat elnyeréséért van, engesztelésül. Figyeljük meg: az engesztelés szerzi a bocsánatot!

b. A 3Móz 16-ban leírt nagy engesztelés napján (י֧וֹם הַכִּפֻּרִ֣ים) Goldingay állításával ellentétben Izráel vétke miatt volt szükség áldozatokra. Szükség volt először vétekáldozatra a főpap és családja vétkeiért: „Áron tehát mutassa be a bikát mint a maga vétekáldozatát (חַטָּאת), és szerezzen engesztelést magáért és háza népéért.” (11a) Utána a népért mutatott be vétekáldozatot: „Ezután vágja le a bakot mint a nép vétekáldozatát (חַטָּאת), vigye be a vérét a kárpiton belülre, és úgy cselekedjék ezzel a vérrel, ahogyan a bika vérével cselekedett: hintse a födélre és a födél elé. Így végezzen engesztelést a szentélyért, Izráel fiainak a tisztátalansága miatt és minden vétkes hitszegése miatt. Így cselekedjék a kijelentés sátráért is, amely köztük, tisztátalanok között van. Amikor bemegy a szentélybe engesztelést végezni, egy ember se legyen a kijelentés sátrában, egészen a kijöveteléig. Így végezze el az engesztelést magáért, háza népéért és Izráel egész gyülekezetéért.” (15-17) Az engesztelés napja Izráel vétkei miatt volt: „Örök rendelkezés legyen ez nálatok, hogy évenként egyszer engesztelést végezzenek Izráel fiaiért, minden vétkük miatt.” (34)

c. A 3Móz ugyan az ünnepek között rendelkezik a páskáról, de a 2Móz 12 részletesebben is szól Izráel egyik legfontosabb helyettes áldozatáról, a páskabárányról. „Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött – én, az ÚR. De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Tartsátok emlékezetben ezt a napot, és ünnepeljétek meg az ÚRnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés ez, hogy megünnepeljétek!” (2Móz 12,12-14) A páskabárány az ítélet alól mentette meg az izráeli elsőszülötteket, jelezve, hogy Isten véren váltotta meg népét Egyiptomból. Az Újszövetség Jézus halálát a páskabárány megöléséhez hasonlítja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott (τὸ πάσχα ἡμῶν ἐτύθη Χριστός)” (1Kor 5,7b). Ez azt jelenti, hogy Krisztus vére ment meg bennünket is az ítélettől.

4) Goldingay negyedik érve (hogy a 3Móz soha nem kapcsolja össze Isten haragját az áldozatok bemutatásával) azért meghökkentő, mert Goldingay olyat tagad, ami számomra (és az általam ismert ószövetségesek számára) egészen nyilvánvaló, hiszen ott van feketén-fehéren a szövegben. Azt Goldingay is elismeri, hogy a Szentírás beszél Isten haragjáról, de valamilyen rejtélyes okból ezt a haragot elválasztja az áldozatok bemutatásától. Hadd mutassak néhány példát arra, hogy miért téves ez az értelmezés.

a. A 3Móz 4 szerint a vétekáldozat engesztelésül volt. A héber szó piél alakban áll (כִפֶּ֧ר), ebben az alakban befedezést, a harag lecsillapítását, a haragvó kiengesztelését jelenti (BDB, Holladay). A vétekáldozatra tehát Goldingay állításával ellentétben éppen a vétek és Isten haragja miatt volt szükség. Az áldozat befedezte a bűnöst, kioltotta Isten haragját és a vétkes ezáltal bocsánatot nyert. A vétek és a harag közötti kapcsolat nyilvánvaló, ahogy a vétek és az áldozat közötti kapcsolat is (vétekáldozatról van szó!), és az engesztelő áldozat és a harag között is (az engesztelés a harag lecsillapítása).

b. A nagy engesztelési nap hátterében Nádáb és Abíhú halála állt. A rendelkezést így vezeti be a szöveg: „Beszélt az ÚR Mózeshez Áron két fiának a halála után, akik meghaltak, mert az ÚR elé mertek lépni.” (3Móz 16,1) A 10. fejezetben olvasunk erről a történetről, amelynek tanulságait azért kellett leszűrni, „hogy meg ne haljatok, és az ÚR meg ne haragudjék az egész közösségre!” (10,6). Egyszerűen nem igaz, amit Goldingay mond, hogy a 3Móz szerzője nem hozza össze a haragot az áldozattal. A nagy engesztelés napjára egyrészt Izráel és a papok vétkei miatt volt szükség, másrészt Isten haragja miatt. A fejezetben tizenhatszor (!) kerül elő az engesztelés szó, és négyszer kerül szóba, hogy a cél az, hogy ne haljanak meg az Úr színe előtt, mint Nádáb és Abíhú. „Mert ezen a napon végeznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak benneteket, és megtisztultok minden vétketektől az ÚR színe előtt.” (30)

c. A Zsidókhoz írt levél is összekapcsolja egymással a bűnt, a haragot, az áldozatot és a bűnbocsánatot. „A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (9,22-28)

A következő fejezetben a szerző világossá teszi, hogy ha valaki szándékosan hátat fordít Krisztusnak és az ő áldozatának, annak nincs többé menedéke Isten haragja elől: „Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: ’Enyém a bosszúállás, én megfizetek.’ És ismét: ’Az Úr megítéli az ő népét.’ Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (10,26-31) Teljesen nyilvánvaló a kapcsolat a bűn, az engesztelő áldozat és Isten haragja között.

Goldingay szerint a Zsidókhoz írt levél akaratlanul is félrevitte a keresztények Ószövetség-értelmezését. Én inkább azt gondolom, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője jól értette az Ószövetséget, Goldingay viszont ebben a kritikus fontosságú kérdésben nem.

5) Az Ézs 53-ban szereplő szenvedő Szolga Goldingay szerint nem jogi értelemben szenved büntetést a népe helyett, hanem csak pedagógiai értelemben. Azért szenved, hogy „ahogy nézzük őt, amint átmegy ezeken, valamiféle belátás szülessen bennünk, amely áttörést jelent a formálódásunkban” (Isaiah. NIBC, 305). Ezt támasztja alá Goldingay szerint az, hogy az 5. versben a מוּסָר szó szerepel, amely gyermekek fenyítését jelenti, nem jogi értelemben vett büntetést. A Szolga elszenvedi kortársai gonoszságát, azt, hogy gonoszul bánnak vele, de nincs ebben semmilyen jogi büntetés, a kontextusból teljesen hiányzik a jogi aspektus, az azonosulás és a morális példa a fontos.

Könnyen belátható azonban, hogy ez téves értelmezése a fejezetnek. Először is nyilvánvaló, ezzel Goldingay is egyetért, hogy a Szolga mások bűnei miatt szenved: „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (5); „népe vétke miatt éri a büntetés” (8b). Másodszor, a Szolga viszont nem csak általunk szenved, ahogy Goldingay mondja, hanem Isten által sújtva is: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (6) „Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze.” (10a) Harmadszor, a Szolga azért szenved a nép bűnei miatt, mert „hordozza bűneiket” (11b); „hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért” (12b). Negyedszer, a Szolga nem csak a bűn következményeit hordozza, hanem a büntetését is: „Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen… az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért… Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!” (5-8) A Szolga jóvátételül áldozta fel magát – utalva a 3Móz jóvátételi áldozatára (10b).

A szövegben teljesen egyértelmű a jogi nyelvezet. Az összetett kép nem csak jogi elemekből áll, de fontos, központi vonulat benne a törvény, az ítélet és a büntetés is. A fejezetben kemény büntetésről (נֶ֫גַע) és ítéletről (מִשְׁפָּט) olvasunk, valamint arról, hogy az ártatlan és igaz Szolgát fogság és ítélet nélkül hurcolják el, a bűnösök közé sorolják, és a másoknak járó ítéletet szenvedi el. Mindennek egyik célja pedig az, hogy az igaz Szolga mások bűneit hordozva megigazítsa (יַצְדִּ֥יק) a vétkeseket (11b). A szövegben explicite jelen van a helyettes bűnhődés általi megigazítás gondolata. Még a békességünkért kapott fenyíték (מוּסָר) is ezt támasztja alá, hiszen a szövegben nem egy gyermek elfenekeléséről van szó, korrekciós céllal, hanem egy ember olyan brutális megkínzásáról és kivégzéséről, hogy a kortársai elfordítják az arcukat eltorzult külseje miatt (52,14; 53,2-3), felismerve, hogy ezt nekik kellett volna kapniuk a bűneikért. A fenyíték itt kegyetlen halálbüntetés, amit mi érdemeltünk a bűneink miatt, de a Szolga szenvedett el a mi békességünkért.

Goldingay sajátos értelmezése az Ézs 53 kapcsán is annyira elrugaszkodott a szöveg tartalmától és jelentésétől, hogy őszintén csodálkozom, hogy születhetett egyáltalán meg, és ha már megszületett, hogyan veheti azt bárki is komolyan, aki előtt ott áll a bibliai szöveg. Amikor Goldingay az ószövetségi áldozatok és a szenvedő Szolga kapcsán tagadja a helyettes bűnhődés motívumát, nem a szöveg becsületes exegézisét végzi, hanem ráerőltet a szövegre előzetes feltevéseket, amelyek inkább kulturális elvárásokhoz és egy erőszakmentes értelmezést kereső girardi antropológiához (l. Szalai András René Girard bűnbak-elméletéről szóló dolgozatát) igazodnak, mintsem a Biblia világképéhez. Goldingay Girard-hoz hasonlóan az emberi társadalmakban jelenlévő erőszak legyőzésének problematikájával kapcsolja össze az áldozat kérdését, és az áldozat látványának az emberre gyakorolt morális hatását jelöli meg Krisztus halála céljának (ezt konkrétan Girard-ra hivatkozva teszi), ezért nem csoda, hogy Krisztus áldozatában sem akarja az erőszakot Isten igazságához kapcsolni.

A bibliai szövegek ellenállnak ezeknek az előfeltevéseknek. Goldingay magyarázatai tévesek, elhibázottak és félrevezetőek, amikor az ószövetségi áldozatokat, a Szolga szenvedését és Jézus halálát elválasztja a bűn rendezésétől, a bűnbocsánattól, Isten igazságos ítéletétől és a helyettes bűnhődés motívumától. Goldingay magyarázatai egyetlen olyan exegetikai szempontot sem tartalmaznak, amely indokolná a több évezredes értelmezési hagyomány elhagyását, ellenben fájdalmasan hiányoznak belőle fontos motívumok, amelyek a bibliai szövegekben egyértelműen jelen vannak. Goldingay magyarázata az ószövetségi áldozatok és a szenvedő Szolga kapcsán exegetikai tévút, ezért mindazok, akik a helyettes bűnhődés cáfolatához támaszkodnak rá, szintén tévednek

Részlet - 0John Goldingay és a helyettes bűnhődés - Szabados Ádám írásából.

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.