Mit tud mondani egy lelkész, pásztor egy olyan kérdésre, amikor egy szülő tragikus körülmények között elveszíti a gyermekét, s felteszi a kérdést:
''Miért engedte meg Isten?''
Azt gondolom, hogy a hívőket tanítani kell arról, hogy minden amijük csak van, Istentől van és Istené.
Egyik ember a másiknak nem tulajdona, nem rendelkezhet felette, nincs hatalmában a megtartása.
Isten egymásra bíz minket, azt mondja, szeressük egymást.
A gyermek is Isten tulajdona, mint minden lélek, és a szülő mintegy ajándékba, "bizományba" kapja, hogy nevelje, gondozza, és legfőbbképpen Isten ismeretre nevelje, istenfélelemre, az Úrnak.
Persze, szeretjük a gyermekeket, mindent megteszünk értük, de mindig szem előtt kell tartani, hogy ők is, mi is, elsősorban Istenéi, Atyánkéi vagyunk.
Hálásaknak kell lennünk értük, és meg kell köszönnünk az időt, amit együtt tölthettünk Isten kegyelméből.
Nehéz ez, mégis ezt kell tennünk, meglátásom szerint.
Semmihez, senkihez nem szabad jobban ragaszkodnunk, mint Istenhez!
Példaként Jób, és Dávid jut eszembe.
Azt gondolom, ha a keresztények tanítva vannak erről, és hitre jutnak ebben, akkor a természetes gyászon kívül nem roppannak össze felettébb.
Megértik, hogy ha elveszítik a gyermekeküket, az nem végleges, mert találkozhatnak velük majd, és addig is ők jó helyen vannak Istennél, Atyjuknál.
Mindamellett nagy-nagy Istenfélelemmel írom ezeket, mert nem szeretném, ha megpróbáltatnék ebben.
Eszembe jut, amit Csaba írt egy másik topikban, hogy a ma számít igazán, a mai napot kell úgy megélni, mintha az utolsó lenne, Istenfélelemben, rendezetten, senkinek semmivel nem tartozva, hanem szeressük egymást Krisztusban, Isten Igéjének útmutatása szerint.
Ez sem kis feladat