Egy próféta, amikor küldetését végzi egy adott közösség, vagy egy ember felé, mindig erővel szól és cselekszik. Minden szava, cselekedete súllyal bír, és következménye van. Mert Isten szavát, üzenetét közvetíti úgy, hogy az alól kibújni nem lehet. Ennek ellenére az emberek erre mindig is kísérletet tettek és megpróbálják ma is.
Amikor egy próféta közöl valamit, és azt nem veszik figyelembe, azok, akiknek szól az üzenet, vagyis ha nem változtatnak az életükön, ezek után magával az Úrral találják magukat szembe, aminél félelmetesebb nincsen semmi ezen a világon (Mt 10, 28 ). Amíg a küldetés tart, az Úr prófétáját megvédi (2 Kir 6, 8-23), megtartja (1 Kir 19, 1-8 ), gondoskodik róla (1 Kir 17, 2-6). Azt azonban sokszor megengedi, hogy szolgájából csúfot űzzenek, kigúnyolják, megszégyenítsék (Ézs 50, 6; Jer 20, 1-2; Ez 33, 30-33). De akik ezt teszik, azok a maguk kárára teszik, mert ezért is bűnhődni fognak. Elsősorban azért, mert egy próféta elutasítása olyan, mint hogyha magát az Urat utasítanák el.
A próféták sokszor találkoznak tehát haraggal, gyilkos indulatokkal. Mi okozza mindezt? Nem csupán az az Isten népe körében ismert tudás, hogy amikor Istennek egy szolgája szól, akkor az egy Istentől jövő közvetlen üzenet. Ez is része az indulatoknak, és különös, hogy e tudás ellenére mégis, mindig is megpróbálták a prófétákat elhallgattatni, mintha azzal maga a probléma (Isten intése, büntetése) is megszűnne.
A még mélyebb ok, hogy a bűnös ember, aki magával szembe nézni nem akar, összetör bármit és bárkit, aki akár csak emlékeztetni meri arra, hogy kicsoda ő valójában. Szomorú, hogy a bűnös, de képmutató ember, különösen, ha Isten-hívőnek tartja magát, védi a legádázabban a képet, amit elhitetni igyekszik magáról mindenkivel. Mert az árat, megfizetni nem akarja, de a tiszteletet mégis igényli. Nem akar igazi áldozatot hozni az Úrért, a feddhetetlen, tiszta életért, de kéri, sőt követeli magának a tiszteletet másoktól. Néha elismer ezt-azt, hiányosságokat magáról. Sőt, több dologban akár ki is tűnik igyekezetével, szorgalmával. Akár, sok mindent oda is ad. Mi a baj akkor? Az, hogy ő válogatja meg, ő dönti el, hogy mit ad Istennek, és ezzel megnyugtatja a saját lelkiismeretét és elnémítja az esetleg kritizálni akarókat. Be lehet csapni sokakat, de a próféták belelátnak az emberek szívébe, őket nem könnyű becsapni. Tudják, hogy ki hamis; túlnéznek a teljesítményeken, a szolgálatokon, az egyéni alkotásokon, a jócselekedeteken, a lelkesedésen, az álmegtéréseken. A lényeget látják, azt, ami vissza lett tartva. Megtalálják azt az elrejtett területet, amit az ember gondosan takargatott eddig, amivel maga sem akart szembesülni. Ekkor jön a próféta, és szól. Legtöbbször csak néhány szót, de az a kevés tévedhetetlenül, nyílegyenesen odatalál, ahová kell. Oda, ahol az ember őrzi a maga féltett titkát, az elrejtett területet, amit nem akar Istennek adni. De Isten ... éppen azt kéri el. Mi ez? Mindenkinél más. Valami, ami fölött megtartja az irányítást, a felügyeletet, amibe senki nem szólhat bele. Még Isten sem. Egy terület, amivel végül azonosulni kénytelen az ember, ami ő maga lesz. Ezt kéri el Isten.
És ekkor dönthet az ember. Odaadja mégis, vagy nem. Aki odaadja (előfordul, hogy némi ellenállás után), de eljut oda, hogy meghajtja magát földig az Isten előtt, és ez meg is látszik rajta ezután. A megtérő ember kivétel nélkül mindig elcsendesedik. Mert tudja, hogy bűnös, és kegyelemből lett megtartva.
Ha pedig úgy dönt, hogy nem adja oda Istennek, amit Ő kér, akkor ezután teljes erővel ellenáll, támad, ellentmond. Ha teheti, megalázza, kigúnyolja, támadja, lehetetlenné teszi, megöli az Úr szolgáját. Így vagy úgy, de meg kell semmisülnie. Azért, hogy ne szólhasson, hogy hallgasson végre el. Hogy ne emlékeztesse őt többet arra, amiről tudni sem akar. Hogy ne kelljen szembesülnie önmagával. Hogy tovább menekülhessen. Ekkor megkeményedik az ember szíve, ha hall is, már nem ért, ha lát is, már nem ismer. (Ézs 6, 9-10)
Pedig amíg a próféta szól, és utánamegy, utánanyúl az embernek, a népnek, a hívőknek; addig van remény. Az igazi baj akkor kezdődik, amikor az Úr végleg visszahívja valahonnan a prófétáját, amikor az már soha többet nem szól. Az az ítélet. Mert akkor maga Isten távozott el onnan. Van, amikor egy közösség, egy ember, hamar eljut erre pontra. Van, akinek csak egy beszélgetés adatik a jó döntésre (Jn 18, 33-38; 19, 9-11). Van, akiknek évtizedek (Ézs 5, 1-7).