Sziasztok!
Nem akartam már a témához szólni, hogy ne legyen a dologból egy szokványos "vita-fórum".
Az az igazság, hogy az eleve elrendelés mellett és ellen is sok-sok igét lehet hozni, de az ezzel kapcsolatos igazság megértéséhez szűkséges az azokhoz kapcsolódó bibliai dogmatika felismerése is!
Az helyett, hogy újabb igéket hoznék a nagy nyomorúság 7 csapása előtti elragadtatásra, szeretném a kérdést SZEMÉLYES szemszögből is megvizsgálni, tehát a következendőkben a saját hitemmel kapcsolatban vonok le következtetéseket, s NEM MÁSOK HITÉT firtatom.
"Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok:de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek."
1Kor. 10:13
Én személy szerint úgy vagyok a kérdéssel, hogy van, amikor a "tét nélküli" kisértésekben is elbukfencelek.
Egyáltalán nem találom magam alkalmasnak arra, hogy vérig tartó nyomás alatt is Krisztusi jellemet mutassak fel!
Pl. Ha a szeretteim fizikai bántalmazásával találnám magam szemben, valószínűleg nem az ellenségeimért való imádság töltené ki a szívemet...
Még mielőtt megbotránkoztatnák valakit, el kell mondjam, hogy ez egy őszinte önvizsgálat volt a részemről.
Amikor először olvastam Péter apostol Krisztus "tagadásáról", teljesen kiakadtam, hogy miként tehetett ilyet. Aztán amikor Isten megmutatta, hogy apróságokban is elbukom, valahogy másként csengett számomra az ige: "Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék."
Nagy kegyelemnek tartom az ige világos kijelentését:
"az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kisért"
Mivel a gonoszság nem Istentől származó próbatétel, hanem sátán dühének következménye, (lásd apostolok halála) szilárd meggyőződésem, hogy Isten nem ad haragjából származó csapásokat az egyháznak.
Folyt.köv.