[justify]Egy korábbi bejegyzésben amellett érveltem, hogy az igazság és a kegyelem két külön fogalom. Isten soha nem igazságtalan, de a kegyelme (definíció szerint) szabad: annak adja, akinek akarja. Gyakran felmerül ezzel kapcsolatban a kérdés: ha Isten szabadon adja (vagy nem adja) a kegyelmét, nem személyválogató? Nem személyválogatás az, ha a kiválasztás oka kizárólag Istenben van? Hogyan lehetne pártatlan Isten, ha azon könyörül, akin akar? Szögezzük le: a Biblia valóban többször és nyomatékosan elítéli a személyválogatást. Az Ószövetség hangsúlyozza, hogy a személyválogatás helytelen (pl. 5Móz 1,17; Jób 13,10; 32,21; Mal 2,9), mert Isten az ítéletben soha nem az emberek személyét nézi (pl. 5Móz 17,10; 2Krón 19,7). Az Újszövetség is több ízben megerősíti, hogy Isten nem személyválogató (pl. ApCsel 10,34; 1Pt 1,17; Róm 2,11; Ef 6,9; Kol 3,25; Jak 2,1.9). Hogyan egyeztethető össze a Bibliának ez az egyöntetű tanítása a kiválasztás tanával? Mindenek előtt érdemes megjegyezni, hogy sem a héber, sem a görög kifejezésben nincs benne a „válogatás” szó. A héber אֹׁ֑שָנ םיִ֜נָפ és a görög προσωπολημψία egyaránt azt jelenti, hogy valakinek „a személyét figyelembe venni”. Ez kulcskérdés, mert a Biblia sehol nem mondja azt, hogy Isten nem tesz különbséget az egyik és a másik ember között. A Szentírás tele van példákkal, amikor Isten éppen ezt teszi. Maga a kiválasztás bibliai kifejezése is valamiféle különbségtételre utal. A személyválogatásban nem a válogatással van a baj, hanem azzal, ha az ítélet alapja az illető személye, nem pedig az igazságos mérce, vagy Isten kegyelmes döntése, melynek definíció szerint nincs köze az ember személyéhez, és amelyben az igazságnak már nincs szerepe (hiszen a kegyelembe fogadott nem igazságot kap, hanem kegyelmet).
A Bibliában a személyválogatás elsősorban az ítélettel van kapcsolatban. „Ne legyetek személyválogatók az ítéletben” (5Móz 1,17) – mondja a törvény. Isten egyik fontos tulajdonsága, hogy nem megvesztegethető, nem fogad el ajándékot, az ítélete nem az emberek személyétől függ (5Móz 17,10; 2Krón 19,7). Az ÚR nem veszi figyelembe, hogy valaki gazdag vagy szegény, zsidó vagy görög, férfi vagy nő-e. Ő személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek a cselekedetei szerint (1Pt 1,17).
Ítéletében nem az illető személyére néz, hanem az igazságra. Mivel a kiválasztás tana nem az igazságot, hanem a kegyelmet teszi meg az üdvösség végső okának, a személyválogatás ezen a szinten nem érinti a kiválasztás kérdését. Az, hogy Isten nem személyválogató az igazságban, nekünk amúgy sem feltétlenül jó hír. Sőt, egyáltalán nem az. Ha Isten igazságot adna mindenkinek, a bűnei miatt minden ember elkárhozna. Pál a Római levél első fejezeteiben kifejti: a személyválogatás nélküli ítélet kivétel nélkül minden ember esetében a kárhozatot jelentené, ezért van szükségünk arra – zsidóknak is és nem zsidóknak is –, hogy Isten ingyen kegyelemből, Krisztussal egyesítve üdvözítsen bennünket.
De mi van a kiválasztó kegyelemmel? Értjük, hogy Isten az igazságos ítéletben nem személyválogató. Az elhívás kegyelmében mégis az lenne? Elsőre úgy tűnhet, hogy igen. Isten Jákóbot szerette, Ézsaut gyűlölte: mi ez, ha nem személyválogatás? Lehet, hogy Ézsau durvább jellem volt, de hát akkor is! Ez így részrehajlás! Az első benyomások azonban néha félrevezetők. Ha közelebbről megvizsgáljuk a bibliai tanítást, megláthatjuk, hogy a kegyelemben sincs személyválogatás. Sőt! Pál szerint éppen a kegyelmi kiválasztás során mutatkozik meg legcsodálatosabban, hogy Isten nem a személyünket nézi. Mire gondolok? Pontosabban: mire gondol az apostol? A Róma 9-ben Pál azt hangsúlyozza, hogy az üdvösségre rendelés akkor történt meg, amikor Ézsau és Jákób még nem tettek semmit, hogy „az Istennek kiválasztáson alapuló elhatározása érvényesüljön, ne a cselekedetek alapján, hanem az elhívó akarata szerint” (9,11-12). Vegyük észre a lényeget: Isten nem a személyükre nézett! Ézsau igazságot kapott. Részrehajlás nélkül azt kapta, amit érdemelt, mert Isten az igazságra nézett. És Jákób? Jákób nem igazságot kapott (akkor ő is elkárhozott volna), hanem kegyelmet. Jobb jelleme volt, azért? Nyitottabb volt? Nem. Még „nem tett semmit”, amikor Isten eldöntötte felőle, hogy kegyelemben részesíti. Nem az időbeliség a lényeg itt, hanem az, hogy nem Jákóbban volt a kegyelem oka. Isten nem Jákób személyére nézett, hanem önmagára. Semmi köze ennek a személyválogatáshoz! Ez nem םיִ֜נָפ אֹׁ֑שָנ vagy προσωπολημψία, hanem éppen az ellenkezője!
A kiválasztás végzésében Isten előtt nem számít, hogy valaki gazdag vagy szegény, zsidó vagy görög, férfi vagy nő, szabad vagy rabszolga-e. Az sem számít, hogy elsőszülött vagy második gyermek-e. Sőt, nem számít még az sem, hogy kicsit vagy nagyon bűnös-e. Mindenki büntetést érdemel. A kegyelem okaként nem jöhetnek szóba sem a cselekedeteink, sem a jellemünk, sem a státuszunk. Csak a kegyelem. Isten pedig könyörül, akin könyörül, és kegyelmez, akinek kegyelmez. Az 1 Korinthus 1-ben az apostol szintén azt hangsúlyozza, hogy a kiválasztásban nem játszik szerepet egyetlen olyan szempont sem, amely alapján az emberek részrehajlása a társadalomban megnyilvánul. „Mert nézzétek csak a ti elhivatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (26-29)
Személyválogató Isten, amikor egyeseket üdvösségre választ? Pál szerint éppen a kegyelmi kiválasztás tana mutatja meg legvilágosabban, hogy a könyörülő Isten soha nem az emberek személyére néz. Ha kell, éppen az erőtleneket, nemteleneket, semmiket választja ki, hogy demonstrálja ezt. „Önmagamért, önmagamért cselekszem… Nem adom másnak dicsőségemet!” (Ézs 48,11) Ha megmenekültünk, abban semmi, de semmi érdemünk nem volt. Semmi. A dicsőség egyedül Istené. Ha üdvözülünk, az azért van, mert Isten nem nézte a személyünket. Hogy miért könyörült éppen rajtunk, és nem másokon? Hogy miért éppen mi kaptunk hitet (vö. 2Pt 1,1), és nem mások? Ez a kiválasztás igazi titka! Erre nem csak én nem tudom a választ, de Pál sem tudta. Egy biztos: a válasz nem a személyválogatás, hanem valami más, végtelenül bölcs és dicsőséges, de számunkra egyelőre megfoghatatlan szándék.
„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ’ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?’ Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33-36)
[/justify]