Az Isten itt állt a hátam
mögött, s én
megkerültem érte a
világot.
József Attila
Ennek a József Attila idézetnek
a kétféle értelmezése
fogalmazódott meg bennem az
alatt a kilenc nap alatt, míg
Erdélyben megpróbáltam
rendezni a gondolataimat, és
letisztázni magamban
mindeddig méltatlanul
elhanyagolt magammal
kapcsolatos kérdéseket.
Egyrészt ezt fogalmaztam meg
magamnak: utaztam cirka ezer
kilométert, hogy megtaláljam
azt, ami eddig is bennem volt.
De az út is az eredmény része.
Itt egy kicsit jobban elidőzöm.
Szóval a mindennapok
forgatagában nagyon nehéz
magamat egy tágabb
összefüggésben látni.
Emőkének mondtam, hogy
általában eddigi rövid
életemben úgy tapasztaltam,
hogy egy-egy életszakasz-
váltásban válságot élek meg.
Ennek a válságnak a legjobb
jele az alkotói válság, ami nem
csak a blogolásban, de a
munkám és általában a
gondolkodás és a lelkiség
területén nyilvánul meg. Úgy
érzem, kifogytam. Az első ilyen
válságoknál mindig kétségbe
estem, mert ahogyan korábban
is írtam, nem tudtam, hogy az
ember fejlődik, változik, hogy
az élet folyamat. Úgy
gondoltam, hogy ha elértem a
határhoz, akkor már vége van,
vagy újra fel kell ébreszteni
azt, ami ennek a szakasznak az
elején volt.
A házasság vagy a szerelem
erre nagyon jó példám lett,
miután nagyon sok küzdelem
árán sikerült megértenünk a
működését. Most már úgy
látom, hogy nagyon sok
embernek azért nem működik
a házassága, mert a
házasságról alkotott képe
hibás. A jó házasság/a jó
párkapcsolat=a házasság/a
párkapcsolat első időszaka,
amikor minden magától megy,
és teljesen be vagy zsongva.
Vissza oda, ami már elmúlt.
Réges-rég megfogalmazódott
bennem, hogy amikor a Biblia
arról beszél egyik
gyülekezetnek a szemére
vetve, hogy elhagyta az első
szeretete, hogy már nincs meg
benne az első szeretet, akkor
nem azt mondja, hogy miért
nem vagy olyan, mint évekkel
ezelőtt, miért változtál meg,
hanem valami egészen mást.
Másik helyen ezt írja: örülj
ifjúkorodban elvett
feleségednek. Az első szeretet
az emlék. Hogy nem felejtem
el még a legnehezebbnek
érzett napokon sem, hogy mit
szerettem meg benne, hogy
mennyire szerettem.
Szerelmünk története része a
jelen kapcsolatunknak. Hogy
bármi van, ő ugyanaz marad
nekem, s én ugyanaz maradok
neki. A felejtés a szeretet
legnagyobb ellensége, ha nem
azt felejtjük el, ami fájdalmat
okozott, hanem azt, ami
örömet, ami boldoggá tett.
Van mit tanulni Istentől: háta
mögé veti bűneimet, és nem
emlékezik meg róla (Isten
felejtésének a működése), de
Jézus értem hozott áldozatára
néz és minden esetlen
próbálkozásomra, amikor
megpróbálok hűséges követője
lenni. Szóval amikor úgy
érzem, kifogytam, akkor ma
már tudom, hogy most van
szükségem az emlékezésre, és
az emlékek valahogyan (nem
tudom, pontosan hogyan)
visszaadják a lendületet, és
valami egészen új kezdődik,
ami mégis mindig ugyanaz.
Valami mindig meghal, ami
időleges, ami egy adott
szituációhoz kötött, valamit
mindig levetkőzöm ilyenkor, de
ez soha nem az, ami az eredeti
tartalom, az eredeti emlék. Az
emlékezés nagyon fontos a
Bibliában, Isten ezt mondja
népének: emlékezzél meg…
emlékezz, emlékeztesd
magadat, és emlékeztesd a
többieket. Add tovább csodáim
hírét, hogy ne feledkezzen meg
rólam a nép.
Van valami alapvető tartalom,
amit nem szabad elfelejteni, de
a tartalom és a keret nem
azonos. Mike Tamás barátom
egy tanításában beszélt arról,
hogy az ember könnyen
beleesik abba a hibába, hogy
ha Isten munkáját egy adott
formában megtapasztalta,
akkor gyorsan körberajzolja
Isten „árnyékát” és azonosítja
azt Istennel. Azt mondja
magában: most már csak az a
dolgom, hogy észben tartsam
ezt az emléket. Ez rossz
hozzáállás. Így konzerváljuk
Isten. Romlottá válik a hitünk,
és nem fejlődünk,
ragaszkodunk valamihez, ami
nem a jelen Istene számunkra,
hanem Isten egy múltbeli
cselekvésének a formája, egy
ereklye, egy relikvia. De Isten
nem csak a múltam Istene,
hanem a jelenemé és a jövőmé
is. Konzerválhatatlan. Mi mégis
megpróbáljuk konzerválni, és
nem vesszük észre, hogy a
konzerv nem Isten, és közben
Isten a hátunk mögött állt.
A másik, hogy Isten a hátam
mögött állt, miközben
megkerültem érte az egész
világot. Mielőtt elmentem
volna Erdélybe, egy dolgozat
miatt a tékozló fiú
történetével foglalkoztam, és
annak a kapcsán fogalmaztam
meg a következőt: “Az
otthonról otthonra vezető úton
az ember felnő és megtalálja
mindazt, ami korábban is ott
volt, de most már az övé.” A
mindig egy tágabb
kontextusban gondolkodó
Nagy Károly Zsolt barátom
mindjárt József Attila fenti
mondatára asszociált, és
persze, Simone Weil-re, akiről,
ha rendszeresen olvasol,
tudod, hogy mennyire
meghatározó volt számomra
az elmúlt szűk egy évben.
Szóval Karcsi ezt a
megfogalmazást javasolta:
otthonról haza. És tényleg.
Lényeg, hogy már eleve ott
volt valahol hátul, egy titokban
futó programként ez a
gondolat. Erdélyben aztán
nagy magányomban a
rengeteg jegyzetelés közben
egy sokkal tágabb
összefüggésbe helyeződött
mindez. Külön hála a
gondolatok születése közbeni
bábáskodásért Dávid István
barátomnak, aki
felbecsülhetetlen segítséget
adott gondolataim
megszületéséhez azzal, hogy
kiváló kérdező és hallgató.
Isten mindvégig a hátam
mögött volt. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy nem
magamat mentem megkeresni,
és főleg nem gondoltam, hogy
szükségem lenne arra, hogy
Istent keressem, de
valahogyan a mindennapok
zajából kilépve mégis ön és
istenkeresésbe csapott át ez a
10 erdélyi nap.
Amikor a Maros Völgyéből
elindultam vonattal Csíkba,
eszembe jutott egy öt évvel
ezelőtti emlék. Vannak olyan
emlékek, amelyek valahogyan
még nem nyertek értelmet
addig, pedig rettentően
meghatározó tartalmat
hordoznak magukban. Attól,
hogy tudatosan nem nyert
értelmet, ott munkált bennem.
Segédlelkészként, amikor
életemben először kellett
eltemetnem valakit, ezzel
kapcsolatban van egy
emlékem, ami számomra
messzemenőkig meghatározó.
Meghatározó, mert alapjaiban
változtatta meg az Istenről
alkotott képemet. A felügyelő
lelkészem, aki terelgette
gyakornoki évemet, és
bábáskodott születőben lévő
lelkészi identitásom
legelejénél, ezt mondta
nekem, reszkető kis
pályakezdőnek akkor: menni
fog, minden oké lesz, de ha
bármi van, itt állok mögötted,
fordulj ide. Menni fog, de ha
bármi van, itt állok szorosan
mögötted, és bátran ide
fordulhatsz. Így élem meg,
hogy Isten mindvégig a hátam
mögött volt.
Az Isten itt állt a hátam
mögött, s én megkerültem érte
a világot. De meg kellett
kerülnöm, hogy végre
hátraforduljak.
Hát ez volt.
SZIKSZAI SZABOLCS