Szerző Téma: Megszentelődés - torzkép és valóság  (Megtekintve 18037 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2013. December 17. - 18:01:53
                                                 
A látható megszenteltetés Isten Igéje által

Nagy főpapi imájában, a János 17-ben Jézus azt mondja azokról, akiket az Atya neki adott: „Nem e világból valók, mint ahogy én sem vagyok e világból való. Szenteld meg őket az igazsággal, a te Igéd az igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba; én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal” (16-19. v.). Ez a csodálatos igehely vezessen be minket a gyakorlati megszentelődés tanulmányozásába. Gyakorlati megszentelődésen értjük kifelé való cselekedeteink helyes rendjét, amelyeknek összhangban kell lenniük Isten kijelentett akaratával.
Jó, ha azzal kezdjük, hogy emlékezetünkbe idézzük: ez a téma igen szorosan összefügg a Szentlélekben való megszentelődéssel, amelyről már szóltunk. A Lélek munkálkodik bennünk, és igaz ugyan, hogy ez kívülről jövő hatás, mégis eszközként szolgál arra, hogy bensőnkben változást idézzen elő. Szántszándékkal foglalkozom a két nézőponttal két különböző fejezetben, hogy egészen világosan lássuk a különbséget a Szentlélek bennünk végzett megszentelő munkája – amely Isten bennünk való munkálkodásának kezdete – és utána az Igének magatartásunkra való alkalmazása között. Újonnan születésünkkel belépünk Isten családjába, de noha újonnan születtünk, még sok minden homályos dolog van bennünk, amelyeket az Igének kell megvilágítania, hogy el lehessen takarítani őket. Azonban a Szentlélek megszentelése által meghintetünk a vérrel, megértjük, hogy Jézus helyettes halála tud csupán kiszabadítani minket bűneikből. Megszenteltettünk Krisztus vére által, és így képesek vagyunk arra, hogy örüljünk Isten előtti új helyzetünknek. És ekkor megkezdődik a hit útja, és szükségünk van a naponkénti megszentelődésre az igazság által, vagy Isten Igéje által, amelyet a mi Urunk hirdetett.
Teljesen világos, hogy ez semmiképpen sem lehet „a kegyelem második műve”, ahogyan azt a tévtanítók állítják. Sőt ellenkezőleg, ez élet – folyamatos előrehaladás, amelynek addig kell tartania, amíg e földről el nem távozunk. Ezen az úton járva szükségünk van Isten Igéjének naponkénti útmutatására. Ha pedig a gyakorlati megszentelődés csakis az Ige által megy végbe, akkor sohasem leszek teljesen megszentelt, mielőtt tökéletesen ismerném az Igét, és ha azt egyes helyeken nem sérteném meg. Ezt pedig e földön sohasem állíthatom magamról. Az Igéből szüntelenül táplálkoznom kell, hogy azt egyre jobban megismerjem és jelentését egyre jobban megértsem. Mivel ebben az Igében az Úr Lelkét fölismerem, felszólítást kapok arra, hogy önmagamban naponta ítéljem meg mindazt, ami ellentmond az egyre jobban megismert világosságnak és arra törekedjem naponta, hogy engedelmesebb legyek, mint az előző naponta voltam. Így leszek az igazság által megszentelt.
Evégből szentelte oda magát az Úr értem, vagy is mondhatjuk: elkülönítette magát. Fölment a mennybe, hogy onnét őrködjék az övéi felett, hogy Isten színe előtt főpapunk legyen gyöngeségeinket tekintve, és szószólónk bűneink tekintetében. El vagyunk hivatva, hogy állhatatossággal fussuk meg pályánkat, miközben Jézusra tekintünk, a Szentlélekkel szívünkben és az Igével kezünkben, amely lábaink mécsese, ösvényünk világossága. Ha ezt alkalmazzuk és ha ez a drága igazság vezérel minket, amely a Szentlélek erejében javunkra szolgál, akkor az Atya Isten által és a mi Urunk Jézus Krisztus által mi magunk szenteltetünk meg. A János 17-ben ugyanis az Úr Jézus arra kéri az Atyát: „Szenteld meg őket az igazsággal, a te Igéd igazság.” Az Efézus 5,25-26 -ban pedig ezt olvassuk: „....Krisztus is szerette a Gyülekezetet, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az Ige által megtisztítva megszentelje.” Itt Krisztus úgy áll előttünk, mint aki megszentel, hiszen elmondhatta önmagáról: „Én és az Atya egy vagyunk.” Itt, éppúgy mint Jánosnál, egész világosan az előrehaladó megszentelődésről van szó, és az efézusiaknak éppen ezt a megmosatását az Ige vízfürdőjében láthatjuk János evangéliuma 13-dik fejezetében. Ott úgy látjuk az Urat, mint aki örök istenfiúsága teljes tudata ellenére egy szolga helyét foglalja el, és megmossa a tanítványok lábát. A lábmosás az utak megtisztítását jelképezi, és az egész fejezet kiábrázolja mindazt, amit az Úr Jézus értünk tesz mióta a mennybe ment. Megőrizte az Ő szentjei lábait, amennyiben megtisztította az út szennyétől, a göröngyöktől, amelyek oly könnyen megragadnak a földön zarándokló vándorok szandájain. Mindegyikünknek ugyanazt mondja amit egykor Péternek: Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Részünk van Őbenne engesztelő műve alapján, és az általa adott élet eredményeként. Részünk Ővele, vagy naponkénti kapcsolatunk Ővele csak akkor van, ha engedjük magunkat megszentelni az Ige fürdője által.
Azt, hogy ennek az egész eseménynek szimbolikus jelentése volt, láthatjuk Jézus szavaiból, amelyeket Péterhez intéz: „Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.”
Az eredeti lábmosást ismerte és értette is Péter. A lelki lábmosást azonban csak akkor ismerte meg, amikor sajnálatos bukása után az Úr visszahelyezte hivatalába. Akkor ismerte fel e szavak jelentőségét: „Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta.” Ennek jelentését nem nehéz megértenünk. Minden hívő egyszer s mindenkorra megfürdött az „újjászülő és megújító fürdőben” (Tit 3,5). Ezt a fürdőt sohasem kell megismételni. Mindazok, akik Istentől születtek, soha örökké nem veszhetnek el, mert örök életük van, amit nem lehet elveszíteni (Jn 10,2-29). Ha elbuknak és vétkeztek, nincs szükségük újabb meg újabb megváltásra. Ez azt jelentené, hogy újra meg kellene fürödniük. De annak, aki megfürdött, nem kell újra meg újra megfürödnie, mert csak a lába piszkolódott be. Megmossa őket, és akkor újra tiszta.
Ugyanez a helyzet a keresztyénekkel. Egyszer újonnan születtünk, és ez sohasem történhetik meg második alkalommal. De valahányszor elbukunk, meg kell ítélnünk magunkat az Ige alapján, hogy megtisztuljunk az út szennyétől, és ha megadjuk az Igének az őt megillető helyet életünkben, akkor az megőriz bennünket a beszennyeződéstől, és zavartalan közösségben lehetünk Urunkkal és Megváltónkkal. „Hogyan tarthatja életútját tisztán az ifjú?” - kérdi a zsoltáros. „Úgy, hogy megtartja Igédet” hangzik a válasz (119,9).
Mennyire szükséges tehát, hogy kutassuk a Szentírást, és hogy megkérdőjelezés nélkül engedelmeskedjünk neki, hogy ily módon megszenteltessünk az igazság által. És mégis, mennyi közömbösséggel találkozunk éppen ezen a téren azoknál az igehirdetőknél, akik a „második áldást” tanítják. Milyen járatlanság a Szentírásban, és milyen beképzelt gőg mutatkozik meg itt gyakran – s mindez összekötve a testben való tökéletesség bizonyságtételével. (folytatjuk)

H. A. Ironside



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #16 Dátum: 2013. December 19. - 20:39:16
Az 1Tesszalonika 4,3 az az igehely, amelyet összefüggéséből kiragadva sokan annak bizonyítására hoznak fel, hogy a hívő ember elérheti a bűntől való teljes mentesség állapotát már ezen  a világon. „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek.” Ugyan, ki vitathatná el tőlem a tökéletes megszentelődést, ha a „megszentelődés” ezt jelenti, és ez Isten akarata számomra? Nyilván senki. Csakhogy már láttuk, hogy a megszentelődésnek sohasem ez a jelentése, és az idézett Igében a legkevésbé az. Ki-ki olvassa csak el a fejezet első nyolc versét, amelyek együtt egy szakaszt képeznek, és döntse el maga. A téma itt a személyes tisztaság. Az itt említett megszentelődés a testnek a tisztátalan praktikáktól, a léleknek pedig a kívánság szenvedélyétől való tisztántartását jelenti.
A pogány kultuszok a legborzalmasabb erkölcstelenséggel jártak együtt, sőt, ez alkotta még az „istentiszteletek” magvát is. A görög mitológia istenítette az elbukott ember szenvedélyeit, és ezek a tesszalonikabeliek éppen csak hogy „megtértek a bálványoktól Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljanak.” Ezért volt szükség éppen ezeknek a frissen keresztyénné lett hívőknek az intésre, mivel olyan emberek között éltek, akik szégyentelenül űztek ilyen dolgokat. Gondoljuk csak el, ha ezt olyan emberektől követelnék, akik már megszabadultak a bennük levő bűntől! A szenteknek pedig Isten templomainak kell lenniük, akiket ezért tiszta élet jellemez, és nem egy olyan élet, amelyet beszennyez a testi kívánság.
A gyakorlati megszentelődés másik szempontját látjuk a 2Timóteus 2,19-22-ben. Nevezhetjük ezt „egyházi megszentelődésnek”, mert itt a hívők álláspontjáról van szó, amikor a keresztyének közé behatolt az eltévelyítés szelleme, és az egyház, mint egész, amely jellegére nézve Isten házának tekintendő, elbukott. Ekkor már olyan házhoz hasonlít, amelyben keveredett egymással a jó és a gonosz. Igen nagy fontosságú ügy ez, amelyet a Szentírás számos helyen kihangsúlyoz, tudniilik felszólítja azokat, akik Istennel akarnak élni, hogy távol tartsák magukat a tömeggel való szentségtelen keveredéstől, még akkor is, ha az egyháznak nevezi magát, még akkor is, ha olyan emberek tömegéről van szó, akik azt állítják magukról, hgoy bűn nélkül élnek, és akiknek mégis közösségük van az egyházakban (vagy más formában) hitetlenekkel és névleges keresztyénekkel, akiknek életvitele szentségtelen és hite egészségtelen. Ezek kedvéért szeretném ezt a szakaszt bővebben tárgyalni.
Az apostol felhívja Timóteus figyelmét a nyilvánvalóan növekvő hanyatlásra. Óv a szóharcoktól (14.v.), a szentségtörő üres fecsegéstől (16.v.), s a 17. versben két olyan férfira utal, Hümenaioszra és Filetoszra, akik szentségtelen spekulációkra adták magukat, és ezáltal – jóllehet a legtöbben elfogadják őket mint keresztyén tanítókat – egyesek hitét feldúlták. És mindez még csak kezdete annak, amiről a következő fejezet szól, hogy ti. „A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve” (2Tim 3,13).
Nos, úgy gondolom, hogy a harmadik fejezet első verse mintegy folytatása az előző fejezet 17-18. verseinek. Az apostol Hümenaioszban és Filetoszban a gonosz félelmetes aratásának a kezdetét látja, amely hamarosan mindent leront majd, ami Istentől való. Ha szorosabb kapcsolatba kerülsz velük, ha reájuk hallgatsz, ha közösséged van velük, ha elkötelezed magad mellettük, akkor hamarosan elveszíted a képességet a jó és rossz közötti különbségtételre.
De még mielőtt a rohamosan hanyatló állapotok valódi tulajdonságait ecsetelné, Pál bátorítást és irányítást ad Timóteusnak, hogyan járhatja útját Istennel akkor, ha már odáig fajul a helyzet, hogy a látható egyházból lehetetlen többé kizárni a gonoszt.
„Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek pecsétje ez: 'Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” (19. v.) Itt a hit kap bátorítást, itt a szem elé kerül a hűségért való felelősség. A hit ezt mondja: Ám dühöngjön a gonosz, ahogy csak akar, ám uralkodjék el a törvénytelenség, és hidegedjék meg sokak szeretete, ám legyen az a látszat, hogy mindaz, ami Istentől való a földön, nagy hanyatlásban pusztul el – mindazáltal megáll az Isten által vetett szilárd alap, mert Krisztus kijelentette: „Ezen a kősziklán építem fel Gyülekezetemet, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.”
Ez azonban felelősséget is jelent számunkra. Nincs jogom arra, hogy továbbra is közösségben maradjak a gonosszal – még úgy sem, hogy időnként tiltakozom ellene, de mégis megmaradok közösségben vele – még fél szívvel, tartózkodó viselkedéssel sem. Az Ige felszólít, hogy szakadjak el a gonosztól. Ha ezt teszem, az lehet a látszat, hogy elszakadok Isten kedves gyermekeitől és szolgáitól. Pedig ez föltétlenül szükséges, ha azok nem helyesen ítélik meg az Istentől elszakadt viszonyokat.
Hogy felelősségemet világossá tegye, Pál így illusztrálja ezt a 20. versben: „Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók.” A „nagy ház” a keresztyénség jelenlegi állapotában, amelyben tarka keveredésben megtalálható jó és gonosz megmentett és elveszett, szent és szentségtelen egyaránt. Az 1Timóteus 3,15-ben azt olvassuk az Isten házáról, hogy az „az élő Isten Gyülekezete, az igazság oszlopa és erős alapja”. Az Isten akarata szerinti keresztyénségnek mindörökre ilyennek kellene maradnia. Sajnos azonban a keresztyénség nagyon hamar eltávolodott ettől az eszményképtől, és így lett olyanná, mint a gazdag ember háza, amelyben különböző anyagokból készült mindenféle lehetséges edény megtalálható, amelyek különböző célokra használhatóak. Vannak arany- és ezüstedények, amelyeket az ebédlőben használnak, vannak fából és cserépből készült edények, amelyeket a konyhában és a ház egyéb helyiségeiben használnak, amelyek gyakran ugyancsak beszennyeződnek, és amelyeket ezért megfelelő távolságban kell tartani a drága, könnyen sérülő és szennyeződő edényektől, amelyeket a ház urai használnak. (folytatjuk)

H. A. Ironside





Nem elérhető pacific

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 661
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2013. December 19. - 21:09:02
 O0



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #18 Dátum: 2013. December 20. - 15:32:50
„Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas” (21. v.). Ebben a képben az edények emberek. És ahogyan az értékes edények piszkosan a konyhában talán több konyhai edény között várják, hogy megtisztítsák őket, és azután gondosan elkülönítsék az értéktelenebb edényektől, úgy hívja fel Pál Timóteust (és a többi valódi hívőt), hogy különüljön el a tarka-barka társaságtól, tisztogassa meg magát, hogy valóban „megbecsült, megszentelt edény legyen, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas.”
A megszentelődésnek ez a formája kétségkívül egészen másképpen fest, mint a Szentlélek műve, amely kezdetkor a lélekben munkálkodik, vagy mint Krisztus kereszten elvégzett művének kihatása, amely által örökre elkülöníttettünk Isten számára. Itt valami egészen gyakorlati dolgot látunk, amely a többi keresztyénhez való kapcsolatunkra vonatkozik. Ha ezt a képet még tovább elemezzük, akkor – úgy gondolom – a dolgok kissé még világosabbá válnak.
A ház ura magával hozza egyik barátját. Szeretne számára valamiféle üdítő itallal szolgálni. Odamegy a szekrényhez, hogy elővegyen egy ezüstpoharat, de nem talál. Előhívja szolgáját, hogy kérdőre vonja. Megtudja szolgájától, hogy az a bizonyos ezüstpohár lent van a konyhában, hogy megtisztítsák, és újra elkülönítsék a többi edénytől. A szolga elsiet, és hamarosan visszatér egy pohárral, amelyet különválasztott és megtisztított a konyhában a piszkos gyűjteményből, hogy a házigazda számára hasznos legyen.
Pontosan ez történik Istennek minden emberével, akik megtisztították magukat mindattól, ami ellentmond az igazságnak és Isten szentségének. Ezek megszenteltek vagy elkülönítettek, s ezáltal lesznek hasznosak a ház Urának.
Természetesen az elkülönülés önmagában nem elegendő. Ha így lenne, akkor a legrosszabb fajta farizeussá válnánk, mint ahogy sajnos gyakran ez volt az eset. Ezért mindazokat, akik elkülönítették magukat, felszólítja az Ige, hogy kerüljék az ifjúkori kívánságokat, törekedjenek viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat. Hogy ez sikerüljön, naponta alkalmaznunk kell Isten Igéjét a Szentlélek erejében minden cselekedetünkre.
És – ahogy láttuk – ez az igazi lábmosás. Újonnan születéskor megtisztulunk az Ige által: „Ti már tiszták vagytok az Ige által, amelyet szóltam nektek” (Jn 15,3). Az Igét vízhez hasonlítja az Írás, mert tisztító és üdítő hatása van arra, aki aláveti magát neki. Benne megtalálom hitbeli utam minden egyes részletére a megfelelő utasítást. Megmutatja nekem, hogyan viselkedjem Isten családjában, a Gyülekezetben és a világban. Ha engedelmeskedem neki, akkor megmosatom életem minden tisztátalanságától, éppen úgy, ahogyan a víz használata megtisztítja testemet minden anyagi szennyeződéstől.
E földön azonban sohasem érek el olyan magasztos állapotot, vagy teszek szert olyan tapasztalatra, hogy magamról becsületesen elmondhassam: „Most már tökéletesen megszentelődtem, többé nincs szükségem az Igére, hogy megtisztítson.” Amíg itt a földön vagyok, mindig érvényes számomra a felszólítás: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre (szentségre), amely nélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12,14). Ha ezt az Igét helyesen értjük, alapjában mond ellent a tökéletességről szóló tanításnak, pedig nincs igevers, amelyet a megszentelődési összejöveteleken gyakrabban idéznének, vagy helyesebben: hamisan idéznek, mint ez.
Gondosan meg kell figyelnünk, mit bíz ránk itt az Ige. Két dologra kell „törekednünk”: a békességre mindenki iránt és a szentségre. Aki erre a kettőre nem törekszik, az nem látja meg az Urat. Lehetetlen azonban arra törekedni, amit már elértünk. De kinek van békessége mindenkivel? Milyen sokan vannak, akiknek együtt kell kiáltaniuk a zsoltárossal: „Én békét akarok, de amint megszólalok,ők mindjárt harcra készek” (Zsolt 120,7). És ki szentelődött meg tökéletesen? Ön nem, kedves olvasóm, és én sem, „mert sokat vétkezünk mindnyájan” (Jak 3,2). Azonban minden igazán hívő, mindenki, aki valóban megtért, mindenki, aki kapta Isten Lelkét, törekszik a szentségre, és vágyva vágyik arra az időpontra, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus eljön: „aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi nyomorúságos testünket” (Fil 3,21). Akkor majd elérjük célunkat: akkor tökéletesek és mindörökre szentek leszünk.
Erre a dicsőséges eseményre nézve írja Pál a tesszalonikaiaknak: „A gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti szellemeteket, lelketeket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket, és Ő meg is cselekszi azt” (1Tesz 5,22-24). Ez lesz a boldog elragadtatás mindazok számára, akik itt a földön idegenként és zarándokként törekedtek a békességre és a szentségre, és így mutatták föl az isteni természetet és a Szentlélek gyümölcseit.
Amíg azonban e világ pusztaságában tartózkodnak, addig szükségük van naponta a mosdómedencéhez való visszatérésre – Isten Igéje által történő megtisztíttatásra -, amely a régi időkben éppen az oltár és a szentek szentje között állt. Amikor majd mindnyájan a mennyben leszünk, többé nem lesz szükségünk erre a megmosatásra, és szabadok leszünk a tisztátalanságtól. Ezért ott, ahol a szentség lakik, nem lesz többé mosdómedence, hanem Isten trónusa előtt János egy üvegtengert látott, kristályhoz hasonlót, amely összeköttetésben áll a megváltottakkal, akiknek kísértései és küzdelmei véget értek.
Így jellemez majd minket az örökkévalóságában tökéletes tisztaság, amelynek képe az üvegtenger. Nem lesz többé szükségünk megszentelődésre, mert szeplőtelenül állíttatunk örvendezéssel az Ő dicsősége elé. (folytatjuk)

H. A. Ironside



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #19 Dátum: 2013. December 23. - 21:31:31
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető pacific

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 661
  • Nem: Férfi
Válasz #20 Dátum: 2013. December 23. - 22:33:55
 O0



Nem elérhető Flóra

  • Törzstag
  • *
  • Hozzászólások: 1463
  • Nem: Nő
Válasz #21 Dátum: 2013. December 28. - 18:08:47
Kedves Kálmán!

Köszönöm ezt a sok építő tanítást! :2smitten:

Ήμουν τυφλός, τώρα βλέπω


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #22 Dátum: 2013. December 28. - 19:53:18
Szívesen, kedves Flóra. Dicsőség érte Istennek!

 :2smitten:

 :int



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #23 Dátum: 2014. Február 01. - 17:08:03
Külső megszenteltetés


Semmi sem erősít meg bennünket jobban eddigi látásunkban – ti. hogy a megszentelődés nem jelenti a bennünk levő bűnös természet kiirtását -, mint az a mód, ahogyan az Igét egy tisztán külső megszentelés számára alkalmazzák, holott egészen egyértelmű, itt nem szabad valamilyen megformált tevékenységre gondolnunk, amelynek a megszentelt ember lelkében végbe kell mennie. Miután gondosan tanulmányoztuk a megszenteltetés örökkévaló és gyakorlati szempontjait – amelyek nélkül minden vallástétel hamis – hasznos lesz, ha most foglalkozunk azzal, amit Isten e tisztán külsőleges megszentelődésről mond, amely valamilyen kapcsolat útján jön létre.
Már a vér által való megszenteltetésről szóló fejezetben említettük, hogy vannak olyan emberek, akik bizonyos értelemben egy kapcsolat által megszenteltetnek, ugyanakkor mégsem igazi hívők, és végül elszakadnak Istentől.
Másfelől az is igaz, hogy vannak olyan emberek is, akik valamilyen kapcsolat által meg vannak szentelve, akiket buzgó könyörgésben hordoznak Isten előtt, és akik egyszer talán – vagy inkább nagy valószínűséggel – valóban megtérnek és üdvözülnek.
Ezért most az 1Korintus 7-tel kell foglalkoznunk. Ebben találjuk a legvilágosabb tanítást arról a házastársi kapcsolatról, amely megszentel. Kezdjük a 10-11. versekkel: „A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljék el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét.” Erre az esetre tehát az Úr már egészen világos utasítást adott.
Azáltal azonban, hogy az evangélium elterjedt a pogányok között, olyan kapcsolatok is keletkeztek, amelyekre nem lehetett egyértelműen alkalmazni az Úr szavait, mivel azok a zsidók népéhez szóltak, amely mint egész, Isten számára elkülönített volt. Hamarosan felvetődött a fiatal keresztyénségben a kérdés: tegyük fel azt a (gyakori) esetet, hogy egy pogány asszony megtért az Úrhoz, férje azonban tisztátalan bálványimádó maradt, vagy fordítva: megmaradhat-e ilyenkor a keresztyén partner a meg nem tért házastársával házassági kapcsolatban úgy, hogy ugyanakkor tiszta maradjon? A zsidók számára ennek még a puszta gondolata is kizárt volt.
Ezsdrás és Nehémiás napjaiban a fogságból hazatért férfiak közül egyesek az őket körülvevő vegyes lakosságból házasodtak, s ennek eredménye a tökéletes zűrzavar volt: „Gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek” (Neh 13,24). Ez az állapot Isten vezető emberei számára olyannyira visszataszító volt, hogy nem nyugodtak addig, míg valamennyi idegen asszonyt el nem űzték gyermekeikkel együtt, akik szintén tisztátalanoknak számítottak és veszélyeztették Izráel népének tisztaságát.
Nem csoda tehát, hogy néhány jó szándékú törvénytanító, aki csak az Ószövetséget ismerte, Jeruzsálemből elindulva futótűzként száguldott végig a pogánykeresztyén gyülekezeteken, és keresztes hadjáratot folytatott minden ilyenféle tisztátalanság ellen. Szétdúlták a családi otthonokat, amennyiben a megtért férfiaknak azt tanácsoltál, bocsássák el pogány feleségeiket, és a házassából született gyermekeiket, mint tisztálatan kapcsolat gyümölcseit tagadják ki. A keresztyénné lett asszonyokat pedig kényszerítették, hogy meneküljenek el bálványimádó férjük ölelése elől, gyermekeiket pedig, akármilyen fájdalmas is ez, hagyják el. S mindezt a szent Istenért tegyék meg.
Ilyen állapotok megelőzése céljából írta le Pál a kegyelem Istenének ihletésére a következő verseket. Az ilyen nem normális állapotokra az Úr még nem adott igét, mivel ennek még nem jött el az ideje. Ezért írja Pál: „A többieknek pedig én mondom, nem az Úr: Ha egy testvérnek hihetetlen felesége van, aki kész vele élni, ne bocsássa el. És ha egy asszonynak hitetlen férje van, és az kész vele élni, ne hagyja el a férjét. Mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által; különben gyermekeitek is tisztátalanok volnának, így azonban szentek. Ha pedig a hitetlen házastárs válni akar, váljék el, nincs szolságaság alá vetve a hívő férj vagy a hívő feleség az ilyen esetekben. Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk. Mert mit tudod te asszony, megmenteheted-e férjedet? Vagy mit tudod te férfi, megmenteheted-e feleségedet?” (7,12-16).
Milyen csodálatos példája ez a mennyei kegyelem erejének? A törvény alatt a tiszta házastárs beszennyeződött a tisztátalan által. A kegyelem alatt viszont az Isten által megmentett partner megszenteli tiszátalan házastársát. A család isteni berendezés, amely sokkal régibb, mint a nemzetek, régibb, mint Izráel és régibb, mint a Gyülekezet. Amit itt, és a Szentírás egyéb helyein olvasunk, teljesen világosan mutatja, Istennek az az akarata, hogy népét családi közösségekben mentse meg. Isten nem akarja azokat a természetes kötelékeket szétrombolni, amelyeket Ő maga teremtett. Ha megmenti a család fejét, ezzel azt is kimutatja, hogy az egész családot meg akarja áldani. Ez nem érinti az egyesek felelősségét. A megmentés nem „vérből, nem test akaratából történik” (János 1,13), hanem Istennek az a szándéka, hogy gyermekei hozzátartozóit személyesen megmentse. Ezért jelenti ki, hogy a szülők egyikének megtérése által a másik fél is meg van szentelve, és a gyermekeik is szentek. De történt-e valamiféle változás ezekben az emberekben? Bizonyos, hogy nem. Továbbra is hitetlenek maradhatnak, akik nem születtek újonnan, akik még saját gonosz útjukat járják, akik megvetik Isten kegyelmét, és nem félnek Isten ítéletétől. És ennek ellenére meg vannak szentelve.
Hogyan egyeztethejük össze mindezt a megszentelődés tanítóinak nézetével? Hiszen egyértelmű, hogy itt „megszentelődés” nem belső megtisztulásról beszél. És ezáltal összeomlik egész tanításuk. Tény, hogy a megszentelődés tanítója ennek a fogalomnak önkényes magyarázatot tulajdonított, amely etimológiailag hamis, az Írás alapján valótlan, és a tapasztalatot illetően bizonyíthatatlan.
Abban az esetben, amellyel foglalkozunk, a megszentelődés egyértelműen különleges. Az egyik házastárs megtérésével megváltozott a család helyzete. Isten szemében ez többé már nem pogány háztartás, hanem keresztyén. Ez a család többé nem sötétségben él, hanem világosságban. Kérem, ne értsenek félre. Itt nem a lelki tulajdonságokat illetően beszélek világosságról és sötétségről. Itt csak külső felelősségről van szó.
Egy pogány házban csak sötétség van. Ott nem világít be az evangélium fénye. Azonban mi történik, ha az egyik szülő megtér? Abban a pillanatban kigyullad a fény a házban, amely- ha tetszik, ha nem- világosságot áraszt mindenkire. Mindnyájan idáig nem ismert kiváltságokat és felelősséget kapnak. És mindez annak ellenére, hogy Isten eddig még nem munkálkodott lelkükön. Új helyzetük csupán Istennek egy másik lélekben végzett munkájából származik. Ebben a családban egy lélek megtérése Isten útját jelentette, hogy tudtára adja a családnak kegyelmes szándékait, ahogyan szolgái által a Filippi börtönőrnek is hírdetteti „Higgyj az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.” Ez utóbbi szavak nem kezeskednek a többiek megmentéséről, de fölkeltik a börtönőrben azt a gondolatot, hogy az üdvösség útja a háznép számára ugyanaz, mint őmaga számára, és Isten azt szeretené, hogy ő ezzel számoljon. Szentek lettek abban a pillanatban, amikor  börtönőr hitt, és ugyanakkor az egész házat azonnal eltöltötte az öröm attól, ahogyan a hirdetett kegyelmet fogadták.
Íme, röviden ez a Szentírás tanítása a külső megszentelődésről- és ez olyan téma, amelyet gyakran elhanyagolnak, amely mellett elmennek, miközben ez rendkívül fontos olyan keresztyének számára, akiknek családjában még meg nem tért emberek vannak. „Mert mit tudod te asszony, vajon megmenteheted-e férjedet? Vagy mit tudod te férfi vajon megmenteheted-e feleségedet?” Munkálkodjál tovább, imádkozzál tovább, éld meg Krisztust napról napra a többiek előtt abban a bizonyosságban, hogy azok általad Istentől megszenteltek, aki arra vár, hogy megmentse őket amint meglátják szükségüket, és rábízzák magukat az Ő kegyelmére.
Nem foglalkozhatom tovább ezzel a témával, mert ezzel elterelném a figyelmet fő témánkról; de úgy gondolom, hogy egyszerű és tanulatlan olvasóim is megértették mindebből, hogy más a megszentelődés és más a bűntelenség, amelyek természetüknél fogva ellene mondanak egymásnak.
Ezzel a fejezettel zárom fejtegetéseimet a Bibliában található „megszentelődés” ill. „megszenteltetés” fogalmáról. A témát azonban messzemenően nem merítettem ki. Van még a Szentírásban néhány más kifejezés is, amelyeket a tökéletesség tanítói a „megszentelődés”-sel rokonértelműnek tartanak, hogy ezzel alátámasszák azt a tanításukat, hogy a „megszentelődés” által lerombolódik bennünk a bűnös természet. A következő fejezetekben ezeket a kifejezéseket szeretném még megvizsgálni.(folytatjuk)



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #24 Dátum: 2014. Február 01. - 19:26:25
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #25 Dátum: 2014. Március 23. - 18:16:24
„Meghalni a bűnnek” és „a tökéletes szeretet




Mit jelent hát Krisztussal együtt meghalni a bűnnek és a világnak? Az erre a kérdésre adott válasszal áll vagy bukik a „megszentelődéstan” igazsága.
Fejtegetéseink elején szeretném még egyszer emlékeztetni az olvasót arra, amit a helyzetünk és állapotunk közötti különbségről mondottunk. A „helyzet” arra utal, amivé Isten szemében az Ő Fiának váltságműve által lettem. Az „állapot” pedig lelkem gyakorlati állapotára vonatkozik. Amikor Pál a Filippi 2,19-ben ezt írja: „...hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam, mi van veletek”, akkor az állapotról van szó. A Róma 5,2-ben pedig beszél „a kegyelemről, amelyben vagyunk”, és ez utóbbi egészen mást jelent.
Krisztussal együtt meghaltnak lenni, ez a helyzetemre vonatkozik. Az „Azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok...” (Róm 6,11) pedig az állapotomra. Könnyen beláthatjuk, hogy szó szerinti értelemben csak a megfeszített latrok haltak meg Krisztussal együtt, sőt egyikük még el is kárhozott. Tamás azt mondta egyszer: „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele” (Jn 11,16). Tamás szó szerinti meghalásra gondolt Lázárral és Krisztussal, mivel a tanítványok úgy vélték, Jézus élete veszélybe kerül, ha elmegy Júdeába.
Krisztus azonban ma a dicsőségben él, és aki vele meg szeretne halni, az közel kétezer évvel elkésett, ha ezt a megtapasztalást szó szerint akarná átélni. Ha föltételezzük, hogy a Róma 6,8-ban a „meghalni” szó állapotot vagy élményt jelent, akkor ennek nem így kellene hangoznia: „meghalni Krisztussal”, hanem „meghalni, mint Krisztus”, vagy „meghalni Krisztusért”. Egyeseknek fölöslegesnek látszik ezt egyáltalában meg is említeni; de akik tudják, hogyan él vissza ezzel a kifejezéssel a megszentelődési mozgalom, azok fölismerik e fejtegetés fontosságát.
A megszentelődés tanítói azt állítják, hogy ez a halál: megtapasztalás. Megkísérlik magukat halottnak érezni, és ha bizonyos mértékig érzéketlenné válnak a sérelmekkel, rablással, dicsérettel vagy szidalmakkal szemben, akkor úgy vélik, hogy meghaltak Krisztussal, és nem veszik észre, milyen logikátlanul használják ezt a fogalmat. Mikor kellett Krisztusnak mindeme dolgok számára valaha is meghalni? Felháborodott-e valaha is a szidalmak miatt, vagy mikor lett jó kedve a dicséretek miatt? Hogyan is jelenthetne sztoikus nyugalmat az, hogy az ember Őhozzá lesz hasonlóvá a halálban?
Van egy rendkívül fontos igehely, amely kétséget kizáróan megvilágítja ennek a kifejezésnek az igeszerű használatát: „Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra” (Róm 6,10). Ha azt mondja rólunk az Ige, hogy Vele együtt meghaltunk, akkor ennek az Ő halálában kell megtörténnie, és ezért meg kell halnunk ugyanazoknak a dolgoknak, amelyeknek Ő is meghalt. Mit tanulunk az ilyen komoly kijelentésből?
Egyvalamit nagyon gondosan figyelembe kell vennünk. Az Ige itt nem azt mondja – és nem is mondhatja, hogy: „Halála által elvette a bennünk lakozó bűnt”. Mert így kellene itt hangzania, hogy elmondhassam, hogy a Vele együtt való meghalásom a bennem lakó bűn számára történő meghalást jelenti. Ezt azonban sohasem jelentheti, hiszen Ő volt az egyetlen, a Szent, akiben semmilyen bűn nem volt.
És mégis meghalt a bűnnek, hogyan értsük ezt? Nyilván úgy, hogy elfoglalta a helyemet. Mint helyettesem halt meg a szó legszorosabb értelmében az én bűnömnek, a bűnnek a maga összességében, a gyökereinek és a gyümölcseinek (vö. Róm 6,10) – de az én bűneimnek halt meg, és nem az övéinek! „Szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Amikor értem meghalt, a bűnnek halt meg. Értem, vétkesért hordozta el Isten ítéletét, amelyet én érdemeltem ki. Isten „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne” (2Kor 5,21). Amikor Ő értem és helyettem bűnné tétetett és meghalt, akkor helyettem is mindörökre szakított a bűnnel – meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, és az Ő halálában láthatom az enyémet is, mert vele együtt meghaltam.
Mikor és hol haltam meg vele együtt? Ott a kereszten, közel 2000 esztendővel ezelőtt, amikor Ő meghalt, mint „az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket” (1Pt 3,18). Ott haltam meg én is, és Isten minden más gyermeke, Ővele együtt a bűnnek, hogy most már Istennek éljek, ahogyan a Bibliában olvasható: „Azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadott” (2Kor 5,15).
Miként is lehetne itt annak nehézsége, aki csak Istentől kíván taníttatni és az Írásból akar tanulni? Krisztus helyettes halálát Isten úgy értékeli, mint az én halálomat, s mint mindazokét, akik Őbenne hisznek. Eme halál által nyerjük el új helyzetünket, mint akik a halálból feltámadtunk, és az Atya színe előtt a Krisztusban vagyunk. Isten „kegyelemmel ajándékozott meg minket szeretett Fiában” (Ef 1,6). Ez az én új, dicsőséges helyzetem, mivel Krisztusban meghaltam. Nem kell megkísérelnem, hogy meghaljak, nem kell imádkoznom azért, hogy haljak meg, vagy nem kell arra  törekednem, hogy halottnak érezzem magam (micsoda képtelenség!), hiszen az Írás azt mondja: „Meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben” (Kol 3,3).
És ennek sokféle gyakorlati hatsa van. Ha tudom, hogy Krisztussal együtt meghaltam, akkor azonnal fölismerem, milyen következetlenség az, ha nem ennek megfelelően élek, ha valamiképpen még a bűnhöz tartozom, amely még mindig bennem van, és uralkodni akar rajtam. Korábban a bűn uralkodott fölöttem, de Krisztus meghalt a bűnnek – gyökerének, ágainak és gyümölcseinek -, és az Ő halála az enyém is volt. Ezért kell magamat hitben meghaltnak tekinteni a bűnnek, és Istennek élni a Krisztusban. Kérem, jegyezzék meg, hogy ezzel nem azt állítom, mintha a bűn meghalt vagy kiirttatott volna. Tudom, hogy jelen van, én azonban meghaltam számára. A hit számol Istennel, és ezt mondja: „Krisztussal együtt meghaltam, és ezért a bűn uralmi területén kívül vagyok. Ezért nem is akarok többé neki engedelmeskedni.” És mindaddig, amit hitben élek, a bűn nem uralkodik rajtam, mert nem a törvény, hanem kegyelem uralma alatt élek (Róm 6,14). Micsoda ostobaság lenne arról beszélni, hogy az állítólag halott bűn uralkodni tud. Az apostol tanításának magva az, hogy noha a bűn még jelen van halandó testemben, ne engedjem őt uralkodni.
Amíg a világban élek, sohasem leszek szabad a bűn jelenlététől, de szabad lehetek és szabadnak kell lennem a bűn hatalmától. Isten megítélte „a bűnt a testben”, de nem irtotta ki a bűnt a testből. Ha tehát én magam is elítélem, és megtagadok vele minden közösséget azzal, miközben lélekben – szívem céljaként – Krisztussal járok, akkor megszabadulok uralma alól.
Úgy tekintem magamat, mint aki meghalt a bűnnek és a bűnöknek, mivel Krisztusban meghaltam (vö. 1Pt 2,24). De csak akkor őriztetünk meg a zűrzavartól, ha tisztán látjuk a különbséget a halál két szakasza között.
Remélem, hogy Isten lehetővé tette számomra, hogy mindazoknak, akiknek ezen a ponton nehézségeik vannak, világossá tegyem a tényállást. Szeretnék most rátérni arra a kérdésre, amelyet újra meg újra feltesznek nekem ezzel kapcsolatban: „Ha valóban igaz az, amit ön tanít, hogyan lehet bennem 'tökéletes szeretet' ugyanakkor, amikor a bűn is bennem lakik?” Hogy erre választ nyerjünk  az 1János 4,15-19-hez kell fordulnunk. Az egyoldalúság elkerülése céljából olvassuk el az egész szakaszt. Kérem az olvasót, ügyeljen annak minden szavára:
„Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogy Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket.” Miután elolvastuk ezt az igeszakaszt, engedje meg az olvasó, hogy föltegyek négy kérdést:

1.Milyen szeretetben hiszünk? (16a)
2.Kinek a szeretetében maradjunk meg? (16b)
3.Hol találom meg kiábrázolva a tökéletes szeretetet? (17-18)
4.Mit munkál bennem ennek a szeretetnek a megismerése? (19)

Megkísérlem most ezt az igeszakaszt elmondani a saját szavaimmal: „Mindazok, akik vallják a Jézus Krisztusról szóló igazságot, Isten családjához tartoznak. Ezek isteni életet kaptak, és ezért abban a helyzetben vannak, hogy közösségük lehet Istennel, akinek csodálatos szeretetében hiszünk. Ebben a szeretetben nyugszunk, amely oly mérhetetlenül nagy. Isten maga jelentette ki önmagát Szeretetként, és mi ebben a szeretetben akarunk megmaradni. Ismerjük annak kiteljesedését Jézus keresztjében, és ezért nem félünk immár az ítélet napjától, mert tudjuk, hogy a szeretet, aki maga Isten (vö. 1Jn 4,8) az Úr Jézust már odaadta a mi bűneinkért. Az Ő halála a mi halálunk volt, és most Isten Őbenne lát minket. Isten szemében ugyanúgy szabadok vagyunk a bűntől, mint ahogyan Fia az volt. Ezért nem félünk, mert lehetetlen, hogy a szeretetben félelem legyen, mivel Isten tökéletes szeretete eloszlatta mindazt a félelmet, amely gyötört bennünket mindaddig, amíg szívünkkel nem értettük meg helyesen a szeretetet. És ha egyesek mégis félnek, ha arra gondolnak, hogy találkozniuk kell Istennel, akkor ez csak azért van, mert ezek még nem ismerték föl egészen azt, amit az Ő szeretete értünk tett. Ők még csak nagyon fogyatékosan ismerik Isten szeretetét. Mivel azonban mi ismerjük az Ő szeretetét, és nyugalmat találtunk benne, mi is szeretünk, mert a tökéletes szeretet nem is tehet mást, mint hogy minket is szeretetre indítson.”
Kell-e még erről többet mondanunk: Hiszen itt világosan nem arról van szó, hogy magamban kimunkáljam a tökéletes szeretetet, hogy így érjem el a tökéletesség állapotát. Sőt ellenkezőleg, a tökéletes szeretet csak a kereszten látható, és ez csak a hívők szívében tapasztalható meg. (folyt. köv.)

H. A. Ironside



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #26 Dátum: 2014. Március 23. - 19:10:48
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #27 Dátum: 2014. Március 25. - 20:04:52
Keresztség Szentlélekkel és tűzzel


Bámulatos, hogy a megszentelődés tanítói a Szentírásnak milyen különböző kifejezéseit használják fel saját tanaik alátámasztására, és azonosítják Pál „második áldásával”. Ezek közül egyeseket már megvizsgáltunk, és kimutattuk, hogy nem nyújtanak igazolást ahhoz az elmélethez, amely szerint megtérésünk után már nem lenne bűn mibennünk. Legfőbb figyelmüket annak a kifejezésnek szentelik, amely fejezetünk címét képezi. Diadalmasan állítják – anélkül, hogy nyitottak lennének itt az értelmes magyarázat számára -, hogy legalább itt van valamiről szó, ami sokak számára, akik ezt a tapasztalatot szerezték üdvkorszakunk kezdetén, a második élményt jelentette. Nem voltak-e az apostolok már pünkösd előtt is mindnyájan Isten gyermekei? Nem nyerték-e el mindnyájan bűneik bocsánatát? Kétségkívül elnyerték, és mégis, ki állíthatná, hogy hamarabb is elnyerték a Szentlelket, mint pünkösdkor? És ha ez így volt, akkor miként feltételezhetjük, hogy más útjai is léteznének a szolgálatra való felkészítésnek? Bizonyos mértékig mindenkinek el kell jutnia a maga pünkösdjéig. Akinél nem ez az eset, az nagy valószínűség szerint nem jut a mennybe, mindennek ellenére. És a megszentelődés tanítói úgy gondolják, itt tudják bizonyítani kedvenc tanításukat úgy, hogy annak bárki is ellentmondhatna.
Egyesek itt különbséget tesznek a Szentlélekkel való keresztség és a tűzzel való keresztség között, sőt még egy harmadik áldásról (!) is beszélnek, a legtöbben azonban a kettőt ugyanannak a dolgonak tartják: a Szentlélek tűzlángként járja át az embert, hogy elégessen minden gonoszt, és isteni erőt hozzon. Ezért éneklik:

„Tisztító tűz, járd át szívemet,
világosítsd meg lelkemet,
terjeszd el világosságodat egész bensőmben,
és szentelj meg teljesen.”

Ezért újra forduljunk a Szentíráshoz, és vizsgáljuk meg gondosan mindazt, amit a Szentlélekkel való keresztségről mond. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk a Lélek egyéb hatásait is, amelyeket sokan gyakran félreértenek.
Keresztelő János volt az első, aki a Szentlélekkel való keresztségről szólt. Amikor az emberek abban a veszélyben voltak, hogy az előfutárt többre tartsák, mint ami valójában volt, rámutatott az Eljövendőre, akinek ő még a saruja szíját megoldani sem volt méltó, és kijelentette: „Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam...
Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonáját csűrba takarja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel” (Mt 3, 11-12).
Márk híradásában nem olvasunk tűzről. Ő csak ennyit idéz János kijelentéséből: „Utánam jön, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva, saruja szíját megoldjam. Én vízzel keresztellek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni” (Mk 1,7-8). Márknak bizonyára oka volt, hogy kihagyta a „tűzzel” szót, ahogyan azt mindjárt látni fogjuk.
Legteljesebb valamennyi között Lukács beszámolója. Miután ismertette János feladatát, s közben hangsúlyozta, milyen fontos helye volt igehirdetésében az eljövendő haragnak (lásd még Mt 3,7-10) kijelentette: „A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén. Ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik és tűzre vettetik” (Lk 3,9). De ki hajtja végre ezt a büntetést? Maga János, vagy pedig az, aki utána jön? És ha másvalaki lesz az, vajon azért jön, hogy ítéljen? A továbbiakban János maga adja meg erre a választ: „Én ugyan vízzel keresztellek titeket, de eljön az, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam: Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket, kezében szórólapát lesz, és megtisztítja szérűjét: a gabonát csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel” (Lk 3, 16-17).
Miként Márk, úgy János sem említi evangéliumában a tüzet. Nála csak ezt olvassuk: „Láttam, hogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta. Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, Ő mondotta nekem: „Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia” (Jn 1,32-34).
A Szentlélekkel való keresztségről szóló egyetlen további ígéretet a feltámadott Úr tette mennybemenetele előtt. Ezt a Cselekedetek 1,5-ben olvassuk. Miután Jézus megparancsolta a tanítványainak, hogy maradjanak Jeruzsálemben, mivel az Atya hamarosan beteljesíti ígéretét, azt mondja: „János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltettek meg.” A tüzet Ő sem említi.
A Cselekedetek 2. fejezete leírja, hogyan teljesedett be az ígéret. A Szentlélek alászállt a mennyből, és betöltötte mind a százhúsz embert, akik abban a felső szobában egybegyűltek, megkeresztelte őket és bennük lakott. A tűzről itt sincs szó. Helyette valami másról olvasunk: „Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak és leszálltak mindegyikükre” (3. v.). Nagyon gondosan meg kell vizsgálnunk ezt a mondatot. Nem a tűzzel való keresztségről van itt szó, hanem nyelvekről, amelyek hasonlóak voltak a tűzhöz, és amelyek mindegyikükre leszálltak. Vajon ez lett volna a János által említett tűzkeresztség? Nem hiszem, és erre jó okaim vannak.
Kétszer hallottuk a kettős kifejezést: „Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd meg titeket.” Három másik helyen ez a kifejezés elmarad. Honnét a különbség? Máté és Lukács szerint János „parázna” nemzetségről beszél. Egyesek bűnbánatot tartanak, és várják a Messiást, mások gőgösek, büszkék, képmutatók és hitetlenek. Egyesek alázatosan megkeresztelkednek, és ezzel megmutatják, hogy bűneik miatt megérdemelték a halált. Mások kitérnek a megkeresztelkedés elől, vagy pedig belső megtérés nélkül akarják magukat annak alávetni. János tehát itt tulajdonképpen azt mondja: Akár megkeresztelkedtek, akár nem, aki énutánam jön, megkeresztel majd titeket vagy Szentlélekkel, vagy pedig tűzzel. Elválasztja majd az igazi hívőket a hamisaktól. A rossz fák kivágatnak és tűzre vettetnek – azok az ítélet tüzében kereszteltetnek meg. A gabona a csűrbe takaríttatik: azoknak képe ez, akik Szentlélekkel kereszteltetnek meg. A pelyvát a tűzre veti: ez lesz az ítéletes harag keresztsége.
Márk, János és a Cselekedetek híradásában nem olvasunk hitetlenekről. János és Jézus csupán tanítványokhoz szólnak. Nekik nem mondanak semmit a tűzzel való keresztségről. Nekik nincs okuk félni semmilyen ítélettől, semmilyen eljövendő haragtól. Számukra csak a Szentlélekkel való keresztség ígérete szól, és ez az ígéret teljesedett be pünkösdkor.
Ettől az időponttól kezdve, tehát a Cselekedetek 2. fejezete után sohasem hallunk többé erről a keresztségről, mint olyanról, amire várni kell, amiért imádkozni kell vagy amire még várni lehet. Az Atya ígérete beteljesedett. Megtörtént a Szentlélek keresztsége. Az egész egyháztörténelem során soha nem volt még egy pünkösd. Később mindössze kétszer olvasunk a Szentlélekkel való keresztségről, egyszer Péternek Kornélius és a többi pogány megtéréséről szóló beszámolójában (Csel 11,16), és még egyszer a Korintusiakhoz írt levélben, ahol Pál, mint a múltban végbement eseményről ír róla.
Minden hívőnek része volt benne: „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok” (1Kor 1,13). Ez a levél azokhoz szól, akik „a mi Urunk Jézus Krisztus nevét bárhol segítségül hívják”. Közülük sokan gyönge keresztyének voltak, sokan még testiek voltak, sokan még nem értették meg egészen azokat a csodálatos igazságokat, amelyek munkálkodnak az üdvösség új korszakában, de mindnyájan Krisztus egy Testévé kereszteltettek az egy Lélek által.
Ezért gondosan meg kell vizsgálnunk, mit munkált ez a Lélekkel való keresztség, és hogy az apostoloknál és más hívőknél a Cselekedetek első fejezeteiben miért csak megtérésük után ment végbe.
Először is meg kell állapítanunk, hogy a Lélekkel való keresztség egészen Jézus megdicsőüléséig az eljövendő dolgok közé tartozott. Ő azután küldte el Szentlelkét – aki azelőtt sohasem tartózkodott a földön -, hogy fölment a mennybe. Amíg Jézus itt volt, a Lélek Őbenne volt jelen, de nem lakott a hívőkben. „Mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,39). Utolsó óráiban Jézus arról beszélt, hogy elküldi majd a Pártfogót (Vigasztalót), és különbséget tett a két üdvkorszak között, amikor azt mondta: „Nálatok lakik, sőt bennetek lesz” (Jn 14,17).
Másodszor, figyelemmel kell lennünk arra, hogy a Szentlélek nem azért jött el a tanítványok számára, hogy őket a bűntől megtisztítsa vagy megszabadítsa. Igen, Ő bennük fog lakni, hogy Krisztus helyett vezesse őket, és erőt adjon nekik egy megszentelt életvitelhez, hogy ezáltal tanúságot tehessenek Jézusról. Különleges feladata azonban az volt, hogy a hívőket egy testté egyesítse, vagy egy testté keresztelje. Az volt a feladata, hogy megalkossa Krisztus Testét, miután a Fő, mint megdicsőült Emberfia, a mennyben Isten jobbján ült. Jézus kereszten elvégzett váltságműve volt ez, amely megtisztít minden bűntől. A Szentlélek a megtisztítottakat egy testté egyesíti minden hívővel és megdicsőült Fejükkel.
Harmadszor: miután a Test megalakult, az egyes hívőknek nem kell többé arra várniuk, hogy Isten beváltja ígéretét, hogy a Szentlélek másodszor alájön a mennyből, hanem hitük által elpecsételtettek a Szentlélekkel, és egyesültek a már meglevő Testtel.
A Cselekedetek első fejezeteiben a Szentléleknek számos olyan különleges jelenségével találkozunk amelyek arra vezethetők vissza, hogy Krisztus Teste még csak keletkezőben volt. A Cselekedetek 2-ben a felső szobában tartózkodó 120-an egy testté kereszteltettek. Azután, akik hittek és vízzel megkeresztelkedtek – több mint 3000 ember -, elnyerték ugyanazt a Lelket, és így az Úr az újonnan alakult Gyülekezethez csatolta őket.
A Cselekedetek 8-ban az élet Igéje átlépi a zsidóság határait, és eljut a samaritánusokhoz, akiknek várniuk kellett, míg Jeruzsálemből két apostol lement hozzájuk, mielőtt elnyerhették a Szentlelket - „hogy ne legyen meghasonlás a Testben” (vö. 1Kor 12,25). A zsidók egykori ellenségei nem gondolhattak arra, hogy két Gyülekezet, Krisztusnak két Teste létezik, hanem csak egy; ezért kellett bizonyos időnek eltelnie megtérésük és a Szentlélek vétele között az apostolok által. A zsidóknak és a samaritánusoknak századokon át egymással harcoló vallási rendszerük és templomuk volt, és kettejük között elkeseredett küzdelem dúlt (lásd Jn 4,19-22). Itt tehát világosan látható Isten bölcsessége, ahogyan egyesítette Samária megtértjeit a jeruzsálemiekkel.
A Cselekedetek 10-ben még tovább tágul a kör. A kegyelem most már elérkezik a pogányokhoz is. Kornéliusz (aki nyilvánvalóan kegyes, és a Lélektől vezetett ember volt) és mindazok, akik vele voltak, hallották az Igét, amely által üdvözültek, és a keresztyének helyzetébe jutottak. Péter prédikál, leszáll mindnyájukra a Szentlélek, bizonyságul Péter és kísérői számára arról az erőről, amely az apostolokat kísérte. Isteni megvilágosítás által szóltak, és Isten vezérelte beszédüket idegen nyelveken. Hozzátétettek a Testhez.
Mindenesetre kivétel marad a Cselekedetek 19. Efézusban Apollós János keresztségét hirdette, mert még nem ismerte a Krisztus haláláról, feltámadásáról és az alászállt Szentlélekről szóló evangéliumot. A pogányok városaiban szétszórtan élő zsidóknak János üzenetét hozta. Miután azonban Akvilától és Priszcillától megismerte a teljes kijelentést, Korintusba ment. Pál követte őt Efézusba, és talált ott néhány tanítványt, akik még sohasem hallottak a keresztyének helyzetéről és életviteléről. Megkérdezte tőlük: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?' Ők így feleltek: 'Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek'” (2. v.). Ezért kérdezi azután Pál tőlük: „Akkor hogyan keresztelkedtetek meg?” Az erre a kérdésre adott válasz mindent megmagyaráz: „A János keresztségével” (3.v..). Erre azután az apostol hirdette nekik a keresztyén kijelentés igazságát, amennyiben rámutatott, hogy Krisztus volt az, akiről Keresztelő János szólt, aki azután eljött, meghalt és feltámadott, és elküldte a mennyből a Szentlelket. Ezek nagy örömmel fogadták a jó hírt, megkeresztelkedtek Jézus Krisztus nevében, és miután Pál kezét rájuk helyezte, elnyerték a Pártfogót (Vigasztalót). Ezáltal ők is hozzá csatoltattak a Testhez, és vége lett az átmeneti állapotnak.
Ettől kezdve soha többé nem tesz említést a Biblia arról, hogy a megtérés és a Szentlélek elnyerése között időbeni eltérés lenne. A Szentlélek a hívőkben lakik, mint pecsét, amely Isten számára felismerhetővé teszi őket (Ef 1,13-14), és amellyel ők elpecsételtettek testük megváltásának napjára (Ef 4,30).
Akiben nincs Krisztus Lelke, az nem keresztyén (Róm 8,9). A bennünk levő Lélek, az Istentől való elfogadtatásunk Lelke, „Aki által kiáltjuk: 'Abbá, Atya!'”  Ezért teljesen lehetetlen a Szentlélek nélkül Isten gyermekének lenni. Ő zálog és az első zsenge (Róm 8,11-17.23). Ő a mi kenetünk, és Krisztus legfiatalabb gyermekeinek is megvan ez az isteni ajándékuk (1Jn 2,19-20.27).
Mivel a Szentlélek a mienk, az Ige felszólít bennünket, hogy „Lélek szerint éljünk” és teljünk meg Szentlélekkel, hogy Isten megdicsőüljön általunk (Gal 5,16; Ef 5,18). A Szentlélek bennünk lakása azonban nem jelenti azt, hogy a bennünk levő régi természet megváltozott, vagy éppen elvétetett volna, mert azt olvassuk: „Mert a test kívánsága a Lélek ellen van, a Lélek pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek” (Gal 5,17).
A szentek testei a Szentlélek templomai, és az Ige felhív bennünket, hogy óvjuk meg a tisztátalanságtól, és tartsuk az Úr számára szenteltnek. Mivel a Szentlélek által Krisztus Testének tagjaivá tétettünk, és eggyé lettünk az Úrral, az Ige felszólít, hogy kerüljük a paráznaságot és minden tisztátalanságot (1Kor 6,12-20). Az ilyen intések mennyire ellentétesek a megszentelődés rendszerével! Gondoljuk csak meg, hogy olyan embert akarunk felszólítani arra, hogy kerülje a testi kívánságokat, amelyek a Lélek ellen harcolnak, akiben már a bűn minden kívánsága le van rombolva!
Az Ige azért szólít fel, hogy szentül éljek, mert a Szentlélek bennem lakik. Szüntelenül emlékezem arra, hogy Jézus Testének része vagyok, amely pünkösdkor a Szentlélekkel való keresztség által jött létre.
A tűzzel való keresztségben sohasem lesz részem. Az mindazok számára rendeltetett, akik a Szentlélek bizonyságtételét elutasítják, és akik a tűz tavába vettetnek a harag ama nagy napján. Akkor majd „a Krisztus nélkül valók mind a pokol mélyére vettetnek, kétségbeesésbe merülve és jajveszékelve, tüzes hullámoktól ide-oda hányattatva, és nem lesz, aki sajnálja és megmentse őket.”
Kedves olvasóm, adja Isten, hogy sohase ismerd meg ezt a borzalmas keresztséget, s ha még nem tartoznál azok közé, akik belekereszteltettek a Szentlélek által Krisztus Testébe, akkor most ragadd meg az alkalmat, és fogadd el hittel a Szentlelket, ahogyan egykor a galaták tették, amikor „az Ige meghallgatásából származó hit alapján” kapták a Szentlelket (Gal 3,2-3). (folyt. köv.)

H. A. Ironside



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #28 Dátum: 2014. Április 10. - 14:21:18
Tökéletesség a Szentírás szerint



Azoknál, akik valamilyen különleges tanítást képviselnek, bevett szokás, hogy a Szentírás bizonyos szavainak olyan önkényes magyarázatot adnak, amelyet azután egyedül tartanak érvényesnek. Egyetlen szó sem szenvedett annyit emiatt az eljárás miatt, mint a „tökéletes” illetve „tökéletesség”.
Wesleytől kezdve egyértelműnek látszik mindnyájuk számára, hogy a „tökéletesség” azonos a „bűntelenség”-gel. Pedig maga Wesley sem egészen így értette ezt a fogalmat, mert félt a sokak lelkére gyakorolt következményektől, ha ezt a tanítást következetesen alkalmazzák. Ezért gondosan különbséget tett az angyalok, Ádám és a keresztyének tökéletessége között. A mai megszentelődési irodalom azokat tartja tökéletes keresztyéneknek, akik minden hajlamukkal és cselekedetükkel elérték Ádám bűneset előtti tökéletességét, kivéve hogy a jelenlegi társadalmi állapotok és a legtöbb meg nem tért ember állapota arra kényszeríti őket, hogy még mindig „bőrből való ruhát” hordjanak.
Ezért tartom értelmes dolognak, ha a Szentíráshoz fordulunk, és gondosan megvizsgáljuk ennek a kifejezésnek a használatát, ahogy azt már a „megszentelődés” szónál is tettük, a mai modern nyelvekben hiába keressük az eredeti héber vagy görög szó pontos fordítását, ezért gondosan meg kell néznünk, hogyan alkalmazza a Biblia ezt a kifejezést. Így pl. a szokásos megszentelődési prédikációkban figyelmünket elsősorban Ádámra és Nóéra irányítják. Nóéról azt olvassuk: „Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. (Károli: „Nóé igaz, tökéletes férfi volt a vele egykorúak között.”) „Istennel járt Nóé” (1Móz 6,9). Az itt alkalmazott héber szónak mind a „feddhetetlen”, mind a „tökéletes” szóval történő fordítás megfelel. Ez azt jelentette nála, hogy senki nem találhatott kivetnivalót a viselkedésében – mindaddig, amíg ittassága által, amelyet Hám oly szégyenletesen fölfedett, el nem veszítette ezt a tökéletességét. Ki föltételezhetné itt, hogy Nóé tökéletessége a bűntől való teljes szabadságot jelentette? És mégis, erről az igehelyről már számos olyan prédikációt tartottak, amelyek el akarták vezetni a hallgatóságot a tökéletes megszentelődésre, amennyiben Nóét mint olyan embert állították oda példaképül, aki az özönvíz előtt eljutott a tökéletes megszentelődésre.
Ábrahámhoz így szól az Úr: „Én vagyok a mindenható Isten. Járj énelőttem, és légy feddhetetlen” (Károli: „...és légy tökéletes”) (1Móz 17,1). Itt is megfelel mindkét szó az eredeti kifejezésnek, s ez megóv bennünket attól, hogy téves következtetéseket vonjunk le. És mégis, a „második áldás” buzgó hirdetői ezt egyszerűen nem veszik figyelembe. Azt mondják, hogy Isten a már megigazult Ábrahámot nem szólította volna fel, hogy legyen tökéletes, ha Ábrahám lelkében nem kellett volna további mélyreszántó munkát végezni, amely összetörne minden testiességet, és a patriarcha a bensejében egészen tökéletes lenne. Pedig ebben a fejezetben egyáltalában nem találunk ilyen gondolatot. Isten felszólítja Ábrahámot, hogy járjon Őelőtte feddhetetlenül és szíve egyszerűségében.
A következő igehely, amelyet legtöbbször idéznek avégből, hogy a testben való tökéletesség tanát igazolják, a hegyi beszédből való, amelyet Jézus az Ábrahámnak adott isteni megbízatás után sok száz évvel tartott: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).
Ezek kétségkívül súlyos szavak, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül.
Először is meg kell állapítanunk, hogy ha a „tökéletes” szó itt azt jelenti, hogy legyünk olyanok, mint Isten, akkor soha egyetlen keresztyén sem érhette vagy érheti el ezt az állapotot. Csak az állíthatja magáról, hogy ilyen értelemben tökéletes, aki nem értékeli helyesen önmagát. De ha a megelőző verseket pontosan megfigyeljük, azonnal megértjük, miről is van itt szó. Az Úr hirdette Isten országának törvényeit, a kegyelem csodálatos erejét. Felszólította tanítványait, szeressék ellenségeiket, és tegyenek jót azokkal, akik őket üldözik és vádolják, hogy ezáltal is kimutassák, ők a mennyei Atya gyermekei, aki kegyelmesen viselkedik mind az igazakkal, mind a gonoszokkal szemben. Nem tartja vissza a napfény és az eső áldását a gonoszoktól sem, hanem mindenkinek megmutatja kegyelmét. Mi erkölcsileg legyünk éppen olyanok, mint Ő. Mert ha csak a barátainkat és az irántunk jóakaratot tanúsító embereket szeretjük, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a gonoszok. Ha csak a hozzánk tartozókhoz vagyunk jók, akkor ugyanazt tesszük, mint a világ. De ha mindenkihez kedvesek vagyunk, ha mindenkivel szeretetteljesen bánunk, akkor tökéletesek vagyunk, mint ahogy a Teremtőnk tökéletes. Nyilván minden keresztyén ember törekszik erre a tökéletességre, de ugyan, ki merné mondani magáról, hogy már elérte ezt a tökéletességet, úgy, hogy sohasem volt igazságtalan, sem részrehajló másokkal szemben.
Nincs senki, aki ezt a tökéletességet elérte volna. Pál így ír: „Nem mintha már elértem volna, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,12-14). Nem is lehetne erőteljesebb szavakkal elutasítani magunktól a tapasztalaton alapuló tökéletesség igényét. Mások gondoljanak magukról, amit akarnak. Pál mindenesetre nem mondható a tökéletességtan hívének. Jézus azzal a szándékkal ragadott meg bennünket, hogy egészen az Ő áldott képéhez hasonlóvá tegyen minket. Erre vagyunk eleve elrendelve, ahogyan ezt a Róma 8,29 mondja. Szemünk előtt ezzel a reménységgel futunk tovább, és elfelejtjük mindazokat a dolgokat, amelyek mögöttünk vannak, és nekifeszülve törekszünk erre a dicsőséges kiteljesedésre. Mert akkor, és csak akkor lesz  Jézus tökéletessége a mienk. „Tudjuk, amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk Őt látni, amilyen valójában” (1Jn 3,2). A Zsidók 6,1-ben is olvashatunk tökéletességről, és nagyon is megértjük ebben az esetben, hogy akik nem értették meg e levél valódi jellegét és alkalmazási területét, azok helytelenül alkalmazzák a „törekedjünk a tökéletességre” kifejezést. A megszentelődés tanítói többnyire így magyarázzák ezt az igeverset: „Ezek a szavak egyértelműen a hívőkhőz szólnak. Azok a zsidók, akiket itt az Ige megszólít, már megtértek az Úr Jézushoz. Tehát kétségkívül megigazíttattak. (Azt is hozzá kellene tenniük: megszenteltettek, - ezt azonban nem látjuk, mert ez ellentmondana elméletüknek.) S mivel ezeket az embereket felszólítja az Ige, hogy „törekedjenek a tökéletességre”, a tökéletesség nyilvánvalóan a kegyelemnek egy második, következő munkája, amelyhez az Úr el akarja vezetni mindazokat, akik még csak „megigazultak”.
Bárki is hall ilyen magyarázatot, nem vitatja, hogy önmagában következetes, sőt megállapítja, hogy igen értelmes és megtámadhatatlan, és a belőle levont következtetések megalapozottak.
Az, hogy a levél itt felszólítja a zsidókat, törekedjenek valamire, amit még nem értek el, világos. De hogy ez a valami a „második áldás” lenne, az kevésbé egyértelmű.
Valójában itt a „tökéletesség” görög eredetije a szó más alakjában szerepel, mint a Filippi 3,15-ben, amit már vizsgáltunk. Ott megállapítottuk, hogy a szót „érett, felnőtt” értelemben használja az Ige. Ennek helyes fordítása így szólna: „Törekedjünk a teljes érettségre.” Itt tehát a hitben való egészséges növekedésről van szó, amelyre minden hitben fiatalnak törekednie kell. Szükséges volt a zsidókat is ilyen növekedésre felszólítani, mivel „visszamaradottak” voltak, nem szakadtak el egészen a zsidóságtól, és az mérgező, szikkasztó hatással volt rájuk.
A levél szerzője ezért már az előző fejezetben dorgálta őket: „...eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédének alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére” (Zsid 5,11-14).
A Cselekedetek 21-ből megtudjuk, miért voltak a zsidókból lett keresztyének hitben megnyomorodottak és tudásban visszamaradottak. Jakab, maga is apostol, együtt a jeruzsálemi gyülekezet véneivel és a körútjáról visszatért Pállal és kísérőivel összejövetelt tartanak. Amikor Páltól megtudják, milyen csodálatos munkát végzett Isten a pogányok között, mindnyájan „dicsőítették Istent, aztán így szóltak hozzá: 'Látod testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, és mindnyájan rajonganak a törvényért'”(20. v.) Ezzel indokolják azt a felhívásukat, hogy Pál alkalmazkodjék bizonyos zsidó szertartáshoz, nehogy bizalmatlanságuk céltáblája legyen. Hogy népének fiait bizalomra hangolja, Pál beleegyezik, és csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy nem tett meg olyasmit, ami egészen egyértelműen ellentétes lett volna a Zsidók 9. és 10. fejezetében írottakkal. Gondoljuk csak meg, mit jelentett volna annak számára, aki ezt írta: „Ahol pedig  a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat” (Zsid 10,18), ha a kiválasztott nazírokkal együtt elvégezte volna az áldozatot, fogadalmuk teljesítésére! (Olvasd hozzá 4Móz 6,13-21-et és vö. ezzel a Csel 21,3-26-ot.) Ezt a téves lépést Isten kegyelmesen megakadályozta, még ha úgy is, hogy ez szeretett  szolgájának fogságot hozott. Később írta a tiszteletre méltó apostol Istentől ihletve a Zsidókhoz írt levelet. Tudom, hogy általában kétségbe vonják Pál apostol szerzőségét, de erre a kérdésre véleményem szerint Péter válaszol, aki második levelét ugyancsak zsidókeresztyénekhez írja – 2Pt 3,15-16, hogy ezeket a zsidókeresztyéneket a törvényhez és az ószövetségi rendelésekhez való kötöttségtől megszabadítsa.
„Ezért – írja – elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak. Ezt meg is fogjuk tenni, ha Isten megengedi” (Zsid 6,1-3).
Ezt az egész levél mondanivalójával összhangban teszi, amennyiben kimutatja különböző vonalakban azt az igazságot, amely Krisztus főpapságára, az új szövetségre, az egyetlen áldozatra, a hitben való életre és az Úr által történő neveltetésre vonatkozik. A keresztyén igazságnak e tág mezeje az a tökéletesség, amelyhez fordulniuk kell, és velük együtt nekünk is. Mindazok, akik megértették a Zsidók 7-13 tanításait, és örvendeztek rajtuk, tökéletes keresztyének az apostol értelmezése szerint. Felnőttek, és képesek kemény eledelt magukhoz venni ahelyett, hogy csupán tejjel táplálkoznának. Nem merem tovább követni Isten választottjainak hitéről szóló csodálatos fejtegetéseket, mert ez messze elvinne a témánktól. Ilyen tökéletességre csak a Szentírás kitartó és imádságos tanulmányozása útján lehet eljutni. Rendkívül fontos a „Timóteusnak szóló figyelmeztetés: „Igyekezz kipróbált emberként megállni Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság Igéjét” (2Tim 2,15). Ugyanebben a levélben írja Pál: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített”(3,16-17)
Ennek semmi köze valamilyen titokzatos belső tökéletességhez, hanem Isten akaratának alapos ismeretéről van itt szó, amelyet csak az Ő Igéje adhat. Aki nem hanyagolja el ezt az Istentől rendelt eszközt, az megtapasztalhatja a Zsidókhoz írt levél végén található imádság meghallgatását: „A békesség Istene pedig...tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves Őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen!” (Zsid 13,20-21).
Mielőtt a tökéletességgel kapcsolatos kutatásainkat befejeznénk, figyelembe kell vennünk még egy igeszakaszt, mégpedig a Jakab 3,1-2-t: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” Azzal, amit már idáig a tökéletességről elmondtunk, ennek a versnek csak kevés további magyarázatra van szüksége. Jakab bizonyára nem kapta meg a „második áldást”, és nem is ismert senkit, aki azt megkapta volna. Isten Lelke által szól, és azt mondja nekünk, hogy mindnyájan sokat vétkezünk. Ha tudnánk találni valakit, aki beszédében sohasem vétkezik, aki még életében sem mondott ki egyetlen barátságtalan, sértő, hazug vagy fölösleges szót, akkor valóban megtalálnánk a tökéletes embert, de vajon minden bűn ki lenne-e irtva belőle? Bizonyára nem!
Ő csupán képes uralkodni testies természetén, ahelyett, hogy az uralkodnék rajta. Az ilyen „meg tudja fékezni egész testét”. De ugyan, mi szükség lenne a test megfékezésére, ha az emberből eltűnne minden bűn, ha bűnös természete kiirtatott volna? Itt egyértelműen arról van szó, hogy a tökéletes ember sem bűntelen, hanem olyasvalaki, aki ellenőrzés alatt tartja önmagát, és nem a bűnös természet uralkodik fölötte. Ezért olvassuk el még egyszer imádkozva az egész fejezetet, és azután kérdezzük meg önmagunktól, vajon melyik megszentelődési prédikátor töltötte be valaha is a tökéletes ember eme követelményeit? Van-e Istennek olyan embere, akinek ne kellene megvallania beszédben való vétkezést? Ha valakinél nem ez lenne a helyzet, akkor nyilvánvalóan azért, mert elámítja önmagát, és az igazság nem uralkodik sem a szívén, sem a lelkiismeretén.
Szeretném még egyszer összefoglalni, amit tanulmányozásunk során megállapítottunk:
-Az Ige minden hívőt felszólít, hogy őszintén és a szív egyszerűségében járjon Isten előtt, ahogy azt  Nóé és Ábrahám tették.
-Ezáltal bennünket is felhív, hogy irgalmasak és szeretetteljesek legyünk mindenkivel szemben, függetlenül azok irántunk való magatartásától, úgyhogy ebben a tekintetben legyünk tökéletesek, mint mennyei Atyánk.
-Az Ige felszólít minden hívőt, hogy a kijelentés isteni iskolájának első osztályából törekedjék feljebb jutni a tökéletességre. Ez azt jelenti, hogy vegyük igénybe mindannak teljességét, amit Isten kegyelméből a keresztyénség számára kijelentett.
-De senki sem mondhatja magát abszolút értelemben tökéletesnek, még ha nyelvét ellenőrzés alatt tartja is, és ezzel minden kívánságot hatalmában, mivel az emberben semmilyen gonosznak nincs nagyobb hatalma, mint a nyelvnek.
-Ha ragaszkodunk Ahhoz, akinek tökéletes bölcsessége, kegyelme és szépsége van, akkor egyszer majd olyanok leszünk, mint amilyen Ő. Ott leszünk, ahol Ő, mindörökre tökéletessé téve, olyan helyen, ahol nem érhet el minket sem bűn, sem tévedés.
„Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutunk, aszerint járjunk” (Fil 3,15-16). (folyt. köv.)

H. A. Ironside

 
« Utoljára szerkesztve: 2014. Április 10. - 14:25:14 írta Kálmán »



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #29 Dátum: 2014. Április 15. - 17:09:53
:like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13