Szerző Téma: Megszentelődés - torzkép és valóság  (Megtekintve 18038 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #30 Dátum: 2014. Május 30. - 18:21:13
A „minden bűntől való megtisztulás” és a „tiszta szív”


„Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság” (Zsolt 32,1-2).
„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8).
Akármennyire különbözőnek látszik is e két igehely téma szempontjából, mégis szoros kapcsolatban állnak egymással. A boldogságmondások mindazoknak szólnak, akik őszintén megtértek Istenhez, akik hisznek az Úr Jézus Krisztusban mint Üdvözítőjükben, akiknek vére megtisztította őket minden bűntől.
Mindaz, aki azt hiszi, hogy ez a csodálatos megtisztítás előrelépést jelent azzal az állapottal szemben, amit Pál így ír le: „mindebből... általa (Jézus által) igazul meg minden hívő”, az ezzel csak fogyatékos bibliaismeretéről tesz tanúságot. Ugyanakkor ezzel bizonyítja, hogy nagyon is kevésre becsüli azt az értéket, amelyet Isten az Ő Fia megmentő művének tulajdonít. Amikor megigazulásról beszélünk, arra a bűnre gondolunk, amelynek igényétől a hívő mindörökre megszabadult. Másfelől a megtisztít említése egyúttal azt jelenti, hogy a bűn beszennyez, és egyetlen lélek sem tekinthet fel Istenre csalárdság nélkül úgy, hogy ettől a tisztátalanságtól előzőleg meg ne szabadult volna, és így valóban tiszta a szíve.
A 32. zsoltárban a boldognak mondás nem bűntelen emberre vonatkozik, hanem olyasvalakire, aki bűnös és szennyes volt, de megvallotta Istennek vétkeit, és bocsánatot nyert bűneire. Ugyanakkor megtanulta a bűntől való megtisztítás isteni módszerét is, amely szerint az Úr többé nem számítja be a bűnét annak, akinek bűnös természetét és annak gyümölcseit Jézus Krisztus helyettesítő halála befedezte. Igaz, Dávid hitben elfogadott olyan kiengesztelődést, amelynek előbb még végbe kellett mennie. Mi pedig már hiszünk Abban, aki kegyelméből ezt a csodálatos művet elvégezte, amely által a bűn már megbocsáttatott és a törvényszegés elvétetett. Isten igazságos, és csak úgy bocsáthat meg, ha valaki helyettesként elhordozza a büntetést. Ezért az istentelent csak Jézus halála alapján igazítja meg. Isten azonban még mindig szent, ezért nem engedheti meg, hogy egy tisztátalan lélek közeledjék hozzá, ezért kell a bűnt lemosni. Ez a két szempont hozzátartozik minden hívő megmentéséhez.
Aki ily módon bocsánatot nyert és megtisztult, annak szívében „nincs csalárdság”, annak „szíve tiszta”. Megítélte önmagát és bűneit Isten színe előtt. Többé nincs semmi rejtegetni valója. Lelkiismerete szabad, szíve tiszta, mert őszinte Istennel szemben, és nem próbálja bűneit továbbra is eltitkolni. Minden napfényre került, és Isten maga fedezi el a bűnöket, vagy jobban mondva: Isten már elfedezte azokat, és most elvezeti a lelket e tény élvezetére.
Ez az 1János 1,5-10 nagy témája. Ezzel az igeszakasszal kell most foglalkoznunk. Idézem az egész szakaszt: „Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük Őt, és nincs meg bennünk az Ő igéje.” És Jézus azonnal hozzáfűzi (sajnos, ezt a szakaszt később egy következő fejezetbe tették): „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is” (2,1-2).
Ez tehát „az üzenet”, az 1János 1. fejezetének oly erősen hangsúlyozott nagyszerű üzenete” - ti. hogy Isten világosság – mint ahogy a 4. fejezetben János hangsúlyozza, hogy Isten szeretet (vö. 4,8.16).
Milyen pillanat az ember életében, amikor ennek az igazságnak villámcsapásszerűen tudatára ébred!
„Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” Éppen ez az az igazság, amely a megtért embert visszarettenti a szent Istennel való találkozástól, aki nem emberi szemmel lát, hanem „megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12). Amikor Jézus eljött a világba, az Ő világossága szétáradt, és megvilágított mindenkit, aki kapcsolatba került vele. Ő maga volt a világ Világossága. Ebből érthetjük meg komoly szavait: „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, az gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat” (Jn 3,19-21). A meg nem tért lélek gyűlöli a világosságot, és ezért menekül Isten elől, Aki a Világosság. De mindazok, akik megítélték magukat, és – miként Dávid – megvallották vétkeiket és bűneiket, azok már nem félnek a világosságtól, mert abban járnak, és nem félnek a leleplezéstől, hiszen vétkeiket megvallották. Az ítélet napjának gondolata nem kelt félelmet bennük, mert már előzőleg megítélték magukat. Akkor hit által meglátták azt is, hogy bűneik Isten előtt az Úr Jézusban megítéltettek, amikor Ő a kereszten bűnné tétetett. Mindazok, akik ezt felismerték és elfogadták, a világosságban járnak. Akik azonban azt állítják, hogy keresztyének, és élvezik Istennel a közösséget, s ugyanakkor még mindig sötétségben járnak, azok „megcsalják magukat, és nincsen bennük az igazság”.
De ha ki vagyunk téve a világosságnak – ha a sötétségből a világosság felé fordulunk, és abban járunk, akkor „közösségünk van egymással”, mert ebben a világosságban egy megváltott csapatra
találunk, azokéra, akik hozzánk hasonlóan megítélték magukat és megtértek. Tudjuk, hogy ezután már nem kell félnünk attól, hogy kiderülnek bűneink, mert „Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől”.
Nem mehetünk el csak úgy egyszerűen e sokszor félremagyarázott igehely mellett. Egyesek valóságos jelentését pontosan az ellenkezőjére torzították. A legtöbb megszentelődési prédikátor úgy magyarázza ezt az Igét, mintha az lenne benne: „ha odaértünk Isten világosságához, amelyet feladataink vonatkozásában ad nekünk, akkor közösségünk van mindazokkal, akik ugyanazt teszik, és ha mindezeket a föltételeket teljesítettük, akkor Jézus vére minden bennünk lakó bűnt elmos, szívünket tisztává és szentté teszi, és megszabadít bennünket mindenféle testiességtől.”
Ha ezek a versek ezt jelentenék, akkor egyértelmű lenne, hogy mindnyájunknak egy egész sereg feltételt kellene teljesítenünk, mielőtt egyáltalán számíthatnánk a belső tisztulásra. Ahhoz, hogy tökéletesek lehessünk, tökéletesen kellene élnünk. De éppen ez lehetetlen, mivel még tökéletlen emberek vagyunk. El sem képzelhető ennél értelmetlenebb, és az Írásnak ellentmondóbb feltételezés. 
Ha alaposabban megvizsgáljuk ezt az igeszakaszt, meglátjuk, hogy itt egyáltalán nem arról van szó, hogyan járunk. Ilyen az a kérdés, hogy annak megfelelően járunk-e, ahogyan azt kötelességünknek felismertük. Arról a helyről van szó, ahol járunk – amikor „a világosságban járunk”. Korábban sötétségben jártunk, és még most is ott élnek mindazok, akik még nem jutottak hitre. De valamennyi hívő most már ott jár, ahol azelőtt nem szeretett volna élni: a világosságban, amely természetesen Isten jelenlétére vonatkozik. Más szavakkal: nem rejtőzködnek el tovább előle, és nem kísérlik meg bűnüket eltitkolni. Szabadon és boldogan járnak a mindent leleplező világosságban, mint Isten gyermekei, akik bűnüket maguk megvallották, és akikért Jézus vére ömlött.
És amikor így a világosságban járnak, többé nincsenek egyedül, mert sokakkal élnek közösségben, akik ugyanúgy a megtért emberek útját járják. Ezek sem rettegnek a világosságtól, nem is menekülnek előle, mert „Jézus vére”, mely egykor a Golgota keresztjén kiontatott, most már a szentek szentjében a kegyelem széke elé hintetett, ahonnét a világosság – a sekiná-dicsőség – kiárad, és ez a vér „megtisztít minden bűntől”. Miért is félnénk a világosságtól, amikor ez a drága vér engesztelést szerzett minden bűnért?
Abban a pillanatban, amikor egy lélek mindezt megérti, minden félelme elmúlik. Figyeljük meg, itt nem arról van szó, hogy a Krisztus vére a bennem lakó bűnt megszünteti, hanem arról, hogy Isten Fiának engesztelő műve megtisztítja tisztátalanná lett lelkiismeretemet minden bűn foltjától, amelyet valaha is elkövettem. És ha az egész emberiség valamennyi bűne engem terhelne, Krisztus vére akkor is mindtől megtisztítana.
Ezért mindazok, akik nem hajlandók tudomásul venni bűnös voltukat, és akik azt állítják, hogy nem vétkeztek, elveszítik mindazokat az áldásokat, amelyek azoknak szólnak, akik a világosságra jönnek és vétkeiket megvallják. Talán túl sokat is mondok azzal, hogy a 8. vers egyenesen a megszentelődési prédikátoroknak szól, mégis gondosan meg kell fontolni ezeket a komoly szavakat:
„Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.” Elsősorban azokról szól ez a vers, akik a bűn tényét tagadni akarják, és akik Krisztus keresztje nélkül merészkednek közeledni Istenhez. Ezek önmagukat csalják meg, és nem ismerik az igazságot.
Ez az igehely azonban bizonyára elég súlyos ahhoz, hogy azokra a valóban komoly keresztyénekre gondoljunk, akik olyanokkal kerülnek kapcsolatba, akik – jóllehet szüntelenül az elbukás veszélyében élnek – tagadják, hogy bűn van bennük. Sokkal jobb, ha megvalljuk Pállal: „Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó” (Róm 7,18).
Az a nagyszerű szabály, amely szerint Isten megbocsát, a 9. versben olvasható: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő, megbocsátja bűneinket, és megtisztít bennünket minden gonoszságtól.” Meg kell nekünk bocsátania, hogy hű maradhasson Fiához, és igazságos azokhoz, akikért Krisztus meghalt. Milyen boldogság, nemcsak Isten szeretetében és kegyelmében, hanem az Ő hűségében és igazságosságában is nyugodni.
Tagadni azt, hogy vétkeztünk, s mindezt szemtől szembe Krisztus keresztjével, szinte istenká-
romlással egyenlő, és aki ezt teszi, azt megilleti a kellemetlen, de találó ,,hazug” szó.
Mindez azért íratott meg, hogy a hívők ne vétkezzenek. A Szent Lélek azonban azonnal hozzáteszi:
,, Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus”. Az én csődöm az
Ő művét nem teheti meg nem történtté. Krisztus készen tartja a valóságos bűnbocsánatot bűneinkért, és ugyanebből az okból az egész világ számára rendelkezésre állnak a megmentés eszközei. Ha bízom Benne, nincs több rejtegetni valóm. Mivel mindent elismertem, olyasvalakivé lettem, akinek a lelkében semmi csalárdság nincs. Ennek az összehasonlíthatatlan kegyelemnek élvezetében élek, és azokhoz tartozhatom, akiknek szívük tiszta, és megláthatják Istent, aki Krisztusban kijelentette magát nekünk.
A tiszta szívű ember ellentéte a „megosztott szívű” embernek. Dávid némely katonájáról mondja az Írás, hogy egyenes szívűek voltak, vagy ahogy a héber szövegben találóan olvassuk: nem volt két külön szívük. Az ingatag ember állhatatlan minden útjában, de akinek szíve tiszta, az bizakodva vár a világosságban, és belső emberét így megtartja Isten számára.
Abban az emberben, akiről a Róma 7-ben áldásunkra és tanulságunkra olvasunk, ezt a megosztott szívet látjuk, és azt a nyomorúságot, amelyet az ilyen megosztott szív előidéz, míg e fejezet záró versei és a 8. fejezet kezdő versei az olyan embert mutatják be, akinek szíve tiszta. Az itt bemutatott konfliktus ellenpárja az Isten Szentlelke által felébresztett minden lélek, aki önmagában keresi a megszentelődést, és még mindig a törvény alatt él, és ezt tekinti a kegyességhez vezető eszköznek. Mindazok, akik ezt átélték, két elvet találnak munkában önmagukban. Az egyik az új természet ereje, a másik a régi ereje. Győzelmet azonban csak úgy lehet elérni, ha megítéljük az óembert, és Jézusra tekintünk, aki a mindenünk. Akkor már tudhatjuk, hogy nincs semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak.
A Róma 7-ben leírt ember önmagával, csalódásaival és szorongásaival van elfoglalva, és ez azért van, mert nem tudja önmagában megtalálni a jót. A jót csak Krisztusban találhatjuk meg, és a győzelmi kiáltás abból a fölismerésből származik, hogy tökéletesek vagyunk Őbenne. Szükséges azonban itt megjegyeznünk, hogy a Szentírásnak ez a része, amelyet sokan ellentétesen vitatnak, még fontosabb lesz, ha a következő fejezetben elgondolkozunk az emberben levő kétféle természetről. Ezért most eltekintek ennek a fejezetnek kimerítőbb magyarázatától.
Hogy visszatérjünk a témánkhoz, szeretném még egyszer ismételni, hogy a „minden bűntől való megtisztulás” és a „mindenki megigazulása” (Csel 13,39) egy és ugyanaz, csak éppen különböző szempontokból nézve. A megigazulás azt jelenti, hogy a bűneim miatt többé nem vádoltatom, a megtisztulás pedig azt, hogy a lelkiismeretem megtisztult a bűn okozta tisztátalanságtól. A megtisztulás annak az evangéliumnak a témája, amelyet a Zsidók 10. fejezete oly nagyszerűen állít elénk.
Erről a témáról már szó volt „A megszenteltetés Krisztus vére által” című fejezetben, ezért itt nem szükséges ezt bővebben tárgyalni. Csak azt szeretném hozzátenni, hogy a lelkiismeret ott említett megtisztulásának semmi köze ahhoz, hogy a keresztyén embernek meg kell tartania tisztán a lelkiismeretét. A Zsidók 10-ben olvashatjuk, hogy a lelkiismeret beszennyeződött a bűnök által, amelyeket Isten ellen elkövet az ember, és amelyekből csak Isten Fiának engesztelő műve által van megtisztulás. De az, aki ily módon megtisztult, és ezért nem terheli többé bűntudat, immár felelős azért, hogy Isten és emberek előtt tisztán tartsa lelkiismeretét azzal, hogy a Szentlélek és az Ige iránti engedelmességben él. Ha ezt teszi, megtartja jó lelkiismeretét, ami tapasztalatot jelent, míg a megtisztított lelkiismeret Isten előtti helyzetünkre vonatkozik.
Amennyiben hiányos imaéletem következtében mégis bűnbe esem, és így rossz lelkiismeretem lesz, arra az esetre szól a felhívás: azonnal ítéljem meg magamat, és valljam meg bűnömet Istennek. Ekkor újra jó lelkiismeretet nyerek. Mivel azonban Krisztus vérének értéke Isten szemében egy pillanatra sem csökken bűneim által, nem kell újra törekednem a lelkiismeretem megtisztítására, mivel tudhatom, hogy Krisztus engesztelő műve tökéletesen elégséges. Ami Isten előtti helyzetemet illeti, mindörökre megtisztultam a bűntől; ha nem így volna, Krisztus azonnal vádolna, még a legkisebb bűn esetén is. Ehelyett azonban azt  mondja az Ige, ahogyan már láttuk: „Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért.” Ha a hívő vétkezik, Sátán azonnal vádolja, de az Atya, úgy mint azelőtt, szeretett Fiának művére tekint, és a Sátán minden vádaskodására ezzel válaszol: „Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! ...Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez?” (Zak 3,2).
A Szentlélek pedig Jézus pártfogására megkezdi a helyreállítás munkáját, miközben az Igét használja fel, hogy az elbukott hívő lelkét meggyőzze és tanítsa, és szükség esetén a fegyelmezés vesszőjének is kitegye, hogy belássa bűnét és megítélje önmagát, mert a kegyelemből szentségtelen előnyt szerzett. Aki idáig elérkezik, annak újra jó a lelkiismerete. Azonban csakis azért, mert a vér minden bűntől megtisztít, végezheti el a Szentlélek helyreállító munkáját, hogy el ne szakadjon a kötelék a Szabadító és a megszabadított lélek között. (folyt. köv.)

H. A. Ironside




Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #31 Dátum: 2014. Július 01. - 14:59:12
„Aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt” vagy A két természet


Most valamivel részletesebben kell foglalkoznunk a legutolsó igehellyel, amelyet bizonyítékul idéznek a megszentelődés tanítói. Lássuk azért most az 1János 3-at:
„Aki bűnt cselekszik, törvényszegést követ el, mert a bűn törvényszegés. („Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség” - Károli.) Azt pedig tudjátok, hogy Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy Őbenne nincsen bűn. Aki benne marad, az nem vétkezik; aki vétkezik, az nem látta Őt és nem ismeri Őt. Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan Ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. Aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az Ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született. Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: aki nem cselekszi az igazságot, az nem Istentől van, és az sem, aki nem szereti a testvérét” (1Jn 3,4-10).
Mindjárt az elején felhívjuk az olvasó figyelmét két dologra: Először is ez a szakasz mindazok tulajdonságáról beszél, akik Istentől születtek. Nem a keresztyének egy kiválasztott, előrehaladott csoportjáról, akik már eljutottak a tökéletességre, vagyis elnyerték a második áldást. És merő ostobaság azt állítani – amit a megszentelődéstan legelszántabb képviselői tesznek -, hogy csak az előrehaladott hívők, akik elérték a tökéletes megszentelődés állapotát – születtek Istentől, míg a többiek csupán Istentől „fogantattak”. Ez a felfogás egy pillanatig sem tartható, mert ugyanebben a levélben olvasható az az egyszerű kijelentés: „Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született”
(5,1).
Másodszor, ha ez az igeszakasz azt bizonyítaná, hogy mindazok a keresztyének, akik megszenteltettek, teljesen bűn nélkül élnek, akkor egyértelmű, hogy ez a szakasz túl sokat bizonyít; mert ugyanitt olvashatjuk azt is, hogy „aki vétkezik, az nem látta Őt, és nem is ismeri Őt.” A megszentelődéstan hirdetői készek-e elismerni, hogy mindazok, akik az ő köreikből „elvesztették az áldást” és visszaestek, azok – e szerint az igehely szerint – sohasem ismerték Istent, hanem egész idő alatt képmutatók voltak? Ha pedig nem hajlandók elbukott testvéreikkel szemben ilyen magatartást elfoglalni, vagy még önmagukat is ezzel az igével szembesíteni – hiszen alkalmanként ők is elbuknak -, akkor a logika szerint el kell ismerniük, hogy „vétkezni”, ill. „nem vétkezni” itt nem érthető abszolút értelemben, mintha az egyik kifejezés azt jelentené: „bűnbe esni”, a másik pedig: „soha semmi vétket el nem követni”.
Ha némi figyelmet szentelünk a második fejezetnek – amelyről előző fejezetünkben már szóltunk -, akkor szövegünk értelmezésénél az megóv minket mindenféle téves radikalizmustól. Ez az igehely ugyanis egész egyértelműen tanítja a hívő embernek a bűnre való képességét, és azt, hogy Jézus mint pártfogónk nem engedi, hogy az elkövetett bűn nyomán a hívő ember kétségbeessék. „Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál; az igaz Jézus Krisztus.” Semmilyen magyarázat, amely ezt a verset figyelmen kívül hagyja, nem lehet helyes.
János levelében éles ellentéteket találunk, azonkívül számos elvont kijelentést. Azt már láttuk, hogyan állítja szembe egymással a világosságot és a sötétséget. A kettő közötti kiengesztelődés, vagy a kettő összevegyülése lehetetlennek látszik. János nem ismer félhomályt. Ugyanígy szembeállítja egymással a levél a szeretetet és a gyűlöletet. Nem léteznek langyos érzelmek. Vagy forró valaki, vagy hideg.
Ugyanez a helyzet a bűnnel és az igazságossággal. Mindig az lesz kiemelve, ami jellemző egy dologra. Így a hívő ember lényénél fogva igaz: igazságot cselekszik, és nem vétkezik. Ez mindenesetre azt jelenti, hogy életének jellemzője: jó, igaz módon él, következésképpen nem bűnös módon él. A hitetlenekre ennek ellenkezője áll. Tehet sok jót is (ha csak felebarátaival való kapcsolatát látjuk), életének jellemzője mégis a bűn. Élete végső soron bűnös. Így különböznek tehát egymástól azok, akik Istenhez tartoznak, és akik a Sátánhoz tartoznak.
A bűn lényege nem a törvény áthágása, hanem a törvénytelenség. Bűn az, ha valaki csak a maga akaratát cselekszi – ez a törvénytelenség. Törvénytelenség volt minden ember tulajdonsága, mielőtt elérte őt a kegyelem. „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (Ézs 53,6). A Bűntelen úgy jelentetett ki nekünk, mint aki bűneinktől megszabadít – mégpedig mind a bűn adósságától, mind annak hatalmától. „Őbenne nincs semmi bűn.” Csak Ő igényelhette joggal ezeket a szavakat. „Eljön a világ fejedelme – mondta -, és felettem nincs hatalma.”
Mi pedig, akiket kegyelme által megnyert és a magáévá tett, többé nem cselekesszük a bűnt. Minden valóban megtért lélek számára gyűlöletes és idegen a bűn. „Aki vétkezik (szó szerint: bűnt cselekszik/, az nem látta Őt, és nem is ismeri Őt.” Nem mehetünk el könnyelműen e vers mellett. Éppúgy szóról szóra értendő, mint minden más ebben az igeszakaszban. Aki egyszer már megismerte Jézust, nem vétkezhet tovább úgy, mintha semmi se történt volna. Előfordulhatnak visszaesések, amelyek sajnos gyakran meg is történnek. A visszaeső azonban Isten hatalma alatt van. Isten túlságosan is szereti őt ahhoz, hogy megengedje neki a tovább vétkezést. Ezért előveszi a fegyelmező vesszejét, és hogyha ez sem elég, véget vet az ilyen keresztyén életének, és az ügyét Krisztus ítélőszéke elé utalja (1Kor 3,15; 11,30-32; 2Kor 5,10).
János úgy érvel, hogy aki szántszándékkal bűnben él, az nem Isten gyermeke, nem is volt az soha. Az, aki hitben az egyetlen Igazhoz tartozik, az maga is igaz. Aki folyamatosan megmarad a bűnben, az az ördögtől való, „aki cselekszi a bűnt kezdettől fogva” - a Gonosz egész élete bűnös és gonosz volt.
A 9.vers tárja elénk az egész ügy magvát, és tulajdonképpen nagyon könnyen érthetővé tesz mindent: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az Ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert Istentől született.” Itt az a hívő ember van előttünk, akit az új természet jellemez, amely nem tud vétkezni. Nagyon is igaz, hogy még magában hordozza a régi, ádámi természetet, és ha még annak uralma alatt állna, akkor még mindig a bűnben élne. Az új természet azonban, amely az újonnan születéskor beléplántáltatott, „nem romlandó, hanem romolhatatlan magból” való, és uralkodik egész élete fölött. Ez a romolhatatlan mag immár benne marad, és ezáltal nem cselekedheti többé a bűnt. Olyan lesz, mint az, akinek gyermekévé lett.
A két természetről szóló tanítást gyakran megtaláljuk a Bibliában, és háttérként ott áll minden kijelentése mögött. Ha ezt nem értettük meg, akkor a lélek mindig zavarban marad ama konfliktusok felől, amelyek előbb vagy utóbb minden hívő életében kikerülhetetlenül jelentkeznek.
Ezt a minden hívőben előforduló konfliktust a Biblia a legvilágosabban a Galata 5,16-17-ben tárja elénk. Számos intés után – amelyek teljesen értelmetlenek volnának, ha a címzettek bűntelen férfiak és asszonyok volnának – ezt olvassuk: „Intelek titeket: a Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen van, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” A „testen” itt az Ige nem a hívő ember fizikai testét érti, hanem az emberi természetet. Maga az Úr is így értette ezt, amikor ezt mondta Nikodémusnak: „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek” (Jn 3,6-7). Itt is, mint a Galatákhoz írt levélben a két természet szöges ellentétét látjuk. A test mindig a Lélek ellen van. Az új természet a Lélek által született, és a Szentlélek kormányozza; és ennek a jellegének megfelelően írja le az Ige. A kettő sohasem juthat megegyezésre, ugyanakkor nem találunk utalást arra nézve, hogyan kell megsemmisíteni a testiességet. Egyszerűen felszólítja a keresztyén embert, hogy Lélek szerint járjon. Ha ezt teszi, akkor nem fogja véghezvinni a test kívánságát. És éppen ez a keresztyén az, aki „nem vétkezik”.
Róma 7. fejezete írja le ezt a konfliktust a maga teljes egészében. Ezzel az igeszakasszal már foglalkoztunk. Akiről ez szól, az kétségkívül Isten gyermeke – noha ezt számosan vitatják. Egyesek úgy látják, hogy itt egy olyan zsidó emberről van szó, aki megpróbál a törvény megtartása által igazzá lenni. Azonban a megigazulás kérdését már tárgyalta eme levél első öt fejezete. A 6. fejezettől kezdve a téma: szabadulás a bűn hatalmából. Azonkívül a 7. fejezetben leírt ember „gyönyörködik az Isten törvényében a belső ember szerint”. Ugyan melyik meg nem tért lélek beszélhetne így? A „belső ember” nem más, mint az új természetünk. Aki Krisztus nélkül él, az semmiképpen nem örülhet Isten törvényének. A „belső ember” harcol a másik törvény ellen, amely az ember tagjaiban van, amely nem lehet más, mint a régi természet, a test hatalma. Itt is – mint a János 3-ban és a Galata 5-ben – szöges ellentétet látunk a régi és az új természet között.
Pál itt arról a kikerülhetetlen konfliktusról ír, amelyet minden egyes hívő megtapasztal, mihelyt megkísérli, hogy a törvény szerint szent életet éljen. Ösztönösen érzi, hogy a törvény lelki, ő azonban – önmagának megmagyarázhatatlan okból – testi, a bűn szolgálatában. Ez a felfedezés a legmélyebbre ható élmények egyike, amelyet a keresztyén ember valaha is megtapasztalhat. És még sincs keresztyén, akinek ezt élete során valamikor meg ne kellene tapasztalnia. Látja, hogy olyan dolgokat cselekszik, amelyekről pontosan tudja, hogy helytelenek, és amelyektől lelke mélyén irtózik. Amit szívesen megtenne, azt nem tudja elérni, helyette azt teszi, amit gyűlöl.
Ez azonban csak első része annak a leckének, amelyet mindazoknak meg kell tanulniuk, akik Isten iskolájában akarnak megérni. A lecke így szól: „Ne helyezzünk semmilyen bizalmat a testünkbe.” Amíg ezt a leckét meg nem tanultuk, addig nem lehetséges igazi előrehaladás a megszentelődésben élni. Fel kell ismernünk, hogy a test javíthatatlan, és az is marad, és azután leszünk készek saját „énünktől” Krisztushoz fordulni, és tőle, akitől a megigazítást reméltük és kaptuk, a megszenteltetést is elfogadni.
Miután a lecke első részét gondosan megtanultuk, a 16. és 17. versben két végső következtetést olvashatunk: Elsőként elismerem, hogy a törvény jó, másodszor fokozatosan felismerem azt is, hogy én magam a törvény oldalán állok, de van bennem egy hatalmasság, amellyel nem szeretném azonosítani magamat, mert visszatart annak cselekvésétől, amit helyesnek ismertem föl. Ezzel megtanultam megkülönböztetni új énemet a bennem lakó bűntől. A bennem levő bűn gyűlöletes betolakodó még akkor is, ha egykor úr volt minden dolgom fölött.
Így tehát a 18. versben eljutottam odáig, hogy tudom: két természet van bennem; de azt még mindig  nem tudom, hogyan is vigyem véghez a jót. A tudás önmagában nem segít a továbblépésben. Még mindig a rosszat cselekszem, amelyet tulajdonképpen gyűlölök, és nem vagyok képes megvalósítani a vágyamat, a jó cselekvését. Ugyanakkor, ha már képes vagyok magamban különbséget tenni a két törvény vagy a két természet között, akkor jó darabot tettem meg előre az úton. Belső emberem gyönyörködik Isten szent törvényében. „De tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban levő törvényével” (23. v.). Szüntelen csődjeim annyira kétségbeejtenek, hogy úgy érzem magam, mintha egy halott testhez odaláncolt fogoly volnék – ez a halott test azonban félelmetesen uralkodik rajtam. „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Ez a kétségbeesett kiáltásom meghozza a segítséget, amelyre szükségem van. Mindaddig én magam próbáltam magamat megszabadítani. Most felismerem, hogy ez lehetetlen, és külső segítség után kiáltok. Ebben a pillanatban Krisztus kijelenti magát lelkemnek, én pedig felismerem, hogy egyedül Ő – aki kezdetben megmentett engem – tud a bűn hatalmából megszabadítani. „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által!” Őneki kell az én megszentelődésemmé, üdvösségemmé és megigazulásommá lennie.
Bensőmben, az új természettel Isten törvényének szolgálok. De testemben, a régi természettel a bűn törvényének szolgálok. De ha nem magamra, hanem Krisztusra nézek, akkor látom, hogy „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztusban a bűn és a halál törvényétől” (Róm 8,1-2).
Ezért nem szükséges többé megszentelődésért küzdeni. Csak föl kell tekintenem Isten Krisztusára, és Lélekben kell járnom, biztosan a győzelemben, miközben lelkem Ővele foglalkozik, aki nekem mindenemmé lett. „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint” (8,3-4).
Mily nagy szabadulást jelent az, amikor a sok hiábavaló kísérlet után, amelyekkel ki akartam irtani a bűnt a testből, végre megértem, hogy Isten elítélte a bűnt a testben, és engem meg is szabadít majd  tőle a maga idejében, amikor az Úr visszajövetelekor tökéletlen testünket megváltoztatja, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. Akkor a megváltás tökéletes lesz. Lelkem megváltása már megtörtént a múltban, és ennek teljes szívből örülhetek. Testem megváltása azonban még hátravan. Ez majd akkor következik el, amikor az Úr Jézus visszajön, és ezt a halandót halhatatlanba öltözteti.
A jelenben az Istentől született ember nem vétkezik, ha hitben jár. Élete igaz Isten előtt. De mindig nagyon ébernek kell lennie, és imádkoznia, nehogy a lelki figyelmetlenség egy pillanatában a régi természet ismét cselekedhessen, és így a hívő ember bizonyságtétele kárt szenved, Ura pedig gyalázatban részesül.
Szeretném egy képpel befejezni, amelyet gyakran használnak és amely alkalmas lehet az 1János 3-mal kapcsolatban még fennálló minden nehézség eloszlatására. Tegyük fel, hogy valakinek a kertjében magról nevelt narancsfák vannak, és szeretne helyettük Naval-narancsokat termelni. Ezért elhatározza, hogy narancsfáit beoltja. Levágja a fák valamennyi ágát egészen a törzsig, és helyükbe beoltja a Naval-narancsok vesszőit. Erre a régi gyümölcs teljesen eltűnik, és most új gyümölcs terem a fákon, amelyekbe beoltották az új narancsfajta új természetét. Ez a megtérés képe.
Néhány esztendő elteltével ez az ember végigvezet bennünket a kertjén. Valamennyi fája roskadozik a kiváló narancstól. Megkérdezzük, milyen fajta narancsokat termel. „Ezek mind Naval-narancsok” -feleli. „Magról nevelt narancsok nem léteznek már?” „Nem – feleli emberünk -, beoltott fák nem hozhatnak többé magról narancsokat.” De amíg még beszél, észreveszünk egy kicsiny narancsot, amelyik egy vékonyka ágon függ, egészen alul a törzsön. „És ez mi?” - kérdezzük. -”Nem magról nőtt narancs?” Vendéglátónk erre azt feleli: „Ó, most látom, hogy a munkásaim nem voltak nagyon gondosak, megengedték, hogy a régi törzsből is kihajtson egy ágacska. Ez még, a fának a régi természetéből való, ezt azonnal le kell metszenem.” S miközben így beszél, előhúz egy metszőkést és levágja a hajtást. Vajon szemére vetheti-e bárki is, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy beoltott fái csupa Naval-narancsokat teremnek? Nem. Mindenki megértené, hogy a fa lényegéről beszélt.
Éppen ez a helyzet a hívő emberrel. Miután újonnan született, régi élete befejeződött a számára. Most már szégyelli a test gyümölcseit. Már nem a régi úton jár. Egész élete megváltozott. Most már a Szentlélek gyümölcse valósul meg, és többé nem vétkezhet, mert Istentől született (1Jn 3,9).
Ugyanakkor mindvégig szüksége van önmaga megítélésének metszőkésére. Különben megint munkába áll a régi természet, amely nem irtatott ki, hanem megmaradt, miként a magról nevelt gyümölcsfa törzse a beoltatás után. Ezért kell a hívő embernek önmagát mindig Isten Igéjének alárendelni és kíméletlenül megítélni. „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!”
Aki a régi természet jelenlétét tagadja, az számolhat a vereséggel. Az olyan, mint a kertész, aki lehetetlennek tartja, hogy a régi törzsből régi hajtások nőhetnek. A bölcsesség megtanít bennünket, őrizkedjünk attól a veszélytől, hogy túl kevéssé használjuk a metszőkést. Ugyanígy ostobaság tagadni, hogy van bennem bűn. Ha ezt elfelejtem, máris megcsaltam magamat, és kiteszem magamat sok rossz dolognak, mert nem ismertem fel, mennyire szükséges naponta Istenre hagyatkozni. Csak ha Lélekben járok, csak ha naponta alázatosan föltekintek az Úr Jézusra és megítélem önmagamat, akkor fogja életemet a megszentelődés jellemezni. (folyt. köv.)

H. A. Ironside



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #32 Dátum: 2014. Július 02. - 19:37:34
Záró megjegyzések a „magasabb rendű keresztyén élethez”


Miután megvizsgáltuk a „második áldás” képviselői által oly gyakran tévesen értelmezett kifejezéseket, ebben a záró fejezetben szeretnék néhány megjegyzést hozzáfűzni az ún. „magasabb rendű keresztyén élet” témájához. Sajnálatos, hogy Istennek milyen sok gyermeke – akiknek megtérése nem vonható kétségbe – elégszik meg a keresztyén élet igen alacsony szintjével. Kétségkívül létezik egy élet kegyelemben és állandó lelki felfrissülésben, amelyet azonban ők sohasem ismernek meg. Hogyan lehet ilyen életet elkezdeni? Nyilván nem azok által a Biblia-ellenes és tartalmatlan tanok által, amelyeket idáig végigtekintettünk. Minden kísérlet, amely ebben a világban tökéletes bűntelenséget akar elérni, tökéletes kudarcba fulladhat csak, a kereső lelket pedig csalódva és szívében mélyen megsebezve hagyhatja hátra.
De hát nem létezik ez a „magasabb élet”, amely több, mint amit eme hívők élveznek? Válaszunk az, hogy Isten valamennyi gyermeke számára csak egyetlen élet létezik: Krisztus maga a mi életünk. Az egyetlen különbség abból áll csupán, hogy ez az élet egyeseknél jobban megnyilatkozik, mint másoknál. Nem mindnyájan biztosítják Jézusnak ugyanazt a helyet a szívükben. Szomorú és elégtelen dolog az, ha szívünkben csak az „első” helyet adjuk Neki. Ő egész szívünket szeretné, nemcsak egy részét, még ha az a legfontosabb része is lenne. Ha Jézus így átvehette az uralmat érzéseink és vágyaink fölött, akkor teljes bizonyossággal sokkal jobban kinyilatkoztatja bennünk az isteni életet, mint amikor énünk és a világ behatolt azokra a területekre, amelyek tulajdonképpen egyedül az Övéi.
János apostol adománya volt az, hogy az Újszövetség minden más szerzőjénél jobban ki tudta fejteni az isteni életre vonatkozó tanítást. Evangéliumában megmutatja nekünk ezt az életet, ahogyan Isten egyszülött Fia megélte azt, amikor testté lett és rövid ideig az emberek között lakott, és ahogyan minden cselekedetében megmutatta az örök életet, amely az Atyánál volt, és amely kijelentetett nekünk. Leveleiben megmutatja János, hogyan munkálkodik ez az élet Isten gyermekeiben, akik hit által befogadták Azt, aki az Élet, és akikben most az örök élet lakik. Ha ezeket az Istentől ihletett igéket imádságul olvassuk, akkor feltétlenül felébred bennünk a vágy, hogy még inkább ennek az életnek az erejében járjunk.
Itt semmiféle földi vagy emberi elmélet nem segíthet nekünk. Csak aki megtanulja, hogy mindazt elutasítsa, ami a testből származik, és mindent Krisztusban, a második Ádámban találjon meg, az élvezheti ezt a drága áldást az Istennel való közösség életében.
Ő, az örökkévaló Fiú volt mindig minden élet forrása – az a forrás, amelyből minden időben mindazok elnyerték az isteni életet, akik Isten Igéjét hitben befogadták. Ez az élet azonban az Úr Jézus földi tartózkodásának idején jelentetett ki, és „az élet volt az emberek világossága”. Ez a világosság vetette fényét minden emberre, hogy annál inkább nyilvánvaló legyen mindaz, ami az emberekben ellentétes ezzel a világossággal. Ezt az életet azonban nem emberré létele által adta nekünk. Maga Jézus nyomatékosan hangsúlyozta: „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz” (Jn 12,24). Ennek megfelelően ízlelte meg Ő, az élet Fejedelme minden emberért a halált, és mutatta meg feltámadásában, hogy valóban Ő az örök élet, aki az Atyánál volt kezdettől fogva, és egy rövid időre megjelent a földön.
Miután összetörte a halál bilincseit, megjelent tanítványainak, mint az örökké Élő, aki örökké a halálon, az ítéleten és a kárhozaton túl él. Mint ilyen, rálehelt tanítványaira és ezt mondta nekik: „Vegyetek Szentlelket”. Úgy szólt, mint az utolsó Ádám (második ember), mint a megelevenítő Lélek. Ettől kezdve meg kellett érteniük, hogy noha nem kaptak más életet, mint azt, amelyet újonnan születésükkor nyertek, ezt az életet azonban mindazzal, ami hozzá tartozik, a feltámadás  felől éljék meg. Ez az élet soha többé nem kerülhet ítélet alá. A hívők közösségben vannak a feltámadott Krisztussal, és arra hívattak el, hogy e földön kijelentsék az igazságot, éppen azon a helyen, ahol Őt elutasították.
Így azután a valódi keresztyén élet nem más, mint a feltámadott Krisztus kijelentése. „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” - mondja Pál, mert a meghalás számára már azt jelenti, hogy elköltözik, és Krisztussal lesz mindörökké, „mert ez sokkal jobb mindennél”.
A keresztyén élet egyetlen titka a Krisztussal való foglalkozás. Éppen e célból adta Isten nekünk az Ő Igéjét teljes gazdagságában Valaki egyszer azt mondta, hogy ha a Biblia csak olyan könyv lenne, amely a menny felé mutatná az utat, akkor ehhez elég lenne egy sokkal vékonyabb könyv is. Az evangéliumot már gyakran kielégítően elmagyarázták egyetlen rövid füzetkében is. Itt azonban egy hozzávetőleg ezerkétszáz oldalas könyvről van szó, amely „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3,16-17). A Biblia 66 könyvének egyetlen kimagasló témája: Krisztus.
Aki lelkét e szent Iratokból táplálja, az Krisztusból táplálkozik, mert az írott igét csak az örök Ige magyarázza. Ezért a hívő legfontosabb gyakorlata, hogy olvassa az ihletett Igét Krisztus személyéről és váltságművéről, azt megtanulja és lelkében feldolgozza, ha gyakorlati életében dicsőíteni akarja Istent.
John Bunyan ezt írta Bibliájának címlapjára: „Vagy visszatart téged ez a könyv a bűntől, vagy a bűn tart téged távol ettől a könyvtől.” Igaz kijelentés ez, amelyet jó, ha megszívlelünk. Nem szükséges imádkoznunk sem erőért, sem Szentlélekért, sem pedig valamilyen különleges áldásért, hanem komolyan így könyörögjünk a zsoltárossal: „Nyisd föl szememet, hogy megláthassam, milyen csodálatos a te törvényed... Tégy értelmessé, hogy megfogadjam törvényedet, és megtartsam teljes szívvel... Szilárdítsd meg lépteimet ígéreteddel, hogy ne uralkodjék rajtam semmiféle gazság” (Zsolt 119,18.34.133). „Törvényen” itt nem azt kell értenünk, amit általában erkölcsi törvénynek nevezünk, hanem az egész Bibliát, amelyet oly csodálatosan dicsőít az Arany-ABC zsoltára (Zsolt 119).
Ha az Igét csak értelmünkkel olvassuk, Krisztus nem szolgálhat lelkünknek. A komoly, odaadó bibliatanulmányt sohasem szabad elválasztani a hívő imádságtól. Az imádság tartja lelkünket kapcsolatban Istennel. Ha imádság nélkül olvassuk a Bibliát, bibliaolvasásunk száraznak és nem sokat érőnek fog tűnni, szívünk pedig felfuvalkodik és kihűl. Az ihletett Ige imádságos szemlélése azonban lelkünket isteni indulatokkal tölti el, és ezáltal táplálja.
Az Ige kijelenti nekünk Krisztust mint táplálékunkat és példaképünket. Megmutatja nekünk a Szentlélek szándékát, és Istentől adott eszköz életvitelünk tisztántartására.
Nem azáltal tanulok, hogy elképzelem: mit tenne Krisztus az én helyemben, vagy hogyan viselje magát a keresztyén ember a világban; hanem ha a Szentírásban tudakozódom, milyen volt Isten Fölkentjének földi életútja, fedezem föl azt az utat, amelyen járnom kell. Ha ezt elfelejtem, vagy nem akarom tudomásul venni, akkor éppúgy hajótörést szenvedek a hitben, mint azok a sokak, akik nem csupán a „magasabb keresztyén élet” mozgalmában találhatók, hanem általában a hívők között. Isten kijelentett akaratának helyét az emberi megítélés foglalja el, és ennek sokszor siralmas katasztrófa a következménye.
A második pont éppoly fontos. Minden hívőben megvan a Szentlélek, amint már láttuk. Ezért rendelkezésére áll a megszentelt élethez szükséges erő is, és ezért nincs szüksége arra, hogy több erőért vagy több Lélekért imádkozzék és küzdjön, mint azt egyesek teszik. Ahhoz, hogy Lélekben járhassunk, nincs szükségünk másra, mint hogy engedelmeskedjünk az Igének. Egy egyszerű kép itt sokaknak jelentett segítséget. A hívő ember hasonlítható egy mozdonyhoz, amelynek minden alkatrésze rendben van, és elegendő hajtóerő (Szentlélek) is van benne. Azonban egy ilyen hatalmas gép félelmetes rombolás eszközévé válhat, ha nem a sínen mozog. A sín Isten Igéje. Milyen sokan is vannak, akik úgy képzelték, hogy a Szentlélek irányítása alatt cselekszenek, ugyanakkor félelmetes romlást idéztek elő vad, nem ellenőrzött érzelmi voltukkal, amely nem állt összhangban a Szentírással. A Lélek birtoklása még nem szolgál kezességül arra, hogy mindig a helyes úton járok, hacsak nem tudakolom buzgón a Bibliát, és engedem meg neki, hogy utat mutasson, éppúgy, ahogy nem elegendő a mozdony célbaéréséhez, hogy technikailag rendben legyen, és megfelelő mennyiségű üzemanyag legyen benne. Ehhez föltétlenül a sínekre van utalva.
A harmadik megállapításról már szó volt a „Látható megszenteltetés Isten Igéje által” című fejezetben, de szeretném még egyszer felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy a Szentírás az a víz, amely a szennyeződéstől való gyakorlati megtisztulást szolgálja. Mihelyt észreveszem, hogy magatartásom vagy gondolataim nem egyeznek Isten Igéjével, haladéktalanul ítéljem meg magamat. Ezáltal kétségkívül növekszünk mind a kegyelemben, mind pedig az ismeretben.
Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a Lélek, a víz, a vér; és ez a három egy”(1Jn 5,7-8).
A vér a tanúbizonyság a kiengesztelődésről, és Arról beszél, aki bűneinkért meghalt, aki maga a kegyelem királyi széke, amelyhez bátran oda járulhatunk, hogy kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül. A víz Isten Igéje, ahogyan arra világosan rámutat az Efézus 5,26 és a Zsoltár 119,9. Ez az Ige tanúságot tesz Krisztus közbenjárásáról, ami által a Szentlélek az Igét Isten gyermekeinek szívénél és lelkiismereténél felhasználja, s így útjait megtisztítja, és az Igét naponta megszenteli.
Ezt a hármat azonban sohasem szabad egymástól elválasztani. „A hármas fonál nem szakad el egyhamar” (Préd 4,12). Jézus Krisztus elhordozta bűneimet és most a dicsőségben él, hogy minden vágyam célja Ő legyen. A Szentlélek a testemben él, hogy erő legyen egy új élethez, és engem minden igazságban vezéreljen. Az Ige Isten eszköze, amely engem megvilágosít, vezet és megtisztít.
Az Efézus 5,18-21-ben ezt olvassuk: „Ne részegedjetek meg, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak, és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.” Ez az az igazi élet, amelyet a megváltottak ezen a földön élnek. De hogyan telek meg Lélekkel? Nem ez az a „második áldás”, amelyre oly nagyon törekedtem? Hallgassuk meg, mit mond erről a Kolossé 3,16-17:
„A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek. Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek általa.” Az egyik igehely kiegészíti a másikat. Ahhoz, hogy megteljek Szentlélekkel, engednem kell, hogy Krisztus beszéde lakjék bennem gazdagon. Akkor az én életemben is megmutatkoznak azok a csodálatos eredmények, amelyeket ez a két levél említ.
A Szentírás sehol sem tanítja, hogy a testi emberből minden átmenet nélkül, egy csapásra lelki ember, vagy hogy az Istennel nem törödő emberből Krisztus iránt odaadó ember lehet. Sőt, ellenkezőleg, a kegyességben való növekedést a Szentírás olyan növekedésként állítja elénk, amelynek olyan természetesnek és normálisnak kellene lennie, mint amilyen egy ember normális növekedése a gyermekből érett felnőtté. Péter apostol ezt írja levelében: „Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr” (2,1-3). Majd ismét hangsúlyozza, milyen fontos szerepe van az Igének a lelki élet növekedésében, amikor azt mondja: „Az Ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal hogy megismertük Őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt legnagyobbak, hogy általuk isteni természet részesei legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult. Ezért tehát testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha. És így dicsőségesen fogtok bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába” (2Pt 1,3-11). Itt nem látunk semmiféle hirtelen növekedést a lelki életben, mint valami nagy önmegtagadás eredményét, hanem szüntelen józan Istennel járást és szüntelen növekedést a kegyelemben és az ismeretben, az Igéből való rendszeres élés által, amikor az Igének életünkben a megfelelő helyet biztosítjuk.
Hiábavaló itt azzal érvelni, hogy nem növekedhetünk helyesen, ha előzőleg hitben nem ragadtuk meg a megszentelődést. A Biblia sehol sem tanít ilyesmit, és voltaképpen magától értetődő, hogy az, aki felhívást kap gonoszság, csalás és hasonló dolgok levetésére, az még nem szabadult meg a romlott természet jelenlététől. Az Újszövetség minden felhívása az Istennek tetsző életre, olyan emberekhez szól, akik nem másfajták, mint mi, akiknek úgyszintén szükségük van arra, hogy vigyázzanak és imádkozzanak, hogy kísértésbe ne essenek, mivel még mindig bennük lakik a bűn, amely amint már nem ítéljük meg magunkat, ismét életünk előterébe tolakszik.
S hogy erre további példát mondjak, kérem az olvasót, figyelje meg, mit tanít az apostol a régi és az új emberről az Efézusi és a Kolosséi levelekben. Azt írja az Efézus 4,21-25-ben: „Ha valóban úgy hallottatok róla (Krisztusról), és kaptatok felőle tanítást, ahogyan az megvalósult Jézusban. Vessétek le tehát a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.” Ezután figyelmezteti a hívőket, hogy ne lopjanak, ne beszéljenek gonosz dolgokat, amelyekkel megszomorítják a Szentlelket, óvja őket a keserűségtől, haragtól, méregtől és hasonló szentségtelen szokásoktól. Az ilyen intések teljesen fölöslegesek lennének, ha azt feltételeznénk, hogy azoknak mondja itt, miként viselkedjenek, akik tökéletesen megszenteltek. Képzeljük csak el, mi értelme van a teljesen bűntelen embert arra figyelmeztetni, hogy meg ne szomorítsa a Szentlelket, aki által el vagyunk pecsételve a megváltás napjára!
Azonban nem jöhetünk zavarba, és nem is érthetjük félre ezt az Igét, ha tudjuk, hogy a régi ember egybefoglalja mindazt, ami voltam, mielőtt keresztyénné lettem. Ezt az óembert immár levetkőztem. Helyette felöltöttem az új embert, azaz felhívást kaptam arra, hogy magamban valósítsam meg az Ember-Krisztust.
A Kolossé levélben levő párhuzamos hely pontosabban fejezi ki ezt: „Most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást és szátokból a gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje Őt. Itt már nincs többé görög és zsidó..., hanem minden és mindenekben Krisztus” (Kol 3,8-11). És erre alapozza Pál a pozitív intéseit: „Öltsétek tehát magatokra..., a könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet” és a megbocsátás lelkületét minden emberrel szemben. Mindennek összefoglalásaként, mintegy övként, amely mindent a helyén tart, azt tanácsolja nekik, hogy „öltsék fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent”.
Ha azt gyakoroljuk, amit ezek a különböző igehelyek belénk akarnak vésni, akkor valóban a keresztyén élet magasabb állapota tárul elénk annál, mint ahogy azt általában látjuk, és ez az egyetlen valóban gyakorlati megszentelődés.
Végezetül szeretném ezt az oly gyakran félreértett, és oly ellentmondásos témával foglalkozó könyvemet Annak ajánlani, akinek jóváhagyása egyedül bír maradandó értékkel, és akinek kegyelme lehetővé teszi a lélek számára, hogy dicsőségéből élvezzen egy keveset, és akiben kiábrázolódik övéi számára a megszentelődés és megigazítás a maga teljességében. Bárcsak adná meg, hogy ezek az egyszerű sorok az Ő népének áldásul, és összehasonlíthatatlan nevének  magasztalására szolgáljanak.
Remélem, harag nélkül és szeretettel szálltam vitába mindazokkal, akiket tévtanítások félrevezettek. Örülök, hogy sok olyan ember kegyes és istenfélő életéről számolhattam be, akik a „második áldásban” hisznek. Ugyanakkor szilárd meggyőződésem, hogy odaadásuk és istenfélelmük egészen más forrásból származik, mint ahogy ők azt tévesen gondolják. Hiszem, hogy minden abból származik, amire ebben a könyvben újra meg újra felhívtam a figyelmet – az imádsággal olvasott Ige fölötti elmélkedésből, amely minket Krisztus szívéhez vezet. Kívánom, hogy abból még nagyon sokat megtapasztaljunk, míg végül színről színre meglátjuk majd Őt, és akkor majd mindörökre tökéletesen megszenteltek leszünk.

H. A. Ironside



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #33 Dátum: 2014. Július 10. - 22:19:58
O0
Ez egy annyira klasszikus tanítás, hogy minden vitát megelőzve kötelező olvasmánnyá tenném a keresztyének között, mielőtt állástfoglalnának a kegyelem, megigazulás, megtérés kérdéseiben!
Köszönöm Kálmán, hogy megosztottad!
szivetadja

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #34 Dátum: 2014. Július 11. - 11:57:32
Szívesen. Hálás vagyok Istennek, hogy begépelhettem a szövegét és megoszthattam másokkal.

 :2smitten:



Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #35 Dátum: 2014. Július 11. - 12:36:38
Áldás vagy Kálmán.
Én is köszönöm.
Az Úr  tegye áldottá szlgálatod.

 :2smitten:

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #36 Dátum: 2014. Július 11. - 20:08:21
Köszönöm szépen, Zoltán. A te szolgálatodat is áldja meg az Úr.

 :2smitten: