Figyelmeztetés a pogány egyházaknak
Római levél 11,17-22
„Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. 19Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez.Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt a kik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol."A Római levél 11. fejezetében Pál a zsidó nép jövőjéről ír, így eléggé meglepő, hogy a fejezet mekkora része szól a pogányokról. Először a 13. versben szólt hozzájuk közvetlenül („mert néktek mondom a pogányoknak...”), és egészen a 25. versig kizárólag hozzájuk beszél, ahol ismét egy szélesebb csoporthoz szól. A 17-22. versekben figyelmezteti a pogányokat, hogy most, amikor kiváltságos helyzetben vannak, ne dicsekedjenek a judaizmussal szemben: ne mondják, hogy a zsidókat, akik egykor Isten különlegesen kiválasztott népe voltak, hitetlenségük miatt legalábbis időszakosan elvetette Isten, mert ha követik az ő rossz példájukat, őket is elfogja vetni. Ez egy komoly figyelmeztetés, melyet jó, ha megszívlelünk. A jólét mindig valamilyen fajta dicsekvéshez vezet, és ez a lelki jólétre ugyanúgy vonatkozik, mint az anyagi jólétre. Amikor nehéz időket élünk, általában érezzük, hogy mennyire kevesek vagyunk: elkezdünk közeledni Istenhez, és kérjük, hogy segítsen. De abban a pillanatban, hogy elkezdenek jobban menni a dolgok, könnyen azt gondoljuk, hogy ez miattunk van így- azért, akik vagyunk, vagy azért, amit csináltunk, nem pedig Isten meg nem érdemelt kegyelme és áldása miatt. Ekkor már nem Istenben bízunk: eltávolodunk tőle, és bűnbe esünk. Pál tudatában volt ennek az állandóan fenyegető veszélynek, és ezért írja a korintusi keresztyéneknek: „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék!” (1 Kor 10,12)
Amikor Pál nekünk, pogányoknak ír, tudja, hogy jelenlegi helyzetünk miatt lehet, hogy elkezdünk dicsekedni a zsidókkal szemben, akik előttünk voltak kivételes helyzetben. Viszont arra figyelmeztet, hogy ne dicsekedjünk, hanem féljük Istent. Lehet, hogy most mégis állunk, de egyedül kegyelemből állunk. Ha nem kegyelemből állva hiszünk Istenben, mi is elfogunk esni. Ez azt jelenti, hogy elveszíthetjük az üdvösséget? Nem. Pál korábban már beszélt a keresztyén állhatatosság tanításáról. Azonban amit itt mond, ettől függetlenül igen komoly figyelmeztetés a lelki elbizakodottság ellen. Kálvin János hitt a szentek állhatatosságában, mégis ezt írta: „Sohase gondoljunk a zsidók elvettetésére félelem és rettegés nélkül.”
A nemzeti egyházak bukásaEzekben a versekben Pál azt mondja nekünk, ha a pogányok nem állnak meg hitből, ugyanúgy kivágattatnak, mint a zsidók. Azzal kezdem, hogy ez több, a világ nagy területeire kiterjedő egyházzal már megtörtént. Egykor ezeken a helyeken virágoztak az élő gyülekezetek, de ma már nem így van. Korábbi tanuságtételük nagymértékben csökkent, sőt, néhány esetben gyakorlatilag teljesen el is tűnt.
1.A kisázsiai egyház. Hadd kezdjem a mai Törökország területén levő kisázsiai egyházzal. A pogány világnak ezt a részét érte el először az evangélizáció, legfőképpen Pál missziói útjai miatt. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően gyülekezetek alakultak többet között Derbében, Ikóniumban, Lisztrában és Efézusban, és az evangélium Efézusból olyan környező városokba jutott el, mint Szmirna, Pergamon, Thiatíra, Szárdisz, Filadelfia és Laodicea, melyeket a Jelenések könyve első fejezetei említenek. A 113-as évre, megközelítőleg hatvan évvel Pál munkája után Pliniusz, Bitínia római kormányzója panaszkodott Trajanus csárának, hogy az új hit zavarja a régi Istentiszteleti formákat. Az emberek elhanyagolták az ősi isteneket, és csökkent a templomok bevétele. Ireneusz, az egyik legelső nagy keresztyén író (kb. 130-kb. 200) Szmirnából származott. A nagy negyedik századi niceai ordotoxia védelmezői, cézáreai Basziliusz, nazianzi Gergely és niszai Gergely Kappadóciából származtak. Azonban hol van manapság a kisázsaiai egyház? Kezdeti életereje eltűnt, az evangélium egyszerű moralizmussá vált: a kora középkor muzulmán hódításai legyőzték, és szinte teljesen kiszorították. A keresztyén misszió számára a mai Törökország szinte szűz területnek számít.
2.Az észak-afrikai egyház. Csaknem ugyanez történt Észak-Afrikában is. Tertulliánusz (kb. 155-220), az első nagy keresztyén apologéta, az észak-afrikai Karthágóból származott. Cipriánusz (kb.220-258), aki körülbelül Terulliánusz halála idején született, és az ő szellemi utódja volt, később a város püspöke lett. Az afrikai egyháznak keletebbre is volt egy nagy központja: Alexandria. Olyan kimagasló egyéniségek származtak innen, mint Kelemen (kb. 150-215), és Origenész (kb.185-254). Ariusz eretneksége idején Krisztus isteni természetének nagy védelmezője, Athanáziusz (kb. 295-373) szintén alexandriai volt. Közülük a leghíresebb, Augusztinusz (354-430), a korai egyház legnagyobb teológusa az észak-afrikai Tagasztéban született, és később Hippó ünnepelt püspöke lett- ez a város is az afrikai kontinensen fekszik.
Ilyen vezetők alatt a keresztyénség évszázadokon keresztül virágzott Észak-Afrikában. De ezen a területen is erejét vesztette, lehanyatlott, és végül átvette a helyét az iszlám. A muzulmánok 638-ban elfoglalták Jeruzsálemet, és aztán 1071-től kezdődöen Kis-Ázsia legnagyobb részét meghódították. A keresztes lovagok több nagy erejű próbálkozása ellenére 1291-ben az utolsó palesztinai keresztes hadjárat is kudarcot vallott, és a kisázsiai Konstantinápoly is elesett 1453-ban.
3.Az itáliai egyház. Ezektől a területektől északra és nyugatra, Itáliában a korai egyház hosszú éveken keresztül üldözésre volt ítélve a meggyengült Római birodalomban, de Nagy Konstantinusz császár híres megtérése után (312. október 28-án a Maxentiusz hadserege elleni csata estéjén) úgy tűnt, végül teljes győzelmet arat. Konstantinusz az állította, hogy a csata előestéjén látomása volt, amikor Krisztus szimbólumát (a görög „X” betűt, közepén az „r” betűvel – a görög „Krisztus” szó első két betűje) látta, melyet a következő szózat kísért: „A jelben győzni fogsz”. A jelet sisakjára és katonáinak a pajzsára festette, kivonult a csatában, és győzött.
Az egyház állami üldözésének utolsó szakasza ezzel véget ért, és az egyház immár jogszerűen létezhetett. A 325-ös niceai zsinaton maga Konstantinusz elnökölt. Szomorú, hogy a jólét jobban ártott az egyháznak, mint az üldözés. A vallási hierarchia még a hanyatló birodaloménál is romlottabbá vált. A középkor végére a nyugati egyház pénzért árulta az üdvösséget a búcsúcédulákon keresztül. Ez elborzasztotta Luther Mártont, és ennek hatására tette közzé 95 pontját, amely elindította a reformációt. Ha volt olyan egyház, melynek a gyertyatartóját Jézus kimozdította a helyéből, miközben kifelé megtartotta befolyását és gazdagságát, akkor az a középkori római katolikus egyház volt. Az egyház látszólag győzött, de a bölcs megfigyelők látták, hogy valójában nem más mint egy gonosz, hatalmas és elvilágiasodott intézmény. Kálvin minden bizonnyal arra gondolt, hogy a korai egyház a középkorra milyen romlásba került, amikor a római levél általunk vizsgált szakaszával kapcsolatban a következőket írta: „Az egész világ később bekövetkezett félelmetes hitehagyása egyértelműen bizonyítja, hogy milyen fontos volt ez a figyelmeztetés. Amikor Isten kegyelmével egy pillanat alatt megöntözte az egész világot, úgy, hogy a vallás mindenhol virágzott, az evangélium igazság nem sokkal később eltűnt, és az üdvösség kincsét elvették. Erre az egyetlen magyarázat az, hogy a pogányok elestek az elhívásuktól.”
4.A reformáció európai egyháza. Ezen a pontos a reformáció örökösei általában dicsekednek a római katolicizmussal szemben; dícsérik Luther Mártont, és a többi 16. századi reofrmátort. De ne felejtsük el, hogy ugyanez a hanytalás ment végbe a reformáció egyházaiban. Ezek az egyházak egykor uralkodó hatással bírtak Németországban, Svájcban, Franciaországban és Hollandiában- mára már elfelejtették az igazi evangéliumot, belsőleg meggyengültek, és most már csak kevés tagot számlálnak. Még a vallási ünnepeken is kevesebb, mint az emberek 4%-a jár templomban Európában.
5.Az egyház Angliában és Nyugaton. És mi a helyzet az egyházzal Angliában? És az Egyesült Államokban? Angliában a templomba járók aránya csak kis mértékben jobb, mint az európai kontinensen. Európához hasonlóan Anglia is hatalmas misszós terület. És ugyan ki ne érzékelné, hogy az Egyesült Államokbeli gyülekezeteknek bár jelenleg jóval nagyobb létszámúak, csökken a tagásuk? Kicsoda állítaná, hogy a keresztyénség kulturális értékrendünkre gyakorolt hatása ma ugyanlyan nagy, mint akár egy évtizeddel ezelőtt volt, nem is beszélve országunk történelmének kezdeti időszakáról?
A felekezetek és helyi gyülekezetek bukásaAmi megtörtént az egyes népek életében, ugyanaz történik az egyes felekezetekben is. Az egykor virágzó egyházak pusztulása az egyik legszomorúbb dolog. Eszembe jut az a gyülekezet, amelyben beiktattak lelkésznek. Korábban az ortodoxia bástyája volt, de egy sor alkalmatlan lelkész munkája következtében jelentősen meggyengült. Jelenlegi lelkipásztorát, aki neoortodox (barthiánus) tanokat vall, a lelkészválasztásért felelős bizottság nem az ortodox teológiája miatt választotta. Bár a bizottság tagjai tudták, hogy a Szentírást nem tartja Isten tévedhetetlen Igéjének, és nem ragaszkodik az elődeit jellemző ortodox teológiához, mégis őt választották, mert szerintük a gyülekezet fennmaradásához egy „szónokra” volt szükség. Természetesen a gyülekezet a végét járja. Esti istentisztelet már nincs, és a gyülekezetnek otthont adó nagyvárosra korábbiakban kifejtett hatása eltűnt.
Mit mond Pál a szakaszunkban? „Fel ne fuvalkodjál, hanem félj. Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd neked sem kedvez.”
Érdemes megismételnünk, hogy az apostol mit mondott a korinthusiaknak: „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12) Megtörténhet-e ez egy konzervatív, bibliahű gyülekezettel? Egyértelműen igen. Meg is fog történni, ha nem állunk meg erősen az egykor szenteknek adott hitben. Kegyelemben állunk a hit által, de ha elfelejtjük, hogy kegyelemben állunk, vagy hogy továbbra is hinnünk kell abban, amit Isten a Bibliában tanít, akkor elfogunk esni. Ez olyan bizonyos, mint ahogy a világtörténelem korábban virágzó gyülekezetei is elestek.
Az egyes emberek bukásaMost nézzük meg, mit mond Pál arról, hogy mit tartsunk szem előtt, mivel azt akartam bemutatni, hogy ő milyen megoldást kínál a problémára. Mielőtt ebbe belekezdenénk, még egy lépéssel tovább kiterjeszteném a figyelmeztetést: azokra az emberekre, akik szerint ők keresztyének, mert egy keresztyén gyülekezetbe járnak és elfogadják a helyes dolgokat, de valójában nem gyökereznek szilárdan Isten kegyelmében, és nem gyakorolják a Szentlélektől származó, Istenbe vetett igaz hitet.
Hadd figyelmeztessem őket, hogy félelmetesen könnyű azt feltételezni, hogy minden rendben van a lelkünkkel, miközben elkárhozunk. Sőt, hitetlen állapotunkban ez a legtermészetesebb dolog a világban, mivel észre sem vesszük, hogy mik a lelki dolgok, és azt gondoljuk, hogy a keresztyénség külsőségei a fontosak.
Ha érzékenyek vagyunk a lelki dolgokra, fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Annyira odaszántam-e magam Krisztusnak, hogy az látható változással jár az életemben?” Más szavakkal, teszünk-e valamit, amit nem tennénk, ha nem lennénk keresztyének? Van-e valami, amit nem teszünk, mert tudjuk, hogy az nem kedves Jézus Krisztusnak? Engedelmeskedünk-e az Ő parancsolatainak? Szívesen vagyunk-e együtt más keresztyénekkel?
Szoktuk-e tanulmányozni a Bibliát? És amikor tanulmányozzuk, ki tudjuk-e mondani, hogy értjük, ahogyan Isten szól hozzánk a lapjain keresztül? Felismerjük-e, hogy amit olvasunk, az az igazság? Ennek következtében változtatunk-e azon, amit teszünk? Életünket a Biblia tanításához próbáljuk-e igazítani, és a keresztyén fontossági sorrend szerint rendezzük-e be? Ezt jelenti „még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat” (2Pét 1,10), és ez éles ellentétben van Jézus figyelmeztetésével, amikor a magvető példázatában arról a magról beszélt, amely a földbe esés után látszólag növekedett, de csakhamar elszáradt, mert nem elég mélyre esett, megfojtották a tövisek, vagy elragadta a Sátán. (Mt 13,1-9)
Már említettem Kálvin Jánost, és azt, hogy milyen fontos volt számára az örökkévaló biztonság vagy állhatatosság. De figyeljük meg, hogy mit mond azoknak az embereknek, akik magukat keresztyénnek tartják, de ettől függetlenül könnyelműen támaszkodnak Isten kegyelmére: „Önmagában az nem elég, hogy elfogadtuk Isten kegyelmét, ha nem követjük egész életünkben az Ő hívását. Akiket megvilágosított az Úr, mindig a szentek állhatatosságára kell gondolniuk.”
Négy fontos dologHogyan „álljunk meg a hit által” (Róm 11,20)? Az apostol a 22. versben adja meg erre a kérdésre a választ. Robert Haldane szerint Pál négy fontos dolgot mond a pogányoknak.
1.Figyelmezteti őket, hogy nézzék meg:
„Isten mennyire határozottan szolgáltatott igazságot, amikor kivágta és elvetette a hitetlen zsidókat”. Istent általában jóakaratú öregembernek tartjuk, aki sohasem ítél meg szigorúan senkit. Különösen így gondoljuk, ha csak kultúrkeresztyének vagyunk, és nem születtünk valóban újjá. Ki kell, hogy józanodjunk ebből a tévhitből. Isten szeretet, de egyben a szigorú igazság Istene is. A zsidók elvetése figyelmeztetés kell, hogy legyen a számunkra. Ne építsünk csupán az Ő jóságára, hanem győződjünk meg arról, hogy valóban üdvözülünk-e.
2.Emlékezteti őket, hogy Isten
„milyen jó volt a pogányokhoz, és meg nem érdemelt jóindulattal viseltetett irántuk”. Igazakká lettek, miközben még csak nem is keresték az igazságot. A hangsúly Isten meg nem érdemelt jóindulatán van, mivel azzal a dicsekvés és az elbizakodottság alaptalanná válik. Ha nincs bennünk semmi, ami Krisztushoz vitt minket, akkor nincs bennünk semmi olyan sem, ami nála tartana minket. Nem merhetünk elbizakodottak lenni. Egyedül kegyelem által állunk.
3.Hangsúlyozza, hogy
„továbbra is szükséges ebben a jóságban élnünk azáltal, hogy megmaradunk az evangéliumban való hitben”. Egyedül a hit teszi képessé a hívő embert arra, hogy megálljon a kegyelemben. Ezért táplálnunk kell a hitet. Hogyan? Pál már meg is adta erre a választ: „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róm 10,17) A hit a Biblia tanulmányozásából van, és onnan, hogy halljuk ahogyan tanítják és hirdetik. Ezért kell továbbra is gyülekezetbe járnunk, hogy halljunk egészséges tanítást, és ezért kell egyénileg is tanulmányoznunk a Bibliát. Ha nem tesszük, elsodródunk. És ha elsodródunk anélkül, hogy végül visszajönnénk – és hogyan lehetnénk abban bizonyosak, hogy valóban vissza fogunk térni? - akkor elveszünk.
Megismétlem: egyedül a hit teszi képessé a hívő embert arra, hogy megálljon a kegyelemben. De most hozzáteszem: Csak a hitetlenség tart távol bárkit is a kegyelemtől. Senkinek nem kell elvesznie. Pál ezt is írta: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta Őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. Mert azt mondja az írás: Valaki hisz Őbenne, meg nem szégyenül.” (Róm 10,9-11)
4.Figyelmezteti őket:
„ha nem maradnak meg a hitben, ők is kivágattatnak”. Éppen ezért ne bízzuk el magunkat! Hitben indulunk el, de hitben is kell befejeznünk. Ha nem így teszünk, Izráelhez hasonlóan kivágattatunk.
„Hogy ne felejtsük”1897 nyarán a Brit Birodalomban hatalmas ünnepség volt: Viktória királyné trónralépésének hatvanadik évfordulója. 1837. június 20-án lépett a trónra, és 1887-ben ünnepelték az ötvenéves jubileumot. Ez a tíz évvel későbbi „utóünneplés” a viktoriánus kor tetőpontja volt: a brit hatalom és befolyás zenitje. A világméretű birodalom minden tájáról miniszterelnökök, bírók, államférfiak és más magasrangú képviselők gyűltek össze. Az egybegyűlt brit hadiflotta sok száz hajója valósággal elzárta a Temzét. Ehhez hasonlót a világ talán még sohasem látott. De egyszer véget értek az ünnepségek. Az államférfiak és a hajók elmentek, és Rudyard Kipling, a viktoriánus kor kimagasló brit költője írt egy verset „Visszavonulás” címmel, mely az ember mulandó nagyságára emlékeztet:
Atyáink Istene, akit régről ismerünk,
Messzenyúló arcvonalunk Ura,
Kinek félelmetes keze alatt uralkodunk
Pálmák és fenyvesek felett -
Seregek Úristene, maradj még velünk,
Hogy ne felejtsük – hogy ne felejtsük!
A tömeg és a kiáltás elhal;
A kapitányok és a királyok útra kelnek:
A Te ősi áldozatod még mindig áll,
Az alázatos és töredelmes szív.
Seregek Úristene, maradj még velünk,
Hogy ne felejtsük – hogy ne felejtsük!
Messziről hívott hajóhadunk szertefoszlik;
A homokdűnéken és földnyelveken lebukik a tűz:
Lám, tegnapunk minden pompája
Eggyé válik Ninivével és Tirusszal!
Népek bírója, könyörülj még rajtunk,
Hogy ne felejtsük – hogy ne felejtsük!
Ha megrészegedünk a hatalom látványával,
Vad nyelveket engedünk szabadon, akik nem félnek Téged,
Úgy dicsekszünk, mint a pogányok,
Vagy Törvény nélküli alacsonyabb fajok -
Seregek Úristene, maradj még velünk,
Hogy ne felejtsük – hogy ne felejtsük!
Mert pogány szív az, mely bizalmát
Füstölgő csőbe és vasszilánkokba veti,
Minden nemes por, mely porra épít,
S őriz, nem Téged hív őrnek,
Mert őrjöngő dicsekvés és bolond szó -
Maradj kegyelmeddel népeden, Urunk!
Természetesen Kipling a Brit Birodalomról írt. Szavai azonban ugyanúgy szólnak a gyülekezetekhez és az egyes emberekhez is, akik bolond módon saját eredményeikkel dicsekednek, vagy mostani kedvenc állapotukban maradnak, és nem állnak meg visszagondolva Isten kegyelmére amely arra a helyre és kötelezettségre hívta el őket, amelyben meg kell állniuk együtt keresztyénként, hit által, kegyelemből. Ezért ne felejtsük! Álljunk meg elhívásunkban! Álljunk meg a hit által! Nálad és nálam már nagyobb egyéniségek is elbuktak! A mienkhez hasonlóan hatalmas nemzetek pusztultak el. És a történelem folyamán a miénknél erősebb gyülekezeteket is utolérte már Isten igazságos ítélete.
Seregek Úristene, maradj még velünk,
Hogy ne felejtsük – hogy ne felejtsük!
James M. Boice