Szerző Téma: Érdekes irások  (Megtekintve 156064 alkalommal)

0 Felhasználó és 2 vendég van a témában

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2013. November 11. - 22:16:51
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #16 Dátum: 2013. November 13. - 20:00:41
 Amit mindenki megért

(Fil 2,10–11)

Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.

Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.

– Herr… Sie sind Pfarrer, nicht wahr?

Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész… az volt… vagy ezer éve… az Alföldön… Abban a nagy faluban… addig a lidérces éjszakáig… De csak ennyit mondott:

– Jawohl.

– Akkor jöjjön – magyarázta fogolytársa –, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.

A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:

– Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.

Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.

A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.

Kezét összekulcsolta:

– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen.

Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.

– Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan… nem tudjuk szavakba foglalni… és nem tudjuk talán soha… Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk… Hazatart ez a lélek… bocsásd meg bűneit… és azokét… azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele… velünk…

Fölnézett.

Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!

…Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…

Úr Jézus Krisztus…

Az arcok megrezzentek…

– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.

Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.

Úr Jézus Krisztus…

Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.

A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.

A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:

– Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus…

Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.

Jézus Krisztus… Jézus Krisztus…

Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.

– Oh ma mère! – sírt fel egy francia.

Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!

Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.

Jézus… Jézus Krisztus – kongott a pap hangja…

Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.

Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.

Ott is.

Itt is.

Akkor is.

Most is.

Mindörökké.



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2013. November 13. - 20:32:54
Ámen!

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #18 Dátum: 2013. November 13. - 20:40:40
Ámen!



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #19 Dátum: 2013. November 14. - 19:13:30
Ez egy nagyon megindító történet :

A kép mögötti történet

Pár pillanattal oltárhoz vonulásom előtt a leendő anyósom bejött az öltözőszobába, ahol én és a koszorúslányok teljességgel meghatódva nevetgéltünk és nyugtalankodtunk az utolsó kis részletekkel kapcsolatban.

,,Édesem, a vőlegény hív téged!”

Az izgalom hevében csak annyit mondtam ,,Mi? Hisz nem vagyok kész! Fel kell még vennem a cipőm és…” Ekkorra már megragadta a kezemet és elvezetett a két szoba közötti sarokhoz, ahol a vőlegényem várt. Alig tudtam leülni, annyira telve voltam várakozással! Annyira izgatott voltam! Annyira ideges voltam!

,,Tetszeni fog neki a ruhám? Csinos a hajam? Láthat engem?!”

Pont a saroknál ült a leendő férjem, így ideges voltam, hogy meglát, de titkon reméltem, hogy vethetek rá egy pillantást. Annyira izgatott voltam, hogy először én szólaltam meg,

,,Helló, édesem! Ma megházasodunk!”

,,Tudom, baba, és szeretnék imádkozni mielőtt megtesszük.”

Ott ültünk mi a két szoba között a sarkon, kéz a kézben, lehajtott fejjel. Az emberek fel-le rohangáltak; az esküvőszervező ide-oda küldözgette az embereket, a fotósok fényképezgettek és a násznép önmagát szórakoztatta. Mégis ebben a pillanatban lelünk és gondolataink csendességében a férjem és én egyedül voltunk Megváltónk, Jézus Krisztus jelenlétében.

A férjem imádkozott, hogy Isten áldja meg a házasságunkat, hogy jó és rossz időkön át se veszítsük el a reményt egymásban. Hogy egymás gyarlóságai helyett mindig Krisztus tökéletességére támaszkodjunk. Hogy amikor reggelente felkelünk, ne a saját erőnkből akarjuk szeretni egymást, hanem Krisztus tökéletes szeretetének erejével.

Egymás kezeit erősen szorítva kimondtunk ,,Ámen”, mindketten remegő hanggal. Pont így surrantam odébb, hogy letöröljem arcomról a könnyeket és feltegyem a fátylat.

Miután a koszorúslányok, édesanyám, anyósom és minden más nő a szobában befejezte a cipzározást, a göndörítést, a felhajtást és az arcpírom felhelyezését, belenéztem a tükörbe. Ott álltam a tiszta fehér esküvői ruhámban készen arra, hogy az én Szőke Hercegemhez menjek.

Tudjátok, nekem ő nem csak azért a Szőke Hercegem, mert elképesztően sármos vagy mert nagyszerű a humora, vagy mert olyan sok közös dolog van bennünk. Azért ő az én Szőke Hercegem, mert segített megvédeni a legdrágább ajándékomat, a szűziességemet.

Nem sokkal azután, hogy járni kezdünk, idegesen közöltem a Szőke Hercegemmel, hogy szűz vagyok és az is akarok maradni az esküvőmig, amelyre azt válaszolta, hogy nem is tenne másképpen egy kapcsolatban.

A kapcsolatunk és megismerkedésünk folyamán folytonosan küzdelemben voltunk, ami néha egy vesztes csatának tűnt. A kísértéssel szembe szálltunk imádsággal, az írásokkal és a számon kérhetőséggel. Voltak barátaim, akik felhívtak, ha tudták, hogy késő estig együtt vagyunk és ő pedig más Istenhez kötődő férfiakkal találkozott, hogy erőért imádkozzon. Időnként, főként, ahogy az esküvő napja közeledett, azt gondoltuk, hogy a lehetetlent kíséreljük meg.

,,Miért csináljuk ezt?” Kérdeztem magamban gyengeségemben, és mindig emlékeztetett, ,,mert Isten ezt mondta nekünk.”

,,Nem vagyok rá képes, képtelen vagyok… túlságosan nehéz!” – gyónta meg nekem néha és én pedig imádkoztam, hogy legyen ereje.

Amikor végigvonultam a templom padsorai között fehér ruhámban, egyenesen a szemébe néztem annak a férfinak, aki odaadta önmagát azért, hogy megvédhesse és tisztelhesse azt a feleséget, akit Isten adott neki.

Amikor az ő szemei elkapták az én szememet, annak a nőnek a szemébe nézett, aki várt rá, aki támogatni és szeretni fogja élete hátralevő részében, jó és rossz időkön át.

Mindezt azért osztom meg, mert abban az imádságban, amit ott mondtunk, amelyet a fényképező lefotózott, kértük az Istent, hogy használja esküvőnket arra, hogy dicsértessék meg a Neve minden dicsőséggel, amit megérdemel. Nem a saját erőnkből jutottunk el oda, hanem az Ő védelmező kezei által.

Isten ezt a fényképet már most felhasználta, hogy sok ezer embert megérintsen és ez bennünket meghatódottsággal tölt el és megtisztel. Tovább akartam vinni a dolgot és dicsérni az Istent és hálát adni azért, ahogyan eljuthattunk abba a csendes sarokba, egymás kezeit szorítva, készen arra, hogy elkezdjük közös életünket.

[Forrás]



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #20 Dátum: 2013. November 17. - 14:37:04


                           TÖKÉLETES REMÉNYSÉG

 

Testvéreim! Gondoltátok, hogy a reménységünk lehet tökéletes, de tökéletlen reménység is? Nézzük meg, mit ír erről Péter apostol!

 

„Azért tehát felövezve elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz nektek, mikor megjelenik. Mint engedelmes gyermekek, ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek!

Hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben, mert

Meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok!

És ha Atyának hívjátok Őt, aki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységetek idejét!

Tudva, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg… hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.”   I. Péter 1:13-19.

 

A kegyelemben tökéletesen reménykedni azt jelenti, hogy odaszánjuk magunkat mindarra, amire Jézus Krisztus tanítani akar. Nem elég örvendezni az evangéliumnak, a megmenekülésnek és Isten kegyelmének, de abban bölcsen, szentül, az Úr és Igéje iránti radikális, szívből tiszteletteljes elköteleződéssel kell megállnunk!

Nem elég hirdetni, hogy felszabadultunk a mózesi törvények alól, hanem az Úrhoz ragaszkodva kell a szívünkbe írt Krisztusi - törvényhez szabni a gondolkodásunkat!

"Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban..."

Titus 2:11.

Nevelni, tanítani akar minket az Úr kegyelme!

 

2013. nov. 17.                                        Guti Tünde



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #21 Dátum: 2013. November 19. - 20:40:18
 Önsajnálat legyőzése
Az önsajnálat nemcsak bűn, hanem rossz szokás is. Minél inkább enged neki az ember, annál könnyebben csúszik bele ebbe a gondolkodási sablonba, ha kellemetlenséggel találkozik. Hétköznapi életünkben többnyire a szokásaink vezetnek minket. Minél gyakrabban követünk egy magatartásformát, annál jobban húsunkba, vérünkbe ivódó szokássá lesz, a „kondicionált magatartás” egy formájává, amint ezt a pszichológusok nevezik. Mindig újra tudatára kell ébrednünk, hogy nem kell szokásaink rabságában megmaradnunk, még ha a legtöbb ember így is gondolja. Tudományosan bizonyított, hogy át lehet ezeken törni. Egy kutató arra az eredményre jutott, hogy mindaz, amit 39 napon át rendszeresen teszünk, szokásunkká válik, vagy fordítva, ha 39 napon át nem követünk egy magatartást, az megszűnik. Lehet, hogy ez érvényes a kocogásra, a dohányzásra, a kávéivásra, de komolyan kételkedem abban, hogy ez az állítás érvényes lenne az önsajnálatra is. Lehet ugyanis, hogy 39 napon át nem lesz alkalmunk az önsajnálatra. De ez csak azt a tényt húzza alá, hogy gondolkozásunk tartós megváltoztatása át tudja törni a gondolati megszokást. Sok depresszióra hajló embernek adtam tanácsot önsajnálata legyőzésére, aki kész volt azt követni, jelentős javulást tapasztalt. De akik ragaszkodtak a „kellemes önsajnálathoz”, azokon nem segített. (Bár meglepően hangzik, az önsajnálat sokaknak kellemes tevékenység, még ha a nyomában keletkező lehangoltság nem is az.)
1. Ismerd fed, hogy önmagad sajnálata bűn: „Tegyetek mindent morgás és zúgolódás nélkül” (Fil 2,14). Az első lépés, ami az önsajnálat rabságából megszabadít, hogy bűnnek ismerjük fel. Ez bizonyára a legnehezebb is, mert emberileg nézve nagyon könnyű önsajnálatunkat igazolni. De az önmagunk iránti szánalom és mások vádolása – sértés, visszautasítás vagy tragikus események miatt súlyos gondolati bűn, ami tönkretesz. Ha az önsajnálatot nem nevezzük egyszerűen bűnnek, akkor soha nem fogunk megszabadulni tőle! Ha igazoljuk, hasonlítunk az alkoholistához, aki ittas állapotát tagadja. Nem lehet egy begyökerezett szokástól megszabadulni, ha valaki nem kész annak a bevallására, hogy az rossz, és függ tőle.
Ne próbáljuk önsajnálatunkat soha mentegetni! Emberileg nézve ez lenne az egyszerűbb. Talán szüleink nem fogadtak el, vagy valaki visszaélt a bizalmunkkal. Lehetséges, hogy előbbre jutási lehetőségek nélküli állást vállaltál, vagy önző, együttérzésre képtelen, figyelmetlen házastársad van. Talán testi korlátozottságod miatt legkedvesebb embereidtől elszakítva kell élned. Ha pusztán emberileg nézzük, számos más probléma is oka lehet az önsajnálatnak, de egyben biztos lehetsz: minden önsajnálat depresszióhoz vezet.
Ezen kívül a hitetlenség bűne, amiből önsajnálatod kinőtt, akadályozni fog abban, hogy igénybe vedd Isten erejét. Isten gyermekeként is éppoly erőtlen leszel, mint a nem keresztyének, ha önsajnálattal korlátozod vagy megszomorítod a Szent Szellemet. Minél előbb nevezed bűnnek az önsajnálatot, annál gyorsabban teszed meg az első lépést a gyógyulás felé.
2. Valld meg bűnként az önsajnálatot: „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, hogy megbocsássa bűnünket és megtisztít minket minden hamisságtól (igazságtalanságtól)” (1Jn 1,9).
Mennyei Atyánk irgalmas Isten, aki mindig kész megbocsátani, ha a bűnt az Ő Fia, Jézus Krisztus nevében vétkünknek ismerjük be. Ez a szó, „beismerni” azt jelenti, „Istennek igazat adni”. „Vétkeztem, az önsajnálatnak teret engedtem.”
Minél előbb ismered be önsajnálatodat, mint bűnt, annál hamarabb teszed meg a második lépést, hogy ettől az önromboló szokástól megszabadulj.
3. Kérj Istentől győzelmet az önsajnálat fölött: „Abban van a bizodalmunk Őiránta, hogyha kérünk valamit az Ő akarata szerint, meghallgat minket. És ha tudjuk, hogy meghallgat minket, tudjuk azt is, hogy mienk az, amit kértünk tőle” (1Jn 5,15). Isten már kimondta ítéletét az önsajnálat fölött, így biztosak lehetünk abban, hogy kérésünkre győzelmet ad. Gondold meg, hogy a keresztyénnek vannak olyan erőforrásai, amelyek a nem keresztyének előtt el vannak zárva. Ezért hangsúlyozom: „A keresztyén embernek nem kell zsarnok szokásai rabszolgájaként élnie.”
Sok évvel ezelőtt dr. Henry Brandt ezt mondta San Diegoban egy sereg lelkigondozó előtt: „Az önsajnálkozók magatartásukat csak addig tudják a körülményekkel magyarázni, amíg keresztyénné nem lesznek. Utána már nem érvényes a mentegetőzés.”
Ha valaki Jézus Krisztust befogadja az életébe, új, belső erőt nyer, amely győzelemre segíti minden régi szokása fölött (2Kor 5,17). Az emberi önfegyelmezést tiszteletben tartva mégis azt kell mondanunk, hogy a legtöbb keresztyénből hiányzik az a jellemszilárdság, mellyel elutasíthatná az önsajnálatot. Pedig Jézus Krisztus természetfeletti erőt ad az óember feletti győzelemhez. Pál apostol szava mindegyikünkre érvényes: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13).
4. Minden helyzetben adj hálát Istennek! 1Tessz 5,18 írja: „Adjatok hálát mindenért, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztusban tinektek.” Ettől a lépéstől függ a győzelem. Ha nem vagy hálás minden helyzetben Isten segítségéért, és nem vagy engedelmes parancsai iránt, akkor az önsajnálat visszajön és depressziódnak új táptalaja lesz. Fel kell ismernünk, hogy mindenért hálát adni két okból is fontos: egyrészt, hogy szellemi keresztyének legyünk, másrészt – s ezt még egy későbbi fejezetben látni fogjuk –, mert ez által lelkünkben gyógyító erők szabadulnak fel, Nem mindig vagyunk képesek rá, hogy Istennek hálát adjunk magáért a helyzetért, de fontos, hogy hálát adjunk ebben a helyzetben is!

Nem minden imádság segít
Furcsán hangzik talán, hogy a depressziós emberek nagy százaléka gyakran imádkozik. Nemkívánatos magatartásuk – a megszokott önsajnálat és állandó elégedetlenség – miatt még legjobb barátjuktól is elidegenednek. Csak panaszkodnak, és ez a legszorosabb barátságot is megterheli. Végül úgy néz ki, hogy már csak Isten érti meg őket. A súlyosan depressziós, elkeseredett ember természetesen hajlik arra a gondolatra, hogy Isten sem törődik már vele.
Talán azon is csodálkozni fogunk, hogy nem minden imádság jó imádság. Sok imádságnak nevezett kérés káros, mert Isten akaratának nem felel meg. A legtöbb depressziós ember igényli, hogy haragját kifejezze és önsajnálatát szavakba öntse. Ez nemcsak lelkileg, hanem szellemileg is súlyos következményekkel jár.
Egy ilyen imádságra példa Mózes imája, aki az Ószövetség egyik legjelentősebb alakja. Mózes egyszerűen megelégelte az izraeliták állandó morgását. Nemtetszését Isten ellen fordította, és így szólt: „Miért tettél szolgáddal ilyen rosszat? Miért nem vagy jóindulattal hozzám, miért raktad rám ennek az egész népnek a gondját? Vajon bennem fogant-e meg ez az egész nép, és én szültem-e, hogy ezt mondod nekem: Ahogy a dajka viszi a csecsemőt, úgy vidd az öledben arra a földre, amelyet esküvel ígértem atyáiknak? Honnan vegyek húst, hogy adjak ennek az egész népnek? Hiszen így siránkoznak előttem: Adj nekünk húst, hadd együnk. Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem. Ha így bánsz velem, inkább nyomban ölj meg, légy ennyi jóindulattal hozzám! Ne kelljen látnom nyomorúságomat” (4Móz 11,11-15).
Az imádság haraggal kezdődik, önsajnálatba megy át, végül súlyos depresszióba torkollik: Mózes a halálát kéri. Annyira tele volt bosszúsággal a nép panaszai miatt, hogy nem vette figyelembe Isten természetfölötti gondoskodását. Ilyen imádság után bárki depresszióssá válna.
Egy lelkész barátom az imádság kérdésével kapcsolatban beszélt egy felmérésről, amit tanulmányi ideje alatt végzett. A felmérésben olyan emberek vettek részt, akik búskomorságban szenvedtek, de közel álltak a keresztyén hithez. Az embereket 3 csoportra osztotta: az 1. csoportot egyénileg és csoportosan is gondozták közös imádkozással, a 2. csoportot helyes imádkozásra tanították, a 3. csoport tagjai pedig egyenként imádkoztak otthon. Néhány hét múlva a gondozottaknak csaknem 50%-a jobban lett. 85%-a javult azoknak, akik hetenként, irányítás alatt közösen imádkoztak, viszont azoknál, akik vezetés nélkül imádkoztak nem állt be javulás, sőt némelyek rosszabbul lettek. Kiderült, hogy ezek közül többen még imádságukban is magukat sajnálták. Így természetesen rosszabbodott a depressziójuk.

Imádság hálaadással
Ahhoz, hogy eredményesen imádkozhassunk, nem szabad megfeledkeznünk a hálaadásról. A Biblia így ír: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem könyörgésetekben hálaadással vigyétek kéréseiteket Isten elé, és az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, megőrzi a ti szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban” (Fil 4,6-7).
A helyes imádságnak pozitív hatása van, de mindig hozzá tartozik a hála. Ha valóban hisszük, hogy Isten válaszol az imádságra és tehet valamit értünk, még azelőtt köszönjük ezt meg neki, hogy látnánk, mit cselekszik. Az ilyen imádságnak gyógyító hatása van. A hála nélküli imádság káros lehet, esetleg búskomorrá tesz. Aki imádság után depresszívebb, mint előtte, vizsgálja meg, nem hiányzott-e a hálaadása.
Néhány évvel ezelőtt fontos leckét tanultam meg. Vendégségben voltunk barátainknál, és amikor hazafelé indultunk, észrevettem, hogy vadonatúj kocsim megsérült. Valaki nekitolatott a parkolóban, és a sárhányó csúnyán behorpadt. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, még a gyomrom is összerándult, és meglehetősen csúnya gondolatok futottak át az agyamon. De aztán ezt mondtam: „Áldott az Úr”. Bár nem tudtam, hogy történt, Istennek engedni akartam, tehát hittel hálát adtam; a következmény pedig az volt, hogy emiatt a baleset miatt soha nem támadt bennem, később sem, rossz érzés. Ha nem adtam volna hálát, bizonyára másként történt volna. Itt lett világossá előttem, hogy hálát adhatunk akkor is, ha nem értjük az adott eseményt, vagy nem örülünk neki. Az ember képes befolyásolni érzelmeit egy váratlan szituációban, mert vagy szitkozódik, vagy hálát ad.
5. Adj minél több helyet a Szent Szellemnek. „Ha ti, akik gonoszok vagytok, tudtok fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Szellemet azoknak, akik tőle kérik” (Lk 11,13).
Aki felismerte és beismerte bűnét, annak az Úr megbocsátón, s elvette az önsajnálatát. Most már egyre több helyet adhatsz az életedben a Szent Szellemnek. Sokszor kérdezik tőlem: „Hányszor kell betelnem a Szent Szellemmel?” Erre így válaszolok: „Valahányszor tudatára ébredsz annak, hogy belsőleg üres vagy” (Ef 5,18).
6. Ha ismét önsajnálatba esel, menj újra végig ezeken a pontokon! A pedagógusok hangsúlyozzák, hogy az ismétlés segít a tanulásban. Tapasztalatom szerint ez igen lényeges lépés, ha egy szokás fölött uralkodni akarunk. Nem reális azt várnunk, hogy önsajnálkozó gondolatmenetünk azonnal eltűnik. Ezt a gyakorlatot sokszor kell alkalmazni, hogy végleges győzelemre jussunk. De minél hamarabb szállunk szembe önsajnálatunkkal, annál gyorsabban és hosszabb ideig tudunk uralkodni fölötte.
Ne gondold, hogy semmit nem kell tenned azért, hogy önsajnálatod felett győzelemre juss. Sok búskomor ember szeretné – még ha be is látta depressziója okát –, ha Isten egyszerűen elvenné hamis gondolkozásmódját, anélkül hogy ő bármilyen erőfeszítést tenne. Sokszor átéltem, hogy némelyek bosszankodnak, amiért Isten nem csodaképpen vette el önsajnálatukat. Pedig Isten nem tesz semmit, amit a Biblia szerint tőlünk vár, hanem arra int, hogy engedjünk a Szent Szellemnek, aki képessé tesz mindarra, ami a mi dolgunk.
Győzhetsz az önsajnálat fölött és így a depresszió fölött, ha keresztyén vagy, de csak ha használod azt a szellemi erőt, amit egyedül a Szent Szellem adhat.

Orvos, segíts magadon!
A bevezetésben mondtam, hogy 1969. október 7-én lettem először depressziós. Azóta még három ízben volt alkalmam saját magamon kipróbálni, miként győzhető le az önsajnálat.
Gyülekezetünk nőtt, így 49 hold földterületet vásároltunk San Diego közepén, hogy ott gyülekezeti termünket, gimnáziumunkat, kollégiumunkat és intézetünket felépíthessük. Kifizettünk 500000 dollárt egy telekért, amiből 16 holdat építhettünk volna be. A telek ideális helyen volt egy templom számára. Három éven át, éjjel nappal ezzel foglalkoztam gondolatban, sőt sokszor álmaimban is. Hónapokon keresztül tárgyaltam a szomszéd telkek tulajdonosaival, míg már 15 telkünk volt, amelyeken keresztül saját földünket megközelíthettük. Mégis úgy látszott, hogy a környezetvédők és a helyi politika befolyásos személyiségei egységfrontot alkottak tervünkkel szemben. Két évig harcoltunk a városvezetőséggel. Dollárok ezreit fizettük ki ügyvédeknek, és még egyszer annyiba került volna, ha a baráti körünkbe tartozó jogászok nem ingyen álltak volna rendelkezésünkre. Legkevésbé sem kételkedtem abban, hogy terveinket végül jóváhagyják. Naivitásomban nem is gondoltam arra, hogy a városatyáknak nagyobb üzlet templom helyett 200 adófizetőnek házat építeni. Ezért olyan voltam, mint akit fejbe vertek, amikor megtudtam a szavazás eredményét: építési kérelmünket elutasították.
Az emberek nyüzsögtek körülöttem, de én alig tudtam mozdulni – lebénultam. Aztán minden erőmet összeszedve, feltűnés nélkül eltűntem. Végre egyedül voltam és a telekre hajtottam. Nem mertem arra a helyre menni, ahol feleségemmel térden állva könyörögtünk és a telket az Úrnak ajánlottuk, hanem máshol – ahonnan gyönyörű kilátás nyílt – ültem le a földre, hogy gondolkozzam. Elképzelhető, mire gondoltam először. Be kell vallanom, nem kellemes dolgokra. „Miért, Uram? Miért engedted ezt megtörténni? Mit csináltam rosszul? Hiszen imádkoztam ezért a telekért, végigjártam és a Te nevedben vettem birtokba, mint ahogy mások is tették. Miért engedted megtörténni? Ábrahámnak sikerült és néhány lelkész barátomnak is, nekem miért nem?”
Nagyon sok kérdésem volt és minél inkább panaszkodtam, annál rosszabbul éreztem magam. Két óra múlva már olyan rosszul voltam, hogy elhatároztam, hazamegyek. Felmentem a dombra, amit el akartunk hordatni. Ott várt a feleségem, és szeretett volna megvigasztalni. A kocsijához mentem, meg akartam köszönni, hogy idejött, de nem volt hangom. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam megszólalni. Végül beültem az autómba, és elindultam.
Két napig életem legsúlyosabb depresszióját szenvedtem át. Végre rájöttem, hogy megszomorítottam a Szent Szellemet és Istentelen emberként viselkedtem. Erre gondoltam: „Jól nézel ki, egész fejezetet írtál arról, hogyan gyógyítható a depresszió, igehirdető vagy, aki inti a keresztyéneket, hogy ne legyenek búskomorrá – és most te magad vagy az. Miért nem éled meg, amit prédikálsz?” Miután önsajnálkozásomat, kétségeimet, szidalmaimat és Isten iránti bizalmatlanságomat bűnnek ismertem el, elkezdtem hálát adni. Megköszöntem Istennek hatalmát, vezetését, hogy ez az Ő ügye, nem az enyém – még ha nem is tudom, mit fog most tenni.
Ezen a napon izgalmas dolog történt. A depresszió alábbhagyott, hangulatom jobb lett és mély öröm töltötte be szívemet. A következő hónapokban új telket kerestem, kedvező lehetőségek után kutattam, de még nem volt pontos elképzelésem Isten terve felől. A csodálatraméltó mégis az volt, hogy amíg Istennek hálát adtam azért, hogy Ő akkor is tudja, mit tesz, ha én azt nem értem – nem csüggedtem el!
A kővetkező két hétben minden elképzelhető utat végigjártam, hogy megkapjam az építési engedélyt. Semmi nem sikerült. Végül megpróbáltam a földet eladni. Ez sem volt könnyű, mert annak ismeretében, hogy a templom nem kapta meg az engedélyt a telek 4%-ának a beépítésére, mindenki félt, hogy ő sem kap nagystílű építkezésre engedélyt.
Ebben az időben még háromszor kellett megküzdenem a depresszióval. Mindig az önsajnálat volt az első lépés a vereség felé. Ó, nagyon tudtam magam igazolni – nem hitből tettem meg az első lépéseket? Hát nincs-e szükségünk új templomra? Három délelőtti Istentiszteletünkön az utolsó helyig minden hely foglalt volt, és parkolóhelyünk sem volt elegendő. Sok ember már emiatt elmaradt, én meg ha csak erre gondoltam, depresszívvé váltam. Valahányszor észrevettem ezt és a leírt gyakorlatot alkalmaztam, megkönnyebbültem. Természetes optimizmusom visszatért, és újra tudtam örülni a világ legnagyszerűbb hivatásának: hogy az evangélium hirdetője vagyok.
1970 nyarán az Úr kiemelt az utolsó, ebből a problémából származó depresszióból. Akkor feltétel nélkül mindent átadtam neki, és elhatároztam, hogy magamtól a továbbiakban semmihez nem kezdek. Hamarosan ezután, az Úr a családdal és házassággal foglalkozó előadások tartását helyezte a szívemre. Ebben a szolgálatban az USA több mint 38 városában voltam, és hétvégi előadásainkon sok ezer család kapott segítséget. Őszintén szólva, túlságosan el voltam foglalva lelkigondozással, utazásokkal, előadásokkal és ennek a könyvnek az írásával, vagyis nem volt időm az önsajnálatra. Ebből következően nem is lettem depressziós.
Isten mindig hű. MI is történt azóta, hogy hitben hálát tudtam adni neki, ahelyett hogy hitetlenséggel terheltem volna magam. 1973 február 27-én 30 holdnyi területen vettünk egy nagyon szép, volt katolikus iskolát és templomot, 28 melléképülettel, többek között hálótermekkel, konyhával, sportpályával, úszómedencével és egy 700 személyes előadóteremmel. Tapasztalt mérnökeink véleménye szerint ezt 3-5 millió dollárért sem tudtuk volna megépíteni, és mit fizettünk mindezért? 1325000 Dollárt, pontosan azt az összeget, amit előzőleg vásárolt telkünk a parkolóhely költségeivel együtt egyetlen épület megépítése nélkül elnyelt volna.
Ma két gyülekezeti házunk van, az egyik San Diego-ban, a másik 30 km-rel távolabb El Cajon-ban. Amikor keresztül mentem ezen a szép telken és végignéztem, mi mindent vehettünk azonnal birtokba, elöntött a hála. Szinte szédültem arra a gondolatra, hogyan kaptuk meg mindezt. Nyilvánvalóan hitetlenség, bűn és időpocsékolás volt, hogy 1969-ben és 70-ben kedélybeteg lettem. Isten tudja mit tesz az életünkkel. Boldog az a keresztyén, aki tud bízni és hálát adni akkor is, amikor minden sötétnek látszik. Ez a depresszió nélküli élet kulcsa.
 Forrás:http://kifi.hu/onsajnalat-legyozese



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #22 Dátum: 2013. November 26. - 09:55:14
Ma többek között A Katolikus Egyház reformjai nevű előadás is volt az okleveles teológus képzés keretei között. Dr. Mészáros Kálmán testvérem, barátom tartotta.
Nyilván beszélt a reformáció hatásairól is, így dr. Hubmayer Baltazár anabaptista (felnőtt fejjel újrakeresztelkedőt jelent, baptisták elődei) mártír teológusról is, aki Luther rendtársa is volt. A katolikus I. Habsburg Ferdinánd király hitéért máglyahalálra ítélte, amit a Bécs főterén lévő templom előtti téren hajtottak végre 1528-ban. Feleségét is, aki elkísérte férjét a kihallgatásra letartóztatták. Ő végig férjét erősítette, és még lehetett mellette volt. Egy hetet adtak neki, hogy meggondolja magát és vissza térjen a katolikus hitre. Amikor megkérdezték tőle egy héttel férje máglyán való elégetése után, hogy mi a döntése, azt mondta.:

"Jézus Krisztus meghalt értem, a férjem meghalt Jézusért, miért változtassak a döntésemen?!"

Ezek után Bécsben a Duna partra vitték őt, összekötötték kezét lábát és derekára egy malomkövet kötöttek és belelökték a vízbe, így halt mártírként meg ő is.
Na ez példa, hitről kitartásról, szeretetről, hűségről!



Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #23 Dátum: 2013. November 26. - 10:11:56
Köszönöm, hogy megosztottad ezt a tanulságos írást.

 O0  :int



Nem elérhető vatamas

  • Kezdő fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 31
  • Nem: Férfi
Válasz #24 Dátum: 2013. November 26. - 12:25:55
 O0

Varga Tamás


Nem elérhető pacific

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 661
  • Nem: Férfi
Válasz #25 Dátum: 2013. November 26. - 12:33:18
 O0



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #26 Dátum: 2013. December 11. - 08:41:57
Molnar Robert szíves figyelmébe....., mert vannak jó emberek. :)
<>Ezt mindenki olvassa el!!!!!<>

A végrehajtó.
Fél kettőkor csengettek a tízemeletes panelépület nyolcadik emeleti lakásának ajtaján. Az ajtónyílásban a végrehajtó és a rakodó álltak. A csengetésre tízévesforma kislány nyitott ajtót.
–Csókolom! Anya mindjárt jön, a Karcsikát eteti éppen. Addig tessenek bejönni a szobába, körbenézni, hogy mit lehet elvinni! – mondta és bevezette őket az egyszerű, de ízlésesen berendezett otthonba. Bentről, a kisszobából az asszonyka kiszólt.
–Jöjjön, végrehajtó úr, nézzen körül, rögtön jövök én is. Nélkülem is felmérheti az elvinni való értéktárgyakat!

A végrehajtó és sofőrje beóvakodtak a nagyszobába. Megálltak a szoba közepén és tekintetük végigsiklott a szoba berendezési tárgyain, mozdítható, nem létfontosságú értéktárgyak után kutatva. Tekintete a színes TV-én, egy újnak tűnő szekrénysoron és két, a falon lógó olajfestményen állapodott meg. Közelebb lépett a képekhez. Mindkettő elég réginek látszott. Tájképet ábrázoltak. Számára ismeretlen festő képei voltak. Közelebb lépett. Leemelte az egyiket és megnézte a hátuljára ragasztott tanúsítványt. 1953-ban készült. Huszadik századi hazai festő műve. Dunát lehet belőlük rekeszteni. A hetvenes években a Kultúrcikk Ipari Vállalat kisteherautóival a Képcsarnok raktáraiból felpakolt kortárs művészek elfekvő képeivel megrakodva az újonnan átadott panellakásokat járó ügynökök éves részletre árusították őket. Jó, ha megérnek egyenként 8-10 ezer Ft-ot.

Miután végzett a terepszemlével kiballagott a konyhába. Kihúzta a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal alól a hokedlit. Kézhátával lesöpörte az asztallapról a morzsákat és elővette a dossziét. Kivett egy foglalási jegyzőkönyvet. Elkezdte felírni sorban: l db használt szekrénysor 45. 000 Ft, egy db használt színes Tv 32. 000 Ft, két olajkép 16. 000 Ft. Itt tartott, amikor előjött a kisszobából a fiatalasszony. A vízcsapnál lemosta kezét, megtörölte a radiátorra terített konyharuhában és kezet nyújtott a végrehajtónak.
–Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megvárakoztattam Önöket, azt hiszen nélkülem is el tudják végezni a munkájukat az urak! Főzhetek egy kávét?
–Köszönjük, elfogadjuk. Asszonyom, tisztában van azzal, hogy a lakáson négyszázezer Ft. Jelzálogkölcsön van bejegyezve, melyért, mivel nem fizették ki a Banknak, a férj elhalálozása miatt, önöknek kell jótállni. Mivel többszöri felszólításra sem törlesztettek, így foglalásra, majd később a kiegyenlítetlen, még fennmaradó összeg ellenértékeként árverezésre kell bocsátanom az ingatlant.

–Tudomásul veszem-, sóhajtotta a fiatalasszony és kitöltötte az időközben lefőtt kávét. A végrehajtó, miközben a kávéját kavargatta, megkérdezte.
–Hogy történhetett meg, hogy itt maradtak ennyi adóssággal?
–a férjem kényszervállalkozóvá vált a saját vállalatánál. Biztosítása nem volt. Minimálbér után fizetett adót, Tb járulékot. Amíg tudott dolgozni jól ment. Megvolt mindenünk. Hanem tavasszal rosszul lett. Kiderült gyomorrákja van. Erre vettük fel a két kölcsönt. Próbáltuk az orvosokat megfizetni. Kellett a gyógyszerekre, a csodadoktorokra. Szerettük volna kijátszani a halált, de a halál ügyesebb volt nálunk… sajnos szegény Alfrédem pokoli kínok közt meghalt. Én fizetés nélküli szabadságot vettem ki és itthon ápoltam. Mire visszamentem volna tanítani, megszüntették a státuszomat.

Mit kezdjen magával egy kirúgott matematika tanárnő? A lakásrezsit fizetni kell, a gyerekeknek enni kell, tudni, adni, néha egy –két ruhadarabra, cipőre is kell költeni. Felvettem hát lakásfelújításra a másik 200 ezret. Az is elment a gyógyításra. A kezeim között lehelte ki a lelkét. De legalább a családja, a gyerekei vették körül utolsó óráiban. Nem bántam meg, hogy felvettem a kölcsönöket. Őérte tettem. Mondogatta pedig szegény, hogy Ancikám, hagyjatok meghalni! Gondoljatok a jövőtökre, ne költsünk az orvosokra, csodaszerekre, nekem a nélkül is végem van! Nem hallgattam rá.

–a szülőktől, rokonoktól nem tudna kölcsönkérni, hogy legalább elkezdje törleszteni? Meg tudnánk úgy oldani, hogy halasztást kérek, mondjuk két évre. Nem kellene a lakást elárverezni! Legalább 100. 000 Ft-ot kellene befizetnie. Most ahogy összeszámoltam, ha nagy jóakarattal becsülöm is fel, nyolcvanezer körüli összeget tudunk elvinni. Az ágyakat nem rekvirálhatom el a gyerekek alól, a gyerekbútor semmit nem ér, a mosógépet nincs szívem elvinni, a többi kacattal nem tudok mit kezdeni. Ékszerei nincsenek?
–Voltak, de mindent eladtam, zálogba tettem, nem tudtam kiváltogatni őket. Minden, ami értékünk volt elment a gyógyításra. Az orvosok a végsőkig hitegettek, biztattak bennünket, pedig tudták, hogy nincs remény! És a főorvos az utolsó pillanatban is zsebre gyűrte a hálapénzt! De, legalább a lelkiismeretem tiszta. Én mindent megtettem.

–Hol dolgozik? A munkahelyén nem tudnak segíteni?
–Óvodában vagyok dadus. Ők sokat segítenek. A kisfiú ott van velem, míg dolgozom. Ingyen étkezünk. A maradékot hazahozom éthordóban. Mindig marad, mert naponta van egy-két lemondás. Este, amikor lefektetem őket, a lépcsőházat takarítom, az is hoz valamit a konyhára. Komolyan mondom magának, sokszor kétségbeesésemben, már azon gondolkodom, hogy árúba bocsátom a testemet. Még fiatal vagyok, kívánatos… Mindent megtennék, csak utcára ne kerüljünk. Nem bánom, vigyen el mindent, ami mozdítható! Vigye a mosógépet is, a hűtőt is! Talán összejön az a 100. 000 Ft.

–Jól van, asszonyom. Hozzáírom a hűtőgépet, a gyerekbútort, az annyi, mint 105. 000 Ft. Megkérem magának a halasztást és a részletfizetést a helyzetére való tekintettel. Láthatja, nem vagyok én olyan szemét, szőrösszívű végrehajtó, mint sokan hiszik! Ürítsék ki a szekrényeket, majd Cicvarek kolléga segít, aztán lehordja a rakodóval a teherautóra sorban.– mondta és arra az időre amíg a kipakolás, folyik bement a nagyszobába és leült a Tv-vel szembeni fotelba. Bekapcsolta a készüléket és keresett egy adót találomra. Mindegy mivel üti el a kínos perceket, csak terelje el a figyelmét erről a kellemetlen dologról. Legszívesebben leitta volna magát, mint annyiszor máskor, ha besokallt a sok szomorú rekvirálástól.

Amint üldögélt, betotyogott a három év körüli aranyszőke hajú kisfiú, Karcsika. Odasompolygott elébe, megérintette a térdét. A végrehajtó összerezzent az érintésre. Kérdő tekintetet vetett a csöppségre. A kisfiú, félénken megszólalt.
–Bácsi, nézzünk mesét!
–Ahogy gondolod– mondta Pemete és átkapcsolt a mesecsatornára. A kisfiú az ölébe fészkelődött. Érezte a friss, üde gyerektest illatát. Ült és mereven bámult maga elé. Gondolatai messze jártak. Látta amint az ötvenes években apját bekényszeríttették a TSZ-be. Amint az utolsó tehenet, a lovat is a kiscsikóval, elhajtották a közösbe. Teherautóra pakolták az ekét, boronát, mindent. Ott maradtak a gazdasági épületek kifosztva, üresen. Mikor elmentek az apja nem szólt semmit. Csak ült a gyújtóst aprító tőkén és mereven maga elé bámult. Aztán elindult a padlásfeljáró felé. Felment. Felakasztotta magát a mestergerendára. Ottmaradtak a semmire. Anya, ők hárman, gyerekek és a nagymama. Élni kellett, tanulni, iskola mellett a háztájiban dolgozni, hogy megéljenek valahogy…

Múltba révedéséből Cicvarek hangja riasztotta fel.
–Végeztünk, főnök, vinnénk a TV-ét.– a végrehajtó, beleegyezően bólintott. Cicvarek kihúzta a konnektorból a TV-dugóját. Elsötétedett a készülék. Ekkor szokatlan dolog történt. A kisfiú leugrott az öléből és a TV-t cipelő Cicvarek lábaiba csimpaszkodva sírt, kis öklével ütötte, ahol érte.
–Ne vidd el e mesedobozomat! Nem engedem, ne, ne! –sikoltotta. Majd mikor belátta, hogy erőlködése semmit sem ér és vele együtt kifelé lépked az ember a szobából, mint egy tolvaj, hirtelen elengedte a lábát és visszaszaladt a végrehajtóhoz. Felkuporodott az ölébe, átkarolta a nyakát és sírva, hüppögve sikoltotta bele az arcába.
–Bácsi, te, hagyod, hogy ellopják a mesémet? Hát Te sem tudsz segíteni? – csak szorította a nyakát, könnyeivel összemaszatolva a végrehajtó arcát. Ekkor végleg betelt a pohár. Pemete ölébe kapva a gyereket, hirtelen felpattant, kilépett a folyosóra. Még elérte a liftre várakozó Cicvareket.

Ennyit mondott csak neki:– vidd vissza a TV-t!
–De, főnök…– aggályoskodott Cicvarek. Pemete ellentmondást nem tűrően nézett rá. A sofőr tudta, ha a főnök szemei villámokat szórnak, akkor nem szabad ellenkezni. Elindult hát vissza a készülékkel a szobába. Pemete a gyerekkel a karjaiban, arcukat egymás arcához szorítva bement a szobába és leült a fotelba. Megvárta, míg Cicvarek bekapcsolja a TV-ét. A kisgyerek átölelve a nyakát, csókolta, ahol érte és sírva-kacagva hüppögött.
–Tudtam, hogy nem engeded, tudtam, szeretlek bácsi, te jó ember vagy!

Pemete megrázkódott. Az értetlen arccal előtte ácsorgó Cicvarek zökkentette vissza a valóságba.
–Mi a téma főnök? – kérdezte aggódó arccal, arra gondolván, főnöke kiakadt, mint a kakukkos óra. – Pemete ránézett és csak ennyit mondott neki.
–Hozzatok vissza mindent! A szentségit ennek a rohadt világnak!

Miután mindent visszahordtak, akkor így fordult a sírva hálálkodó fiatalasszonyhoz.
–Idefigyeljen Müllerné! Én kifizetem az adósságát! Na, de ne gondolja, hogy csak úgy, eltüntetem a sarát, vegye ezt hitelnek, amit majd apránként ledolgozik nálam!
Én agglegény vagyok. Minden hétvégén eljönnek hozzám a gyerekekkel. Kitakarít, kimossa a szennyest, két napra megfőz. Megebédelnek nálam, és éthordóban elviszi a vasárnapi ebédjüket. Na, megegyeztünk?
Az asszony hűdötten nézett rá, aztán a plafonra pillantott, hogy ha most nem szakad le, akkor, mégis csak van isten. A könnyeivel küszködve csak bólintani tudott.

Pemete átadta a lakáscímét, telefonszámát és miután mindent visszaraktak a helyére úgy, ahogy jöttek, el is tűntek. Elvitte őket a fagyos őszi szél.
–Az Egyujjasba! – adta ki az utasítást a sofőrnek–be akarok rúgni! A kocsmába érve így szólott a csaposhoz: Irmuskám, bülbülmadaram! Ma mindenki az én vendégem!
–Mi történt végrehajtó úr, csak nemhogy, magára szakadt az OTP?
–Nem, Irmuska, ennél súlyosabb a helyzet: megérintette a lelkemet a Jóisten!
— vele: Béláné Demjén



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #27 Dátum: 2013. December 11. - 08:57:56
Hát vannak olyan munkák, amiért nem tudnának annyit fizetni, hogy bevállaljam.

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #28 Dátum: 2013. December 29. - 17:12:56

    KARÁCSONYI TÖRTÉNET
    Ember és a vadludak

    Volt egyszer egy ember, aki nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy
    mások tudtára adja, mit gondol a vallásról és a vallási ünnepekről, köztük
    természetesen a Karácsonnyal. Felesége viszont hívő volt és gyerekeit is
    Istenbe és Jézusba vetett hite szerint nevelte, férje rendszeres bántó
    megjegyzései ellenére.

    Egy havas Karácsony estén a feleség és a gyerekek a falusi
    templom miséjére készülődtek. Hívták az apát, de ő persze hallani sem
    akart arról, hogy elkísérje őket.

    "Ez a történet egy nonszensz," mondta. "Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a földre? Teljesen nevetséges!"

    A feleség és a gyerekek így nélküle indultak útnak.

    Kicsit később felerősödött a szél és a hóesésből hóvihar lett. A férfi az
    ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és
    elégedetten nézte a csendesen égő tüzet.

    Néhány perc elteltével egy nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett,
    hogy megnézze mi adhatta a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti
    mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre
    igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni
    útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül.
    Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon
    és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak. Ezt
    hallhatta korábban.

    A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. *Az istálló
    tökéletes hely lenne nekik, *gondolta. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék
    az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt
    kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és
    figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A
    ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem
    vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A
    férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak
    megijedtek és messzebbre húzódtak.

    Bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban
    elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar.

    Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és
    megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és
    a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem.
    Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy az istállóba terelje őket,
    ahol melegben és biztonságban lehettek volna.

    "Miért nem követnek engem?" - morfondírozott magában türelmetlenül. "Nem
    látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?"

    Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy
    embert. "Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket," mondta ki
    hangosan.

    Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és
    óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája
    átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként
    követték.

    A férfi megállt és hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban
    kimondott saját szavai: "Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az
    életüket!" Azután a feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre
    gondolt. "Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!"
    Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi emberek vagyunk
    a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten
    olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen.
    Rájött, hogy ez a Karácsony értelme.

    Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és
    nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta
    fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony és miért jött el
    Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar,
    szertefoszlottak egy pillanat alatt. Térdre esett a friss hóban és elmondta
    élete első imáját: "Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy
    kivezess a viharból!"

    - Ismeretlen szerzőtől -



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4262
  • Nem: Nő
Válasz #29 Dátum: 2013. December 30. - 11:07:17