Halálra ítélték, de felmentették a gyömrői asszonyt!
Bizonyságom a befogadó szeretet hatalmáról, erejéről
Létezik a szeretteim korai elvesztésénél, vagy akár a látásom elvesztésénél is nagyobb teher számomra a világon? Mi az, amit képesek lehetünk elhordozni akár hálával is, s mi az, amit nem az élet mért ránk, de mi mégis cipeljük, pedig nem kellene, helyette szabadon szárnyalhatnánk?
Azt gondolom, hogy azért sok a megfáradt ember, mert olyan súlyos terheket is hordoznak, amiket nem kellene. Amikor hibáink, gyengeségeink nyomasztanak, vagy annak következményeit kell cipelnünk, nem marad energiánk arra, hogy tegyük azokat a dolgokat, amire elhívást kaptunk. Engem nagyon meg tud bénítani, ha kő van a szívemen. Sajnos túl sokáig szoktam ezek felett keseregni! Bárcsak mindig gyorsan végiggondolnám olyankor, hogy honnan jöttem, ki és hogyan vette le a terheimet akkor, és ki és hogyan tudná ezt megtenni abban a nehéz pillanatban is, ha kérem! Az alábbiakban megismerheti az olvasó, hogy milyen külső és belülről fakadó nehézségekkel küzdöttem és küzdök ma is akár, s mi az, amit nem bírnék hordozni, de nem is kell, hogy ezt tegyem!
Isten bírósága
15 év után fény derült sötét és titkos tetteire, majd halálra ítélték a bíróságon Dunaveczki Leonát! Kit? Micsoda? Hol élünk? Nálunk már nincs halálbüntetés! Egyébként is mit tudott olyan dolgot elkövetni ez a fiatal lány? Hiszen semmi súlyos kivetnivaló nem látszik az életében. Persze, mindenki ember, nyilván vannak hibái, de halálbüntetés?! Azért ez mégis csak túlzás!
Hol a „jó” Isten?
Amikor Jézus a földön járt, gyilkosnak nevezte azt is, aki haraggal gondol a másikra. Ki az, aki még soha nem haragudott senkire? Paráznának nevezte azt is, aki csak mmegkívánt valaki mást. Ki ne ismerné azt a mondást, hogy „attól még, hogy már választottunk, megnézhetjük az étlapot!” A Biblia minden bűnre azt mondja, halált érdemel a tettes! Képes az ember megugrani az Isten által felállított lécet? Ha nem, akkor mit gondoljunk arról az Istenről, aki olyan dolgot kér, amit meg sem tudunk valósítani? Hol van itt a szeretet?
Vesztettem 1.
Szürkehályoggal születtem. Pár hónapos voltam, amikor megműtöttek, úgyhogy egy darabig láttam annyit, hogy tudtam olvasni a normál méretű betűket, önállóan közlekedtem és nagyon szerettem rajzolni. A színekben tudtam a legjobban gyönyörködni. Ezért szerettem kislánykoromban szedni a mezei virágokat is például, vagy megcsodálni, hogy nagymamám hogyan gondozza a kertet. Sokat nyaraltam a Balatonnál, a naplementét a mai napig látom magam előtt. 13 éves koromban egy jutalomüdülésen vehettem részt Mallorca szigetén. Nagy valószínűséggel ott történt, hogy a nehéz bőrönd cipelése következtében levált a retinám. Először nem értettem, hogy miért látok rosszabul, ha sötétedik. Volt olyan, hogy segítséget kellett kérnem már ott, hogy az esti sétánál ne botoljak meg, ez azelőtt nem volt jellemző. Amikor pár hét múlva már az apró betűket nem láttam elolvasni, azonnal megvizsgáltak és befektettek a kórházba. Kétszer operáltak meg, ami arra volt elég, hogy ne hirtelen veszítsem el a látásomat, hanem lassuljon a folyamat. Azt mondták, hogy vagy egy év, vagy ötven év, és teljesen meg fogok vakulni. Ennek már 23 éve, s valóban, szép lassan, azóta is folyamatosan romlik a látásom. Még a napsütést és az erős lámpafényt érzékelem, ami nagyon jó hatással tud lenni a hangulatomra.
Hálás vagyok a színekért, a látással töltött évekért, a napsütésért, azért, hogy a vakságon keresztül nagyon sokat tanulhatok a bizalomról, vezetésről, és arról, hogy milyen az, amikor nem vagyok képes meglátni az élet értelmét, csodáit, valaki szeretetét, saját helyzetemet.
Vesztettem 2.
8 éves voltam, amikor édesanyám meghalt szénmonoxid mérgezésben. 32 éves volt. Titkárnőként dolgozott, s emlékszem, hogy legépelte nekem az ly-s szavakat, hogy könnyen meg tudjam tanulni. Hétvégén odaült mindig mellém, és nézte, hogyan formálom a betűket. Szerettem, amikor vasalt, annak olyan jó illata volt. Amikor kórházban voltam a szemem miatt, csak vasárnapi és szerdai napokon volt látogatás abban az időben, de valahogy neki sikerült megoldani, hogy máskor is meglátogasson. Mindig szoknyát hordott, télen is, festette a körmeit, emlékszem még a színére is. A hajára, az arcára is, sőt arra a dezodorra is, amit használt. Vitt minden héten zeneóvodába, s amikor egyszer egy piros csillagot hoztam haza, áradozott mindenkinek, hogy majd egyszer biztos énekes leszek. Én voltam a szeme fénye.
Vesztettem 3.
Nagymamám nevelt tovább az ő halála után, aki nagyon sokat segített abban, hogy feldolgozzam édesanyám hiányát. Erős hite volt, mindig mondta, hogy imádkozzunk. Volt egy mondata, – így szoktam fogalmazni – olyan sokszor elmondta, hogy a végén elhittem: „Sose zúgolódjál fiam, mert az Isten jó!” Sajnos őt is elvesztettem, amikor 14 éves voltam. Azt írta az emlékkönyvembe, „Szeresd az Istent, s boldog lesz az életed!” Amikor nagymamámra és édesanyámra gondolok, hála tölt el az együtt töltött évekért. A gondoskodásukért, a gondolataikért, a tetteikért, és örülök, hogy ezek megmaradtak bennem annyira, hogy tovább tudom adni a gyerekeimnek!
Szeretek, hogy szeressenek
A nagymamám halála után az motiválta a tetteimet, hogy szeressenek. Hogy kapjak. Azért próbáltam mindenkinek megfelelni, amennyire csak lehetett, hogy ezt a szeretetéhségemet valahogy csillapítsam. S úgy éreztem, hogy semmi nem elég. Mindig többre és többre volt szükségem. Elvesztettem azokat, akiket a legjobban szerettem, elvesztettem a látásom, s ekkkor vált igazán fontossá számomra, hogy keressek választ erre az ürességre. Hálás vagyok ezekért a fájdalmakért, hogy az élet lényeges kérdéseihez vezettek el engem!
Ami nekem lényeges kérdés volt
Létezik olyan valaki, akit ha megszeretek, nem kell elveszítenem soha? Aki mindig elérhető és úgy szeret, ahogy vagyok? Akinek nem kell megfelelnem? Aki segít nekem, hogy őszintén tudjak szeretni, ne csak azért, hogy viszont szeressenek? Létezik egyáltalán önzetlenség a világon? Ezt például nem tudtam soha elképzelni, hiszen az adok-kapok rendszerben tudtam csak gondolkodni. Csak a feltételes szeretet törvényét ismertem. S nem is láttam kiutat ebből. Pedig nagyon vágytam rá, hogy a tetteimet ne a viszonzás reménye hajtsa. Hogy tudjak úgy szeretni, hogy ne várjak cserébe semmit. Hogy tudjak úgy adni bármit is, hogy ne azt nézzem, ebből mi lesz a hasznom később. Hogy fel merjem vállalni a hibáimat és ne tagadjam le, vagy ne hárítsam át másokra. Hogy őszintén beszélhessek, és cselekedhessem. Ne a szeretetéhség diktáljon és vezessen. Úgy vágytam arra, hogy egyszer azt érezzem, békességem van, mindenem megvan, mert valaki annyira erősen szeret, hogy az elég, és úgy, ahogy vagyok. Ismerve minden titkos húzásomat is. Erre nem láttam esélyt. Úgyhogy beletörődtem, hogy nincs kiút, az életem lényege, hogy megszerettesse magam másokkal, hogy aztán viszonzást nyerjek és ne fájjon annyira, hogy édesanyám és nagymamám már nem élnek.
Szomjoltás
Ilyen lelki körülmények között hallottam 15 éves koromban a Bibliából egy asszonyról, aki a kúthoz ment vízért és találkozott Jézussal. Ő azt mondta neki, hogy olyan vizet ad, amitől sohasem fog megszomjazni. Igen – kiáltottam fel magamban – nekem is erre van szükségem, mert annyit sejtettem, hogy itt a lelki szomjúságról beszélnek! S ahogy ez a sóhaj megszületett bennem, úgy éreztem, hogy megtaláltam a választ a magányomra! Azt hírdették, hogy Jézus ma is él, közöttünk van, bármikor megszólíthatjuk s annyira szeret, hogy meghalt a mi bűneinkért, az összesért. Van valaki, aki ismer, és mégis szeret! Mert azt addig is sejtettem, hogy bár mások nem látnak belőlem szinte semmit, Ő mindent lát. És mégis szeret! És mégis szeret! Ennek bizonyítéka, hogy hagyta magát megölni, amikor a Földön járt. Mindig ez a bizonyíték lebeg a szemem előtt, ha elkezdek kételkedni a körülmények miatt. Ha csak ez az egy dolog lenne az életemben, ami pozitív, már akkor is teljes lenne, de Isten megajándékozott az évek során olyan emberekkel, akik ha kellett, anyám helyet anyám voltak, sok testvért kaptam, akiknek a hite és szeretete erősít, van férjem és vannak gyerekeim. S közben Isten családjához tartozom!
Sokan kérdezik, hogy honnan van ennyi erőm, hogy vakon is ilyen aktív életet élek
Három gyermekünk van, blogot írok, énekelek a Para-ra Gospel Kórusban, és tanulok. Istentől kérem az erőt, aminek segítségével ezekre képes vagyok. Az Ő erejét használom a mindennapokhoz, mert azt tapasztaltam, hogy az enyém nem elég ahhoz az élethez, amire vágyom. Márpedig én mozgalmas és színes életre vágyom, amiben őszintén szerethetek!
Sokan kíváncsiak arra, hogy hogyan dolgoztam fel, hogy nem látok
A legnagyobb értéknek azt tartom, hogy a mindenható Isten úgy szeret, ahogy vagyok, s ahhoz, hogy lássam szépségét, csodáit, a nyitott szívemre van szükség csupán. Ha egyszer mégis valamilyen csoda folytán látnék, az már csak hab lenne a tortán. A boldogságom nem ettől függ! Van egy dal, aminek a szövegében egy mondat sokat adott: „Csak nézlek, csodállak, szebb vagy, mit szem láthat”. Amíg el tudtam idáig jutni, hogy így gondolkodjam eről, egy hosszú folyamat eredménye.
Sok erőt szabadít fel Amikor nem cipelek felesleges terheket.
A teher az, amikor megbántok valakit, amikor irígy vagyok valakire, amikor aggodalmaskodom, amikor nincs bennem kitartás, amikor nincs bennem szeretet. Ezek nagyon tudnak nyomasztani, de mindig felszabadít az a tény, amiről mélyen meg vagyok győződve: Jézus halála elég fizettség az én Isten elleni múltbéli, jelenlegi és a jövőbeni lázadásaimért, szeretet nélküli önzéseimért. Ha ezt nem hinném el, előbb-utóbb biztosan összeroppannék a bűntudat terhei alatt.
Horváthné Dunaveczki Leona felmentve!!!