Szerző Téma: Érdekes irások  (Megtekintve 142019 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #300 Dátum: 2019. Szeptember 02. - 08:28:27
Gyűlölettel teltek meg a magyar templomok...
B. Ferenc Attila

Az a gyűlöletpropaganda, amit az Orbán-kormány folytat megostromolta a templomokat és behatolt Isten házába is.

Magyarországon egyre kevésbé érvényesül az a követelmény az egyházak részéről, hogy az egyházak képviselői - akik a laikusok számára jellemzően a püspökök és papok - ne köteleződjenek el a napi politikában. Pedig az a hívek részéről igenis jogos igény, hogy a felszentelt emberek ne merüljenek el a világi gyarlóság mocsarában, hanem próbáljanak ezek fölött maradni.

Isten katonái ne a földi hatalmat szolgálják, hiszen az e világi hatalom mellé állni nem kell bátorság, a hatalom szolgálatához nem kell erő, nem kell hit és nem kell templom; a hatalmat szolgálni nem jár lemondással, nem jár szenvedéssel és nem jár vértanúsággal sem. A hatalom szolgálata szolgasággal jár. A világi hatalom szolgálata bármely hétköznapi embertől gyengeség és megalkuvás, hát még egy olyan embertől, aki kizárólag Isten szolgálatára esküdött fel.

A papok pedig, akik Orbán hazug propagandájának szögeit kalapálják bele az emberek szívébe, ahelyett, hogy az evangéliumok magjait vetnék el, ők a gyűlölet papjai.

Vessétek ki magatok közül a szemforgató kufárokat! Küldjétek ki a templomból azokat, akik a világi hatalommal kollaborálnak! Ne engedjétek a szószékre azokat, akik az ország, ha úgy tetszik a nyáj fele által zsarnoknak tartott hatalmaskodó szócsövei! Hajítsátok ki a templomokból az orbáni képeket! Törjétek össze az Orbán-oltárokat! Tisztítsátok meg a templom levegőjét a mások vesztét kívánó gyűlöletbeszédektől! Védjétek meg tőlük a keresztet, ne engedjétek, hogy bemocskolják a kereszténységet!

De főleg: ne értsetek egyet a hatalommal, mutassatok és adjatok erőt az elnyomottaknak! Ne legyetek Mátraiak és Kiss-Rigók, maradjatok Apor Vilmos és Mindszenty örökösei!

De mit is mond a szentírás? Csak azt kövessétek!

    Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti.



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #301 Dátum: 2019. Szeptember 04. - 08:45:07
A kitiltott Isten válasza”

Interjú Billy Graham leányával, Anne Graham-mel
Az Új Tömlőben megjelent 2007. április 20-án ˝ (de ma, talán még aktuálisabb, mint 10 évvel ezelőtt)

Gyakran megkérdezik az emberek a vallások képviseloit: „Ha van Isten, miért engedi meg azt ˝ a sok szenvedést és bajt, amely sújtja világunkat, benne a sok ártatlan embert és gyermeket?”

Anne Graham válasza:
Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történik, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskoláinkból, a kormányunkból, és távozz az életünkből.

És Ő, amilyen gentleman, csendben visszahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha egyben arra szólítjuk fel, hogy hagyjon bennünket békén?

O Hare (akit meggyilkoltak, és testét nemrég találták meg) panaszkodott, hogy nem akar imádságot az iskoláinkban;
és mi azt mondtuk, rendben.

Valaki azt javasolta, jobb, ha nem olvassuk a Bibliát iskoláinkban: a Bibliát, amely azt mondja: ne ölj, ne lopj és szeresd felebarátodat, mint önmagadat; és mi azt mondtuk, rendben.

Dr. Benjamin Spock azt mondta, ne fenekeljük el a gyermekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a kis személyiségük megsérül, és lerombolhatjuk önbecsülésüket (Spock fia öngyilkos lett). Jóvá hagytuk, egy szakember biztosan tudja miről beszél; és azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hogy a tanárok és az osztályfőnökök jobb, ha nem fegyelmezik a gyermekeinket, amikor rendetlenül viselkednek. Az iskola vezetői azt az utasítást adták, hogy a tanárok inkább meg se érintsék a diákokat, nehogy ezzel rossz reklámot csináljunk az iskolának, mert semmiképpen sem akarjuk, hogy bepereljenek bennünket; és mi azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végezhessenek ha akarnak, és nem kell, hogy ezt elmondják szüleiknek; és mi azt mondtuk, rendben.

Aztán egy bölcs vezető azt mondta, mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk fiú diákjainknak annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy erről szüleiknek beszá-
moljanak; és mi azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki az általunk jelentős posztra megválasztottak közül azt mondta, hogy nem számít, hogy mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve
velük, azt mondtuk, nem számít, mit tesz valaki (beleértve az elnököt is) a magánéletben, amíg van munkánk és a gazdaság jól működik.

Aztán valaki még tovább lépett ebben az ámokfutásban, és meztelen gyermekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten - és mi azt mondtuk rendben - a szabad szólás joga ezt lehetővé teszi számukra.

A szórakoztatóipar azt mondta, csináljunk tv-műsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, az erkölcstelenséget és a tiltott szexet reklámozzák. És készítsünk olyan zenefelvételeket,
amelyek bátorítanak a nemi erőszakra, a kábítószer-fogyasztásra, a gyilkosságra, az öngyilkosságra és a különböző sátáni témákat dolgozzák fel. És mi azt mondtuk, ez csak
szórakozás, nincs is rossz hatása, és különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy, csak hadd menjenek.

Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyermekeinknek lelkiismerete?
Miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között?
Miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat?

Talán, ha elég hosszan és keményen gondolkodunk rajta, ki tudjuk találni. Azt hiszem, elég sok köze van mindennek ahhoz a mondáshoz, hogy amit vet az ember, azt aratja.




Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #302 Dátum: 2019. Szeptember 13. - 17:58:10
Ez maga az iszonyat !  / ha ez igy igaz. /

Intézményesített megrontás
Éljen a szexuális sokszínűség! – ez lehetne a mottója annak a németországi iskolai munkafüzetnek, amelynek nem titkolt célja a különböző szexuális irányultságok és torz nemi viselkedésminták elfogadtatása a kiskorúakkal.

A német genderlobbi az „elfogadás és tolerancia” jegyében már odáig merészkedett, hogy mit sem törődve a szülők és pedagógusok felháborodásával, botrányos munkafüzetet vezetett be az általános iskola ötödik osztályától. Tízéves gyerekek fejét tömik az LMBTQI összes változatával. Tananyag emellett a deviáns szexuális perverzió, beleértve a fajtalankodást, a vérfertőzést és a pedofíliát.

A szerző Gabriela Rosenwald. A tankönyvíró szerint a „szaporodjatok és sokasodjatok” isteni parancsa már csak bizonyos feltételek mellett érvényes a mai társadalomra, ahol a heteroszexuális mellett a homoszexuális életforma is legális. A szerző az emberi kapcsolatok alapját, a szeretetet és a szerelmet betegesnek tartja.

Mi a „normális” a szerelemben?? – teszi fel Rosenwald két kérdőjellel a cinikus kérdést, a szexualitást kizárólag a testi vágyak kielégítésére és gátlástalan kiélésére korlátozva. De ez még nem minden: szerinte egy tízéves gyereknek azt is tudnia kell, mit jelent a szadizmus, a mazochizmus, a pedofília, a vérfertőzés, kik a homokosok és kik a leszbikusok, kik a nimfomániások, milyenek a frigid férfiak és nők. Ezt kell tanulniuk a német gyerekeknek az iskolában!

A tankönyvíró Szexuális sokszínűség című munkafüzete az általános iskola 5–10. osztályos tanulói számára készült, a biológia, társadalom, illetve politikai nevelés tárgyakhoz.

A munkafüzet minden egyes genderhez, illetve perverz megnyilvánuláshoz, mint például biszexuális, transznemű vagy szadista, egy definíciót rendel, amelyet azután az órán megbeszélnek, kiscsoportos szerepjátékkal modelleznek, majd a tanulóknak értelmezniük kell az adott fogalmat a saját szavaikkal. Vannak rajzos feladatok is, ahol a haj nélküli sablonfigurákat a megadott módon kell továbbrajzolni és kiszínezni. Ettől kevés perverzebb rajzfeladat létezik…

Nem csak a felsősöknek kell ilyet tanulniuk. Nyolcéves kortól (!) ajánlott a német iskolákban a Leánylélek (Mädchenseele) című film, amelynek főszereplője egy kisfiú, aki rádöbben (azt képzeli), hogy ő valójában lány. Nem nehéz elképzelni, milyen reakciókat vált ki egy ilyen film ebben az éretlen korosztályban. A fél osztály azon nevetgél, hogy ki lány és ki fiú, és a legtöbb gyermek úgy megy haza, hogy ő bizony nem az, aminek született. Egy normális szülő ilyenkor elmagyarázza, hogy minden kisfiúnak lehetnek lányos tulajdonságai, mint ahogy egy lány is játszhat fiús játékokat, például focizhat, de attól még az marad, aminek született. Normális pedagógus pedig le sem vetít egy ilyen filmet. De ezt nem a tanár dönti el. A baloldali-zöld genderideológia úgy terjed, akár a vírus. Se szeri, se száma az internetről letölthető képzési, oktatási segédanyagoknak, amelyek célja a német gyerekek „demokratikus nevelése a tolerancia jegyében”.

A folyamat nem most kezdődött. A baloldali vezetésű berlini szenátus például már 2009-ben elhatározta, hogy egy általános iskolai didaktikai segédanyag összeállítására ad megbízást. A szexuális sokszínűség mellett a különböző kultúrák elfogadása, a népek összekeverése, a klasszikus családmodell bomlasztása, a nemzettudat elsorvasztása, a határok nélküli internacionalizmus szellemiségének terjesztése a cél, hogy létrejöjjön a keresztény gyökerektől, a hazaszeretettől, a családtól, az érzelmektől és végül még a saját nemi identitásától is megfosztott, talajvesztett embertömeg, az új proletariátus, amely már „csak a láncait veszítheti”.

Az átnevelést idejében el kell kezdeni. A sokszínűség iskolája. Ez a címe annak az észak-rajna–vesztfáliai internetes oktatási szakportálnak, amit például Berlinben és Brandenburgban is használnak az általános iskolai oktatásban. Néhány címszó a tartalomból:

Identitás.

Kik vagyunk?

Hogyan lehet felismerni a homofóbiát?

Homoszexuális és leszbikus életformák.

Szivárványos iskola: tolerancia, a másság elfogadása.

Hetero-, homo-, transz-, illetve biszexuális életformák.

Az iszlám az iskolában.

Homo- és transzfóbia.

Homoszexualitás a migráns családokban.

Útmutató a pedagógusoknak: „A gyerekeknek mielőbb meg kell tanulniuk, hogy a homoszexualitás teljesen normális.” A hangsúly a „teljesen normális” és a „mielőbb” szón van.

Az egészséges társadalom többsége felnőtt fejjel tudomásul veszi és elfogadja, hogy élnek közöttünk homoszexuális emberek, akiknek ugyanúgy lehetnek értékes tulajdonságai, amiért megbecsülés illeti őket. De ez akkor sem normális állapot. Csak a hanyatló társadalom tartja teljesen normálisnak azt, ami a biológia tudománya szerint zsákutca, mert a homoszexualitás nem szolgálja az élet továbbadását.

És akkor a mondat második része: mikor is kell elkezdeni egy gyerek szexuális felvilágosítását? „Mielőbb”? Ma már a nyolcévesek is sejtik, hogy a kisbabát nem a gólya hozza. Ám nyolc-tíz éves korban az ilyen perverz tananyag felér a lelki megrontással.

De ez még nem minden. A Zöldek már a pedofília legalizálásán dolgoznak. Ha valaki még mindig azt hiszi, hogy a Zöldek pártja a környezetvédelem élharcosa, annak érdemes felidéznie az egyik ismert politikus, Daniel Cohn-Bendit undorító szavait. „Egy gyermek szexualitása valami egészen fantasztikus. Amikor egy ötéves kislány elkezd levetkőzni, az csodálatos” – mondta a gátlástalan zöldpárti politikus egy televíziós interjúban. Daniel Cohn-Bendit ezért a kijelentéséért nem került börtönbe. Épp ellenkezőleg: 1994 és 2014 között európai parlamenti képviselő volt.

Ulrich Kutschera professzor, Németország egyik legelismertebb biológusa ellen viszont büntetőeljárás folyik. A tudós korábban a fotoszintézis kutatásával szerzett elévülhetetlen érdemeket. Most néplázításért és rágalmazásért ül a vádlottak padján. A büntetőper a kasseli járási bíróságon folyik. A professzornak azért kell védekeznie, mert megírta, hogy fantazmagória, beteges elmeszülemény mindaz, ami a genderideológia talaján fogant: a trendi fogalmak fejük tetejére állítják a biológia törvényeit. A professzort megdöbbenti és rémülettel tölti el, ha egy leszbikus vagy homoszexuális pár művi megtermékenyítéssel vagy béranya felfogadásával vállal gyereket. Hasonlóan elítéli a gyerekek idő előtti szexuális felvilágosítását és erkölcstelen iskolai félretájékoztatását a hatvan különböző úgynevezett nem létezéséről.

2016-ban jelent meg A genderparadoxon című könyve, amely kiverte a biztosítékot a genderlobbi képviselőinél. Kutschera egy interjúban a gyermekek természetellenes korai szexualizálását a védekezésre képtelen kiskorúak szellemi megerőszakolásának nevezte. Többször hangsúlyozta, hogy a csecsemőkori anya-gyermek kapcsolat a lehető legerősebb kötődés, amely az evolúció során alakult ki, és amelyet most feláldoznak egy kétes ideológia oltárán.

A genderparadoxon című művében tételesen felsorolja a legújabb tudományos kutatások eredményeit és az ezekből levonható tanulságokat. Ha például egy gyermektől elszakítják az édesanyját, az olyan elementáris lelki traumát okoz, ami egész életére kihat, és joggal tekinthető egy emberi alapjog sérelmének. 2017-ben egy katolikus hírportálnak adott interjújában a professzor azt mondta, a homoszexuálisok közötti házasság legalizálása, illetve gyermekek örökbefogadása egynemű párok által államilag támogatott pedofíliához, gyermekek ellen elkövetett sorozatos nemi erőszakhoz vezet.

A professzor további bűne, hogy az AfD alapítványának kuratóriumi tagja. Ezek után nem meglepő, hogy a genderlobbi mindent elkövet elhallgattatására. Kutschera feljelentői közt van több homoszexuális férfi, egyikük tételesen vitába szállt a biológus tudományos megállapításaival. Azért tett feljelentést, mert sértve érzi magát és emberi jogait. A tárgyaláson óriási volt az érdeklődés. Az első napon nem született ítélet. A per egy későbbi időpontban, szakértők meghallgatásával folytatódik.

Így néz ki, amikor a perverzió intézményesül, amikor a deviancia polgárjogot nyer. Pedig Kutschera műveiben és nyilatkozataiban csak azt fejti ki, ami egészen nyilvánvaló: hogy nincs három, négy, öt vagy akár hatvan különböző nem. Az élet kezdete óta csak két nem létezik, a férfi- és a női. És minden emberi sejtmag összesen 46 kromoszómát tartalmaz (23 az apától, 23 az anyától). Az utolsó kromoszómapárt a nemi kromoszómák alkotják, amelyeket X és Y betűvel jelölnek. Az XX kromoszómapár a női, az XY kromoszómapár pedig a férfinemet jelöli. Harmadikat nem találtak. A nem tehát, ellentétben a liberális felfogással, nem társadalmi szerep, sem választás kérdése, hanem evolúciós örökség. Amit semmiféle bírósági eljárás nem tud megváltoztatni. Eppur si muove!



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #303 Dátum: 2019. Szeptember 28. - 12:13:14
Az alábbi fellépése Kovács András Péternek számomra szivet melengető. Én őt, mint humoristát is nagyon kedvelem, de ez a "fellépése" a Forráspont rendezvényén még kedvesebbé tette előttem.

“Tartsd magad méltónak Isten szeretetére” – Kovács András Péter felejthetetlen előadása

Több emlékezetes előadás, beszélgetés is volt a szombati ForrásPonton, azonban a szintén jelenlévő ismerőseim döntő többsége egyetértett: az egyik legfelemelőbb és legmeglepőbb Kovács András Péter humorista szereplése volt. Az ország egyik legnépszerűbb előadója teljesen új arcát mutatta meg: habár ezúttal is záporoztak a humoros kiszólások, de ezúttal nagyon komoly üzenetet hozott magával.

Kovács András Péter (KAP) személyesen tett tanúságot hitéről, botlásairól, Istennel való kapcsolatáról a ForrásPonton: előadása egyben egy mély buzdítás volt a fiataloknak, egy őszinte kitörés. Jól látható volt, hogy őt magát is megérintette a téma súlya és a mondanivalója, nem túlzás azt gondolni, hogy az előadói pályafutásában ez nem egy fellépés volt a sok közül, hanem az egyik legkülönlegesebb. Zseniálisan ötvözte a humort a komolysággal, páratlan élmény volt megtapasztalni, hogy a korábban még nevető fiatalok hogyan hallgatják egy pisszenés nélkül súlyos mondatai. Hol nevetve sírtak, hol sírva nevettek.

Nem véletlen az sem, hogy lezárásként nem egy vicces kiszólást választott, hanem egy mély gondolatot.  Íme Kovács András Péter buzdítása, rövidítve:

“[…] Ugye mert mi fiúk ilyen kemények és macsók vagyunk, bennünket nem lehet meglepni, nevemen szólítani csak úgy. Nem a fenét! Pont akkor, amikor nem is számítasz rá: nem biztos, hogy akkor fognak neveden szólítani, amikor már felvetted a szentségek felét, amikor már te fuvolázol a leghangosabban a misén a zenekarban […] Nem tudod, hogy mi lesz az a pillanat, lehet hogy te is úgy jársz, mint én, aki már nyolc éve ministráltam, bérmálkoztam, egyházi gimibe jártam, és 15 évesen ott ültem az osztálymisén. Röhögcséltem a harmadik sorba az osztálytársaimmal, amikor azt éreztem, hogy valami a levegőbe emel, valami megölel és nagyon szeret. Amíg a többiek röhögcséltek én azt éreztem, hogy facsarják a szívemből a könnyeket, és hazafelé is úgy mentem, hogy húsz centivel a föld felett jártam, mintha vinnének. Napok teltek el, mire egyáltalán ki mertem mondani én is azt, hogy mi szólított meg. Hogy Ki szólított meg! Ő szólított meg először, és csak napokkal később mertem én is megszólítani Őt!
hirdetés

Egyáltalán nem vagyok mintakeresztény, és néha lúdbőrözöm ettől a kifejezéstől. “Olyan jó katolikus és jó keresztény” – ez nekem azt jelentette, hogy jóindulatú balfék. Én humorista vagyok, cinikus vagyok, mindig mindent kívülről nézek, iróniával nézek, keresem a dolgokban a hamisságot, a visszásságot, mindenben! Saját magamban is, és ugyanúgy az egyházban is! Mindenben kételkedek, de egy dologban nem: hogy Isten ott van az ajtó mögött! És megszólít, és akkor is meg fog szólítani, ha hónapokig nem nyitom ki az ajtót, mert van olyan! Nem dorgál, mindig ott van és mindig vár!

Ez nem verseny! Nem azt kell nézni, hogy a másik hol tart! Isten mindenkit meg fog szólítani, lehet, hogy a válladon vereget meg, és észre sem veszed. Lehet, hogy már évek óta a sarokból pisszeg neked, lehet, hogy előugrik és rád veti magát. De ha ez így van, akkor az nem az érdemeid miatt lesz, hanem mert szeret! Szeresd az Istent, szeresd a felebarátodat, mint önmagadat, és ezt én kiegészíteném még valamivel: szeresd önmagadat úgy, ahogy Isten szeret téged! Tartsd magad méltónak!

Én nem vagyok egy makulátlan ember, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a gyerekeim úgy szólítanak “Apa!”, és az ölembe másznak. Isten pedig úgy szólít, hogy “Fiam!” –  és az ölébe vesz. “

https://www.facebook.com/mokibolygo/videos/10217498572033715/

« Utoljára szerkesztve: 2019. Szeptember 28. - 12:20:22 írta Irma »



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #304 Dátum: 2019. Szeptember 29. - 10:55:06
 Pszichoforyou Szívvel. Lélekkel. Neked.
“Minél többet panaszkodunk, annál több okunk lesz rá” – Mindennapi panaszaink mozgatórugói

Szerző: Király Eszter | 2019. 09. 28. | SOCIAL&SMART

Vajon milyen összefüggés van a “nyavalygási” szokásaink és az életkörülményeink között? Hogy fakadhat egyetlen zokszóból komplett rinyamaraton? Miért lóg Ferenc pápa vatikáni ajtaján egy „Panaszkodni tilos” tábla? Mik a sopánkodás egészségügyi következményei, és hogyan lehetséges az, hogy a panaszkodás pókhálójából akár egy profin előkészített panasszal – igen, panasszal – is szabadulhatunk?

Csak a bevezetőben öt szinonimát használtunk a panaszkodik igére, és számos más kifejezés is létezik e tevékenységnek (és különböző árnyalatainak) megjelölésére: méltatlankodunk, elégedetlenkedünk, siránkozunk, lamentálunk, reklamálunk és károgunk akár napestig is. Egyik verzió sem hangzik valami fergetegesen, ráadásul a cselekedettel járó érzés sem túl kellemes, és legtöbbször a panaszkodás igazi okával sem vagyunk tisztában, még ha azt hisszük is. Mégis, a világon mindenhol – nem, nem csak Magyarországon – a panasz legalább olyan meghatározó motívuma az emberi viselkedésnek és kapcsolatoknak, mint mondjuk a mosoly vagy a hazugság. „Mit tud” a jajszó, hogy ennyire népszerű, és mi is tulajdonképpen a panaszkodás?
1. Kommunikációs csatorna

Bár definiálni sokféleképp lehet, abban megállapodhatunk, hogy a panaszkodás az elégedetlenség és az azzal kapcsolatos érzések kifejezőeszköze – épp ezért általános emberi vonás, hiszen nagyon kevesen érjük el a megelégedettségnek azt a fokát, amikor mindennel végképp megbékéltünk. A panaszkodás az esetek többségében verbálisan történik (leszámítva mondjuk a formális, felhasználói, vásárlói stb. panaszokat, amik más kategóriába esnek), ilyeténképp az emberi kommunikáció része, és – legalábbis valamilyen – információt hordoz. Sokszor öntudatlanul kapcsolatteremtésre használjuk, hiszen ha valakivel együtt siránkozunk például a járatunk késése miatt, már találtunk is egy közös pontot. (Randin azért nem javasolnánk a beszélgetés elindításának ezt a módját – később szót ejtünk róla, hogy miért.)

Igen visszatetszést keltő, ennek ellenére az is előfordul, hogy a panaszkodásunk valójában bújtatott dicsekvés – illetve egérút, amin keresztül pozitív információt oszthatunk meg magunkról, miközben elkerülhetjük a nyílt önfényezést. Baktay Miklós hoz erre egy példát a Kényszerek fogásában – A panaszkodó ember című könyvben: egy fogorvos arról „panaszkodik” páciensének, hogy másnap „már megint” külföldre kell mennie, mert a férjét kitüntették, és még szállodai szobát sem volt ideje foglalni. Itt érezhető a disszonancia a panaszos hangnem és az indirekt módon átadott információ (utazási lehetőség, elismerés, anyagi jólét) között.
2. Személyes vonás

A politikai választások eredményétől az el nem mosogató párunkig, az ízetlen ebédtől a rettenetes időjárásig sok minden miatt tudunk panaszkodni.

    Az, hogy valóban nekiállunk-e szavakkal szapulni a sorsunk, vagy nem kezdünk bele a lamentációba, egyénenként változik: mindenkinek van ugyanis „panaszküszöbe”, és a sirámok áradata csak akkor indul el, ha életünk egy-egy történése eléri ezt a küszöböt.

Hogy milyen magasan áll ez a küszöb, az olyan személyes vonásoktól is függ, mint a tolerancia, a reziliencia, a pozitív attitűd, és érdekes módon sokszor attól is, hogy az egyén mekkora kontrollal rendelkezik az adott szituációban. Például ha a légitársaság elhagyja a csomagunkat, valószínű, hogy panaszt nyújtunk be az ügyben, így szerezve valamennyi kontrollt az események fölött (és reménykedve, hogy visszajutnak hozzánk a cuccaink).
3. Játszma

A panaszkodás kiváló – bár mint később látni fogjuk, nem túl egészséges – eszköz arra, hogy a környezetünktől megerősítést, figyelmet és elismerést csikarjunk ki. Azok, akik a sopánkodás révén szelepeltetik érzelmi feszültségüket, a hallgatóságtól sokszor nem is várnak mást, mint értő füleket és empátiát – a legtöbbször a tanácsra és a válaszra sem kíváncsiak, hiszen nem a panasz hátterében álló probléma megoldására, hanem a figyelemre van szükségük. Gyakran megesik, hogy – mondjuk érvelés vagy példamutatás helyett – panaszkodással eszközöljük ki mások támogatását, a mi világlátásunkat, meggyőződésünket megerősítő reakcióját – főleg akkor, ha valaki másra panaszkodva magunkról sikerül előnyösebb képet alkotni a magunk és mások szemében.

    Ha valaki egy tartósan fennálló élethelyzet miatt panaszkodik, de azon nem változtat, a hangos zokszóra válaszképpen valószínűleg a „hősies helytállása”, kitartása elismerését, viselkedése jóváhagyását reméli a hallgatóságtól. A panaszkodás ezekben az esetekben a játszma eszköze, egyetlen pozitívuma pedig a panaszkodó átmeneti megkönnyebbülése. De mint minden játszma, ez is súlyos béklyókkal fenyeget, és veszélyes csapdákat rejt.

4. Kényszer

Nézzük, mi történik a fejünkben, amikor panaszkodunk, hogyan „huzalozza át” az agyunkat a sopánkodás. Amikor megismétlünk egy gondolatot, akkor a neuronjaink között olyan kapcsolatok, „hidak” épülnek ki és rögzülnek, amelyek segítik az adott információ adott irányba történő továbbáramlását. Ez annak érdekében történik, hogy legközelebb egy hasonló gondolatnál az információ gyorsabban, könnyebben jusson célba. Így rögzül minden gondolkodási sémánk, és pontosan így válik a panaszkodás, vagyis a negatív gondolatok és összefüggések erősítése szokássá, sőt, kényszerré, majd öngerjesztő folyamattá. (Ehhez a jelenséghez hasonlít a rumináció, vagyis a rágódás is.)

    Belegondolni is borzasztó, de ha panaszkodunk, azzal tulajdonképpen hosszú távon ráállíthatjuk magunkat a „rinyavonatra”, ugyanis minden panasz növeli egy következő panasz elhangzásának valószínűségét.

A csapda az egészben az, hogy minél többet panaszkodunk, annál több okot találunk a panaszkodásra, az ugyanis egy kreatív tevékenység (vagyis kreatív energiáink totális pazarlása): bámulatos találékonysággal lelünk mindig új sérelemre, ami miatt siránkozni lehet. Azzal, hogy újra és újra megerősítjük magunkban a negatív összefüggéseket, létrehozunk a fejünkben egy „térképet”, ami alapján majd tájékozódni kezdünk a világban – és így egy rettentően lehangoló valóság útvesztőjébe kerülünk, ahol azt hisszük, minden rossz, bár mi nem tehetünk semmiről. Ezért van az, hogy a krónikus panaszkodóknak soha semmi nem jó. Fontos tudatosítani azt is, hogy a panaszkodás önmagában nem tesz valakit rossz emberré – de ahogy az imént láttuk, az irreális én- és valóságkép csapdájába ejti, szenvedést okoz neki és arról győzi meg, hogy ő nem felelős semmiért. Pedig ez nyilvánvalóan nem igaz
5. Méreg

Ha egy kicsit tovább vizsgálódunk, a panasznak még ijesztőbb következményeire bukkanunk. Bizonyított, hogy a panaszkodás a hippokampusz zsugorodását okozza – azét az agyterületét, amely kritikus szerepet játszik a problémamegoldásban és más kognitív funkciókban. Továbbá a folyamatos siránkozás felszabadítja a kortizol nevű stresszhormont, amelyet akkor termel a testünk, amikor veszélyt tapasztal. Noha ez az élettani válasz nélkülözhetetlen a túléléshez, a tartósan magas kortizolszint magas vérnyomást, magas vércukorszintet és károsodott immunrendszert eredményez. Sőt, kutatások igazolják, hogy ha panaszt hallunk, gyakorlatilag azonnal romlik az általános közérzetünk (egyébként a panaszkodóé is) – ezért nem szeretjük a folyamatosan panaszkodó emberek társaságát.

A jó hír viszont, hogy létezik „gyógymód”: ha a panasz a méreg, akkor a hála az ellenszer. Jól tesszük, ha kifejlesztjük magunkban a hálát mint attitűdöt, az ugyanis 23%-kal csökkenti a kortizol szintjét. Szerencsére az agyunk hálára hangolása pontosan ugyanúgy, csak épp ellenkező előjellel történik, mint a „panasztérkép” megrajzolása: megerősítő és a hálára okot adó dolgokra koncentráló gondolatok folyamatos ismétlődésével.

    Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az elfojtott panasz legalább annyira toxikus, mint az állandó nyavalygás. A ki nem mondott sérelem dühként, rossz esetben passzív-agresszív vagy ténylegesen agresszív viselkedésmódozatokat öltve nyilvánulhat meg.

Az is fontos, hogy a panaszkodásnak nem véletlenül van nagy hagyománya az irodalomban, a művészetekben, sőt, a vallásokban is – gondoljunk csak az Ószövetség keserves panaszzsoltáraira, a siratódalokra, az Ómagyar Mária-siralomra vagy egyenesen a Himnuszra. Hiszen a fájdalom és a kétségbeesés kifejezése olyannyira alapvető szükségletünk – mind egyénileg, mind közösségileg –, hogy azzal is beteggé tehetjük testünket, lelkünket és társadalmunkat, ha elmulasztjuk felszínre hozni ezeket az érzelmeket.
6. Kerülőút

A panaszról az eddigiek alapján is kiderült már, hogy egy dolgot biztosan nem tesz lehetővé: a cselekvést. A copinggal, vagyis a megküzdési stratégiákkal foglalkozó szakemberek a panaszkodást a delegálás kategóriájába sorolják, ugyanis a zokszó mind a probléma okát, mind az azzal kapcsolatos felelősséget eltartja magától. A panaszkodás pótcselekvés, de azt a látszatot kelti – még a sopánkodó számára is –, mintha aktívan tenne valamit a helyzete változásáért (apropó, ide tartozik az is, amikor mi panaszkodunk valaki másra, mert az egyfolytában panaszkodik…).

Pedig valójában csak ürügyet ad a halogatásra, a felelősség áthárítására, vagy arra, hogy a figyelem az elpanaszoltról egy akár nagyobb problémára terelődjék. Némelyek úgy érik ezt el, hogy a panaszkodást – akár szándékosan – összetévesztik a kritikával. Előbbi az elégedetlenséget, utóbbi valamiféle ítéletet fogalmaz meg – márpedig a kettő nem ugyanaz!

    Sokan a panaszukat kritikaként fogalmazzák meg annak érdekében, hogy arra a kényelmes következtetésre juthassanak, hogy az ő nyomorúságukért valaki más a hibás – így tehát cselekedni sem nekik kell, hanem a felpanaszolt/megkritizált „valaki másnak” kellene változnia.

Nem véletlen, hogy még maga Ferenc pápa is egy olyan táblát szegezett vatikáni ajtajára, amely így szól: „Panaszkodni tilos!” – ez ugyanis visszatartja az ember az önreflexiótól, hibái beismerésétől és azok kijavításától.
7. A panasz mint megoldás

Ugye, egyaránt ismerős a szüntelenül zsörtölődő szomszédasszony és a mindig derűs – bár a háborút is megjárt – nagypapa képe? Ha láttunk már az állapotukat hihetetlen bátorsággal viselő, halálos beteg embereket és a kacsalábon forgó palotában is csak nyafogni képes borsószem királykisasszonyokat is, már sejthetjük: az, hogy valaki mennyit panaszkodik, sokszor teljesen független az életének történéseitől, körülményeitől. Kutatás igazolja, hogy a boldogabb emberek kevesebbet panaszkodnak – és azt is, hogy aki kevesebbet panaszkodik, az boldogabb! Mindez nem jelenti azt, hogy a kiegyensúlyozott és megelégedett embereknek ne volnának problémáik – de nagy különbség az, hogy ők panaszkodás helyett más stratégiát választanak. Vagyis… biztos? Ezek az emberek tényleg soha nem esnek kétségbe?

Mi is írtunk már arról, hogy panaszkodni profin is lehet. Létezik ugyanis a panaszkodásnak egy olyan formája, ami nemhogy nincs káros hatással senkire, de nem vet vissza a probléma megoldásától, sőt, éppen ellenkezőleg: az egyetlen célravezető stratégiát jelenti! Ez nem más, mint az úgynevezett „akciópanasz” vagy „instrumentális panasz”. Szebben kifejezve: ez az az eset, amikor a megoldás igényével jelezzük a problémát – lehetőleg a megfelelő személynek, a megfelelő hangnemben.

Ilyen például, ha szólunk a kollégáknak a munkahelyen, hogy a használt csészék és mosatlan edények miatt folyamatosan kupis az irodai konyha, és ez bizony zavar bennünket. („Gyerekek, oké, hogy hétvégén jön a takarítónő, de mi hétközben vagyunk itt, és ez így elég nagy disznóól. Megegyezhetünk, hogy mindenki elmosogat maga után?” / „Ne már, srácok, így kínáljam a tárgyalópartnerünket kávéval? Lehetne valamilyen rendszere a mosogatógép bepakolásának” stb)

    Az “akciópanasz” ugyanúgy hangot ad az elégedetlenségnek, de azzal egyidejűleg a megoldáskereséshez szükséges együttműködésre való hajlandóságot is jelzi,

információt közvetít, szembesül a probléma gyökerével és képes azt más perspektívából is szemlélni, a megoldásra koncentrál, és a felelősséget sem hárítja el.

Mérések szerint minden panaszunknak csupán a 25%-át teszi ki a hatékony panaszkodás – ha ezt az arányt picit növelnénk, rögtön jobban lennénk.



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #305 Dátum: 2019. Október 02. - 13:04:40
Magyar fiatalok tettek gyönyörű fogadalmat egy legénybúcsún

Megható videó terjed a közösségi médiában: a Prágai Magyar Katolikus Plébánia által közzétett felvételen nyolc magyar fiatal tesz fogadalmat a templomban.

A nyolc gyermekkori barát egyikük legénybúcsúján vett részt a cseh fővárosban, amelynek végén a vőlegénynek az volt a kérése, hogy egy templomban tegyenek fogadalmat.

Már önmagába véve is nemes gesztusként és egészen ritka tettként beszélhetünk az imádkozásról, azonban a fogadalom szövege különösen megindító:
Fogadalom

Én…. ünnepélyesen fogadom Isten előtt, hogy teljes felelősséget vállalok magamért, hitvesemért és gyermekeimért.

Szeretem, megvédem és szolgálom őket és tanítom Istenünk törvényeire, mint otthonunk lelki vezetője.

Hűséges leszek a feleségemhez, szeretem és tisztelem őt, akár az életemet adnám érte ahogy Krisztus tette értem.

Fiaimat, lányaimat arra tanítom, hogy szeressék Istent teljes szívükkel, teljes elméjükkel és minden erejükkel,arra intem őket, hogy tiszteljék a tekintélyt és éljenek felelősségteljesen.

Megismertetem velük Isten nagy tetteit, rendszeresen imádkozunk és megtanítom őket Isten igéjére. Hisz amelyik család együtt imádkozik, az együtt is marad. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevedben, ott vagy közöttük. (Máté 18,20)

Ellenállok a gonosznak, igazságos és irgalmas leszek.

Imádkozom családomért, barátaimért és másokért, kedvességgel, tisztelettel és könyörületességgel bánok velük.

Kapcsolataimban jóindulat, tisztelet és együttérzés vezet.

Szorgalmasan dolgozom, hogy gondoskodjam a családom szükségleteiről.

Igazat mondok és betartom az ígéreteimet.

Megbocsátok az ellenem vétkezőknek és megbékélek azokkal, akiket bántottam.

Tanulok a hibáimból, megtérek bűneimből, és becsületesen járok, mint olyan ember, aki számadással tartozik Istennek.

Fedhetetlen leszek, mert Istennek tartozom felelősséggel.

Tisztelem Istenemet és engedelmeskedem akaratának.

Hűséges leszek az Ő Egyházához, az Ő igéje szerint járok és az Ő akaratát cselekszem.

Bátran fogok cselekedni azzal az erővel, amelyet Isten ad,

hogy teljesítsem ezt a Fogadalmat életem végéig az Ő dicsőségére.

Én és házam népe az Úrnak szolgálunk. (Józsue 24,15)

Légy erős és kitartó. Csak légy bátor és igen erős. (Józsue 1,6-7)

Segíts, hogy mindig rád fókuszáljunk Jézusom, hogy hozzád forduljunk életünk minden pillanatában, hisz te vagy mindenünk mindenben.

Számon kérhető rajtunk ez az eskü, most nagyon hiszünk a fogadalmunkban és elhatározásunkban mert most, hogy itt állunk nincs kihívás, nincs ellentmondás, nincs konfliktus. Biztosak lehetünk abban, hogy lesznek kihívások, jelentkezni fognak az ellentmondások és a konfliktusok. És e perctől fogva, hogy a fogadalom szerint kezdünk élni, bátorságra lesz szükségünk, bátorságra, bátorságra.

A fogadalomnak gyönyörű története van: a gyermekkoruk óta baráti társaságot alkotó fiatalok egy nyaralás alkalmával a tábortűz körül voltak, amikor úgy érezték, hogy hálát szeretnének adni Istennek egymásért, az életükért. Az alkalom során olyan mély Isten-élményük volt, hogy onnantól kezdve a mai napig havi rendszerességgel találkoznak és imádkoznak.

    Megosztják nehézségeiket és örömeiket is, ezeket pedig Isten elé viszik.

Ezen alkalmak során jött az újabb ötlet: fogadalmat kellene tenniük. A különleges ígéretet minden évben megújítják egy pap jelenlétében az oltárnál, amely után áldást kapnak.

A legénybúcsún pedig magától értetődően jött a gondolat, hogy a szórakozás után Istennek is hálát adjanak az életükért, imádkozzanak barátjukért, aki hamarosan élete végéig szóló hűséget fogad menyasszonyának.




Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #306 Dátum: 2019. Október 11. - 17:12:09
El kellene menni innen!

– szeretjük mondogatni, amikor úgy érezzük, kicsit rosszabbul mennek a dolgok.
Magyarországon él egy általános nézet, mely szerint külföldön minden jobb. „Bezzeg Németország, bezzeg London, bezzeg Svájc! El kellene menni innen” – hajtogatjuk.
Hát én elmentem. Nem is Nyugat-Európába, hanem annál jóval messzebbre. Közép- és Dél-Amerikába, utazni, egy évre.
Úgy éreztem, kell a tapasztalat és a motiváció. Bejártam ezt a kontinenst a tetejétől a legdélebbi pontjáig. - írta Zetelaki Réka.
Dél-Amerikáról úgy tartják, meleg, pálmafás, a fehér homokban Catherine Zeta-Jonesok és Antonio Banderasok hűsítik magukat kókuszkoktélokkal.
Hogy az élet könnyű és kellemes, minden jól működik, az pedig emberek boldogok.
Mindez persze mese habbal, de egy dolog mégis igaz belőle: a boldogság.
Ha a világnak ezen a felén a „Hogy vagy?” kérdésre azt válaszolod, „Rosszul”, hárman ugranak köréd. Azt gondolják, elvesztetted egy közeli hozzátartozódat, földig rombolódott a házad vagy valamilyen végzetes csapás ért.
Ha kiderül, hogy csak bal lábbal keltél fel, jobb esetben kinevetnek, rosszabb esetben onnantól kezdve elkerülnek téged.
Nem kíváncsiak a panaszkodásra, nem tudnak vele mit kezdeni. „Csak a legközelebbi barátainkkal osztjuk meg a gondjainkat. Velük is csak akkor, ha olyan nagy a baj, hogy a segítségüket, tanácsukat akarjuk kérni” – mondják Közép-Amerikában.
A társadalom többségének minden nap „muy bien”, azaz mindenki mindig isteni jól van. És ezt ismételgetik egész nap.
Miért? Az elégedettséget nem csak a szavak szintjén művelik. Valóban büszkék arra, amit csinálnak: büszkék a családjukra, a munkahelyükre, és ellentmondást nem tűrően imádják az országukat is. Nem akarnak többet. Nem várják egy nagy utazástól, egy szebb kanapétól vagy egy új iPhone-tól a megváltást. Minimalista módon élnek, így nincs is mit félteniük, és több idejük jut egymásra.
A vendégségben a házigazda nem idegbajosan ugrál, hanem mosolyogva hátradől, és elégedetten nézi a ricsajozó vacsorázókat.
Van-e okuk boldognak lenni? Európai szemmel nézve nincs. Közép-Amerikában a legfejlettebb ország színvonala is alulról súrolja a Balkánt. A gázszolgáltatás Mexikótól Argentínáig hiányzik. A csapvízből jobb nem inni, és ha a gyerekek heti háromszor otthon töltik a délelőttöt, mert nincs víz az iskolában, az teljesen normális. Ha fél napra öt országban eltűnik az elektromosság, meg sem lepődnek.
„Az oktatás a fejlődő világban alacsony színvonalú” – ezt tudjuk. De egészen más megtapasztalni a valóságban. Megtapasztalni, hogy a helyi barátaid üzeneteit nem érted, mert nem tudnak helyesen írni. Hogy nem tudják, milyen háború zajlott a szomszéd országban az elmúlt tíz évben. Hogy a professzorokat tudod tanítani, pusztán a gimnáziumi tanulmányaid alapján. Hogy a társadalom nagy része ijesztően el van hízva, pusztán azért, mert nem tudják, hogy milyen következményekkel jár a töméntelen cukor és szénhidrát fogyasztása.
Persze nem mindenhol van így. Bár hajlamosak vagyunk Dél-Amerikát „egy régiónak” tekinteni, gigantikus méretű kontinensről van szó, ahol hatalmasok a különbségek is. Akadnak nyugat-európai szinten fejlett országok. Ezekbe mindig katarzis volt megérkezni, de néhány hét után általában meglepő dolgokat tapasztaltunk. Bár Bogotá modern nagyváros, az életet mégis megkeseríti a rossz közbiztonság.
Ki akarna úgy élni, hogy sötétedés után nem sétálgathat, óvakodnia kell a taxisoktól, és nem telefonálhat egy kávézóban sem nyugodtan, mert bármikor kikaphatják a kezéből a telefont? És máshol is akadnak gondok: bár Argentína olyan, mintha Európában járnál, ott is akadnak gondok. A gyakori sztrájkok megkeserítik az életet, hiszen bármikor leállhat a közlekedés vagy elveszítheted a repülőjegyed. Könnyen előfordulhat, hogy lecsúszol az érettségiről, mert a tanáraid tíz hónapja tüntetnek. Kompenzáció nincs, csak vállvonogatás.
„Persze, de az idő jobb ott” – érveltek sokan, amikor próbáltam elmagyarázni, hogy a kerítés sehol sincs kolbászból. Azonban ez sem igaz: Dél-Amerika nagy része magashegyi terület, ahol amellett, hogy nehezebb lélegezni, mindig 10-15 fok van. Az alacsonyabb területeken és a partszakaszokon persze meleg van, de ez sem olyan, mint az európai nyár. A trópusi klíma valójában csak néhány napig kellemes: ha hónapokat élsz az óceánparton, bármit megadnál egy európai szellőért. Sőt, az állandó forróság és a magas páratartalom furcsa hatással van az emberre: elveszted a produktivitásodat, és passzívvá válsz.
„Mikor lesz már vége a télnek?” – bosszankodunk sokat itthon, bele sem gondolva, hogy hálásnak kellene lennünk a hidegért. Tulajdonképpen ez az, ami lehetővé tette itt a fejlődést. Ez az, amiért megtanultuk, hogyan termeljünk öt hónap alatt egy évre elegendő élelmet. Ami miatt minden területen okoskodni kellett, így kerültünk az építészet, az orvostudomány, az oktatás és a művészetek területén is a világ élvonalába. Furcsa belegondolni, hogy Dél-Amerikában még gyerekeket áldoztak fel az isteneknek, amikor nálunk már felizzott a reneszánsz megújulás.
Magyarország egy biztonságos kuckója a világnak.
Dél-amerikai barátaim elkerekedett szemmel hallgatták a történeteket a hóesésről, a lombhullató erdőkről és a szarvasokról. „Nincsenek földrengések? Nincsenek vulkánok?” – kérdezték hitetlenkedve. Számukra mindez egzotikus.
Tulajdonképpen hálátlan, amit művelünk.
Őseink egész kontinenseket utaztak be lóháton, keresve a megfelelő, biztonságos hazát, ahol letelepedhetnek. A Kárpát-medencéig jöttek, hogy megtalálják ezt a termékeny és védett a földet, amiről mi ma panaszkodunk.
Dél-Amerikában büszkeséggel töltött el, amikor arról kérdeztek, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik a magyar. Germán? Szláv? Latin? „Nem. A magyar egyedülálló” – mondtam. Dél-Amerikában szembesültem azzal, hogy ez mekkora érték. A földnek ezen a részén néhány száz év alatt egy egész kontinens veszítette el a saját nyelvét, a kultúráját, sőt az ősi tudását is a spanyol és portugál hódítások miatt.
Több száz millió ember. Ezzel szemben Magyarország, ez a kis tízmilliós nép, mindent túlélt. Bár évszázadokig éltünk török, osztrák, orosz elnyomás alatt, nem használva a saját nyelvünket, titokban tartva a kultúránkat, mások javára termelve, mégis itt vagyunk. Mégis magyarul beszélünk, a hétéveseink már helyesen írnak, a tízévesek bonyolult törteket oldanak meg, és a felnőttek világpolitikai kérdésekről vitatkoznak esténként.
A boltok polcairól ömlenek a termékek, és designer formatervezőink újabb és újabb trükkös ötletekkel teszik még könnyebbé az egyébként is ijesztően kényelmes életünket. Egy év után visszatérni Budapestre meglepetést okozott: megszépült Duna-part, új kávézók és üzletek, hétköznap este is tömött bárok, ezerféle kulturális program…
„Miért jöttél haza?” – kérdezték sokan. Mindezek után nem csoda, hogy ez a kérdés fejbe vágott. Még most is szédülök tőle. Egyszerre érzek tehetetlen dühöt és világölelő szeretetet. Hiszen hogyan értessem meg egy panaszkultúrájú néppel néhány mondatban azt, hogy a világ nagy része hálás lenne azért, ha úgy élhetne, ahogy mi Magyarországon? Ha ilyen történelme lehetne, ha ilyen kultúrája, ha ilyen életszínvonala. Hogy a boldogság nem külső körülmények kérdése, hanem mindenkiben benne van. Utazni jó, mindenkinek ajánlom. Talán a hazánktól távol majd észrevesszük: az igazi érték itt van, éppen az orrunk előtt.”

Írta: Zetelaki Réka



Nem elérhető Irma

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4035
  • Nem: Nő
  • Utoljára aktív:Ma - 09:02:29
Válasz #307 Dátum: 2019. Október 14. - 18:03:38
 Blog, Martí Zoltán
Valódi keresztény politikusokat szeretnénk!

Szándékosan vártam meg a választások végét ezzel az írással, mégpedig azért, mert még véletlenül sem akartam, hogy azzal lehessen vádolni, beszálltam – az egyébként elszomorítóan alacsony színvonalú – kampányhajrába. Szó sincsen erről, egyszerűen csak egy olyan mély szomorúság van bennem az elmúlt hetek eseményei után, amelyet már csak a lelkem megkönnyítése végett is szeretnék kiírni magamból.

Szerencsére vannak ebben az országban olyan emberek, akik hitüket komolyan veszik, és tudják, hogy politikusként nemcsak a nép, hanem Isten felé is el kell számolniuk. Akik amikor kiejtik a keresztény szót, akkor tudatában vannak, hogy ez azt jelenti: „Krisztus-követő”, és így is élik meg hivatásukat, tesznek a közjóért. Becsüljük meg őket, és imádkozzunk értük is.

Ugyanakkor őszintén és egyenesen kell beszélnünk arról, hogy a kereszténységet vétek politikai termékké zsugorítani. A kereszténység hitelességével játszanak azok, akik esetleges hasznot és jól ismételhető szólamokat látnak benne, nem pedig a megváltás felbecsülhetetlen ajándékát. Irtózatos felelősséget vállal az, aki kiejti politikusként a száján a keresztény szót:

    és ha ezt valaki politikai érdekek mentén teszi csupán, akkor mérhetetlen kárt okoz nekünk.

Nekünk, akiknek a szenvedélyünk a hitünk, akik Krisztus mellé tesszük le mindennap a voksunkat, akik csetlő-botló módon, de szívből próbáljuk megélni a hitünket. Nem engedhetjük meg, hogy a keresztény szó ne iránytű legyen az életünkben, hanem egy gyakran puffogtatott, elhasznált szó a politikai csatatéren.

Hálás vagyok azoknak a politikusoknak, akik tényleg megélik a hitüket, akik képesek Istennek felajánlani a mindennapos munkájukat, akik nem szentek, de törekszenek, hogy azok lehessenek. A többieknek viszont üzenjük: nem lehet halálos bűnökkel és hiteltelen élettel védeni a kereszténységet!

Kívánom, hogy a tegnap megválasztott vezetők közül minél többen ismerjék fel Isten végtelen szeretetét, és a hit erejét. Hogy tényleg legyenek Krisztus-követő emberek a közéletben, akik felismerik, hogy micsoda felelősséget és örömöt jelent a valóban megélt hitet képviselni!