A halál... milyen furcsa az élet!
Meghalt egy néni, akit rövid ideje ismertem, gondozni jártam hozzá. Elvitte a mentő, észnél volt, beszélt, beszéltünk, elvitték, aztán a kórházban hirtelen lerobbant. Nem evett, nem ivott, csak aludt, aztán meghalt.
A halál olyan kegyetlen! és olyan fura, megfoghatatlan... valaki meghal, de minden más megy tovább... mintha semmi sem történt volna... csak keveseket ráz meg...
Emlékszem, megtérésem előtt foglalkoztattak ilyen gondolatok. Álltam az erkélyen, és ilyeneken gondolkoztam, csak úgy, hogy ha meghalok, mi lesz? Semmi. A busz ugyanúgy jár, kinyitnak a boltok, az emberek mennek a dolgukra, felkel a Nap, majd lenyugszik... énekelnek a madarak, ugat a kutya.... szóval semmi rendkívüli... és arra gondoltam, hogy aki meghal, az már tudja... tudja, mi van odaát, és hogy ő már túl van a dolgon, és mi, akik élünk, még előtte állunk... és amikor eljön a pillanat, akkor derül ki, hogy ki hogyan is áll a kérdéssel, mert csak úgy könnyű róla beszélni, könnyű gondolni, beszélni, hogy mi nem félünk, és milyen jó lesz..!
De, csak akkor, abban a pillanatban, amikor mindenki egyedül marad, mindegy, hogy tényleg magában van, vagy akár tízen is ott vannak körülötte, akkor csak magában van, abban a pillanatban, akkor derül ki az igazság, hogy téynleg annyira könnyű-e, vagy sem...
Ez a néni is azt mondta, mikor beszélgettünk a halálról, hogy fél-e, hogy ő keresztény ember, református, és ezt is el kell fogadni... de félt összekészíteni a ruháit, amit gondolt, hogy ráadjanak, mikor meghal, mert azt gondolta, hamar meghal, ha megteszi. Nem készítette össze, de hamar meghalt...
Jó szívű néni volt, támogatta a kézzel-szájjal festőket csekken, de a szomszédainak is adott mindig valamit... vajon mire elég ez?
Vajon elég-e az, ahogyan élünk.... ?