Szerző Téma: Anarchia és keresztyéség, avagy létezike Keresztyén Anarchia  (Megtekintve 16292 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #45 Dátum: 2013. December 05. - 08:05:03
 O0



Nem elérhető pacific

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 661
  • Nem: Férfi
Válasz #46 Dátum: 2013. December 05. - 11:11:26
 O0



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #47 Dátum: 2013. December 06. - 22:28:58
Fürkészitek az Írásokat,
mert azt hiszitek, hogy
örök életet találtok
bennük.
2013.12.06. 10:02 sefatias
Nagyon sok vita van.  És ezekben a
vitákban nem az igazság harcol a
hamisság ellen, hanem az igazság
az igazság ellen. Fel sem tudnám
sorolni azokat a témákat,
amelyekben keresztények esnek
keresztényeknek a saját” igazukat”
védve a másik „igazát” meg
támadva. Ahány egyház, annyi
dogmatika. A dogmatika
teológusokat követel, akik a saját
egyházuk dogmatikája védelmében
még az életüket is készek lennének
feláldozni. Hogy a dogmatika minél
jobb minőségű védelemben
részesüljön, és minél jobb
minőségben oktassák, teológiai
főiskolákon, egyetemeken képzik a
teológus arisztokráciát, akik
elkülönülve a laikus vallásosságtól,
önálló nyelvezettel, és ennek
megfelelő elit tudattal végzik a
munkájukat.
De mi is valójában a teológia?
Valamilyen Isten által
kinyilatkoztatott igazság? Ha az
lenne, akkor a keresztények nem
vonnák kétségbe egymás tanításait.
Sok esetben még a saját egyházuk
teológusainak is kétségbe vonják a
véleményét. Itt van például Karl
Rahner katolikus teológus
professzor. A XX. század egyik
legjelentősebb katolikus
teológusának tartják, aki a ll.
vatikáni zsinat egyik vezető
teológusa volt. Mégis a katolikus
teológusok közül vannak olyanok,
akik tévtanítónak tartják, akinek az
írásai Istenkáromlással vannak tele.
És akkor még nem is beszéltünk a
különböző egyházak dogmatikáinak
összecsapásairól. Például amikor
katolikus dogmatikát olvastam, a
szerző a saját álláspontját a
református Karl Barthhoz
viszonyította, és az ellen érvelt.
Tehát a teológusok sok esetben a
saját vallásuk más teológusaival
sem értenek egyet, de a különböző
vallások teológusaival aztán meg
főleg nem.  Egymás tantételeinek
kritizálása, tévtanításnak tekintése,
és ezzel a bennük hívő emberek
kárhoztatása teljesen normális
keresztény hozzáállás. A teológus
arisztokrácia fenntartja magának a
jogot, hogy teológiai kérdésekben ő
határozza meg az irányvonalakat,
és azt a jogát is, hogy azokat ő
közölje a laikusok felé. Ezzel
önmagát egy szükséges
közbenjárónak tekinti Isten és az
emberek között. Az egyetemeken
oktatott teológia ma már
megmentés kérdésévé is vált,
hiszen, aki nem fogadja el azt, az
gyakran kívül találhatja magát az
egyházán, de akár a
kereszténységen is. Ha nem is szó
szerinti értelemben, de bizony a
teológus társadalom, hamar
meghozza az ítéletet.
A probléma az, hogy egyre nagyobb
az a kőr, amely nem fogadja el a
teológus arisztokrácia vezető
szerepét, hanem önmagának
követeli az Istennel ápolt közvetlen
kapcsolat jogát, lehetőségét. Persze
ez a kőr, amely sok esetben szűk,
baráti alapokon nyugvó közös
bibliatanulmányozásnak indult
(természetesen a többi egyház által
leszektázva), egy idő után maga is
elegyháziasodik, majd létrehozza a
saját dogmatikáját, melyet a saját
teológiai főiskoláján képzett
teológusaival véd meg, illetve
taníttat. és kezdődik minden elölről.
Számomra az a kérdés, hogy
szükség van-e egyáltalán
teológiára? Hiszen minden baj
legfőbb forrása a dogmatika, mely
egyházanként egymásnak
ellentmondó.  Mert mi is valójában a
dogmatika? Nem más, mint egy
képzett teológus szubjektív
véleménye a Szentírás tanításairól.
A különböző teológiai irányzatok
mindig köthetők egy teológus
nevéhez, aki kidolgozta azt. Ezt a
teológust elkezdik követni, majd az
elméleteit dogmaként tanítják
tovább a híveknek. Tehát egy
egyházban „olyan kérdésekkel,
elképzelésekkel foglalkoznak,
amelyeket mások alakítottak ki,
hoztak forgalomba, vagy éppen
küzdöttek le olyan
meggyőződésekkel, amelyeket
mások vallottak
magukénak” (Hegel)  Éppen ezért a
teológiából gyakran hiányzik a
személyes meggyőződés. Azért
hisznek benne, mert az egyházi
arisztokrácia ezt tanította.
Amikor a háromság tanításával
ismerkedtem, sok háromság hívő
keresztényhez odamentem, hogy
magyarázza el nekem.  Ám egyetlen
olyannal sem találkoztam, aki
ebben segített, volna, mert őszintén
bevallották, hogy nem tudják mi az
a háromság, csak hisznek benne,
mert föntről azt mondták, hogy
ebben kell hinni. Tehát adott több
millió keresztény, aki hisz a
háromságban, de fogalma sincs,
hogy mi az, és képtelen ezt a hitét
alátámasztani a Bibliából, nem
tudja elmagyarázni, hogy miben
hisz. De ez nem baj. A lényeg hogy
higgyen benne. Ezzel szemben
azokat, akik tagadják a
szentháromságot, mert nem bírják
összeegyeztetni néhány
bibliaverssel, kirekesztik, és
megtagadják tőlük a keresztény
jelzőt. Ekkor nem az életét nézik,
nem az a mérvadó, hogy Krisztust
követve milyen egyéniséget, jó
tulajdonságokat, jó cselekedeteket
mutat fel, hanem CSAK azt, hogy
hisz- e a háromságban. Érdekes,
hogy mikor küldöttek érkeztek
Kornéliusztól Péterhez, a küldöttek
csak ennyit mondtak Kornéliuszról: :
„Kornéliusz, a katonatiszt — egy
olyan férfi, aki igazságos és féli az
Istent, és aki jó hírben áll a zsidók
egész nemzete körében”. De nem
csak a küldöttek és Péter voltak
elégedettek ezzel a beszámolóval
Kornéliuszról, hanem maga Isten is,
aki a szavában így jellemezte
Kornéliuszt: „ hitbuzgó ember, aki
egész háznépével együtt félte az
Istent. Ő sok irgalmas adományt
adott a népnek, és folyton
könyörgött az Istenhez.” (Csel 10.
fejezet).
Ebben a történetben, és még sok
másban, az istenfélelem, és az Isten
előtti elfogadás nem a teológiai
nézőpont kérdése volt, hanem a jó
cselekedeteké, és az Istennel ápolt
személyes kapcsolaté. Amikor Jézus
arról beszélt, hogy mi alapján fogja
megítélni az embereket, minden
esetben a tetteik, magaviseletük, és
az Istennel ápolt kapcsolatuk volt a
szempont. Nem ítélte el a gyáva
farizeust, Nikodémuszt,
megszerette a vagyonához
ragaszkodó fiatal zsidót, és szívesen
töltötte az idejét bűnösök,
vámszedők között, akiket nem a
teológia érdekelt, hanem csakis az
Istennel ápolt kapcsolat.
Tehát egyre hangosabb az a
keresztény tábor, akik nem akarják
a nyakukba venni a mások által
kötelezőnek tartott terheket,
hanem igényt tartanak a saját
véleményükre, a saját hitükre, a
saját tudásukra, a saját
kapcsolatukra Istennel. Isten
irányításában bízva szeretnék
tanulmányozni a Bibliát, és saját
megértésre vágynak. Nem azért
akarnak hinni valamiben, mert egy
megfelelő szakirányú
végzettséggel rendelkező, kitudja
miért és ki által föléjük kinevezett
ember azt mondta, hanem azért,
mert a személyes kapcsolatában
Istennel, a személyes tanulmányai
során arra a következtetésre jutott,
hogy abban kell hinni.
Természetesen a vezető teológusok
ezt így is gondolják, de ezt a jogot
csak maguknak engedik meg. A
vezető arisztokrácia nem szereti, ha
elveszik a munkáját.
Kérdésem tehát: Nekem,
Kovács Istvánnak, a 312-es
számú ipari
szakmunkásképző intézet
végzett vájár tanulójának,
van e jogom eldönteni,
hogy miben hiszek, ha azt a
Bibliából megalapozottnak
látom? Van-e jogom ahhoz,
hogy amit még nem
értettem meg, mert idő, és
más lehetőségek hiányában
még nem jutottam el oda,
akkor azt egyelőre
kihagyjam a
hitnézeteimből? Van-e
jogom ahhoz, hogy
kereszténynek
neveztessem addig, amíg el
nem jutok arra a
megértésre, amivel a
teológus arisztokrácia
rendelkezik? Vagy pedig
akkor is hinnem kell benne,
ha nem értem? Bűn az, ha
olyan gondolatokkal,
elképzelésekkel
foglalkozok, amelyeket én
alakítottam ki, hoztam
forgalomba vagy éppen
küzdöttem le olyan
meggyőződésekkel,
amelyeket én vallottam
magaménak? (Hegel után
szabadon)
Vajon mennyi az esélye annak, hogy
tévedek? És annak mennyi az
esélye, hogy egy vezető teológus
téved? Mivel a történelem
bizonyítja, hogy az ókori
egyházatyáktól, Lutheren és
Kálvinon át, a mai nagy nevekig
mindenki tévedett valamiben,
ráadásul maguk után vonták a
tanítványok sokaságát a
tévedéseikben, ezért kétlem, hogy
az én tévedéseim nagyobb súllyal
esnének latba Istennél, mint az
övéké.  Az egyházi vezetők,
teológusok a saját véleményüket
úgy tekintik, mintha szilárdan a
Bibliára támaszkodna. Ám a
történelem azt is bizonyította, hogy
a Bibliára támaszkodva egymásnak
ellentétes dogmákat vezettek be.
Majd ezeket a dogmákat
rákényszerítették, az egyház laikus
tagjaira. Pedig tudhatnák, hogy „a
betű megöl, de a lélek
megelevenít”. Nem az a kérdés,
hogy valaki meg tudja-e tanulni a
betűket, hanem az, hogy a lelkében,
vagy szellemében érti-e az
evangéliumot.
„Fürkészitek az Írásokat, mert azt
hiszitek, hogy örök életet találtok
bennük.”(János 5:39)

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #48 Dátum: 2013. December 06. - 22:31:02
Theológia és dogmatika nélküli
keresztyénség, keresztyén anarchia
Sefatias megfogalmazásában. Érdekes,
hogy azt nem vonja kétségbe, hogy a
közlekedéshez kellenek szabályok, s
nem fekűdne olyan sebész kése alá, aki
8osztályt sem végzett el...

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13