Szolgálatunk a mennyben
Megfelelő kifejezés a „szolgálat”? A menny nem a pihenés helye? Minden bizonnyal az. A Zsidókhoz írt levél szerzője arról biztosít minket, hogy „megvan a szombatja az Isten népének” (Zsid. 4,9). Azt olvassuk, hogy „boldogok a halottak, a kik az Úrban halnak meg mostantól fogva … mert megnyugosznak az ő fáradságuktól” (Jel. 14,13). „Megnyugvás” – az egyik legszebb szavunk, mert mindig vonzó kilátást nyújtott a zaklatottaknak és fáradtaknak.
A mennyben mérhetetlen pihenésben lesz részünk, amilyet korábban sosem ismertünk. Megpihenünk a bűntől – külső támadásaitól és belső késztetéseitől egyaránt. Megnyugszunk a bánattól és szenvedéstől, mivel „az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel. 21,4). Semmilyen csalódás vagy kielégítetlenség nem szívja el erőnket. Soha többé nem merülünk ki az ellenkezők miatt. Munkánk végzése a tökéletes világban nem fáraszt ki, hanem megerősít.
Micsoda megnyugvás lesz az! Üdvözítőnk egyik legmegnyerőbb ígéretének teljes beteljesedését jelenti majd: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt. 11,28).
Ellenben a megpihenés nem azonos a tétlenséggel. Mennyire unalmas lenne az örökkévalóságot csak semmittevéssel tölteni! Munkára teremtettünk és nélküle nyomorultul érezzük magunkat. Jelenleg is a heti vasárnapunk nem a tétlenségnek, hanem az örömteli tevékenységnek a napja. Így a pihenés a mennyben nem egy örök heverés valami mennyei nyugágyon, hanem egy felüdülés, ami azon célok teljes lényünkkel történő betöltéséből fakad, amelyekért teremtettünk és megváltattunk. „szolgái szolgálnak néki … Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az ő templomában” (Jel. 22,3; 7,15). Miben szolgáljuk Istent a mennyben?
Szolgálatunk, ahogyan a „szolgálatot” kifejező görög szó a fenti versekben utal erre, az istentisztelet lesz. A menny az a hely, ahol Istent dicsérik és imádják teremtményei. A Jelenések könyve, például, összehasonlíthatatlan szépségében festi le a paradicsomban zajló istentiszteletet: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt … mert megölettél, és megváltottál minket Istennek te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből, és tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön. És látám, és hallám a királyiszék, a lelkes állatok, és a Vének körül sok angyalnak szavát; és az ő számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer vala … Sőt hallám, hogy minden teremtett állat, a mely van a mennyben és a földön, és a föld alatt és a tengerben, és minden, a mi ezekben van, ezt mondja vala: A királyiszékben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké” (Jel. 4,11; 5,9-13).
Ez az istentisztelet egyre mélyebbre visz minket az Isten megismerésében. Végtelen korszakok során új oldalait fedezzük fel végtelen fenségének, szentségének, erejének, kegyelmének és szeretetreméltóságának. Lelkünk eksztázisba merül, miközben egyre többet tanulunk meg lényéről és útjairól. Tanulmányozzuk majd mindazt, amit Urunk tett, céljainak összefüggéseit, hogyan járult hozzá dicsőségéhez a teremtés óta minden egyes atom mozgása, minden egyes levél lehullása és minden veréb repdesése. Miközben ezek a dolgok fokozattan kitárulnak előttünk, csodálkozásba, szeretetbe és dicsőítésbe merülünk.
Több figyelmet kellene szentelnünk a földi istentiszteletnek is. Kérnünk kell a Szentlélek erejét, miközben Istent imádjuk, gyakorlva magunkat abban, amit örökké teszük majd a dicsőségben.
De az istendicsőítést nem szabad túl szűken meghatározni, mivel teljes létezésünk istendicsőítés lesz. A menny, amint láttuk egy anyagi és egy szellemi valóság lesz, „egy új ég és egy új föld” (Jel. 21,1). Az új Föld sáfárai leszünk, Isten dicsőségére uralva azt. A Zsidókhoz írt levél szerzője a 8. Zsoltárt idézi, arra emlékeztetve minket, hogy Isten a Föld uralkodójává tette az embert (Zsid. 2,7-8). Ez a tekintélyes pozíció, melyet a bűnbeesés korlátozott, nem volt még teljesen helyreállítva, mivel „most még nem látjuk, hogy néki minden alávettetett … Azt azonban látjuk, hogy Jézus dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg” (Zsid. 2,8-9). A következmény világos. Most még nem látjuk, hogy minden az embernek vettetett volna alá, de eljön ennek is az ideje. Mivel Jézus előttünk ment és miérettünk, és mivel eljön az a nap, mikor a teremtett világ feletti sáfárság vissza lesz adva nékünk, új értelemmel énekelhetjük a zsoltárt: „Micsoda az ember-mondom-hogy megemlékezel róla? … Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél … Mi Urunk Istenünk, mily felséges a te neved az egész földön!” (Zsolt. 8,5.7.10).
Az új világban figyelemreméltó új feladatokat kapunk. Lelkesítő szolgálati lehetőségek nyílnak meg előttünk, igénybe véve minden tehetségünket és képességünket, amit jelenleg nem is sejtünk vagy nem fedeztünk fel. „Az értelem, az intellektuális kiváncsiság, a képzelet, az esztétikai ösztönök, a szent érzelmek, a szociális érzékenység, az erő és a hatalom kimeríthetetlen forrásai, amelyek az emberi lélekben találhatók, mind tevékenyek lesznek a mennyben és kielégülést okoznak.” Egy örökkévalóságon át teljes, valódi emberi életet élünk Isten dicsőségére, kutatva és vezetve a teremtett világot. Bámulatba ejtő távlatok nyílnak meg előttünk, miközben megtanuljuk, hogy miként szolgáljuk Istent a megújult világegyetemben. „Minden jogszerű tevékenység, amely az új teremtményi élettel összefüggésbe hozható, Isten népe dicsőítő életének szerves részét képezi majd.”
Mennyire érdeklődésre számot tartó arra gondolni, hogy minél nagyobb a hűségünk most, annál kiterjedtebbek és kielégítőbbek lesznek mennyei felelősségeink. „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután” (Mt. 25,23). Krisztus azzal jutalmaz meg minket a jól végzett munkáért, hogy több felelősséget bíz ránk.
De vajon nem teszi tönkre örömünket az, hogy egyesek nagyobb jutalmat kapnak másoknál? Nem leszünk féltékenyek vagy irigyek a nálunknál nagyobb tiszteletre méltatott szentekre? A legkevésbé sem. A menny a tökéletes szeretet helye, ahol létezésünk során először fogjuk felebarátainkat úgy szeretni mint magunkat. Nagyobb áldásuk láttán mi is boldogok leszünk. Melyik igazi szülő neheztelt valaha is azért, mert valamelyik gyermeke túlszárnyalta őt? Sikerük feletti örömünk nagyobb, mint ha az a mi teljesítményünk lett volna.
Mindenesetre mindnyájan annyi felelősséget és áldást kapunk, amennyit el tudunk hordozni. „Noha a dicsőségnek vannak fokozatai, mégis mindenki teljes mércével kap és annyink lesz, amennyit képesek vagyunk elhordozni, noha egyesek többet tudnak majd elhordozni, mint mások; mindenki teljesen elégedett lesz és az isteni jóságban való teljes örvendezéssel tökéletesen megáldva, kiterjesztett képességeinek megfelelően. Amikor különböző méretű üvegek telnek meg, egyesek többet tartalmaznak, mások kevesebbet; de mégis mindegyikben annyi van, amennyi belefér.” Most pedig azt kell tennünk, hogy kegyelemben és odaszánt szolgálatban történő növekedés által, növeljük kapacitásunkat, tekintettel az eljövendő áldásra. (folyt. köv.)
Edward Donnelly