Szerző Téma: A férfi, akit Isten formál  (Megtekintve 26145 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2014. Április 03. - 14:27:34
A gyöngéd férfi


A gyöngéd férfi szelíd, töprengő fajta. Nem annyira elszánt védelmezője, hanem inkább édes babusgatója a családnak. Büszkén pelenkáz és mosogat
felesége helyett. Házában nincsenek fegyverek. A gyöngéd férfi súlyt emel ugyan, de nem focizik, és nem űz olyan sportot, ahol más játékossal testkontaktusba kerülhet. Nem a kőszív, hanem a nagy beleérző képesség jellemzi. Teljesen át tudja érezni a másik fájdalmát, az viszont már nem biztos, hogy bármit is tud tenni a fájdalom megszüntetéséért. Mondja ugyan, hogy "nagyon sajnálom, ami veled történt", de azt már nem mondja, hogy "fel a fejjel, itt az ideje, hogy folytasd a munkát, amit elkezdtél". Amikor ellenállásba ütközik, inkább válik megértővé, mint határozottá. Ha bort iszik, inkább dönt a könnyű rozé, mint a bikavér mellett. Ha iszik egy társaságban, csak olyan bárba megy be, amire az anyja is bólintana. A gyöngéd férfi hamar elfogadja és ismétli az új gondolatokat, de neki magának ritkán vannak forradalmi ötletei. Ha vannak is, ritkán száll harcba értük. Rajong a hatalmas zöld parkokért, de vonakodik belépni egy nemzeti park területére, mert attól fél, hogy hozzájárul a természet pusztulásához. Ismeri a zöldek jelszavát: "Ha igazán szereted a Yosemite Nemzeti Parkot, ne látogass el oda!" (A Yosemite National Park az USA és a Világörökség egyik legféltettebb, leggyönyörűbb természeti kincse. Területén gejzírek, mammutfenyők, többszáz méter magasból lezúduló vízesések és rengeteg ritka
élőlény található – a ford. megj.), és gondolatban talán még igazat is ad nekik.
A gyöngéd férfi nem igazán tud mit kezdeni saját férfiasságával. Jól ismeri a hagyományos, patriarkális férfiakról mondott feminista kritikát, és szerinte a vádak nagy része helytálló. Ha tekintélye gyakorlásáról van szó, elbizonytalanodik. Semmi pénzért nem kiabálná soha, hogy "márpedig én vagyok a család feje!". Ehelyett megegyezésre törekvő döntéshozatali folyamat résztvevője egy olyan otthonban, ahol arra a kérdésre, hogy "Ki itt a főnök?" meglehetősen kibogozhatatlan a válasz. A gyöngéd férfi magától értetődően nem keményfiú, de megtörténik, hogy nem is gyöngéd a szó szoros értelmében. Tudja, mi jellemzi a keményfiúkat és a gondos családfenntartókat, és kitartóan botorkál valami felé, amit jobbnak gondol. Amikor az asszony ezt mondja neki: "John, meg kell tanulnod felemelni a hangodat!" – eltűnődik azon, hogy most elhessegesse magától a tanácsot, vagy inkább megfogadja azt. A gyöngéd férfi jóval nyitottabb, de több elismerésre van szüksége. Kevésbé lehet kiszámítani, de döntéshozatalkor nehéz időket él át.
Ha tetszik, ha nem, ki kell mondanunk, hogy az 1950 után született férfiak nem tudnak teljesen megszabadulni a gyengéd férfit jellemző érzékenységtől. Mi mindannyian a feminizmus, a tekintélyellenesség, a környezetvédelem és az érzelmi kitárulkozás levegőjét szívtuk magunkba. A társadalom a férfiasság minden hagyományos fogalmát megkérdőjelezte, és mivel ezen már nem változtathatunk, jobb, ha átgondoljuk a dolgot.
Bármennyire tiltakozik bennünk a hagyományos férfi, a gyöngéd férfinak is megvannak a jó oldalai. Először is – már ami a pelenkákat illeti –, a Biblia kiáll amellett, hogy az apák szülőtársak, hiszen pár száz évvel ezelőtt a munkával és a családdal töltött idő szinte szétválaszthatatlan volt. A földművesek, állattartók és kézművesek gyermekei együtt dolgoztak az apjukkal otthon vagy a földeken. Az Ipari forradalom és a foglalkozások szakosodása választotta szét azt, ami eredetileg összetartozott.
Másodszor – ami az érzelmek és a fájdalom kifejezésre juttatását illeti –, a bibliai statisztikák általában meghökkentő eredményeket hoznak. A Szentírás közel 200 esetet jegyez föl, ahol nagy könnyhullatással sírtak emberek, nagy többségükben férfiak. Voltak persze krokodilkönnyek is, amikor valaki valamilyen bűne vagy ostobasága által okozott kárát, veszteségét siratta. Asszonyok is sírtak nyilvánosság előtt, mint pl. Ruth és Anna. A leggyakrabban azonban férfiak ontanak könnyeket, amikor minden okuk megvan a sírásra. Jákób sírt, mikor meghozták neki József halálhírét (1Móz 37). Később József is sírt örömében, mikor családja újra egyesült (1Móz 42-43, 45). Sírt Dávid és Jonatán, amikor el kellett válniuk (1Sám 20), akárcsak az efézusi vének, mikor Páltól búcsúzkodtak (ApCsel 20). Dávid Sault és Jonatánt is elsiratta (1Sám 31-2Sám 1), és sírt akkor is, amikor két fiát elveszítette (2Sám 12, 18-19). Az istenfélő Jósiás akkor sírt, amikor elolvasta a Törvénykönyvet, és megértette, milyen nagy mértékben vétkezett Izráel (2Kir 22). Ezékiás is sírt, amikor az asszír hódítók szidalmazták Istent, és azzal fenyegetőztek, hogy beveszik Jeruzsálemet (Ézs 38). Bár mindketten királyi palotában éltek, Ezsdrás is és Nehémiás is másokkal együtt imádkozott Isten népéért és sírt annak nyomorúsága fölött a babiloni fogságban (Ezsdr 3,10; Neh 1).
Az evangéliumokban Péter bánatában sírt, miután elárulta Jézust (Mk 14,66-72; Lk 22,54-62). És sírt Jézus is. Sírt bánatában, mikor szeretett barátja, Lázár meghalt (Jn 11,35), és sírt Jeruzsálem városa fölött, aki elutasította Őt és az Ő békéjét, s ennek később le is aratta keserű gyümölcsét (Lk 19,41-44). Jézus férfiaknak mondta, hogy "boldogok, akik sírnak" (Mt 5,4). Világos, hogy jobb sírni a bűn és a romlottság miatt, mint közömbösnek maradni. A kegyesek tudják, hogyan kell a gonoszság miatt sírni (Zsolt 119,136; Jak 4,9). Vannak viszont férfiak, aki tíz év alatt egyszer sem jutnak el odáig, hogy sírjanak (én, ha jó emlékszem, az 1980-as években háromszor sírtam). Vajon ettől mellünkre tűznek-e egy férfiasságért járó kitüntetést? Vagy nem inkább azt jelzi, milyen mértékben engedjük, hogy a kultúra és ne a Biblia határozza meg férfiasságunkat?
A gyöngéd férfi "ökológiai érzékenysége" is jó. Elvégre Isten az emberiséget bízta meg azzal, hogy vigyázzon a Földre (1Móz 1,26-30; 2,10-15). A mózesi törvények külön ügyelnek arra, hogy az ember jól bánjon az állatokkal, és őrizze az értékes fákat, növényeket, amit meg is kéne fogadnunk (2Móz 20,10; 5Móz 20,19-20; 22,1-4; vö. Péld 12,10).
Végül pedig be kell látnunk, hogy a férfiaknak meg kellene fontolniuk a férfi vezetői viselkedés leghagyományosabb felfogásáról mondott feminista kritikát. Bizony gyakran használják fizikai erejüket és társadalmi pozíciójukat arra, hogy elnyomják és megalázzák a nőket. A férfiak általában elnémítják az erős asszonyok hangját, és semmibe veszik adottságaikat. Meg kellene hallaniuk azt a vádat, hogy önzésükben visszaélnek vezetői helyzetükkel.
Amint ez a keményfiú és a gondos családfenntartó esetében már megtörtént, a gyöngéd férfit dicsérjük és kritizáljuk is. Mindent egybevetve a gyöngéd férfi össze van zavarodva. Elidegenedett saját férfiasságától, és szinte elnézést kér, amiért férfinak született. Annyira érzékenyen érinti a hagyományos férfiak hibáit kidomborító kritika, hogy szinte teljesen képtelen másokat vezetni, döntéseket hozni és mások érdekében hatalmat gyakorolni. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #16 Dátum: 2014. Április 15. - 21:02:19
A férfi, aki szeretné megvalósítani önmagát


Két szerző is rábukkant már arra az önmegvalósító férfimodellre, aki a modern kor domináns férfitípusává kezd válni. Robert Bellah a Habits of the Heart c. könyvében amerikaiakkal beszélgetett, és kiderült: azért élnek, hogy megtalálják a boldogságukat és életcéljukat. Abban mindnyájan egyetértenek, hogy az embernek azt kell csinálnia, ami megelégedéssel tölti el – de persze csak ha nem akadályoz meg másokat abban, hogy a saját céljaikat megvalósítsák. Akadnak, akik életcéljukat az önállóságban és a kemény munkában találják meg, míg mások a kapcsolatokban; de mindannyiuknak létfontosságú, hogy tudjanak változni és fejlődni. Az önmegvalósító férfiak nagyra becsülik a szabadságot: ha azt tehetik, amit jónak látnak, ha a legjobbat adhatják magukból, ha olyan életvitelük lehet, hogy kézben tarthatják saját sorsuk irányítását. Tiszteletre méltó személyiség benyomását akarják kelteni. Amikor szabadságról és autonómiáról beszélnek, fény derül individualista felfogásukra. Az önmegvalósító férfi abban a demokráciában hisz, ahol az egyén érdeke a közjó fölébe kerekedik. "Életstílus-enklávékba" tömörülnek, ahol közös magatartási, megjelenési és időtöltési sémák érvényesülnek, ám ezeket nem lehet igazi közösségeknek nevezni. A meritokráciában (az érdemek, címek, rangok, oklevél stb. mindenek felett való tisztelete, középpontba helyezése) is hisznek. David Brooks mutatott rá, hogy a meritokraták önerőből kifejlesztett személyiségüket nem őseiktől, hanem teljesítményeikből származtatják, szülővárosuknál sokkal fontosabb iskolájuk. Úgy vélik, érdemeiket bizonyos anyagi biztonságnak kell megkoronáznia.
Mégsem az a jellemző, hogy a befutottak egy életen át csak a pénzt hajtják. Mivel jó iskolákat végeztek és keményen dolgoznak, a pénz egyszer csak rájuk talál. Individualizmusuk és érdemgyűjtő hajlamaik miatt a tekintélyelvűséget megkérdõjelezik, képességeik révén ugyanakkor tekintélyes pozíciókba kerülnek. Világi sikereket érnek el, de belső erényekre is vágynak. Ennek érdekében inkább lemondanak a nagy fizetésről (persze csak ha már kényelmüket bebiztosítottnak látják), hogy egy gazdagabb, teljesebb életet élhessenek. Az önmegvalósító férfi az általa elért pozícióval jellemzi önmagát, de természetesen az adott pozíciónak elég időt kell hagynia számára a sportolásra és a kikapcsolódásra.                                                  Akárcsak az eddigi típusoknak, az önmegvalósító férfi-modellnek is vannak pozitív vonásai. Először: az önmegvalósítók megértik, hogy az élet több az anyagi sikernél. Másodszor: ha az önmegvalósítás azt jelenti, hogy kihasználjuk az Istentől kapott lehetőségeinket és fejlesztjük képességeinket, kinek lehet ez ellen bármi kifogása? Keményen dolgozni és nemes célokat elérni jó dolog. Minden ember Isten képmására teremtetett, akinek terve van az egész teremtéssel, és egyéni célokat adott az övéinek. Isten Mózesnak – és nem másnak – adta a parancsot, hogy vezesse ki Izráelt Egyiptomból. Józsuét bízta meg azzal, hogy a kánaáni hadjárat parancsnoka legyen. Salamont – és nem Dávidot – hívta el, hogy felépítse Isten templomát. A korai egyházban Pétert küldte a zsidókhoz, Pált a pogányokhoz (Gal 2,7-9). Később Pál mondta is Timótheusnak, hogy tanuljon az ő tanításából, életmódjából és szándékából (2Tim 3,10). A lelki ajándékok azt mutatják, hogy Istennek ma is megkülönböztetett terve van az egyes emberekkel. Az pedig, hogy Isten mindeneket megteremtett, elrendezett és most is kormányoz, "bizonyos fokú biztonságot jelent, hiszen az élet valamilyen mértékben megbízható és kiszámítható", ami nagyban segíti a célok megvalósítását. Annak ellenére, hogy Isten a történelmen kívül létezik, az emberiség történelmében megnyilvánuló tettei is mindig határozott célokra irányulnak. A megváltás célja Ádám bukásától kezdődően Krisztus haláláig és feltámadásáig az emberiséghez köti Őt. Mivel Istennek mindig van szándéka, és minket a saját képmására teremtett, helyes dolog, ha célokat akarunk megvalósítani.
A probléma általában nem a célokkal és a teljesítményekkel van, hanem azzal a tendenciával, hogy emberek erkölcsi iránytű nélkül követnek célokat és folytatnak önmegvalósító tevékenységeket. Az a fajta önmegvalósítás, amely nem enged teret Istennek, törvénynélküliséghez vezet. Ha valami az önmegvalósítás útjába áll, azt a terhet az ember le akarja rázni magáról. Bármilyen ígéretet megszeghet, és elháríthat minden olyan kötelezettséget, amellyel nem ért egyet. Az ilyen emberek számára nem létezik etikai alap, sem kritériumok, amelyek segítségével megítélhetnék, melyek a magasabb rendű életcélok és életformák. Amennyiben a személyi gyarapodás és kielégülés a legfőbb jó, akkor bármit lehet csinálni, ami ilyen gyümölcsökkel kecsegtet. Az egyén kötelessége helyébe az egyén haszna lép, "az önkifejezés letaszítja a tekintélyt a trónról". Mindenki azt csinálja, amit jónak lát. Vannak, akik ezt kiabálják: "Nekem senki ne mondja meg, hogy mit csináljak!" Mások kicsit finomabban fejezik ki magukat: "Hűnek kell maradnom önmagamhoz." A szentimentalisták így mondják: "A szívemre kell hallgatnom, bárhová is vigyen." Az eredmény mégis ugyanaz. Az önmegvalósítás az énnel szembeni megbocsátó engedékenységgé és közönséges önzéssé válik. (folyt. köv.)

Dan Doriani
« Utoljára szerkesztve: 2014. Április 15. - 21:06:58 írta Kálmán »



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2014. Április 29. - 17:51:49
Az istenfélő férfi


Ismertethetjük ugyan kultúránknak a férfiasságról alkotott téves elgondolásait, menekülni előlük mégsem nem tudunk. Egy-egy felismert hibára gyakran reagálunk úgy, hogy az ellentétes hibát követjük el. Például a feministák válaszoltak azoknak, akik hangsúlyozták a két nem közötti különbségeket – a biológiai különbözőséget kivéve minden eltérést kulturális hatásokra vezettek vissza. Figyelmen kívül hagyva a nemek közti különbségeket, megpróbálták nőiesíteni a férfiakat és férfiasítani a nőket. Az antifeminista reakció viszont ismét csak a férfi és a nő egyediségének a kidomborítása volt. Az olyan könyvek, mint a Men Are from Mars, Women Are from Venus azt sugallják, még ha kicsit ironikus hangvételben is, hogy a férfi és a nő nemcsak hogy különböző faj, de más bolygóról is származnak.
Megvizsgáltuk a férfiasság négy modelljét: a keményfiút, a gondos családfenntartót, a gyöngéd férfit és az önmegvalósító férfit. Azzal, hogy ismertettem mindegyik erős és gyenge oldalait, megpróbáltam elkerülni, hogy egyszerűen csak a hibákat soroljam és azokra reagáljak. Értsük meg, ha egy hibára az a válaszunk, hogy a másik végletbe fordulunk, még mindig a hiba hatása alatt állunk. (Ha az apánk könyörtelenül vert minket, és mi megfogadjuk, hogy soha egy ujjal sem nyúlunk a gyermekeinkhez, még akkor sem, ha a testi fenyítés helyénvaló lenne, még mindig az apánk befolyásolja szülői magatartásunkat!) Annál többre van szükség, hogy felcímkézzük a hibákat és elkerüljük őket. De még az sem elég, ha minden típusból megtartjuk a jó dolgokat.
Az egyetlen megoldás, ha olyan modellt keresünk, amely a legtöbb eséllyel kecsegtet az újrakezdéshez. Nem szabad kultúránkat úgy "megkeresztelni", hogy egy lényegében világi modellt nyakon öntünk néhány igeverssel – ugyanakkor az sem kivitelezhető, hogy mindenre reagáljunk, ami kultúránkból érkezik. Elvégre egyetlen kultúra sem tud fennmaradni, ha Isten útját elveti. Én magát Istent ajánlom az istenfélő férfiasság mintájaként. Esetleg fel is tűnt már valakinek, hogy tettünk néhány lépést ebbe az irányba:
– Jézus, mikor kereszthalált halt, azt a sziklaszilárd keménységet, lelkierőt és önmegtagadást testesítette meg, mely a mások javát tartja szem előtt.
– Amikor Isten megteremtette a világot, és megváltotta népét, Ő lett a legfőbb és leggondosabb családfenntartó.
– Akárcsak a gyöngéd férfi, Jézus is tudta, hogyan kell sírni.
– Ugyanúgy, mint az önmegvalósító férfi, Jézus is tisztában volt azzal, hogy mit akar tenni az életével.
Ez lesz könyvünk alaptémája: Az istenfélő férfiasság alapja Isten üdvözítő kegyelme. Ezért, amikor az Isten szíve szerint való férfi keresi a megfelelő életmintát, magára Istenre irányítjuk a figyelmünket. Isten személye és munkája áll majd előttünk modellként a házasságban, az apai szerepben, a munkahelyen, a vezető pozícióban vagy a barátságban. A keresztyén barátságról szóló tanulmányok például rendre Dáviddal és Jonatánnal valamint Ruth-tal és Naomival kezdik, és csak ezután térnek rá a Példabeszédekben megörökített barátságra. Azt is látni fogjuk, hogy az Istentől való barátságokat az őszinteség, a nyitottság és a segítő jelenlét jellemzi. A munkát tekintve, az istenfélő férfi követi a munka és pihenés Istentől kapott mintáját. Az apaságról szóló fejezetben nem lesznek listák arról, hogyan neveljünk tanítványokat és miként fegyelmezzünk. Ott
inkább a mi Atyánk leglényegesebb tulajdonságait – igazságát, szeretetét és hűségét – vizsgáljuk meg, és alkalmazzuk azokat a mai apákra is. Egyszóval az Isten szíve szerint való férfi kegyelemből, nem pedig törvények szerint; a jelleméből fakadóan, nem pedig technikák szerint él; vagyis röviden, az élő Isten által adott mintát kívánja követni.

Kérdések

1. A férfiasság kortárs típusaiból melyiket érzed legközelebb magadhoz: a keményfiút, a gondos családfenntartót, a gyöngéd férfit vagy az önmegvalósítót?
2. Ha megkérdeznéd a hozzád legközelebb állókat, vajon ők melyik modellhez sorolnának téged? Melyik típus a legszimpatikusabb neked? És a közösségetekben élő férfiaknak? Miért?
3. Miért kapja a keményfiú a legtöbb szavazatot? A könnyek a gyengeség vagy az erő jelei? Ki sír többet: az éretlen férfi vagy az érett férfi? Indokold meg válaszodat!
4. Hogyan igazítja helyre felfogásodat és a mai kort meghatározó nézeteket a férfiasság bibliai modellje?
(folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #18 Dátum: 2014. Május 30. - 21:13:58
II. Rész

Az Isten szerinti férfi a családban

3.

Az Isten szerinti férfi mint házastárs


Amerikaiak egy csoportját 1985-től 1991-ig fogva tartották a libanoni polgárháborúban. Az ő esetük jól példázza, mennyire szüksége van az embernek társas kapcsolatokra. Elképzelhetetlenül nyomorúságos körülmények között formálódtak közösséggé. Fülledt, ablaktalan cellákban laktak, amelyek alig voltak nagyobbak egy sírgödörnél. A plafon olyan alacsonyan volt, hogy nem lehetett kiegyenesedve járni. Nyáron az elviselhetetlen hőségtől, télen a kegyetlen hidegtől szenvedtek. Állandóan moszkitókkal és férgekkel kellett hadakozniuk. Évről-évre viselték ugyanazt az öltözet ruhát. Szinte 24 órán keresztül vonszolták magukkal súlyos láncaikat, és mindössze 10 percet kaptak arra, hogy szükségeiket elvégezzék. Hónapok teltek el mosakodás nélkül, és hosszú időszakokat töltöttek sötét szobákban, fény nélkül. Gyakran teljesen elszigetelték őket egymástól, és ha együtt is lehettek, nemegyszer megtiltották nekik, hogy beszélgessenek.
A megpróbáltatások ellenére közösséggé formálódtak. Amikor megengedték a beszédet, Terry Sutherland franciát és állattartást tanított a többieknek. Terry Anderson papírfecnikből és alufóliából összehozott egy sakk-készletet, egy pakli kártyát, egy Scrabble-t és egy Monopoly-t, majd igazi versenyszellemtől átitatva vetette bele magát a játékba. Barkochbáztak is, és szóban idegenvezették egymást a világ nagyvárosaiban.
Kiszabadulásuk után egy újságíró feltette a kérdést: – A fogság alatt melyik volt a legszörnyűbb nap?
Az emberek többféle válaszra számítottak. Talán azok lehettek a legsötétebb napok, amikor az őrök körbevették őket, bekötötték a szemüket, összeláncolták őket, aztán gúnyos tisztelgések közepette hangosan ordítozták, hogy "Heil Hitler!". Vagy talán a megaláztatások: az egyik fogoly például hajlamos volt a szédülésre, ezért jól megforgatták, aztán elengedték, és nagyokat kurjantva röhögtek, amikor elvágódott a földön. Vagy talán a verések voltak a legrosszabbak; esetleg amikor felkészültek, hogy szabadon engedik őket, azután hirtelen minden reményük ismét szertefoszlott. Vagy talán amikor úgy szállították őket új helyre, mint a holttesteket, mozdulatlanul, fejük búbjától a talpukig szorosan betekerve, teherautók fullasztóan forró platóján.
Nem, nem – a megkérdezettek egyre csak a fejüket rázták. A legrosszabb nap a karácsony volt. Karácsonykor fájt legjobban a magány és a családtól való távollét. A legrettenetesebb karácsonyt 1986-ban ülték. Az őrök négy foglyot, Andersont, Sutherlandet, John McCarthyt és Brian Keenant összeláncolták, nem volt náluk sem könyv, sem újság, sem rádió. Tilos volt megszólalniuk, pedig látótávolságra ültek legalább az egyik társuktól. Ismertek egy nagyon kezdetleges jelbeszédet, melyben a betűket egyenként kell mutogatni, és a kommunikációs lánc oda-vissza, ha lassan is, de működött. Egyszercsak Anderson levette a szemüvegét, ami kicsúszott a kezéből, darabokra tört, és ezzel a lánc megszakadt. A férfiak azt mondták, hogy az volt a legszörnyűbb nap. Valóban az volt a legszörnyűbb nap, mert Istennek az volt a szándéka, hogy az emberiség társkapcsolatokban virágozzék. A házasság és a család pedig ezeknek elsődleges forrásai. Isten úgy teremtett bennünket, hogy a kollégiumban is, a munkahelyen is, a tornacsapatban is, a közösségi házban is, a gyülekezetben is, otthon is, sőt még a börtönben is keressük a kapcsolatokat.
Annak a nyomorúságos karácsonynak a története azért üt szíven minket annyira, mert társas lények vagyunk. Átéljük a szereplők megrázkódtatását is, mert az az Isten teremtett bennünket a saját képmására, aki a kapcsolatokban mindig a kezdeményező. Isten – az Ő szeretetétől indíttatva – kapcsolatba lép az emberrel, és amikor a saját hasonlatosságára teremtett minket, olthatatlan vágyat adott arra, hogy más emberekkel lépjünk érintkezésbe. Ahhoz, hogy egész emberek lehessünk, szükségünk van társakra.
Isten a házasságot a felnőtt társas kapcsolatok forrásának és kezdőpontjának szánta. Jézus azt mondta, hogy a házasságban Isten maga kapcsolja össze a férfit és a nőt, és amit Ő összekötött, azt senki nem választhatja szét (Mt 19,4-6). A házassági társkapcsolat nagyon kizárólagos, bensőséges és szenvedélyesen odaadó. A benne megélt szerelem gyümölcsei a gyermekek, velük együtt egy újfajta kapcsolatrendszer jelenik meg: két egyenlő fél kapcsolata, a szülőségben viszont nem egyenlőek a viszonyok. A házasságon és a szülői viszonyokon kívül találjuk még a társadalmat a maga sokféle, széleskörű és lazább kapcsolatrendszereivel.
Minden kapcsolat tanít nekünk valamit önmagunkról, és mindegyik utal az Istennel való kapcsolatunk jellegére is. Szülői minőségünkben például Isten
önfeláldozó szeretetét és atyai gondoskodását tanuljuk. A gyermekeknek sokféle szükségleteik vannak. Rajtuk keresztül ismerjük meg az adás Istentől származó örömét. Olyanoknak adunk, akik nem tudnak szinte semmit sem viszonozni. Amikor lemondunk értük valamiről, részesei lehetünk annak az örömteli áldozatkészségnek, amelyet Isten tanúsít gyermekeivel szemben. Mikor együttérzünk gyermekeinkkel, ha azok a legbutább vagy akár a legkomolyabb dolog miatt keservesen sírnak, Istennek irántunk táplált, együttérző szeretetét éljük át. Amit azonban a legintimebb társas viszony, a házasság taníthat nekünk Istenről és önmagunkról, semmilyen más társkapcsolathoz sem mérhető. (folyt. köv.)

Dan Doriani
« Utoljára szerkesztve: 2014. Május 30. - 21:15:44 írta Kálmán »



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #19 Dátum: 2014. Június 01. - 11:41:51
:like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #20 Dátum: 2014. Július 19. - 17:11:59
Házasság a teremtés hajnalán - Egymás mellé rendelve (1Mózes 1)


Már a kezdet kezdetén is azzal a szándékkal teremtette Isten Ádámot és Évát, az első férjet és az első feleséget, hogy azok kétféleképpen viszonyuljanak egymáshoz: szemtől szembe és egymás mellett állva. Amikor szemtől szembe álltak, egymással találkoztak testileg és lelkileg; amikor pedig egymás mellett álltak, a világgal találkoztak. Egymás mellett – de mondhatjuk akár úgy is, hogy vállvetve – munkálkodtak azon, hogy hatalmuk alá hajtsák a földet. Uralkodtak az állatokon, gondozták a növényeket és kiaknázták a föld kincseit (1Móz 1,26-29; 2,8-12. 15). Az 1Mózes 1-ben a hangsúly azon van, hogy Ádám és Éva egymás mellett álltak. Isten megáldotta az emberiség munkáját, mikor ezt mondta: "Töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen" (1,28). Ádám és Éva a munkájukkal
tükrözték Isten képét. Isten, a Király uralkodott mindenen, az emberiség pedig Isten helyett uralkodott a földön, mint az Ő alkirályai. A férfi és a nő
egymás mellett, együtt szolgáltak, partnerekként kormányozták a jó földet.
Az 1Mózes 2,20-ban Éva Ádám "hozzáillő segítőtársa" a rábízott feladatban, ami jó néhány vitát kavart már arról, hogy a férfi és a nő hogyan dolgozzanak együtt. A soviniszták ezt harsogják: "Na ugye, ez is csak egyet bizonyít, a nő azért van, hogy a férfit segítse!" Erre a feministák így replikáznak: "Nem, nem, ez azt mutatja, hogy a férfinak segítségre van szüksége!"
A megoldás sokkal egyszerűbb és boldogítóbb annál, amit a nemek harcosainak vitája sugall. Azzal, hogy Isten az asszonyt "segítőnek" nevezte, egyáltalán nem az alacsonyabb rendűségére célzott. Gondoljunk csak arra, hányszor beszél Isten önmagáról úgy, mint aki Izráelt segíti (2Móz 18,4; 5Móz 33,29; Zsolt 10,14; 118,7 stb.). A segítségben nincs benne az alsóbbrendűség – hiszen minél erősebb vagyok, annál inkább tudok másokon segíteni. Csak akkor tudok a gyerekeimnek a matematikában vagy a biológiában segíteni, ha többet tudok náluk. Ha viszont ők is tudnak annyit, mint én, segítői minőségem nagyban veszít jelentőségéből. Ha pedig kevesebbet tudok náluk, aligha tudok nekik segíteni. Tehát helyesbítünk a soviniszta állásponton, és azt mondjuk: "Isten segítőnek szánta az asszonyt, de ahhoz, hogy segíteni tudjon, erősnek kell lennie." Ki kell javítanunk a feministákat is: "Isten segítőnek teremtette az asszonyt, tehát legyenek hajlandóak segíteni."
A Föld irányításának feladata az Úr képviselőjeként az 1Mózes 1-ben kap nagy hangsúlyt. A férfi és az asszony egy csapatot alkotnak, és kinyilvánítják
készségüket arra, hogy segítik egymást e nagyszabású megbízás elvégzésében. Ez a házasságban az "egymás mellettiség". A "szemtől- szembeniség" az 1Mózes 2-ben bontakozik ki. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #21 Dátum: 2014. Július 19. - 18:29:30
Házasság a teremtés hajnalán - szemtől szemben egymással (1Mózes 2)


Az 1Mózes 2 új szemszögből ismétli meg a teremtés történetét, és kicsit más sorrendet említ. Az 1Mózes 2-ben a 7. vers tudósít arról, hogy Isten megalkotta Ádámot: "Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából". Évát azonban csak később alkotta meg, ahogy azt a 21-22. versekben olvassuk: "Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen." Ádám és Éva tehát az emberiség kezdetén nem voltak házaspár. Az Ádám és Éva teremtése között eltelt időszak életbevágó alapelveket tár elénk a férfit, az asszonyt és a házasságot illetően.

Ádám, mint “agglegény”

Isten az agglegény Ádámnak egy sor feladatot adott. Megbízta azzal, hogy művelje, gondozza és őrizze a kertet (2,15). Az arany, az ónixkő, az illatos gyanta és a világ más tájain hömpölygő folyók említése (2,10-14) azt sejteti, hogy a munka kiterjedhetett a kert határain kívülre. Mégis bármilyen gyönyörű is volt a Föld, valami hiányzott (1Móz 2,18). Az 1Mózes 2,15-17-ben azt olvassuk, hogy Ádám kapott egy parancsot, miszerint a jó és a gonosz tudásának a fájáról nem szabad ennie. Majd a 2,18-21-ben ez következik:

“Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat. Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi. Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére.”

Idézzük csak fel, hogyan végződött a teremtés egyes napjainak a beszámolója az 1Mózes 1-ben: "És látta Isten, hogy ez jó". Ez a mondat, vagy ennek a megfelelője hatszor bukkan föl (1,4. 10. 12. 18. 21. 31). Azt olvassuk, hogy "Nem jó az embernek egyedül lenni" (2,18 – kiemelés tőlem). Ez a váratlan negatív megfogalmazás fennakadást okoz a dolgok menetében és meghökkenti az embert. Isten meglát valami rosszat a paradicsomban, pedig még nem jelent meg a bűn. Ádám problémájára Isten azon nyomban talál megoldást: "Alkotok hozzáillő segítőtársat". Mégsem lát azonnal munkához, inkább az a benyomásunk, hogy nem törődik Ádám bajával, hanem leülteti, hogy nevet adjon az állatoknak. Nekünk leesik az állunk, Isten elégedetlen, annak viszont semmi jele, hogy Ádámot zavarná valami – még nem. A kulcs az állatok elnevezése lesz.
A névadás is azt fejezi ki, hogy Ádám uralkodik a teremtésen. Ahogy a mai felfedezők csillagokat, üstökösöket és betegségeket neveznek el, ugyanúgy adtak nevet az uralkodók mindenféle dolognak a régmúlt időkben (vö. Dán 1,6-7). Természetesen ahhoz, hogy Ádám el tudjon nevezni egy állatot, meg kellett azt figyelnie, és el kellett néhány dolgon gondolkoznia: "Mi is ez az állat? Mi a legfontosabb benne, mi a lényege? Mi lenne a legtalálóbb név neki?" A névadás folyamatát leíró versek ismétlődnek. Isten odavitte az állatokat Ádámhoz, "hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi. Így adott az ember nevet …" (19-20. – kiemelés tőlem). Az ismétlés arra utal,
hogy a feladat elvégzése sok időt vett igénybe. Aztán váratlanul ismét megjelenik a gondolat, hogy Ádám egyedül van, segítőtárs nélkül: "De az emberhez illő segítőtársat nem talált". Vajon miért tér vissza Mózes első könyve az egyedüllét problémájához most?
Miközben Ádám az állatokat nevekkel látta el, nem kerülhette el figyelmét az a tény, hogy minden állatnak volt társa, párja, csak ő volt egymaga! Az állatok párban jöttek, de hol volt az ő partnere? Biztosan megcsodálta Isten teremtményeit, de azt is megállapította, hogy egyik sem hozzá való. Vegyük csak példának okáért a kutyákat. Klassz dolog csavarogni, birkózni velük, feldobni egy teniszlabdát, és nézni, hogy kapják el a levegőben. Milyen megnyugtató, ha karosszékünk mellett szuszog egy elégedett eb, és mi a fejét simogatjuk. A kutyák majdnemhogy feltétel nélkül tudnak szeretni, ráadásul némelyikük még keményen dolgozik is, mégis: korlátozott lények. Arra kiválóan megfelelnek, hogy barangolásaink során elkísérjenek bennünket, de arra már nem alkalmasak, hogy az élet örömeit, szomorúságait megosszuk velük. Az ember úgy tud kapcsolatot teremteni a kutyával, hogy leereszkedik az ő szintjére, a kutya viszont soha nem tud az ember szintjére felemelkedni. Az ember a szív dolgait csakis egy másik emberrel tudja kitárgyalni.
Úgy gondolom, hogy Ádám is megértette ezt, miközben a névadást végezte. Isten azért kérte meg őt, hogy nevezze el az összes állatot, mert szerette volna, ha Ádám meglátja egyedüllétét és magányosságát. Ádámnak meg kellett értenie, hogy a munka és az állatok soha nem fogják kielégíteni. Többre volt szüksége, és most már tudta is. Ezért tér vissza Isten Ádám magányához a 2,20-ban.

“Nem jó az embernek egyedül”

Akármeddig is tartott, az állatok felvonulása világossá tette Ádám számára, hogy fölöttük áll, de egyedül van. Minél inkább szemlélte az állatokat, annál világosabbá vált, hogy nem közülük kell társat keresnie. Ádám keresett, de nem talált. Most, mikor a férfi is Isten szemével látja a helyzetet, Isten egy asszonyt teremt neki, mert Ádám felkészült arra, hogy társa legyen. Ray Ortlund, mikor értelmezi az 1Mózes 2-t, tökéletesen rátapint a lényegre:

"Miután az utolsó állatok is megkapták új nevüket, és elvonulnak, a férfi kérdőn feltekint. Isten így szól:
– Fiam, szeretném, ha lefeküdnél ide. Csukd be a szemed, és aludj.
A férfi mély álomba merül. A teremtő munkához lát: felnyitja a férfi oldalát, kivesz egy oldalbordát, bezárja a sebet, és elkészíti az asszonyt. Az asszony ott áll előtte, tökéletes, lélegzetelállító, és kizárólag a férfi igényeinek megfelelő. Az Úr ezt mondja neki:
– Leányom, szeretném, ha kicsit félreállnál. Mindjárt visszajövök érted …
Akkor Isten megérinti Ádámot, és így szól:
– Most már ébredj, fiam. Itt van még egy teremtmény, akit el kell nevezned.
Akkor Évát odavezeti Ádámhoz."


Amikor Ádám meglátja Évát, kiejti az emberiség első feljegyzett szavait. Nem az történik, hogy füttyent egyet: Vive la différence! (Éljen a különbözőség!) De nem is nyög fel, hogy: Itt közelít az én rabtartóm! Ehelyett költői szavakat rebeg: – "Végre!" Az eredménytelen keresgélésnek vége. "Ez most már csontomból való csont, testemből való test" (2,23). Ott állt előtte az a társ, aki után megtanult vágyakozni, aki partnere lesz. Az, hogy a társa egyenlő vele, nem jelent rá nézve semmilyen veszélyt, de a különbségekben sem kell menedéket keresnie. A férfit izgalommal tölti el, mikor megérti, hogy csak az asszony képes kielégíteni a benne oly régóta égő vágyat a társkapcsolat és közösség után. Az asszony – menyasszonya és felesége – a férfihoz illő megfelelő segítő, mivel az ő testéből van, mégis más, mint az ő teste. Ezért örvendezik a férfi a látványtól oly nagyon, majd feleségül veszi az asszonyt. Az asszony beteljesíti, kiegészíti őt.
A házaspárok túl könnyen szem elől tévesztik a házasság szemtől-szembeni dimenzióját. Az évek múltával, ahogy a gyereknevelési, munkahelyi és anyagi gondok ránk nehezednek, még a legjobb házasság is olyan kapcsolattá válhat, amely pusztán együttműködés az ellenkező nem egyik kedves tagjával, aki megosztja velünk az ágyat és a tűzhelyet. A viszonyban a felek egyre többet állnak vállvetve egymás mellett, és egyre kevesebbet egymással szemben.
Még azok fejében is sokszor elhalványul ez, akik a házasságról tanítanak másokat. Az egyik évben a feleségem súlyos bélfertőzésben szenvedett, amelyet a giardia nevű mikroorganizmus okozott. Február 1-jén megbetegedett. Azt hittük, hogy egy átlagos, jóllehet igen erős gyomorvírus támadta meg. Az volt a furcsa, hogy hol jobban volt, hol rosszabbul, megint jobban, aztán megint rosszabbul 5-6 napon keresztül. Az orvos úgy ítélte, hogy nem lesznek súlyosabb következmények, majd néhány napra elutazott. A panaszok nem enyhültek, és mikor az orvos visszatért, a feleségemet ismét bevittük, de a legfontosabb vizsgálat eredményei késtek. A 12. napon is még az eredményt vártuk, de amikor a feleségem felkelt, hirtelen hányni kezdett, és visszazuhant az ágyra, úgy döntöttem, még egyszer beviszem a kórházba, függetlenül attól, hogy megérkeztek-e már az eredmények.
Egész délelőtt bent voltunk, és mikor hazaértem, nekiláttam eltüntetni a napok óta felgyülemlett piszkos edényeket és a szennyest. A teológián oktattam, amikor a betegség meglepett bennünket a második félévben; a nagyon eredményesen lezárt első félévem jutalma az volt, hogy a második félévben jelentősen növelték az óraszámomat. A többletórákon kívül azon a héten még külön előadást is kellett tartanom. Ráadásul pont akkor robbant le a mélyhűtőnk; a gyerekek és én is náthásak voltunk, és a házban több helyen is elektromos problémák jelentkeztek. Egyszerűen képtelen voltam aznap este bejutni a kórházba, de még a következő napon sem, mivel a gyerekeket ápoltam, végeztem a házimunkát, és persze közben dolgoztam. A rákövetkező napon feleségem, most már sokkal jobb állapotban, felhívott, és kérdezte, mikor tudok bemenni hozzá. Éppen kezdett már rend lenni körülöttem, és valami a lelkem mélyén nagyon vágyott arra, hogy otthon maradjak és dolgozzak. Ám aznap volt a február 1-jén kezdődött betegség 14. napja – éppen Valentin-nap! Meg kellett őt látogatnom. Útban a szobája felé, benéztem a kórház virágüzletébe. Még csak délelőtt 11
óra volt, de már minden alkalmi csokrot elvittek. Akkor elhatároztam, hogy valami nagyot választok, és megragadtam a legnagyobb és legdrágább csokrot a hűtőből, egy óriási, sárga virágokból álló zuhatagot. Pár lépés választott el a kórterem ajtajától, mikor feleségem – megérezve jelenlétemet? – kikukucskált. Tekintetünk találkozott, és az ajtóban szorosan átöleltük egymást. A virágok látványától szeme könnybe lábadt, és halkan ezt suttogta:
– Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű virágokat!
Ez így azért nem volt igaz, mindenesetre értettem, mire gondol.
A jeles dátum napjára régen eltervezett programunkat persze el kellett halasztanunk. (Mikor a gyerekek kicsik, annak az esélye, hogy Valentin-napon bármilyen romantikus terveket valósítsunk meg, fordítottan arányos a terv kivitelezésére tett erőfeszítések nagyságával.) Mégsem volt soha olyan szívmelengető Valentin-napunk, mint azon a délelőttön, mikor két órán keresztül a kórház előcsarnokában kéz a kézben üldögéltünk, üdítőt kortyolgattunk, és néztük az előttünk elhaladó embereket. Hogy miért? Mert a feleségem "csontomból való csont, testemből való test", és a betegsége alatt eltelt időben meg az előtte való rohanós időszakban én erről teljesen megfeledkeztem. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #22 Dátum: 2014. Július 20. - 16:54:48
Milyen a jó házasság? (1Mózes 2,24-25)


A karrierépítés, gyermeknevelés éveiben a férfiak hajlamosak megfeledkezni a házasság szemtől-szembeni eleméről. Sokat segít, ha visszatérünk az 1Mózes 2-höz, és megnézzük, milyen izgalommal töltötte el Ádámot és Évát a kapcsolatuk, és hogy mennyi kiváló dolgot fedeztek fel egymásban. Legyen a mi mércénk Ádám öröme, amit akkor érzett, mikor a feleségét felfedezte! Igen; a házasságban nemcsak rendnek, de örömnek is kell lennie. Az 1Mózes 2 utolsó sorai a házasság jó rendjéhez elengedhetetlen alapelemeket ismertetik: "Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége, de nem szégyellték magukat" (24-25).
Az 1Mózes 2,24 három, egyenlő mértékben fontos dolgot sorol föl, amelyek a házasság alapjait megszilárdítják. Ha mind megvannak, olyan erősek, mint egy háromlábú szék; ha az egyik láb kiesik, a kapcsolat összeomlik. Az egészséges házassághoz a trió mindhárom tagjára szükségünk van.

“A férfi elhagyja apját és anyját”

Nyilvánvaló ebből, hogy a férj és feleség közötti kapcsolat megelőzi a szülőgyerek kapcsolatot. Jelzi, hogy a házasság az alapintézmény. Sokan talán rácsodálkoznak, hogy Isten miért íratta Mózessel azt, hogy a férjnek el kell hagynia a családját, közben pedig nincs szó a feleségről. A válasz az, hogy Mózes korának kultúrájában mindenki természetesnek vette, hogy a feleség elhagyta a családját. Ezt senkinek nem kellett megmondani. Mózes azonban hozzáteszi, hogy a férjnek is el kell hagynia a családját. Nem szabad a feleségét az apja házába visszavinnie, és az apja irányítása alá helyeznie. Teljesen új családi életet kell kezdenie.
Az esküvői szertartások nagyon bölcsen utalnak erre, mikor az apa fogja a lánya kezét, és belehelyezi azt a vőlegény kezébe, amit (eredetileg) nem azért tesz, mert pózolni akar a fényképezők előtt, hanem hogy megmutassa: a lánya kilép az ő házából és fennhatósága alól, hogy ezentúl egy másik férfi házában és fennhatósága alatt éljen.

“Ragaszkodik feleségéhez”

"A férfi … ragaszkodik feleségéhez." Ez azt jelenti, hogy a férj és a feleség bensőséges viszonyt hoznak létre új családjukban. Pál is ezt erősíti, mikor az 1Mózes 2-t idézi az Efézus 5,31-ben, és azt mondja (az eredeti szöveg szerint), hogy "össze vannak ragasztva". Társakká válnak egy életre, miközben a szeretet és a hűség egyre mélyül közöttük. A nehézségek, próbák ellenére is gondozzák kapcsolatukat.
Egyszer előadást tartottam a házasságról, és a végén odajött hozzám egy háromgyermekes fiatal édesanya. A férje néhány lépéssel távolabb álldogált. Az asszony ezt mondta:
– Tudja, Bob és én meglehetősen nehéz évet tudhatunk magunk mögött. Bobnak nagy kihívásokkal kellett szembenéznie a munkahelyén, a gyerekekkel is voltak bajok, és mi is sokszor összecsaptunk. Volt olyan is … – szünetet tartott –, hogy egyáltalán nem szerettük egymást. Most már azonban kezdenek helyrerázódni a dolgok.
Ez az asszony, illetve ez a házaspár, valamit megértett. Mikor a házasságuk megromlott, nem adták föl, mert tudtak valami jobbat. Tartották magukat továbbra is "hűségesküjükhöz". A régi, angol menyegzői fogadalom így hangzik: "hűségesküvel kötelezem el magam melletted". A hűségeskü tulajdonképpen a ragaszkodás, kitartás. A hűségeskü összetartó erő. A hűségeskü a halálig tartó hűség záloga. Előfeltételek nélküli megbízhatóságot, állandóságot, bizalmat, hűséget és kitartást jelent. A házassági szerződésben még a házasság létrejötte előtt lefektetik, mi történjen, ha a házasság felbomlik, ezért a házassági szerződés a hűségeskü ellentéte.
A hűségeskü a házasságban alapvető tényező. A sírig tartó hűség ígérete logikusan megelőzi a szexuális egyesülést, hiszen ez teremti meg a közeget a bensőségességhez, az egyesülés során megnyilvánuló gyengédséghez, kitárulkozáshoz és teljes odaadáshoz. A hűségeskü alapján a férfiak és nők gyermekeket hívnak életre, és közben nem kell attól rettegniük, hogy társuk elhagyja őket.
Individualista kultúránk teljesen elutasítja a hűségesküt. Sokan csak azért lépnek házasságra, hogy olyan előnyökhöz jussanak, mint a szeretet, a törvényes utódok, vagy az a ház, amelyet csak két fizetésből lehet fenntartani. Így azután, amikor a házasság költségei hosszabb időn keresztül meghaladják a házassággal járó előnyöket, szinte mindig felmerül a válás gondolata. Mások elvetik a válás és a be nem tartott ígéretek gyakorlatát, és úgy "oldják meg" a dolgot, hogy mindenféle elkötelezést kerülnek. Hátat fordítanak a házasságnak, és minden kínálkozó alkalomra nyitottak.
Az a vágy, hogy minden lehetőség nyitott maradjon, kikezdi a házasság stabilitását. Az embereknek biztonságra van szükségük – de a korlátlan kínálat ezt a biztonságot semmisíti meg. Nem elég szeretetteljes döntéseket hoznunk. El kell köteleznünk magunkat, és úgy kell kötelezettségünkhöz ragaszkodnunk, hogy közben elvágjuk az utat más döntések felé.
Képzeljük el, hogy üzleti megbeszélésen vagyunk, amikor az egyik kollégánk, David elmondja munkatársunknak, Joe-nak, hogy egy igen csinos kolléganő, Jennifer "érdeklődik" utána, noha Joe nős. Tegyük fel, hogy ezek után David felajánlja Joe-nak a saját lakását egy légyottra. Joe elgondolkozik az ajánlaton, majd a következő szavakkal utasítja azt el: igen, Jennifer valóban csinos, és az ajánlatod igen nagylelkű, de úgy gondolom, hogy mind a karrierem, mind a házasságom szempontjából az lenne a legjobb, ha nem bonyolódnék semmilyen viszonyba a munkahelyi titkárnőkkel. Felteszem a kérdést: vajon Joe felesége boldog lett volna, ha kihallgatja ezt a beszélgetést??
Egyáltalán nem! Joe felesége valószínűleg azt akarná, hogy a férje még csak ne is fontolgassa az ajánlatot. A feleségek a hűség egyértelműségére vágynak, nem pedig latolgatására; nem akarják, hogy férjük eltűnődjék, és csak azután döntse el, hogy mi a legjobb. Rendíthetetlen eltökéltségre és nem bölcs körültekintésre áhítoznak. Azt szeretnék, ha férjük így kiáltana fel: "Szó sem lehet róla! Én házasember vagyok!"
A hűség záloga nélkül a házasság pusztán az érzelmek tartósságának az ígérgetése, bizonygatása, valamiféle bebiztosítás az idő vasfoga, a betegségek és az olyan feszült időszakok okozta káros hatások ellen, amikor az egyik fél többre viszi, és nagyobb "hasznot" hoz, mint a másik. Ám az Isten szíve szerint való férfi nem olyan ember, aki fogadásokat köt a jövő bizonytalan kimenetelére. Úgy szeret, ahogy Isten: nagyvonalúan és állandóan. Ha agyába beférkőzik a gondolat, hogy házasságával nem csinált túl jó "üzletet", és talán jobban járna a "szabadpiacon", akkor visszagondol arra, hogy Isten Krisztus hasonlatosságára újjáteremtette őt – és Jézus sem kötött túl jó "üzletet", amikor az egyházat jegyezte el magának. A mi példaképünk Isten, aki ezt mondta Izráelnek: "Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled … és az enyém lettél" (Ez
16,8b). Isten megtartotta az esküjét, jóllehet az, amit Izráel hozott a kapcsolatukba, közelébe sem érhetett annak, amit Ő vitt bele.
A mi mércénk, normánk Isten szövetségi hűsége. Krisztus hűséges szeretete a keresztyén férfi házassági szövetségének a mintája. Jézus nem azért szereti az egyházat, mert az makulátlanul tiszta; éppen azért tisztogatja az egyházat, hogy makulátlan legyen. Ugyanígy az istenfélő férjek a feleségüket hibáik ellenére szeretik, és nem csak addig, amíg ezek a hibák ki nem ütköznek. Vagyis nem vesszük nagyító alá feleségünket minden héten, hogy eldönthessük, szeressük-e még őket egy kicsit tovább. Ezért az a gondolat, miszerint mindig meg kell újítani döntéseinket még arról is, hogy hűségesek maradjunk, nagyon naiv elképzelés.
Néhány éve egyéves tanulmányi szabadságomat töltöttem a Yale egyetemen, és beiratkoztam egy doktori szemináriumra, melyen életem döntő fordulatot vett. Egy vehemens feminista diák leírta, milyen feszültséget jelent neki a katolikus hite és feminizmusa között feszülő ellentét. Így fogalmazott: "Vallom azt, hogy az egyház patriarchális, és elnyomja a nőket". Majd elkezdte ócsárolni azokat a bibliai részeket, melyek "sárba tiporják" az asszonyokat, és számukra "terrorizáló szövegeket" tartalmaznak. Aztán egy személyes vallomás következett: "Minden reggel, amikor felkelek, megkérdezem önmagamtól, hogy tudok-e egyszerre keresztyén és nő lenni." Kis szünetet tartott, aztán felsóhajtott: "Minden reggel úgy döntök, hogy keresztyén maradok … még akkor is, ha tudom, hogy ez mint nőt, megöl engem."
A hallottakat sokféleképpen kommentálhatjuk: szörnyülködhetünk azon, hogy milyen hatással van ennek a nőnek az életére a feminizmus. Vagy csodálhatjuk hite melletti kiállását. Én úgy vélem, hogy ezt a diákot mindenekelőtt a bizonytalanság jellemzi. Végül is vagy a feminizmusát vagy a keresztyénségét vissza kell vonnia; az olyan "hittel" nincs minden rendben, amely nap mint nap fontolóra veszi a hit megtagadását.
A házasságra is ugyanez áll. Azzal a házassági "hűséggel" valami baj van, amelyik mindig számol azzal, hogy ez a hűség megszűnhet. Ha mindennap megfordul bennünk a válás lehetősége, nem lehetetlen, hogy egy nap rákerül a sor. Ahhoz, hogy hűségesek maradhassunk, nem szabad többé azt kérdezgetnünk magunktól, hogy vajon kitartsunk-e továbbra is!
A diáklány és Joe is, aki megvétózta a kaland ötletét, a decízionizmus (döntéskényszer, döntési mánia) jó példái. Az Amerikában oly népszerű decízionizmus követői évenként, ha nem naponként, újraértékelnek mindent. Minden lehetőségre nyitottak. Arra vágynak, hogy szabadon újragondolhassák minden múltbeli elkötelezettségüket, legyen az házasság, karrier, hit, vagy akár még a szexuális érdeklődésük is. Ez nem egyszer vezet váláshoz, hiszen követői ezt az opciót is meghagyják; másokat pedig arra késztet, hogy a házasság gondolatát is elvessék. Mivel gyűlölik a válást, de semmilyen lehetőség elől sem akarnak elzárkózni, egyik féltartós kapcsolatból a másikba sodródnak.
A Szentírás a házasságot szövetségnek nevezi, amelyet egy férfi ifjúkorának társával köt (Péld 2,17). Egy férfi, aki elválik a feleségétől, hűtlenséget követ el a feleségével szemben, mert ő lett a házassági szövetségben a felesége (Mal 2,14). Többek között úgy tarthatjuk meg szövetségünket a "száraz évszakokban" is, ha úgy gondolunk házassági szövetségünkre, ahogyan Isten gondolkozik az Ő kegyelmi szövetségéről. Isten szeretete irántunk ugyanaz marad még akkor is, ha a mi szeretetünk iránta meghidegül, és csak kelletlenül engedelmeskedünk neki. Isten maximális hűségesküt fogadott. Az Isten szíve szerint való férfi arra kötelezi el magát, hogy úgy szeret, mint Isten: teljes, végleges és tartós odaadással szereti a feleségét.
Ennek tudatában figyelmeztetünk arra, hogy bűnünk és gyengeségünk megfosztanak bennünket attól az erőtől, amire szükségünk van eskünk betartásához. (Egyszer megfogadtam, hogy soha nem jövök dühbe többé. Agondolat rendkívül nemes volt, de nem túl praktikus.) Istent akarjuk követni, de nagyon gyakran nem tudjuk keresztülvinni ezt az elhatározásunkat. Ezért kell naponta az Úrhoz fordulnunk erőért, hogy meg tudjuk tartani esküvésünket, valamint könyörületért, amikor megszegjük azt.
Bukásaink ellenére mindig marad hely a hűségeskünek. Tartanunk kell magunkat az eskünkhöz, hogy szeretjük feleségünket, "míg a halál el nem
választ". Csak ilyen elkötelezettség biztonságában értjük meg, mit is jelent "egy testté" lenni.

Egy testté lesznek

Az "elhagyja" és a "ragaszkodik" után elérkezünk a házasság harmadik lábához, az "egy test"-hez (1Móz 2,24). Az "egy test" kifejezés a házasság szexuális oldalára vonatkozik. A következő sor megerősíti ezt: "Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat". A házasság szexuális vonatkozása Ádám és Éva azon rendeltetésére vezethető vissza, hogy szaporodjanak és sokasodjanak (1Móz 1,28). Szexualitásunk központi eleme a reprodukció. Mégis azt látjuk, hogy ez a megjegyzés nem szól a gyermekekről. Talán Mózes fölöslegesnek tartotta megemlíteni a gyermekeket az 1Mózes 2-ben, hiszen az 1Mózes 1-ben nagy hangsúlyt kapnak. Az, hogy gyermekekről nem esik szó, arra utal, hogy bár a gyermek a házasság normális "eredménye", mégsem létfontosságú összetevője. Vagyis: egy pár akkor is igazán házas, ha nélkülözik a gyermekáldást.
Menjünk tovább: ha a gyermek nem létfontosságú eleme a házasságnak, de a szexuális megnyilatkozás igen, akkor Isten akkor is megáldja a szexualitást, ha abból nem származnak utódok. Isten a szexet a sokasodás céljából adta, ám a fizikai együttlét is kifejezi és mélyíti a szeretetet, még akkor is, ha nincs gyermek.
Végezetre, Ádám és Éva mezítelensége nemcsak testi bensőséges viszonyukra, hanem egyben lelki kitárulkozásukra is utal. A Biblia nyelvén a mezítelenség testi és lelki kitárulkozást is jelent (vö. Ézs 47,3; 2Kor 5,3; Zsid 4,13). Ha valaki nem szégyelli mezítelenségét, annak nincs mit rejtegetnie (vö. 1Móz 3,7-11). Ádám és Éva sem a bűnt, sem a képmutató ravaszkodást nem ismerte még, ezért semmi szégyellnivaló nem választotta el őket. A szégyen nélküli mezítelenség gondolata egymás iránti tökéletes bizalmukat, felszabadultságukat és nyitottságukat mutatja.
Modern korunkban, mikor tudatában vagyunk bűnösségünknek, fájdalmassá és komplikálttá válik a lelki kitárulkozás. Túl sok mindent kell rejtegetnünk
ahhoz, hogy élvezni tudjuk a lelki önátadást. Mégis azt kell mondjuk, hogy egy olyan házasságban, melyben a szeretet és a hűségeskü dominál, bátran elmondhatjuk az igazságot magunkról, mert tudjuk, hogy kedvesünk nem fogja azt ellenünk használni. Tudjuk, hogy azután is szeretni fogjuk egymást, miután az igazság kiderült.

Végkövetkeztetés

Mindannyian vágyakozunk arra, hogy bátran felfedjük önmagunkat. Ez ismét eszünkbe juttatja, hogy Isten a saját képére teremtett minket – társas kapcsolatra, egészen bensőséges viszonyra. Legyenek bár barátaink, ám emberi szinten a házasság a társkapcsolatok legelső és legmélyebb forrása. Ahhoz, hogy ezt a fajta kapcsolatot ápoljuk, egyszerre kell gyakorolnunk a házasságban az egymásmellettiséget és a szemtől szemben állást. Muszáj időt szakítanunk arra, hogy kettesben elmenjünk sétálni, vacsorázni, moziba, sportolni és nyaralni. Amikor szemtől szembe állunk, fejlesztjük és fenntartjuk közös érdeklődésünket. Azonban akkor is közelebb kerülünk egymáshoz, ha együtt dolgozunk. Mikor Isten képviselőjeként a világot kormányozzuk, gyermekeinket neveljük vagy kertünket műveljük, az egymás mellett munkálkodásból származó vonzalom és tisztelet egyre növekszik. Ha elnémítjuk magunkban a bíráló hangokat, és kölcsönösen bátorítjuk egymást, mélyül a közöttünk lévő egység, bárhol is munkálkodjunk együtt: a konyhában, a kertben vagy akármilyen közösségi alkalmon. A közös munka során nő bennünk a másik iránti tisztelet, amikor közben meglátjuk a
másik adottságait kibontakozni.
Sajnos, bűnös természetünk igen megnehezíti a társkapcsolatot a házasságon belül és kívül egyaránt. A libanoni foglyok néha talán idegesítették egymást: az egyikük horkolt, a másik fennhéjázó volt, a harmadik túl magabiztos. Ugyanígy bosszantják egymást a férj és a feleség. Az az Isten azonban, aki belénk ültette a társkapcsolat utáni vágyakozást, képessé tesz minket arra, hogy felülkerekedjünk minden kicsinyes bosszankodásunkon, olykor még a legnagyobb problémákon is. Ha Isten erejével élünk, az isteni hűséghez hasonló kitartást mutatunk, legyőzhetjük a társkapcsolatainkba befurakodó bűnt, és közös életünk kivirágzik.

Kérdések

1. Mi dominál a ti házasságotokban? A szemtől-szembeniség vagy az egymásmellettiség? Miért? Hogyan tudnátok több "szemtől szembeni időt" beiktatni az életetekbe?
2. Ha néhány napot kettesben tölthetnél a feleségeddel, milyen lenne az az idő? Van-e valami, amit tanulhatnál belőle?
3. A három elem közül – elhagyja, ragaszkodik, egy testté lesz – melyik működik a legjobban a házasságotokban? Miért? Melyik működik a legkevésbé?
Miért?
4. Mi szokott történni a nehéz időszakokban, ha házasságunkra "döntéskényszeres mentalitással" gondolunk? Miért fontos, hogy úgy gondoljunk a
házasságra, mint szövetségre, nem pedig mint döntésre? (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #23 Dátum: 2014. Július 21. - 21:10:39
4. A férfi szereti az ő feleségét


Az evolúció-alapú pszichológiának van egy jó és egy rossz híre. A jó hír: a férfi és a nő arra rendeltetett, hogy szerelembe essenek. A rossz: arra viszont nem, hogy meg is maradjanak benne. Való igaz. A pszichológusok szerint olyan erős bennünk a hajlam a szerelemből való kiesésre, hogy egy aranylakodalmat ugyanolyan szenzációnak kell tekintenünk, mint egy két lábon járó kutyát. Ne kezdjük el ítélgetni, milyen is volt az a házasság, inkább csodáljuk, hogy egyáltalán eljutottak eddig.
A statisztika éppígy tud jó és rossz hírrel szolgálni. A jó hír: Amerikában a válások száma erősen csökkent. Arossz: azért csökkent, mert rengetegen vannak, akik már össze sem házasodnak… Együtt élnek egy ideig, aztán szakítanak. Ezzel együtt a válások száma azoknak a körében, akik mégis összeházasodnak, közel 50 százalék.
A házasság intézménye veszített népszerűségéből, amit azzal lehet magyarázni, hogy szem elől tévesztettük a szeretet keresztyén értelmezését. Az embereket házasságkötésükkor önző indokok vezérlik; egyesek gyerekeket akarnak, mások olyan személyt, aki gondoskodik róluk, némelyek csak állandó szexuális partner után kutatnak, esetleg magányosságukra keresnek gyógyírt – az egocentrizmus túl sok udvarlás és házasság mozgatórugója. Mellékes az is, hogy ez buja éroszban vagy a hagyományos házasság-kínálta előnyök utáni vágy formájában jelenik meg, mindenképpen az önös érdekek irányítanak; márpedig az önszeretet képtelen hosszú ideig fenntartani egy házasságot.
A házasságok nagy része forró románcként indul, és hűvös megállapodásokba torkollik. Teljesen mindegy, hogy egy idealizált románcban a "biztosíték" kis vagy nagy teljesítményű, ha egyszer belobban, azt gondoljuk, a többi már megy magától. A románcban a világ legvonzóbb személyére találunk rá – vagy legalábbis a számunkra elérhető "felhozatal" legvonzóbb személyére –, a "velünk egyívásúak" közül a legvonzóbbra. Egy férfinál a vonzalom gyakran a nő fizikai megjelenésénél kezdődik. Egy nő ellenben inkább azt kutatja, mi az, amit a férfi biztosítani tud. Jó jel, ha szép autója van, és még jobb, ha már fiatal korában jó állással és saját irodával rendelkezik. Fontos a kedvesség és az érzékenység is, mert azt sejtetik, hogy a férfiból jó apa válik, aki "kéznél lesz" hosszú időn át.
Mind a férfiak, mind pedig a nők szeretnek olyan életvidám, kellemes személlyel együtt lenni, aki figyel rájuk. ("Nem fogod elhinni! Lenyűgözőnek
tart engem!") A vonzalom és figyelem jelzései mindig meleg izgalommal töltenek el bennünket, mikor kedvesünk a közelünkben van. Szép és romantikus közös életről álmodozunk.
Egy idő után azonban a romantika – vagy még inkább a rajongó elvakultság – tüze kisebb lángon kezd égni. A szeretett személy erényei megszokottá,
rossz tulajdonságai egyre zavaróbbá válnak. Még a legjobb zene is – legyen az egy Mozart-szonáta, vagy közkedvelt sláger – fáraszthat, ha ezer egymást követő nap csak azt hallgatjuk. Ugyanígy még a legkiválóbb házastárs is kiszámíthatóvá, sőt unalmassá válhat: erősségei annyira ismerősek,
gyengeségei annyira szembeszökőek lettek már. Az évek múlásával pedig mindannyian ráncosak, színtelenek és petyhüdtek leszünk. Kérdés, hogy ekkor mit lépünk? Ha házasságunkat egyedül a romantikára alapoztuk, akkor az érzések elhalványultával a házasság válságba jut. Vannak olyanok, akik már ekkor a válást fontolgatják. A romantikát azonban felválthatja egy megállapodáskötés is.
A megállapodásban a két felet közös megegyezésen alapuló és előnyökkel kecsegtető kapcsolat tartja össze. A férj és a feleség két egyenlő, autonóm, önmegvalósító egyed, a köztük lévő viszony pedig megállapodásokra épül.
Mindkét fél azt adja, ami neki jólesik, és azt kapja, amit meg tud szerezni. A szerepeket nem osztják ki előre, ezért mindenről tárgyalni kell. A férj és a
feleség is letesz valamit az asztalra, és elvárja, hogy ezért kapjon valamit cserébe. Ha keresettel, élelemmel, házimunkával vagy kedveskedéssel mindketten hozzájárulnak a másik boldogságához, akkor várhatnak valamit viszonzásul.
Tűnhet egy megállapodás elfogadható megoldásnak, mégis, ha egy házasság idáig jut, minden pillanatban beüthet a hűtlenség és a válás – hiszen nem érdemes többé hűségesnek lenni, ha a házastárs nem tud olyan vonzó és érdekes maradni, mint amilyen egykor volt. Nem érdemes a házasságot tovább folytatni, ha már a megállapodás, az egyezség sem kielégítő. Amikor a férj vagy a feleség arra a gondolatra jut, hogy a házasság egy ideje már több áldozattal jár, mint előnnyel; amikor az egyik fél megoldhatónak találja egy "nagyobb kaliberű" házastárs megszerzését, felvetődik a válás lehetősége. Vannak olyan üzletemberek, akik kb. tízévenként fiatalabbra cserélik le aktuális feleségüket. J. Paul Getty, a többször elvált olajmágnás mondta: "Csak az tud egy nővel hosszú távon együtt maradni, aki az üzleti életben megbukik".

Gyötrelmeink

A fent említett problémák is abban gyökereznek, hogy megfeledkeztünk a szeretet keresztyén értelmezéséről. Mind a romantikán, mind a megállapodásokon alapuló házassági modell lehet a szeretet önző megnyilvánulása. Az előzőben az érzékiség öröme, az utóbbiban a felszabadultság és biztonság rejtettebb öröme utáni vágy dominál. Mindkét modellben a férj és a feleség is azt reméli, hogy amire vágynak, azt egy másik személy megadja majd nekik. Tehát azokat is, akik romantikus házasságról ábrándoznak, s akik egy ésszerű megállapodás után áhítoznak, egyaránt vezetheti az önimádat, ami pedig nem tud egy házasságot megtartani.
Egy egészséges házasságban megtalálható a szeretet mindhárom arculata, amelyeket a görög agapé, filia és érosz szavakkal jelölünk. Az agapé az az önzetlen, önfeláldozó, krisztusi szeretet, amely irányulhat idegenre, szomszédra, ellenségre, barátra, gyermekre vagy házastársra. A filia olyasfajta vonzalom, amelyet egy nagyon jó barátunk iránt érzünk, akit humora, intelligenciája, személyisége, életfelfogása miatt szeretünk és tisztelünk, vagy éppen azért, mert érdeklődési körünk, képességeink nagyon hasonlóak. Az érosz a romantikus, érzéki szerelmet jelenti, amikor már az érintkezés puszta gondolatára is bizseregni kezdenek az ajkak és az ujjhegyek. A házasság akkor erősödik és virágzik, ha a szeretetnek ez a három megnyilvánulása együttesen van jelen. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #24 Dátum: 2014. Július 25. - 10:54:33
A szeretet "első arca": A romantikus szerelem


A romantikus szerelem – az érosz – szenvedélyes vágyakozás egy másik személy után, aki ellenállhatatlanul és rejtélyes módon kívánatos a számunkra. Az érosz egészen mélyre akar merülni a másik emberben, és szeretné a másikat az én legmélyebb rétegeibe bevezetni. Amikor a fizikai vonzalom és a lelki vagy pszichológiai vonzódás együttesen jelentkeznek, akkor beszélünk romantikus szerelemről. A Szentírás sehol nem parancsolja az éroszt, mert erre nincs szükség. A romantikus szerelem teljesen természetes. Isten biztatja is a férjet és a feleséget, hogy bátran merüljenek el benne, a Szentírás pedig helyesli azt.
Az érosz egy olyan személy utáni szükségünkből születik, akiről azt reméljük, hogy kiegészít bennünket. Az Énekek énekében ezt olvassuk: "Esdekelve kérlek, Jeruzsálem lányai! Ha megtaláljátok szerelmesemet, mondjátok meg neki, hogy a szerelem betege vagyok!" (5,8; vö. 2,5). Az érosz egy meghatározott személyt szeret, nem általában az embereket. Egyet választ, aki egyedi módon vonzó és ígéretes. Az érosz úgy gondolja, hogy az egész világon csak egy ember van, akire vágyik. A szerelmes asszony is ezt mondja: "Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém" (6,3; vö. 2,16).
A Énekek énekében gyakran olvassuk annak a csodálatnak a leírását, amit jegyesek vagy friss házasok éreznek. A romantikus szerelem gyönyörűségeit Salamon a 4,1-7-ben írja le:

“De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! Szemeid galambok fátyolod mögött. Hajad olyan, mint egy kecskenyáj, mely Gileád hegyéről hullámzik alá. (Haja szőke.) Két fogsorod olyan, mint a megnyírt juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel (fehérek): mindegyiknek van ikerpárja, nincs köztük hiányos. (Mikor mosolyog, fogai közt nincsenek rések.) Ajkad, mint a karmazsinfonál (piros és vékony), és bájos vagy, ha beszélsz; halántékod, mint gránátalmagerezd a fátyolod mögött. Nyakad oly karcsú, amilyennek Dávid tornya épült. Ezer kerek pajzs függ rajta, mind vitézek pajzsa. Két melled, mint két őzike, mint gazellapár, mely liliomok közt legel. (Hogy a női mell miben hasonlít liliomok között legelésző őzikékre, rejtély, de azért az alapgondolat világos.) … Mindened oly szép, kedvesem, semmi hibád sincsen.”

A költemény néhány részlete ma már furcsán hangzik, de az érzület félreérthetetlen. Egy szerelmes férfi hirdeti: a kerek világon csak egy személy van,
akit kívánok, és aki ki tud engem egészíteni.
Salamon a Példabeszédek 5-ben is a romantikus szerelmet dicséri. Először azonban óva inti a fiát a parázna csábítótól. Az ilyen asszony ajkáról "színméz csepeg", de lábai romlásba és halálba vezetnek (5,3-14). A paráznaság felemészt minden erőt és gazdagságot, s ezzel Salamon nem az éroszt ellenzi, hanem az erkölcstelenséget. A szexuális kísértés ellen javasolt gyógymódja nem az önmegtartóztatás, hanem a bensőséges házastársi kapcsolat. Halljuk, mit tanácsol (Péld 5,15-19):

“A magad kútjából igyál vizet, és csörgedező vizet a magad forrásából! Ne folyjanak forrásaid az utcára, és patakjaid a terekre! Egyedül tiéid legyenek, ne oszd meg másokkal! Legyen forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel!”

"A magad kútjából igyál vizet" – ez azt jelenti, hogy étvágyadat a feleségeddel csillapítsd. Szexuális erődet otthon használd és ne vesztegesd el azokat, hanem kincsként őrizzed, mint a ritkaságszámba menő vizet az ősi Izráelben. A szexuális képesség olyan forrás, amelyet őriznünk kell, és valódi medrébe kell terelnünk; soha nem szabad nyilvános helyen kérkedni vele, vagy idegenekkel megosztani (5,16-17). Akkor lesz "forrásunk" – vagyis gyermeknemző képességünk és gyermek utáni vágyunk – áldott. Így lesz a szerelem egyre mélyebb és tartósabb. Akárcsak a gazellák, mi is egy életre fogunk társat választani (5,18-19). Azzal, hogy a szexet a házasság határain belül tartjuk, elkerüljük a házasságtörés csapdáját, ráadásul gyermekeinket is biztonságban tudhatjuk.
A szexnek vannak magasztosabb céljai is az utódnemzésnél és a fékezhetetlen érzékiség megzabolázásánál. Salamon ugyanis közli, hogy létezik egy
erkölcsileg megengedett szerelmi extázis. Azt mondja a fiának, hogy "keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől mindig mámoros leszel". A "mámoros" szó a héber shagah, azaz 'részeg' szó fordítása (vö. Péld 20,1; Ézs 28,7). Salamon itt nyilván nem a szó szerint vett részegséget támogatja. Arra gondol, hogy egy férfi bizony a felesége iránt érzett erotikus szerelem "hatása alá" kerülhet. A férj ekkor megfeledkezhet magáról, veszíthet önuralmából.
Isten azzal a képességgel teremtett bennünket, hogy bizonyos cselekvések hatására ki tudjuk kapcsolni önmagunkat és a világot. Például atlétikai viadalokon egészen "lázba jövünk". Belefeledkezünk egy jó könyvbe. Teljes odaadással végzünk egy nemes feladatot, mely legjobb képességeinket követeli tőlünk. Amikor ez történik velünk, előfordulhat, hogy megszűnünk érzékelni az időt, a külvilágot, sőt még önmagunkat is; szinte fel kell magunkat ébresztenünk ahhoz, hogy ismét visszazökkenjünk a "való világ"-ba.
A Példabeszédekben pedig éppen így merülhet bele egy férj és egy feleség a szerelembe. A romantikus szerelem egészen elragadhat minket. Isten az örömét leli abban, ha úgy tudjuk egymást élvezni, hogy átlépjük a hétköznapi élet korlátait.
A keresztyének igen gyakran nem tudják, hogyan élvezzék efféle – salamoni – módon a házasélet gyönyöreit. Aquinói Tamás, a középkor nagy teológusa mondta, hogy a szexualitás "mindig gonosz dolog", mert "túlzott öröm"-höz vezet, és ez távol tartja a lelket a legfőbb jótól, ami nem más, mint az Istenről való elmélkedés. Tamás szerzetes volt, és sokat töprengtem azon, vajon miből gondolta, hogy a szexet és a teológiai kontemplációt nem lehet egyidejűleg végezni… Mindenesetre úgy vélem, igaza volt. Sok ember tud egyszerre két dolgot csinálni, de azért a házasélet és a teológiai meditáció tényleg nem túl ésszerű párosítás.
A XVII. századi puritánoknak magasztosabb elképzelésük volt. Szerintük a szexuális egyesülés érzelmileg összekötheti a férjet és a feleséget, és természetesen erősíti egymás iránti szerelmüket. Képtelenek voltak azonban teljesen megszabadulni attól a félelemtől, amellyel a középkorban tekintettek a keresztyének magára a szenvedélyre. Mindig Pál figyelmeztetését idézték, miszerint meg kell szentelni mindent "Isten igéje és a könyörgés által" (1Tim 3,4-5), és arra biztatták a házaspárokat, hogy esküvőjük után néhány napig imádkozzanak, mielőtt szexuálisan egyesülnének. Óva intettek a túlfűtött érosztól még a házasságban is, és arra tanították a férfiakat, hogy minden fizikai aktus előtt imádkozzanak, nehogy Isten megátkozza a még meg nem született utódokat.
A keresztyének a múltban attól szenvedtek, hogy visszafogták és elnyomták szexualitásukat, a mai keresztyének viszont gyakran átesnek a ló túlsó oldalára. Teljesen elfogadják azt, hogy a társadalom ünnepli a szexet, amelynek szinte megkötözöttjévé vált. Néhány évvel ezelőtt felmérés készült egy női magazin számára, amelyből kiderült, hogy a férjezett, evangéliumi keresztyén asszonyok átlagosan gyakrabban élnek házaséletet, mint az "ide-oda csapódó" szinglik. Persze semmi baj a rendszeres, sőt gyakori szexuális élettel, de azért mindig figyelni kell a helyes egyensúlyra. Ha arra gondolok, hogyan bálványozzuk ma a szexualitást, egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha ilyen hirdetés jelenne meg valahol: "Légy keresztyén, és élvezd a szexet, mint ezelőtt soha!" A puritanizmus vitán felül tartalmazott prüdériát is, de azért meg kellene hallanunk a – puritán – figyelmeztetést: a szexet ne használjuk pusztán önnön vágyaink kielégítésére! Bizony még a házasságban is megtörténhet, hogy valaki a házastársát tárgyként
használja a saját élvezetére, ahelyett hogy az egész embert szeretné. A házasság két embert és nem két testet köt össze.
Nehezen találjuk meg az "arany középutat" a szexualitás ajándékának élvezete és a bűnös érzékiség között. A Példabeszédek könyve elénk adja a helyes ösvényt: ünnepli az extázist, de óva int az önfegyelem meggondolatlan kiiktatásától.
A legtöbb nyugati házasságban a gond nem az érosz megszerzésével, hanem a megtartásával van. A szerelem érzése elhalványul. A temetésekhez hasonlóan az esküvőknek is olyan hangulata van, hogy az ember hajlamos elrévedezni. Miközben ott ülünk a szertartáson, nem azon tűnődünk, hogy vajon megtalálják-e ezek az emberek a szerelmet, hanem azon, hogy megtartják-e majd. A templom padsoraiban az elváltak egyre azt kérdezik maguktól, hogy mi történt. Azok pedig, akik még házasok, találgatják, hogy lehetséges-e újraéleszteni a régen leégett, elhamvadt romantikus tüzeket. Ami az egyre halványuló szerelmet illeti, talán tanulhatunk valamit a szeretet második arculatától, az agapétól. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #25 Dátum: 2014. Július 30. - 19:11:50
A szeretet "második arca": Az önzetlen szeretet


A önzetlen, isteni szeretetre a Biblia az agapé szót használja. Az agapé indítja Istent arra, hogy az eltorzult, lázadó bûnösöket, akik cserébe semmit nem tudnak adni, megváltsa. Ezt az agapé szeretetet látjuk az irgalmas samaritánusban, aki pusztán azért állt meg, hogy egy (feltehetően) zsidó férfin segítsen. Pedig az, a kor szokása szerint, talán szembeköpte volna, ha tudja, hogy ki érinti meg őt. Akkor is az agapét látjuk, amikor Jézus megmossa a tanítványok lábát – még Júdásét is.
Az agapé majdnem hogy az érosz ellentéte. Az agapé nem a szükség, hanem a megelégedettség, teljesség állapotából ered. Az agapé "nem arra áhítozik, amire szüksége van, hanem megüresíti önmagát, hogy betölthesse a másik szükségét. … Az agapé a felebaráti szeretet: mindenkire kiárad, aki történetesen a közelben van." Az agapé nem személyválogató. Mindenki felé sugárzik, függetlenül a másik ember értékétől. Az agapé ugyanolyan mértékben figyel a jókra és a gonoszokra, a szépekre és a csúnyákra. Azért szereti őket, mert ott vannak.
Az agapé ez: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta" (Jn 3,16). De ez is: "felhozza napját gonoszokra és jókra" (Mt 5,45). És: "Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk" (Róm 5,8). Az agapé isteni, természetfölötti szeretet. Gyönyörködhetünk benne, de gyakorlása szöges ellentétben áll természetünkkel.
Az agapé oly mértékben ellene mond egocentrikus beállítottságunknak, hogy fel kell tennünk a kérdést: hol találhatunk motivációt és erőt ehhez a fajta szeretethez, hiszen meghaladja képességeinket? Pedig nem elegendő csak rácsodálkozni Jézusra, miközben tanítványai lábát mossa, nekünk is meg kell azt tennünk. Ezt a szeretetet azonban senki nem tudja magából kipréselni, mert lehetetlen. Mégis: "azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket" (1Jn 4,19).
Az agapé és az érosz összeegyeztethetetlen fogalmaknak tűnnek. Az érosz tele van szenvedéllyel, az agapé szenvedélyektől mentes. Az érosz a saját vágyait, az agapé egy felebarátét kívánja kielégíteni. Az éroszt önös érdekek hajtják, az agapé kizárólag másokét tartja szem előtt. Mégis, egy erős házasságban egyaránt nélkülözhetetlen az agapé – vagyis a keresztyéni szeretet – és az
érosz – a romantikus szerelem.

A szeretet ébren tartása: agapé és érosz

A házasság nem lehet meg érosz nélkül. A keresztyéni szeretet egyedül nem tud egy boldog házasságot fenntartani. Képzeljük el, hogy egy asszony megkérdezi a férjét, hogy szereti-e őt, és a férje így válaszol: "Persze, hogy szeretlek. A Biblia azt parancsolja, hogy szeressem felebarátomat, mint magamat. Mivel megosztjuk az asztalunkat és az ágyunkat, azt is mondhatnánk, hogy felebarátok vagyunk, talán többek is, mint felebarátok. A válaszom tehát: igen, szeretlek". Egyetlen önmagát valamire becsülő házastárs sem tűrné, hogy pusztán felebaráti szeretettel szeressék. Még ennél is rosszabb lenne egy ilyen szerelmi vallomás: "Mostanában voltak nehéz időszakaink. Arra is rájöttem, hogy unalmas, tehetségtelen ember vagy, de Isten azt parancsolja, hogy még az ellenségeimet is szeressem, és mivel még ahhoz sem vagy elég jó, természetesen
nem tartalak az ellenségemnek. A válaszom tehát: igen, szeretlek." Házasságon belül senki nem akar ilyen választ kapni: "Szeretlek, mert Isten parancsolja, hogy ezt tegyem".
A házasság nem épülhet csupán önfeláldozásra, szüksége van romantikára is. A házasságban éreznünk kell, hogy a másik vágyakozik ránk, és különlegesek vagyunk neki. Éreznünk kell, hogy mi vagyunk szerelmesünk szeme fénye, mi vagyunk a világon az ő egyetlene. Hogy a másik éppen amiatt szeret minket, akik vagyunk, és nem annak ellenére. A nőnek éreznie kell, hogy férje szemében gyönyörű és értékes. A férfinak éreznie kell, hogy felesége tiszteli, sőt csodálja őt (Ef 5,33). A férfi azt szeretné hallani, hogy "bajnokom". A nő pedig azt, hogy "drága kedvesem".
Ennek ellenére az érosz önmagában nem tud táplálni egy házasságot. A romantikus szerelem megkopik. Önzővé is válik. Ezért van szükség a házasságban az önzetlen keresztyéni szeretet állhatatosságára, fegyelmező erejére és feddhetetlenségére. Ily módon ahhoz, hogy a házasság tartós és mély legyen, az agapénak és az érosznak egyesíteniük kell erőiket. A keresztyéni szeretet és a romantikus szerelem összeolvad, amikor a szeretett személynek ránk van szüksége, nekünk pedig rá, amikor a szeretett személy megelégít bennünket, mi pedig őt. Az agapé és az érosz akkor keverednek, amikor egy feleség azért szereti a férjét, mert az magas, sötét hajú, jóképű, és annak ellenére, hogy rágja a körmét,
piszkálja az orrát, és van még néhány efféle gusztustalan szokása. Az agapé sokféleképpen tudja erősíteni az éroszt.
Az agapé gazdagítja az éroszt realizmusával. Látja a szeretett személy hibáit, és szeret. Emlékeztet arra, hogy kedvesünk soha nem fogja minden álmunkat valóra váltani. Segít az érosznak, hogy az egész embert tudja szeretni.
Az agapé megszilárdítja az éroszt. A romantika olyan, mint egy virág, amely kinyílik, aztán lehullik. Olyan, mint a hullámvasút a vidámparkban: izgalomba hoz, de ez az izgalom nem tartható fenn hosszú ideig. A házasságnak megvannak a maga örömei, de azért lássuk be, többször van a kezünk mosogatóvízben, mint a lábunk pezsgőfürdőben…
Az agapé teszi tartóssá a házasságot, mikor a romantika veszít a hevéből. Az agapé feléleszti az elernyedt szerelmet, mikor az önfeláldozó kedvesség apró figyelmességeitől ismét megérezzük, hogy a másik jobban szeret, ettől mi is kedvesebbé válunk, és viszonozni akarjuk a kapott szeretetet.
Az agapé rendre utasítja az éroszt, amikor azt kezdi eltorzítani az önzés vagy az érzékiség. Az önfeláldozás megóv minket attól, hogy kihasználjuk vagy kisajátítsuk házastársunkat.
Ugyanígy az érosz is nagyban segíti az agapét. Az érosz megakadályozza, hogy az agapé kötelességtudattá hidegüljön, a házasság pedig rutinná korcsosuljon, ahol mindössze csak arról van már szó, hogy két partner közösen veszi fel a harcot az élet viharaival. A romantika megajándékoz minket a szeretett személy kiszolgálásának titokzatos örömével. Boldogok vagyunk, ha csodálatunk tárgyának szolgálhatunk; örömmel adunk boldogságot annak, akit szeretünk. Az ilyen áldozatok könnyűek, nem jelentenek terhet.
Szintén a romantikának köszönhetően a mindennapi életnek is megmarad a varázsa. Egy kacsintás, egy ölelés, egy kézszorítás, egy váratlan csók széppé teheti a takarítás, mosogatás, kertásás, csekkbefizetés sokszor nehéz feladatát. Mintha sötét fellegek gyülekeznének, amikor egy sikeresnek egyáltalán nem mondható munkanapra hazafelé egy termetes forgalmi dugó teszi fel a koronát – de a szeretet apró megnyilvánulásai, kedvességei eloszlatják azokat. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #26 Dátum: 2014. Augusztus 02. - 18:07:42
A szeretet "harmadik arca": A filia


A szeretet harmadik, sokszor elhanyagolt arca a filia, a barátság és rokonszenv érzése. A filia segíthet áthidalni az agapé és az érosz között keletkezett szakadékot. A filia az a vonzalom, amellyel egy barátunk, barátnőnk iránt érzünk. Ezt érezzük, amikor olyasvalakivel töltjük az időt, aki életvidám, érdekes és melegszívű. Ebből következik, hogy a filia valahol az agapé és az érosz között áll.
– Az érosznak egy bizonyos személyre van szüksége; az agapénál ez a szükséglet nem jelentkezik; a filiánál pedig van ugyan vágy egy másik ember társasága után, ez azonban nem szükséglet.
– Az érosz egyet szeret, az agapé mindenkit, a filia viszont a sok jó barátot szereti.
– Isten az éroszt soha nem parancsolja, az agapét mindig, a filiát esetenként (pl. Róm 12,10).
Ahhoz, hogy házasságunkban a filiát a helyére tudjuk tenni, gondoljuk át a következőket. Ha nem lennénk a feleségünkkel összeházasodva, barátkoznánk-e vele? Érdekesnek találnánk-e őt? Jól éreznénk-e magunkat a társaságában? Amikor baráti szeretettel szeretjük házastársunkat, az ő kellemes tulajdonságait értékeljük.
Most szeretném megosztani az olvasóval a feleségem iránt érzett baráti érzelmeimet és csodálatomat. Majdnem egy évig ismertük egymást, mielőtt
randevúzni kezdtünk volna. Az első alkalommal, mikor együtt mentünk templomba, teljesen lenyűgözött az a tiszta szoprán, amely erőteljesen, mégis hajlékonyan csendült fel mellettem. Elképedtem hangjának terjedelmén és erején. Később megismertem zongorajátékát, amely szintén elkápráztatott. Akár zongorázik, akár gépel, akár pingpongozik, olyan összhang van a tekintete és a két keze között, amelyet csak irigyelni tudok. Otthonunkat remek lakberendezői érzékkel csinosítgatja, szépítgeti. Bár társadalmunk az effajta adottságokat nem túl sokra értékeli, feleségem nagy hangsúlyt fektet arra, hogy gyermekeinknek átadja azokat. Szívet melengető mosolya gyakran kiül az arcára. Szereti a vidámságot, és olyankor az egész testét rázza a jóízű nevetés. Még akkor is szeretném, ha tisztán baráti viszony lenne közöttünk, és nem lennénk házasok.
Rendkívül fontos, hogy minden férj (feleség) tudja értékelni és el is sorolni házastársa kiváló tulajdonságait, mert minél hosszabb ideje élünk együtt, annál jobban ismerjük egymás hibáit. Ismerek egy férfit, aki úgy ünnepelte meg házasságuk 1000. napját, hogy átadott feleségének egy listát, amelyen 1000 okot sorolt föl, amiért szereti őt. Mikor másnap elmondta ezt a munkahelyén, egy őszinte kollégája így kiáltott föl: "1000 ok, amiért szeretem a feleségemet?! Én könnyebben tudnék 1000 okot felhozni arra, amiért gyűlölhetném."
Ahogy múlnak a házas évek, mintha egyre magasabb lenne "házassági IQ"-nk. Házassági IQ alatt az irritációs hányadosunk értendő. Ujjainkat ropogtatjuk, vagy elfelejtjük eltenni a rágcsálnivalót. Nekem 15 évembe telt, amíg megtanultam rendesen felakasztani a törülközőmet, de a feleségemnek 16 évébe, amíg megjegyezte, hogy miután az én kocsimat "használta", visszaállítsa a vezetőülést. Annyiszor vágtam bele a térdemet a műszerfalba, hogy az se lenne furcsa, ha már egy kicsit sántítanék. A viccet félretéve, nemtörődömségből mindannyian okozunk házastársunknak sérelmeket, viszont a minket ért sérelmekre túlzottan is nagy figyelmet fordítunk.
Csak nagyon kevés ember él a földön, akikkel könnyű együtt élni. Amikor fontolgatni kezdtük, hogy összeházasodunk, eszünkbe sem jutottak azok a mindennapi bosszúságok, amelyek komoly, napi feszültségeket eredményezhetnek. Ezek közül sokat – nem rossz szándékból – elrejtettünk, hiszen a legjobb oldalunkat próbáltuk mutatni a másiknak, aki szintén a legjobb benyomást akarta tenni ránk. Mi több, azoknak az erényeknek, amelyek választottunkhoz vonzottak bennünket egykoron, megjelent a negatív megfelelője is. Egy hanyag férfi odáig volt pedáns menyasszonya rendezettségétől, ám ma már szabályosan az idegeire megy az asszony rendmániája. Egy anyagilag könnyelmű nő csodálta vőlegénye fegyelmezett pénzkezelését; ma viszont elviselhetetlenül zsugorinak tartja a férjét.
Itt is helyénvaló lenne egy lista. Olyan lista kellene persze, amelyen a mi rossz tulajdonságaink szerepelnek, és nem házastársunk hibái. Kezdjük saját dühítő szokásainkkal, és ne feleségünk bosszantó dolgaival. Hadd mondjak egy példát: doktori fokozattal rendelkező férfiként pontosan tudom, hogy a doktori cím tulajdonosai nem feltétlenül a legintelligensebb emberek, mindenesetre eléggé elemzőek és kitartóak ahhoz, hogy kiváló ismerőivé váljanak olyan, általában elképzelhetetlenül leszűkített témaköröknek, amelyekről aligha olvasna bárki is bármit. Nem ritka eset, hogy a feleségem megcsodálja elemző képességeimet, pedig én mindent analizálok. Autóvezetés közben például a közlekedési helyzeteket. Mikor moziban vagyunk, gondosam kutatom a szereplőket és a cselekmény kibontakozását. Nem tudom nem megjósolni, hogy ki fog meghalni az akciófilmben, ki kivel fog összeházasodni a romantikus vígjátékban, s jóslataim kevés kivétellel be is jönnek. Ezért a családi tévénézésekről rendszerint ki vagyok tiltva, hogy családtagjaim nyugodtan végignézhessenek egy-egy filmet… Röviden: én is tudok mások idegeire menni.                        Ez a szünet nélküli analizálgatás nem túl vonzó. Egy bölcs férfi ismeri saját rossz tulajdonságait, és ezért nem tesz szemrehányásokat a feleségének annak rossz tulajdonságai miatt.
Ezek a kicsinyes és kevésbé kicsinyes ingerültségek ölik meg az éroszt. Csalódásunk, hogy házastársunk nem az, akiről álmodtunk, panaszáradatba, állandó kritizálgatásba csaphat, ami aztán veszekedéseket szül. Sajnálatos, hogy sokan rendelkezünk olyan aggyal, mely mesteri módon rávilágít a másik hibáira; olyan szemmel, amely meglátja az egyetlen fehér cérnaszálat a fekete zakón vagy az aprócska fekete pöttyöt a fehér papírlapon. Ahogy a hibák és kritikák köre egyre csak tágul, kemény szavak kezdenek röpködni a levegőben. Nyilalló fájdalmat érzünk, hiszen kezdenek váradalmaink szertefoszlani. Rettegünk, hogy rosszul választottunk, s ez elkezdi rágni a bensőnket. Itt csak a hűségeskü és az agapé segíthetnek, továbbá, ha szilárdan kapaszkodunk Isten kegyelmébe. (folyt. köv.)

Dan Doriani
« Utoljára szerkesztve: 2014. Augusztus 02. - 18:12:21 írta Kálmán »



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #27 Dátum: 2014. Augusztus 03. - 19:48:58
A "helyreállított" szeretet


A család bűnös emberek közössége. A keresztyén házasság két megváltott bűnös és nem két angyal szövetsége. Szeretem feltenni a következő kérdést diákjaimnak: "Mi a házasság két legnagyobb problémaforrása?" Csak úgy záporoznak a válaszok ilyenkor: a kommunikáció, a pénz, a rokonok, a szex, a gyerekek, az időbeosztás. Nem, nem, nem, szoktam válaszolni, és addig hajtogatom, amíg nem könyörgik ki a választ: a házasságban a problémák két legnagyobb forrása a férj és a feleség, mivel mindketten épp elegendő bűnt és bosszantó kellemetlenséget hoznak magukkal ahhoz, hogy aláássák a házasság három alappillérét.
– Az érosz megkopik, mert egyre szürkébbek, pocakosabbak és elhasználtabbak leszünk. Nyilván közrejátszik ebben az évek múlása, de azért mi is elhagyjuk magunkat, ellaposodunk. Társaságban megpróbálunk érdekesnek hatni, otthon azonban unalmas tökfejek vagyunk.
– A férfiak eltorzítják az agapét, amikor visszaélnek helyzetükkel. Hűségesküjüket szegik meg, ha engedik, hogy ellustuljanak, unalmassá váljanak, ám közben így gondolkoznak: "A feleségemnek szeretnie kell engem, akármi is legyen". Az agapé tudja, hogyan kell szeretni a felebarátot, de miért tesztelnénk azzal a feleségünket, hogy úgy viselkedünk velük, mint egy átlagos felebarát?
– A filia egy kedves, közeli barát iránt érzett szeretet, s ehhez képest túl sokat szoktunk mindenáron kritizálni. Feje tetejére állítjuk a filiát, amikor ész nélkül bosszantjuk házastársunkat – persze észben tartunk minden bosszantást, amelyet tőlük kapunk.
Vajon mit tehetünk, ha a bűnre és bukásokra való hajlam, amely gyengíti a szeretetet, megvan bennünk? A bölcs házaspárok nyilvánvalóan ápolják az éroszt, az agapét és a filiát is. A házasságban lehetetlen úgy erősnek tartani a szerelmet, hogy elhatározzuk, mint ahogyan reménytelen úgy megváltoztatni egy kaotikus időbeosztást, hogy kijelentjük, holnaptól reggel hatkor felkelünk. A bűntől képtelenség úgy megszabadulni, hogy egyszerűen csak eltökéljük magunkat.
A szeretetet fenntarthatjuk úgy is, hogy egyre jobban megismerjük saját hibáinkat. Gondoljunk csak a bosszantások ördögi körére, mely pestisként fertőz oly sok házasságot. Tegyük fel, hogy egy férfi rendszeresen összerondítja felesége csillogó konyháját: sáros cipőben járkál, széjjelhagyja az edényeket, és nem rakja el az ételt. Mindezt ő a férfiasság egyik ártatlan jegyeként kezeli, felesége viszont a krónikus érzéketlenség jelét látja benne. Válaszreakcióként tehát állandóan kritizálja férje hanyagságát, és szünet nélkül zsémbel a szétdobált holmik miatt. A férj erre természetesen az asszonyt hálátlansággal vádolja, és szidalmazza, amiért elfelejti, ő milyen keményen dolgozik.
A pitiáner sértegetések, bírálgatások és ellenreakciók bizony elszívhatják az életet a házasságból. Mi tudunk azonban valami jobbat! Ismerjük a Példabeszédeket: "Egész indulatát szabadjára ereszti az ostoba … A bolond bosszúsága azonnal kitudódik, az okos pedig leplezi szégyenét" ( 29,11; 12,16). Hogyan szabadulhat meg azonban egy házaspár a közöny és a szőrszálhasogatás rabságából?

A feszültségcsökkentés két módja


Első: figyeljünk arra, amit házastársunk mond! Férjek, ha feleségetek azt mondja, hogy az általatok behordott sár és az el nem pakolt edények teljesen kiborítják, akkor valóban kiborítják – még akkor is, ha ti úgy gondoljátok, hogy nem kellene kiborulnia. Amikor a másikra figyelünk, eltekintünk attól a jogunktól, hogy először a mi álláspontunkat adjuk elő, a mi igényeinket biztosítsuk, és elsődleges fontosságot tulajdonítsunk annak, hogy ismertethessük, mi hogyan látjuk a helyzetet. A bátor hallgatás szemhunyorítás nélkül vizsgálja a házasságot, hogy olyannak lássa, amilyen, és ne olyannak, amilyennek szeretné. A könyörületes hallgatás azért hallja meg a problémákat, hogy segítsen, és nem pedig azért, hogy kritizáljon. (Még a földön is Jézus volt a legfőbb hallgató azáltal, hogy önzetlenül a háttérben maradva kizárólag másokra koncentrált, hogy meghallja őket. Jézus isteni mivoltánál fogva ugyan képes volt az emberek gondolataiban olvasni (Mt 9,4; 12,25; Lk 6,8; 7,39-40; 9,47; Jn 2,25), ám nem mindig élt ezzel az isteni képességével (ld. Mt 24,36).)
Második: ne feledkezzünk meg a kegyelemről! A keresztyén házasság több annál, hogy két ember megpróbál kialakítani egy tisztességes életet egy erkölcsi útmutató alapján. Egy harmadik személy is tagja a szövetségnek. Ha imádkozunk – még akkor is, ha nem –, az Atya a szívünkbe árasztja az Ő szeretetét, hogy a kihűlőfélben lévő vonzalmat és a feledésbe merülő hűségesküt újra élettel töltse meg. Jézus megmutatja nekünk, hogyan kell szeretni. Elénk adta az agapé modelljét, mert akkor is szeretett bennünket, mikor gyengék, visszataszítóak, ráadásul vele szemben gyűlölködők voltunk. Kérve kér minket, hogy ugyanilyen szeretettel viseltessünk házastársunk iránt, amikor az gyámoltalanná, unalmassá és még rosszindulatúvá is válik. Az agapé rengeteg bűnt elfedez, és annak ellenére szereti a másikat, hogy az nem szeretetre méltó.
Isten szeretete megfeddi azokat a férfiakat, akik úgy gondolják, hogy feleségük nem eléggé jó nekik. Azokat az asszonyokat pedig megszégyeníti, akik úgy érzik, egy napig sem bírják már tovább férjük lehetetlen magatartását elviselni. Isten az Ő szeretett menyasszonyának nevez minket hűtlenségünk után is. Akkor az Isten szíve szerint való férfiak hogyan képesek gorombán viselkedni a feleségükkel, amikor azok akár igen sokkal, akár felettébb kevéssel teljesítenek az általuk kívánt mérce alatt?
A legegyszerűbb dolognak kellene lennie a feleség bűneit megbocsátani. Végül is mi szeretjük őt, békességet akarunk, tudjuk, hogy gyenge és nem
rosszindulatú. Sajnos azonban sokszor azoknak bocsátunk meg a legnehezebben, akik hozzánk a legközelebb állnak. Az ő bűneik sokkal nagyobb fájdalmat okoznak nekünk, gyakran ismétlődnek, és a sok fogadkozás ellenére sem szűnnek meg. Nemegyszer előfordul, hogy az asszony tesz valamit, s ezzel olyan haragra gerjeszti a férjét, hogy az elhatározza: nem bocsát meg. Újra meg újra visszaidézi és felnagyítja a sérelmet, csak hogy órákra, napokra vagy akár hetekre is ébren tartsa a harag lángját. Végül eltűnődik: Hát tényleg olyan nagy az a bűn, hogy nem lehet megbocsátani? Nagyobb, mint az én bűnöm, amellyel Isten ellen vétkeztem? Bizony velünk senki nem tud olyan rosszul bánni, mint amilyen rosszul mi bántunk Istennel. Egyetlen feleség sem tud velünk olyan tiszteletlen lenni, mint amilyenek mi vagyunk Istennel szemben. Márpedig, ha Isten megbocsát nekünk, mi is kötelesek vagyunk megbocsátani feleségünknek, és keresni a megbékélés útját ahelyett, hogy sebeinket nyalogatnánk és keserűségünket ízlelgetnénk. (folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #28 Dátum: 2014. Augusztus 08. - 16:46:35
Krisztus szeretete


Amikor arról beszélünk, hogy azért kell feleségünknek megbocsátanunk, mert Isten is megbocsátott nekünk, a legalapvetőbb mércét érintjük. Soha nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy nem egy öt lépésből álló forgatókönyv szerint élünk, hanem a mi Urunk jellemét tartjuk szem előtt, miközben Ő saját képmására változtat el minket. Ezért az istenfélő férjek Krisztus szeretetét tekintik mércének. Ahogyan Pál is mondta: "Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte" (Ef 5,25). Most mindenki gondolkozzon el azon, milyen szeretettel bánt vele Krisztus, és vegye számba az Ő példaértékű erényeit.
Alázat. Krisztus az egyház feje, mégsem gyakorolja vezetői hatalmát soha csak azért, hogy személyes előnyökhöz jusson. Ehelyett megalázta magát, és szolgált halálig, egészen a kereszthalálig. Ugyanígy a férfiaknak is meg kellene érteniük: vezetői helyzetük jó lehetőség arra, hogy ők szolgáljanak, és nem arra, hogy őket szolgálják. Az alázatos férfiak nem kívánják uralni a kapcsolatot. Megegyezéses alapon vezetnek, nem utasítgatnak. Vezetnek, de engedik feleségüket is dönteni az időbeosztás, programszervezés, öltözködés, táplálkozás stb. terén.
Szolgálat. Amikor Jézus az utolsó vacsorára hívta egybe tanítványait, nem voltak jelen szolgák, akik megmoshatták volna a férfiak lábát. Így tehát Jézus térdelt le, mint egy házi rabszolga, hogy maga végezze el ezt a feladatot (Jn 13). Ha a mi Mesterünk úgy mossa mások lábát, mint egy közönséges szolga, akkor nekünk is szolgálnunk kell olyan, egészen konkrét módokon is, mint a konyha felmosása. Az ilyen és ehhez hasonló cselekedetek a szeretet létfontosságú kifejezőeszközei. Attól még, hogy a feleség kizárólag a háztartással foglalkozik, egy férj besegíthet – nem fog lemaradni a sportközvetítésekről. A mérkőzések szünetében sugárzott reklámok ideje alatt nyugodtan be lehet rakni egy adag ruhát a mosógépbe, vagy össze lehet pakolni egy-egy szobában. A szolgáló lelkületű férfiak lehetővé teszik, hogy feleségük pihenjen vasárnap.
Türelem. Lehetetlen úgy olvasni az evangéliumokat, hogy ne vegyük észre, hányszor jövendöli meg Jézus saját kereszthalálát, amelynek hallatán a tanítványok mindig csak értetlenkednek (pl. Lk 9,22; 17,25; 18,32). Egyszer Jézus így szólt: "Jegyezzétek meg jól ezeket a szavakat: az Emberfia emberek kezébe adatik!" Lukács azonnal hozzáteszi: "De ők nem értették ezt a kijelentést, mivel el volt rejtve előlük, hogy fel ne fogják. És féltek őt megkérdezni a kijelentés értelméről" (Lk 9,44-45). Lukács négyszeresen hangsúlyozza értetlenségüket. Jézus azonban – minden férfi mintaképe – türelmesen, újra és újra elmagyarázta nekik. Még akkor is hitetlenkedtek, amikor Jézus már föltámadt a halottak közül, és nyugodtan még kétszer elmagyarázta nekik a feltámadást (Lk 24,26. 46). Tanuljunk Megváltónktól!

Összegzés

Sok házasság azért fut zátonyra, mert a bennük élők a romantikát keresik, az pedig megkopik. Az emberek quid pro quo (valamit valamiért) viszonylatokban gondolkodnak, és a quid mindig nagyobb, mint a pro quo. A hibák felnagyítódnak, az erények látszólag összezsugorodnak, beköszönt az elégedetlenkedés időszaka. Mikor az érosz elévül, a filia kifakul, a házasság, amely az egyéni önös vágyakat van hivatva kielégíteni, meghal.
Azok a házasságok viszont, melyek ápolják a szeretet három arcát, életben maradnak. A bölcs férjek és feleségek szánnak időt arra, hogy szemtől szemben is lehessenek egymással, felizzítandó a romantika parazsát. Nagyra becsülik házastársuk erős oldalait, ezzel építik a filiát. Mindig észben tartják az agapét, amely szereti azt, aki nem szeretetre méltó, mert így szeret bennünket Isten. Az érosz és a filia igazán spontán jelennek meg, az agapé inkább tudatos és akaratlagos. Realitása – "a feleségem ma valahogy nem túl szeretetre méltó, de én akkor is szeretem őt" – erősíti a hűségesküt. A filia és az érosz a házasság örömeit táplálják, mégsem tud egyik házasság sem hosszú távon működni agapé nélkül, mely a házasság legistenibb arca. Mindháromhoz szükségünk van arra, hogy Isten kegyelme elfedezze bukásainkat, és hogy az Ő hatalma árassza szívünkbe isteni szeretetét. Ha ez megtörténik, élvezni fogjuk az agapé biztonságát, a filia melegségét és az érosz forróságát.

Kérdések

1. Házasságotokban a szeretet mely arculata a legerősebb: az agapé, a filia vagy az érosz?
2. Van-e közöttetek baráti viszony? Hogyan kezeled a magasfeszültségű problémákat?
3. Sorolj föl legalább húsz dolgot, amiket a feleségedben (férjedben) szeretsz. Ez a gyakorlat könnyű volt vagy nehéz? Mit tanultál belőle? Olvasd föl a listát a házastársadnak, és figyeld a reakcióit!
4. Olvassátok el együtt a Példabeszédek 5-öt és az Énekek énekét! Beszélgessetek a szerelemtől való megittasulásról ("egy erkölcsileg megengedett
szerelmi extázisról"). Mikor imádkoztál utoljára testi kapcsolatotokért? Hálaadásként vagy kérésként imádkoztál akkor?
5. Egyesülhet-e nálatok az agapé, az érosz és a filia, hogy erősítsék a házasságotokat?
(folyt. köv.)

Dan Doriani



Nem elérhető Jazmin

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 875
  • Nem: Nő
Válasz #29 Dátum: 2014. Augusztus 08. - 17:38:12
Nagyon jo!  :igen:

Az Isten szeretet.  1 Jan 4:16