II.4.4.A bibliai kánon kialakulása
A Biblia hosszabb idő alatt alakult ki. Egyre világosabbá vált, hogy mi tartozik hozzá és mi nem – létrejött a kánon.
A kánon szónak két jelentése van: „szabály, mértékadó példa”, illetve „tábla, lista”. Nem világos, hogy az első évszázadokban melyik jelentést használták.
A szent íratok egységet alkotnak. Ez az egység nem attól lett, hogy az egyház megszabta, mi minden tartozik a Szentíráshoz és mi az, ami nem, hanem az egység azon nyugszik, hogy az egyház a szent iratokat a Szentlélek vezetése kapcsán ajándékba kapta: az egyház felismerte, hogy ezek az iratok Istentől ihletettek. Felismerték a különböző ó- és újszövetségi iratok egységét is; a szerző egy, ezért a szent iratok is egy egységet alkotnak: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette” (Zsid 1,1.2); „... mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” (2Pt 1,21).
Különös dolog az, hogy az egyháztörténelemben az egyházon belül nem volt sok vita a kánonról. A reformáció idején a II. Helvét Hitvallás méltán kezdődik így: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kánonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmaguknak és az nem emberektől származik, mert Isten maga szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és még mindig hozzánk szól a szent írások által.”
A kánon kritikai szemlélete csak a felvilágosodás idején, a XVIII. században kezdődött. Johann Salomo Semler volt az első olyan teológus, aki kritikával illette a kánont. Nézete szerint tudományosan kellene megvizsgálni, hogy mely iratok származnak tényleg Istentől, és melyek nem: ezt nem szabad a hagyományos egyházi közfelfogásra bízni! A kiindulópont az emberi filozófiai gondolkodás volt: az ember képes eldönteni, mi az a Bibliában, ami „Istentől ihletett” és mi az, ami nem elfogadható. Hogy ebből a Biblia tartalmára nézve is kritika keletkezett, azon nem csodálkozhatunk. Hiszen ez a két dolog összetartozik: a kánont mint Isten ígéjét csak hitben lehet elfogadni; ha viszont az emberi gondolkodást mint mércét az írások fölé tesszük, akkor nem csak a kánon válik vitathatóvá, hanem maga a Szentírás is, és így elveszíti „szent” voltát!
Nem lényegtelen tehát, amikor azt mondjuk, hogy az egyház a Szentírás egészét Istentől fogadja el, ill. Tőle kapta ajándékba. Adolf von Harnack után divat lett a „kánon létrehozásáról” beszélni, mintha az egyház maga döntötte volna el, hogy mely írások alapján fog élni és tanítani. Harnack szerint éles ellentét áll fenn az első gyülekezetek és a későbbi egyház között. Az egyik nagy különbség az, hogy az első gyülekezet spontán kijelentés alapján élt. Nekik nem volt leírt kijelentésük, amely mértékadó lett volna. De aztán jött Marcion (144), aki saját kánont hozott létre (az Ószövetséget elvetette, Lukács evangéliumot és Pál legfontosabb leveleit elfogadta, miután azokat „megtisztította” a zsidó befolyásoktól). Mellette még feltűntek más eretnekségek is, a montanisták és a gnosztikusok, akik új kijelentésekkel támasztották alá tévtanításukat. Harnack szerint a Lélek által vezetett egyház helyett, amelyben a szabad prófétai szó volt a mértékadó, az egyház kénytelen volt az Ószövetség mellett egy második kánont is létrehozni, amellyel a Szentlelket egy könyvbe kényszerítették. A harcban létrejött a kánon, az Újszövetség, mint második szent könyv.
Ha úgy történt volna, mint ahogy azt Harnack véli, akkor ezt a kánont nem kellene túlzottan becsülni, hiszen emberek állapították meg, hogy mi kell bele és mi nem. A kérdés nem könnyű, különösen azért, mert nem maradt olyan sok adat az akkori időkből. De akkor milyen tények állnak rendelkezésünkre?
Amikor az újszövetségi gyülekezet létrejött, az Ószövetség már megvolt. Még vitatkoztak pl. az Énekek Énekéről, meg a Prédikátor könyvéről, hogy azok egyenrangúak-e a többi ószövetségi könyvekkel vagy nem, de a vitában mindenki számára világossá vált, hogy azok mindenképpen a „szent iratokhoz” tartoznak. Nem volt olyan zsinat, amelyen meghatározták, hogy „mi minden tartozik az Ószövetséghez”. Azért nem csoda, hogy az Újszövetségben csak úgy emlegetik, nem csak Jézus, hanem az apostolok is- „a törvény és a próféták”. Pál apostol pedig azt mondja Timóteusnak: „gyermekségedtől ismered a szent írásokat”.
Az Újszövetséggel kapcsolatban nehezebb a helyzet. Voltak ugyan zsinatok, amelyek hivatalosan felsorolták a bibliai kánon könyveit, de ezek a zsinatok később üléseztek: Hippo Regiusz (393) és Carthago (397). Ezek előtt Athanasius egyházatya 367-ben írt híres Húsvéti levelé-ben sorolja fel a Biblia 27 újszövetségi könyvét. Athanassius levele nem azt közli, hogy a negyedik század végén mely könyvek tartoztak az Újszövetséghez, hanem azt adta tudtul, hogy mely könyveket szabad felolvasni az istentiszteleten, illetve még inkább azt, hogy melyek voltak azok, amelyeket nem volt szabad felolvasni. Annak idején ugyanis több olyan könyv volt (gyakran eretnek tartalommal), amely nem tartozott a kánonhoz és mégis használták az istentiszteleten. Ezért sorolta fel Athanasius nemcsak az Újszövetség könyveit, hanem az Ószövetségét is. Ez is mutatja, hogy Athanasius célja nem az újszövetségi kánon megszabása volt, mert akkor nem kellett volna az ószövetségi kánont is felsorolnia, amely akkor már rég megvolt!
Még korábbról csak egy adat van, az ún. Canon Muratori (Muratori kánontöredék, 180), amelyből viszont a Zsidókhoz írt levél, Jakab levele, Péter első és második levele, valamint János leveleinek egyike hiányzik, de szerepel benne a „Péter Jelenések” könyve.
Kevés az adat, ezért óvatosnak kell lennünk. Adatok nélkül nem lehet bonyolult „történelmi rekonstrukciót” létrehozni. Mindössze néhány dologra mutathatunk rá:
1.Az Újszövetségben többször látjuk, hogy egyes ószövetségi és bizonyos újszövetségi iratokat egyenrangúnak tekintenek. A 2Pt 3,15.16-ban a következőket olvassuk: „A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösségnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nekik - a neki adott bölcsesség szerint -, szinte minden levelében, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére.” Mi az értelme ennek az igének? A „más írásokat” megnevezés alatt kétségtelenül az Ószövetséget kell értenünk; ezért Péter szerint Pál iratait össze lehet hasonlítani az Ószövetséggel, „más írásokkal”. Ez egy nagyon fontos bibliai adat. - Egy másik adalékot találunk az 1Tim 5,18-ban: „Mert azt mondja az Írás: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját”, és „Méltó a munkás a maga bérére”.” Az első idézet az Ószövetségből származik (5Móz 25,4), a második pedig az Újszövetségből (Lk 10,7). Pál apostol valószínűleg ismerte Lukács evangéliumát, ugyanolyan módon idézi azt, mint az Ószövetséget, tehát egyenrangúnak tekinti a kettőt.
2.Az Újszövetségből látjuk, hogy nem volt éles különbség a „spontán” prófécia és az írások között. Lukács és János pl. kifejezetten fontosnak tartja, hogy minél pontosabban leírja az evangéliumot (Lk 1,1-4; Jn 20,31; 21,24.25). Pál apostol is egyenrangúnak tartja a szóbeli igehirdetést és a leveleit. Egymás mellé teszi őket, mivel mindkettőben Isten igéjéről van szó (ld. Gal 1,8 és 1Kor 14,37.38; 2Thessz 2,15; 3,14).
3.A zsinagógában mindig az Ószövetséget olvasták fel mint Isten igéjét. Ezt a hagyományt a keresztyén gyülekezet is átvette. Pál apostol pl. ragaszkodik hozzá, hogy leveleit felolvassák a gyülekezetben (1Thessz 5,27; Kol 4,16). Az őskeresztyén gyülekezetekben természetes dolog volt, hogy az apostolok levelei helyet kaptak az Ószövetség mellett: már a Pünkösd napjától fogva „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban” (ApCsel 2,42).
4.Bár nekünk „természetes”, hogy az Ó- és az Újszövetség egyenrangúan állnak egymás mellett a Bibliában, azért az óegyházi időszak kezdetén még különbséget éreztek a kettő között, ráadásul: az Újszövetség mai formájában még nem létezett, voltak evangéliumok és levelek. A gyülekezetnek egy része valószínűleg analfabéta volt, ezért rá voltak utalva, ugyanúgy mint a zsinagógában, hogy az Írásokat felolvassák. Mivel az Ószövetség már régóta megvolt, ezért arra bizonyos kifejezések kíséretében hivatkoztak (pl. „az Írás mondja...”, amikor viszont az evangéliumokra hivatkoztak, akkor más kifejezéseket használtak „az Úr mondja...”). Ezek a megkülönböztetések azonban csupán kisebb-nagyobb következetességgel fordultak elő. A lényeg az, hogy ezekből a különbségekből nem lehet arra következtetni, hogy azért mert más módon hivatkoztak rájuk, az újszövetségi iratokat nem fogadták volna el Isten Igéjének.
5.A mi kérdésünk az, hogy „hogyan jött létre a kánon”? Tudomásul kell venni, hogy ez a kérdés az I. században még nem volt aktuális. Az apostoli iratok még megvoltak, s azokat használták. Ezért nem csoda, ha nem találunk „információt” a kánonról. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudták, melyik
iratokat fogadták el. Tudjuk viszont azt is, hogy bizonyos iratokat szívesen használtak, amelyek ma nincsenek az Újszövetségben (pl. Hermas Pásztora; Kelemen 1. és 2. levele). Érdekes, hogy Papias, aki a II. század elején élt, már kommentárt írt Máté és Márk evangéliumához. Az evangéliumok tehát már elfogadott iratok voltak. Papias maga mondja, hogy nemcsak az evangéliumokat magyarázta, hanem szóbeli információkat is kért szemtanúktól! Ez is mutatja, hogy ebben az időben még nem volt világos határ a kánon körül.
6.Az Újszövetséget nem mint „második Bibliát” látták az Ószövetség mellett. Az Ószövetség prófétai módon beszél Krisztusról, mondta Ignatius (115), az Újszövetség ezt az üzenetet magyarázza és annak beteljesedését mutatja be. Ilyen értelemben eleitől fogva irányadó volt.
7.Harnack után sokan voltak és vannak, akik azt állítják, hogy Marcion hozta létre az első kánont, amelyre az egyház válaszképpen szintén létrehozott egy másik kánont. Ezt a tételt nem lehet bizonyítani. Sőt, amikor Római Kelemen az I. század végén a Korinthusi gyülekezetnek ír, akkor levelében nem tesz különbséget az ószövetségi és az újszövetségi Írások között. Polycarpos (167/168 vagy 177) 115 körül a Filippibeliekhez írt levelében világos különbséget tesz a saját levele és Pál apostol levele között (hiszen: Pál is írt ennek a gyülekezetnek). Polycarpos tudja, hogy az ő irata más jellegű, mint az apostolé.
Irenaeus és Tertullianus egyházatyák, amikor Marcion ellen írnak, azt állítják, hogy amikor Marcion támadta a kánont, akkor azzal megsértette az egyházi tulajdont. A „fiatal” Marcion a „régi” dolgokat bántja – mondta Tertullianus. Így csak akkor lehetett beszélni, amikor az Újszövetség gyakorlatilag már elfogadott „gyűjtemény” volt.
8.Habár nem tudunk hivatalos döntésről, amelyet az első évszázadokban hoztak volna a kánonról, mégis a tényekből arra lehet következtetni, hogy a kánon már elég hamar megvolt, s Marcion 144-ben már a meglévő kánont támadta! Úgy néz ki, hogy az első keresztyéneknek a kánon-kérdés nem okozott nagy gondot: hitben elfogadták az evangéliumokat és az apostoli iratokat; felismerték, hogy kijelentőként a háttérben Isten állt, aki kijelentette magát a gyülekezetnek. Ezekben a kérdésekben is a Szentlélek vezette a gyülekezetet. Ugyanúgy, mint ahogy az Ószövetségben tudták az emberek, hogy kik Isten prófétái, úgy az újtestamentumi időszakban is felismerték azokat az iratokat, amelyeket Isten Szentlelke ihletett.
(folytatjuk)
Jos Colijn
