II.7.1. A gnózis eredete; a keresztyén gnózis; dualizmus; az „ismeret” fontossága
A gnózis összetett gondolkozási formája még a keresztyénség előtt, a görög hellenizmusban keletkezett. A
gnózis szó azt jelenti hogy „ismeret”, „tudás”. Nem filozófiai tudás, nem „törvényismeret”, hanem ismeret az istenségről, a megváltásról. Ezt az ismeretet külön kijelentés révén lehetett megkapni. A gnosztikus
Theodotus így fogalmazza meg a gnózis kérdéseit: „Milyenek voltunk, milyenek leszünk; hol voltunk és hová kerülünk, hová megyünk és miből váltattunk meg; mi a születés és mi az újjászületés?”
A gnózis szerint a világot csak akkor lehet megérteni, amikor tudjuk, hogy
hogyan jött létre. Az ezzel kapcsolatos válaszok között sok változatot találunk. A lényeg viszont az, hogy az isteni, fényes világból egy rész leesett; ez a rész szövetkezett az anyaggal. A világ ezért nem pozitív isteni teremtés, hanem „baleset”, amelynek következtében a világon ellenséges hatalmak uralkodnak. A kozmosz elesett állapotban van, nem látszik meg rajta, hogy Istentől származik. A földi törvények nem Isten rendjét tükrözik, hanem gonosz fogság jelei.
A fellelhető ószövetségi vonások ellenére, alapos különbség van a keresztyén hit és a gnózis között. A gnózis állítja: Isten az embert nem tökéletesnek teremtette; az ember nem a saját bűne miatt került nyomorult állapotába, hanem egy sorsszerű elesettségről van szó, az ember tragikus módon került ki az istenség állapotából. A gnózis is tud az ember teremtéséről, de az ember nem egy tökéletes világba került. A világ börtön, amelyben az ember még azt is elfelejtette, hogy honnan származott, s úgy jár a földön, mint egy alvajáró vagy egy részeg. Amikor az ember rájön, hogy a világ vele szemben ellenséges, akkor már megtette az első lépést a megváltás felé. A döntő kérdés az ember életében az, meg tudja-e menteni az isteni szikrát, illetve sikerül-e a világ erőinek ezt a szikrát eloltani?
Szabadulás csak
ismeret által lehet. Ezt az ismeretet közvetlenül Istentől kapja az ember, ezt Isten maga jelenti ki az ember lelkében. Az ember egy misztikus eksztázisban rájön, hogy be van börtönözve az anyag világába. Ez alapján az ismeret alapján lehet megkezdeni a visszautat az isteni világba. A gnózis itt „újjászületésről” beszél, ami nem azt jelenti, hogy az ember már itt a földön új tulajdonságokat kap, hanem az újjászületés nem más, mint az eredeti állapot helyreállítása. Ezért kell felébrednie az embernek az álomból. Mivel az isteni és az emberi lélek ugyanabból a forrásból származik, ezért közöttük közvetlen kapcsolat lehet. A gnózis mutatja meg az embernek, hogy ő nem a világé, ezért a világtól el kell szakadnia. Ennek végletes eszközéül hol az aszkézist (a teljes önmegtartóztatást) választották, hol pedig a
libertinizmust (a szabadosságot), mivel úgy gondolták, hogy a világ úgysem képes arra, hogy az isteni szikrát kioltsa bennük.
A mennyei hívás viszont nemcsak közvetlen módon érheti el az embert, hanem közvetett úton is, hogyha Isten egy közvetítőt küld. A
keresztyén gnózisban Krisztust vélték ilyen közvetítőnek, aki a megváltó üzenetet közölte. Emberi alakot öltött, hogy a világi hatalmak ne ismerjék fel benne a megváltót. Ezért Krisztus nem volt valóságos ember, nem vállalta az emberi szenvedést és nem halt meg.
A hellenizmusra jellemző volt a szinkretizmus, hiszen mindenféle nemzeti vallást megtalálunk benne. Köztük a perzsa eredetű
dualizmust is, amely szembeállítja a fényt és sötétséget, Istent és a sátánt, a lelki világot és a teremtett világot. Ezt a dualizmust a gnózisban is megtaláljuk: az ember tulajdonképpen jó, de ebből az állapotból kiesett a földi életbe kerülésével. Ahhoz, hogy visszakerüljön a jó állapotba, meg kell szabadulnia a világtól. A hellén szellemet mindig foglalkoztatták a különleges keleti vallások. A titokzatos mítoszokban isteni kijelentéseket kerestek. Mindezek a gnózisban úgy összefonódtak, hogy egy külön „vallásos nyelv” is kialakult, sajátságos kifejezésekkel.
A gnózis sok változatban előfordult, s amellett a görög filozófiával is voltak kapcsolatai (Platón). Egy nagyon befolyásos vallás alakult ki, amely sok helyen gyökeret vert, s újabb és újabb elemekkel keveredett. A keresztyén hit szempontjából a
pogány-keresztyén gnózis a legfontosabb. Többek szerint
Simon Mágus személyében (ApCsel 8) találkozunk az első gnosztikussal. Samáriában élt, amikor ott Fülöp az Igét hirdette. Róla mondták azt: „ő az Isten Hatalmasnak nevezett ereje” (ApCsel 8,10).
A történetben lényegében a gnózis és a keresztyén hit összeütközéséről olvasunk. Mert a magyarázók azt állítják, hogy emögött a kifejezés mögött, hogy „ő az Isten ereje”, az rejlik, hogy ő a maga varázslásait isteni kijelentések alapján végezte. Már a keresztyén egyházatyáknál is olvasunk a „simonféle gnózisról”, amely ellen harcoltak (Justinus, Irenaeus, Tertullianus). Lehet, hogy Simon tanítványai Rómában is tanítottak. Ha ezt nem is lehet bizonyítani, azért ez mégis jel arra, hogy a gnózis már a keresztyénség keletkezése előtt megvolt.
A gnózis célja az, hogy választ adjon a vallásos ember legmélyebb kérdéseire: hogyan jött létre a világ, hogyan keletkezett a bűn a világban, hogyan lehet a megváltást elérni. A pogánykeresztyén gnózisban keveredni látjuk a keresztyén hitet és a gnózis spekulatív gondolatait, és válaszai nem a bibliai kijelentés alapján születtek meg a fenti kérdésekre, hanem vagy külön kijelentésekre hivatkoztak, vagy pedig az evangéliumot magyarázták félre. Mindez zavart okozott a gyülekezetekben, hiszen annak idején még voltak kijelentések és próféciák a keresztyén gyülekezetben. Ezért folyamatosan kellett figyelni, hogy ezek mennyiben egyeztek meg az apostoli tanítással. A gnózis mindenféle ún. „evangéliummal”, „apostolok cselekedeteivel” stb. jelentkezett.
Habár a pogánykeresztyén gnózis kifejezetten „keresztyén” tanítást akart hirdetni, ebben a tanításban tipikus görög elemek is voltak, amelyek a bibliai evangéliummal éles ellentétben állnak:
-Az emberi élet megítélésében az
ismeret a döntő: a hit és az erkölcsi életvitel nem számítanak; lényegében önmegváltásról van szó: ismereti úton maga tud az ember megszabadulni e világtól;
-A teremtés teljes alábecsülése: a világ az „anyag világa”, amely magában véve rossz.
Az evangélium szerint az egész világ Isten teremtménye. A világnak és az embernek Istennel való ellentéte nem az anyag és a szellem ellentétéből származik, hanem az ember Isten elleni lázadásából, a bűnből. Az evangélium szerint a megváltás nem a testiség és az anyag uralmából való menekülés, hanem Krisztus áldozatos győzelme a bűn és a sátán felett, amely miatt Isten kegyelmes azok iránt, akik ezt hittel elfogadják.
-A bibliai Istenképet, a Szentháromságról szóló tanítást megrontották; a gnózisban az istenség a görög „mozdulatlan” mozdító; éles különbséget tesznek az Ószövetség szigorú „demiurgos”-a és az újszövetségi kegyelmes Isten között. A keresztyén egyház mindig kiállt az Ó- és Újszövetség egységéért.
-Bibliaellenes módon beszélnek Jézusról is: Jézus nem egy Isten és ember között álló „középlény”, hanem maga Isten Fia, aki emberré lett. Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Az utóbbi is fontos, mert jelzi, hogy a teremtés nem másodrangú, vagy istenellenes, hanem a bűn által megrontott jó teremtés. Azt a felfogást, hogy Jézus csak egy bizonyos mértékig rejtette el magát az emberi természetbe (
doketizmus), már a János evangéliuma elvetette („az Ige testté lett”). A másik téves felfogás az volt, hogy Isten az ember Jézust csak
örökbe fogadta (adoptálás), ő nem volt Isten, hanem a keresztelés alkalmával Isten örökbe fogadta Jézust (
adoptionizmus).
-Az ember Isten teremtménye, de ez még nem jelenti azt, hogy az ember lelke az istenségnek egy része lenne: a teremtés jó volt, de nem szabad azt isteníteni: „Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom” (1Tim 6,16). (folyt. köv.)