Szerző Téma: Egyetemes egyháztörténet  (Megtekintve 48955 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2014. Február 23. - 21:56:47
II.5.A keresztyénség gyors elterjedése


A keresztyénség nagyon hamar elterjedt a Római Birodalom területén. Ez nemcsak a keresztyénség ellenségeinek volt meglepetés, hanem a keresztyének maguk is csodát láttak benne, Isten áldásának tekintették és annak bizonyítékaként vették, hogy az Úr valóban él és munkálkodik (Mt 28,18k). Tertullianus pl. elmondja, hogy a Római Birodalomnak megvannak a határai, de a keresztyén hit meg azokon is túllépett.
A keresztyénség terjedésének üteme (összefoglalás):
-kb.44-kb.58     Pál apostol missziói útjai – Jeruzsálemtől és Antiochiától Rómáig hirdette az   evangéliumot, amely különösen Kis-Ázsiában talált nagy visszhangra;
-100 körül        Egyiptomban (Alexandria) megalakult a keresztyén egyház;
-150 körül        Galliában és Ézsak-Afrikában; Örményországban szintén;
-185 körül        Germániában és Brittániában;
-200 körül        Sziriában (Edessa); Perzsiában és Arábiában.

Különösen az első évszázadokban voltak Pál apostol szavai jellemzőek a keresztyénségre: „nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők” (1Kor 1,26). Az egyszerű embereknek könnyebb volt a keresztyénséghez csatlakozni, mint a magasabb rangúaknak vagy pl. a katonáknak. Ennek okát egyrészt a császárkultuszban kereshetjük, amely mindenkinek kötelező volt, de az előkelők esetében jobban feltűnt, ha abban nem vettek részt. De egyébként is: aki keresztyén lett, az nem igen maradhatott magas poszton. Az egész Újszövetségből az látszik, hogy a keresztyén üzenettől minden etnikai vagy szociális megkülönböztetés távol áll (Kol 3,11). Feltűnő, hogy kezdetben sok nő lett keresztyénné. Majd lassan kezdett megjelenni a gyülekezetekben az értelmiségi és az előkelő réteg is.
Nehéz kérdés az, hogy mivel magyarázható a keresztyénség gyors elterjedése. Elsősorban kétségtelenül maga Isten az, aki utakat nyitott evangéliumának (ApCsel 14,3). Ha pedig emberi szemmel nézzük a dolgokat, akkor a következőket mondhatjuk:
-Bizonyos értelemben kedvezőek voltak a külső körülmények: adott volt egy birodalom, amelyben szabadon lehetett utazni, egy nemzetközi nyelv, jó közlekedési lehetőségek és egy nemzetközi kultúra. Természetesen ez más vallások számára is előnyt jelentett!
-Vonzó volt a példamutató keresztyén élet: a keresztyén etika és életstílus ellentétben állt a kicsapongásokkal, amelyek nemcsak a hadseregben, a vezető réteg tagjai között és a császári udvarban, hanem a misztériumvallásokban is rendszeresek voltak.
-Egy kegyetlen társadalomban nagyon feltűnt a keresztyén gyülekezet szociális érzékenysége, a diakónia és a jótékonyság.
-Nagy hatást keltett a vértanúság, a „martyrium”, hiszen a nyilvános kihallgatásokból gyakran evangélizáció lett!
-Az I. században Pál apostol után nemigen volt „főállású” missziónárius, hanem minden keresztyén missziónárius lett.

Többször próbálták a keresztyénség gyors győzelmét azzal magyarázni, hogy a régi vallásosság csak külsődleges vallás volt, amelyben az emberek nem találtak igazi feleleteket az élet kérdéseire. A keresztyénség viszont választ adott az akkor élő emberek aktuális kérdéseire:
-sokan kerestek megváltást és üdvösséget a misztériumvallásokban – erre a vágyra a keresztyénség új választ adott;
-az emberek féltek a haláltól, a hanyatlástól – a keresztyénség az örök élet evangéliumát hirdette.

Mindebben van némi igazság, azonban rá kell mutatnunk két dologra:
1.Ahogy már láttuk, emberileg szólva sok más megoldás is kínálkozott: a filozófiák és a misztériumvallások szintén az élet legmélyebb kérdéseivel foglalkoztak. A keresztyén evangélium nemigen „felelt meg” a hellenisztikus világképnek, hiszen az evangélium „nem ember szerint való” (Gal 1,11), a görögöknek „bolondság” (1Kor 1,23). A hellenisztikus kor emberének éppen az emberi testtel gyűlt meg a baja: a lélek tiszta és istentől származó, de a test csak börtön. Ezért nem csoda, hogy amikor Pál apostol a test feltámadását hirdette Athénban, akkor hallgatói éppen ezen akadtak fenn: „Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: „Majd meghallgatunk erről máskor is”.” (ApCsel 17,32) A görögnek a halottak feltámadása egyáltalán nem kellett, pedig a keresztyén reménység éppen a halottak feltámadásában van: „Hiszen ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,13-14).
2.Ha sok külsőség volt is a hagyományos vallásokban, azért ez nem jelenti azt, hogy az emberek azokhoz már nem ragaszkodtak, sőt gyakran az üres tradicionalizmus lett az evangélium legkeményebb ellenfele! Gondoljunk csak az ApCsel 19-re, ahol Pál apostol Efézusban az ötvösökkel került ellentétbe! De számtalan más iratból is tudjuk, hogy a vallásosság meglehetősen erőteljes volt. Az ApCsel-ben sokféle szentéllyel és oltárral találkozunk Athénban (ApCsel 17,16.22.23), amely az elterjedt hagyományos vallásosságra utal. Varázslásról is olvasunk, pl. Efézusban sok varázsló volt (ApCsel 19,13kk.), ami csak úgy magyarázható, hogy igény is volt rá. Vallásos magatartással találkozunk akkor is, amikor Pál apostolt a hajótörés után egy mérges kígyó megharapta (ApCsel 28,1kk.).



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #16 Dátum: 2014. Február 24. - 18:55:47
II.6. A keresztyének üldözése a római birodalomban (64 -311)


A keresztyénüldözés egyidős a keresztyén egyházzal. Amikor Luther 1539-ben az egyház ismertető jeleit felsorolja, az üldözést is említi. Már Krisztus is mondta: "Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn 15,20).
Ha az egyház már nem okoz megütközést és látszólag összeforr a világgal, akkor az egyházzal baj van. Kezdetben nem a római állam, hanem a zsidóság támadta a keresztyéneket Jeruzsálemben (Jézus után Istvánt és Jakabot végeztették ki), de aztán Kis-Ázsiában és Makedóniában is gyakorivá vált (ApCsel 18-19; 21; 23) a keresztyének üldözése.
Amikor a kívülállók számára is világos lett a zsidók és keresztyének közötti különbség, pogány részről is megindult az üldözés, ami 64-től 311-ig tartott. A keresztyénüldözést több szempontból lehet megközelíteni. A következőkben áttekintjük azt a vallástörténeti hátteret, amelyben a keresztyénség élt; az "új vallásra" adott társadalmi reakciót; az egyház és az állam kapcsolatát, ill. a jogi helyzetet; és végül a keresztyénüldözés történetének vázlatát tárgyaljuk. (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2014. Február 24. - 19:18:04
II.6.1. Az üldözések vallástörténeti háttere


A római-hellenisztikus társadalomra általában jellemző volt a vallási tolerancia: a különböző vallásokban egyfajta előnyt is láttak (ld. ApCsel 17,18kk.). Ez régi hagyomány volt már a római társadalomban is. Az államvallásban való részvétel kötelező volt, de amellett szabad volt más isteneket is imádni. Ez a kettő általában nem ütközött egymással, csak akkor jelentett problémát, ha valami nagy szerencsétlenség történt: pl. Kr.e.213-ban Róma feltűnően nagy veszteségeket szenvedett a háborúban. A nép úgy érezte, hogy valami miatt nem volt jó az istenekkel való kapcsolat, ezért mindenütt a saját istenüket kezdték el imádni, még Róma főterén is. A hivatalos római istenimádásnak már nem látták értelmét, sőt nyíltan tagadták is.
A római hatóságok úgy gondolták, hogy a szerencsétlenség abból fakadhatott, hogy baj volt a római istenekkel való kapcsolatukkal. Ennek kapcsán érdekes módon nemcsak a római vallás papsága háborodott fel, hanem az államvezetés is. A rendőrség fellépésével nemcsak kényszerítették a népet a hivatalos istenimádásra, hanem a római szenátus megtiltotta minden "idegen" vallás nyilvános tiszteletét, és megparancsolták, hogy mindenféle "idegen" vallásos iratot, imakönyvet, liturgiai kézikönyvet be kell szolgáltatni a hatóságoknak. Ilyen esemény többször volt a római történelemben. Ebből is látszik, hogy a hatóságoknak elvileg mindegy volt, milyen vallást gyakorolnak az emberek. A hatóság csak akkor lépett fel, amikor az államvallás elhanyagolásával maga az állam került veszélybe. Ilyen esetben az idegen vallásban államellenes összeesküvést láttak. Így léptek fel pl. Kr.e. 186-ban a Bacchus-rítusok ellen, amikor több ezer embert kivégeztek.
A tolerancia abból is látszott, hogy a római hatalom maga is többször "új istent" vezetett be az államvallásba, pl. Kr.e. 205-ben a Cybele-kultuszt. A lényeg az, hogy ez az "újdonság" állami ellenőrzés alatt zajlott, ugyanis ahol nincs ellenőrzés, ott mindig fennáll az összeesküvés veszélye. Minden vallásos intézmény állami ellenőrzés alá került. Ráadásul az államvallással kézben is tartották a népet, mert amikor a vallás és a politika összeolvad, könnyen be lehet bizonyítani, hogy pl. egy hadjáratot az istenek akarata szerint kell megindítani. (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #18 Dátum: 2014. Február 25. - 18:34:46
II.6.2.Keresztyének a hellenisztikus társadalomban – a római nép és értelmiség ellenállása


„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). Ezekkel a szavakkal jellemezhető a keresztyének helyzete a római társadalomban. A mondat első része tetszett az államnak, a második része nem. A keresztyének egyrészt hű állampolgárok voltak a római birodalomban: „Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat a hatóságoknak és a felsőbbségeknek; engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre” (Tit 3,1). Másrészt viszont eleitől fogva meg voltak a határai az engedelmességnek: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Ez utóbbi a Római Birodalomban ismeretlen volt, hiszen az állam és az istenimádás között nem lehetett ellentét! Ezzel függött össze, hogy a római állam elvileg toleráns volt az új vallásokkal szemben is, de a keresztyéneket mégis üldözték. Nehéz pontosan megállapítani, hogy miért és hogyan történt a keresztyénüldözés. Ezzel kapcsolatban több dologra kell rámutatni:
1.Az üldözéseket általában nem a császárok indították, hanem a nagy birodalom egy-egy részén történtek, mikor itt, mikor ott, és hosszabb-rövidebb ideig tartottak. Általában a helyi vagy tartományi hatóságoktól függött, hogy kitörtek-e az üldözések vagy nem. Az egész birodalomra kiterjedő általános üldözések, amelyeket az állam ill. a császár indított, csak később, a III. században jellemzőek. Akkorra a keresztyénség már nagyon elterjedt. Mennél több keresztyén volt, annál keményebbek voltak az üldözések.
2.Nem egyszerű különbséget tenni „rossz” és „jó” császárok között: volt nagyon rossz császár, erkölcsileg és a kormányzásra nézve, mint pl. Commodus (180-192), aki azonban nem üldözte a keresztyéneket. De volt nagyon ügyesen kormányzó is, mint Diocletianus (284-305), aki nagyon keményen lépett fel ellenük. A „jó” császárok kormányzása alatt többen haltak vértanúhalált, mint a rossz császárok idején.
3.Általában nem a császárok, hanem az értelmiség vagy a nép kezdte az üldözéseket. Vajon mivel vádolták a keresztyéneket?
Az értelmiség először is lenézte a keresztyéneket, mert azok gyakran a társadalom alsó rétegeihez tartoztak. Továbbá: a keresztyének feladták régi kapcsolataikat és beléptek egy másik közösségbe, amelynek a régi államvallás, a hellenisztikus kultúra és azok híres képviselőinek életstílusa már semmit nem jelentett. Egy példa: a római-hellén társadalomban a céhek nagyon fontosak voltak. A közös összejövetelek pedig részben vallásos jellegűek is voltak. A keresztyének azokon nem vehettek részt. Ez gyakran azt is jelentette, hogy a kereskedelmi kapcsolataik is megszakadtak! (vö. 1Kor 10,14-22 és Jel 13, 11-18).
Ebből fakadt a vád, hogy a keresztyének „gyűlölik az emberiséget”. Mindez sértette az értelmiséget: ezek a keresztyének minden tudományos képzettség és szakértelem nélkül azt gondolják, hogy valami okosat mondhatnak Istenről és a világ kormányzásáról. Olyan kérdésekbe szólnak bele, amelyről a leghíresebb filozófusok is csak óvatosan és bizonytalanul szólnak.
A nép durvábban támadta a keresztyénséget. A keresztyének kénytelenek voltak az istentiszteletüket titokban tartani, ami sok félreértés és képtelen híresztelés forrása lett. Tudtak valamit a keresztyén tanításról és liturgiáról, de pontosan nem ismerték. Ezért azt gondolták, hogy valamit titokban elrejtenek. Így egy torzkép alapján gyűlölték a keresztyéneket és emiatt üldözték őket. Elsősorban megismételték azokat a vádakat, amelyek már a zsidóság ellen is használatban voltak:
-a keresztyén vallás csak állítja, hogy „képnélküli”, valójában a keresztyén Isten egy szamárfejű ember;
-ha komolyan vették azt, hogy a keresztyénség képnélküli vallás, akkor istentelenséggel és babonasággal vádolták őket;
-már a zsidókat is vádolták azzal, hogy rituális gyermekgyilkosságot követnek el ( a körülmetélés gyakorlatára gondolva?); ezt a vádat a keresztyénekkel szemben is alkalmazták és részletesen le is írták annak menetét.
Továbbá:
-a mozgalom vezetőjét mint államellenes bűnözőt Pontius Pilatus alatt kivégezték;
-megvádolták őket, hogy emberhúst esznek. Ezt a vádat az úrvacsora szereztetési igéjére alapozták: „Ez az én testem, ez az én vérem”;
-erkölcstelenséggel is vádolták őket: a „szeretetvendégség” mögött csak orgiát és szexuális kicsapongásokat sejtettek; szerintük a keresztyén csók is erre mutat.
Így alakult ki az a légkör, amelyben minden szerencsétlenséget és balesetet a keresztyének számlájára írtak. Tertullianus így írt erről: „Ha a Tiberis kiönt a város faláig, ha a Nilus nem önt ki, ha az ég csatornái bezárulnak és nem esik az eső, ha földrengés van, vagy ragály és éhhalál támad az emberekre, tüstént ordítják: az oroszlánok elébe a keresztyénekkel. Minket okolnak értük, mondván: nem tisztelitek az isteneket s nem áldoztok a császárnak. Ezekért zúdítják ránk a vádat, hogy istentelenek és felségsértők vagyunk. De számunk azért mégis mindig növekszik, valahányszor letipornak; a keresztyének vére magvetés.”
A nép téves információk alapján szörnyű torzképet kapott a keresztyénségről: ha tényleg gyermekgyilkosságról és vérfertőzésről van szó, akkor helyes dolog a keresztyéneket üldözni! (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #19 Dátum: 2014. Március 03. - 20:49:44
I.6.3.A keresztyének és az állam; institutum; coexercitio; császárkultusz; Plinius levele; Traianus rescriptuma


A keresztyénekre nézve az egész korszakban jellemző volt a jogi bizonytalanság, annak ellenére, hogy a római jog is híressé tette a birodalmat. A római büntetőjogban nem volt olyan törvény, amely alapján a keresztyéneket üldözni lehetett volna; olyan rendeletek sem voltak, amelyek az államvallás elleni bűnökről szóltak volna. Nincs olyan általános császári rendelet vagy dekrétum sem, amely a keresztyénüldözéssel  lett volna kapcsolatos.
Az állam a keresztyénségben először egy zsidó szektát látott. Amikor nyilvánvaló lett, hogy külön vallásról van szó, úgy tekintették, mint bármelyik más „idegen” vallást. Az ellenséges hang egyre erősebb lett – mondván, hogy a keresztyének felségsértők, államellenesek, új babonákat terjesztők (Suetonius) stb. Az első században éppúgy, mint korábban, a hatóságok csak akkor léptek fel, amikor az új vallás az „állambiztonságot” veszélyeztette. Ez azt jelentette, hogy a keresztyén vallás mindig gyanús volt, mindig figyelték híveit a korabeli rendőrök. Majdnem törvényen kívüli helyzetben voltak.
Az első században egy jogi újdonságot is bevezettek, az ún. institutumot: ha egy bűncselekményt be lehetett bizonyítani, az egyben bizonyítékot jelentett más bűncselekményekre is. Ha valaki keresztyén, akkor biztos gyermekgyilkos, paráználkodó, vérfertőző is.
Egy másik jogi lehetőség volt az üldözésre a coexercitio: a helytartónak joga volt arra, hogy a rendet, a nyugalmat rendőrségi fellépéssel és büntetésekkel fenntartsa. Ezt a felhatalmazást a keresztyének ellen is használni lehetett: a népharagból többször pogrom lett. Ha a nép keresztyéneket támadott meg, az felkelésnek számított, és akkor már megvolt az indok az ellene való állami fellépésre, amely általában nem jelentett segítséget a keresztyéneknek.
Még egy harmadik jogi lehetőség is fennállt, amely jóvá hagyta az üldözést: ha a császárkultuszt visszautasították, ezt mint felségsértést és hazaárulást értelmezték.
Mindebből látszik, hogy eleinte a hatóságok részéről nem volt tervszerű üldözés. Ez csak 249-től változik meg, s ettől kezdve tör ki többször is általános keresztyén üldözés. Előtte az üldözések mindig helyi jelenségek voltak. Ezért kevés információnk van arról, hogy ezek hogyan is zajlottak, de ez nem jelenti azt, hogy ezek elhanyagolhatók lennének. Valószínűleg nagyon sok „névtelen” keresztyén lett áldozata a helyi üldözéseknek is. Lényegében minden keresztyént fenyegetett az üldözés.
Tanulságos dokumentum az a levél, amelyet 110 körül az ifjabb Plinius, Bithynia helytartója írt Traianus császárnak (98-117), aki császári válaszban reflektált erre a levélre. Plinius tanácsot kért a „keresztyén kérdésben”, mivel az ő területén már sok keresztyén volt, s nem tudta pontosan, hogy hogyan kellene fellépni. Levelében leírta, hogy mit csinált, ha keresztyéneket jelentettek fel: „Megkérdeztem, hogy keresztyének-e? Ha bevallották, hogy azok, halálbüntetéssel fenyegetve másodszor és harmadszor is megkérdeztem. Ha megmaradtak vallástételük mellett, halálra ítéltem őket. Mert akármilyen legyen hitvallásuk, nem kételkedem, hogy makacsságuk büntetést érdemel.”
A bánásmód valószínűleg általánosságban is ez volt: a tény maga, hogy valaki keresztyénnek vallja magát, már éppen elég okot adott a halálbüntetésre. Mivel a keresztyének nem vettek részt az államvallásban, ezért nem érdekes, hogy mi a tanításuk, milyen az életvitelük – az egész „makacsság és ragályos babona.” Az is kiderül Plinius leveléből, hogy gyakran „névtelen feljelentések” is érkeztek, illetve arról is olvashatunk, hogy amikor kihallgatták az embereket, azok gyakran tagadták, hogy keresztyének lennének, vagy azt mondták, hogy már nem keresztyének.
Traianus császár válaszából (rescriptum) leírja, hogy névtelen feljelentés alapján, senkit nem szabad üldözni: ez „méltatlan korunkhoz.” Továbbá azt mondja, hogy csak személyek ellen szabad fellépni és nem csoportok ellen. Ha a perbefogott megbánást mutat, áldozatot mutat be az isteneknek és a császár képe előtt, akkor minden további eljárást meg kell szüntetni. Ez az útmutatás lényegében a második század végéig maradt érvényben. A levélváltásból világos, hogy nem az a kérdés, hogy a keresztyéneket üldözni kell-e, hanem csak az, hogy hogyan. Az is látszik, hogy a hatóságok a keresztyéneket először nem keresték, hanem a nép jelentette fel őket. A per lényege mindig az volt:
keresztyén-e vagy nem. Ha valaki keresztyén, akkor istentelen, istentagadó, felségsértő, ezért veszélyezteti az államot. Bár sok más vád is volt (ld. fentebb) – a perben ez volt a lényeg. Feltűnő az is, hogy a Krisztus megtagadása és egy császárnak bemutatott áldozat után elejtették a vádat, ezért ez nagy kísértés volt a perbefogottaknak, mert a büntetések kegyetlenek voltak: keresztre feszítés, lefejezés, cirkuszi vadállatok elé való dobás, kényszermunka bányákban (amely a gyakorlatban halált jelentett), lányok és nők esetében gyakran bordélyházba kényszerítés. (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #20 Dátum: 2014. Március 10. - 17:34:33
II.6.4. Az állami üldözések

Annak ellenére, hogy az első századokban a törvények szerint nem kellett a keresztyéneket felkutatni, mégis sok razzia és pogrom történt, amelyeket általában nem a hatóságok indítottak, de szemet hunytak felettük. Most röviden összefoglaljuk a „hivatalos” keresztyénüldözés történetét.
Nero (54-68): 64-ben egy kilenc napig tartó tűzvész Róma városának jelentős részét elpusztította. A nép Nero császárt gyanúsította a város fölgyújtásával. Nero ezt a keresztyénekre fogta és kegyetlen büntetéssel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christiánusoknak nevezett (jegyezte fel Tacitus, római történész). Itt bűnbak keresésről van szó – a császár kihasználta a nép gyűlöletét, a császár részéről nem célzatos keresztyén üldözésről van szó, csak magát mentette; a római lakosság viszont  kihasználta ezt a lehetőséget és élt a keresztyének feljelentésének lehetőségével.
Domitianus (81-96): Nincs sok adat arról, hogy milyen mértékben voltak üldözések az ő kormányzása alatt, de tudjuk, hogy többek között a keresztyénekkel szimpatizáló unokaöccsét, Flavius Clemenset kivégeztette, feleségét pedig száműzte. Ezekben az időkben került János apostol is száműzetésbe.
Névszerint ismert vértanúk:
-110: Ignatius, antiochiai püspök Rómában szenvedett vértanúságot.
-156: Polycarpus püspököt Smyrnában végezték ki hitéért.
-kb.177: Lyonban fogtak el keresztyéneket. Névszerint tudunk Blandina -ról, aki egy hívő rabszolganő volt. Először a (hitetlen) szolgákat hallgatták ki, akik félelmükben a legszörnyűbb dolgokat állították keresztyén urukról, melyek alapján mindenkit napokon át kínoztak, vagy végül kivégeztek.
Septimus Severus (193-211) császár 202-ben bocsátotta ki dekrétumát, amely szerint súlyos büntetéssel fogja sújtani azokat, akik zsidó vagy keresztyén hitre térnek. A rendelet indoka az lehetett, hogy a keresztyének száma fokozatosan növekedett: a hadseregben és a császári udvarban sokan lettek keresztyénné.
Septimus Severus után kb. 50 évig viszonylagos nyugalom következett. Ez persze nem jelenti azt, hogy elvileg vagy jogilag változott volna a helyzetük!
248-ban Róma város 1000 éves évfordulóját ünnepelték, fellángolt a hagyományos római vallás is, és ezzel párhuzamosan ellenszenv ébredt a keresztyénekkel szemben. A viszonylag békés időszakban a keresztyénség már majdnem állam lett az államban, amikor 248-249-ben a népharag következtében kitörnek az üldözések.
250-ben Decius császár (249-251) meghirdette z első általános keresztyén-üldözésta: mindenkinek kötelező volt áldozatot bemutatni a császár tiszteletére. Ez Decius 251-ben bekövetkezett halála miatt aránylag rövid ideig tartott.
257-258-ban Valerianus császár (253-260) hirdette meg a második általános üldözést: minden egyházi tisztviselőt ki kell végezni; a laikusokat akkor fenyegette a halál, ha a felsőbb társadalmi réteghez tartoztak. Amikor 260-ban Gallienus (260-268) lett a császár, akinek felesége keresztyén volt, akkor véget értek az üldözések.
Ezeket az üldözéseket már az állam szervezte, de hamar véget értek. Ennek egyik magyarázata az, hogy a nép most már megismerte a keresztyéneket, ezért nem lehetett mindenféle váddal félrevezetni őket. A sok mártírhalál keresztyén bizonységtétellé is vált. A közvélemény most a keresztyének javára változott.
303-313 között Diocletianus (284-305) és Galerius (305-311) uralkodása alatt lángolt fel a harmadik általános keresztyénüldözés. Ebben az időben veszélybe került a birodalom. Azok a népcsoportok, melyeknek a támogatására számítani lehetett (a hadseregben is) főleg a mitéháras-kultusz hívei voltak, amely akkoriban a keresztyénség nagy ellenlábasa volt. Diocletianus politikai okok miatt üldözte a keresztyéneket. Az ókor legkeményebb üldözéseit nyugaton 303-305 között, keleten pedig Licinius (308-324) idejében élték át a keresztyének. A vallásszabadság elnyerésére keleten 324-ig kellett várni. Ez volt az ókori pogányság utolsó nagy kísérlete a keresztyénség kiírtására, de még ekkor is a tartományoktól függött, hogy milyen mértékben tartották be az ediktumot.
311-ben írta alá Galerius a Nikomediai türelmi rendeletet, valószínűleg külső nyomásra (Nagy Constantin?). Erre az időre már kiderült, hogy a keresztyénséget nem lehet eltörölni, el kell tűrni a létét, azzal a feltétellel, hogy semmit sem tesznek a rend ellen, és hogy imádkoznak a császárért.
Galerius rendelete épp úgy vádolja a keresztyéneket makacssággal és eltéréssel a régi római vallástól, mint amint azt a korábbi forrásokból láttuk.
313-ban jön létre a Milánói türelmi rendelet, amely minden vallásnak teljes vallásszabadságot hirdetett, valamint azt, hogy a keresztyén egyház tulajdonait vissza kell adni. Constantinus magát az egyház szabadítójának tekintette és felelősséget érzett az egyház egységéért. (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #21 Dátum: 2014. Március 14. - 19:53:20
II.7. Eretnekségek az óegyházban


Nemcsak kívülről érték komoly fenyegetések a fiatal egyházat, hanem belülről is fennállt a veszély, hogy az első szeretet és a gyülekezeti közösség eltűnése mellett (az „önkéntesen vállalkozó” gyülekezeti tag helyére a monarchikus püspökség lépett) elferdítik a keresztyén hitet és tanítást is. Már az Újszövetségben is megtaláljuk a jeleit annak, hogy voltak, akik tévtanításokat hirdettek a gyülekezetekben: „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy antikrisztus jön, most meg is jelent; mégpedig sok antikrisztus jelent meg: ebből tudjuk, hogy itt  az utolsó óra. Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók...” (1Jn 2,18.19.).
Három fontos eretnek irányzatra ill. személyre kell itt rámutatnunk: a gnózisra, illetve Marcionra és Montanusra. Jóllehet ezek teljesen különböző irányzatok, mégis van egy közös vonásuk: a keresztyén egyházban állandóan hangsúlyozták a kontinuitást az Ó- és Újszövetség között, mondván – a keresztyénség nem új vallás, hanem a régi, ószövetségi ígéretek beteljesedése. Úgy, ahogy Pál apostol is mondta, a pogány-keresztyének beoltattak a régi olajfába (Róm 11,16k). Isten népe a gyökér, tehát a kontinuitás világos.
Az említett három szekta szerint a keresztyén hit új vallás. A gnózis állítja, hogy új és titokzatos kijelentésekkel rendelkezik, amelyek addig el voltak rejtve, sőt, amelyeket még a legtöbb keresztyén sem ismer. Marcion azt állítja, hogy az Ószövetségben a kegyelmes Isten még teljesen ismeretlen, ott csak az igazságos Bíróról van szó. Montánus is új kijelentésekre hivatkozott, amelyek még a keresztyén egyházból is hiányoznak.
Az eretnekekről nem maradt fenn sok anyag, hiszen az akkori szokás szerint igyekeztek a szektás írásokat megsemmisíteni. Leginkább az egyházatyák védekező-cáfoló írásaiból ismerjük tanaikat, amikor leírják, hogy azok mit is tanítottak.
Már annak idején is különbséget tettek eretnekek és szektások között, bár a gyakorlatban e kettő gyakran egybe esett. Eretnekek azok, akik az egészséges, bibliai tanítástól eltérő nézőpontot képviselnek. A szektások azok, akik különváltak az egyháztól, talán nem is valamilyen tévtanítás miatt, hanem azért, mert egy gondolatot a keresztyén tanításból úgy állítottak a középpontba, hogy a többi tanítás már nem is érdekelte őket. E tantétel alapján aztán mindent és mindenkit megítéltek. Az előbbiek közé tartozik Marcion, aki eretnek lett, az utóbbiakra pedig példa lehet a montanisták szektája. A gyakorlatban hamar megmutatkoznak a különbségek, mivel amikor egy bizonyos tanításnak központi jelentőséget tulajdonítanak és más tanításokról megfeledkeznek, akkor hamar eretnekké válik a tanításuk egésze. (folyt.köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #22 Dátum: 2014. Március 17. - 22:04:27
II.7.1. A gnózis eredete; a keresztyén gnózis; dualizmus; az „ismeret” fontossága


A gnózis összetett gondolkozási formája még a keresztyénség előtt, a görög hellenizmusban keletkezett. A gnózis szó azt jelenti hogy „ismeret”, „tudás”. Nem filozófiai tudás, nem „törvényismeret”, hanem ismeret az istenségről, a megváltásról. Ezt az ismeretet külön kijelentés révén lehetett megkapni. A gnosztikus Theodotus így fogalmazza meg a gnózis kérdéseit: „Milyenek voltunk, milyenek leszünk; hol voltunk és hová kerülünk, hová megyünk és miből váltattunk meg; mi a születés és mi az újjászületés?”
A gnózis szerint a világot csak akkor lehet megérteni, amikor tudjuk, hogy hogyan jött létre. Az ezzel kapcsolatos válaszok között sok változatot találunk. A lényeg viszont az, hogy az isteni, fényes világból egy rész leesett; ez a rész szövetkezett az anyaggal. A világ ezért nem pozitív isteni teremtés, hanem „baleset”, amelynek következtében a világon ellenséges hatalmak uralkodnak. A kozmosz elesett állapotban van, nem látszik meg rajta, hogy Istentől származik. A földi törvények nem Isten rendjét tükrözik, hanem gonosz fogság jelei.
A fellelhető ószövetségi vonások ellenére, alapos különbség van a keresztyén hit és a gnózis között. A gnózis állítja: Isten az embert nem tökéletesnek teremtette; az ember nem a saját bűne miatt került nyomorult állapotába, hanem egy sorsszerű elesettségről van szó, az ember tragikus módon került ki az istenség állapotából. A gnózis is tud az ember teremtéséről, de az ember nem egy tökéletes világba került. A világ börtön, amelyben az ember még azt is elfelejtette, hogy honnan származott, s úgy jár a földön, mint egy alvajáró vagy egy részeg. Amikor az ember rájön, hogy a világ vele szemben ellenséges, akkor már megtette az első lépést a megváltás felé. A döntő kérdés az ember életében az, meg tudja-e menteni az isteni szikrát, illetve sikerül-e a világ erőinek ezt a szikrát eloltani?
Szabadulás csak ismeret által lehet. Ezt az ismeretet közvetlenül Istentől kapja az ember, ezt Isten maga jelenti ki az ember lelkében. Az ember egy misztikus eksztázisban rájön, hogy be van börtönözve az anyag világába. Ez alapján az ismeret alapján lehet megkezdeni a visszautat az isteni világba. A gnózis itt „újjászületésről” beszél, ami nem azt jelenti, hogy az ember már itt a földön új tulajdonságokat kap, hanem az újjászületés nem más, mint az eredeti állapot helyreállítása. Ezért kell felébrednie az embernek az álomból. Mivel az isteni és az emberi lélek ugyanabból a forrásból származik, ezért közöttük közvetlen kapcsolat lehet. A gnózis mutatja meg az embernek, hogy ő nem a világé, ezért a világtól el kell szakadnia. Ennek végletes eszközéül hol az aszkézist (a teljes önmegtartóztatást) választották, hol pedig a libertinizmust (a szabadosságot), mivel úgy gondolták, hogy a világ úgysem képes arra, hogy az isteni szikrát kioltsa bennük.
A mennyei hívás viszont nemcsak közvetlen módon érheti el az embert, hanem közvetett úton is, hogyha Isten egy közvetítőt küld. A keresztyén gnózisban Krisztust vélték ilyen közvetítőnek, aki a megváltó üzenetet közölte. Emberi alakot öltött, hogy a világi hatalmak ne ismerjék fel benne a megváltót. Ezért Krisztus nem volt valóságos ember, nem vállalta az emberi szenvedést és nem halt meg.
A hellenizmusra jellemző volt a szinkretizmus, hiszen mindenféle nemzeti vallást megtalálunk benne. Köztük a perzsa eredetű dualizmust is, amely szembeállítja a fényt és sötétséget, Istent és a sátánt, a lelki világot és a teremtett világot. Ezt a dualizmust a gnózisban is megtaláljuk: az ember tulajdonképpen jó, de ebből az állapotból kiesett a földi életbe kerülésével. Ahhoz, hogy visszakerüljön a jó állapotba, meg kell szabadulnia a világtól. A hellén szellemet mindig foglalkoztatták a különleges keleti vallások. A titokzatos mítoszokban isteni kijelentéseket kerestek. Mindezek a gnózisban úgy összefonódtak, hogy egy külön „vallásos nyelv” is kialakult, sajátságos kifejezésekkel.
A gnózis sok változatban előfordult, s amellett a görög filozófiával is voltak kapcsolatai (Platón). Egy nagyon befolyásos vallás alakult ki, amely sok helyen gyökeret vert, s újabb és újabb elemekkel keveredett. A keresztyén hit szempontjából a pogány-keresztyén gnózis a legfontosabb. Többek szerint Simon Mágus személyében (ApCsel 8) találkozunk az első gnosztikussal. Samáriában élt, amikor ott Fülöp az Igét hirdette. Róla mondták azt: „ő az Isten  Hatalmasnak nevezett ereje” (ApCsel 8,10).
A történetben lényegében a gnózis és a keresztyén hit összeütközéséről olvasunk. Mert a magyarázók azt állítják, hogy emögött a kifejezés mögött, hogy „ő az Isten ereje”, az rejlik, hogy ő a maga varázslásait isteni kijelentések alapján végezte. Már a keresztyén egyházatyáknál is olvasunk a „simonféle gnózisról”, amely ellen harcoltak (Justinus, Irenaeus, Tertullianus). Lehet, hogy Simon tanítványai Rómában is tanítottak. Ha ezt nem is lehet bizonyítani, azért ez mégis jel arra, hogy a gnózis már a keresztyénség keletkezése előtt megvolt.
A gnózis célja az, hogy választ adjon a vallásos ember legmélyebb kérdéseire: hogyan jött létre a világ, hogyan keletkezett a bűn a világban, hogyan lehet a megváltást elérni. A pogánykeresztyén gnózisban keveredni látjuk a keresztyén hitet és a gnózis spekulatív gondolatait, és válaszai nem a bibliai kijelentés alapján születtek meg a fenti kérdésekre, hanem vagy külön kijelentésekre hivatkoztak, vagy pedig az evangéliumot magyarázták félre. Mindez zavart okozott a gyülekezetekben, hiszen annak idején még voltak kijelentések és próféciák a keresztyén gyülekezetben. Ezért folyamatosan kellett figyelni, hogy ezek mennyiben egyeztek meg az apostoli tanítással. A gnózis mindenféle ún. „evangéliummal”, „apostolok cselekedeteivel” stb. jelentkezett.
Habár a pogánykeresztyén gnózis kifejezetten „keresztyén” tanítást akart hirdetni, ebben a tanításban tipikus görög elemek is voltak, amelyek a bibliai evangéliummal éles ellentétben állnak:
-Az emberi élet megítélésében az ismeret a döntő: a hit és az erkölcsi életvitel nem számítanak; lényegében önmegváltásról van szó: ismereti úton maga tud az ember megszabadulni e világtól;
-A teremtés teljes alábecsülése: a világ az „anyag világa”, amely magában véve rossz.
Az evangélium szerint az egész világ Isten teremtménye. A világnak és az embernek Istennel való ellentéte nem az anyag és a szellem ellentétéből származik, hanem az ember Isten elleni lázadásából, a bűnből. Az evangélium szerint a megváltás nem a testiség és az anyag uralmából való menekülés, hanem Krisztus áldozatos győzelme a bűn és a sátán felett, amely miatt Isten kegyelmes azok iránt, akik ezt hittel elfogadják.
-A bibliai Istenképet, a Szentháromságról szóló tanítást megrontották; a gnózisban az istenség a görög „mozdulatlan” mozdító; éles különbséget tesznek az Ószövetség szigorú „demiurgos”-a és az újszövetségi kegyelmes Isten között. A keresztyén egyház mindig kiállt az Ó- és Újszövetség egységéért.
-Bibliaellenes módon beszélnek Jézusról is: Jézus nem egy Isten és ember között álló „középlény”, hanem maga Isten Fia, aki emberré lett. Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Az utóbbi is fontos, mert jelzi, hogy a teremtés nem másodrangú, vagy istenellenes, hanem a bűn által megrontott jó teremtés. Azt a felfogást, hogy Jézus csak egy bizonyos mértékig rejtette el magát az emberi természetbe (doketizmus), már a János evangéliuma elvetette („az Ige testté lett”). A másik téves felfogás az volt, hogy Isten az ember Jézust csak örökbe fogadta (adoptálás), ő nem volt Isten, hanem a keresztelés alkalmával Isten örökbe fogadta Jézust (adoptionizmus).
-Az ember Isten teremtménye, de ez még nem jelenti azt, hogy az ember lelke az istenségnek egy része lenne: a teremtés jó volt, de nem szabad azt isteníteni: „Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom” (1Tim 6,16). (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #23 Dátum: 2014. Március 18. - 10:23:50
II.7.2. Marcion (144 körül)


Marcion a Fekete-tenger melletti Sinope városából származott. Miután ellentétbe került az ottani gyülekezettel, a sinopei püspöki tisztet betöltő édesapja exkommunikálta. Marcion Rómába ment, ahol fontos szerepet töltött be a gyülekezeti életben. 144-ben tanításai miatt kizárták az egyházból. A jelentős adományt, amelyet korábban az egyháznak adott, visszaadták neki. Marcion aztán egy új egyházat hozott létre, amely gyorsan elterjedt és hosszú éveken át meg is maradt. Még Nagy Constantin IV. században született eretnekekkel kapcsolatos törvényeiben is esik szó Marcion követőiről.
Marcion szerint az egyház reformációra szorult: a keresztyén tanítást megtisztítandónak vélte mindenféle zsidó befolyástól. Az Ószövetséget visszautasította, mert szerinte az ószövetségi Isten csak „igazságos”, míg a kegyelmes Isten kizárólag az Újszövetségben található. Az ószövetségi Teremtő Marcion szerint csak egy aeon (ld. a gnózis tanait!), egy demiurgos, aki a valódi Istent nem is ismeri. Jézus Krisztus  Atyja más, mint az Ószövetség Istene. Az újszövetségi Isten a láthatatlan világ teremtője. Ő csak Krisztusban jelentette ki magát.
Marcion nagy ellenfele Tertullianus (160-220) volt. Szerinte Marcion tanításaiban az a lényeg, hogy a törvényt és az evangéliumot élesen szétválasztotta. Marcion a Máté 5,17-et fonák módon értelmezte: Jézus szerinte azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat érvénytelenné tegye. Csak az ellentéteket látta meg az Ó- és Újszövetség között, kontinuitásról nem lehetett szó. Így is nevezte a könyvét: Antitheseis – Ellentétek. A négy evangélium közül csak Lukács evangéliumát fogadta el, de abból is kihagyta az 1. és 2. fejezeteket, amelyben Krisztus származásáról esik szó! Pál apostoltól 10 levelet fogadott el, de azokat is „megtisztitotta”, a többi apostol rossz befolyásától. Marcion a Pál és Péter közötti vita miatt (Gal 2,11kk.) állította, hogy alapvető ellentét volt Pál üzenete és a többi apostol üzenete között, ők egy „másik evangéliumot” hirdettek (Gal 1,8).
Marcion elég sajátságosan magyarázta a megváltást is. Az ember megváltása szerinte egy olyan különleges és lelki dolog volt, hogy a testi dolgok teljesen jelentéktelenek lettek. Természetesen a test feltámadását is elképzelhetetlennek tartotta. A testi élet (köztül például a szexualitás és a gyermekszülés) számára elvetendő volt, mert minden testi dolog tisztátalan.
Ennek hátterében az a kérdés húzodik meg, hogy miből származik a rossz, a bűn, a halandóság ebben a világban? Marcion a Lk. 6,43-ra hivatkozik, ahol Jézus azt mondja: „Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és viszont nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a gyümölcséről lehet megismerni.”
Ha Isten jó, mindentudó és mindenható, hogyan engedhette az embert bűnbe esni? A keresztyénség ezért új vallás, amely új Istent hirdet. A rossz Istent már ismerjük a természetből, a krokodilból, a szexualitásból. Krisztus viszont a jó Istennek első megnyilvánulása itt a földön. Neki a föld idegen volt, ugyanúgy mint Mózes törvénye. Jézus nem a zsidó Messiás, akit a teremtő Isten csak azért ígért meg Izráelnek, hogy a politikai hatalmát visszaadja. Krisztus minden népért jött.
Marcion valószínűleg zsidó exegetikai hatás alatt állt. Az Ószövetség, mint Izráel története, szerinte is megbízható volt, de azt már nem helyeselte, hogy abban az újtestamentumi Krisztusról szóló próféciákat lássanak.
Krisztushoz a test és a születés nem illik. A teste csak látszattest volt, mert a testi dolgok a rossz, a teremtő Istentől származnak. Krisztus üzenete isteni kijelentés volt, a tiszta evangélium. Isten nem tűrte tovább, hogy a demiurgos olyan rosszul bánik az emberekkel, ezért küldte el Krisztust. A demiurgos tevékenységei miatt Krisztusnak kereszthalált kellett szenvednie, amely által az embereket a demiurgos kezéből kiragadta. Krisztus igaz volta által megvásárolta az embereket az igazságtalan Istentől. Aki Krisztushoz fordul, az a szeretet birodalmába fog jutni. Ez viszont csak az ember lelkére vonatkozik, mert az egészi anyagi világot, a demiurgossal együtt tűz fogja megemészteni. Mindennek egyenes következménye volt Marcion etikája: a szigorú aszkézis, a teljes önmegtartóztatás.
Marcion szerint áthidalhatatlan diszkontinuitás van a teremtés és a megváltás, a törvény és az evangélium, a Teremtő és az Atya, az ember és Krisztus, az Ó- és az Újszövetség, az ősegyház és Pál apostol között. Marcion fellépése gondolkodásra ösztönözte a keresztyén teológiát: az egy Isten Jézus Krisztus személyében jelentette ki magát. Marcion ellenfele Tertullianus foglalkozott bővebben a Szentháromságról szóló tanítással. Ő volt az, aki először állította egymás mellé a Biblia alapján és vedelmezte Isten egységét és háromságát. Tertullianus vallotta, hogy a Teremtő Isten nem más, mint a Jézus Krisztus Atyja: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán” (2Kor 4,6). (folyt. köv.)



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #24 Dátum: 2014. Március 19. - 21:19:07
II.7.3. Montanus munkálkodása (135-175 között)


Kezdettől fogva voltak az egyházban, akik Jézus visszajövetelét rövid időn belül várták. Ez már az első gyülekezetekben is feszültséget okozott: „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napján már közvetlenül itt volna” (2Thessz 2,1kk.).
Úgy látszik, voltak olyanok, akik mindent feladtak, a világi dolgokkal sem foglalkoztak, mert Jézust várták vissza. Ezzel szemben Pál apostol és Péter apostol állítja: „Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj...” (1Thessz 5,1-2). „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Pt 3,8kk.).
Jézus maga is mondta a mennybemenetele előtt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,7).
Az egyázban lassan kialakult a meggyőződés, hogy Jézus visszajövetele nem olyan hamar lesz, mint ahogyan azt ők gondolták. Ezzel együttjárt az is, hogy az egyház szervezetileg is egy hosszabb földi tartózkodásra rendezkedett be. Az első lelkesedés több helyen megszűnt, ráadásul elkezdődtek az üldözések is.
Ebben a helyzetben lépett fel Montanus. Presbiter volt a kis-ázsiai Phyrgiában. Munkáját 135 és 175 között végezte. Nagyon kevés adat maradt fenn róla. Tanításainak célja egyértelműen az volt, hogy az egész egyház figyelmét a Krisztus visszajövetelére irányítsa. Ezt a visszajövetelt rövid időn belül várta. A várakozást a keresztyénüldözések még inkább fokozták. Két prófétanő állt mellé: Prisca és Maximilla. Maximilla magáról azt mondta, hogy ő az utolsó próféta. Montanus és az övéi szerint a mennyei Jeruzsálem a mennyekből fog leszállni és Krisztus ezeréves birodalma Pepuzában kezdődik. Montanus magáról állította, hogy ő a Szentlélek küldötte, hogy ő a Parakletos, a „másik Pártfogó”, amelyet Jézus megígért. Nyelveken is szólt és saját szavát az utolsó és végleges kijelentésnek, a végleges „kánonnak” tekintette.
Ahogy az az ilyen csoportoknál szokott lenni, nagyon kemény követelményeket támasztottak. A Jézus rövid időn belüli visszajövetelének hirdetése mellett fontosnak tartották az ember szerepét is.
Úgy, ahogy a reformáció idején a parasztháborúk Isten országát szerették volna közelebb hozni, vagy ahogyan manapság sok szekta (Jehova tanúi, Mormonok) véli, hogy Isten országának megjelenése az ő munkájuktól függ (ezért olyan erőszakosak!), úgy Montanus az aszkézist és a törvényeskedést hirdette: kötelező volt a böjtölés; nem volt szabad elmenekülni a vértanúságtól, sőt inkább keresni kellett a mártíromságot. Ha az ember a keresztelése után halálos bűnt követett el, akkor azért csak mártírsággal lehetett fizetni Istennek. A földi javakat értéktelennek ítélte, amellyel azért a mozgalom vezetőit lehetett támogatni. A házasságot nem tiltották, de nem is tanácsolták. A böjtölés és a szexuális önmegtartóztatás szerintük különösen is fogékonnyá teszik az embert a prófétai látomásokra. Bár Montanus és követői nem elsősorban az egyházi intézmény ellen fordultak, hamarosan maguk is „egyházat” formáltak, prófétákkal, pátriarchákkal, püspökökkel.
Az előbb felidézett szélsőséges kívánalmaik mellett nem volt különleges tévtanításuk. Mivel sok jellel járt a mozgalom, az egyház hivatalosan nemigen mert ellenük szólni. Ráadásul valóban sok területen hanyatlás következett be az egyházban, amelyekkel szemben a montanizmus szigorú fellépése kiútnak tűnt. Még Tertullianus egyházatya is híve lett a mozgalomnak. Ők nem új tanítással jöttek, hanem új próféciával. Az egyház tanítása megvan, de mellé kell még a prófécia, ugyanis az egyháznak sok mindenben igaza van, de még nem rendelkezik a teljes valósággal. El kell érni egy még magasabb színvonalat. Az átlag hívők ezért csak másodrangú keresztyének, s nem tartoznak az elithez. Az „általános” igehirdetés mellett, a nagy tömeg mellett van ez a kicsi csoport, ahol meg lehet találni az igaz hitet, ahol adatnak próféciák, jelek, látszik az áldozatkészség stb. Ez mind vonzó volt a nyomorult embereknek: a földi körülmények siralmasak ugyan, de lelki téren lehet egy különb társasághoz tartozni. Ennek a társaságnak már nem csak ígéretei vannak Krisztus visszajövetelével kapcsolatosan, hanem ők pontosan tudják, hogy mikor és hol történik ez meg. Szerintük Isten óráján lehet látni, mennyi az idő. Így az ígéretből – jövendölés lett.
Mindez egyrészt eszköz volt: az aszkézis és a Krisztus visszajövetelére tett hangsúly ösztökélés akart lenni. Másrészt volt a tanításuknak egy sajátságos tartalma is: ez az igazi evangélium, amelyben a történelmi Krisztus megváltó munkájáról már nem esett szó, a középpontban az új prófécia és az ember teljesítményei álltak. Ez egy olyan vonás, amely sok szektának sajátja: sokat beszélnek a Szentlélekről, ami magában véve nagyon jó, hiszen Pál apostol is utal arra, hogy nem a törvény szerint, hanem a Lélek szerint kell járnunk (Róm 8.). Viszont azért, mert a Szentlelket nem látják szoros kapcsolatban Krisztussal, mert náluk nem a Krisztus Lelkéről van szó, ezért végül mégis a törvényeskedés következik, eltűnik Isten gyermekeinek a szabadsága, amelyet Krisztus hozott, és új törvény jön létre. Aki beéri Krisztussal és a Hegyi Beszéddel, az szerintük nem „lelki” ember, mert az csak általános dolog. Szükséges a speciális kijelentés is a Lélek által és a szigorú aszkézis. Ez azonban nem új prófécia, hanem „álprófécia”: Isten Lelkét magukhoz akarják kötni, mintha ők tudnák, hogy mikor és hol fog megjelenni az Isten országa! Az Újszövetség világosan mondja: „De új eget és új földet várunk az ő ígéretei szerint, amelyben igazság lakik” (2Pt 3,13). (folyt. köv.)

Jos Colijn
« Utoljára szerkesztve: 2014. Március 19. - 21:21:48 írta Kálmán »



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #25 Dátum: 2014. Március 23. - 22:38:38
II.8. Az apostoli atyák (95 – 140) – tanításuk jellemzése; Didache; Polycarpus


Az ún. apostoli atyák kb. 95-140 között munkálkodtak az egyházban. Elnevezésük onnan ered, hogy róluk azt tartják: ők még ismerték az apostolokat. Tanításukat több fennmaradt iratuk tartalmazza. Ezek a következők: Római Kelemen két levele, Ignatius levelei, Barnabas levele, Hermas Pastora, Diognetus levele, Polycarpus martyriuma és a Didache. Ezekre az írásokra három dolog jellemző:
1. Öntudatosan képviselik azt, hogy a keresztyén egyház az igazi egyház, az igazi Izráel. Az ígéretek, amelyeket Isten az ő ószövetségi népének adott, azok az egyházra is vonatkoznak. Ezért az Ószövetség az újtestamentumi gyülekezet számára ugyanolyan fontos, mint a zsidóknak, sőt az Ószövetséget az Új nélkül nem is igazán lehet megérteni.
2. A keresztyénség új erkölcsiséget képvisel. Ennek kapcsán a (görög) moralizmus is helyet kapott az egyházban: mindenkinek kötelessége jót tenni, amelyért jutalmat várhat, ha pedig nem él illő módon, akkor büntetést kap. A keresztyén hitet már ekkor fenyegeti az a téves elképzelés, hogy csupán az a lényeg: tudjuk, mi a jó, mert ha azt megtesszük, akkor ez döntő az Istennel való kapcsolatban.
3. Jellemzi az egyházi atyák leveleit az élet fogalom: a törvény szerinti életnek jutalma az örök élet. Az úrvacsora adja az új élet erejét. Ignatius szerint az úrvacsora pharmakon athanasias: gyógyszer a halhatatlanságra.
Feltűnő az is, hogy az etikának olyan nagy szerepe van ezekben az írásokban. Ennek az a magyarázata, hogy ezek olyan pásztorlevelek, amelyekben a keresztyéneket felszólítják a keresztyén életvitelre, jelezve, hogy a tanítás és az élet összefügg. Egy másik tény, amelyre rá kell mutatni, az, hogy az első keresztyén gyülekezetekben kevés volt az „értelmeségi”, ezért elsősorban nem nehéz dogmatikai írásokra volt szükség.
Fontos még arra is emlékeztetnünk, hogy a keresztyén egyház emberileg szólva a zsidó közösségből indult ki. Nemcsak  az Úr Jézus maga, hanem az apostolok is zsidók voltak. Az evangélium hirdetése a hellenisztikus világban mindig a zsidókon keresztül történt: „elsőként a zsidónak, de a görögnek is”. Ahogy az Apostolok Cselekedeteiben látjuk, az apostolok először a szórványban élő zsidó közösségeket keresték fel. Az eredmény az lett, hogy egyes helyeken ún. zsidókeresztyén gyülekezetek keletkeztek, más helyeken pedig a zsidók elvetették az evangéliumot, és ott pogánykeresztyén gyülekezetek jöttek létre. Ezért nem csoda az, hogy a mindennapi kegyesség területén a zsidó-keresztyén gyülekezetek megmaradtak a zsidó hagyományok mellett. Péter és Pál is jártak még a jeruzsálemi templomba (ApCsel 21,26-27). Nem azért, mintha szerintük továbbra is szükség lenne az ószövetségi áldozati istentiszteletre, hanem azért, mert a zsidókeresztyéneknek nem volt könnyű mindezt egyszerre félre tenni. Pál apostol maga Timóteust is körülmetélte (ApCsel 16,3) a zsidók miatt.
Mindebből kitűnik, hogy a keresztyén gyülekezet a maga identitását fokozatosan találta meg a Krisztus által megszerzett kegyelem alapján (ld. ApCsel 15,19kk.). Az akkori világban ki kellett alakítani egy keresztyén életstílust, amely egy sor gyakorlati kérdés megoldását igényelte. Az apostoli atyák ebben akartak segíteni.
Az apostoli atyáknál is találunk olyanokat, akik zsidókeresztyének, pl. a Didaché ismeretlen szerzője, a Barnabás levél írója, és olyanokat is, akik pogányból lett keresztyének, mint Római Kelemen, Ignatius és Polycarpus.
Az apostoli atyák írásai közül többet nagyon tiszteltek az óegyházban, annyira, hogy szinte a kanonizálás határán álltak. Az egyház azonban különbséget látott az apostoli atyák írásai és az újszövetségi iratok között. Ezek végül nem kerültek be az újszövetségi kánonba. Két fontos írásról azonban itt is meg kell röviden emlékeznünk, ezek a Didaché és Polycarpus martyriuma.
A Didaché, „az apostolok tanítása”, azt akarja megmutatni, hogyan teljesítették az apostolok Krisztus missziói parancsát. Ismeretlen szerző 100-125 között írta a Didachét a mai Szíriában, Antióchia környéken. Jézusról úgy beszél mint „az Úrnak szolgá”-járól, akire az Ószövetség is utalt! Főként az Ószövetséget idézi, de biztos, hogy ismerte a Máté evangéliumát is. Pál apostolra nem hivatkozik. A Didaché-ban két útról van szó: az egyik út az örök életre vezet, s aki azon jár, annak be kell tartania a törvényt; a másik út a halálra vezet, amelynek jellemzője az engedetlenség. Ez a példázat más iratokban is előfordul (pl. a Barnabás levelében), és nagyon valószínű, hogy közös zsidó forrásból származik. Aki ismeri a két utat, az részesülhet a keresztség sákramentumában és befogadható az úrvacsorai közösségbe. A könyv második része a keresztségről és a böjtről szól. A szerző hetente két böjtnapot ír elő. Az úrvacsorát minden „Úr napján” kell ünnepelni, amelyben haragosok nem vehetnek részt. Nagy hangsúly esik Krisztus visszajövetelére, amelyre készülni kell, hiszen amikor az Úr visszajön, akkor tökéletesnek kell lennünk. A Tízparancsolat mellett Krisztus szavai a mértékadóak a gyülekezetben, különösen is a Hegyibeszéd. Az imádsághoz és az úrvacsorához a keresztyén életvitel illik, az örök élet fényében.
Polycarpus smyrnai püspök volt. Irenaeus szerint János apostolt jól ismerte. Polycarpus több levelet írt, amelyek közül csak a Filippibeli gyülekezethez írt levél maradt fenn. 156-ban vagy 157-ben szenvedett mártírhalált. A gyülekezeti tagok később leírták az eseményeket – az írat nagyon ismertté vált. E hagyomány szerint a császári helytartó azt kívánta tőle, hogy tagadja meg és káromolja Krisztust. Erre Polycarpus a következőket válaszolta: „86 éven át szolgáltam az én Uramat, mindig kegyelmes volt hozzám, hogyan tagadhatnám meg?”
A vértanúságról azt olvassuk az Újszövetségben, hogy az hozzátartozik a keresztyén élethez. A tanúk minden szenvedés ellenére győzelmet fognak aratni a hit és kitartás által. Harcuk elsősorban nem emberek ellen van, hanem a sátán ellen (ld. Jelenések könyve). A vértanú nemcsak Krisztus szenvedésében és halálában részesül, hanem az ő feltámadásában is. Tisztában voltak azzal is, hogy Krisztus szenvedése páratlan volt: ő a mi bűneinkért szenvedett, mint Isten Fia; a vértanú csak Krisztus tanítványa és követője. Több vértanúkról szóló irat is megmaradt, amelyekben a vértanúk nem úgy szerepelnek mint hősök, hanem mint Krisztustól erőt kapott gyenge emberek, akiket a Szentlélek megerősített arra, hogy ne tagadják meg Istent. A tagadás halált hozott volna rájuk, de haláluk az életet jelentette számukra. (folyt. köv.)

Jos Colijn
« Utoljára szerkesztve: 2014. Március 23. - 22:40:20 írta Kálmán »



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #26 Dátum: 2014. Március 30. - 18:28:49
II.9.Az apologéták (140-170); tanításuk jellemzése; Justinus Martyr


Az apostoli atyák az egyház és a gyülekezet építéséért harcoltak, az apologéták pedig a keresztyén hitet akarták védeni a támadók ellen. A pogány szerzők közül sokan kigúnyolták a keresztyéneket, mint pl. Tacitus, Plinius, Marcus Aurelius, Celsus. Támadták a keresztyén hit alapjait: a Szentírás megbízhatóságát, a csodák valóságát, Krisztus inkarnációját, feltámadását és a poklot. Fentebb már említettük, hogy gyakran megvádolták a keresztyéneket erkölcstelen életvitellel, állam ellenes tevékenységgel, stb. Az apologéták nem a római nép egyszerű tagjainak írtak, hanem az értelmiségnek, mégpedig azzal a célkitűzéssel, hogy megmutassák: a keresztyén hit a tanult emberek számára is elfogadható meggyőződés.
Az egyik legfontosabb személyiség volt közülük Justinus Martyr. Előbb Plato filozófiájának híve volt, de aztán úgy vélte, hogy a keresztyén hit a legjobb filozófia. A „filozófia” annak idején nem csak egy elvont fogalom volt, hanem inkább „világnézetet” jelentett. Justinusra nagy hatást gyakoroltak a bibliai próféciák, hiszen azok be is teljesedtek. A vértanúk bátorsága is mély hatással volt rá. Ahogy neve is elárulja, maga is vértanú lett, mert 165-ben vagy 166-ban lefejezték.
Justinus leghíresebb tanítása a Logosról szól. Istenről úgy beszélt, mint ahogy azt a platóni filozófiában tanulta: Isten a világ végső oka, ő mindig változhatatlan és őt csal ésszerű gondolkodással lehet megérteni. Amikor az Ószövetségben azt olvassuk, hogy Isten megjelent, akkor nem magára Istenre kell gondolnunk, hanem a Logosra. A görög „logos” szó „igét” jelent. Justinus arra az Igére gondol, amelyben János evangélista ír az inkarnáció előtti Krisztusról (Jn 1,1kk. pl.). Justinus szerint a Logos először az Istenben levő erő volt, de aztán kivált Istenből, megteremtette a világot, amelynek meghirdette Isten üzenetét. A Logos ezért már a Jézus születése előtti időkben is jelen volt a világban, de Krisztusban teljes mértékben megjelent. Azelőtt már megjelent bizonyos emberekben a zsidóknak, de a pogány filozófusok is részesültek a Logosban, mint pl. Heracleitos és Socrates. A régi görög filozófusok sokat tanultak az Ószövetségből. Mindenki, aki a múltban helyesen élt, az a Logos szerint élt, tehát Justinus szerint lényegében már keresztyén volt. Mindenki, aki helytelenül élt, a Logos ellen vétkezett. A Logos az ószövetségi prófétákban is működött, általa szóltak próféciákat Krisztusról, hogy meg fog halni és fel fog támadni. Így munkálkodik a Logos. Ezért az újabb próféciák is, pl. Krisztus visszajöveteléről, elfogadhatók.
Justinus a görög filozófia és a keresztyén hit közötti szintézist akarta megvalósítani. Ez a felfogás hódított az egyházban, s nyomában sokan egyenlőségjelet tettek a keresztyén Isten és a „jó” között. Ebből adódott, hogy szerintük a pogányságban és más vallásokban is megtalálható az isteni kijelentés.
Habár Justinus szerint Jézus a valódi Logos, mégis nagyon kockázatos az ő felfogása, hiszen a bűneset miatt nem maradt sok jó az emberben. A bibliai kijelentésen kívül nem tud az ember igazán tájékozódni ezen a világon. A filozófia – ahogy Platón példájából is kitűnik -, általában saját istenképet farag magának, amelyet nem lehet a „Logosnak” tulajdonítani. A keresztyén hit lényege nem az ismeret, nem a bölcs belátás, hanem a kiengesztelés és a bűnbocsánat, ami csak Krisztus áldozata által lehetséges. Ez viszont olyan dolog, „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett...” (1Kor 2,9).
Justinus tanítása jellemző az apologétákra. Legtöbbüknél intellektualista vonásokat találunk. A filozófusok ellen védték a hitet, ezért átvették az ellenfél nyelvezetét és fegyverzetét. Így nem lehetett kizárni annak veszélyét, hogy a keresztyén hit filozófiává váljon, olyan erkölcstanná, amellyel „egyet kell érteni”, amely bizonyos etikai követelményekkel jár. Ez már valóban nem áll távol a görög filozófiától. Egyéb vonások is felfedezhetők az apologéták tanításában:
-a mindenható Atya Isten az apologétáknál nem áll távol a görög monoteizmustól. Ezenfelül a görög platonisztikus istenfogalmat is átvették: Isten a változhatatlan Lét, amely a világgal szemben áll. A teremtés a Logos munkája, így kialakul a kapcsolat Isten és a teremtés között, a fenti és a lenti világ között. A Logos ebben az esetben nem Isten Fia, nem Isten maga, hanem egy isteni erő, vagy egy teremtmény, amely Istenből származik.
Az apologétákat lehet nevezni az első valódi „teológusoknak”. „Hibákat” azonban ők is vétettek. Az egyik az volt, hogy összekeverték a bibliai „Logos” fogalmát a görög Logos-gondolattal. A görög filozófiai „Logos” és a bibliai Krisztus azonosítása a legerősebb hellenisztikus befolyás a gondolkodásukban.
Ennek komoly következményei is voltak a későbbi dogma-harcokban, hiszen voltak, akik Krisztus istenségét kétségbevonták. A keresztyén hit nem abban különbözik más vallásoktól, hogy az Istenről, az emberről, vagy a megváltásról mond valamit, hanem az a döntő különbség, hogy a keresztyén hitben egy személy áll a középpontban, abból indul ki minden és vele fejeződik be minden: Krisztust mint személyes Megváltót kell elfogadni. Olyan valaki, aki csak ember vagy egy „isteni lény” nem állhat egy vallás középpontjában. Ezért a keresztyén egyház mindig hangsúlyozta, hogy Krisztus nem csak jó ember és isteni lény volt, hanem Ő volt az Isten Fia, aki emberré lett. Enélkül a keresztyén hit értelmetlenné válik.
-Az apologéták tanításának második jellemzője az, hogy szerintük a keresztyénség a legjobb erkölcsi törvény; ezt már az apostoli atyáknál is láttuk.
-A harmadik a halhatatlanság fontossága, ami szintén kapcsolódik a görög szellemiséghez: az nyeri el az örök életet, aki megtartja az Isten törvényét. A testi feltámadás a görögök számára elfogadhatatlan.
-Az apologétáknak a keresztyén hit kifejezetten megváltás-vallás volt. Itt szembeszálltak a hellenizmussal, mert az apologéták ragaszkodtak ahhoz, hogy nem a filozófia által, hanem csak a Krisztusban való kijelentés által lehet biztos az ember az üdvösségéről.

Összefoglalva: az apologéták a keresztyén hitet akarták védeni és képviselni a filozófiailag képzett kortársak előtt. Túlzás lenne azt mondani, hogy ők csak rontották a helyzetet (A. v. Harnack), de azt láthattuk, hogy túlságosan készek voltak a kompromisszumra. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #27 Dátum: 2014. Március 30. - 22:42:49
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #28 Dátum: 2014. Április 07. - 21:44:17
II.10. A korai katolikus egyházatyák és teológiájuk


Az apologéták tevékenysége után az óegyházban továbbfejlődik a teológiai gondolkodás. Igyekeznek a bibliai kijelentést megérteni és megfogalmazni úgy, hogy a megértett üzenetet ne igazítsák hozzá koruk filozófiai gondolataihoz. Különösen nagy hangsúlyt helyeztek a megváltás gondolatkörére.

II.10.1. Irenaeus (140 – 180/200)

Az első nagy „egyházatya” Irenaeus volt, aki valószínűleg smyrnai Polycarpus tanítványa volt. Kis-Ázsiából származott, ezért görögül beszélt. 178-tól Lyonban (ma Franciaország) presbiter lett, később pedig püspök. Az egyházban és a teológiában annak idején még mindenütt használták a görög nyelvet, bár a latin nyelvűség is terjedőben volt. Irenaeus legfontosabb könyve, amely megmaradt, a gnosztikus eretnekség ellen szól: Adversus haeresis. Irenaeus nem akart filozófus lenni, hanem pásztor és hitvédő. Amikor az egyházi tanítást összefoglalta, a gyülekezeteknek akart világos útmutatást adni. Hangsúlyozta:
-a teremtés és a megváltás egységét: az Atya „két kézzel” teremtette a világot;
-az Atya, Fiú és Szentlélek egységét;
-a történelem hármas felosztását: a bűneset után az Ószövetség kora jött, aztán az Újszövetség ideje, a harmadik szakasz pedig az örök élet lesz, amely szerinte azért bizonyos kontinuitásban lesz az előző szakaszokkal.
Irenaeus az első nagy teológus, aki nemcsak hivatkozik a Bibliára, hanem a Bibliát minden értelemben elégségesnek is tartja, mellette nincs szükség másra. Az egyház csak így őrizheti meg valóságát. A Szentlélek teremti meg a hit egységét az egyházban. Ezen a téren jelentős különbség van Justinus és Irenaeus között: Justinus azt tartotta feladatának, hogy mindent megmagyarázzon, Irenaeus viszont a kijelentésre hivatkozik, az apostoli tradícióra és a Szentlélek munkájára.
Ami a megváltást illeti, Irenaeusnál is görög vonásokat találunk: Krisztus megváltja az embert a halandóságtól és a mulandóságtól, hiszen a halhatatlanság tipikus isteni tulajdonság. Ezért az embert isteníteni kell, hogy halhatatlan lehessen. Krisztusban, a Logosban egyesül Isten az emberrel. Ezért Irenaeus szerint nem a Húsvét, hanem a Karácsony a központi tény az üdvtörténelemben.
Krisztus mint a második Ádám megismétli az emberi életnek minden szakaszát (recapitulatio). A megváltás ezért megváltás a halhatatlanságra (fizikai megváltástan). Irenaeus szerint a sákramentumok által részesülünk a megváltásban (ld. fentebb Ignatiusnál: az úrvacsora gyógyszer a halhatatlanságra!). Ez a tanítás a keleti keresztyén egyházban alapvető tanítás lett és maradt: Krisztus azért lett emberré, hogy mi ezáltal megistenülhessünk.
Ebben az összefüggésben Irenaeus „Krisztus követéséről” is beszél. Krisztus követte Ádámot: mindenben, amiben Ádám engedetlen volt, ő engedelmességet tanúsított. Keresztfáig menő engedelmességével elvette azt az átkot az emberiségről, amely rajta volt azóta, hogy az első ember  evett a jó és gonosz tudásának fájáról az Éden kertjében. Ahogy Krisztus követte Ádámot, úgy kell nekünk is Krisztust követnünk – imitatio Christi! (folyt. köv.)

Jos Colijn   



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #29 Dátum: 2014. Április 09. - 16:20:43
II.10.2. Kérdések a Szentháromság Egy Istenről – Justinus; dinamikus és modalisztikus monarchianizmus; Irenaeus


Az óegyházban először az etika kapott nagy hangsúlyt. A keresztyén hit fejlődéséhez és mélyítéséhez természetesen hozzátartozott a hitnek a megfogalmazása is: fiataloknak és új keresztyéneknek kellett megmagyarázni a hitet. Az is szükségessé vált, hogy bizonyos tanbeli kérdésekkel foglalkozzanak. Egyre több tévtanítás keletkezett, ezért a hitet védeni kellett és pontosabban megfogalmazott tantételekre volt szükség. Már a II. század végén aktuálissá vált az Istenről szóló tanítás tisztázása, ugyanis a platonista filozófiában és a gnózisban is sok olyan elképzelés élt Istenről, amely a bibliai kijelentéssel összeegyeztethetetlen volt.
Az egyházatyák sem voltak azonos véleményen ebben a kérdésben. Justinus pl. azt mondta, hogy az Atyát, Krisztust, az angyalokat és a Szentlelket kell imádni. Már a felsorolás sorrendje is problematikus. Ez még nem jelenti azt, hogy Justinus gnosztikus vagy tévtanító lenne! Krisztusról éppen Justinus mondta ki, hogy Ő egy „második Isten”. Itt látszik, hogy a Biblia alapján, különösen az Újszövetség alapján megértették, hogy Isten nem csak az egy Isten, aki a mi elképzeléseinkbe még valahogy belefér, hanem hogy az egy örök Istenben három hypostasis, egymástól különböző, önálló „Személy” is van, amely már az emberi értelmen felül áll. Mégis, ennek a tanításnak komoly újszövetségi háttere van.
Voltak az egyházban, akik tiltakoztak ez ellen a vélemény ellen, amely szerintük pluralizmushoz vezethet, mert a végén nem egy, hanem több Istenről lesz szó, ami elfogadhatatlan. Ez a tábor éppen ezért a monoteizmusért harcolt. A háttérben egyrészt meghúzódtak azok, akik nem fogadták el Krisztus Istenségét, hogy Ő ugyanúgy Isten, mint az Atya. Másrészt érezhető a görög befolyás is a tiltakozásban, mert ha elismerik a Szentháromságot, akkor Istent már nem lehetne „megérteni”, és nem lehetne a hellenisztikus monoteizmusba beilleszteni. Ezek az emberek a monarchianizmust képviselték. Két nagy csoportjuk más-más felfogást képviselt:
1. Dinamikus monarchianizmus: az irányzat követői vallották, hogy Krisztus (és a Szentlélek) lényegében nem volt Isten, hanem az ember Jézusban csak egy személytelen isteni erő munkálkodott. Isten örökbe fogadta az ember Jézust, így Isten istensége átfolyt Jézusba. Jézusból egy „félisten” lett, vagy a keresztelésekor vagy a feltámadása után. Ezeknél a teológusoknál észrevehető a gnosztikus befolyás abban az értelemben, hogy Jézust és a Szentlelket az aeonok közé sorolták be. Szintén gnosztikus hatásra alakult ki az a gondolat, hogy Krisztusnak nem volt saját emberi teste, csak az ember Jézusban lakott, de a keresztrefeszítés előtt Krisztus elhagyta Jézus testét. Így a keresztfán nem Krisztus halt meg, hanem csak az ember Jézus (doketizmus).
Ennek az irányzatnak a megalapítója a két Theodotius volt; az egyik tímár, a másik pedig pénzváltó volt. Mindketten a II. század végén tanítottak. Egy későbbi képviselője Samosatai Pál volt (272 után), aki szerint Jézus az isteni Logos által megistenült, azért lehet őt imádni.
2. Modalisztikus monarchianizmus: akiket ehhez a csoporthoz lehet sorolni, azok úgy vélték, hogy csak egy Isten van, aki három különböző módon jelenti ki magát, úgy mint Atya, mint Fiú és mint Szentlélek. Ahogyan egy férfi lehet egyszerre édesapa, kereskedő és presbiter, úgy Istennek is több „szerepe” van, több „álarca” - ahogy mondták. Egyértelmű itt is az a racionalista beállítottság, amely érthetővé kívánta tenni Istent.
Ennek az irányzatnak első képviselői Noetus és Praxeas voltak, de náluk jelentősebb volt Sabellius (200). Az óegyházban rögtön észrevették, hogy ez a felfogás bibliai szempontból lehetetlen, hiszen Sabelliusnak minden textust félre kellett tennie, amelyben Krisztus az Atyához imádkozik, és amelyben bizonyságot tesz az Atyáról. Ráadásul ennek a tanításnak az lenne a következménye, hogy az Atya halt meg a keresztfán (patripassianizmus), amely szintén elfogadhatatlan.
Mindebből kitűnik az, hogy mennyi mindent kellett átgondolni abban az időben. A II. század végén Irenaeus volt az első, aki kezdte világosabban  látni a dolgokat. Nála két fővonalat láthatunk:
-Egyrészt hangsúlyozta Isten Lényének az egységét, de úgy, hogy amellett beszélt az Igéről és a Bölcsességről is, mint örökkévaló hypostaseisről, „Lényekről”-ről. Irenaeus szerint Isten már a teremtés előtt „kiengedte” magából az Igét és a Bölcsességet.
-Másrészt, amikor Irenaeus Isten megváltó munkájáról beszél, akkor Krisztusról is szót ejt: Isten az üdvtörténelemben egyre világosabban jelenti ki magát, a megváltásban az Atya Isten és Krisztus munkája látható. A Szentháromság léte tehát az üdvtörténet szempontjából válik nyilvánvalóvá.
Irenaeusnál minden az Atya Istennel kezdődik; őt követi a Fiú, majd a Szentlélek. Ez az elgondolás tükrözi az első évszázadok látásmódját, a subordinatiós elképzelést, ami azt jelenti, hogy az Atya Istennek alá van rendelve a Fiú és a Fiúnak a Szentlélek. Csak később alakult ki a Szentháromságtan abban a formában, ahogyan azt ma is hiszi és vallja a keresztyén egyház. (folyt. köv.)

Jos Colijn