II.12.1. Harc a Szentháromság-tanért
II.12.1.1.Arius – Isten egysége; racionalizmus; Krisztus személye; subordinatio; Nicea (325), Constantinus; „homoousios”
Az
1. ökumenikus zsinatot 325-ben Niceaban tartották. Tárgya – röviden összefoglalva – az Atya Isten és Krisztus közötti viszony tisztázása volt. Arius kétségbe vonta Jézus valóságos Istenségét, és azt mondta, hogy csak isteni méltóságban részesült. A zsinaton elítélték Arius tanítását és kimondták, hogy Krisztus, a Fiú (1) az Atya lényegéből, (2) született és nem teremtetett, (3) egylényegű (
homoousios) az Atyával.
Hogyan keletkezett a vita? Diocletianus idején heves üldözések kezdődtek az egyiptomi Alexandriában. Az akkori püspök, alexandriai Péter, sokak szerint nem viselkedett elég bátran az üldözések idején. Ha az üldözéskor elfogtak egy gyülekezeti előljárót és meggyilkolták, akkor hosszú időbe került, amíg Péter püspök az üres helyre egy másik előljárót nevezett ki. Végül egy másik püspök,
Melitius, saját szakállára körbejárta az egyházkerületet és mindenütt presbitereket iktatott be. Közéjük tartozott valószínűleg
Arius is (336). Ebből nagy ellentét lett és sokan kiléptek a hivatalos egyházból, amint azt a donatisták tették Észak-Afrikában. Arius először a radikális párthoz tartozott, de mégis Alexandriában, a hivatalos egyházban kapott presbiteri állást. Közben Péter püspök mártírhalált szenvedett (311), utódja pedig az alexandriai Alexander lett.
Arius mint presbiter lehetőséget kapott arra, hogy az alexandriai fontos teológiai központban tanítson. Teológiai gondolkodásában
Isten egysége és transzcendenciája állt a középpontban. Isten abszolút értelemben megváltozhatatlan (vö. a görög isten-fogalommal!). Mindaz, ami Istenen kívül van, csak teremtmény lehet, ezért elképzelhetetlen, hogy Krisztus maga Istentől származzon, hiszen ebben az esetben, Isten nem lenne teljesen egységes és megváltozhatatlan. Ebből a gondolatmenetből kitűnik, hogy a háttérben egy
racionalista felfogás állt: mivel az ember nem tudja másként elképzelni, ezért nem tudja másképpen elfogadni. Természetesen felháborodást okozott az, amit Arius Krisztusról mondott. Tanítása összefoglalva a következőket tartalmazta:
-Krisztus, a Logos, egy teremtmény, mert őt Isten – ugyanúgymint a többi teremtményt – a semmiből teremtette, ezért volt olyan idő, amikor az Atya még nem volt Atya;
-Krisztus teremtmény és azért nem is hasonlít az Atya Istenhez, hanem az Atyától idegen;
-a Logos azonban „elsőszülött” a teremtmények között; Isten általa teremtett minden más teremtményt, ezért lehet azt mondani, hogy Krisztus „egyszülött Fia” az Atyának;
-Krisztus Isten terve szerint harcolt és legyőzte a bűnt;
-Krisztust Istennek lehet nevezni, de nem azért, mert magában véve Isten, hanem azért, mert Isten kegyelme által lett azzá;
-Krisztus eleinte nem volt tökéletes, hanem „megtanulta az engedelmességet”.
Itt a Zsid 5,8-ra hivatkozik. Ez a textus viszont nem mondja, hogy Krisztus engedetlen, ill. bűnös volt, hanem csak arra utal, hogy Krisztus valódi
ember volt, aki valóban szenvedett és valóban félt a szenvedéstől, a haláltól. Nehéz volt neki – a tökéletes embernek – elfogadni a bűnösökért való szenvedést és azt, hogy legjobb barátai közül az egyik elárulta, a másik pedig megtagadta!
Arius Antiochiai Lucianus tanítványa volt és sokat tanult Origenes műveiből.
Origenes szerint egyrészt egy Istenről van szó, amelyben három személy van. Másrészt pedig csak az Atya Istent lehet teljes mértékben Istennek nevezni. Annak idején még nem kristályosodott ki az Istenről és Krisztusról szóló dogma.
Arius továbblépett az origenesi vonalon: Origenes szerint három
hypostasis („személy”) volt, de csak egyetlen Isten. Arius viszont három „Isten”-ről beszélt, de hierarchikus sorrendben. A subordinatio régi jelenség a teológiában, de azzal még nem tagadták Krisztus istenségét. Ez most Ariusnál megtörténik és filozófiai formát kap: szerinte Krisztus nem valódi Isten, és ezért nem ismerhette az Atya Istent. Amit tehát Krisztus kijelentett, az nem elegendő az üdvösséghez. Ezen a ponton Arius ellentétbe került a Bibliával.
A dogmaharcban ezért vált meghatározó kérdéssé: Krisztus Isten-e vagy teremtmény? Ezzel a megváltás lehetősége és ténye közvetlenül összefüggött. Ha Krisztus nem valódi Isten, akkor nem vihette véghez a megváltást. Arius azt is tanította, hogy Jézusnak nem volt emberi lelke, csak „léleknélküli teste”. Szerinte az isteni Logos az emberi lélek helyére lépett. Ezért Krisztus lényegében egy középlény volt: nem valódi Isten és nem valódi ember!
Arius felettese,
Alexander az általános egyházi tanításhoz ragaszkodott, amely nem volt minden ponton megoldott, de egyetértettek abban, hogy
-a Fiú öröktől fogva az Atyától nemzetett;
-az Atya és a Fiú két „hypostasis” az egy Istenben;
-ezért Krisztus Isten.
Alexander tehát Origenes subordinatioról szóló tanítását nem vette át. Krisztus Istenségét nem próbálta megmagyarázni, hanem megállapította, hogy a Biblia alapján nem lehet mást mondani. Alexander számára az volt a legfontosabb, hogy Krisztus valóban Isten, ugyanúgy, mint az Atya. 318-ban az
Alexandriai Zsinaton Ariust elítélték. Ebből aztán botrány lett, mert Arius elítélését túl keménynek találták sokan. Alexander teológiai támogatói – többek között –
Ancyrai Marcellus és
Antiochiai Eusthatius voltak.
Közben Nagy Constantinus a birodalom keleti részén is császár lett: 324-ben legyőzte Liciniust! Constantinus felkérte Alexandert, hogy béküljön ki Ariussal. Constantinusnak az volt a fontos, hogy béke legyen a birodalomban, ezért elengedhetetlennek tartotta az egyházban is a békességet. Constantinus szerint az egyház feladata a
nép nevelése, hogy az erkölcstelen társadalomból fegyelmezett társadalom formálódjon, hogy a
jó vallás mindenütt helyet kapjon, valamint a nép és az egyház a császárért imádkozzanak. Constantinus úgy érezte, hogy az
egyházi egység megteremtésében ő volt Isten eszköze.
A kibékülés azonban nem sikerült, mert túlságosan élesek voltak a dogmatikai különbségek. Arius komoly teológiai támogatást kapott Nikomédiai Eusebiustól és Caesareai Eusebiustól, jóllehet néhány ponton ők sem értettek egyet vele.
Caesareai Eusebius, az egyháztörténetírás atyja, jelentős történelmi személyiség volt, aki az új politikai helyzetet, amelybe az egyház került, teológiailag is helyeselte. Eusebius Szentháromság- tanról megfogalmazott gondolatait ismerve nyerhetünk bizonyosságot arról, hogy mennyire nem kristályosodott még ki a világos tanítás a Szentháromságról és Krisztusról. Eusebius egyrészt támogatta Ariust abban, hogy a Logost az Atyától élesen meg kell különböztetni, és ahogyan Arius, úgy ő is tagadta a Fiú örökkévalóságát, illetve úgy tartotta, hogy a Fiú örökkévalósága különbözik az Atya örökkévalóságától. Másrészt azonban Eusebius – Origeneshez hasonlóan - arról is beszélt, hogy a Logos az Atyától nemzetett és nem teremtetett. Ezek alapján Eusebius - a legtöbb egyházi képviselővel együtt -
köztes álláspontot foglalt el Arius és támadói között. Ez a csoport a zsinaton végül csatlakozott a császárhoz Arius ellen, de a zsinat után megint a saját álláspontjukat képviselték!
Hozzá tehetjük a fenntiekhez azt, hogy a különböző álláspontok a vita elején még nem körvonalazódtak olyan világosan. A vita folyamán egyre inkább látták, hogy a kérdés dogmatikai tisztázása csak a szélsőségek kikerülésével és a bibliai valósághoz való ragaszkodással sikerülhet.
Az Arius körüli vita hamarosan mindenkit foglalkoztatott. Ezért
Constantinus 325-ben összehívta az 1. ökumenikus zsinatot, Nicea városába.Nem tudjuk pontosan, hány résztvevője volt 250 vagy 318 (az 1Móz.14,14 alapján!?). Nyugatról csupán 7 küldött volt, a többiek mind a keleti egyházakból jöttek! Ez nem csoda, mert a dogmaharc keleten folyt, nyugaton kevésbé foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az egyházi küldöttek még a császári palotában is kaptak szállást. A zsinati üléseket a császár jelenlétében folytatták. Nyilván voltak teológiai tanácsadói is, köztük a hispániai (nyugati!) püspök, Cordobai Ossius, ill. Hosius, aki Constantinus tanítója is volt. Tőle származik valószínűleg a zsinat kulcsszava, amelyet a császár személyesen terjesztett elő: homoousios - a Fiú
homoousios az Atyával, ami azt jelenti, hogy egylényegű ill. ,, azonos lényegű”.
A homoousios fogalom fordítás. Az eredeti latin kifejezés azt jelentette, hogy az Atya és a Fiú egy substantiát alkotnak. Ez megtalálható a szintén nyugati Tertullianusnál is!
A zsinat Krisztusra vonatkozó álláspontját a Niceai Hitvallás idevonatkozó szakasza így fogalmazta meg: ,,Hiszünk (…) egy Úr Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből nemzetett egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság. Igaz Istentő való igaz Isten, nemzetett, nem teremtetett, egylényegű (homoousios) az Atyával; aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak (…).”
A Niceai Zsinat ezekkel a gondolatokkal egyértelműen visszautasította Arius teológiai álláspontjait és filozófiai istenképét: Krisztus testtélételét soha nem lehet teljesen megmagyarázni. Fenntartották a bibliai valóságot és titkot: az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
Ariust és két pártfogóját kiközösítették az egyházból. A többi teológus és képviselő aláírta a zsinati döntéseket. Egyébként sok minden ködös maradt, mert nem készült jegyzőkönyv a zsinati ülésekről. Tény az, hogy nemcsak Ariusról beszéltek, hanem az egyház egysége érdekében más kérdésekben is döntést hoztak. A már említett egyházi közigazgatás területi beosztását is Niceában szervezték meg. (folyt. köv.)
Jos Colijn