Szerző Téma: Egyetemes egyháztörténet  (Megtekintve 48953 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #30 Dátum: 2014. Április 09. - 20:17:54
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #31 Dátum: 2014. Április 18. - 09:39:36
II.10.3.Tertullianus (160-220); Szentháromságtan; aszkézis


Jelentős volt Tertullianus teológiai munkája is. Apja katona volt, és amikor Tertullianus felnőtt korában megtért, életcélja a militia Christi lett; szolgálni Krisztus katonájaként. Mint képzett jogász vette szóban és írásban védelmébe a keresztyén hitet. Tertullianus több szempontból nevezetes. Ő volt az, aki először írt latin nyelven teológiai könyveket. Ezáltal ő teremtette meg a latin egyházi nyelvet és a teológia latin terminus technikusait.
Egyik leghíresebb irata az Apologeticum – Hitvédelem. A könyv a keresztyén ember pogány istenek ellen folytatott harcáról szól. Ezek az istenek démoni alakban vannak jelen a világban. Ez a harc nem reménytelen, mert minden ember, aki Isten kijelentését hallja és nincs a filozófia által elrontva, a keresztyén üzenet valóságát be fogja látni. Tertullianus szerint a filozófusok az eretnekek atyái. A keresztyén hit azért szavahihető, mert emberi szempontból nézve bolondság. Tertullianus itt bizonnyal Pál apostol szavaira gondolt (1Kor 1,18).
Tertullianus harcolt a tévtanítók ellen, így pl. Marcion ellen, aki éles különbséget tett az ószövetségi és az újszövetségi Isten között. Egy Isten van, mondja Tertullianus, de az üdvtörténet érdekében az egységből háromság lett: egy isteni „lényeg” (substantia) van, de három „személy” (hypostasis) van az egy Istenben. A három egy, de nem ugyanaz. Egyébként: Tertullianusnál is találkozunk a subordinatio gondolatával, amikor a Szentháromságot meg akarja magyarázni. Ez a kérdés csak a IV. században nyer majd pontosabb és helyesebb megfogalmazást.
Tertullianus foglalkozott még az egyházról szóló tanítással is, de a legtöbb műve az etika és a keresztyén élet területein adott eligazítást. A keresztyén tanítás mellett nagy figyelmet fordított a keresztyén fegyelemre is. Tertullianus szerint minden keresztyénnek aszkétának kellene lennie. Az aszkézist mindenkitől kérhetjük – mondja, mert mindenkinek van szabad akarata és a Szentlélek is megígérte a segítségét. Az aszkézis legmagasabb formája a vértanúság. A mártíromság jutalma a mennyek országa. A mártírhalál elégtétel (satisfactio), minden bűnért. A mártír kibékíti Isten haragját és ismét Isten szeretetében részesül. Ez az aszkétára is érvényes, bár kisebb mértékben.
Itt is észrevehető, hogy az első századokban sok területen keresték a kiutat. Tertullianus helyesen ismerte fel a megszentelődés fontosságát, de erről vallott felfogása oda vezetett, hogy az ember a saját jó cselekedeteivel akarta kiérdemelni az üdvösséget. Ezért a Krisztus engesztelő áldozatának jelentősége elhomályosult. Tertullianus tökéletes életre sarkallta kortársait, mert ő azon a véleményen volt, hogy a tökéletes élet már itt a földön elérhető. Nem véletlenül került később a montanisták körébe. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #32 Dátum: 2014. Április 22. - 13:50:06
II.10.4. Origenes (184-254); exegetikai módszerek; teológiai tanítás


Az óegyház egyik leghíresebb teológusa Origenes volt. Keresztyén családból származott, szemtanúja volt édesapja mártírhalálának. Filozófiát tanult, mert apologéta akart lenni. Alexandriában tanított egy katechétaképzőn, de problémái voltak az egyház vezetőségével, ezért Caesareaba ment, ahol saját iskolát alapított. A görög nyelvű egyházban nagyon híres lett. 254-ben halt mártírhalált Decius alatt. Már életében is sok ellentmondásos vélemény kísérte tevékenységét, több zsinaton eretneknek nyilvánították. Teológiai gondolatai halála után is hatottak, különösen Keleten. Egy 543-ban tartott zsinaton hivatalosan elítélték és azóta is eretneknek számít. Ez az oka annak, hogy írásaiból csak kevés maradt fenn, mivel az eretnekek iratait szokás volt elégetni. Nagyon fontos volt az a hatnyelvű Ószövetség-kiadása, a Hexapla, amelyben az eredeti héber szöveg mellett oszlopokban helyezte el a különböző fordításokat.
Origenes elsősorban exegézissel foglalkozott és sajátos exegetikai elvei voltak. Az egyszerű bibliai textus mögött szerinte mindig rejtőzik egy mélyebb jelentés is, amelyet az exegétának fel kell derítenie. Nézetei szerint három jelentése van a bibliai szövegnek: egy szószerinti, testi jelentése; egy etikai vagy szellemi jelentése és egy allegorikus-misztikus vagy lelki jelentése. Ennek a szemléletnek az lett a következménye, hogy nála a Biblia történelmi valósága háttérbe szorult. Nem a leírt történet a fontos, hanem annak „mélyebb értelme”. Így az Ó- és Újszövetség közötti különbség jelentéktelen lett.
Origenes a filozófiát csak eszköznek tartotta, amelyet az evangélium védelmében fel akart használni. Ennek ellenére jelentős szerepet kapott teológiai rendszerében a filozófia, különösen a platonizmus.
Origenes nevéhez fűződik az egyháztörténelem első nagy dogmatikai kézikönyve a Peri Archoon (latin címe: De principiis), amelyben a keresztyén világnézet rendszerét akarta megírni. Művére erős hatást gyakorolt a hellénizmus vallásfilozófiája.
Origenes elismerte és támogatta az egyház harcát a gnózis ellen, de a platonista vallásfilozófiát felhasználta. Szerinte Isten először egy birodalmat teremtett szellemi lényekkel, akik Istennel harmóniában éltek. Szabad akaratuk bűnbe sodorta őket és emiatt testet kapva, az anyagi világba kerültek (amely Origenes szerint nem feltétlenül rossz dolog). Attól függően, hogy mennyire voltak bűnösök, megváltoztak. Így lettek arkangyalok, angyalok, emberek és ördögök. A bűneset tehát egyetemes volt. Egy korábbi világban elkövetett bűn következményeként jöttek létre a világban tapasztalható különbségek és ellentétek. Mindez tehát nem véletlen baleset volt, hanem Isten ezt előre tudta, de nem akart ennek elébe vágni, mert az sértette volna a teremtett lények szabad akaratát. A bűneset célja pedagógiai volt: mindenkinek lehetősége van Istenhez visszatérni, mert ez az emberi szabadság elvéből adódik. Amikor majd mindenki (angyalok, emberek, ördögök) saját akaratából ismét aláveti magát Istennek, vissza fog térni az eredeti boldog állapot (apokatastasis pantoon). Lehet, hogy ez a folyamat örökké fog tartani, mert a visszatérés nem csak ebben az életben lehet, hanem más világokban is, ahol szintén fennáll a visszatérés lehetősége. Főleg emiatt a tanítás miatt ítélték el 543-ban. Nem is csoda, mert itt a történelmi bibliai kijelentés már alig szerepel, amelyben egyértelmű, hogy a halál után már nincs lehetőség a megtérésre (pl. Lk 16,19k).
A megváltáshoz Origenes szerint is szükség van egy Közbenjáróra. Isten az „egyetlen” és „mozdíthatatlan” Isten. A világ sokfélesége és Isten egysége közötti távolságot a Közbenjárónak kell áthidalnia, aki szerinte a Logos, a Krisztus, aki valóságos ember és mint Fiú, valóságos Isten is.
A megváltás szerinte szabadítás az ördögi hatalmaktól: minden ember körül folyik a harc Krisztus és a világi hatalmak között (Ef 6,12). A bűntől való szabadítás azt jelenti Origenesnél, hogy szabadítás a világ erőitől. Amikor Krisztus meghalt, látszólag a Sátán győzött, mert a halál és a Sátán egy. De Krisztus feltámadása által legyőzte a Sátánt. A hívőknek az a feladatuk, hogy a vértanúk példáját követve, ezt a győzelmet folytassák a Sátánnal való küzdelemben. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #33 Dátum: 2014. Április 22. - 20:36:03
II.10.5. Egyházfegyelem és bűnbocsánat; Kallist és Hippolytus; Cyprianus (200-258) és Novatianus


A már Tertullianusnál is felvetődő kérdés, hogy mi lesz azokkal a keresztyénekkel, akik megtérésük után komoly bűnbe estek, a későbbiek során Rómában és máshol is nagy vitákhoz vezetett. Az egyház népegyházzá vált; olyan tömegek csatlakoztak hozzá, amelyek nem éltek komoly keresztyén életet. Vitathatatlan, hogy a megtérés és a keresztség után még mindig megmaradt a bűn az emberek életében. Ezért az egyház feladatának érezte, hogy ezt a gyónással szabályozza, amelyben az emberek felmentést, bűnbocsánatot kaphattak elkövetett bűneikre. Rómában kezdték el a nyilvános gyónás gyakorlatát, amelynek elégtételi erőt tulajdonítottak.
A III. század elején Kallist római püspök (217-222 között töltötte be a püspöki tisztet) azzal erősítette tovább a – már egyébként is nagy – püspöki hatalmat, hogy a püspöki bűnbocsánat jogkörét a „kisebb bűnök” mellett a halálos bűnökre (ti. bálványimádás, gyilkosság, paráznaság, stb.) is kiterjesztette. Így pl. a házasságtörőket is engedte gyónni. Kallist szerint az egyház Nóé bárkájához hasonlít, amelyben egyaránt voltak tiszta és tisztátalan állatok. Nagy ellenfele a teológiailag jól képzett Hippolytus volt, aki Kallist intézkedései miatt ki is vált az egyházból.
A bűn és az egyházi felmentés kérdése ismét aktuálissá vált az üldözések idején, például Karthago környéken, ahol Cyprianus volt a püspök. Cyprianus 246-ban tért meg, 249-ben lett püspök és 258-ban halt mártírhalált.
Decius császár uralkodása alatt, amikor az első államilag szervezett keresztyén-üldözések zajlottak, Cyprianusnak is el kellett bújnia, de írásban tovább vezette az egyházat. Amikor az üldözések véget értek, a Krisztus-tagadóvá válók (lapsi) azoktól kérték visszafogadásukat az egyházba, akik helytálltak, és hitüket megvallották (confessores). A mártírokról azt tartották, hogy ők „közelebb” állnak Krisztushoz (ld. István vértanú példáját!) és közvetlenül a Lélek vezetése alatt állnak.
Cyprianus nem helyeselte, hogy ez a döntés az állhatatosak jóváhagyásától függjön. Félt attól, hogy a gyakorlatban kialakul egy „elitkeresztyénség”, amely lenézi a gyávákat. Szerinte ebben a kérdésben csak a püspök dönthet. Ráadásul – ahogyan korábban a római gyülekezetben – olyan hitvallók (confessores) is voltak, akik senkit sem akartak visszafogadni, sőt közülük többen Cyprianust is lenézték, mert elbújt az üldözések idején.
Cyprianus világos és kemény álláspontot képviselt a búcsúra nézve, amely közel állt Tertullianus véleményéhez. 251-ben kijelentette, hogy azokat, akik tényleg áldozatot vittek a császár tiszteletére, csak életük végén lehet visszafogadni („hosszú búcsú” után). Amikor 253-ban újabb üldözések fenyegették az egyházat, elnézőbb lett, és azt mondta, hogy azoknak, akik a múlt üldözései közben elbuktak, most újra lehetőségük van helytállni. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha az egyház visszafogadja őket és a sákramentumokban is részesülhetnek.
A római gyülekezet egyetértett Cyprianussal, és ezért Novatianus római presbitert kizárták az egyházból, mert ő azt vallotta, hogy akik megtagadták hitüket, azokat soha nem lehet visszafogadni. Novatianus és követői ellenegyházat állapítottak. Cyprianus lényegében közel állt Novatianushoz – ő sem akart mindenkit csak úgy visszafogadni -, de az egyház egységét mindenképpen meg kívánta őrizni.
A De catholicae ecclesiae unitate (251) című könyvében összefoglalta véleményét az egyház egységéről. Ebben leszögezi, hogy az egyház tisztasága érdekében keményen fel kell lépni az eretnekek és a szakadárok ellen. Az egyház – a látható egyház, amely a püspökök vezetése alatt áll.
Egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus). Az egyház egysége Péter apostolon nyugszik – a püspökök képviselik Pétert; ők az egység őrzői. A püspök az egyházban van, az egyház pedig a püspökben. Aki nincs a püspökkel, az nincs az egyházban. Akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem lehet Atyja! Az egység megtörése még a tagadásnál is nagyobb bűn, mert a tagadással az ember csak egyszer vétkezik és csak magát sérti, de aki az egyháztól szakad el, az állandóan bűnben él és a közösséget sérti meg. A „confessor” azért lehet állhatatos, mert ehhez az egyháztól kapja az erőt. Egyházon kívül nincs valódi mártírság. Az egyházon kívül még a sákramentumokat sem lehet kiszolgáltatni. Ezért az egyházon kívül kiszolgáltatott keresztség elfogadhatatlan. Ezt a tanítást 256-ban egy zsinaton el is fogadták.
Cyprianus gondolkodása nagy hatású volt az óegyházban és a középkori egyházban. Az egyház egységéért előtárt védőbeszéde valóban nagyon fontos, de Cyprianus itt túllőtt a célon. Ha valaki a püspököt kritizálta, az már bűnnek számított. Cyprianus a keresztyén hitben az egyházat tette az első helyre, az egyház anyaságát pedig Isten Atyasága elé helyezte. A keresztség az egyház tulajdonává vált, és a sákramentum annak kiszolgáltatójától függött. Az egyház üdvintézmény lett: az egyház a püspök döntése alapján rendelkezik a kegyelemmel.
Csak a következő évszázadban látták be – különösen is Augustinus tanítása nyomán -, hogy nem az egyház, hanem maga Krisztus részesít a keresztség sákramentumában, ezért elsősorban nem a sákramentum kiszolgálójára, és annak „szentségére”kell figyelni, hanem Krisztusra kell nézni! (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #34 Dátum: 2014. Április 22. - 22:04:44
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #35 Dátum: 2014. Április 29. - 19:47:20
II.11. Az egyház a IV. században

II.11.1. Egyház az új helyzetben (I) - Nagy Constantinus; az üldözések véget érnek; Julianus Apostata

Miután az üldözések véget értek, az egyház teljesen más helyzetben találta magát. A Nikomédiai (311) és a Milánói türelmi rendelet (313) következtében vallásszabadság lett a Római Birodalomban, ahol a IV. század elején több uralkodó osztozott a hatalmon. Diocletianus idejétől kezdve négy "tetrarchus" volt. Constantinus 325-től uralkodott újra egyedül, miután Maxentiust legyőzte 312-ben Róma mellett. A csatát és Constantinus megtérését együtt szokták emlegetni. A történészek különböző változatokban mondják el, hogy Constantinus álmában vagy látomásban látott egy keresztet és hallotta a szózatot: "ebben a jelben győzni fogsz." A csata után már csak Constantinus és Licinius maradt az uralkodó. Mindketten egyet értettek abban, hogy a keresztyének és a pogányok kapjanak vallásszabadságot.
Sokat vitatkoznak azon, hogy őszinte keresztyén volt-e Constantinus. Tény az, hogy csak röviddel halála előtt keresztelkedett meg, de ez annak idején gyakran előfordult, mert az emberek azt gondolták, hogy a keresztségben bűnbocsánatot kapnak, de az a keresztség utáni bűnökre nem vonatkozik. Azt is figyelembe kell venni, hogy Constantinus már családjában találkozott a keresztyén hittel, ezért a keresztyén hit védelméért tett intézkedéseit nem lehet tisztán politikai döntésnek nevezni. Az egyház gyorsan növekedett, de még nem jelentett nagy politikai erőt a társadalomban, azért kérdéses, hogy mennyire volt előnyös ez a döntés Constantinus számára. Megjegyzendő az is, hogy Constantinus ha korlátozta is a pogány vallásokat, mégsem számolta fel azokat. Ebben a kérdésben fiai másként döntöttek.
Constantinus uralkodó társa, Licinius 322-től váratlanul újabb keresztyénüldözést indított keleten. Constantinus azonban 324-ben legyőzte Liciniust. Később még egyszer kitört az üldözés Julianus Apostata (=a hitszegő) uralkodása idején (361-363), aki a Constantinus előtti korszakot kívánta visszaállítani. Be akarta vezetni a régi hellenisztikus vallást, könyveket írt a keresztyének ellen, akiket - ugyanúgy mint a múltban - egy zsidó szektának tekintett és pl. kizárta az állami oktatásból a keresztyén tanítókat. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #36 Dátum: 2014. Április 30. - 17:43:19
II.11.2. Donatizmus – Caecilianus; Donatus; hitszegés és bűnbocsánat


Amikor az üldözések véget értek, a keresztyéneknek fel kellett dolgozniuk a múltat. Ez nem volt könnyű feladat. Még egyszer tekintsünk vissza a keresztyénüldözések utolsó szakaszára. Diocletianus (284-305) alatt volt az utolsó – és legkeményebb – keresztyénüldözés. 304-ben megparancsolta, hogy minden keresztyénnek kötelező áldozatot bemutatni a császár tiszteletére. Az ellenszegülőket halálra ítélték. Tömeggyilkosságot követve el sok keresztyént kivégeztek.
Decius és Valentianus üldözései elmúltával, 260 után nagy mérvű gyarapodás következett az egyházban. A nyugalmas időszakban tömegesen csatlakoztak az egyházhoz. Amikor Diocletianus alatt mégis üldözések törtek ki, sokan kompromisszumot kötve mentették az életüket. A környezet általában már elfogadta az egyházat, ezért az üldözések idején az emberek gyakran segítettek a keresztyéneken. Így a keresztyének könnyebben ki tudták kerülni az üldözést. (vö. a Cyprianus idejével!)
Az üldözések után Észak-Afrikában, Karthago környékén újra vita kezdődött az árulókról (traditores). A püspök, Mensurius, és annak segítője, Caecilianus is a legkülönbözőbb módokon igyekeztek elkerülni az üldözéseket. Egy későbbi zsinaton ki is mondták, hogy a püspökök között több „traditor” volt, s közéjük tartozott Mensurius, Karthagó püspöke is. Voltak olyanok, akik a Jn 15. alapján azt mondták, hogy „ezeket az ágakat le kell vágni”. Mensurius halála után vita kerekedett az új püspök személye körül. Sokan nem akarták elfogadni a még Mensurius által kinevezett Caecilianust, mert „traditornak” tartották. Caecilianus beiktatása is felháborodást keltett, mert a legtöbb püspök még meg sem érkezett, s már beiktatták. Ez szándékosan történt így, mert több püspök Caecilianus ellen volt, akik aztán nem is tartották érvényesnek a beiktatást. Mindössze három püspök vett azon részt, közülük is egy „traditor” volt, akinek nem is lett volna joga a beiktatáshoz. Személyes ellentét és dogmatikai vita kapcsolódott egybe ebben a helyzetben.
Az ellenállás mozgatója Donatus volt, akiről csak keveset tudunk. Vezetésével Maiorinust választották ellenpüspöknek, és ezzel létrehoztak egy ellenegyházat is, amely Észak-Afrikában hosszú ideig meg is maradt.
Amikor véget értek az üldözések, Nagy Constantinus azt parancsolta, hogy az egyház elkobzott vagyonát mindenütt vissza kell szolgáltatni, „az egyetemes keresztyén egyháznak”. Az üldözések áldozatai kártérítésben részesültek. Ezt az összeget a püspököknek kellett szétosztani. Afrikában azonban két egyház volt! A császár Caecilianusnak küldött mindent, a donatisták pedig azt állították, hogy ők a valódi egyház, ezért maguknak kérték a császári támogatást. A császárhoz fordultak, hogy döntse el a vitás kérdést. A császár teológiai bizottságot hozott létre, és Donatust, aki egyházszakadást követett el, majd újra megkeresztelte követőit, 313-ban zsinati döntéssel ítélték el.
Az Arles-i Zsinat 314-ben ezt a zsinati döntést megerősítette, a császár tanácsára. Arles-ben kitűnt, hogy az egyház döntésképtelen a kérdésben és a választ a császártól várták. Az itt hozott döntések nagyon fontosak lettek. Lényegében Cyprianus túlzásait tették helyre: nem szabad senkit újra keresztelni, ha már egyszer – akár az egyházon belül, akár az egyházon kívül – a helyes formulával (az Atya, Fiú és Szentlélek nevében) meg van keresztelve. Továbbá: a sákramentum érvényessége nem a tisztségviselő szentségétől függ, hanem Istentől. A „traditor”- kérdésben úgy döntöttek, hogy azt a traditort, aki ellen rendelkezésre állnak a bizonyítékok, meg kell fosztani tisztségétől. De minden szolgálat, amit addig elvégzett, érvényes marad.
A donatisták többször fordultak a császárhoz, de a császár a zsinati döntéseket érvényesnek tartotta. Végül mégis foglalkozott a kérdéssel, de megint Caecilianusnak adott igazat. 316-321 között az állam fellépett a donatisták ellen és elvette templomaikat, de aztán békén hagyták őket. Sok helyen a donatista ellenegyház ugyanolyan erős volt, mint maga az egyház.
A donatisták egyháztana különleges volt. A középpontba az egyház szentségét állították, amelyet védeni kell. Ha valaki bűnt követett el, pl. megtagadta a hitét, akkor az Szentlélek elleni bűnnek számított. Ezért ki kellett zárni az egyházból, mert különben az egész egyház tisztátalanná válik. A bűn fertőző és örökölhető. A „traditor” helyét sós vízzel kellett megtisztítani. Az egyik vád az volt, hogy a traditorok odaadták az államnak a szent könyveket, s ezzel maguk is elvesztették a Szentlelket! Csak azt az egyházat lehet valóban egyháznak nevezni, amely meg tudja őrizni a szentségét. Egy évszázaddal később Augustinus megint ellentétbe kerül majd a donatista felfogással. (folyt. köv.)

Jos Colijn   



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #37 Dátum: 2014. Május 12. - 21:59:15
II.11.3.Egyház az új helyzetben (II) – a vasárnap ünneplése; Konstantinápoly és Róma; Donatio Constantini


Constantinus stabil helyzetet teremtett az egyház számára a társadalomban. Az egyházi tisztségviselők mentesültek a katonai szolgálat alól, a püspökök a gyülekezeti ügyekben megkapták az intézkedési jogot. Egyházi tisztségviselők birósági ügyeiben nem a világi biróság, hanem az egyházmegyei zsinat lett az illetékes testület. Constantinus nevéhez fűződik a vasárnap munkaszüneti nappá nyilvánítása.
A vasárnap tiszteletben tartásáról az Újszövetség is ír (ApCsel 20,7; 2Kor 16,2 stb.). A II. századból vannak biztos adataink arról, hogy a keresztyének vasárnaponként tartják összejöveteleiket (Justinus Martyr 165). Tertullianus (220) említi, hogy a vasárnap az öröm napja volt a keresztyének számára. A vasárnap ünneplése ekkor már jellemző volt a keresztyénekre. Constantinus volt az, aki a vasárnapot a Római Birodalomban mint a nyugalom napját bevezette. Felmentést kivételes esetekben csak a parasztok kaphattak.
Constantinus átszervezte az egyházszervezet strukturáját is. A birodalmi beosztás mintájára hivatalos egyházkerületek jöttek létre, amelyek egybeestek a birodalom tartományainak területével. A helyi püspökök fölé területi zsinatokat helyezett. Vitás esetekben azokhoz lehetett fellebezni. A zsinat nevezte ki az új püspököket is. A városok püspökeit „metropoliták”-nak nevezték. Felettük álltak a birodalmi fővárosok „patriárkái”: Rómában, Alexandriában, Antiochiában és Jeruzsálemben.
Constantinus új fővárost is alapított: Konstantinápolyt, ami egyháztörténetileg igen fontos hely lett. Róma, Karthagó, Alexandria és Jeruzsálem mellett 381 óta Konstantinápolyban is működik „patriárkátus”. Constantinus  szerint Konstantinápoly lett a „második Róma”. Az egyenlő rangú pátriárkák közül a konstantinápolyi patriárka volt a legfontosabb egyházvezető Keleten.
Róma egyrészt „hátrányos” helyzetbe került az új császári székhellyel szemben, mert elvesztette központi pozicióját és így politikai befolyása is csökkent. Másrészt: a császártól való távolsága miatt nőtt az önállósága. A konstantinápolyi patriárka ugyan központi helyen volt, de közvetlenül a császári hatalom közelében. Ezért a keleti egyházban a császári és az egyházi állásfoglalás általában egybeesett.
Róma püspökei a konstantinápolyi császári udvart utánozták, de a IV. században szembeszálltak a császári döntésekkel. Ezzel igyekeztek csökkenteni a politikai befolyást és megőrizni az egyházi tekintélyt. Amikor az V-VI. században a nyugati birodalom összeomlott, és elkezdődött a germán népek bevándorlása a birodalom területeire, a pogány népek úgy tekintettek a római egyházra, mint az ősi római birodalom képviselőjére. A birodalmi központtól messzire került Róma önálló tekintélyre tett szert.
A korai középkorban az egyháztörténet leghírhedtebb koholmányát találták ki Nagy Constantinusszal kapcsolatban: az ún. Donatio Constantini-t. Azt állították, hogy Constantinus valamikor bélpoklos volt, és Sylvester római püspök csodát téve meggyógyította. Constantinus aztán megtért és hálából elismerte a római püspök elsőbbségét az egyházban és a világi hatalom fellett is. A római püspöknek ajándékozta a hatalmas lateráni palotát és a nyugati birodalom feletti hatalmat is. Ezért a császár Konstantinápolyba vonult, hogy átadja helyét a római püspöknek. Ezt a mesét évszázadokon keresztül elhitték, amíg a humanista Laurentius Valla a XV. században bebizonyította, hogy koholmány az egész.
Ha a Donatio Constantini nem is történt meg, abban visszatükröződik az, ami történt: kialakult a nyugati egyház önálló helye a birodalomban. A nyugati egyháznak sikerült megszabadulni az államhatalomtól, amely Keleten a mai napig megmaradt. Constantinus még mindenkinek – Nyugaton és Keleten – Isten küldötte volt, aki Isten akaratát teljesítette a birodalomban. Keleten a császárok és a későbbi világi uralkodók örökölték ezt a tekintélyt: az orosz cárok pl. a középkorban szintén átvették a hatalmat az ortodox egyházban. Ők „a harmadik Rómában”, azaz Moszkvában uralkodtak. (Erre a témára később még visszatérünk.) A Constantinus utáni nyugati császárok és királyok már nem rendelkeztek olyan nagy hatalommal az egyházban. Nyugaton a középkorban  állandóan feszültségek voltak és hatalmi harcok folytak az egyház és az állam között, az egyház azonban általában a saját lábán akart és tudott állni. (folyt. köv. )

Jos Colijn



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #38 Dátum: 2014. Május 13. - 18:28:05
II.12. Dogmaharcok – az ökumenikus (egyetemes) zsinatok és teológiai jelentőségük


A IV-V. századi dogmaharcok a legismertebbek közé tartoznak. Az egyház zsinatai ekkor fogalmazták meg a Szentírás alapján, hogy mit kell hinni Istenről, Jézus Krisztusról és a Szentlélekről. Az egyháznak pontosabban kellett megfogalmaznia a bibliai kijelentésből felismert hittitkokat. A dogma célja nem az, hogy Istent végérvényesen szavakba „foglalja”, hanem az, hogy emberi szavakkal adja vissza azt, amit a Bibliából megértettünk. A későbbi évszázadokban is tartottak zsinatokat, de azokon már nem vett részt az egész keresztyén egyház. Ezért szoktunk a hét egyetemes vagy ökumenikus zsinatról beszélni. „Ökumenikus” azt jelenti, hogy a „lakott föld egésze”. Annak idején ez az egész görög-római világot jelentette, azokat a népeket, amelyek a római imperium hatalma alatt éltek. Ezeken a zsinatokon részt vettek az akkori (nyugati és keleti) keresztyén egyházak képviselői.
Az első négy zsinat döntései a mai napig érvényesek nemcsak a református és evangélikus egyházban, hanem az ortodox, a római és a görög katolikus egyházban is. Az ortodox egyházban az ötödik, hatodik és hetedik zsinat is fontos maradt. A zsinatok helyszíneiből kitűnik, hogy mennyire fontos volt a keleti „egyházrész” szerepe. Egyetlenegy zsinatot sem tartottak Rómában!

Ökumenikus zsinatok:                         1.  325    Nicea
                                                            2.  381    Konstantinápoly
                                                            3.  431    Efezus
                                                            4.  451    Kalcedon
                                                            5.  553    Konstantinápoly
                                                            6.  681    Konstantinápoly
                                                            7.  787    Nicea

A zsinatok részletes vizsgálata előtt szeretnék rámutatni egy pár dologra:
1.A dogmatikai kérdések igen fontosak voltak az egyház életében, de azért a IV-V. század egyháztörténete nem csak dogmatikai vitákból állt.
2.A dogmaharcok mögött nem csak személyes ellentétek és egyházpolitikai okok húzódtak meg. Igaz, hogy a császárok is beleszóltak a vitákba, de a tárgyalt kérdések lényeges kérdések voltak, és a keresztyénség alapjait érintették. Vajon az, hogy ki volt Krisztus, nem elsődleges kérdés az egyház  számára?
3.A nehéz teológiai kérdésekről zajló zsinati vitákon nem üres szócséplés folyt, hanem komoly teológiai különbségek kerültek elő. Ha nem így lett volna, akkor ezek a harcok nem tartottak volna olyan hosszú ideig és nem zajlottak volna olyan hevességgel. A vitatémák érintették és érdekelték a népet, ahol a szemben álló teológusok állásfoglalásai városok és népcsoportok nézetét tükrözték. Ezért az államnak többször fel kellett lépnie, hogy a népet megnyugtassa. Aki azt hiszi, hogy az akkori egyháztagok nem értettek a teológiai kérdésekhez, az téved. 
4.A keresztyénség alapfogalmairól ellentétes meggyőződésük volt. Arról vitatkoztak, hogy az ember hogyan részesülhet az üdvösségben. Az egyházi identitás világos döntéshozatalt kívánt.
5.A dogmaharcok lényegében már a II. században elkezdődtek. A gnózis és Marcion ellen már akkor meg kellett fogalmazni, hogy kicsoda Isten és milyen viszonyban áll Krisztussal. Az alapfogalmak megléte ellenére, ekkor még nem sikerült egyetértést elérni. Bár az egyetemes zsinatok sem tudtak végleges választ adni a legmélyebb kérdésekre, de üzenetük a mai napig szól. (folyt. köv.)

Jos Colijn




Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #39 Dátum: 2014. Május 13. - 19:00:39
:like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #40 Dátum: 2014. Május 28. - 20:10:49
II.12.1. Harc a Szentháromság-tanért

II.12.1.1.Arius – Isten egysége; racionalizmus; Krisztus személye; subordinatio; Nicea (325), Constantinus; „homoousios”

Az 1. ökumenikus zsinatot 325-ben Niceaban tartották. Tárgya – röviden összefoglalva – az Atya Isten és Krisztus közötti viszony tisztázása volt. Arius kétségbe vonta Jézus valóságos Istenségét, és azt mondta, hogy csak isteni méltóságban részesült. A zsinaton elítélték Arius tanítását és kimondták, hogy Krisztus, a Fiú (1) az Atya lényegéből, (2) született és nem teremtetett, (3) egylényegű (homoousios) az Atyával.
Hogyan keletkezett a vita? Diocletianus idején heves üldözések kezdődtek az egyiptomi Alexandriában. Az akkori püspök, alexandriai Péter, sokak szerint nem viselkedett elég bátran az üldözések idején. Ha az üldözéskor elfogtak egy gyülekezeti előljárót és meggyilkolták, akkor hosszú időbe került, amíg Péter püspök az üres helyre egy másik előljárót nevezett ki. Végül egy másik püspök, Melitius, saját szakállára körbejárta az egyházkerületet és mindenütt presbitereket iktatott be. Közéjük tartozott valószínűleg Arius is (336). Ebből nagy ellentét lett és sokan kiléptek a hivatalos egyházból, amint azt a donatisták tették Észak-Afrikában. Arius először a radikális párthoz tartozott, de mégis Alexandriában, a hivatalos egyházban kapott presbiteri állást. Közben Péter püspök mártírhalált szenvedett (311), utódja pedig az alexandriai Alexander lett.
Arius mint presbiter lehetőséget kapott arra, hogy az alexandriai fontos teológiai központban tanítson. Teológiai gondolkodásában Isten egysége és transzcendenciája állt a középpontban. Isten abszolút értelemben megváltozhatatlan (vö. a görög isten-fogalommal!). Mindaz, ami Istenen kívül van, csak teremtmény lehet, ezért elképzelhetetlen, hogy Krisztus maga Istentől származzon, hiszen ebben az esetben, Isten nem lenne teljesen egységes és megváltozhatatlan. Ebből a gondolatmenetből kitűnik, hogy a háttérben egy racionalista felfogás állt: mivel az ember nem tudja másként elképzelni, ezért nem tudja másképpen elfogadni. Természetesen felháborodást okozott az, amit Arius Krisztusról mondott. Tanítása összefoglalva a következőket tartalmazta:
-Krisztus, a Logos, egy teremtmény, mert őt Isten – ugyanúgymint a többi teremtményt – a semmiből teremtette, ezért volt olyan idő, amikor az Atya még nem volt Atya;
-Krisztus teremtmény és azért nem is hasonlít az Atya Istenhez, hanem az Atyától idegen;
-a Logos azonban „elsőszülött” a teremtmények között; Isten általa teremtett minden más teremtményt, ezért lehet azt mondani, hogy Krisztus „egyszülött Fia” az Atyának;
-Krisztus Isten terve szerint harcolt és legyőzte a bűnt;
-Krisztust Istennek lehet nevezni, de nem azért, mert magában véve Isten, hanem azért, mert Isten kegyelme által lett azzá;
-Krisztus eleinte nem volt tökéletes, hanem  „megtanulta az engedelmességet”.
Itt a Zsid 5,8-ra hivatkozik. Ez a textus viszont nem mondja, hogy Krisztus engedetlen, ill. bűnös volt, hanem csak arra utal, hogy Krisztus valódi ember volt, aki valóban szenvedett és valóban félt a szenvedéstől, a haláltól. Nehéz volt neki – a tökéletes embernek – elfogadni a bűnösökért való szenvedést és azt, hogy legjobb barátai közül az egyik elárulta, a másik pedig megtagadta!
Arius Antiochiai Lucianus tanítványa volt és sokat tanult Origenes műveiből. Origenes szerint egyrészt egy Istenről van szó, amelyben három személy van. Másrészt pedig csak az Atya Istent lehet teljes mértékben Istennek nevezni. Annak idején még nem kristályosodott ki az Istenről és Krisztusról szóló dogma.
Arius továbblépett az origenesi vonalon: Origenes szerint három hypostasis („személy”) volt, de csak egyetlen Isten. Arius viszont három „Isten”-ről beszélt, de hierarchikus sorrendben. A subordinatio régi jelenség a teológiában, de azzal még nem tagadták Krisztus istenségét. Ez most Ariusnál megtörténik és filozófiai formát kap: szerinte Krisztus nem valódi Isten, és ezért nem ismerhette az Atya Istent. Amit tehát Krisztus kijelentett, az nem elegendő az üdvösséghez. Ezen a ponton Arius ellentétbe került a Bibliával.
A dogmaharcban ezért vált meghatározó kérdéssé: Krisztus Isten-e vagy teremtmény? Ezzel a megváltás lehetősége és ténye közvetlenül összefüggött. Ha Krisztus nem valódi Isten, akkor nem vihette véghez a megváltást. Arius azt is tanította, hogy Jézusnak nem volt emberi lelke, csak „léleknélküli teste”. Szerinte az isteni Logos az emberi lélek helyére lépett. Ezért Krisztus lényegében egy középlény volt: nem valódi Isten és nem valódi ember!
Arius felettese, Alexander az általános egyházi tanításhoz ragaszkodott, amely nem volt minden ponton megoldott, de egyetértettek abban, hogy
-a Fiú öröktől fogva az Atyától nemzetett;
-az Atya és a Fiú két „hypostasis” az egy Istenben;
-ezért Krisztus Isten.
Alexander tehát Origenes subordinatioról szóló tanítását nem vette át. Krisztus Istenségét nem próbálta megmagyarázni, hanem megállapította, hogy a Biblia alapján nem lehet mást mondani. Alexander számára az volt a legfontosabb, hogy Krisztus valóban Isten, ugyanúgy, mint az Atya. 318-ban az Alexandriai Zsinaton Ariust elítélték. Ebből aztán botrány lett, mert Arius elítélését túl keménynek találták sokan. Alexander teológiai támogatói – többek között – Ancyrai Marcellus és Antiochiai Eusthatius voltak.
Közben Nagy Constantinus a birodalom keleti részén is császár lett: 324-ben legyőzte Liciniust! Constantinus felkérte Alexandert, hogy béküljön ki Ariussal. Constantinusnak az volt a fontos, hogy béke legyen a birodalomban, ezért elengedhetetlennek tartotta az egyházban is a békességet. Constantinus szerint az egyház feladata a nép nevelése, hogy az erkölcstelen társadalomból fegyelmezett társadalom formálódjon, hogy a jó vallás mindenütt helyet kapjon, valamint a nép és az egyház a császárért imádkozzanak. Constantinus úgy érezte, hogy az egyházi egység megteremtésében ő volt Isten eszköze.
A kibékülés azonban nem sikerült, mert túlságosan élesek voltak a dogmatikai különbségek. Arius komoly teológiai támogatást kapott Nikomédiai Eusebiustól és Caesareai Eusebiustól, jóllehet néhány ponton ők sem értettek egyet vele.
Caesareai Eusebius, az egyháztörténetírás atyja, jelentős történelmi személyiség volt, aki az új politikai helyzetet, amelybe az egyház került, teológiailag is helyeselte. Eusebius Szentháromság- tanról megfogalmazott gondolatait ismerve nyerhetünk bizonyosságot arról, hogy mennyire nem kristályosodott még ki a világos tanítás a Szentháromságról és Krisztusról. Eusebius egyrészt támogatta Ariust abban, hogy a Logost az Atyától élesen meg kell különböztetni, és ahogyan Arius, úgy ő is tagadta a Fiú örökkévalóságát, illetve úgy tartotta, hogy a Fiú örökkévalósága különbözik az Atya örökkévalóságától. Másrészt azonban Eusebius – Origeneshez hasonlóan - arról is beszélt, hogy a Logos az Atyától nemzetett és nem teremtetett. Ezek alapján Eusebius - a legtöbb egyházi képviselővel együtt - köztes álláspontot foglalt el Arius és támadói között. Ez a csoport a zsinaton végül csatlakozott a császárhoz Arius ellen, de a zsinat után megint a saját álláspontjukat képviselték!
Hozzá tehetjük a fenntiekhez azt, hogy a különböző álláspontok a vita elején még nem körvonalazódtak olyan világosan. A vita folyamán egyre inkább látták, hogy a kérdés dogmatikai tisztázása csak a szélsőségek kikerülésével és a bibliai valósághoz való ragaszkodással sikerülhet.
Az Arius körüli vita hamarosan mindenkit foglalkoztatott. Ezért Constantinus 325-ben összehívta az 1. ökumenikus zsinatot, Nicea városába.Nem tudjuk pontosan, hány résztvevője volt 250 vagy 318 (az 1Móz.14,14 alapján!?). Nyugatról csupán 7 küldött volt, a többiek mind a keleti egyházakból jöttek! Ez nem csoda, mert a dogmaharc keleten folyt, nyugaton kevésbé foglalkoztak  ezzel a kérdéssel. Az egyházi küldöttek még a császári palotában is kaptak szállást. A zsinati üléseket a császár jelenlétében folytatták. Nyilván voltak teológiai tanácsadói is, köztük a hispániai (nyugati!) püspök, Cordobai Ossius, ill. Hosius, aki Constantinus tanítója is volt. Tőle származik valószínűleg a zsinat kulcsszava, amelyet a császár személyesen terjesztett elő: homoousios - a Fiú homoousios az Atyával, ami azt jelenti, hogy egylényegű ill. ,, azonos lényegű”.
A homoousios fogalom fordítás. Az eredeti latin kifejezés azt jelentette, hogy az Atya és a Fiú egy substantiát alkotnak. Ez megtalálható a szintén nyugati Tertullianusnál is!
A zsinat Krisztusra vonatkozó álláspontját a Niceai Hitvallás idevonatkozó szakasza így fogalmazta meg: ,,Hiszünk (…) egy Úr Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből nemzetett egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság. Igaz Istentő való igaz Isten, nemzetett, nem teremtetett, egylényegű (homoousios) az Atyával; aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak (…).”
A Niceai Zsinat ezekkel a gondolatokkal egyértelműen visszautasította Arius teológiai álláspontjait és filozófiai istenképét: Krisztus testtélételét soha nem lehet teljesen megmagyarázni. Fenntartották a bibliai valóságot és titkot: az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
Ariust és két pártfogóját kiközösítették az egyházból. A többi teológus és képviselő aláírta a zsinati döntéseket. Egyébként sok minden ködös maradt, mert nem készült jegyzőkönyv a zsinati ülésekről. Tény az, hogy nemcsak Ariusról beszéltek, hanem az egyház egysége érdekében más kérdésekben is döntést hoztak. A már említett egyházi közigazgatás területi beosztását is Niceában szervezték meg. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #41 Dátum: 2014. Május 31. - 09:27:11
II.12.1.2. Nicea utáni viták – racionalizmus; üdvösségkérdés


A döntés, amelyet Niceában Arius ellen hoztak, nem lett végállomás, hanem újabb viták kiindulópontjává vált. Ez gyakori az egyháztörténetben (és a történelemben is!): a zsinaton megfogalmaznak egy hitvallást vagy egyéb dokumentumot, majd azzal a szöveggel foglalkoznak, újra meg újra olvassák, magyarázzák. Sok időbe kerül, amíg átmegy a köztudatba.
Két csoport maradt a zsinat után:
-Az egyik inkább tudományos (vagy inkább: racionális) módon foglalkozott a kérdéssel, és kritizálta a homoousiost. Ide tartozott a fent említett Eusebius-féle csoport is. A Bibliában világos különbséget láttak az Atya és a Fiú között. Bár a Fiú istenségét nem tagadták, azért Origeneshez hasonlóan az Atyának adtak elsőbbséget.
-A másik álláspont inkább a gyülekezeti szempontból és az üdvösség szempontjából indult ki: ha Krisztus nem valódi Isten és nem egylényegű teljes mértékben az Atyával, akkor a Krisztusban megtörtént megváltás és a Krisztus által történt kijelentés veszélybe kerül! Hiszen a megváltást csak úgy lehet elképzelni, mint Istentől származó ajándékot, amelyet csak Isten maga valósíthat meg. Ha pedig Krisztus nem lenne valóban Isten, nem vihette volna véghez a megváltást. Ez a másik csoport kifejezetten a Niceai Hitvallást és Alexander tanításait vette védelmébe. E csoport leghíresebb teológiai képviselője az Alexander utáni alexandriai püspök, Athanasius volt. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #42 Dátum: 2014. Május 31. - 09:35:56
II.12.1.3. Athanasius (meghalt 373-ban) – élete; harc a homoousiosért; Isten egysége és háromsága; Tertullianus; üdvösség és inkarnáció


A Niceai Zsinat utáni időkben a teológiai harc Arius és Athanasius között folytatódott. Ariusnak sikerült Nagy Constantinussal kibékülni, mert Constantinus látta, hogy az általa kívánt egység az egyházban nem jött létre. Ha hivatalosan el is ítélték Ariust, azért sokan maradtak olyanok, akik a döntést nem tudták teljes mértékben elfogadni. Constantinus ezért Alexandertől kérte, hogy fogadja vissza Ariust régi posztjára – Alexandriába! Ezt a kérést Alexander már nem teljesíthette, mert 328-ban meghalt. Utódjának, Athanasiusnak viszont az volt az egyértelmű válasza, hogy akit mint eretneket elítéltek, és az illető nem változtatta meg véleményét, nem lehet visszafogadni. Ennek következtében 335-ben Athanasiust felfüggesztették tisztségéből és száműzték Trierbe.
Nagy Constantinus halála után II. Constantinus lett a császár Nyugaton, aki megkegyelmezett Athanasiusnak, de a Keleten uralkodó Constantius – a közben szintén meghalt – Arius oldalán állt. Zavaros idők következtek. Athanasiust legalább négyszer száműzték, összesen 17 évig volt távol.
A helyzet a következő volt: Alexandria és Róma Athanasiust támogatta. A keleti egyházak, bár nem képviseltek kifejezetten ariánus véleményt, a niceai döntést mégsem tartották be, s Athanasius ellen foglaltak állást. A nyugati császárnak sikerült többször is elérnie, hogy Athanasius visszatérhessen, de a konfliktusok ismét kiújultak, amelyeket többször fegyveresen oldottak meg. Athanasius helyzete 353 után még nehezebb lett, mert akkor Constantinus – Athanasius ellenfele – uralkodott az egész birodalomban.
Miért volt Athanasius annyira „nyakas”, hogy inkább vállalta a száműzetést, mint hogy Arius véleményét eltűrte volna? A válasz erre az, hogy Athanasius Ariussal való harca nem egy elvont teológiai kérdésről szólt, hanem magáról az üdvösségről.
Athanasius a „homoousios” kifejezésben két dolgot tartott fontosnak:
-azt, hogy a Fiú valódi Isten, ugyanúgy Isten, mint az Atya;
-azt, hogy Isten annak ellenére, hogy Atya, Fiú és Szentlélek, mégis csak egy Isten.
Athanasius elsősorban Isten egységére koncentrált. Athanasiust az ember megváltásának teológiai kérdése érdekelte. Ezért a niceai döntést nemcsak Krisztus istensége miatt védte, hanem azért is, mert Isten a teremtést mentette meg Jézus Krisztusban: csak a mindenség Teremtője, aki maga nem teremtmény, tudta az ember megváltását elvégezni. Ha Krisztus a teremtményi oldalon állna, ha ő is teremtmény lett volna, akkor hogyan tudott volna minket megváltani? Athanasius a keleti keresztyénség véleményét tolmácsolta, amikor kimondta, hogy Isten azért lett emberré, hogy az embert istenítse. Ezt csak akkor lehet elképzelni, ha Krisztus teljes mértékben Isten.
Itt egy jellegzetes különbség észlelhető a keleti és a nyugati egyház között: keleten a hangsúlyt az ember fizikai megváltására szokták tenni. Mivel Krisztus emberré lett, az ember megint olyanná lesz, mint ahogy Isten teremtette: halhatatlan és örök élete lesz. Nyugaton az etikai megváltás kapott hangsúlyt: Krisztus áldozata által az ember elsősorban bűnbocsánatban részesül.
Annak idején sokan vádolták azzal Athanasiust, hogy monarchianista volt. Ez erős túlzás, de az tény, hogy elsősorban nem arra tette a hangsúlyt, hogy Atya, Fiú és Szentlélek külön is létezik. A niceai döntés viszont nemcsak Isten egységéről szólt, hanem arról is, hogy az egy örök Istenben az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön is megvan. Ezért: nemcsak Isten egységét, hanem Isten szentháromságát is meg kell vallani.
Ezt Athanasius valójában akkor értette meg, amikor kényszerből Nyugaton tartózkodott. Ott találkozott a keleti püspök, Athanasius a nyugati latin teológiával, és különösen Tertullianus (155-223) munkásságával. Akkor jött rá, hogy Tertullianus már 150 évvel azelőtt ugyanazokkal a kérdésekkel küszködött, mint ő. Tertullianus úgy fogalmazta meg azt, amit Isten magáról kijelentett, hogy az egy isteni lényegben (görög: ousia; latin: substantia), mégis három személy (görög: hypostasis; latin: persona) van. Így kifejezte Isten egységét és megőrizte a bibliai valóságot is, hogy különbség van az Atya, Fiú és Szentlélek között. Athanasius a kérdéssel később mélyebben foglalkozott, és nemcsak ő, hanem mellette az ún. három kappadóciai teológus is: Nagy Basilius (meghalt 379-ben) cesareai püspök és az öccse, Nyssai Gergely (meghalt 395-ben), valamint Nazianzi Gergely (meghalt 390-ben).
Caesareai Eusebius, Arius nagy barátja, ügyes egyházpolitikus volt. Lényegében nem akart mást mint Constantinus: mindenáron az egyház egységét szerette volna megvédeni. Athanasius szerint az egyház elsődleges feladata nem a világi szerepvállalás, hanem az emberek üdvösségre juttatása. Az üdvösséget nem egyházpolitikával vagy világi filozófiával lehet elérni, hanem csak azzal, hogy Isten maga, a Logos személyében megjelenik a földön és a mi testünkben. Isten maga kötötte össze az isteni és az emberi életet. Így jelentette ki Krisztus az Atya Isten szeretetét. Ha Krisztus nem jelentette volna ki tökéletesen Istent, akkor bűneinkben maradtunk volna. Athanasiusnál az inkarnáció, Krisztus testben való megjelenése mindennél fontosabb: ez a kapcsolat Isten és az ember között. Aki ezt tagadja, az Athanasius szerint a hit lényegét tagadja. Ezért a hitért Athanasius hajlandó volt mindent feláldozni.
Athanasius valódi egyházatya, aki feláldozta életét a tiszta tanításért és ő az első olyan püspöke az egyháztörténetnek, aki nem hajlandó feladni a keresztyén császárok kedvéért teológiai meggyőződését és az egyház önállóságáról lemondani. Ez a különbség Eusebius és Athanasius magatartása között. Eusebius mindenáron ragaszkodott a császárhoz, és az egyház egységéért hajlandó volt feladni alapvető dogmatikai meggyőződését. Athanasius viszont azt kérdezte: mi köze van a császárnak az egyházhoz? A tiszta keresztyén tanításért és az egyház jövőjéért képes volt életét is feláldozni. (folyt. köv.)

Jos Colijn



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #43 Dátum: 2014. Május 31. - 11:36:15
:like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #44 Dátum: 2014. Július 19. - 13:53:56
II.12.2. A Szentlélek Isten – Pneumatomach-ok; a három kappadóciai teológus; a 2. ökumenikus zsinat: Konstantinápoly 381; Nicea-Konstantinápolyi hitvallás; Filioque


Athanasius Nicea szellemében védte Krisztusra nézve Isten egységét. A Szentlélekről addig kevesebbet beszéltek. Arius szerint a Szentlélek teljesen más, mint az Atya vagy a Fiú. Mások is alárendelték a Szentlelket az Atyának és a Fiúnak. A Niceai Zsinat után voltak, akik – mint Arius – tagadták, hogy a Szentlélek Isten, őket pneumatomachoknak nevezzük (a szó jelentése: azok, akik a Szentlelket tagadják). Ez ellen a tévtan ellen ismét felemelte szavát az egyház.
Athanasius 360 körül nyiltan kimondta, hogy a Szentlélek ugyanúgy Isten, mint az Atya és a Fiú, tehát ő is „homoousios”. Érvelésében a Jn 16,12kk.-re hivatkozik: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki néktek.”
A Szentlélek által jön létre kapcsolatunk Istennel. Csak a Szentlélek által részesülünk a Krisztussal való közösségben.
Az említett három kappadóciai teológusnak döntő szerepe volt ebben a kérdésben. Mint Tertullianus, ők is rámutattak, hogy a Biblia alapján az egy Isten lényében (ousia) három személy (hypostasis) van: egy Istenünk van, de – emberi ésszel fel nem fogható módon – ez az Isten három külön személyben létezik és tevékenykedik. Athanasius is elfogadta ezt a tanítást. Az egyház egyre inkább megértette, hogy nem elég, ha Isten egységét megvalljuk, mert a Szentírás azt mutatja, hogy ha Istenről beszélünk egyben három személyről van szó.
381-ben Konstantinápolyban tartották a második ökumenikus zsinatot. A Niceai Zsinat után kialakult feszültségből akarták kisegíteni az egyházat és a Niceában megfogalmazottakat igyekeztek még jobban kifejteni. Ezen a zsinaton megfogalmazták az ú.n. nicea-konstantinápolyi hitvallást, amely a Szentlélekről vallja: „Hiszünk... a Szentlélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő, aki szólott a próféták által.”
Ez a hitvallás jelentette az első mértékadó tanbeli döntést az egyháztörténetben. A Niceai Zsinaton Arius tanításait elvetették, Konstantinápolyban pedig pozitívan megszabták a Szentlélekről szóló tanítást:
-a Szentlélek „Úr” - ez egy olyan elnevezés, amely csak Istennek adható, tehát világos, hogy a Szentlélek éppúgy Isten, mint az Atya és a Fiú;
-a Lélek megelevenít (2Kor 3,6);
-a Szentlélek az Atyától származik (Jn 5,26);
-a Szentlélek által Isten kijelentette magát (már az Ószövetségben is – vö. a próféták munkásságával);
-a Szentlelket az Atyával és a Fiúval egyenlővé teszik (homoousios). A Lélek ugyanabban a dicsőségben részesül, mint az Atya és a Fiú: „együtt imádandó és együtt dicsőítendő”;
-mégis, a Szentlélek és az Atya Isten közötti viszony más, mint a Szentlélek és a Fiú közötti viszony.

Ezzel a döntéssel újat nem mondtak, csak sikerült világosan megfogalmazni azt, amit már az I. századtól fogva megértettek: a racionalista görög filozófiától meg kell őrizni Isten istenségének titkát. Ugyanakkor elmondták, amit Isten a Bibliában magáról kijelentett, hogy általa tudjuk, Kiben hiszünk.
Lényeges, hogy ezt a Keleten fogalmazott hitvallást Nyugaton is elfogadták, bár emiatt a hitvallás miatt heves vita is lett a keleti és nyugati egyház között. Nyugaton – különösen Augustinus teológiai munkájával kapcsolatban – egyre jobban megértették, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától származik, hanem a Fiútól is (filioque). A hitvallás eredeti szövegében ez a fogalom nem szerepelt, de a későbbi nyugati zsinatokon mindig ezt a fogalmat használták (pl. Toledo – 589-ben). Ezzel azt akarták kifejezni, amit Jézus maga mondott a Szentlélekről: „nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek” (Jn 16,12k).
Ezzel egy nagyon lényeges tényre is utaltak: a bűnös embernek Krisztus nélkül nem lehet az Atyához menni: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Így visszautasítottak mindenféle misztikus elképzelést az Istennel való lelki kapcsolatba lépésről és a Vele történő „összeolvadásról”: a Szentlélek nem vezet Krisztus nélkül az Atyához!
Az egyház miseliturgiájában a nicea-konstantinápolyi hitvallás is mindig szerepelt, 1014-ben viszont felvették a „Filioque-t” a miseliturgiában szereplő hitvallásszövegbe. Ezt a keleti egyház rossz néven vette, nemcsak azért, mert az eredeti szövegben nem volt benne, hanem azért is, mert a keleti egyházban nem értettek egyet a Filioque-val: ott a misztika már elfogadott helyet kapott! Így a Filioque is egyik oka lett a keleti és nyugati egyház 1054-ben bekövetkezett szétválásának.
A nicea-konstantinápolyi hitvallás a keleti egyházban fő helyre került. Az ortodox istentiszteleti rendtartásban még mindig ez a hitvallás szerepel a Filioque nélkül. A római és az anglikán egyház mintájára a reformáció egyházai szintén elfogadták ezt a hitvallást a Filioque-val és a mai napig is érvényben van. (folyt. köv.)

Jos Colijn