II.14.5. Semipelagianizmus; Johannes Cassianus; Lerinumi Vincentius; a predestináció ellen; praevisio; zsinat Orange-ban (529)
Bár Pelagius tanításait visszautasították, a kegyelem, a predestináció és az ember akarata közötti viszony mégsem tisztázódott. Ennek következtében született Karthagóban 420 után az ún.
semipelagianizmus. A Caelestius követőitől induló, Augustinus elleni támadáshoz szerzetesek is csatlakoztak. A mozgalom leghíresebb képviselői Gallia déli részén fejtették ki tevékenységüket: Johannes Cassianus és Lerinumi Vincentius. Ők nem nyilvános tévtanításokat hirdettek, hanem Augustinust vádolták meg új tanítás terjesztésével. Különösen az nem tetszett nekik, amit Augustinus a szabad akaratról, az ellenállhatatlan kegyelemről és a predestinációról mondott. Augustinus ellenfelei szintén komolyan vették a bűnt, de féltek attól, hogy a predestinációra és az Isten kegyelmére fektetett hangsúly passzívá teszi az embert és elsikkad a jó cselekedetekre való törekvés.
Cassianus azt mondta, hogy Ádám után az ember akarata gyenge és beteg, de az emberi akarat bénultságának nem az ember alapvetően bűnös beállítottsága az oka: az ember megteheti az első lépést a kegyelem felé, de vissza is utasíthatja Isten kegyelmét. Pelagius szerint a kegyelem nem több, mint a tanítás és az ember képességeinek fejlődése. Cassianus nem fogalmaz olyan élesen, de a kegyelem és az ember szabad akarata szerinte is együtt munkálkodik. A predestinációt azért nem tudta elfogadni, mert úgy vélte, hogy Isten legfeljebb előre
látja az ember hitét (praevisio), de egyébként Isten mindenkit meg szeretne menteni, minden csak az embertől függ.
Augustinus elég óvatosan bánt ezekkel az emberekkel, mert felismerte, hogy először ő is így vélekedett. Amikor 430-ban meghalt, a követői már keményebben léptek fel és az ellenállás is hevesebb lett.
Lerinumi Vincentius 434-ben írta Augustinus "új tanításai" ellen
Commonitorium ("Figyelmeztetés") című művét, amelyben azt állítja, hogy azok eltérnek a tradiciótól. Vincentius szerint a tradíció mértékadó, ti. az a valódi "katolikus", egyetemes hit, amit "mindenütt, mindig, mindenki hitt". Még a legbölcsebb emberek (mint pl. Origenes) is tévedhetnek. Az egyházi tradíció azonban biztos. Ez egy nagyon fontos új fordulat az egyháztörténetben: már nem hivatkoznak a Szentírásra, hanem elsősorban az egyházi tradícióra. Vincentius pásztori szempontból írt és attól félt, hogy az Augustinus nyomán tanított predestináció és kegyelemtan csökkenti a gyülekezet etikai felelősségét, mondván: miért szükséges jót cselekedni, ha Isten úgy is mindent és mindenkit kézben tart?
A vitában az
Orange-i Zsinat hozott döntést 529-ben. Lényegében kompromisszumos megoldás jött létre:
-elfogadták az eredendő bűnről szóló tanítást: Ádám bűne miatt a bűn és a halál a világban uralkodik. Ádám óta testestől, lelkestől romlottak vagyunk;
-állították ugyan azt is, hogy az embernek van szabad akarata, de ez túl gyenge ahhoz, hogy magától Istenhez jusson, már a kegyelemért való kiáltás és a kegyelemből fakad; a kegyelem felgerjeszti az emberben a tisztaságot és a hit utáni vágyakozást;
-a kegyelem azt jelenti, hogy Isten Szentlelkét (pl. a keresztség alkalmával) kitölti az emberre;
-a hit azt jelenti, hogy az Igét elfogadjuk; kérjük a keresztség sákramentumát, amely által az ember szabad akarata megújul; a kegyelemre mindvégig szükségünk lesz.
Látható, hogy Augustinus predestinációról adott tanítása nemigen érvényesült, de a szabad akaratról vallott felfogását sem fogadták el. Eszerint az üdvösség elnyerésében Isten kegyelme és az ember szabad akarata "közreműködik", Pelagius szélsőséges tanításait tehát visszautasították:
-ettől kezdve hivatalosan is elfogadták, hogy a kegyelem megelőzi a jó cselekedeteket;
-világossá vált, hogy a keresztyén életre törekvés ellenére az ember magában véve romlott állapotban van.
Figyelemre méltó az is, hogy Vincentius a tradícióra hivatkozik és nem a Bibliára, ami jellemző lesz a későbbi római egyházra. A pápa, mint a nyugati egyház intézményes képviselője, egyre inkább védelmébe veszi ezt a "katolikus tradíciót".
Amit Augustinus mondott a bűnről és a megigazulásról, az a reformációban majd jobban ki fog fejlődni. Akkor válik majd világossá, hogy a bűn elsősorban nem szexuális vágyódás, amint azt a középkorban, Augustinus nyomán tanították. A reformátorok fogják felismerni, hogy a bűn lényege az ember Isten iránti
engedetlensége, a megigazulás pedig nem azt jelenti, hogy egyre szentebbek leszünk, hanem azt, hogy Krisztus kegyelme által lehetünk Isten előtt kedvesek. Nem a mi jó cselekedeteink miatt részesülünk Krisztus jótéteményeiben, hanem mint Isten kiválasztottai az Ő érdeméért, hit által, ingyen kegyelemből. (folyt. köv.)
Jos Colijn