Mindannyian azt mondjátok, hogy a zsidó nép mai léte objektíven bizonyítja, hogy a Biblia igaz. De miért?
Ha valaki szeretné tudni, létezik-e a Biblia Istene, a zsidó népben találhatja meg az egyik legerősebb érvet. Ha előítéletektől mentesen vizsgáljuk meg a kérdést, teljesen kielégítő választ kapunk a keresztyén hit szavahihetőségének kérdésére.
Isten körülbelül négyezer évvel ezelőtt kihívott hazájából egy Ábrahám nevű embert, és a következő ígéreteket tette neki: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Mózes 12:2-3).
„Az Úr ezt mondta Abrámnak...: Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Azt az egész földet, amelyet látsz, neked és a te utódaidnak adom örökre.” (1Mózes 13:14-15).
Más szóval Isten a következő dolgokat ígérte Ábrahámnak: (1) nagy nemzetet, (2) nagy nevet, (3) áldás lesz minden nép számára, és (4) olyan földet kap, amely örökre az utódaié lesz.
Több száz évvel azután, hogy Isten mindezt megígérte Ábrahámnak, valóban megjelent a nagy nemzet, mely több milliós sokaság volt. Már éppen belépni készültek az ígéret földjére, amikor Isten a vezetőjükön, Mózesen keresztül figyelmeztette őket; erről olvashatunk Mózes ötödik könyvének 28-33. fejezetében.
Isten óva intette őket az engedetlenségtől, és megígérte, hogy más népeket használ fel arra, hogy elűzze őket erről a földről, ha hűtlenek lesznek hozzá. Megmondta, hogy végül szétszórja őket a föld minden tájára, és idegen országokban idegenként fognak élni, s vándorlásuk nem ér véget. A hűséges Isten azonban megígérte, hogy visszaviszi őket a hazájukba.
És mi a történelem ítélete? Izráel fiai az intés ellenére a bálványimádás bűnébe estek, ezért távozniuk kellett hazájukból. Kr. e. 606-ban Nebukadneccar király fogságba vitte a népet Babilóniába, majd Kr. e. 588-586-ban visszatért, és hosszú ostrom után felégette a várost és a templomot.
Isten azonban ígérete szerint megengedte, hogy hetven év elteltével, Kr. e. 537-536-ban akik akarnak, visszatérjenek hazájukba (Ezsdrás 1). A zsidókat másodszor is elűzték hazájukból Kr. u. 70-ben, amikor a római Titusz elpusztította Jeruzsálem városát, és szétszórta a népet.
A zsidók majdnem ezerkilencszáz éven keresztül vándoroltak a világban idegenekként, akiket mindenfelől üldöztek. Ez az üldöztetés a II. világháborúban érte el csúcspontját, amikor a koncentrációs táborokban hatmillió zsidót öltek meg.
A zsidó állam azonban 1948. május 14-én mindezek ellenére újjászületett, és a zsidók megkezdték hazaköltözésüket a világ négy tája felől. Történelmük folyamán ez volt a második hazatérésük szülőföldjükre. 1948 óta többször akarták már elpusztítani az országot, például 1967-ben a hatnapos háború során, és 1973-ban a szent napi háborúban.
A zsidó nép még ekkor sem pusztult el, és nem veszítette el nemzeti azonosságát. A történelem bebizonyította, hogy bármely nép, amely elhagyja szülőföldjét, körülbelül öt nemzedék után magáévá teszi az új kultúrkörnyezetet, és elveszti nemzeti azonosságát, a zsidók azonban megmaradtak különálló népnek.
Sőt, nemcsak hogy megmaradtak, de azok a népek, amelyek üldözték őket – Móáb, Ammón, Edóm, Filisztea, és sok más nép -, vagy elpusztultak, vagy teljesen elveszítették nemzeti azonosságukat.
Hallott-e valaki svéd móábiakról, orosz filiszteusokról, német edómiakról vagy amerikai ammóniakról? Nem! Ezek a népek teljesen beolvadtak más kultúrákba és népekbe.
De hallottunk-e svéd, orosz, német és amerikai zsidokról? Igen! A jövendőlés beteljesedett: nem veszítették el nemzeti azonosságukat.
Egyszer valamelyikünk részt vett egy Jézus Krisztusról tartott vitán, amelyen többek között egy rabbi is jelen volt. Amikor kérdéseket lehetett feltenni, megkérdezték a rabbitól, hogy miért nem hisz Jézus feltámadásában. „Nem hiszek az újszövetségi csodákban” - válaszolta.
Néhány értelmes hallgató megkérdezte a rabbitól, hogy miért veti el az újszövetségi csodákat, ha viszont az ószövetségi csodákban hisz, és milyen alapon tesz különbséget a kettő között. A rabbi szemrebbenés nélkül felelte: „Egyszerű: az ószövetségi csodákban sem hiszek. Szerintem mindegyik csak mítosz.” Nehéz elhinni, hogy ezt nyíltan kijelentette, hiszen az is a történelem egyik legnagyobb csodája, hogy ő mint zsidó ember létezhet.
Amikor 1976-ban a
„Több mint ács” című filmet forgatva Izráelben jártunk, hivatalosak voltunk az izraeli kormányzat egyik magas rangú tisztviselőjéhez. A beszélgetés során megkérdeztük tőle, hogyan lehetséges az, hogy a zsidó nép olyan sok mindent túlélt.
Hogyan sikerült a zsidóknak megmaradniuk, holott kétszer űzték el őket hazájukból – másodszor majdnem ezerkilencszáz évre -, hogyan sikerült túlélniük a holocaustot, amikor minden harmadik zsidót megöltek, és hogyan tudták kivédeni 1967-ben és 1973-ban a több mint 100 milliós arab világ támadásait?
Azért tudtak mindent túlélni, mert népük olyan életrevaló, vagy azért, mert egy isteni kéz vigyáz az Úr népére? Az illető ránk nézett, és így szólt: „Bár ma hazám lakosságának legnagyobb része ateistának vallja magát, ne higgyenek nekik. Azt hiszem, legbelül mindnyájan tudjuk, hogy valamilyen nálunk nagyobb erő védi ezt a népet.”
Hozzátette, hogy amikor a zsidók legutóbb visszafoglalták Jeruzsálemet, egyszerre kb. egymillió ember állt a siratófalnál vagy igyekezett oda, hogy hálát adjon Istennek.
A Biblia Istene hűséges Isten. Mindaz, amit Izráel népével tett, kézzelfoghatóan bizonyítja a világnak, hogy Ő létezik, hűséges, és megtartja ígéreteit.
Josh McDowell és Don Stewart