Szerző Téma: A keresztségről  (Megtekintve 21537 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Virág

  • Technikai adminisztrátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4598
  • Nem: Nő
Válasz #15 Dátum: 2012. Október 14. - 15:36:18
Akkor remélem, írnak a többiek is, én is érdeklődéssel várom.  :2smitten:

Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Zsolt 121:1


Nem elérhető Eca

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 606
  • Nem: Nő
Válasz #16 Dátum: 2012. Október 14. - 17:59:09
Az 1Korinthus 1, 10 az Újfordítású Bibliában a címe Óvás a pártoskodástól, ahogy Virág is írta az első mondatában.

 A korinthusi gyülekezetben csoportok jöttek létre, amelyek jelentős személyiségekre hivatkoztak.. Pál nem megy bele az egyes csoportok egymástól eltérő felfogásának részletezésébe, hanem alapjában ítéli el a meghasonláshoz vezető tendenciákat. Aki megosztja a gyülekezetet, az részekre szakítja Krisztust, akinek kereszthalála a gyülekezet alapja, és akire mindannyian megkeresztelkedtek. Feltehető, hogy a csoportok létrejöttében szerepet játszott, hogy kit ki keresztelt meg. Ezért emlékeztet Pál a 14-16 v.-ben arra, hogy ő maga csak keveset keresztelt meg. A keresztelés végzését hamar átruházta az elsőként megtértekre, hogy ő maga tulajdonképpeni feladatának, az evangélium missziói hírdetésének szentelhesse erejét.



Nem elérhető Magduska

  • Törzstag
  • *
  • Hozzászólások: 1202
  • Nem: Nő
Válasz #17 Dátum: 2012. Október 14. - 21:41:59
Nagyon jónak tartom amit írsz kedves Eca, de azért az is elgondolkodtató, hogy a bemerítkezést, nevekhez kapcsolhatják, és ez képezhet csoportokat, hogy ki és hol merít be.
 ???



Nem elérhető Eca

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 606
  • Nem: Nő
Válasz #18 Dátum: 2012. Október 15. - 06:43:26
Különösen kötődött hozzá az a pár család, akiket ő keresztelt meg. Valószínűleg olyan személyekről van szó, akiknél az apostol szállást kapott Korinthusban, s akik a gyülekezeti összejöveteleknek is helyt adtak otthonukban. Így a többieknél több szál kötötte őket az apostol személyéhez. Pál azonban nem kívánja a maga céljaira kihasználni ezeket a kötődéseket. Ő Krisztushoz, a gyülekezethez kívánta kötni a megkeresztelteket. Megfigyelhető, ahogyan eszébe jut az a néhány személy, akiket a keresztségben részesített, végül kijelenti, „nem tudok róla, hogy ezeken kívül, lett volna valaki még”, mert akkor sem kíván valótlant állítani ha pillanatnyilag mások már nem jutnak az eszébe.



Nem elérhető Magduska

  • Törzstag
  • *
  • Hozzászólások: 1202
  • Nem: Nő
Válasz #19 Dátum: 2012. Október 15. - 11:19:24
 vsziv5 ez a tied kedves Eca



Nem elérhető Eca

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 606
  • Nem: Nő
Válasz #20 Dátum: 2012. Október 15. - 18:58:21
Nem szeretném magamnak tulajdonítani! :2smitten:
« Utoljára szerkesztve: 2012. Október 15. - 20:11:43 írta Eca »



Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #21 Dátum: 2013. November 16. - 06:37:46
A Krisztus rendelése szerinti Keresztség

„Eltemettettetek ő vele együtt a Keresztség által, mely által ő vele együtt fel is támadtatok az Isten erejének hite által, ki feltámasztotta őt a halálból”. (Pál apost. lev. a Koloss. 2. r. 12. v.)



 Majdnem minden keresztyénnek szilárd hite az, hogy ami Urunk és Üdvözítőnk Jézus Krisztusunk, mielőtt e földet elhagyta volna, két szent cselekményt szerzett és pedig a Keresztséget és az Úrvacsorát. Olyan cselekményeket, melyeket tanítványainak minden időszakban egészen a világ végéig gyakorolniuk kell. Talán azt kellene mondanom, hogy minden keresztyén, kivétel nélkül beismeri az előbb említett szerzeményeket, mert hiszen a „Barátok Társasága” (kvékerek, egy kisebb vallásfelekezet Angliában és Amerikában), bár a külső látható jeleket elvetve, mégis csak éppen úgy hisz a nagy igazságokban, melyek ezen jelekben kipéldáztatnak, tudniillik a Szentszellemnek (Szentléleknek) keresztségét és az emberi léleknek Krisztussal való társaságát.

Éppen úgy ezen külső jeleknek tekintetbe vétele, mint a belső kegyeleminek elismerése e világ minden korszakában majdnem minden keresztyén által Jézus Krisztus akaratának tekintetett.

 Ezen alkalommal a keresztséggel fogunk foglalkozni és erre akarnám a ti készséges és gondos figyelmeteket felhívni. Az alap, melyen ez a cselekmény nyugszik, Üdvözítőnknek azon parancsa, melyet rövid idővel mennybemenetele előtt az ő tanítványainak adott, mondván: „Menjetek és tanítsatok minden népeiket, megkeresztelvén őket az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe.” (Máté evang. 28. r. 19. v.)

Nos, hogyha ez Krisztusnak parancsa, (s nekem nincs arról tudomáson, hogy ezen szövegnek valódisága felett, amint ez van, valaha kérdés merült volna fel,) akkor természetesen kötelesség minden keresztyénnek, hogy ezt a parancsot az ő természete és jelentőségére vonatkozólag meggyőződésszerűen figyelembe vegye és az idők végéig megtartani. Azt hiszem miszerint a Szentlélek által való keresztség, olyan keresztség, amelyet egyik ember a másikon végrehajthat. Már pedig csupán az a tény, hogy az Írásban említett keresztség olyan, amelyet egyik ember a másikon véghezvihet, elég annak bebizonyítására, hogy ezen keresztségben egy külső, látható anyagi színezetű szertartás van elrendelve, melyet a keresztyéneknek figyelembe kell venniök. Eddig mindnyájan, majdnem mindnyájan megegyezünk, de ezen pontnál az a keresztyéni gyülekezet, melyhez tartozunk, kényszerítve van egy másik utat követni, azt az utat, melyet testvérei követtek. Már a név, melyet viselünk, azt mutatja, hogy a keresztséggel való összeköttetésben van valami, amely által mi a keresztyének nagy többségével nem érthetünk egyet. Azok oktatására pedig kik e tekintetben alaposan kitanítva nincsenek, (én pedig semmiképpen sem akarok legkisebb folttal vagy kárhoztatással illetni egy embernek ismeretét azáltal, hogy némileg ki nem oktatottnak tartom őt ebben a kérdésben, mert e dologban nagy a tudatlanság,) meg akarom próbálni néhány szóban előadni a különbséget vagy a különbségeket, melyek közöttünk és más keresztyének között e dologban léteznek. A keresztyének legnagyobb része azt hiszi, hogy ami a külső szertartást illeti, az elrendelt cselekménynek feltételei teljesítve vannak, ha a víz bármilyen csekély mennyiségben a keresztelendőre öntetik vagy hintetik, mi azonban azt hisszük, hogy a feltételek nincsenek teljesítve akkor ha a keresztelendő a víz alá egészen be nem meríttetik. Továbbá, (és ez a különbségnek még lényegesebb része,) a keresztyénségnek nagy része azt tartja, hogy a kisgyermekek alkalmasak és képesítettek a keresztség vételére, mi azonban azt hisszük, hogy a keresztség elfogadására senki más nem alkalmatos sem nem képesített, hanem csak olyan ember, aki az Úr Jézus Krisztusban, mint üdvözítőjében és királyában valóban hisz és benne bízik. Észreveszitek, hogy a különbség két kérdésben oszlik meg? Egyik kérdés a keresztség véghezvitelének módja, és a másik a megkeresztelendők. Ez a két kérdés: „Mi módon hajtassék végre a keresztség?”, és „Kin legyen ez végrehajtva?” ‒ azok a kérdések, a melyekre nézve kényszerítve érezzük magunkat lelkiismeretünkben, hogy feleleteket adjunk, mely feleletek lényegesen különböznek azon feleletektől, melyeket más keresztyének adnak. Engedjétek, hogy e dolgot még egyszer megmagyarázzam és oly egyszerű szavakkal kifejezzem, amint csak lehetséges. Mi azt hisszük, hogy a keresztséget soha sem kellene kiszolgáltatni a keresztelendőnek víz alá való teljes alámerítése nélkül, de azt is hisszük, hogy senkinek sem kellene a keresztségben részesülnie azokon kívül, akik Krisztusban való hitüket bevallják. Itt pedig engedjétek megjegyeznem, hogy az a nagyon szokásos állítás, mintha mi felnőtt embereket keresztelnénk, teljesen téves. Mi nem a felnőtt emberek keresztsége mellett küzdünk, hanem a hívő emberek keresztsége mellett. Mutassatok nékünk egy gyermeket, akármilyen fiatal is legyen az, aki Krisztusban hisz és mi szívesen felvesszük, de ha egy ember, aki olyan öreg volna, mint Matusélah, hozzánk jönne hit nélkül, akkor mi ezt mondanók neki: „Uram, az ön öregsége bizonyára feljogosítja önt, hogy tisztelettel viseltessünk irányában, de a keresztségre, amint azt Jézus Krisztus elrendelte, semmiképpen fel nem jogosítja.”

De most talán felkiált valaki, talán gúnnyal, talán meglepetéssel: „Kicsodák vagytok ti, hogy ti a keresztyén világ általános kijelentésétől eltérni akartok? Kicsodák vagytok ti, hogy oly keménnyakúan megtartjátok a ti téveszméiteket, akkor, mikor az egész világ ellenetek van. Amikor nemcsak a római egyház határozata, amely ellen mi magunk is fellázadnánk, de itt van az angol egyháznak, a skót egyháznak, a lutheránus egyháznak, a presbiteriánusoknak a metodistáknak és kongregácionálistáknak szavuk is, s mindnyájan ellenetek vannak a keresztyén világ legjelesebb teológusai pedig mind bizonyítják, hogy ti tévedésben vagytok! Kik vagytok ti, hogy véleményeiteket ekként a többiek ellenébe helyezitek? Hívjatok össze egy ünnepélyes gyűlést, bocsássátok a keresztyénséget szavazásra és bizonyára egy kéz ellen, mely a ti véleményetek javára emelkedik, ezer kéz fog emelkedni véleményeteknek határozott és végleges elitélésére”.

De mi ezen módon nem akarjuk ezt a dolgot szavazásra bocsátani. Mi nékünk nincsen semmiféle oly nagy hitünk a sokaságnak csalhatatlanságában, hogy mi vallásos meggyőződésünket ilyen bíróságnak alávessük. Ha a csillagászatnak kopernikusi rendszere ezelőtt 250 évvel szavazás alá bocsáttatott volna, akkor jelentékenyebb, kisebbséget kapott volna, mint ami véleményeink, ha ezek felett most történnék a szavazás. Ha 400 év előtt a hit által való megigazulás tanát szavazás alá hozták volna, akkor a „nem” szó győzelmet aratott volna. Ha a keresztyénség igazsága felett most az egész világnak szavaznia kellene, a kor körülbelül 500 millió ember ellene szavazna. Továbbá pedig megengedve azt, hogy a szavazók mind keresztyének legyenek, és a szavazás csak azokat illesse, kik igazán hisznek Krisztusban és azután ha te mint az anglikán egyházhoz tartozó ember vagy mint methódista, kongregácionálista vagy presbiteri, a gyülekezeti szervezet felőli nézeteidet egyik vagy másik dolog között eléjük terjeszted, biztos lehetsz benne, hogy olyan biztosan vereséget szenvedsz, mint mi, ha a keresztelést egy ilyen gyűlés ítélete alá bocsátanók. Reménylem, hogy senki sem oly elfogult, miszerint elfogadja, hogy okvetetlenül tévedésben vagyunk azért, mert kisebbségben vagyunk, mert mindenki, de különösen a többségnek tisztelője emlékezzék arra, hogy minden nagy igazságban egy időben csak egy igen nagy kisebbség hitt, ha tényleg benne még most is nem a kisebbség hisz. Minden nagy igazságban, akár a vallás, akár a tudomány, akár pedig a politika terén, először – még pedig igen hosszú ideig – csak kevés ember hisz, s a hangos közmondások között egy sem olyan romlást okozó, mint ez a közmondás: „Amit mindenki mond, annak igaznak kell lennie”.

Természetes azonban, hogy annak alapja iránt fogtok kérdezősködni, vajon miért harcolunk mi ezen vélemény mellett? Azt gondolom, épen olyan jogunk van nékünk is kérdeznünk annak alapja felől, hogy miért harcoltok ti az ellenkező vélemény mellett? Galileinek éppen olyan joga volt kérdezni ellenségeit, miért hiszik azt, hogy a föld nem mozog, mint ellenei kérdezték, miért hiszi, hogy a föld mozog? De ti kérdezitek érveinket és én azon akarok fáradni, hogy az okokat oly tisztán és röviden előadjam, amint csak tudom. Kell, hogy jó okaink legyenek, mert biztosíthatlak, hogy eme nézeteink soha sem voltak alkalmasak arra, hogy azokkal világi hasznot vagy előnyöket érjünk el. Ezen nézetek földi nagy világi értelemben, soha nem hoztak nékünk sok jót.

Nem vagyunk valami aranylánccal hozzájuk kötve. Nem tetté azokat nékünk gazdag alapokkal, kényelmes parókiákkal világossá, tisztán érthetővé és vonzóikká. Véleményeink nem adományoztattak prépostságokkal, esperességekkel, lelkészi lakokkal, egyházi uradalmakkal és királyi javadalmakkal. Istennek hála legyen, akármit is mondjanak rólunk az emberek, de azt nem mondhatják, hogy mi baptisták a piszkos dolgokhoz való szeretetre reávehetők vagyunk. Egy bizonyos, hogy a „minden gonoszságnak gyökere” nehezen fog sok táplálékot szívni a baptista prédikátorok ösztöndíjainak talajából. Természetes, hogy alapjainkat elő kell adnunk és én azt mondom, hogy meglehetős erős alapok azok.

 De íme, az alapjából indulunk ki és jegyezzétek meg, hogy ez egyedül az Isten szavára való hivatkozás. Ez egy olyan alap, a mibe minden egyes őszinte protestánsnak velünk egyetértenie kell, mert ez éppen úgy az ő elveinek alapja, mint a miénké és ez az egyedüli alap mely őt a római egyház minden tévelyétől és balhitétől megszabadítja. Úgy, hogy ránk nézve ‒ kik egyedül Isten szavainak ítélete elé hozzuk a dolgot – kevés jelentőséggel bír az, vajon mit mond erre ez vagy az a zsinat, vagy pedig ez vagy az az egyház, avagy ez vagy ama tiszteletreméltó atya. A dolgot nagyon egyszerűvé teszi, ha megértik azt, hogy mi az ügyet Isten szavának, mégpedig Isten szavának egyedül vetjük alá. És én itten minden protestánsnak azt mondom, hogy ezt az alapot elfogadnia és a szerint eljárnia kell. Ha elkezd hivatkozni az atyákra, egyházakra és zsinatokra, akkor vegye eszébe magát, hogy biztos lehet benne, miszerint nem lesz képes ilynemű alapon még csak egy pillanatig is állani. Ha azt gondolja, hogy ilyen fegyverekkel meggyőz minket, akkor bizonyos lehet benne, hogy mihamar ő maga fog azoktól meggyőzetni. Megtörténhetik, hogy ilyen nehéz lövegeknek telepe minket megsemmisít, de legyetek csak nyugodtan, a visszaütés (visszacsapás) azt az embert semmisíti meg, aki merész volt ezt a löveget kisütni. Ezen alapokkal tehát minden protestáns egyet fog érteni, kivéve azokat, akik ezen napokban maga a Szentírás ellen kezdenek protestálni, de minden protestáns, aki egészséges szívű és becsületes érzületű, egyet fog érteni abban velünk, hogy Isten szava az egyedüli bírói szék, a mely elé mi mehetünk.

 Mi azt állítjuk, hogy a keresztelés alkalmával a keresztelendőt egészen a vízbe kell meríteni. Most pedig, ha ehhez hajlandóságunk volna és ha a Szentíráson kívül még más tekintélyt is elismernénk, hivatkozhatnánk az angol egyház törvényére, mely nyomatékosan mondja, hogy a gyöngélkedési, esetek kivételével, a bemerítés az a mód, a melyben a keresztségnek véghez kell mennie. S az angol egyház tagjának semmiképpen sincs mit mondani ezen mód ellen, ez éppen úgy az ő módja, mint a mi módunk, éppen úgy az ő törvénye ez, mint a miénk. Az ő imakönyve (prayerbook) mondja neki, hogy nékünk igazunk van. Az a nagy keresztelő medence, mely három lábnyi átmérőjű, melyet annyi sok plébániatemplomban lát, mondja neki, hogy nékünk igazunk van és tudja, hogy e tekintetben mi vagyunk országunkban az angol egyház egyedüli hű tagjai. Hivatkozhatnánk a régi egyház bizonyságára, valamint az ókor gyakorlatára is, melyről egész bizonyossággal mondhatjuk, hogy az első századokban az alámerítés volt az általános használati mód. De persze mi a Szentírásra hivatkozunk és a Szentírásra való eme hivatkozásnál azt találjuk, hogy keresztség ‒ amint leckénk tanítja ‒ a Krisztussal való eltemetés és feltámadás, hogy a keresztség a hívőknek Krisztus eltemettetésében és feltámadásában való részvételét jelképező cselekmény és hasonlat. Ez pedig, azt gondolom oly világosan, amint csak lehet megmutatja nékünk, mi volt annak alakja és módja a régi időkben. Ez a különböző vallásfelekezetek elfogulatlan teológusai által állíttatik, de akik, sajnos azt mondják, hogy ez a mód a jelenlegi idő keresztyéneire nézve nem kötelező. Pedig bizonyára, ha a keresztség az eltemettetés és feltámadásnak képe, akkor magában a cselekményben kell valaminek lenni, ami annak jelentőségét fejezi ki. Tehát az alámerítésre való gondolat ha nem is megkövetelhető, de mindenkor megengedhető. Ha pedig ti átkutatjátok a Szentírást, egyetlen egy helyet sem találtok, a hol ez a szó akár betűszerinti, akár jel értelemben használtatik, az alámerítésre való gondolatot fel nem költhetné. Ha magunk elé állítjuk azt, hogy Fülöp és a komornyik tehát mindketten a vízbe szálltak, hogy a mi Üdvözítőnk „mindjárt kijött a vízből miután János őt megkeresztelte”, hogy János Sálim közelében keresztelt, „mert ottan sok víz vala”, úgy én azt vélem, hogy tisztán látható, miszerint ez alatt valamivel többet kell érteni, mint meghintést vagy leöntést vízzel. És ha mi ezen szónak értelme felől megbízható tekintélyeket kérdezünk meg, akkor azt találjuk, hogy minden esetben az alámerítés értendő vagy érthető.

Nem régen egy igen tanult teológusnak nagyon értékes cikkét olvastam, ki azt mondja nékünk, hogy az egyházi atyák irataiban és a klasszikusok könyveiben minden pontot, a hol ez a szó előfordul, nagy gonddal megvizsgált. Több mind kétszáz helyet idéz s a legtöbb esetben alámerítést jelent ez a szó, a többi pedig minden bizonnyal ugyan ezt jelenti. Tényleg a tudósok majdnem mind egyetértenek abban, hogy ennek a szónak ez az értelme, és nemcsak hogy értelme ez, hanem abban is egyetértenek, hogy ez volt az a mód, a mely módon az apostoli időben a keresztség végrehajtatott. Ezek a dolgok nem képezik vita tárgyát, vagy csak alig képezik. Az emberek kérdik, hogy miért kell ezen használati mód mellett maradni? Ez pedig olyan kérdés a melyet mi közelebbről mérlegelni akarunk. Azt azonban alig vitatják valahol, hogy ez a mód Krisztustól lett elrendelve és az apostoli időbe használatba véve, s azért én azt mondom amikor kérdezitek: „Miért meríttek ti alá a keresztelésnél?” ‒ mert a keresztségnek a dolog természete szerint Krisztus eltemettetése és feltámadása jelképezésének kell lennie és mert a görög „alámerítési” szó csak „alámerítés” és nem más.

 De a további még nagyobb különbség, ami keresztyén testvéreink és közöttünk az, hogy senki mást nem bocsátunk kereszteléshez, csak azt, aki az Úr Jézusban való hitét bevallja. S íme itt, bár a keresztyénségnek gyakorlata nagyon ellenünk van, mégis azt vélem, hogy még ezen gyakorlatban is van néhány pont, mely nagyon erősen ami javunkra szól. Például a keresztség szentségnek (sakramentum) lesz mondva. Ez a kifejezés, amint hiszem, mi közöttünk alig ha elismertetik, de én még megvizsgálom azt. Micsoda egy szentség? Felteszem, hogy ez egy eskü. Nos, hát akkor ti egy egész kis gyermeket esküre fogtok bocsátani? Van-e ilyen eljárásban egészséges értelem? Ti kacajt fogtok szerezni, ha kisgyermeketeket a békebíró elé akarnátok hozni és őt ottan esküre bocsátani arra nézve, hogy ő napjainak végezetéig a királynak egy hű alattvalója és szolgája akar lenni, s vajon értelmesebb dolog-e az, ha ti egy kisgyermeket az ige szolgájához hoznátok, hogy itten ami üdvösségünk fejedelmének hűséget esküdjék?

De ti azt mondjátok, nem a gyermek az, aki az esküt leteszi, hanem a komák (keresztszülők). Nos, akkor szeretném hát tudni, kinek adatik fel a szentség? Az eskü a keresztszülő által tétetik le, akkor ha a keresztség a keresztszülőknek osztatik ki, mert a keresztség és az eskü egy. Úgy látszik azonban, mintha a cselekmény részre lenne osztva. A víz a gyermeknek osztatik, az eskü pedig a keresztszülőknek.

Az egyiket a gyermek kapja, a másikat a keresztszülő. Van itt valami, ami úgy néz ki, mint a zűrzavar. Ha a keresztség szentség és az eskü is szentség, akkor ti a gyermeket egy esküben részesíttek, amikor őt megkeresztelitek. Bizonyára pedig az esküt csak olyanoknak, egyedül olyanoknak kellene feladni, a kik az eskü természetét ismerik és annak követelményeihez, melyeket az magába foglal, az ő ünnepélyes hozzájárulásukat adják, és ha a „szentség” szót különösen a keresztségre alkalmazni kell, akkor feltételezem és állítom, hogy ez a szó protestál, igen erősen protestál ezen cselekménynek használata ellen olyanoknál, kik az ezzel összekötött alapelveket nem értik és elfogadják. Habár mi a Szentírásra hivatkozunk, de azért gyermekkeresztelő barátaink valósággal ne tételezzék fel ám, hogy az egyház bizonysága egészen az ő javukra szól, mert bizonyára két vagy három századon keresztül, ha nem tovább, nem volt a gyermekkeresztelés általános használatban az egyházban.

Tertullián ellene volt a második század végén vagy a harmadik század elején, de még sokkal későbbi időben is azt találjuk, hogy a keresztség érett korú embereken hajtatott végre. Nem akarok olyan eseteket előhozni, mint Konstantin (császár) esete, aki csak élete későbbi részében kereszteltetett meg. Ő, mint pogány született és úgy látszik, hogy pogány maradt végig a szó legrosszabb értelmében. Nem az volt ő nála a tévedés, hogy olyan későn kereszteltetett meg, hanem az, hogy egyáltalában megkereszteltetett. Miután ő legutolsó betegsége alkalmával kereszteltetett meg, megengedem tehát, hogy halálos ágyán történt megkeresztelése és így meghintéssel ment véghez. Azoknak tehát, kik e mellett a mód mellett vannak, igen szívesen oda adjuk ezt a meghintett pogányt. Nagyon örülök, hogy a keresztségnek Szentírás szerinti formája soha sem lett megbecstelenítve az által, hogy az Konstantinon véghezvitetett. Azt találjuk azonban, hogy a legkiválóbb és legjámborabb egyházi atyák nem lettek megkeresztelve, míg egy érett kort el nem értek és alapos keresztyénekké nem váltak. A negyedik században tündökölt nazianzi Gergely, milanói Ambrus, Jeromos, Krysostomus és Ágoston. Ezek a jeles férfiak, kik később olyan nagy teológusokká váltak, mindnyájan keresztyén szülők gyermekei voltak, vagy legalább keresztyén édesanyjuk volt és azért egy sem lett közülük addig megkeresztelve, míg érett kort el nem ért és erős vallásos meggyőződéssel nem bírt. Tényleg ezek közül addig egy sem kereszteltetett meg, míg Jézus Krisztushoz valósággal meg nem tért. Különösen Gergely esete hozható előtérbe. Nazianzi Gergely egy keresztyén püspöknek a fia volt. Az ő jámbor anyja már születésekor Istennek szentelte őt és mégis mikor lett ő megkeresztelve? Amikor harminc éves volt! Az Ágoston példája talán még figyelemre méltóbb. Jámbor anyjának a legnagyobb gondja volt reá, szívének legelső és legkedvesebb vágya volt, hogy ő megtérjen, mégsem hagyta őt megkeresztelni. Mikor felnőtt ifjúvá lett, egy veszedelmes betegség támadta meg és nagyon kívánta a keresztséget, dacára ennek elhalasztották azt és az a nagy Ágoston (Augusztinus) nem kereszteltetett meg, csak a mikor harminchárom éves lőn és a Krisztus evangéliumának ismeretével és szellemével betelt. Nos jegyezzétek meg magatoknak, én nem azt mondom, hogy ezek az esetek azt bizonyítják, hogy a negyedik században nem volt gyermekkeresztség, nem is ilyen célból említettem azokat. De azt bizonyítják, hogy keresztény anyák, olyanok, mint Nonna Monika és Anthusa Krysostomu anyja, keresztyén nők legmagasabb műveltséggel és jámborsággal, ebben az időszakban nem találták szükségesnek, hogy kisgyermekeik megkereszteltessenek, hanem a dolgot hagyták addig, amíg személyesen meg tudhatják, hogy gyermekeik hittel bírnak, amelyet megvallanak.

Mégis hivatkozzunk a Szentírásra, s ha oda jövünk, hogy megkérdezzük Isten igéjét, különös, hogyan tűnik fel, elejétől végig nincs egy hely, amely a keresztséget másra vonatkoztatná, mint azokra, aki Krisztusban való hitüket megvallják. Igaz az, hogy egész háznépek kereszteltettek meg és mondják, hogy eme házakban kis gyermekek lehettek. De erre feleletül elég annyit adni, hogy ezen házakban kis gyermekek is lehettek. Ami a filippibeli tömlöctartót illeti, arról azt olvassuk, hogy egész háznépével Istenben hivővé lett. Stefana háznépéről olvassuk: „maguk szentelték magukat a szentek szolgálatára.” Lidiáról pedig a legkisebb bizonyíték sincsen arra nézve, hogy ő feleség vagy anya lett volna. A valóságban pedig, ami a keresztyén elbeszélést illeti egyetlen eset sincs a Szentírásban, mely minket 104
odavezetne, hogy azokon kívül, a kik Krisztusban való hitüket bevallották, még mások is megkereszteltettek volna. Nagyon ritka eset lett volna az, ha olyan eset jött volna valahol elő, miután ami Urunknak parancsa így hangzik: ,, Menjetek és tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül.” Olvassuk, hogy Péter mondja: „Bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg mindnyájan.” Ismét pedig mondja: ,,Megtilthatja-e valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik Szentlelket vették, miképpen mi is?”

Nem úgy tűnik-e fel, hogy ő akadályt látott és akadályt állított volna fel, ha az Istenhez való megtérés felől semmi bizonyíték nem lett volna? Pál pedig mondja: „Akik megkeresztelkedtetek, a Krisztust öltöztétek fel”. Vajon ez nem egy értelmes és hivő ember műve? Vagy, hogy a leckénkhez jöjjünk, Pál mondja: „Eltemettettünk vele együtt keresztség által, mely által ővele együtt fel is támadtunk az Isten erejének hite által, ki feltámasztotta őt a halálból. Ezen helynek értelme úgy látszik ez: Mi Krisztussal eltemetettünk és feltámadtunk a hit által, mely Istentől van. Abban, amit Isten tesz, Istennek műve, ereje hatalma van, amint az Krisztusnak a halálból való feltámadásában nyilvánul. Krisztus feltámadásának ténye itten szembeötlően össze van kötve a keresztséggel. Péter apostol pedig mondja: „Mely bárkához hasonló a keresztség példája, most minket is megtart (nem az a keresztség, mellyel a testnek szennyei lemosattatnak, hanem a jó lelkiismeretnek Istennel való kérdeződései) a Jézus Krisztusnak feltámadása által.” Vagyis azok a kik megkereszteltettek, olyanok, mint akik Jézus Krisztusnak feltámadás által a jó lelkiismeretnek szövetségét bírják Istennel. A Krisztus feltámadásában való hit által most a bűnök bocsánatjának tudatával bírnak és így a Krisztus feltámadásában való hit a keresztyéni keresztségnél úgy állíttatik oda, mint lényeges és tényleg fő pont (kellék).

Ezek tehát a mi nézeteinknek egyes alapjai. Ha kérditek, hogy miért merítünk mi alá, akkor ezt mondjuk: „Mert ez a vita alá nem vont, vagy majdnem vita alá nem vont, egyedüli értelme a szónak, és mert alámerítés nélkül Krisztus eltemettetésének és feltámadásának semmi jelképezése nincs meg.” Ha pedig azt kérditek: „Miért keresztelitek meg csak azokat, akik hisznek?” Akkor ezt mondjuk: „Mert mi másféle keresztségnek semmi nyomát fel nem találhatjuk Isten szavában és mert azt gondoljuk, hogy a keresztség a Krisztusban való hitnek bevallása, mely bevallásnak senki mástól nem szabad jönnie, mint olyanoktól csupán, akik valóban hittel bírnak, mely ekként lesz megvallva. És ha valamit elő lehetne hozni annak kimutatására, hogy ama görög szónak valóban valami más értelme van, ha a Szentírásból egy esetet lehet előhozni, mely közvetlen vagy hallgatag következetességgel megmutatja, hogy mások is, nemcsak hívők kereszteltettek meg, akkor a dolgot feladjuk. Nincs más érdekünk, mint az igazságot előmozdítani.

 Persze, hogy ezen nézeteink ellen sok kifogás lesz emelve és ezek közül némelyekre (mert valamennyire nem lesz időnk rátérni) röviden felhívom a figyelmet. Hallottam, hogy némelyek mondták és szabad feltételeznem, hogy ti is hallottátok ezt, hogy a bemerítéssel való keresztelésnek elrendelése alig állhat meg. Alig állhat meg? Vannak emberek a világon, kik, amint én feltételezem, a rómabeliekhez írott levél első fejezetének elhagyása mellett szólalnak fel, s vannak emberek, kik azt gondolják, hogy nagyon illő volna a tízparancsolat hetedik parancsát kihagyni, mert ez alig tartható fenn, s a hegyi prédikációnak megtisztított kiadásáért törekednek, ami, mint reménylem, kielégítené őket. Kedves barátaim, az alámerítésről való parancsot Krisztus adta és apostolai azt végrehajtották. Egészen bizonyos, hogy ezt megtették, ez elvitázhatatlan dolog. A felett van vita, hogy vajon a rendelés eme formájában jelenleg kötelező-e? De a felett, valóban nincs vita, hogy az elrendeltetett és teljesíttetett. Azt hiszitek, hogy a mi Úr Jézusunk valamit, jóváhagyott volna, amilyen fennmaradása legkevésbé is korlátozva lehetett volna? Azoknak, kik ilyen kifogásokat tesznek csak egy szó mondanivalóm van, és ez ez: „A tisztáknak minden tiszta, de a tisztátalanoknak és hitetleneknek semmi sem tiszta, hanem minden tisztátalan, érzelmük és lelkiismeretük.”

 Van azonban egy erős pont, vagyis erős érvül szolgál az, hogy pünkösdnapján hogyan lehetett azt a háromezer embert megkeresztelni és hogyan lehetett mindazokat víz alá meríteni? Nos, miért nem? Az egyedüli akadály, a melyet elképzelhetek a víz és az idő hiánya. De ezt elfogadni, hogy elegendő vízkészlet nem lett volna, azt elfogadni mindazok után, a mit a régi Jeruzsálemről tudunk és különösen, a mit róla nem tudunk, részemről valami nagy ízléstelenség volna. S ami az idő hiányát illeti, ha az apostolok maguk keresztelték volna meg ezt a háromezer embert, akkor a kifogásban volna valami nyomós érv (*Nem volna, mert 1890 és végén a Felugumissio területén egy nap délutánján 4 keresztelő, kettőnként felváltva 2002 személyt keresztelt meg alámerítéssel hitüknek vallomására), de úgy látszik, mintha az apostoloknak nem lett volna szokásuk sokakat keresztelni és hogy ezt a munkát másoknak adták át. Ezen alkalomnál pedig százan lehettek, kik ezen cselekményt végrehajthatták. Azok, akik előbb kereszteltettek meg, másokat keresztelhettek és ilyen módon igen könnyen volt megkeresztelhető mind a háromezer ember, mielőtt pünkösdkor a nap lenyugodott volna.

„Ah, de – mondják némelyek ‒ van egy hely a korintusbeliekhez írott első levélben, a mely felett nem tudtok tovább menni. Az van mondva, hogy az Izraeliták mindnyájan megkereszteltettek a felhővel és a tengerrel. Hogy történtetett itten az alámerítés?” Nos, én szeretnélek titeket megkérdezni, hogy lehetett-e ez valami más? Ez kétségen kívül alámerítés volt. Ha a felhőre gondoltok, ne képzeljetek egy kis felhőoszlopot, mely magasan a nép fölött lebegett és mindig előttük ment. Egy zsoltárban így találjuk megírva: „Kiterjeszté Isten a felhőt, hogy őket befedezné.” És ők a felhő alatt haladtak el, a Veres tenger csatornája, a két felöl tornyosuló vizekkel, ez képezte a nép részére azt a nagy keresztelő medencét és a felhő volt az az elem, melyben bemeríttettek. Ez a lehető legtermészetesebb alámerítés volt a felhőben. Ellenben sokan ezt mondják: „tulajdonképpen mit határoz, ha egy ember a Szentlélek által meg van keresztelve, tényleg ujjászületett és bűnei a Krisztus vérével lemosattak, akkor a külső és látható jel nem sokat tesz.” Tehát ha ez olyan jelentéktelen dolog, ha ezt vagy azt a módot fogadjátok el, akkor azt mondanám, hogy éppen olyan jól teszitek, ha a „Barátok Társaságát” követve, sem az egyik, sem a másik módot nem fogadjátok el.

De ti hiszitek, hogy vannak külső egyházi szertartások. Kellene tehát akkor, hogy az legyen a külső egyházi szertartás, mely képletesen ama igazságot ábrázolja, melyet a cselekmény ábrázolni akar. A jelképes beszédben minden külső alak, a külső alak adja meg ezen jelképeknek minden jelentőségét, s ezért semmiképpen sem jelentéktelen dolog, hogy a keresztelés, mely Krisztusnak eltemettetését és feltámadását jelenti, ezt külső alakjában és módjában is bemutassa.

De még az ellen is vannak kifogások, hogy csak hivőket keresztelünk. Azt mondják, hogy kis gyermekeket kellene megkeresztelni. Nem mintha biztos és közvetlen bizonyíték volna erre nézve Isten igéjében, de következtetni lehet. Például: „Akkor hozának ő eleibe kis gyermekeket.” Mi célból hozták ezeket? Hogy az ő kezeit vetné azokra és imádkoznék érettök. Sokan ebből azt következtetik, hogy a Megváltónak szokásában volt hogy a gyermeket oda hozták és kezeit rájuk tenné és imádkoznék érettök. Az ellenkező következtetés pedig az, a melyet én levonnék, mert ha a mi Megváltónknak szokása lett volna az, hogy gyermekeket kereszteljen, akkor a tanítványok bizonyára nem kiáltottak volna rá azokra, akik a gyermekeket Jézus elé hozták. Akkor egy olyan cselekedet egész természetes lett volna. Ezen eseményről nagyon helyes megjegyzést tesz Taylor Jeremiás „Csakis jobb bizonyítékok hiányában lehet egy ilyen hely után következtetni, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni.”

Még azt is mondják, hogy a keresztelés a körülmetélkedés helyébe lépett, s mivel gyermekeket körülmetéltek, gyermekeket kellene megkeresztelni. Nékem ez csupa feltevésnek látszik, hogy a keresztelés a körülmetélkedés helyére lépett. Nem találunk Isten igéjében semmit, ami ezen állítást igazolná. S hadd irányítsam figyelmeteket különösen ezen tényre: az apostolok cselekedetei és a levelek olvasói előtt nagyon jól ismert dolog, hogy a régi egyházban igen nagy vita támadt a körülmetélkedés kérdése felett. Bizonyos emberek lementek Antiókhiába és azt mondták az ottani keresztyéneknek: „nem üdvözültök, ha nem hagyjátok magatokat körülmetélni!” A jeruzsálemi gyülekezet összejött, hogy e felett tanácskozzék és elküldte határozatát. Ha tehát a keresztelés a körülmetélkedés helyére lépett, akkor természetesen a józan ész így oldaná meg ezen kérdést: „Nem, nem kell nektek körülmetélkedni, mert meg vagytok keresztelve és a keresztelés lépett a körülmetélkedés helyébe”. De a jeruzsálemi gyülekezet határozatában, melyet küldött az antiókhiai gyülekezetnek, a legcsekélyebb célzatát sem találjuk egy ilyen helyettesítésre nézve. Továbbá Pál folytonosan harcolt azok ellen, kik a körülmetélkedés fontossága mellett voltak. Ha a keresztelés ama rendelet helyére lépett, akkor rövid és könnyű mód lett volna az ellenkező emberek elhallgattatására ez: „Nem, ezek az emberek meg lettek keresztelve és ez a keresztyén körülmetélkedés.”
De mit mond Pál? Mi olvassuk, amit alapigénk megelőző versében mond: „Kiben ‒ azaz Krisztusban ‒ körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, mikor a testnek bűneinek állatját levetkeztétek a Krisztusnak körülmetélése által.” Krisztusnak körülmetélése a keresztyén körülmetélés az, mely az öreg körülmetélkedés helyére lépett, és ez a keresztyén körülmetélkedés olyan, amely kéz nélkül történik. Ki akarja ép elmével állítani, hogy ez a keresztelés? A keresztyén körülmetélkedés valami, ami emberi cselekvés nélkül történik. A keresztelés nem olyan rendelvény, mely „kéz nélkül” történik. Ezen felül a dologra vonatkozólag mondja, hogy mi körül vagyunk metélve a „test bűnös állatjának levetkeztetésével” ‒ ami bizonyára egy értelmes, lelkiismeretes, hívő és istenfélő embernek a műve. Egyszóval, ha ti tudni akarjátok, hogy az újtestamentomi időben micsoda lép a körülmetélkedés helyére, hát akkor ez: az Istenhez való megtérés. Ez az és nem más. Ha a keresztség a körülmetélés helyére tétetett, akkor mi végből metélte körül Pál Timótheust? Ha az az eszme igazi, hogy a körülmetélés helyére a keresztség tétetett, akkor Pálnak nem kellett volna-e mondania: „A Krisztusban nem használ sem a körülmetélkedés, sem a körülmetélkedetlenség, hanem a keresztség”. Nem, azt kellett mondania: „Mi vagyunk a körülmetélkedettek, akik Istennek lélekben szolgálunk és dicsekedünk Krisztus Jézus felől és nem bízzuk magunkat a testre.”

Szembetűnő tehát, hogy azok vették a keresztyéni körülmetélkedést, kik Isten parancsolatait tartják, kik Istennek lélekben szolgálnak, kik Krisztus Jézusban dicsekednek, ezek a megjelölések pedig csak azokra vonatkozhatnak, akik az Úr Jézus Krisztusban hisznek. Azért azt akarom mondani, hogy nem jó egyik rendelésről a másikra következtetni. Még inkább mérlegre emeli a dolgot az, hogy egy vitában, amelyben azon elfogadott kijelentés, hogy a keresztelés a körülmetélés helyébe lép, egy pillanatban hozzátehetett volna, semmi befolyással sem lehet a kérdésnek ilynemű megoldására, s én azt gondolom, hogy mi abból teljes bizonyossággal megállapítjuk, miszerint egészen alapnélküli dolog azt elfogadni, hogy a körülmetélést a keresztség helyettesíti. Nem, ha a keresztyéni időszakban van valami, ami az ószövetségi körülmetélkedéshez hasonló, s annak helyébe lép, akkor ez az Istenhez való megtérés, ez a szívnek körülmetélése, ez a bűnös testiségnek levetkeztetése. Ez a keresztyéni körülmetélkedés.

De némelyek ezt mondják: „Ti igen-igen sokat csináltok a keresztségnek rendeléséből.” Igen, én nyíltan beismerhetem, hogy itt vagy ott egy jó testvér van, aki sokat csinál ezen rendelésből. De az én gyülekezetemnek meglehetősen tágas ismerete következtében bizonyossággal mondhatom, hogy ti majdnem mindenik esetben azt fogjátok találni, hogy mi a keresztségnek alacsonyabb rangot adunk, mint az Úr Jézus Krisztus Istenségének, az engesztelés munkájának feláldoztatása és halála által, a Szentlélek befolyásának és bennünk való lakozásának, a megtérés szükségességének és a hitnek, egy szermélyes szent élet fontosságának és a szent hit minden más nagy alapelveinek, melyeket mi megvallunk.

 Nem hiszem, hogy könnyű módon lehetne nékünk szemrehányást tenni, hogy mi nagyon sokat csinálunk ezen cselekményből. Ha mi ezen cselekményről azt mondjuk, hogy ez a lelket újjászüli, ha mondjuk, hogy az emberelk ez által Krisztusnak tagjaivá, Istennek gyermekeivé és a mennyország örököseivé tétetnek, ha mi ravaszul sietünk a betegeket és haldoklókat megkeresztelni és ha mi azoktól, kik kereszteletlenül meghalnak, a temetési szertartásnak megtételét és a keresztyéni szeretetet megtagadjuk, akkor mondjátok meg nékünk, mert tényleg megérdemeljük, hogy megmondjátok nékünk, miszerint mi ezen cselekménynek fontosságát szörnyen túlhajtjuk. De ti ezen országnak egész hosszát és szélességét eljárhatjátok és ti az Egyesült Államok és az európai szárazföld minden baptista gyülekezetét meglátogathatjátok, de sehol sem fogtok olyan véleményeket és olyan gyakorlatot a baptisták között uralmon lévőknek találni. Remélem, hogy sem többet sem kevesebbet nem csinálunk ezen cselekményből, mint amennyi ebből Isten szavában van csinálva. Mi a mi saját kisgyermekeinket meg nem kereszteljük, s ez azt hiszem elég bizonyság arra nézve, hogy mi ezen cselekmény fontosságát gorombán túl nem hajtjuk.

 Mégis azt mondjátok:

 „Ti az üdvösségre szükségesnek nem tartjátok a keresztséget, és mégis miért teszitek azt, hogy ez alapja legyen a ti testvéreitektől való elszakadásnak?” Kedves barátom kongregácionálista vagy-e te? Nem hiszed, hogy a te gyülekezeti szervezeted szükséges az üdvösségre, akkor hát miért nem lépsz át a püspöki egyházba? Metodista vagy? Nem hiszed, hogy a konferencia megmentené lelkedet, miért nem térsz tehát vissza az államegyház ölébe? A skót szabad egyház tagja vagy? Megengeded, hogy az Ő egyházban lévő emberek még üdvözülhetnek, miért csinálsz hírt olyan sok zajt a te szakadásod miatt? Nem kárhoztatlak a szakadás miatt. semmiképpen. Talán azt tetted, ami teljesen igazságos volt. Nem szükséges, mégis nagyon fontos lehet az.

Mi kénytelenek vagyunk olyannak tekinteni a gyermekkeresztelést mint a mely a keresztség által való újjászületés téves és romlást okozó tantételének főgyökere, s melynek mi, mint protestánsok ellenei vagyunk. Mi kénytelenek vagyunk a gyermekkeresztséget annak tekinteni, hogy ez az állami egyháznak szegletköve, a melynek pedig mi, mint dissensek ellenesei vagyunk. Mi a gyermekkeresztséget kénytelenek vagyunk bibliaellenesnek tekinteni és mind annak, ami bibliaellenes dolog, kénytelenek vagyunk, mint Krisztus tanítványai ellen állani s nem értem, hogy mindazok, kik tőlünk különböznek, bármennyire különbözzenek is, meg fogják azt engedni, hogy mi csak azt tesszük, ami igazságos, ha a mellett harcolunk, a melyről hisszük, hogy isteni igazság az. Eddig ezek az alapelvek megvetés, gyaláztatás és gúny között voltak kijelentve. Valószínű, hogy Angolország első vértanúja, aki vallása miatt megégettetett, baptista volt és bizonyára az utolsó is az volt. Mások pedig gúny és korbácsütést szenvedtek, s e mellett száműzetést, fogságot, szükség, éhség, szomorúság és erőtlenség volt osztályrészük. Nem dicsekedhetünk nagy számmal, nem dicsekedhetünk hatalmunkkal, nem dicsekedhetünk gazdagságunkkal, de dicsekedhetünk hittel és kitartással, melyek által azok, kik előttünk voltak, isteni kegyelem folytán képesek lettek arra, hogy a legnehezebb undokságukat elviseljék, amely undokságok, annál mélyebben érezhetők voltak, mert azokat reájuk az ő keresztény, protestánstársaik, sőt még jámborok (puritánok) is raktak. Eddig számra nézve kevesen és gyakran kemény és keserű ellenállásra találtunk, de nem gondolom, hogy most is fényes kilátás lenne arra nézve, hogy a mi vallásfelekezetünk nagy lesz és tündökölni fog a nép kegyének napfényében. Mikor pedig látom, hogy ez a nagyság és dicsőség tényleg minő hatással volt a keresztyéni gyülekezetekre, akkor hajlandó vagyok ezt mondani: „Isten óvjon minket a hatalomtól és a nép kegyétől, mert ezek veszedelmesebb ellenségek minden gúnynál, üldözésnél és minden szükségnél, amely ellen nékünk az előbbi időben küzdenünk kellett.” Én valóban azt remélem és azt hiszem, hogy tisztább cél van a mi szemünkben, mint csupán a mi vallásfelekezetünknek megnagyobbítása és hogy mi meg leszünk elégedve azután, amint megvoltunk elégedve eddig „a jó illatokkal és a gonosz illatokkal.” Egy tiszta lelkiismeret bizonyságával bírunk, hogy legjobb tudatunk szerint és erőnk legszélsőbb megfeszítéséig híven próbáltunk megtenni mindent, hogy megvédjük Isten igazságát az emberek parancsolatai és hagyományai ellen.


Spurgeon Márk ev. 10, 13 16 verseiről


Akkor hozának Neki kicsiny gyermekeket, hogy illetné azokat. A tanítványok pedig feddik vala azokat, kik a gyermekeket hozzák vala. Melyet mikor látott volna Jézus, megharaguvék és mondá nekik: Engedjétek, hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek, s meg ne tiltsátok őket, mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom nektek: valaki úgy nem veszi az Istennek országát mint a kisgyermek semmiképpen nem megyen oda be. „És mikor azokat ölébe vette volna, kezeit reájuk vetvén, megáldá őket.”

Jézus nem keresztelte meg a gyermekeket. Az evangélista nem közli velünk, hogy az Úr ezt kiáltotta: „Hol van a koma vagy a komaasszony?” Azt sem jegyezte föl, hogy előhozatta volna magának az Agendát vagy a keresztelő tálat. Nem, hanem: „ölébe vette azokat, kezeit reájuk vetvén, megáldá őket”, azután elbocsátá őket anélkül, hogy csak tisztító elemet freccsentett volna reájuk. Ha az Úr eljárása bármi csekély összefüggésben állott volna a kereszteléssel, erre épp itt lett volna a legjobb alkalom a gyermek keresztelést gyakorolni. Ezzel egyszer s mindenkorra végett lehetett volna vetni a versengésnek elleneink javára. Lehetnek ugyan emberek e világon, kik a gyermekeknek ilyen keresztelés által való Krisztusba plántálással nem volnának kibékülve, de meg vagyok győződve, hogy ebben az esetben egy becsületes ember sem akadna, ki tiszteletből Jézust választá magának szellemi vezérül, hogy ilyet megtegyen. Én, kedves testvéreim, inkább néma kívánnék lenni, mintsem egyetlen szót mondjak oly rendelés ellen, melyet Jézus maga helyezett be és gyakorolt. Ha csak egyetlen egy gyermeket fecskendezett volna meg az Úr, ha annak nevet adva azt keresztjellel ellátta volna, a komák vagy keresztszülők fogadalmát követelte és Istennek pedig hálát mondott volna a gyermek újjászületéséért, akkor ez a kérdés mindenkorra meg lett volna oldva. Közülünk sokan megmenekedhettünk volna sértegetésektől és sok tévelyt kikerülhettünk volna, melyeket így, sok jámbor nép ítélete szerint magunknak okoztunk. Ezeket én személyesen nagyrabecsülöm, habár semmibe sem veszem véleményüket a keresztségre vonatkozólag.

 Figyelmeteket csak egy példára akarom felhívni, mely elleneseink álláspontjának gyengeségét ismerteti. Vegyük ez esetet: támadna egy felekezet, mely azt tanítaná, hogy a csecsemők láttassanak el úrvacsorával. Ilyen tan hosszú életkort venne magának igénybe, mert tudvalevő előttetek, hogy valamikor gyakorolták ezt a gyermek áldoztatást.

Ha a gyermeknek jussa van a kereszteléshez, akkor az Úr asztalától sem távolítható el. Évekig vitték a gyermekeket az Úr asztalához, de sokféle körülmény játszott közbe, melyek miatt elejtették a gyermekek kommunikációját. (Áldozás.) De ha manapság valaki felújítaná és pártolná ezt a tévelyt, hogy a gyermekek részesedjenek az Úr asztalánál, akkor ez ugyanazon joggal és éppen annyi értelmes alappal támogathatná állítását, mint a gyermekkeresztelők azt egyéb idézetekkel teszik. Hogy a gyermekkeresztelés az Írás más idézeteivel bizonyítható vagy nem bizonyítható, azt ezúttal nem érünk rá kutatni.

 De ha ez egyéb idézetekkel valahogyan bizonyítható lenne is, annyi igaz, hogy ezzel a mi alapigénkkel nem bizonyítható be, hogy a keresztszülők megrendelése, a fogadalom és bizonyítgatás, Isten rendelése, meg az hogy a gyermekek a keresztségben „tagjává válnak a Krisztus testének, Isten gyermekeivé és az Isten országának örököseivé lesznek”, ez bibliailag be nem bizonyítható. Éppúgy bizonyíthatnám a gyermekek beoltását a fenti alapigével, mint azt a szertartást, melyet az anglikán imakönyv „gyermekkeresztelés”-nek nevez.

Szívesen bizonyítanám én is, ha valaki engemet meggyőzhetne arról, hogy ebből az alapigéből kimagyarázható a gyermekkeresztelés. Ez az ige egyszerű és nagyon világos, a keresztelési okoskodás csak bele van magyarázva, de nem található benne. Egy különcködő író ezt mondta: „Efféle tanokat csak úgy sajtoltak ki az igéből, mint ahogyan az adóhivatalnokok a tönkrejutott emberekkel bánnak, amennyiben az adót erőszakos módon beszednék ott, a hol tulajdonkép nincsen semmi. Soha nem gyötröttek valakit annyira, hogy fizesse meg azt, amivel nem tartozott, soha nem kínoztak valakit annyira, hogy olyasmit valljon, mi soha eszébe sem jutott, mint ahogyan ez az alapige kínoztatott és gyötörtetett, hogy valamiképpen a gyermekkeresztelésről tanúskodjon. De azért mégis kiáltozzák százával egy kórusban: „avagy nem Jézus mondta-e ezt: „Engedjétek a kisdedeket én hozzám jönni!” Ezeknek mi így felelünk: Lássatok hozzá, hogy az Írást úgy olvassátok, ahogyan meg van írva, akkor nem fogtok benne vizet találni, hanem egyedül Jézust.

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető pacific

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 661
  • Nem: Férfi
Válasz #22 Dátum: 2013. November 16. - 09:10:40
 O0



Nem elérhető Virág

  • Technikai adminisztrátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4598
  • Nem: Nő
Válasz #23 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 08:55:27
Egy hittankönyvben olvastam ezt a kérdést:

Miért vízzel keresztelünk?


Szerintetek?

df1

« Utoljára szerkesztve: 2016. Augusztus 12. - 08:55:52 írta Virág »

Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Zsolt 121:1


Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #24 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 09:21:40
Mert a pálinka drága! :P

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kamilla

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 5877
  • Nem: Nő
Válasz #25 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 12:13:42

és csíp, ha a szembe kerül...

Az igazi Krisztus Jézus mindig az Atyára mutat, Őt emeli fel, és dicsőíti. Felé továbbítja a hódolatot, imádatot.


Nem elérhető Virág

  • Technikai adminisztrátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4598
  • Nem: Nő
Válasz #26 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 18:34:21
Ha gyerekek lennétek, ilyen válaszok hallatán felvonnám a szemöldököm.  :okit

Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Zsolt 121:1


Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #27 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 19:17:47
Ha gyerek lennék, ilyen kérdés hallatán csak bután néznék Tanító néni! :)

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Virág

  • Technikai adminisztrátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 4598
  • Nem: Nő
Válasz #28 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 19:54:08
Én is így gondoltam, hogy ez nem gyerekeknek való kérdés. Kíváncsi voltam, hogy felnőttek hogy boldogulnak vele. Magam is bizonytalan voltam, ahogy átgondoltam.  :hi

Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Zsolt 121:1


Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #29 Dátum: 2016. Augusztus 12. - 20:22:15
A katolikus hittan szerint, ahogy a víz lemossa a szennyet, a keresztvíz az ember bűneinek lemosását ábrázolja ki.

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13