Zsolt 29:11
Az Úr erőt ad népének, az Úr megáldja népét békességgel.
Sokszor találkoztam már ezzel az igével, és jó érzés is töltött el sok esetben az olvasásakor, és tapasztaltam is már nehéz időkben, de a múlt héten a szívem mélyéig, szóról szóra így át is éltem. Édesanyám kórházba került, és ezzel egy időben a kutyánk is elveszett. Fizikai és lelki terhek sokasága ért el rövid idő alatt. Édesanyám azóta már itthon van, a kiskutyát is megtaláltam, hazahoztam az Illatos útról. De hiszem, hogy mindez jól végződött: ajándék és csoda, mert történhetett volna másképp is. Amikor vége lett, és Anyuval hazajöttünk a kórházból, akkor kaptam ezt az igét az Úrtól. És ekkor a szívem mélyéig átéreztem, igen, ezt tette velem az Úr. Amikor a bizonytalanság és a félelem órái jöttek, megáldott békességgel, máskor, amikor erőre volt szükségem, felülemelt a korlátaimon is.
Ahogy hazajöttünk a kórházból, furcsa, szomorkás érzés vett erőt rajtam .... hiányzott az egész. De valóban az hiányzik, hogy Édesanyám kórházban legyen? Nem valószínű. Vagy az, hogy a kiskutyánkért való féltés, aggódás fojtogasson? Nem valószínű ez sem. Hanem, az ahogyan az Úr ott volt, ahogy körbe vett erővel és szeretettel, ahogyan támogatott, tartott és megtartott, arra gondoltam szomorkásan. Hogy legszívesebben visszamennék a próbatételbe, hogy szinte fáj, hogy vége, mert volt egy utam, egy utunk most az Úrral, amikor belenyúlt az életünkbe, valamiért, de közben mindehhez erőt is adott.
Sok emberi nyomorúságot láttam most, olyat is, amilyenekkel még nem találkoztam, és mélyen megérintett. Úgy érzem, sokkal becsesebbek voltak azok a napok, amikor egész nap mentem, rohantam, intéztem, ott voltam. Azt hiszem, az emberi életnek a legnagyobb méltósága az, amikor másokért él, van, tesz. Úgy érzem, csak a szolgáló életnek van értelme.