Ha valaki jót tesz velem, vagy valaki által áldásban részesülök, vagy gonviselésben, nem kell át nézek az embren, én sose tenném, de kell lássam, hogy a hátérben Isten gondviselése cselekvése van, még akkor is ha az az ember a lelkiismerete által, szánalomból, vagy szeretetből, rokoni kapcsolat okán, vagy akár kötelesség tudatból, tudatlanságból, vagy bármilyen okbók is cselekedet.
Mert máskép mi értelme volna Istennek bármiért is hálát adni. Ha nem Ő az, aki cselekszik, hanem én, vagy a szomszéd, - tehát az ember …
Mi értelme van annak az imának amit az Úr tanított:
“… Minden napi kenyerünket ad meg nékünk ma …” – te kaptál valaha is Istentől kenyeret …?
A Bibliában sokszor olvasuk azt, hogy “Isten felindítá”, “Isten arra indította” – legtöbször a hitetleneket, hogy segítsenek isten népén, vagy “Isten kedvessé tette” , isten gyermekeit azok előt akik idegenek voltak, abból az akból hogy segitséget kapjanak. Mert Isten az aki cselekszik.
Azért mert tudatában vagyonk Isten cselekvésének, nem kell tiszteletlennek lenni azok iránt akik által történik, még ha azok világiak.
Hogy a muszlim, Isten kezének lát dolgokat, az az ő dolga, s hitük, de viszont szomorú módon a keresztyének sajnos egyre inkább nem látják és elfelejtik, hogy Isten az aki cselekszik, elfelejtenek vagy egyszerüen nem adnak hálát, mert szinte mindent maguknak tulajdonítanak, saját erejüknek, és a saját kezeiknek tulajdonítaják aldásaikat, az embernek és nem Istennek ...