Ha Istennek szuverén hatalma van a gonosz felett, akkor Isten a szerzője a gonosznak?A Biblia lépten-nyomon példákat szolgáltat arra, hogy Istennek szuverén hatalma van a gonosz felett. Isten szuverenitása nem csak a jó dolgokra terjed ki, hanem minden eseményre, így a rossz dolgokra is. Isten akarata nélkül egyetlen veréb sem eshet a földre (Mt 10,29), ő számon tartja még a hajszálainkat is (Lk 12,7). Az Isten erkölcsi akaratával ellentétes történésekben is az ő szuverén akarata teljesedett be. Isten szándéka valósult meg, amikor Józsefet eladták testvérei Egyiptomba (1Móz 50,20). Isten tette azt, hogy Absolon Dávid feleségeivel hált (2Sám 12,11 és 16,22). Isten állt Izráel ellenségei mögött is. Amikor az asszír király haditetteivel dicsekedett, Isten Ézsaiáson keresztül ezt mondta neki: „Dicsekedhetik-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Fontosabb-e a fűrész, annál, aki húzza? Mintha a bot suhogtatná azt, aki fölvette, és a vessző venné föl azt, aki nem fából van!” (Ézs 10,15) A Példabeszédek könyvében arról olvasunk, hogy nincsen véletlen: „Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az Úrtól való a döntés.” (Péld 16,33). Legtisztábban Jézus kereszthalála kapcsán látszik Isten szuverén uralma a gonosz felett. Amikor Pilátus elrendelte Jézus kivégzését, és a római katonák végrehajtották ezt a gonosz parancsot, valójában Isten sújtotta Fiát a mi bűneinkért, szuverén akarata szerint (ApCsel 4,27-28).
Kétfajta következtetést lehet leszűrni a fenti példákból. Az egyik lehetséges következtetés az, hogy Istent tesszük meg a bűn szerzőjévé. Ha Isten szuverén hatalommal rendelkezik a gonosz felett, és nem történhet semmi az ő akaratán kívül, akkor ő a felelős a gonosz létéért. Isten lényében tehát lennie kell a fény mellett árnyéknak is, hiszen a gonosz forrása csakis gonosz lehet. A misztikus Jacob Böhme a 16. században valami ilyesmi mellett érvelt, és a kálvinista istenkép is elhajolhat ebbe az irányba, ha nem a Szentírás dialektikus egyensúlya táplálja ezt a képet.
A Biblia azonban élesen elutasítja azt a következtetést, hogy Isten lenne a gonosz szerzője. Amikor gonosz dologról van szó, a bibliai szövegek habozás nélkül gonosznak nevezik azt, és büntetést helyeznek kilátásba, mert a gonosz szemben áll Isten szentségével. Isten felelősségre vonja a gonosztevőket, vagy Krisztusért kegyelmez nekik, de ez utóbbi esetben is világossá teszi, hogy nincs mentség a vétkükre. Jakab apostol minden kételyt eloszlat Isten jóságával kapcsolatban, amikor kijelenti: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása” (Jak 1,17). „Isten világosság” – mondja János –, és Jakab ebből azt a következtetést is leszűri, hogy – Böhme misztikájával ellentétben – Isten lényében nincsen semmiféle gonosz árnyék. Bár Istennek tényleg hatalma van a gonosz felett, soha nem tehetjük meg őt a vétkeink szerzőjévé: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” (Jak 1,13)
Az a következtetés, mely Istent tenné meg a bűn szerzőjének, nem áll meg a Biblia tükrében. A Westminsteri hitvallás megszövegezői helyesen állapították meg: „Isten az örökkévalóságból, akaratának legbölcsebb és legszentebb tanácsvégzése által szabadon és változhatatlan módon elrendelt mindent, ami lesz. Mindent elrendelt, de nem szerzője a bűnnek, nem is kényszeríti a teremtményeit, hogy azok akaratuk ellenére cselekedjenek, és a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti.” (III.1.) A feladatunk tehát az, hogy a két igazság egymáshoz való viszonyát anélkül magyarázzuk, hogy akár Isten szuverenitását, akár Isten tökéletes jóságát tagadnánk vagy kisebbítenénk. Amennyiben nem tudjuk a két igazság kapcsolatát megragadni és leírni, higgyük mindkettőt, és inkább éljünk a két igazság feszültségében, mint hogy bármelyiket is a másik rovására háttérbe szorítanánk.
Azt írtam fent, hogy két következtetést szűrhetünk le az első bekezdésben felsorolt példákból. Az első lehetséges következtetés az, hogy Istent tekintjük a gonosz szerzőjének. Ez helytelen következtetés, mert ellentmond Istennek a Szentírásban önmagáról adott kijelentésének. De van egy másik következtetés is, mely a hit következtetése, és pásztori szemszögből közelít a bibliai példákhoz. Ha Isten minden gonosz felett szuverén hatalommal rendelkezik, és semmi nem történhet az ő akarata nélkül, még rossz dolgok sem, akkor ő tényleg mindent a javunkra munkálhat (Róm 8,28). Ha Isten minden dolog felett úr, akkor minden ígéretét meg tudja tartani, és a világot az általa meghatározott cél felé tudja vezetni. Ha szuverén akarata alól semmi nem képez kivételt, akkor csak az történhet meg velünk, amit ő jónak látott megengedni, és ha szeretjük őt és bízunk benne, ezek az események is a javunkat szolgálják. „Az Úr az én pásztorom” – mondhatjuk Dáviddal, teljes békességet merítve Isten szuverenitásából.
Az, hogy melyik következtetést szűrjük le Istennek a gonosz feletti szuverén hatalmát mutató igékből, nem egyszerűen logikus érvek kérdése. Éppen az a lényeg, hogy a bibliai kinyilatkoztatásnak prófétikus és pásztori célja van. Elsősorban nem informálni akar, hanem kapcsolatba hozni a magát kinyilatkoztató Istennel. Amikor Isten kinyilatkoztatja a hatalmát, azt akarja, hogy bízzunk benne és tekintsük őt várunknak és pajzsunknak. Amikor azt látjuk, hogy a király szívét úgy tudja ide vagy oda fordítani, mint a patak vizét (Péld 21,2), lássuk Istenben a védelmezőnket. Amikor arról olvasunk, hogy egy cetet rendel a megfelelő helyre a háborgó tengeren (Jón 2,1), értsük meg, hogy nincs olyan hely az univerzumban, ahova előle elbújhatnánk. Isten gonosz feletti hatalmának prófétikus és pásztori értelmezése a hit következtetése, a kinyilatkoztatott igazságokra adható egyetlen helyes válasz.
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=2335