Örömhír Fórum

Testvéreink személyes topicjai => Kálmán témái => A témát indította: Kálmán - 2014. Január 01. - 18:49:21

Cím: Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 01. - 18:49:21
I. Bevezetés

i.1. Az egyháztörténet irodalmáról

Az "egyháztörténetírás atyja" Caesareai Eusebius (265-339) volt, aki görög nyelven írta az első átfogó egyháztörténeti művet. Tízkötetes munkája az egyház megalakulásától a 324. esztendőig terjedő időszak eseményeit örökíti meg. Eusebius Nagy Constantinus idején élt, amikor az egyház már kiemelt helyzetbe került a társadalomban. Ezt az állapotot a bibliai ígéretek beteljesedésének tartotta. A keresztyén császárokban ezért az egyház Istentől adorr védelmezőit látta. Eusebius munkája azért is fontos, mert sok idézetet találunk benne olyan könyvekből, amelyek azóta levesztek. Halála után más szerzők folytatták munkáját (Socrates, Sozomenus, Theodoretus).
A keresztyén időszámítást Dionysius Exiguus 532-ben vezette be az egyháztörténeti irodalomba.
A középkorban összefoglaló, egyetemes egyháztörténeti munka nem jelent meg, születtek viszont olyan monográfiák, amelyek bemutatták pl. a francia, illetve az angol egyháztörténetet:
Toursi Gregorius (594): Historia ecclesiastica Francorum;
Beda Venerabilis (735): Historia ecclesiastica gentis Anglorum.
Mivel a történelmet ekkor még nem vizsgálták kritikailag, ezért nem mindig megbízható az anyaguk.
A humanizus elősegítette az egyháztörténet tudományos kutatását, mert az akkori tudósok az "ad fontes" jelszó szellemében a forrásokhoz tértek vissza. Így pl. Laurentius Valla (1457) bebizonyította, hogy az ú.n. Donatio Constantini (mely szerint Constantinus császár a római pápának jelentős földbirtokokat ajándékozott) koholmány. A humanizmus szerint az emberi személyiség a történelem mozgatója. Ez a felfogás az oka annak, hogy a humanista történetírók nem foglalkoztak a szó szoros értelmében egyháztörténettel.
A reformáció idején kezdtek újra szorosabb értelemben egyháztörténettel foglalkozni. A római katolikus egyház azt állította, hogy a reformátorok "új tanítást hirdetnek". Ezért a reformátorok igyekeztek bebizonyítani, hogy nem hirdetnek mást, mint az óegyház és az egyházatyák. Meg akarták mutatni, hogy a pápaság és a római tanítás (miseáldozat; pápai hatalom; a hét sákramentum) eltér az igazi keresztyénségtől.
Philip Melanchton (1497-1560) vezette be a humanizmus tudományos módszerét a reformátori kor egyháztörténetírásába. A humanista "ad fontes" gondolatot átvette, de a személyiségközpontú felfogás helyett az egyházat helyezte a középpontba. Matthias Flacius Illyricus (és munkatársai) 13 kötetes Ecclesiastica Historia ... secundum singulas centurias perspicuo ordine complectens című munkájának egyes kötetei egy-egy évszázaddal foglalkoznak. A mű Magdeburgi centuriák néven lett közismert. Ebben a munkában az említett reformátori alapgondolat fogalmazódik meg: Róma helytelenül állítja történelmi kontinuitását; viszont az igazi hit mindig jelen volt és maradt az egyházban. Habár ez az álláspont önmagában véve tiszteletreméltó, a szerzők egyszerűen azonosították Luther tanításait a Bibliával és nem vették figyelembe, hogy a XII. században élt teológusokat nem lehet közvetlenül Luther tanításai alapján megítélni.
A XVI. században jelentkező ellenreformáció ugyan a római katolikus egyházban is bizonyos reformokat valósított meg, a protestáns reformáció legtöbb követelését azonban visszautasította. Ebben a mozgalomban a római egyház tradicióival együtt maradt mértékadó (tradicionalizmus). Ennek értelmében a pápaság "univerzális tisztsége" révén maga a római egyház a biztosíték arra, hogy az igazság birtokában van. Vannak ugyan hibák az egyházban, de az egyház története egy olyan folyamat, amely csak jó irányba haladhat. Ezt az álláspontot képviselte Caesar Baronius (1538-1607) Annales ecclesiastici című könyvében.
A XVIII. század a felvilágosodás százada volt. Ekkor az emberi ész került a középpontba, s a kor gondolkodói ennek fényében tevékenykedtek. Az embert és a történelmet racionalista szemszögből látták és ez a szemlélet vált mértékadóvá a számukra. Így pl. a "sötét középkorról" beszéltek. A világkép deista volt és ennek következtében az egyháztörténeti írásokban szóba sem jött az, hogy a gyülekezetek és azok tagjai az Isten irányítása alatt éltek és élnek, és hogy az egyház több mint egy szociológiai csoport. A "modern" egyháztörténeti felfogás atyja Johann Lorenz von Mosheim (1693-1755) volt. Jelszava a diesseitige Geschichtsschreibung, amellyel azt kívánta kifejezni, hogy Isten keze a történelemben már nem látszik.
A felvilágosodás korát a XIX. században a romantika kora váltotta föl. A felvilágosodás gondolkodóira a racionalizmus volt jellemző: az Isten és a történelem közötti kapcsolat megszűnt. A "modern ember" számára elképzelhetetlenné vált, hogy Isten személyesen beleavatkozik a történelem menetébe. A romantikus szemléletben azonban éppen ennek az ellenkezőjét láthatjuk: a történelmet isteníti, a történelmet egy nagy folyamatnak látja, amely saját törvényei szerint fejlődik; egy fajta élő szervezet, amelyben isteni vonások ismerhetők fel. A romantikus történelemszemlélet fontos képviselői: Karl von Hase és August Neander.
A romantikának egyik ága a német idealizmus, amelynek kiemelkedő képviselője G.W.F.Hegel (1770-1831) volt. Ő a történelemben az "abszolut eszme" kiteljesedését látja (tézis-antitézis-szintézis). Így az egyháztörténet a keresztyén (isteni) eszme érvényesülésének a történelme, amelyben lényegében Isten és az ember egybeesik. Az egyháztörténészek közül F.C.Baur (1762-1860) sorolható ehhez az irányzathoz. Baur a hegeli filozófia felől nézi az Újszövetséget: a Péter féle zsidó-keresztyénség ütközik a Pál-féle pogány-keresztyénséggel, mely összeütközés után a keresztyén eszme érvényesül. Bármily tetszetős is ez a filozófiai ötlet, azért Isten kijelentésén nem uralkodhat, hiszen ez a fajta ellentét (tézis-antitézis) és szintézis nincs meg az Újszövetségben (ld. ApCsel 10. és 11. részeit)!
A XIX. század végétől egyre inkább forráskutatások segítségével dolgozták fel az egyház történetét. Továbbra is megmaradt azonban a kérdés: hogyan kellene az egyháztörténettel foglalkoznunk? Az egyháztörténetre többen tekintettek úgy, mint a kultúrtörténelem egy részére. Az egyházat ezért csupán szociológiai szempontból vizsgálták (Ernst Troeltsch). Mások, mint pl. Adolf von Harnack (1851-1930) az egyház dogmáira koncentráltak, amelyek szerinte a görög gondolkodásnak az eredményei.
Véleményünk szerint az egyháztörténészeknek nem lehet semleges módon foglalkozniuk az egyház történetével. Ezért a következő részben összefoglaljuk azt, hogy álláspontunk szerint mi lehet az egyháztörténetírás kiindulópontja. (folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Január 01. - 19:55:00
:like:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Virág - 2014. Január 01. - 19:58:42
De örülök ennek a topicnak!  :szelid:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 02. - 12:50:38
i.2. Egyháztörténet - Bevezetés; Kijelentéstörténet és egyháztörténet


Ha egyháztörténelemről beszélünk, akkor az egyházra nem csak mint szociológiai tényezőre gondolunk, hanem elsődlegesen mint Krisztus egyházára, amelyről Ő gondoskodik, és amely itt a földön a keresztyén gyülekezetben válik láthatóvá, a Szentlélek ereje által.
Amikor Jézus Krisztus megkérdezte tanítványait: "Kinek mondják az emberek az Emberfiát?" - erre a kérdésre Péter így válaszolt: "Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia." Krisztus erre ezt mondta: "Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta." (Mt 16,13kk.) Ez az ígéret beteljesedett és élő valóság lett pünkösdkor. Az evangéliumokban olvasunk arról, hogy mit tett és tanított Jézus itt a földön (ApCsel 1,1kk.). Az Ap Cselben olvasunk arról, amit Jézus mennybemenetele után tett, amikor Szentlelkét kitöltötte az apostolokra és a tanítványokra. Krisztus a Szentlélek által irányítja és vezeti az egyházat. Ő nem csak építi az egyházat, hanem Ő maga a sarokkő. Így mondja Pál apostol, Jézus szavaira utalva, az efezusiaknak: "polgártársai (vagytok) a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2,19kk.).
Egy másik helyen Pál apostol azt mondja a gyülekezetről, hogy az "az Isten háza, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja" (1Tim 3,15).
Feltűnő, hogy az Újszövetségben "az egyház" nem láthatatlan dolog: mindig konkrét gyülekezetekről van szó, amelyeknek komoly és konkrét feladatuk van a mindennapi életben. Ha az egyház "az igazság oszlopa", akkor lehetetlen, hogy az ú.n. "láthatatlan egyházra" gondoljunk. Minden gyülekezetnek és minden egyházközségnek csak egy feladata van: megfelelni a mindennapokban a bibliai egyházképnek és feladatnak.
Amikor egyháztörténettel foglalkozunk, arra is figyeljünk, hogy az egyháznak mennyire sikerült ennek a kötelességnek eleget tennie, mennyire sikerült Krisztust követnie. Ebből ered a bibliai kijelentéstörténet és az egyháztörténet közötti döntő különbség. A Szentírás Istentől ihletett, és ezért tévedhetetlen és mértékadó. Az egyháztörténetben látjuk Isten kezét és a Szentlélek munkáját, de ugyanakkor észrevesszük a bűnt és az emberi tévedést is. Ezért nem lehet az egyháztörténet mértékadó. Habár sok minden van, amiért hálásak lehetünk, mégsem mondhatjuk: "így történt, s ez az Isten akarata". Az egyháztörténetnek is csak Isten Igéje lehet a mértéke. A szentek tisztelete tehát nem a mi dolgunk: Augustinus, Luther, Kálvin és mások áldásos szolgálatot végezhettek az egyházban, de ők sem voltak tévedhetetlenek.
Az egyház feladata a világban az, hogy a kegyelem igéjét hirdesse. Ezt a feladatot csak akkor teljesítheti az egyház, ha Isten Igéjéhez, a Bibliához ragaszkodik. Pál apostol mondja: "Közel van hozzád az Ige, a te szádban és a te szívedben, mégpedig a hit igéje, amelyet mi hirdetünk. Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hgoy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk" (Róm 10,8kk).
Ugyanakkor "az egyház" nem valami elvont fogalom csupán, hanem látható intézmény is, de nem csak intézmény, nem csupán templom. Az egyház gyülekezeti tagokból áll, olyan emberekből, akik hiszik és vallják, hogy Jézus Krisztus életükben és halálukban egyetlenegy vigasztalásuk. Úgy is lehet mondani, hogy az egyház gyülekezetekből áll és a gyülekezetek keresztyénekből. Mert az igazi keresztyén élet a gyülekezet közösségében élhető meg. Amikor egyháztörténetről beszélünk, akkor nemcsak a külső történelem érdekel bennünket, hanem az is, hogy a gyülekezeti élet milyen volt, és a gyülekezet tagjai hogyan élték meg hitüket az adott korszak egyházában.
Amikor a Heidelbergi Káté felteszi a kérdést, hogy "Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?", akkor a válasz így hangzik rá: "Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségéből Szentlelke és Igéje által magának az igaz hit egyességében egy örökéletre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok."
Jellemző, hogy református hitvallásunk szerint a gyülekezethez olyan emberek tartoznak, akiknek igaz hitük van. Sőt arról is szó van, hogy a gyülekezetben élő tagok vannak. Ha az igaz hit által tartozhatunk a gyülekezethez, akkor az is igaz, hogy csak az az igazi gyülekezeti tag, aki hitben jár.
A valóság sajnos sokszor mást mutat. De ha az egyházról és annak tagjairól beszélünk, akkor itt kell kezdeni, ezzel a hitvallással. Bár Pál apostol joggal rója fel a korinthusiaknak, hogy sokféle baj és bűn van a gyülekezetben: paráznaság, irigység s a Szentlélek ajándékaival is rosszul élnek, de mindezek ellenére így kezdi levelét: "Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket Ő elhívott és saját népévé tett... Hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre" (1Kor 1,2.9).
Pálnak az egész gyülekezet számára van mondanivalója. Azzal kezdi, hogy őket Krisztus megszentelte. De ezután szól a bűnben élő tagokhoz is, mivel tudja, hogy Isten őket is a Krisztussal való közösségre hívta el. Az 1Kor 3,16.17-ben azt mondja: "Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok."
Kezdjük azért vizsgálódásunkat Istennel, Krisztussal: mit akar Ő az egyházzal, mit akar gyülekezeteivel, hogyan akar minket és minden gyülekezeti tagot bekapcsolni a Vele való közösségbe? Mert ha nem értjük meg, hogy mit akar az Úr, nem is látjuk, mi a feladatunk, és azt sem ismerjük fel, hogy mit kellene megváltoztatni az egyházban, mire kellene törekednünk. Pál nem úgy kezdi levelét, hogy az a hívőknek és a megtérteknek szól, akik a korinthusi gyülekezetben élnek. Pál az egész gyülekezetet célozza meg levelével. Mindenkire vonatkozik, amit mond: legyetek olyanok, amilyeneknek Isten lát titeket, hiszen ti már szentek vagytok. Ha ez így van, akkor éljetek is hívatásotok szerint szentül az Isten gyülekezetében.
Egyrészt, ha az egyház történelmére nézünk és utólag akarunk kritikát gyakorolni, akkor szerényeknek kell lennünk, mert utólag mindig könnyű ítélkezni. Ezért vigyázzunk: egy középkori teológustól nem lehet ugyanazt várni, mint pl. Luthertől. Másrészt mindig a Bibliát kell zsinórmértékként használnunk. Csak így tudunk okulni a történelmi eseményekből, a ma egyházának hasznára. (folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 02. - 15:36:20
i.3. Az egyháztörténet felosztása


A gazdag egyháztörténeti irodalomból az tűnik ki, hogy az egyháztörténetet sokféle módon lehet felosztani. Minden felosztásnak megvannak az előnyei és hátrányai, ráadásul fennáll a veszély, hogy az elnevezésekkel (mint pl. "középkor") már előre is vetítjük az adott korszak bírálatát is. Az általánosan elfogadott felosztás a következő:

   Ókor                                                                     Középkor                                                                                               Újkor
 (30-590)                                                                  (590-1517)                                                                                   (1517-1648)
Pünkösdtől Nagy Gergelyig                                  Nagy Gergelytől Lutherig                                                               Luthertől a Westfáliai békéig
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 04. - 20:47:45
II. Az ókor (30 - 590)


ii.1. Előzmények (i) - A római birodalom kialakulása; kozmopolitizmus

A Krisztus születése előtti időkben, évszázadokon át nagy bireodalmak éltek a Földközi-tenger vidékén. Hosszú ideig a Perzsa Birodalom virágzott ezen a tájon, amelyet Kr.e. 336-323 között Nagy Sándor hódított meg. Az ő halála után három részre esett szét a birodalom, amelyet hosszú küzdelem után sikerült Rómának ismét egyesítenie (146 - 63 - 31). A Római Birodalom még nagyobb lett mint elődei. Kr.e. 31-ben, az akkori hadvezér és uralkodó, Octavianus idején, az Imperium Romanum gyűrűje teljesen bezárult a Földközi-tenger körül. Octavianust Kr.e. 27-től kezdték el Augustusnak, azaz Fenségesnek nevezni, amely elnevezéssel addig csak az isteneket tisztelték meg. Több évszázadon keresztül csak háború volt a Földközi-tenger közelében, a Római Birodalomban 100 évig polgárháború dúlt, a népek már alig várták a békét. Habár a római béke hódítással, elnyomatással és erőszakkal érkezett meg, ennek ellenére sokan a már régóta jósolt világbéke megérkezését (Pax Romana) látták a nagy Római Birodalomban, amely sok embernek a biztonságot jelentette. Augustus volt ennek a békének a megtestesítője és ezért a népek szívesen részt vettek a római "úr" és "megváltó" imádásában. Kr.e. 27-től Kr.u. 14-ig Augustus volt az első római császár a nagy birodalomban.
A Római Birodalomban az akkori viszonyok között valóban világhatalom birtokosa volt. Amikor a Lk 2,1-ben arról olvasunk, hogy Augustus császár rendeletet bocsátott ki: "írják össze az egész földet", akkor ez nem túlzás: az akkor ismert világ (az oikoumené) legnagyobb része a Római Birodalomhoz tartozott, nemcsak a Földközi-tenger vidékének népei, hanem Britanniától a Rajna és Duna vonalán keresztül le egészen Etiópia határáig és keleten az Eufrátesz és Tigris mellett fekvő országokig.
A Római Birodalom megalakulásának több fontos következménye volt:
-kialakult a Római Birodalom társadalmi felépítettsége: város - tartomány - birodalom. (Ez a felépítés lett a mintája a Nagy Constantinus utáni egyházszervezetnek is: városi püspök - tartományi pátriarka - pápa!);
-létrejött a világgazdaság: magán személyeknek és kereskedőknek szabad utazási lehetőséget biztosítottak, ennek a közlekedésnek meg is teremtődtek a feltételei (közúton és a tengeren!). Közös pénz is volt, amellyel mindenütt lehetett fizetni (vö. Mk 12,15kk);
-az etnikai különbségek megmaradtak ugyan a nagy birodalomban, de ennek ellenére mégis kialakult egyfajta kozmopolita légkör. Ennek hármas oka volt:
1.a népkeveredés segített áttörni az etnikai falakat (a katonákat a birodalom bármely vidékére át lehetett vezényelni; a rabszolgákat is ide-oda szállították; a kereskedők bárhol letelepedhettek);
2.a császári közigazgatás aránylag nagy mértékben egységet teremtett az országban, pl. a jogszolgáltatásban,
3.az egységes kultúra, amely áthatotta a nemzeti kultúrákat - ez a kultúra elsősorban a görög kultúra volt, amely már Nagy Sándor óta összekötötte a népeket: a görög nyelv egyik változata - a "koine dialektos" - közhasználatba került (a nyugati egyházban kb. 200-ig mindenütt a görög nyelvet használták). (folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 06. - 17:24:38
ii.2 Előzmények (ii) - Hellenizmus; Vallási türelem; Szinkretizmus; Hellenisztikus vallásosság; Császárkultusz


Amikor a rómaiak a görög birodalmat meghódították önkéntesen alávetették magukat a görög szellemnek. Ezt a szellemet általában hellenizmusnak szokták hívni, amelyben a következő elemek szerepeltek: a görög nyelv, a hagyományok, a szépművészet, az irodalom, a bölcselet és a vallásosság. A hellenizmusban a különböző kultúrák kölcsönösen összeolvadtak és áthatották egymást, de a görög szellem azért sokszor döntő szerepet játszott.
A hellenisztikus vallásosság jellemzői voltak:
1.A vallási türelem nemcsak az evangélium hirdetésének kedvezett, hanem a vallások keveredésének is, amit a jó közlekedési lehetőségek, a népkeveredés (a katonai szolgálat közben!) és a közös nyelv csak fokoztak. A falvakban és vidéken általában fennmaradtak a hagyományos vallások, de a népkeveredés miatt a városokban sokféle vallás megfért feszültség nélkül egymás mellett.
2.Sokszor kölcsönös egymásra hatás történt, amelyet szinkretizmusnak szoktunk nevezni. Míg a hellenizmusban általában a görög szellem volt a döntő, a vallásos szinkretizmusban nem a görög vagy "nyugati" vallások, hanem a "keleti" misztériumvallások kerültek előtérbe. A nagy nemzetközi birodalomban sok városi ill. nemzeti vallás nemzetközi jelentőséget kapott, ami nem azt jelentette, hogy az emberek simán átvették mások vallását, hanem bizonyos elemeket átvettek és beillesztettek saját vallásos hagyományukba. Tudnunk kell azonban mindehhez azt is, hogy a görögök felfogása szerint a görög istenek mindig és mindenütt ugyanazok, ezért úgy vélték, hogy a görög istenek más vallásokban is jelen vannak. Ennek következtében úgy gondolták, hogy az egyiptomi Isist más helyen mint Demetert, Artemist, Aphroditét, Athenét, vagy Nemesist tisztelték; az egyiptomi Osirisből más helyen Asclepius, Zeus vagy Dionysos lett. Ezeket a - főleg keleti - bálványokat a régi istenek helyett imádták a Római Birodalomban, mivel lényegében mindig ugyanazokról az istenségekről volt szó. A szinkretizmus nem csak a keveredést jelentette, hanem új nemzetközi vallás jött létre. Habár sok császárnak nem tetszett, végül hivatalosan is elismerték (Diocletianus - 284-305). A császárkultusszal együtt ez a szinkretista vallásosság a keresztyénség legnagyobb ellenfele lett.
3.Habár a hellenisztikus vallásosságba sok minden belefért, azért néhány általános és közös vonásra is rá lehet mutatni:
-Az istenség változhatatlan: a változást a halandóság és a hanyatlás jelének tekintették; isteni teremtés vagy a halálból való feltámadás ezért elképzelhetetlen dolgok voltak, mert akkor már változásról lenne szó.
-A görögöknek az esztétika - a szépség, a harmónia, az élvezet - nagyon fontos volt. A haláltól és a hanyatlástól egyaránt félték. Az örök élet szerintük isteni kiváltság, az isteni természet tulajdonsága. Az embernek az örök élet csak akkor érhető el, amikor az az isteni természetben részesül. Ezért a keleti-görög vallásokban és a görög bölcseletben a "váltság", a "megváltás" nélkülözhetetlen. Itt azonban nem etikai megváltásról van szó (a bűntől való szabadításról), hanem ez a megváltás fizikai(testi) jellegű: az embernek meg kell szabadulnia a halandó testtől.
Az emberben van egy isteni szikra: a lélek, amely a halandó test börtönébe van bezárva. Az emberi élet célja nem lehet más, mint a változhatatlan isteni állapotra való eljutás, összeolvadás az istenséggel. Ez az oka a görög antropológia dualizmusának (éles különbségtétel a test és a lélek között) és misztikusságának (a lélek feladata, hogy szabaduljon a testtől és így visszakerüljön eredeti forrásához).
Az istenséggel való összeolvadást kétféleképpen lehet elérni:
-Ésszerű, ismereti úton lehet az istenség felé haladni. A neoplatonizmus szerinta gondolkodás az az eszköz, amellyel el lehet érni és részesülni lehet a Jóból és a Valóságból. Aki "ismerettel" rendelkezik és "ismeri" a valóságot, a theis anthropos=isten ember. Így a filozófiai bölcsességben keresték a megoldást az élet kérdéseire. Ilyen emberekkel találkozott Pál apostol Athénban, az Aeropágoszon (ApCsel 17,1 és 1Kor 1,18-25).
-közvetlenül: a tudattalant használva. A misztériumvallásokban az ember testisége és érzékisége veszélyezteti a halandóságot. Ezért mágikus módon és önsanyargatással (aszkézis) kell azoktól megszabadulni. Az önsanyargatás önmegváltás, illetve előkészület a mysterionra, amelyben a lélek megszabadul tisztátalanságától. A misztériumvallásnak különösen az egyszerű emberekre volt nagy hatása.
4.A szinkretizmusra jellemző, hogy a vallások közötti különbségek elmosódnak, ezért egy ember több kölönböző vallásnak is tagja lehetett. A türelmességgel együtt a közömbösség is jelentkezett. Általános, kulturális jellegű vallásosságról volt szó. A vallás nem jelentett "személyes kapcsolatot" az istenséggel.
5.Habár a sok istenség végigkíséri a Római Birodalom történetét, mégis látszik a hellenizmusban a monoteizmus iránti hajlandóság is: a sok régi istenalak népszerűsége csökken. Az azonban tévedés - ahogyan gyakran olvashatjuk -, hogy itt a keresztyénség előkészítéséről van szó. Az Újszövetség nem válasz a pogány vallásosságra, hanem az ószövetségi, Istentől származó ígéretek beteljesedése. Ráadásul magában véve a monoteizmus fogalma sem szolgálhat a keresztyén hit jellemzésére. Hiszen a Bibliában és különösen az Újszövetségben az egy Isten nem csak egy "személy". Az egyház ezt a tényt, amely egyben mindig titok is marad, később a Szentháromságról szóló tanban fogalmazta meg.
6.Végül a hellenisztikus világképhez a császárkultusz is hozzá tartzoik. Fentebb láttuk, hogy Kr.e.27-ben Octavianus, az első római császár az Augustus elnevezést kapta (fenséges, vallásos értelemben "tiszteletre méltó"), és az olyan titulusokat is a császárra alkalmazták, mint "úr", "üdvözítő", amelyeket addig csak az istenekre használtak. Augustus egyébként nem az első olyan uralkodó volt, akit így hívtak. Egyiptomban a királyokat az istenek megtestesülésének tekintették. A keleti országokban már régóta használtak ilyen kifejezéseket emberekre is (Nagy Sándor többek között ezzel is igazolta a maga hatalmát, bár ez görög honfitársainak nem tetszett). Keleten a római tartomány uralkodóinak is isteni tiszteletet tulajdonítottak. (folytatjuk)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 07. - 16:29:33
A görögök nem ismertek olyan isteni uralkodókat, mint a keleti népek. Viszont náluk sem volt éles ellentét az istenek és az emberek között. Az istenek emberalakban jelenhetnek meg a földön (ApCsel 14,11kk!). Sok görög uralkodónak a keleti tartományokban mégis isteni tiszteltet adtak. Nehéz időkben az istenektől vártak megoldást. Így különösen a bonyolult és háborús Kr.e. I. században Augustusban látták azt az isteni férfiút, aki majd az isteni békét elhozza. Rómában vallásos téren már régóta nem a személyes kegyesség állt a középpontban. Államvallás volt: minden polgárnak kötelessége volt áldozni az "államistennek". Ezzel a birodalom javait szolgálta.
A régi római vallásosságban a családfő, a pater familias tartotta fenn a jó kapcsolatot az idegen isteni erőkkel. Amikor baleset vagy rossz termés volt, mágikus, rituális cselekményekkel kellett az erőket manipulálni.
A városi élet fejlődésével a királyok korában a király átvette a pater familias szerepét: ő lett a vallásos élet őrzője. Azután, amikor a városi uralkodók elveszítették hatalmukat, Rómában a papokra ruházták ezt a szolgálatot. A vezetők minden fontos döntés előtt kikérték a papok véleményét. A házi kultuszból államvallás lett, amihez az állampolgárnak már alig volt valami köze.
Mindez a személyes kegyességi igényeket nem elégítette ki. Ezért a már említett szinkretista vallásosság, a megváltás gondolatával és a fent említett sajátosságaival nagy szerepet kapott a vallásos életben. A császárkultusz az államvalláshoz csatlakozott, ezért érthető, hogy elvileg nem személyi kultuszról volt szó: a császárt csupán mint tisztviselőt tisztelték, ő volt a birodalom egységének a megtestesítője. Ő volt az, aki minden nemzeti és kulturális különbség fölött állt és az egységet vallásos értelemben is képviselte. Mindez elsősorban Augustusra vonatkozik, mert ő volt az, aki a nagy birodalmat véglegesen talpra állította. Ez a vallásos lelkesedés az ő személye körül alakult ki. Még az újév napját is az ő születésnapjára akarták tenni.
Kr.e. 27-ben a Római Birodalomban hivatalosan is a császárkultusznak adtak helyet. Már Kr.e. 7-ben az istenek között sorolták fel Augustus "geniusát", amelyet minden polgárnak kötelező volt imádni. A római tradíciók szerint szigorúan fenntartották a különbséget emberek és istenek között. Augustus maga is ragaszkodott a római tradíciókhoz, ezért Rómában nem adtak neki isteni dicsőséget és tiszteletet, vidéken és keleten viszont igen. Ott a császárt mint a "világ üdvözítőjét" imádták (pl. Nagy Sándor). Utódainál már egyre inkább eltűnik ez a különbség istenség és ember között. Caligula (37-41), Nero (54-68) és különösen Dominitianus (81-96) mint keleti hellenisztikus uralkodók isteni dicsőséget kértek maguknak Rómában.
Érdekes, hogy a zsidó népre nem kényszerítették rá a császárimádást. Tekintettel az ősi zsidó nép mély, sajátos vallási meggyőződésére, nekik nem kellett részt venniük a császárkultuszban. Csak a jeruzsálemi templomban kellett naponként áldozatot hozni a császárért. Ezt meg is tették, amíg 70-ben a rómaiak meg nem hódították Jeruzsálemet és a templom le nem égett. A rómaiak először nemigen láttak különbséget zsidók és keresztyének között: a keresztyénséget egy zsidó szektának tekintették (ApCsel 18,14.15;23,29;25,19), és így a keresztyének is a zsidók kivételes helyzetét élvezték. De végül a különbségek a kívülállók számára is nyilvánvalókká váltak, és így megszűnt előnyös helyzetük.
Összefoglalva: a szinkretista vallásosság mellett a császárkultusz fontos helyet kapott a Római Birodalom mindennapi életében. Minden polgártól elvárták, hogy a birodalom fennmaradása és jóléte érdekében a császárnak, ill. szobrának áldozatot hozzon. Ezzel a császár isteni erejét kellett tisztelni. (folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 08. - 17:42:09
ii.3. Jézus - Biblián kívüli adatok Jézusról


A keresztyén hitben Jézus, a Megváltó áll a középpontban. A Messiásról szóló ószövetségi ígéretek beteljesedését sok hívő várta. Az Újszövetségben olvasunk a várva várt Messiásról. Keresztelő János Jézusra mutat: "Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét." Az apostolok is bizonyságot tesznek róla; ők voltak a szemtanúk; napról napra együtt voltak vele. És az evangéliumokban beszámolnak arról, hogy milyen volt Krisztus élete a földön. Jézus Isten Fia volt: valódi Isten és valódi ember egy személyben, nem valami közép lény. Erre utal János apostol első levelének kezdetén: "Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is tapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről" (1János 1:1). Augustus, az "isteni" császár, eszköz volt Isten kezében. Az ő "segítségével" a Messiás - az ígéretek szerint - Betlehemben született. Jézus a későbbiekben egy hivatalos római bíróság előtt állt Jeruzsálemben, Pilátus római helytartó és Heródes király foglalkozott ügyével; római törvény szerint mint bűnözőt megfeszítették - Őt, az egyetlenegy bűntelent a világon. Jézus sírjánál római katonák álltak, akik szemtanúi voltak Jézus feltámadásának. Vajon mit lehet ezekről olvasni a világi forrásokban?

ii.3.1. Római források: Tacitus; Suetonius

Pilátus - mint minden tisztviselő a birodalomban - rendszeresen küldött jelentéseket Rómában. Sajnos ezekből az anyagokból nem maradt fenn semmi. A keresztyén apologéta, Justinus Martyr (165) 150-ben, Apologia című iratában Jézus csodáit említve a következőket írja: "hogy azok tényleg megtörténtek, könnyen utána lehet nézni Pontius Pilátus "Cselekedetei" -ben." Ezek szerint Justinus Martyr idején még megvoltak ezek az iratok.
Tacitus, a híres római történész a II. század elején leírta a Római Birodalom történetét. Amikor beszámolt Palesztináról, akkor Tiberius idejéről (akkor lépett fel Jézus) mindössze egy mondatot írt: Tiberius idején nyugalom volt! Ez annyit jelent, hogy Tiberius idején nem volt különleges gond a zsidókkal, bár velük általában elég sok baj szokott lenni. Ez az egy mondat arra enged következtetni, hogy akkoriban nem tartották Jézust forradalmárnak, ahogy pl. az ú.n. "felszabadítás teológia" képviselői vélik. Ez nekünk nem is okoz nagy meglepetést, hiszen Jézus maga mondta: "tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos". A római hatóságoknak Jézus először nem volt érdekes: legfeljebb egy zsidó szekta vezetőjére gondoltak vele kapcsolatban.
Amikor viszont Tacitus a keresztyén üldözésről számol be, akkor azt írja, hogy 64-ben Nero felgyújtotta Róma városát, de a gyújtogatással a keresztyéneket vádolta, "akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett". Ebben az összefüggésben Tacitus Jézusról is ír: "Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Judeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban (ti.Rómában) is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik és hívekre talál."
Ebből kitűnik mindaz, amit már tudunk:
-Jézust már itt a földön Isten Fiának tekintették a tanítványai és már életében imádták ("babonaság"!);
-Kr.u.64-ben már különbséget tettek keresztyének és zsidók között, tehát egészen rövid ideig számították a keresztyénséget zsidó szektának;
-Jézus Pontius Pilátus idején élt és halt meg. Érdekes, hogy az egyébként nagyon pontos történész nem mondja, hogy megfeszítették Jézust, ebből látszik, hogy valószínűleg nem az evangéliumokra hivatkozik, hanem más, világi forrásokból merített (talán Pilátus jelentéseiből?).
Kevésbé világos adatok is ránk maradtak, mint pl.az, amit Suetonius, Hadrianus császár udvari történésze írt. Beszámolt arról, hogy Claudius császár kiűzte Rómából a zsidókat, mert azok "Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak". Ez valószínűleg Kr.u.49-ben történt. Az ApCsel 18,1-2 - ből tudjuk, hogy az elűzöttek között volt Aquila és Priscilla is. Suetonius feljegyzése alapján sokáig azt hitték, hogy a római zsidók között, már akkor is voltak keresztyének, és hogy Claudius már akkor üldözte volna a keresztyéneket. "Chrestus" lenne "Christus", akit Suetonius egy zsidó szekta vezérének tarthatott. Ez az adat mutathatna arra is, hogy Péter apostol alapította a római gyülekezetet. Mindez nem biztos. Lukács az ApCsel 18-ban nem említi a keresztyén üldözést. 49 körül viszont Palesztinában sok háborgás és felkelés volt a zsidók között a rómaiak ellen. Úgy tűnik, hogy Claudius éppen ezért űzte ki Rómából a zsidókat. Hogy Chrestus valóban Krisztus lett volna, az kétséges.(folytatjuk)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 11. - 08:14:48
ii.3.2. Zsidó források: Josephus; Celsus


66-70 között volt a rómaiak ellen folytatott zsidó háború. Ez a háború komoly ellenszenvet keltett a rómaiakban a zsidókkal szemben. A zsidó történész Josephus Flavius egy 93/94-ben készített védekező iratban írja le Izráel történetét (Antiquitates) úgy, hogy a rómaiak is jobban megértsék múltjukat. Ebben a könyvben találjuk a legrégibb nem keresztyén bizonyságtételt Jézusról, ez az ú.n. Testimonium Flavianus. Az író semlegesen szól Jézusról, "akit Krisztusnak neveznek". Említi, hogy tanított-csodákat tett, a zsidó vezetőség feljelentette őt Pilátusnál, megfeszítették és a keresztyéneknek a harmadik napon újra megjelent, "úgy ahogy a próféták mondták".
Egy másik fajta zsidó forrás is van, amely nem semleges, hanem kifejezetten ellenséges Jézussal szemben. A zsidó rabbik összeállítottak egy képet Jézusról, amely megtalálható a római világi irodalomban is, pl. Celsusnál, aki 180 körül a keresztyének ellen fordult. A zsidó rabbik szerint Jézus nem "fogantaték Szentlélektől", hanem Mária és egy római katona gyermeke. A katona neve szerintük Panthera volt. Továbbá azt mondják, hogy Jézus mint vendégmunkás Egyiptomban dolgozott, s ott varázslást tanult. Végül, amikot kivégézték, harmadnapon a tanítványai lopták el a testét.
Itt több olyan ismerős vonást találunk, amelyet már Jézus életében is megszólaltattak a farizeusok és az írástudók: "Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belezebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével" (Mt 12,24). Ez összhangban van a "varázslással". A Mt 28-ban olvasunk az őrség megvesztegetéséről, ezért a lopásról szóló üzenet sem meglepő. Feltűnő azonban az, hogy ez a vád soha nem szerepel, még az ApCsel-ben sem. Ez is arra utal, hogy mennyire gyenge volt ez a kifogás: a zsidók az I.században még nem használták ezt a vádat. Az egyetlen meglepetés a római katona, akinek a nevét állítólag ismerik is. Azonban ennek is van egy nagyon egyszerű magyarázata: a "szűz" szó görögül=parthenon. A Panthera ennek a szónak az elferdítése.
Ezek a zsidó források, ha negatív modón is, de az evangéliumi tudósításokat támasztják alá. (folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 21. - 18:20:25
II.4.Az egyház létrejötte


A keresztyén egyház az első évszázadokban egyre több helyen elterjedt és kialakultak az egyházi élet külső formái. A gyülekezeteket az újszövetségi előírás és példa szerint szervezték meg, körvonalazódtak a tisztségviselők munkakörei is.
Fontos tényező volt az is, hogy nemcsak üldözések fenyegették az egyházat, hanem tévtanítók is hamarosan felléptek. Aktuálissá vált annak megválaszolása, hgoy mi az igaz hit? Ezért az újszövetségi tanítást pontosan meg kellett szabni, a gyülekezeti egység és a tiszta tanítás érdekében pedig megszülettek a hitvallások, amelyeket a hitoktatásban és a tévtanítók elleni harcban használtak. A tévtanítók miatt egy másik kérdésre is választ kellett adni: mi az igaz hit forrása? A teljes Ó – és Újszövetség, vagy pedig csak azok bizonyos részei? Emiatt rögzíteni kellett a bibliai kánont.
Végül azt is tisztázni kellett, hogy kinek van joga megfogalmazni a keresztyén hit igazságait? Hol van az igazi keresztyén egyház? Ez a tényező serkentette az óegyház idején a monarchikus püspökség kialakulását, amely képviselte az apostoli tradíciót.

II.4.1.Az egyház létrejötte – Újszövetség; Harnack; Sohm

Az első fejezetben rámutattunk arra, hogy az Újszövetségben többszöri útmutatást találunk arra nézve, hogyan kell a gyülekezetet és az egyházat megszervezni. Láttuk, hogy az egyház feladata az, hogy az evangéliumot hirdesse és hogy a gyülekezet úgy funkcionáljon, mint Krisztustest, amelyben mindenkinek megvan a saját helye. Az egyházban tisztségek is vannak. Az apostoli tisztséget Jézus maga rendelte el (Mt 10; Mk 6,7k). Az ApCsel 6-ban olvasunk arról, hogy az apostolok mellett diakónusokat is választottak az első keresztyén gyülekezetben. Az ApCsel 14,23-ból, az ApCsel 15-ből és pl. a Tit 1,5-ből kiderül, hogy minden gyülekezetben „vének” voltak szolgálatban, ill. presbitereket választottak. „Vének” már az ószövetségi Izráelben is voltak (vö. 2Móz 18.:itt olvasunk arról, hogyan lettek először vének Isten népe körében). A Róm 12, és az 1Kor 12. alapján tudjuk, hogy az említettek mellett más szolgálati ágak is voltak az első gyülekezetekben. A Bibliában nem olvasunk arról, hogy bizonyos embereknek az lett volna a feladatuk, hogy a gyülekezetekben uralkodjanak, arról azonban annál inkább, hogy a gyülekezet tagjai sokféle kegyelmi ajándék (görögül: karizma) részesei; ezeket a kegyelmi ajándékokat pedig a testvérek érdekében és Isten dicsőségére kell használni. A gyülekezet tagjai közül Isten egyeseket alkalmasakká tett a testvérek időleges vagy folyamatos szolgálatára: „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére...” (Ef 4,11)
Ebből is látszik, hogy már az első gyülekezetben voltak tisztségek, és nem volt az egyház életben olyan időszak, amelyben ne lett volna valamilyen szervezettség. Adolf von Harnack (1851-1930), protestáns egyház- és dogmatörténész szerint a tisztségek az egyházban csak 200 körül keletkeztek, addig a gyülekezet csak „spontán” módon működött, s az egyház megszervezése lényegében csak reakció volt a tévtanításokra. Az egyház megszervezésében többen a hanyatlást látják. Római oldalról is vannak – mint pl. Rudolf Sohm -, akik szintén egy „egyházmentes” korszakról beszélnek
de szerintük 95-től már létrejött a „római” egyház, amelyben a tisztviselőknek külön isteni felhatalmazásuk van.
Ha a Bibliát nézzük, akkor egyrészt látjuk, hogy az első gyülekezetben nagyon sok minden spontán módon történt, azaz még nem volt kidolgozott egyházi „törvény”. Másrészt egyértelmű az is, hogy pl. az apostoloknak vezető szerepük volt (vö. ApCsel 15. rész és 1Kor. 3; 4; 9. részek). Jézus maga mondja a Mt 16,18-ban, hogy az apostolokon fogja felépíteni egyházát. Ez az ígéret be is teljesedett. Pünkösd napján, a Szentlélek által, Péter apostol igehirdetése nyomán, „megszületett” az első keresztyén gyülekezet. Erről tanúskodik az Ef 2,20 is: „Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára”! Ezek mellett szerepel más szolgálati lehetőség is a korai egyház gyülekezeteiben: próféták, evangélisták, presbiterek, diakónusok, tanítók, olyanok, akik nyelveken szóltak és olyanok, akik a nyelveket meg is magyarázták.
Az egyház nem a II. században jött létre, hanem a keresztyénség keletkezése egyben az egyház keletkezését is jelentette: a látható gyülekezet – Krisztus teste. A Szentlélek munkálkodott az egyházban és így sokféle gyülekezeti szolgálat lett. Az I. században még az Újszövetség könyvei sem álltak össze, de azért tudjuk, hogy már ekkor ragaszkodtak Pál apostol írásaihoz (2Pt 3,15), és az apostoli tanításhoz, hiszen egyrészt ők voltak a Krisztus történetének szemtanúi, mint akik három évig az Úr Jézussal együtt voltak; másrészt pedig közvetlen kijelentéseket is kaptak (prófécia).
A későbbiekben ezek a feltűnő jelek lassan elmaradtak. Sokan (a múltban és a jelenben) úgy vélekednek, hogy ez csak az egyház hanyatlása miatt volt, s élesen megkülönböztetik az első „Szentlélekkel járó” gyülekezetet és a későbbi „egyházat”. Az első gyülekezetekben még voltak jelek és nyelveken szólás, míg tisztségek és törvények nem! Ez nem csak bibliai, de egyháztörténeti szempontból is tarthatatlan felfogás. Bibliai szempontból azért, mert a Biblia szerint az ún. „tisztségek” ugyanúgy kegyelmi ajándékok, karizmák, mint pl. a nyelveken szólás (l. fentebb). A Bibliában nincs ellentét tisztség és karizma között, sőt: egy közös cél volt, ti. a szenteket (a gyülekezeti tagokat) felkészíteni a szolgálat végzésére. Erre a feladatra Istentől kaptak kegyelmi ajándékokat, karizmákat, ahogy és akinek azt Krisztus jónak látta. Ezekkel a kegyelmi ajándékokkal az ember nem rendelkezhet: egy bizonyos időre megkaptak bizonyos karizmákat, azután pedig másokat kaptak. A különleges karizma (mint pl. a nyelveken szólás, a nyelveken való szólás megmagyarázása, a prófétálás, a gyógyításra való kegyelmi ajándék) ugyan elmaradt, de nem azért, mert a gyülekezet már nem volt olyan „lelkes”, hanem azért, mert ezekre – állítólag – már nem volt szükségük a gyülekezeteknek. Isten kegyelmi ajándékai nem a mi lelkesedésünktől függnek, hanem Krisztustól, magától a Szentlélektől, „aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja” (1Kor 12,11). Közben kész lett az Újszövetség (90 körül); sok helyen kialakult a gyülekezeti élet. Az apostolok, a szemtanúk, meghaltak. Az apostoloknak Krisztus megígérte ezeket a jeleket – ezek mint „hangerősítők” voltak jelen a kezdeti evangéliumhirdetés szolgálatában. Amikor a keresztyén hit helyet kapott, akkor ezekre a jelekre már nem volt szükség. Viszont annak idején megvoltak ezek a jelek, és ezek a mai napig érvényesek is maradtak: azért vannak a Bibliában, hogy azáltal a mi hitünk is megerősödjön! (folytatjuk)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 24. - 09:32:15
II.4.2.A gyülekezet megszervezése, a tisztviselők és a monarchikus püspökség kialakulása

A keresztség sákramentuma által lényegében új világ, új birodalom jött létre a világon: „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk...” (1Kor 12,13). Aki megtért és megkeresztelkedett, az Isten országának polgára lett. A gyülekezetek felelősséget éreztek egymásért és ezt meg is mutatták a gyakorlatban: „Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt” (ApCsel 2,44). Ez bizonyára nem csak Jeruzsálemre vonatkozik! (ld.1Kor 16,1-3) A fiatal gyülekezetek azelőtt a feladat előtt álltak, hogy a mindennapi életben, a pogány világnak kellett megmutatniuk, hogy mit is jelent egyháznak lenni, Krisztus testének lenni. Emellett a gyülekezeteken belül is egyre több gond lett: viták voltak, hogy ki az első, ki a vezető a gyülekezetben (ld. a korinthusi gyülekezet esetét!), ráadásul a különböző tévtanítások is terjedtek. Az Újszövetség könyvei 90 körül álltak össze, de valószínűleg még nem volt meg mindegyik teljes egészében. Ebben a helyzetben fontos feladatok jelentkeztek:
-a gyülekezet helyes vezetése, amelynek következtében a gyülekezet belső élete és a világ felé való küldetése is érvényesülhetett (ApCsel 20,17kk; 2Kor 3.);
-a szentek közösségének védelme a bűn hatalma ellen; egyházfegyelmet kellett gyakorolni (ld.ApCsel 5,1kk.), hiszen a gyülekezet szentsége élő bizonyságtétel, amely az evangélium üzenetével nem állhatott ellentétben;
-a gyülekezet egységének, mint a Krisztusban való egység jelének védelme (Jn 17; 1Kor 3.);
-az evangéliumok és apostoli írások megőrzése, mivel azok tartalmazzák az egyedüli útmutatást az üdvösségre.
Ezek a körülmények együtt szolgálták a gyülekezeti tisztségek továbbfejlődését. A gyülekezeteknek szükségük volt komoly lelki vezetésre. A „spontán” kegyelmi ajándékok (prófétálás, nyelveken szólás) elmaradtak, így az episcopos (püspök) és a presbüteros (presbiter) lett a vezető a gyülekezetekben: ők védelmükbe vették a gyülekezet szentségét a világban, gyakorolták az egyházfegyelmet, igyekeztek megőrízni az egységet.
Eleitől fogva voltak tehát tisztségviselők a gyülekezetekben, de az is hamar nyilvánvalóvá lett, hgoy egyesek nemcsak szolgálni, hanem uralkodni is akartak.
Habár minden gyülekezetben volt presbiterium (ApCsel 20,17.28; Tit 1,5.7), a gyakorlatban az episcopos, a „püspök” lett a gyülekezet vezetője. Ennek magyarázata valószínűleg a következő. A „presbiterek” minden gyülekezetben felelősséget kaptak. A keresztyénség előtt már a zsinagógákban is voltak „vének”. A pogány-keresztyén gyülekezetekben viszont a presbiterek mellett episcopos nagy befolyást kapott, mert a hellenisztikus társadalomban ez a funkció ismert volt. A különbség a két tisztség között az volt, hogy a presbiter tanított a gyülekezetben, pásztori munkát végzett; az episcoposnak pedig elsősorban adminisztratív és képviseleti szerepe volt. A gyakorlatban az episcopos (a „püspök”) egyre inkább a helyi gyülekezet vezetője lett.
Egyéb okokat is ismerünk:
-üldözések idején az episcoposok gyakran nagyon bátran képviselték gyülekezetüket; ami miatt elkezdett növekedni a tekintélyük (Polycarpus; Ignatius);
-az episcopos volt az úrvacsoraosztás vezetője, és ő felelt az úrvacsora alkalmával hozott adományok szétosztásáért, valamint vigyázott az úrvacsora szentségére (egyházfegyelem; kulcsok hatalma!);
-kialakult a búcsú gyakorlata: a bűnöket az episcopos előtt kellett megvallani, aki bűnbocsánatot adott és kiszabta a vezeklés módját;
-az episcopos az eretnekek ellen is fellépett, így ő lett „az igazság és egység oszlopa” a gyülekezetben;
-gyakran „a” gyülekezet egyetlen „Bibliáját” is az episcopos őrizte; lehetséges, hogy a korai időkben náluk voltak az eredeti apostoli kéziratok is; így az episcoposnál volt a Szentírás és annak magyarázata is.
A fejlődés fontosabb állomásai:
-Római Kelemen (95 körül): a presbiterek-episcoposok hierarchikus módon a gyülekezet felett állnak, a presbiter nem csak szolgál, hanem uralkodik is;
-Ignatius, antióchiai püspök (115): a püspök a gyülekezet egységét képviseli – a püspök Krisztust képviseli, ugyanúgy mint ahogy a presbiterek az apostolokat képviselik; Ignatius a monarchikus püspökség ősatyja, ami azt jelenti, hogy a gyülekezet kormányzása egy embernek a kezében összpontosul.
-Irenaeus, lyoni püspök (180) szerint a püspök már nem csak a helyi gyülekezetet, hanem az egész egyházat képviseli: a püspökökben látja az „apostoli tradíció” megtestesülését: a püspökök a Szentírás érvényességének, a Szentlélek jelenlétének és az igaz tanításnak a biztosítékai;
-Cyprianus, karthagói püspök (250 körül) idején már több egyházszakadás is történt. Ezért kérdésessé válik az, hogy „hol az egyház?” Cyprianus azt vallotta, hogy az egyház lényege és egysége összefügg a püspökséggel: az egyház a püspöki tisztre épül (ecclesia super episcopos constituitur). Ettől kezdve kap az egyházban döntő fontosságot a püspöki tiszt. A püspök így tanító, pap és bíró a gyülekezetben (potestas magisterii; potestas ordinis; potestas iurisdictionis). Egyébként: Cyprianus szerint a római püspöknek, aki „Péter székében” ül, nincs külön szerepe: az egyház egysége nem a római püspöktől függ, hanem a püspökök együtt képviselik az egyház egységét.
Mi volt a következménye ennek a fejlődésnek a gyülekezetekben?
-A gyülekezeti tagok szerepe egyre kisebb lett: az első gyülekezetekben még „egyetemes papságról” lehetett beszélni, míg később a gyülekezet már csak a püspök (és a presbiterek) választásáért volt felelős. A választások befejeztével a püspöknek mindenben döntő szerepe lett: a gyülekezet a püspök jogi területévé válik, amelyben ő tanít, rendelkezik a kulcsok hatalmával és bíráskodik. Ettől kezdve átalakul az igei gondolat, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20), s az érvényesül, hogy ahol a püspök van, ott a gyülekezet, mert a püspök az Isten által rendelt vezetője a gyülekezetnek.
-Az első gyülekezetekben a prófétai szó csak akkor volt érvényes, ha arra a gyülekezet mondta rá az „áment”. Ehelyett azonban életbe lépett az, hogy a püspök mondott „áment” a saját szavaira: egyedül ő az, aki a gyülekezetben az Isten nevében szólhat. Végül a püspök az anyagi dolgokról is gondoskodik.
Ahogy a gyülekezetekben kialakult az egyszemélyi felelősség, úgy a gyülekezetek fölött lassan a zsinat kapott hatalmat: 170-től a zsinatok tanítási kérdésekben is döntöttek. Egyelőre még kellett a gyülekezetek jóváhagyása ahhoz, hogy érvénybe lépjen egy zsinati döntés, de a későbbiek során már erre sem volt mód. A gyakorlatban a zsinatokat elsősorban a tévtanítások elleni harc idején hívták össze. (folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Január 25. - 14:02:46
II.4.3.A hitvallás kialakulása

Már az Újszövetségben találunk hitvallásokat. Jézus és az apostolok igehirdetéseire hitvallással reagáltak az emberek, saját szavukkal fogalmazták meg a hitüket. Az apostolok maguk is többször egészen röviden összefoglalták az evangéliumot, amelyek a gyülekezeti összejöveteleken használt hitvallások alapját képezhették. A keresztyén egyház Krisztus missziói parancsával (Mt 28,19) nemcsak Krisztusba vetett hitét, hanem Isten szentháromságát is vallotta, ami az apostoli levelek köszöntéseiből és a kor keresztyén oktatásából világos.
Már az apostoli időkben találkozunk olyan kifejezésekkel, amelyek arra utalnak, hogy az említett rövid, kötött „hitvallásokat” már az első gyülekezetek használták.
A II. század első felében magától értetődő volt az egyházban az egységes tanítás és a hitvallásos meggyőződés. Ezért is írhatta Irenaeus: „Habár az egyház az egész világon, a föld végső határáig szét van szórva, mégis az apostoloktól és tanítványaiktól az Atya Istenben, a mindenható Istenben vetett hitet kapott (…) és az egy Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki a mi üdvösségünkért testté lett, és a Szentlélekben.” Irenaeus felsorolja a hit tartalmát is: Krisztus Szűz Máriától való születése, szenvedése, feltámadása, mennybemenetele és visszajövetele, a test feltámadása és az utolsó ítélet. Hozzáteszi, hogy ez az egyetemes „hitvallás” a nyugaton és keleten lévő gyülekezetekben. Ezek a hitvallások gyülekezeti hitvallások voltak, amelyek hasonlítottak egymásra.
A hitvallások különösképpen a keresztségnél hangzottak el. A keresztséget már a II. század közepén kötött liturgikus szövegek kíséretében szolgáltatták ki. Irenaeus beszél a regula veritatisról (az igazság mércéje) és a regula fideiről (a hit mércéje).
A felnőttkeresztség mellett már az újszövetségi időktől kezdve gyakorolták a gyermekkeresztséget is, habár az egyház missziói helyzete miatt a felnőttkeresztség állt az első helyen. A felnőttkeresztséget csak komoly előkészítés (katechézis) után szolgáltatták ki. Az előkészítés végén el kellett mondani az egyház „hitvallását”, továbbá meg kellett tanulni a Mi Atyánkot és a Tízparancsolatot is. A Didachéban (ld. apostoli atyák!) a következőket találjuk erről: „...így kereszteljenek: miután mindezeket előtte elmondtátok, élő vízben kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben (…) Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is.”
A keresztelés alkalmával három kérdést tettek fel: (1) Hiszel az Atya Istenben? (2) Hiszel a Krisztus Jézusban, aki az Isten Fia, a Szentlélek által Szűz Máriától született, Pontius Pilatus alatt megfeszítették, meghalt, harmadnapon feltámadott a halálból, a mennyekbe ment, ott ül a mindenható Atya jobbján, és majd visszajön ítélni eleveneket és holtakat? (3) Hiszel a Szentlélekben?
A legrégebbi hitvallás, amelyet ismerünk, a római gyülekezeté volt. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett. Egyesek szerint már Kr.u.100 körül megvolt, de valószínűbb, hogy a II. század első felében alakult ki. Erre az utal, hogy a Marcionnal való harc még nem érződik a hitvalláson, s a szövegben még nem mondja ki az Atya Istenről, hogy Ő a Teremtő Isten. Ez a hitvallás hasonlít az ún. Apostoli Hitvallásra. Nyugaton kisebb-nagyobb eltérésekkel ezt a római hitvallást használták.
A ma is használt Apostoli Hitvallás csak a VIII. században jelent meg írásban. Nevét egy legenda alapján kapta, amely azt állította, hogy a 12 apostol egy-egy tételéből született az első pünkösdkor. A hitvallást Nagy Károly idején kezdték el használni. A nyugati egyház a XII. században vezette be ezt a hitvallást a keresztelési liturgiába.
A hitvallások a katechézis mellett az eretnekek elleni harcban is fontos eszközök lettek. Az egyház tanítói a Szentírás tanításával igyekeztek az eretnekekkel szembeni álláspontjukat alátámasztani. Ezért lettek a hitvallások az egyház Szentlélek által vezetett Biblia-értelmezésének megfogalmazásai. (folytatjuk)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Február 03. - 14:39:20
II.4.4.A bibliai kánon kialakulása


A Biblia hosszabb idő alatt alakult ki. Egyre világosabbá vált, hogy mi tartozik hozzá és mi nem – létrejött a kánon.
A kánon szónak két jelentése van: „szabály, mértékadó példa”, illetve „tábla, lista”. Nem világos, hogy az első évszázadokban melyik jelentést használták.
A szent íratok egységet alkotnak. Ez az egység nem attól lett, hogy az egyház megszabta, mi minden tartozik a Szentíráshoz és mi az, ami nem, hanem az egység azon nyugszik, hogy az egyház a szent iratokat a Szentlélek vezetése kapcsán ajándékba kapta: az egyház felismerte, hogy ezek az iratok Istentől ihletettek. Felismerték a különböző ó- és újszövetségi iratok egységét is; a szerző egy, ezért a szent iratok is egy egységet alkotnak: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette” (Zsid 1,1.2); „... mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” (2Pt 1,21).
Különös dolog az, hogy az egyháztörténelemben az egyházon belül nem volt sok vita a kánonról. A reformáció idején a II. Helvét Hitvallás méltán kezdődik így: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kánonikus írásai mind az Ó-, mind az Újtestamentumban Isten igaz igéje; ezért elég tekintélyük van önmaguknak és az nem emberektől származik, mert Isten maga szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és még mindig hozzánk szól a szent írások által.”
A kánon kritikai szemlélete csak a felvilágosodás idején, a XVIII. században kezdődött. Johann Salomo Semler volt az első olyan teológus, aki kritikával illette a kánont. Nézete szerint tudományosan kellene megvizsgálni, hogy mely iratok származnak tényleg Istentől, és melyek nem: ezt nem szabad a hagyományos egyházi közfelfogásra bízni! A kiindulópont az emberi filozófiai gondolkodás volt: az ember képes eldönteni, mi az a Bibliában, ami „Istentől ihletett” és mi az, ami nem elfogadható. Hogy ebből a Biblia tartalmára nézve is kritika keletkezett, azon nem csodálkozhatunk. Hiszen ez a két dolog összetartozik: a kánont mint Isten ígéjét csak hitben lehet elfogadni; ha viszont az emberi gondolkodást mint mércét az írások fölé tesszük, akkor nem csak a kánon válik vitathatóvá, hanem maga a Szentírás is, és így elveszíti „szent” voltát!
Nem lényegtelen tehát, amikor azt mondjuk, hogy az egyház a Szentírás egészét Istentől fogadja el, ill. Tőle kapta ajándékba. Adolf von Harnack után divat lett a „kánon létrehozásáról” beszélni, mintha az egyház maga döntötte volna el, hogy mely írások alapján fog élni és tanítani. Harnack szerint éles ellentét áll fenn az első gyülekezetek és a későbbi egyház között. Az egyik nagy különbség az, hogy az első gyülekezet spontán kijelentés alapján élt. Nekik nem volt leírt kijelentésük, amely mértékadó lett volna. De aztán jött Marcion (144), aki saját kánont hozott létre (az Ószövetséget elvetette, Lukács evangéliumot és Pál legfontosabb leveleit elfogadta, miután azokat „megtisztította” a zsidó befolyásoktól). Mellette még feltűntek más eretnekségek is, a montanisták és a gnosztikusok, akik új kijelentésekkel támasztották alá tévtanításukat. Harnack szerint a Lélek által vezetett egyház helyett, amelyben a szabad prófétai szó volt a mértékadó, az egyház kénytelen volt az Ószövetség mellett egy második kánont is létrehozni, amellyel a Szentlelket egy könyvbe kényszerítették. A harcban létrejött a kánon, az Újszövetség, mint második szent könyv.
Ha úgy történt volna, mint ahogy azt Harnack véli, akkor ezt a kánont nem kellene túlzottan becsülni, hiszen emberek állapították meg, hogy mi kell bele és mi nem. A kérdés nem könnyű, különösen azért, mert nem maradt olyan sok adat az akkori időkből. De akkor milyen tények állnak rendelkezésünkre?
Amikor az újszövetségi gyülekezet létrejött, az Ószövetség már megvolt. Még vitatkoztak pl. az Énekek Énekéről, meg a Prédikátor könyvéről, hogy azok egyenrangúak-e a többi ószövetségi könyvekkel vagy nem, de a vitában mindenki számára világossá vált, hogy azok mindenképpen a „szent iratokhoz” tartoznak. Nem volt olyan zsinat, amelyen meghatározták, hogy „mi minden tartozik az Ószövetséghez”. Azért nem csoda, hogy az Újszövetségben csak úgy emlegetik, nem csak Jézus, hanem az apostolok is- „a törvény és a próféták”. Pál apostol pedig azt mondja Timóteusnak: „gyermekségedtől ismered a szent írásokat”.
Az Újszövetséggel kapcsolatban nehezebb a helyzet. Voltak ugyan zsinatok, amelyek hivatalosan felsorolták a bibliai kánon könyveit, de ezek a zsinatok később üléseztek: Hippo Regiusz (393) és Carthago (397). Ezek előtt Athanasius egyházatya 367-ben írt híres Húsvéti levelé-ben sorolja fel a  Biblia 27 újszövetségi könyvét. Athanassius levele nem azt közli, hogy a negyedik század végén mely könyvek tartoztak az Újszövetséghez, hanem azt adta tudtul, hogy mely könyveket szabad felolvasni az istentiszteleten, illetve még inkább azt, hogy melyek voltak azok, amelyeket nem volt szabad felolvasni. Annak idején ugyanis több olyan könyv volt (gyakran eretnek tartalommal), amely nem tartozott a kánonhoz és mégis használták az istentiszteleten. Ezért sorolta fel Athanasius nemcsak az Újszövetség könyveit, hanem az Ószövetségét is. Ez is mutatja, hogy Athanasius célja nem az újszövetségi kánon megszabása volt, mert akkor nem kellett volna az ószövetségi kánont is felsorolnia, amely akkor már rég megvolt!
Még korábbról csak egy adat van, az ún. Canon Muratori (Muratori kánontöredék, 180), amelyből viszont a Zsidókhoz írt levél, Jakab levele, Péter első és második levele, valamint János leveleinek egyike hiányzik, de szerepel benne a „Péter Jelenések” könyve.
Kevés az adat, ezért óvatosnak kell lennünk. Adatok nélkül nem lehet bonyolult „történelmi rekonstrukciót” létrehozni. Mindössze néhány dologra mutathatunk rá:
1.Az Újszövetségben többször látjuk, hogy egyes ószövetségi és bizonyos újszövetségi iratokat egyenrangúnak tekintenek. A 2Pt 3,15.16-ban a következőket olvassuk: „A mi Urunk hosszútűrését pedig üdvösségnek tartsátok, ahogyan szeretett testvérünk, Pál is megírta nekik -  a neki adott bölcsesség szerint -, szinte minden levelében, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére.” Mi az értelme ennek az igének? A „más írásokat” megnevezés alatt kétségtelenül az Ószövetséget kell értenünk; ezért Péter szerint Pál iratait össze lehet hasonlítani az Ószövetséggel, „más írásokkal”. Ez egy nagyon fontos bibliai adat. - Egy másik adalékot találunk az 1Tim 5,18-ban: „Mert azt mondja az Írás: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját”, és „Méltó a munkás a maga bérére”.” Az első idézet az Ószövetségből származik (5Móz 25,4), a második pedig az Újszövetségből (Lk 10,7). Pál apostol valószínűleg ismerte Lukács evangéliumát, ugyanolyan módon idézi azt, mint az Ószövetséget, tehát egyenrangúnak tekinti a kettőt.
2.Az Újszövetségből látjuk, hogy nem volt éles különbség a „spontán” prófécia és az írások között. Lukács és János pl. kifejezetten fontosnak tartja, hogy minél pontosabban leírja az evangéliumot (Lk 1,1-4; Jn 20,31; 21,24.25). Pál apostol is egyenrangúnak tartja a szóbeli igehirdetést és a leveleit. Egymás mellé teszi őket, mivel mindkettőben Isten igéjéről van szó (ld. Gal 1,8 és 1Kor 14,37.38; 2Thessz 2,15; 3,14).
3.A zsinagógában mindig az Ószövetséget olvasták fel mint Isten igéjét. Ezt a hagyományt a keresztyén gyülekezet is átvette. Pál apostol pl. ragaszkodik hozzá, hogy leveleit felolvassák a gyülekezetben (1Thessz 5,27; Kol 4,16). Az őskeresztyén gyülekezetekben természetes dolog volt, hogy az apostolok levelei helyet kaptak az Ószövetség mellett: már a Pünkösd napjától fogva „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban” (ApCsel 2,42).
4.Bár nekünk „természetes”, hogy az Ó- és az Újszövetség egyenrangúan állnak egymás mellett a Bibliában, azért az óegyházi időszak kezdetén még különbséget éreztek a kettő között, ráadásul: az Újszövetség mai formájában még nem létezett, voltak evangéliumok és levelek. A gyülekezetnek egy része valószínűleg analfabéta volt, ezért rá voltak utalva, ugyanúgy mint a zsinagógában, hogy az Írásokat felolvassák. Mivel az Ószövetség már régóta megvolt, ezért arra bizonyos kifejezések kíséretében hivatkoztak (pl. „az Írás mondja...”, amikor viszont az evangéliumokra hivatkoztak, akkor más kifejezéseket használtak „az Úr mondja...”). Ezek a megkülönböztetések azonban csupán kisebb-nagyobb következetességgel fordultak elő. A lényeg az, hogy ezekből a különbségekből nem lehet arra következtetni, hogy azért mert más módon hivatkoztak rájuk, az újszövetségi iratokat nem fogadták volna el Isten Igéjének.
5.A mi kérdésünk az, hogy „hogyan jött létre a kánon”? Tudomásul kell venni, hogy ez a kérdés az I. században még nem volt aktuális. Az apostoli iratok még megvoltak, s azokat használták. Ezért nem csoda, ha nem találunk „információt” a kánonról. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudták, melyik
iratokat fogadták el. Tudjuk viszont azt is, hogy bizonyos iratokat szívesen használtak, amelyek ma nincsenek az Újszövetségben (pl. Hermas Pásztora; Kelemen 1. és 2. levele). Érdekes, hogy Papias, aki a II. század elején élt, már kommentárt írt Máté és Márk evangéliumához. Az evangéliumok tehát már elfogadott iratok voltak. Papias maga mondja, hogy nemcsak az evangéliumokat magyarázta, hanem szóbeli információkat is kért szemtanúktól! Ez is mutatja, hogy ebben az időben még nem volt világos határ a kánon körül.
6.Az Újszövetséget nem mint „második Bibliát” látták az Ószövetség mellett. Az Ószövetség prófétai módon beszél Krisztusról, mondta Ignatius (115), az Újszövetség ezt az üzenetet magyarázza és annak beteljesedését mutatja be. Ilyen értelemben eleitől fogva irányadó volt.
7.Harnack után sokan voltak és vannak, akik azt állítják, hogy Marcion hozta létre az első kánont, amelyre az egyház válaszképpen szintén létrehozott egy másik kánont. Ezt a tételt nem lehet bizonyítani. Sőt, amikor Római Kelemen az I. század végén a Korinthusi gyülekezetnek ír, akkor levelében nem tesz különbséget az ószövetségi és az újszövetségi Írások között. Polycarpos (167/168 vagy 177) 115 körül a Filippibeliekhez írt levelében világos különbséget tesz a saját levele és Pál apostol levele között (hiszen: Pál is írt ennek a gyülekezetnek). Polycarpos tudja, hogy az ő irata más jellegű, mint az apostolé.
Irenaeus és Tertullianus egyházatyák, amikor Marcion ellen írnak, azt állítják, hogy amikor Marcion támadta a kánont, akkor azzal megsértette az egyházi tulajdont. A „fiatal” Marcion a „régi” dolgokat bántja – mondta Tertullianus. Így csak akkor lehetett beszélni, amikor az Újszövetség gyakorlatilag már elfogadott „gyűjtemény” volt.
8.Habár nem tudunk hivatalos döntésről, amelyet az első évszázadokban hoztak volna a kánonról, mégis a tényekből arra lehet következtetni, hogy a kánon már elég hamar megvolt, s Marcion 144-ben már a meglévő kánont támadta! Úgy néz ki, hogy az első keresztyéneknek a kánon-kérdés nem okozott nagy gondot: hitben elfogadták az evangéliumokat és az apostoli iratokat; felismerték, hogy  kijelentőként a háttérben Isten állt, aki kijelentette magát a gyülekezetnek. Ezekben a kérdésekben is a Szentlélek vezette a gyülekezetet. Ugyanúgy, mint ahogy az Ószövetségben tudták az emberek, hogy kik Isten prófétái, úgy az újtestamentumi időszakban is felismerték azokat az iratokat, amelyeket Isten Szentlelke ihletett.
(folytatjuk)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Február 03. - 21:36:31
O0
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Február 23. - 21:56:47
II.5.A keresztyénség gyors elterjedése


A keresztyénség nagyon hamar elterjedt a Római Birodalom területén. Ez nemcsak a keresztyénség ellenségeinek volt meglepetés, hanem a keresztyének maguk is csodát láttak benne, Isten áldásának tekintették és annak bizonyítékaként vették, hogy az Úr valóban él és munkálkodik (Mt 28,18k). Tertullianus pl. elmondja, hogy a Római Birodalomnak megvannak a határai, de a keresztyén hit meg azokon is túllépett.
A keresztyénség terjedésének üteme (összefoglalás):
-kb.44-kb.58     Pál apostol missziói útjai – Jeruzsálemtől és Antiochiától Rómáig hirdette az   evangéliumot, amely különösen Kis-Ázsiában talált nagy visszhangra;
-100 körül        Egyiptomban (Alexandria) megalakult a keresztyén egyház;
-150 körül        Galliában és Ézsak-Afrikában; Örményországban szintén;
-185 körül        Germániában és Brittániában;
-200 körül        Sziriában (Edessa); Perzsiában és Arábiában.

Különösen az első évszázadokban voltak Pál apostol szavai jellemzőek a keresztyénségre: „nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők” (1Kor 1,26). Az egyszerű embereknek könnyebb volt a keresztyénséghez csatlakozni, mint a magasabb rangúaknak vagy pl. a katonáknak. Ennek okát egyrészt a császárkultuszban kereshetjük, amely mindenkinek kötelező volt, de az előkelők esetében jobban feltűnt, ha abban nem vettek részt. De egyébként is: aki keresztyén lett, az nem igen maradhatott magas poszton. Az egész Újszövetségből az látszik, hogy a keresztyén üzenettől minden etnikai vagy szociális megkülönböztetés távol áll (Kol 3,11). Feltűnő, hogy kezdetben sok nő lett keresztyénné. Majd lassan kezdett megjelenni a gyülekezetekben az értelmiségi és az előkelő réteg is.
Nehéz kérdés az, hogy mivel magyarázható a keresztyénség gyors elterjedése. Elsősorban kétségtelenül maga Isten az, aki utakat nyitott evangéliumának (ApCsel 14,3). Ha pedig emberi szemmel nézzük a dolgokat, akkor a következőket mondhatjuk:
-Bizonyos értelemben kedvezőek voltak a külső körülmények: adott volt egy birodalom, amelyben szabadon lehetett utazni, egy nemzetközi nyelv, jó közlekedési lehetőségek és egy nemzetközi kultúra. Természetesen ez más vallások számára is előnyt jelentett!
-Vonzó volt a példamutató keresztyén élet: a keresztyén etika és életstílus ellentétben állt a kicsapongásokkal, amelyek nemcsak a hadseregben, a vezető réteg tagjai között és a császári udvarban, hanem a misztériumvallásokban is rendszeresek voltak.
-Egy kegyetlen társadalomban nagyon feltűnt a keresztyén gyülekezet szociális érzékenysége, a diakónia és a jótékonyság.
-Nagy hatást keltett a vértanúság, a „martyrium”, hiszen a nyilvános kihallgatásokból gyakran evangélizáció lett!
-Az I. században Pál apostol után nemigen volt „főállású” missziónárius, hanem minden keresztyén missziónárius lett.

Többször próbálták a keresztyénség gyors győzelmét azzal magyarázni, hogy a régi vallásosság csak külsődleges vallás volt, amelyben az emberek nem találtak igazi feleleteket az élet kérdéseire. A keresztyénség viszont választ adott az akkor élő emberek aktuális kérdéseire:
-sokan kerestek megváltást és üdvösséget a misztériumvallásokban – erre a vágyra a keresztyénség új választ adott;
-az emberek féltek a haláltól, a hanyatlástól – a keresztyénség az örök élet evangéliumát hirdette.

Mindebben van némi igazság, azonban rá kell mutatnunk két dologra:
1.Ahogy már láttuk, emberileg szólva sok más megoldás is kínálkozott: a filozófiák és a misztériumvallások szintén az élet legmélyebb kérdéseivel foglalkoztak. A keresztyén evangélium nemigen „felelt meg” a hellenisztikus világképnek, hiszen az evangélium „nem ember szerint való” (Gal 1,11), a görögöknek „bolondság” (1Kor 1,23). A hellenisztikus kor emberének éppen az emberi testtel gyűlt meg a baja: a lélek tiszta és istentől származó, de a test csak börtön. Ezért nem csoda, hogy amikor Pál apostol a test feltámadását hirdette Athénban, akkor hallgatói éppen ezen akadtak fenn: „Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: „Majd meghallgatunk erről máskor is”.” (ApCsel 17,32) A görögnek a halottak feltámadása egyáltalán nem kellett, pedig a keresztyén reménység éppen a halottak feltámadásában van: „Hiszen ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,13-14).
2.Ha sok külsőség volt is a hagyományos vallásokban, azért ez nem jelenti azt, hogy az emberek azokhoz már nem ragaszkodtak, sőt gyakran az üres tradicionalizmus lett az evangélium legkeményebb ellenfele! Gondoljunk csak az ApCsel 19-re, ahol Pál apostol Efézusban az ötvösökkel került ellentétbe! De számtalan más iratból is tudjuk, hogy a vallásosság meglehetősen erőteljes volt. Az ApCsel-ben sokféle szentéllyel és oltárral találkozunk Athénban (ApCsel 17,16.22.23), amely az elterjedt hagyományos vallásosságra utal. Varázslásról is olvasunk, pl. Efézusban sok varázsló volt (ApCsel 19,13kk.), ami csak úgy magyarázható, hogy igény is volt rá. Vallásos magatartással találkozunk akkor is, amikor Pál apostolt a hajótörés után egy mérges kígyó megharapta (ApCsel 28,1kk.).
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Február 24. - 18:55:47
II.6. A keresztyének üldözése a római birodalomban (64 -311)


A keresztyénüldözés egyidős a keresztyén egyházzal. Amikor Luther 1539-ben az egyház ismertető jeleit felsorolja, az üldözést is említi. Már Krisztus is mondta: "Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak" (Jn 15,20).
Ha az egyház már nem okoz megütközést és látszólag összeforr a világgal, akkor az egyházzal baj van. Kezdetben nem a római állam, hanem a zsidóság támadta a keresztyéneket Jeruzsálemben (Jézus után Istvánt és Jakabot végeztették ki), de aztán Kis-Ázsiában és Makedóniában is gyakorivá vált (ApCsel 18-19; 21; 23) a keresztyének üldözése.
Amikor a kívülállók számára is világos lett a zsidók és keresztyének közötti különbség, pogány részről is megindult az üldözés, ami 64-től 311-ig tartott. A keresztyénüldözést több szempontból lehet megközelíteni. A következőkben áttekintjük azt a vallástörténeti hátteret, amelyben a keresztyénség élt; az "új vallásra" adott társadalmi reakciót; az egyház és az állam kapcsolatát, ill. a jogi helyzetet; és végül a keresztyénüldözés történetének vázlatát tárgyaljuk. (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Február 24. - 19:18:04
II.6.1. Az üldözések vallástörténeti háttere


A római-hellenisztikus társadalomra általában jellemző volt a vallási tolerancia: a különböző vallásokban egyfajta előnyt is láttak (ld. ApCsel 17,18kk.). Ez régi hagyomány volt már a római társadalomban is. Az államvallásban való részvétel kötelező volt, de amellett szabad volt más isteneket is imádni. Ez a kettő általában nem ütközött egymással, csak akkor jelentett problémát, ha valami nagy szerencsétlenség történt: pl. Kr.e.213-ban Róma feltűnően nagy veszteségeket szenvedett a háborúban. A nép úgy érezte, hogy valami miatt nem volt jó az istenekkel való kapcsolat, ezért mindenütt a saját istenüket kezdték el imádni, még Róma főterén is. A hivatalos római istenimádásnak már nem látták értelmét, sőt nyíltan tagadták is.
A római hatóságok úgy gondolták, hogy a szerencsétlenség abból fakadhatott, hogy baj volt a római istenekkel való kapcsolatukkal. Ennek kapcsán érdekes módon nemcsak a római vallás papsága háborodott fel, hanem az államvezetés is. A rendőrség fellépésével nemcsak kényszerítették a népet a hivatalos istenimádásra, hanem a római szenátus megtiltotta minden "idegen" vallás nyilvános tiszteletét, és megparancsolták, hogy mindenféle "idegen" vallásos iratot, imakönyvet, liturgiai kézikönyvet be kell szolgáltatni a hatóságoknak. Ilyen esemény többször volt a római történelemben. Ebből is látszik, hogy a hatóságoknak elvileg mindegy volt, milyen vallást gyakorolnak az emberek. A hatóság csak akkor lépett fel, amikor az államvallás elhanyagolásával maga az állam került veszélybe. Ilyen esetben az idegen vallásban államellenes összeesküvést láttak. Így léptek fel pl. Kr.e. 186-ban a Bacchus-rítusok ellen, amikor több ezer embert kivégeztek.
A tolerancia abból is látszott, hogy a római hatalom maga is többször "új istent" vezetett be az államvallásba, pl. Kr.e. 205-ben a Cybele-kultuszt. A lényeg az, hogy ez az "újdonság" állami ellenőrzés alatt zajlott, ugyanis ahol nincs ellenőrzés, ott mindig fennáll az összeesküvés veszélye. Minden vallásos intézmény állami ellenőrzés alá került. Ráadásul az államvallással kézben is tartották a népet, mert amikor a vallás és a politika összeolvad, könnyen be lehet bizonyítani, hogy pl. egy hadjáratot az istenek akarata szerint kell megindítani. (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Február 25. - 18:34:46
II.6.2.Keresztyének a hellenisztikus társadalomban – a római nép és értelmiség ellenállása


„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). Ezekkel a szavakkal jellemezhető a keresztyének helyzete a római társadalomban. A mondat első része tetszett az államnak, a második része nem. A keresztyének egyrészt hű állampolgárok voltak a római birodalomban: „Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat a hatóságoknak és a felsőbbségeknek; engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre” (Tit 3,1). Másrészt viszont eleitől fogva meg voltak a határai az engedelmességnek: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Ez utóbbi a Római Birodalomban ismeretlen volt, hiszen az állam és az istenimádás között nem lehetett ellentét! Ezzel függött össze, hogy a római állam elvileg toleráns volt az új vallásokkal szemben is, de a keresztyéneket mégis üldözték. Nehéz pontosan megállapítani, hogy miért és hogyan történt a keresztyénüldözés. Ezzel kapcsolatban több dologra kell rámutatni:
1.Az üldözéseket általában nem a császárok indították, hanem a nagy birodalom egy-egy részén történtek, mikor itt, mikor ott, és hosszabb-rövidebb ideig tartottak. Általában a helyi vagy tartományi hatóságoktól függött, hogy kitörtek-e az üldözések vagy nem. Az egész birodalomra kiterjedő általános üldözések, amelyeket az állam ill. a császár indított, csak később, a III. században jellemzőek. Akkorra a keresztyénség már nagyon elterjedt. Mennél több keresztyén volt, annál keményebbek voltak az üldözések.
2.Nem egyszerű különbséget tenni „rossz” és „jó” császárok között: volt nagyon rossz császár, erkölcsileg és a kormányzásra nézve, mint pl. Commodus (180-192), aki azonban nem üldözte a keresztyéneket. De volt nagyon ügyesen kormányzó is, mint Diocletianus (284-305), aki nagyon keményen lépett fel ellenük. A „jó” császárok kormányzása alatt többen haltak vértanúhalált, mint a rossz császárok idején.
3.Általában nem a császárok, hanem az értelmiség vagy a nép kezdte az üldözéseket. Vajon mivel vádolták a keresztyéneket?
Az értelmiség először is lenézte a keresztyéneket, mert azok gyakran a társadalom alsó rétegeihez tartoztak. Továbbá: a keresztyének feladták régi kapcsolataikat és beléptek egy másik közösségbe, amelynek a régi államvallás, a hellenisztikus kultúra és azok híres képviselőinek életstílusa már semmit nem jelentett. Egy példa: a római-hellén társadalomban a céhek nagyon fontosak voltak. A közös összejövetelek pedig részben vallásos jellegűek is voltak. A keresztyének azokon nem vehettek részt. Ez gyakran azt is jelentette, hogy a kereskedelmi kapcsolataik is megszakadtak! (vö. 1Kor 10,14-22 és Jel 13, 11-18).
Ebből fakadt a vád, hogy a keresztyének „gyűlölik az emberiséget”. Mindez sértette az értelmiséget: ezek a keresztyének minden tudományos képzettség és szakértelem nélkül azt gondolják, hogy valami okosat mondhatnak Istenről és a világ kormányzásáról. Olyan kérdésekbe szólnak bele, amelyről a leghíresebb filozófusok is csak óvatosan és bizonytalanul szólnak.
A nép durvábban támadta a keresztyénséget. A keresztyének kénytelenek voltak az istentiszteletüket titokban tartani, ami sok félreértés és képtelen híresztelés forrása lett. Tudtak valamit a keresztyén tanításról és liturgiáról, de pontosan nem ismerték. Ezért azt gondolták, hogy valamit titokban elrejtenek. Így egy torzkép alapján gyűlölték a keresztyéneket és emiatt üldözték őket. Elsősorban megismételték azokat a vádakat, amelyek már a zsidóság ellen is használatban voltak:
-a keresztyén vallás csak állítja, hogy „képnélküli”, valójában a keresztyén Isten egy szamárfejű ember;
-ha komolyan vették azt, hogy a keresztyénség képnélküli vallás, akkor istentelenséggel és babonasággal vádolták őket;
-már a zsidókat is vádolták azzal, hogy rituális gyermekgyilkosságot követnek el ( a körülmetélés gyakorlatára gondolva?); ezt a vádat a keresztyénekkel szemben is alkalmazták és részletesen le is írták annak menetét.
Továbbá:
-a mozgalom vezetőjét mint államellenes bűnözőt Pontius Pilatus alatt kivégezték;
-megvádolták őket, hogy emberhúst esznek. Ezt a vádat az úrvacsora szereztetési igéjére alapozták: „Ez az én testem, ez az én vérem”;
-erkölcstelenséggel is vádolták őket: a „szeretetvendégség” mögött csak orgiát és szexuális kicsapongásokat sejtettek; szerintük a keresztyén csók is erre mutat.
Így alakult ki az a légkör, amelyben minden szerencsétlenséget és balesetet a keresztyének számlájára írtak. Tertullianus így írt erről: „Ha a Tiberis kiönt a város faláig, ha a Nilus nem önt ki, ha az ég csatornái bezárulnak és nem esik az eső, ha földrengés van, vagy ragály és éhhalál támad az emberekre, tüstént ordítják: az oroszlánok elébe a keresztyénekkel. Minket okolnak értük, mondván: nem tisztelitek az isteneket s nem áldoztok a császárnak. Ezekért zúdítják ránk a vádat, hogy istentelenek és felségsértők vagyunk. De számunk azért mégis mindig növekszik, valahányszor letipornak; a keresztyének vére magvetés.”
A nép téves információk alapján szörnyű torzképet kapott a keresztyénségről: ha tényleg gyermekgyilkosságról és vérfertőzésről van szó, akkor helyes dolog a keresztyéneket üldözni! (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 03. - 20:49:44
I.6.3.A keresztyének és az állam; institutum; coexercitio; császárkultusz; Plinius levele; Traianus rescriptuma


A keresztyénekre nézve az egész korszakban jellemző volt a jogi bizonytalanság, annak ellenére, hogy a római jog is híressé tette a birodalmat. A római büntetőjogban nem volt olyan törvény, amely alapján a keresztyéneket üldözni lehetett volna; olyan rendeletek sem voltak, amelyek az államvallás elleni bűnökről szóltak volna. Nincs olyan általános császári rendelet vagy dekrétum sem, amely a keresztyénüldözéssel  lett volna kapcsolatos.
Az állam a keresztyénségben először egy zsidó szektát látott. Amikor nyilvánvaló lett, hogy külön vallásról van szó, úgy tekintették, mint bármelyik más „idegen” vallást. Az ellenséges hang egyre erősebb lett – mondván, hogy a keresztyének felségsértők, államellenesek, új babonákat terjesztők (Suetonius) stb. Az első században éppúgy, mint korábban, a hatóságok csak akkor léptek fel, amikor az új vallás az „állambiztonságot” veszélyeztette. Ez azt jelentette, hogy a keresztyén vallás mindig gyanús volt, mindig figyelték híveit a korabeli rendőrök. Majdnem törvényen kívüli helyzetben voltak.
Az első században egy jogi újdonságot is bevezettek, az ún. institutumot: ha egy bűncselekményt be lehetett bizonyítani, az egyben bizonyítékot jelentett más bűncselekményekre is. Ha valaki keresztyén, akkor biztos gyermekgyilkos, paráználkodó, vérfertőző is.
Egy másik jogi lehetőség volt az üldözésre a coexercitio: a helytartónak joga volt arra, hogy a rendet, a nyugalmat rendőrségi fellépéssel és büntetésekkel fenntartsa. Ezt a felhatalmazást a keresztyének ellen is használni lehetett: a népharagból többször pogrom lett. Ha a nép keresztyéneket támadott meg, az felkelésnek számított, és akkor már megvolt az indok az ellene való állami fellépésre, amely általában nem jelentett segítséget a keresztyéneknek.
Még egy harmadik jogi lehetőség is fennállt, amely jóvá hagyta az üldözést: ha a császárkultuszt visszautasították, ezt mint felségsértést és hazaárulást értelmezték.
Mindebből látszik, hogy eleinte a hatóságok részéről nem volt tervszerű üldözés. Ez csak 249-től változik meg, s ettől kezdve tör ki többször is általános keresztyén üldözés. Előtte az üldözések mindig helyi jelenségek voltak. Ezért kevés információnk van arról, hogy ezek hogyan is zajlottak, de ez nem jelenti azt, hogy ezek elhanyagolhatók lennének. Valószínűleg nagyon sok „névtelen” keresztyén lett áldozata a helyi üldözéseknek is. Lényegében minden keresztyént fenyegetett az üldözés.
Tanulságos dokumentum az a levél, amelyet 110 körül az ifjabb Plinius, Bithynia helytartója írt Traianus császárnak (98-117), aki császári válaszban reflektált erre a levélre. Plinius tanácsot kért a „keresztyén kérdésben”, mivel az ő területén már sok keresztyén volt, s nem tudta pontosan, hogy hogyan kellene fellépni. Levelében leírta, hogy mit csinált, ha keresztyéneket jelentettek fel: „Megkérdeztem, hogy keresztyének-e? Ha bevallották, hogy azok, halálbüntetéssel fenyegetve másodszor és harmadszor is megkérdeztem. Ha megmaradtak vallástételük mellett, halálra ítéltem őket. Mert akármilyen legyen hitvallásuk, nem kételkedem, hogy makacsságuk büntetést érdemel.”
A bánásmód valószínűleg általánosságban is ez volt: a tény maga, hogy valaki keresztyénnek vallja magát, már éppen elég okot adott a halálbüntetésre. Mivel a keresztyének nem vettek részt az államvallásban, ezért nem érdekes, hogy mi a tanításuk, milyen az életvitelük – az egész „makacsság és ragályos babona.” Az is kiderül Plinius leveléből, hogy gyakran „névtelen feljelentések” is érkeztek, illetve arról is olvashatunk, hogy amikor kihallgatták az embereket, azok gyakran tagadták, hogy keresztyének lennének, vagy azt mondták, hogy már nem keresztyének.
Traianus császár válaszából (rescriptum) leírja, hogy névtelen feljelentés alapján, senkit nem szabad üldözni: ez „méltatlan korunkhoz.” Továbbá azt mondja, hogy csak személyek ellen szabad fellépni és nem csoportok ellen. Ha a perbefogott megbánást mutat, áldozatot mutat be az isteneknek és a császár képe előtt, akkor minden további eljárást meg kell szüntetni. Ez az útmutatás lényegében a második század végéig maradt érvényben. A levélváltásból világos, hogy nem az a kérdés, hogy a keresztyéneket üldözni kell-e, hanem csak az, hogy hogyan. Az is látszik, hogy a hatóságok a keresztyéneket először nem keresték, hanem a nép jelentette fel őket. A per lényege mindig az volt:
keresztyén-e vagy nem. Ha valaki keresztyén, akkor istentelen, istentagadó, felségsértő, ezért veszélyezteti az államot. Bár sok más vád is volt (ld. fentebb) – a perben ez volt a lényeg. Feltűnő az is, hogy a Krisztus megtagadása és egy császárnak bemutatott áldozat után elejtették a vádat, ezért ez nagy kísértés volt a perbefogottaknak, mert a büntetések kegyetlenek voltak: keresztre feszítés, lefejezés, cirkuszi vadállatok elé való dobás, kényszermunka bányákban (amely a gyakorlatban halált jelentett), lányok és nők esetében gyakran bordélyházba kényszerítés. (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 10. - 17:34:33
II.6.4. Az állami üldözések

Annak ellenére, hogy az első századokban a törvények szerint nem kellett a keresztyéneket felkutatni, mégis sok razzia és pogrom történt, amelyeket általában nem a hatóságok indítottak, de szemet hunytak felettük. Most röviden összefoglaljuk a „hivatalos” keresztyénüldözés történetét.
Nero (54-68): 64-ben egy kilenc napig tartó tűzvész Róma városának jelentős részét elpusztította. A nép Nero császárt gyanúsította a város fölgyújtásával. Nero ezt a keresztyénekre fogta és kegyetlen büntetéssel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christiánusoknak nevezett (jegyezte fel Tacitus, római történész). Itt bűnbak keresésről van szó – a császár kihasználta a nép gyűlöletét, a császár részéről nem célzatos keresztyén üldözésről van szó, csak magát mentette; a római lakosság viszont  kihasználta ezt a lehetőséget és élt a keresztyének feljelentésének lehetőségével.
Domitianus (81-96): Nincs sok adat arról, hogy milyen mértékben voltak üldözések az ő kormányzása alatt, de tudjuk, hogy többek között a keresztyénekkel szimpatizáló unokaöccsét, Flavius Clemenset kivégeztette, feleségét pedig száműzte. Ezekben az időkben került János apostol is száműzetésbe.
Névszerint ismert vértanúk:
-110: Ignatius, antiochiai püspök Rómában szenvedett vértanúságot.
-156: Polycarpus püspököt Smyrnában végezték ki hitéért.
-kb.177: Lyonban fogtak el keresztyéneket. Névszerint tudunk Blandina -ról, aki egy hívő rabszolganő volt. Először a (hitetlen) szolgákat hallgatták ki, akik félelmükben a legszörnyűbb dolgokat állították keresztyén urukról, melyek alapján mindenkit napokon át kínoztak, vagy végül kivégeztek.
Septimus Severus (193-211) császár 202-ben bocsátotta ki dekrétumát, amely szerint súlyos büntetéssel fogja sújtani azokat, akik zsidó vagy keresztyén hitre térnek. A rendelet indoka az lehetett, hogy a keresztyének száma fokozatosan növekedett: a hadseregben és a császári udvarban sokan lettek keresztyénné.
Septimus Severus után kb. 50 évig viszonylagos nyugalom következett. Ez persze nem jelenti azt, hogy elvileg vagy jogilag változott volna a helyzetük!
248-ban Róma város 1000 éves évfordulóját ünnepelték, fellángolt a hagyományos római vallás is, és ezzel párhuzamosan ellenszenv ébredt a keresztyénekkel szemben. A viszonylag békés időszakban a keresztyénség már majdnem állam lett az államban, amikor 248-249-ben a népharag következtében kitörnek az üldözések.
250-ben Decius császár (249-251) meghirdette z első általános keresztyén-üldözésta: mindenkinek kötelező volt áldozatot bemutatni a császár tiszteletére. Ez Decius 251-ben bekövetkezett halála miatt aránylag rövid ideig tartott.
257-258-ban Valerianus császár (253-260) hirdette meg a második általános üldözést: minden egyházi tisztviselőt ki kell végezni; a laikusokat akkor fenyegette a halál, ha a felsőbb társadalmi réteghez tartoztak. Amikor 260-ban Gallienus (260-268) lett a császár, akinek felesége keresztyén volt, akkor véget értek az üldözések.
Ezeket az üldözéseket már az állam szervezte, de hamar véget értek. Ennek egyik magyarázata az, hogy a nép most már megismerte a keresztyéneket, ezért nem lehetett mindenféle váddal félrevezetni őket. A sok mártírhalál keresztyén bizonységtétellé is vált. A közvélemény most a keresztyének javára változott.
303-313 között Diocletianus (284-305) és Galerius (305-311) uralkodása alatt lángolt fel a harmadik általános keresztyénüldözés. Ebben az időben veszélybe került a birodalom. Azok a népcsoportok, melyeknek a támogatására számítani lehetett (a hadseregben is) főleg a mitéháras-kultusz hívei voltak, amely akkoriban a keresztyénség nagy ellenlábasa volt. Diocletianus politikai okok miatt üldözte a keresztyéneket. Az ókor legkeményebb üldözéseit nyugaton 303-305 között, keleten pedig Licinius (308-324) idejében élték át a keresztyének. A vallásszabadság elnyerésére keleten 324-ig kellett várni. Ez volt az ókori pogányság utolsó nagy kísérlete a keresztyénség kiírtására, de még ekkor is a tartományoktól függött, hogy milyen mértékben tartották be az ediktumot.
311-ben írta alá Galerius a Nikomediai türelmi rendeletet, valószínűleg külső nyomásra (Nagy Constantin?). Erre az időre már kiderült, hogy a keresztyénséget nem lehet eltörölni, el kell tűrni a létét, azzal a feltétellel, hogy semmit sem tesznek a rend ellen, és hogy imádkoznak a császárért.
Galerius rendelete épp úgy vádolja a keresztyéneket makacssággal és eltéréssel a régi római vallástól, mint amint azt a korábbi forrásokból láttuk.
313-ban jön létre a Milánói türelmi rendelet, amely minden vallásnak teljes vallásszabadságot hirdetett, valamint azt, hogy a keresztyén egyház tulajdonait vissza kell adni. Constantinus magát az egyház szabadítójának tekintette és felelősséget érzett az egyház egységéért. (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 14. - 19:53:20
II.7. Eretnekségek az óegyházban


Nemcsak kívülről érték komoly fenyegetések a fiatal egyházat, hanem belülről is fennállt a veszély, hogy az első szeretet és a gyülekezeti közösség eltűnése mellett (az „önkéntesen vállalkozó” gyülekezeti tag helyére a monarchikus püspökség lépett) elferdítik a keresztyén hitet és tanítást is. Már az Újszövetségben is megtaláljuk a jeleit annak, hogy voltak, akik tévtanításokat hirdettek a gyülekezetekben: „Gyermekeim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy antikrisztus jön, most meg is jelent; mégpedig sok antikrisztus jelent meg: ebből tudjuk, hogy itt  az utolsó óra. Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók...” (1Jn 2,18.19.).
Három fontos eretnek irányzatra ill. személyre kell itt rámutatnunk: a gnózisra, illetve Marcionra és Montanusra. Jóllehet ezek teljesen különböző irányzatok, mégis van egy közös vonásuk: a keresztyén egyházban állandóan hangsúlyozták a kontinuitást az Ó- és Újszövetség között, mondván – a keresztyénség nem új vallás, hanem a régi, ószövetségi ígéretek beteljesedése. Úgy, ahogy Pál apostol is mondta, a pogány-keresztyének beoltattak a régi olajfába (Róm 11,16k). Isten népe a gyökér, tehát a kontinuitás világos.
Az említett három szekta szerint a keresztyén hit új vallás. A gnózis állítja, hogy új és titokzatos kijelentésekkel rendelkezik, amelyek addig el voltak rejtve, sőt, amelyeket még a legtöbb keresztyén sem ismer. Marcion azt állítja, hogy az Ószövetségben a kegyelmes Isten még teljesen ismeretlen, ott csak az igazságos Bíróról van szó. Montánus is új kijelentésekre hivatkozott, amelyek még a keresztyén egyházból is hiányoznak.
Az eretnekekről nem maradt fenn sok anyag, hiszen az akkori szokás szerint igyekeztek a szektás írásokat megsemmisíteni. Leginkább az egyházatyák védekező-cáfoló írásaiból ismerjük tanaikat, amikor leírják, hogy azok mit is tanítottak.
Már annak idején is különbséget tettek eretnekek és szektások között, bár a gyakorlatban e kettő gyakran egybe esett. Eretnekek azok, akik az egészséges, bibliai tanítástól eltérő nézőpontot képviselnek. A szektások azok, akik különváltak az egyháztól, talán nem is valamilyen tévtanítás miatt, hanem azért, mert egy gondolatot a keresztyén tanításból úgy állítottak a középpontba, hogy a többi tanítás már nem is érdekelte őket. E tantétel alapján aztán mindent és mindenkit megítéltek. Az előbbiek közé tartozik Marcion, aki eretnek lett, az utóbbiakra pedig példa lehet a montanisták szektája. A gyakorlatban hamar megmutatkoznak a különbségek, mivel amikor egy bizonyos tanításnak központi jelentőséget tulajdonítanak és más tanításokról megfeledkeznek, akkor hamar eretnekké válik a tanításuk egésze. (folyt.köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 17. - 22:04:27
II.7.1. A gnózis eredete; a keresztyén gnózis; dualizmus; az „ismeret” fontossága


A gnózis összetett gondolkozási formája még a keresztyénség előtt, a görög hellenizmusban keletkezett. A gnózis szó azt jelenti hogy „ismeret”, „tudás”. Nem filozófiai tudás, nem „törvényismeret”, hanem ismeret az istenségről, a megváltásról. Ezt az ismeretet külön kijelentés révén lehetett megkapni. A gnosztikus Theodotus így fogalmazza meg a gnózis kérdéseit: „Milyenek voltunk, milyenek leszünk; hol voltunk és hová kerülünk, hová megyünk és miből váltattunk meg; mi a születés és mi az újjászületés?”
A gnózis szerint a világot csak akkor lehet megérteni, amikor tudjuk, hogy hogyan jött létre. Az ezzel kapcsolatos válaszok között sok változatot találunk. A lényeg viszont az, hogy az isteni, fényes világból egy rész leesett; ez a rész szövetkezett az anyaggal. A világ ezért nem pozitív isteni teremtés, hanem „baleset”, amelynek következtében a világon ellenséges hatalmak uralkodnak. A kozmosz elesett állapotban van, nem látszik meg rajta, hogy Istentől származik. A földi törvények nem Isten rendjét tükrözik, hanem gonosz fogság jelei.
A fellelhető ószövetségi vonások ellenére, alapos különbség van a keresztyén hit és a gnózis között. A gnózis állítja: Isten az embert nem tökéletesnek teremtette; az ember nem a saját bűne miatt került nyomorult állapotába, hanem egy sorsszerű elesettségről van szó, az ember tragikus módon került ki az istenség állapotából. A gnózis is tud az ember teremtéséről, de az ember nem egy tökéletes világba került. A világ börtön, amelyben az ember még azt is elfelejtette, hogy honnan származott, s úgy jár a földön, mint egy alvajáró vagy egy részeg. Amikor az ember rájön, hogy a világ vele szemben ellenséges, akkor már megtette az első lépést a megváltás felé. A döntő kérdés az ember életében az, meg tudja-e menteni az isteni szikrát, illetve sikerül-e a világ erőinek ezt a szikrát eloltani?
Szabadulás csak ismeret által lehet. Ezt az ismeretet közvetlenül Istentől kapja az ember, ezt Isten maga jelenti ki az ember lelkében. Az ember egy misztikus eksztázisban rájön, hogy be van börtönözve az anyag világába. Ez alapján az ismeret alapján lehet megkezdeni a visszautat az isteni világba. A gnózis itt „újjászületésről” beszél, ami nem azt jelenti, hogy az ember már itt a földön új tulajdonságokat kap, hanem az újjászületés nem más, mint az eredeti állapot helyreállítása. Ezért kell felébrednie az embernek az álomból. Mivel az isteni és az emberi lélek ugyanabból a forrásból származik, ezért közöttük közvetlen kapcsolat lehet. A gnózis mutatja meg az embernek, hogy ő nem a világé, ezért a világtól el kell szakadnia. Ennek végletes eszközéül hol az aszkézist (a teljes önmegtartóztatást) választották, hol pedig a libertinizmust (a szabadosságot), mivel úgy gondolták, hogy a világ úgysem képes arra, hogy az isteni szikrát kioltsa bennük.
A mennyei hívás viszont nemcsak közvetlen módon érheti el az embert, hanem közvetett úton is, hogyha Isten egy közvetítőt küld. A keresztyén gnózisban Krisztust vélték ilyen közvetítőnek, aki a megváltó üzenetet közölte. Emberi alakot öltött, hogy a világi hatalmak ne ismerjék fel benne a megváltót. Ezért Krisztus nem volt valóságos ember, nem vállalta az emberi szenvedést és nem halt meg.
A hellenizmusra jellemző volt a szinkretizmus, hiszen mindenféle nemzeti vallást megtalálunk benne. Köztük a perzsa eredetű dualizmust is, amely szembeállítja a fényt és sötétséget, Istent és a sátánt, a lelki világot és a teremtett világot. Ezt a dualizmust a gnózisban is megtaláljuk: az ember tulajdonképpen jó, de ebből az állapotból kiesett a földi életbe kerülésével. Ahhoz, hogy visszakerüljön a jó állapotba, meg kell szabadulnia a világtól. A hellén szellemet mindig foglalkoztatták a különleges keleti vallások. A titokzatos mítoszokban isteni kijelentéseket kerestek. Mindezek a gnózisban úgy összefonódtak, hogy egy külön „vallásos nyelv” is kialakult, sajátságos kifejezésekkel.
A gnózis sok változatban előfordult, s amellett a görög filozófiával is voltak kapcsolatai (Platón). Egy nagyon befolyásos vallás alakult ki, amely sok helyen gyökeret vert, s újabb és újabb elemekkel keveredett. A keresztyén hit szempontjából a pogány-keresztyén gnózis a legfontosabb. Többek szerint Simon Mágus személyében (ApCsel 8) találkozunk az első gnosztikussal. Samáriában élt, amikor ott Fülöp az Igét hirdette. Róla mondták azt: „ő az Isten  Hatalmasnak nevezett ereje” (ApCsel 8,10).
A történetben lényegében a gnózis és a keresztyén hit összeütközéséről olvasunk. Mert a magyarázók azt állítják, hogy emögött a kifejezés mögött, hogy „ő az Isten ereje”, az rejlik, hogy ő a maga varázslásait isteni kijelentések alapján végezte. Már a keresztyén egyházatyáknál is olvasunk a „simonféle gnózisról”, amely ellen harcoltak (Justinus, Irenaeus, Tertullianus). Lehet, hogy Simon tanítványai Rómában is tanítottak. Ha ezt nem is lehet bizonyítani, azért ez mégis jel arra, hogy a gnózis már a keresztyénség keletkezése előtt megvolt.
A gnózis célja az, hogy választ adjon a vallásos ember legmélyebb kérdéseire: hogyan jött létre a világ, hogyan keletkezett a bűn a világban, hogyan lehet a megváltást elérni. A pogánykeresztyén gnózisban keveredni látjuk a keresztyén hitet és a gnózis spekulatív gondolatait, és válaszai nem a bibliai kijelentés alapján születtek meg a fenti kérdésekre, hanem vagy külön kijelentésekre hivatkoztak, vagy pedig az evangéliumot magyarázták félre. Mindez zavart okozott a gyülekezetekben, hiszen annak idején még voltak kijelentések és próféciák a keresztyén gyülekezetben. Ezért folyamatosan kellett figyelni, hogy ezek mennyiben egyeztek meg az apostoli tanítással. A gnózis mindenféle ún. „evangéliummal”, „apostolok cselekedeteivel” stb. jelentkezett.
Habár a pogánykeresztyén gnózis kifejezetten „keresztyén” tanítást akart hirdetni, ebben a tanításban tipikus görög elemek is voltak, amelyek a bibliai evangéliummal éles ellentétben állnak:
-Az emberi élet megítélésében az ismeret a döntő: a hit és az erkölcsi életvitel nem számítanak; lényegében önmegváltásról van szó: ismereti úton maga tud az ember megszabadulni e világtól;
-A teremtés teljes alábecsülése: a világ az „anyag világa”, amely magában véve rossz.
Az evangélium szerint az egész világ Isten teremtménye. A világnak és az embernek Istennel való ellentéte nem az anyag és a szellem ellentétéből származik, hanem az ember Isten elleni lázadásából, a bűnből. Az evangélium szerint a megváltás nem a testiség és az anyag uralmából való menekülés, hanem Krisztus áldozatos győzelme a bűn és a sátán felett, amely miatt Isten kegyelmes azok iránt, akik ezt hittel elfogadják.
-A bibliai Istenképet, a Szentháromságról szóló tanítást megrontották; a gnózisban az istenség a görög „mozdulatlan” mozdító; éles különbséget tesznek az Ószövetség szigorú „demiurgos”-a és az újszövetségi kegyelmes Isten között. A keresztyén egyház mindig kiállt az Ó- és Újszövetség egységéért.
-Bibliaellenes módon beszélnek Jézusról is: Jézus nem egy Isten és ember között álló „középlény”, hanem maga Isten Fia, aki emberré lett. Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Az utóbbi is fontos, mert jelzi, hogy a teremtés nem másodrangú, vagy istenellenes, hanem a bűn által megrontott jó teremtés. Azt a felfogást, hogy Jézus csak egy bizonyos mértékig rejtette el magát az emberi természetbe (doketizmus), már a János evangéliuma elvetette („az Ige testté lett”). A másik téves felfogás az volt, hogy Isten az ember Jézust csak örökbe fogadta (adoptálás), ő nem volt Isten, hanem a keresztelés alkalmával Isten örökbe fogadta Jézust (adoptionizmus).
-Az ember Isten teremtménye, de ez még nem jelenti azt, hogy az ember lelke az istenségnek egy része lenne: a teremtés jó volt, de nem szabad azt isteníteni: „Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom” (1Tim 6,16). (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 18. - 10:23:50
II.7.2. Marcion (144 körül)


Marcion a Fekete-tenger melletti Sinope városából származott. Miután ellentétbe került az ottani gyülekezettel, a sinopei püspöki tisztet betöltő édesapja exkommunikálta. Marcion Rómába ment, ahol fontos szerepet töltött be a gyülekezeti életben. 144-ben tanításai miatt kizárták az egyházból. A jelentős adományt, amelyet korábban az egyháznak adott, visszaadták neki. Marcion aztán egy új egyházat hozott létre, amely gyorsan elterjedt és hosszú éveken át meg is maradt. Még Nagy Constantin IV. században született eretnekekkel kapcsolatos törvényeiben is esik szó Marcion követőiről.
Marcion szerint az egyház reformációra szorult: a keresztyén tanítást megtisztítandónak vélte mindenféle zsidó befolyástól. Az Ószövetséget visszautasította, mert szerinte az ószövetségi Isten csak „igazságos”, míg a kegyelmes Isten kizárólag az Újszövetségben található. Az ószövetségi Teremtő Marcion szerint csak egy aeon (ld. a gnózis tanait!), egy demiurgos, aki a valódi Istent nem is ismeri. Jézus Krisztus  Atyja más, mint az Ószövetség Istene. Az újszövetségi Isten a láthatatlan világ teremtője. Ő csak Krisztusban jelentette ki magát.
Marcion nagy ellenfele Tertullianus (160-220) volt. Szerinte Marcion tanításaiban az a lényeg, hogy a törvényt és az evangéliumot élesen szétválasztotta. Marcion a Máté 5,17-et fonák módon értelmezte: Jézus szerinte azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat érvénytelenné tegye. Csak az ellentéteket látta meg az Ó- és Újszövetség között, kontinuitásról nem lehetett szó. Így is nevezte a könyvét: Antitheseis – Ellentétek. A négy evangélium közül csak Lukács evangéliumát fogadta el, de abból is kihagyta az 1. és 2. fejezeteket, amelyben Krisztus származásáról esik szó! Pál apostoltól 10 levelet fogadott el, de azokat is „megtisztitotta”, a többi apostol rossz befolyásától. Marcion a Pál és Péter közötti vita miatt (Gal 2,11kk.) állította, hogy alapvető ellentét volt Pál üzenete és a többi apostol üzenete között, ők egy „másik evangéliumot” hirdettek (Gal 1,8).
Marcion elég sajátságosan magyarázta a megváltást is. Az ember megváltása szerinte egy olyan különleges és lelki dolog volt, hogy a testi dolgok teljesen jelentéktelenek lettek. Természetesen a test feltámadását is elképzelhetetlennek tartotta. A testi élet (köztül például a szexualitás és a gyermekszülés) számára elvetendő volt, mert minden testi dolog tisztátalan.
Ennek hátterében az a kérdés húzodik meg, hogy miből származik a rossz, a bűn, a halandóság ebben a világban? Marcion a Lk. 6,43-ra hivatkozik, ahol Jézus azt mondja: „Nem jó fa az, amely rossz gyümölcsöt terem, és viszont nem rossz fa az, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát a gyümölcséről lehet megismerni.”
Ha Isten jó, mindentudó és mindenható, hogyan engedhette az embert bűnbe esni? A keresztyénség ezért új vallás, amely új Istent hirdet. A rossz Istent már ismerjük a természetből, a krokodilból, a szexualitásból. Krisztus viszont a jó Istennek első megnyilvánulása itt a földön. Neki a föld idegen volt, ugyanúgy mint Mózes törvénye. Jézus nem a zsidó Messiás, akit a teremtő Isten csak azért ígért meg Izráelnek, hogy a politikai hatalmát visszaadja. Krisztus minden népért jött.
Marcion valószínűleg zsidó exegetikai hatás alatt állt. Az Ószövetség, mint Izráel története, szerinte is megbízható volt, de azt már nem helyeselte, hogy abban az újtestamentumi Krisztusról szóló próféciákat lássanak.
Krisztushoz a test és a születés nem illik. A teste csak látszattest volt, mert a testi dolgok a rossz, a teremtő Istentől származnak. Krisztus üzenete isteni kijelentés volt, a tiszta evangélium. Isten nem tűrte tovább, hogy a demiurgos olyan rosszul bánik az emberekkel, ezért küldte el Krisztust. A demiurgos tevékenységei miatt Krisztusnak kereszthalált kellett szenvednie, amely által az embereket a demiurgos kezéből kiragadta. Krisztus igaz volta által megvásárolta az embereket az igazságtalan Istentől. Aki Krisztushoz fordul, az a szeretet birodalmába fog jutni. Ez viszont csak az ember lelkére vonatkozik, mert az egészi anyagi világot, a demiurgossal együtt tűz fogja megemészteni. Mindennek egyenes következménye volt Marcion etikája: a szigorú aszkézis, a teljes önmegtartóztatás.
Marcion szerint áthidalhatatlan diszkontinuitás van a teremtés és a megváltás, a törvény és az evangélium, a Teremtő és az Atya, az ember és Krisztus, az Ó- és az Újszövetség, az ősegyház és Pál apostol között. Marcion fellépése gondolkodásra ösztönözte a keresztyén teológiát: az egy Isten Jézus Krisztus személyében jelentette ki magát. Marcion ellenfele Tertullianus foglalkozott bővebben a Szentháromságról szóló tanítással. Ő volt az, aki először állította egymás mellé a Biblia alapján és vedelmezte Isten egységét és háromságát. Tertullianus vallotta, hogy a Teremtő Isten nem más, mint a Jézus Krisztus Atyja: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán” (2Kor 4,6). (folyt. köv.)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 19. - 21:19:07
II.7.3. Montanus munkálkodása (135-175 között)


Kezdettől fogva voltak az egyházban, akik Jézus visszajövetelét rövid időn belül várták. Ez már az első gyülekezetekben is feszültséget okozott: „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat, és ne rémítsen meg benneteket sem valamely lélektől származó kijelentés, sem a mi nevünkben elhangzó megnyilatkozás, sem valamiféle nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napján már közvetlenül itt volna” (2Thessz 2,1kk.).
Úgy látszik, voltak olyanok, akik mindent feladtak, a világi dolgokkal sem foglalkoztak, mert Jézust várták vissza. Ezzel szemben Pál apostol és Péter apostol állítja: „Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj...” (1Thessz 5,1-2). „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen” (2Pt 3,8kk.).
Jézus maga is mondta a mennybemenetele előtt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,7).
Az egyázban lassan kialakult a meggyőződés, hogy Jézus visszajövetele nem olyan hamar lesz, mint ahogyan azt ők gondolták. Ezzel együttjárt az is, hogy az egyház szervezetileg is egy hosszabb földi tartózkodásra rendezkedett be. Az első lelkesedés több helyen megszűnt, ráadásul elkezdődtek az üldözések is.
Ebben a helyzetben lépett fel Montanus. Presbiter volt a kis-ázsiai Phyrgiában. Munkáját 135 és 175 között végezte. Nagyon kevés adat maradt fenn róla. Tanításainak célja egyértelműen az volt, hogy az egész egyház figyelmét a Krisztus visszajövetelére irányítsa. Ezt a visszajövetelt rövid időn belül várta. A várakozást a keresztyénüldözések még inkább fokozták. Két prófétanő állt mellé: Prisca és Maximilla. Maximilla magáról azt mondta, hogy ő az utolsó próféta. Montanus és az övéi szerint a mennyei Jeruzsálem a mennyekből fog leszállni és Krisztus ezeréves birodalma Pepuzában kezdődik. Montanus magáról állította, hogy ő a Szentlélek küldötte, hogy ő a Parakletos, a „másik Pártfogó”, amelyet Jézus megígért. Nyelveken is szólt és saját szavát az utolsó és végleges kijelentésnek, a végleges „kánonnak” tekintette.
Ahogy az az ilyen csoportoknál szokott lenni, nagyon kemény követelményeket támasztottak. A Jézus rövid időn belüli visszajövetelének hirdetése mellett fontosnak tartották az ember szerepét is.
Úgy, ahogy a reformáció idején a parasztháborúk Isten országát szerették volna közelebb hozni, vagy ahogyan manapság sok szekta (Jehova tanúi, Mormonok) véli, hogy Isten országának megjelenése az ő munkájuktól függ (ezért olyan erőszakosak!), úgy Montanus az aszkézist és a törvényeskedést hirdette: kötelező volt a böjtölés; nem volt szabad elmenekülni a vértanúságtól, sőt inkább keresni kellett a mártíromságot. Ha az ember a keresztelése után halálos bűnt követett el, akkor azért csak mártírsággal lehetett fizetni Istennek. A földi javakat értéktelennek ítélte, amellyel azért a mozgalom vezetőit lehetett támogatni. A házasságot nem tiltották, de nem is tanácsolták. A böjtölés és a szexuális önmegtartóztatás szerintük különösen is fogékonnyá teszik az embert a prófétai látomásokra. Bár Montanus és követői nem elsősorban az egyházi intézmény ellen fordultak, hamarosan maguk is „egyházat” formáltak, prófétákkal, pátriarchákkal, püspökökkel.
Az előbb felidézett szélsőséges kívánalmaik mellett nem volt különleges tévtanításuk. Mivel sok jellel járt a mozgalom, az egyház hivatalosan nemigen mert ellenük szólni. Ráadásul valóban sok területen hanyatlás következett be az egyházban, amelyekkel szemben a montanizmus szigorú fellépése kiútnak tűnt. Még Tertullianus egyházatya is híve lett a mozgalomnak. Ők nem új tanítással jöttek, hanem új próféciával. Az egyház tanítása megvan, de mellé kell még a prófécia, ugyanis az egyháznak sok mindenben igaza van, de még nem rendelkezik a teljes valósággal. El kell érni egy még magasabb színvonalat. Az átlag hívők ezért csak másodrangú keresztyének, s nem tartoznak az elithez. Az „általános” igehirdetés mellett, a nagy tömeg mellett van ez a kicsi csoport, ahol meg lehet találni az igaz hitet, ahol adatnak próféciák, jelek, látszik az áldozatkészség stb. Ez mind vonzó volt a nyomorult embereknek: a földi körülmények siralmasak ugyan, de lelki téren lehet egy különb társasághoz tartozni. Ennek a társaságnak már nem csak ígéretei vannak Krisztus visszajövetelével kapcsolatosan, hanem ők pontosan tudják, hogy mikor és hol történik ez meg. Szerintük Isten óráján lehet látni, mennyi az idő. Így az ígéretből – jövendölés lett.
Mindez egyrészt eszköz volt: az aszkézis és a Krisztus visszajövetelére tett hangsúly ösztökélés akart lenni. Másrészt volt a tanításuknak egy sajátságos tartalma is: ez az igazi evangélium, amelyben a történelmi Krisztus megváltó munkájáról már nem esett szó, a középpontban az új prófécia és az ember teljesítményei álltak. Ez egy olyan vonás, amely sok szektának sajátja: sokat beszélnek a Szentlélekről, ami magában véve nagyon jó, hiszen Pál apostol is utal arra, hogy nem a törvény szerint, hanem a Lélek szerint kell járnunk (Róm 8.). Viszont azért, mert a Szentlelket nem látják szoros kapcsolatban Krisztussal, mert náluk nem a Krisztus Lelkéről van szó, ezért végül mégis a törvényeskedés következik, eltűnik Isten gyermekeinek a szabadsága, amelyet Krisztus hozott, és új törvény jön létre. Aki beéri Krisztussal és a Hegyi Beszéddel, az szerintük nem „lelki” ember, mert az csak általános dolog. Szükséges a speciális kijelentés is a Lélek által és a szigorú aszkézis. Ez azonban nem új prófécia, hanem „álprófécia”: Isten Lelkét magukhoz akarják kötni, mintha ők tudnák, hogy mikor és hol fog megjelenni az Isten országa! Az Újszövetség világosan mondja: „De új eget és új földet várunk az ő ígéretei szerint, amelyben igazság lakik” (2Pt 3,13). (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 23. - 22:38:38
II.8. Az apostoli atyák (95 – 140) – tanításuk jellemzése; Didache; Polycarpus


Az ún. apostoli atyák kb. 95-140 között munkálkodtak az egyházban. Elnevezésük onnan ered, hogy róluk azt tartják: ők még ismerték az apostolokat. Tanításukat több fennmaradt iratuk tartalmazza. Ezek a következők: Római Kelemen két levele, Ignatius levelei, Barnabas levele, Hermas Pastora, Diognetus levele, Polycarpus martyriuma és a Didache. Ezekre az írásokra három dolog jellemző:
1. Öntudatosan képviselik azt, hogy a keresztyén egyház az igazi egyház, az igazi Izráel. Az ígéretek, amelyeket Isten az ő ószövetségi népének adott, azok az egyházra is vonatkoznak. Ezért az Ószövetség az újtestamentumi gyülekezet számára ugyanolyan fontos, mint a zsidóknak, sőt az Ószövetséget az Új nélkül nem is igazán lehet megérteni.
2. A keresztyénség új erkölcsiséget képvisel. Ennek kapcsán a (görög) moralizmus is helyet kapott az egyházban: mindenkinek kötelessége jót tenni, amelyért jutalmat várhat, ha pedig nem él illő módon, akkor büntetést kap. A keresztyén hitet már ekkor fenyegeti az a téves elképzelés, hogy csupán az a lényeg: tudjuk, mi a jó, mert ha azt megtesszük, akkor ez döntő az Istennel való kapcsolatban.
3. Jellemzi az egyházi atyák leveleit az élet fogalom: a törvény szerinti életnek jutalma az örök élet. Az úrvacsora adja az új élet erejét. Ignatius szerint az úrvacsora pharmakon athanasias: gyógyszer a halhatatlanságra.
Feltűnő az is, hogy az etikának olyan nagy szerepe van ezekben az írásokban. Ennek az a magyarázata, hogy ezek olyan pásztorlevelek, amelyekben a keresztyéneket felszólítják a keresztyén életvitelre, jelezve, hogy a tanítás és az élet összefügg. Egy másik tény, amelyre rá kell mutatni, az, hogy az első keresztyén gyülekezetekben kevés volt az „értelmeségi”, ezért elsősorban nem nehéz dogmatikai írásokra volt szükség.
Fontos még arra is emlékeztetnünk, hogy a keresztyén egyház emberileg szólva a zsidó közösségből indult ki. Nemcsak  az Úr Jézus maga, hanem az apostolok is zsidók voltak. Az evangélium hirdetése a hellenisztikus világban mindig a zsidókon keresztül történt: „elsőként a zsidónak, de a görögnek is”. Ahogy az Apostolok Cselekedeteiben látjuk, az apostolok először a szórványban élő zsidó közösségeket keresték fel. Az eredmény az lett, hogy egyes helyeken ún. zsidókeresztyén gyülekezetek keletkeztek, más helyeken pedig a zsidók elvetették az evangéliumot, és ott pogánykeresztyén gyülekezetek jöttek létre. Ezért nem csoda az, hogy a mindennapi kegyesség területén a zsidó-keresztyén gyülekezetek megmaradtak a zsidó hagyományok mellett. Péter és Pál is jártak még a jeruzsálemi templomba (ApCsel 21,26-27). Nem azért, mintha szerintük továbbra is szükség lenne az ószövetségi áldozati istentiszteletre, hanem azért, mert a zsidókeresztyéneknek nem volt könnyű mindezt egyszerre félre tenni. Pál apostol maga Timóteust is körülmetélte (ApCsel 16,3) a zsidók miatt.
Mindebből kitűnik, hogy a keresztyén gyülekezet a maga identitását fokozatosan találta meg a Krisztus által megszerzett kegyelem alapján (ld. ApCsel 15,19kk.). Az akkori világban ki kellett alakítani egy keresztyén életstílust, amely egy sor gyakorlati kérdés megoldását igényelte. Az apostoli atyák ebben akartak segíteni.
Az apostoli atyáknál is találunk olyanokat, akik zsidókeresztyének, pl. a Didaché ismeretlen szerzője, a Barnabás levél írója, és olyanokat is, akik pogányból lett keresztyének, mint Római Kelemen, Ignatius és Polycarpus.
Az apostoli atyák írásai közül többet nagyon tiszteltek az óegyházban, annyira, hogy szinte a kanonizálás határán álltak. Az egyház azonban különbséget látott az apostoli atyák írásai és az újszövetségi iratok között. Ezek végül nem kerültek be az újszövetségi kánonba. Két fontos írásról azonban itt is meg kell röviden emlékeznünk, ezek a Didaché és Polycarpus martyriuma.
A Didaché, „az apostolok tanítása”, azt akarja megmutatni, hogyan teljesítették az apostolok Krisztus missziói parancsát. Ismeretlen szerző 100-125 között írta a Didachét a mai Szíriában, Antióchia környéken. Jézusról úgy beszél mint „az Úrnak szolgá”-járól, akire az Ószövetség is utalt! Főként az Ószövetséget idézi, de biztos, hogy ismerte a Máté evangéliumát is. Pál apostolra nem hivatkozik. A Didaché-ban két útról van szó: az egyik út az örök életre vezet, s aki azon jár, annak be kell tartania a törvényt; a másik út a halálra vezet, amelynek jellemzője az engedetlenség. Ez a példázat más iratokban is előfordul (pl. a Barnabás levelében), és nagyon valószínű, hogy közös zsidó forrásból származik. Aki ismeri a két utat, az részesülhet a keresztség sákramentumában és befogadható az úrvacsorai közösségbe. A könyv második része a keresztségről és a böjtről szól. A szerző hetente két böjtnapot ír elő. Az úrvacsorát minden „Úr napján” kell ünnepelni, amelyben haragosok nem vehetnek részt. Nagy hangsúly esik Krisztus visszajövetelére, amelyre készülni kell, hiszen amikor az Úr visszajön, akkor tökéletesnek kell lennünk. A Tízparancsolat mellett Krisztus szavai a mértékadóak a gyülekezetben, különösen is a Hegyibeszéd. Az imádsághoz és az úrvacsorához a keresztyén életvitel illik, az örök élet fényében.
Polycarpus smyrnai püspök volt. Irenaeus szerint János apostolt jól ismerte. Polycarpus több levelet írt, amelyek közül csak a Filippibeli gyülekezethez írt levél maradt fenn. 156-ban vagy 157-ben szenvedett mártírhalált. A gyülekezeti tagok később leírták az eseményeket – az írat nagyon ismertté vált. E hagyomány szerint a császári helytartó azt kívánta tőle, hogy tagadja meg és káromolja Krisztust. Erre Polycarpus a következőket válaszolta: „86 éven át szolgáltam az én Uramat, mindig kegyelmes volt hozzám, hogyan tagadhatnám meg?”
A vértanúságról azt olvassuk az Újszövetségben, hogy az hozzátartozik a keresztyén élethez. A tanúk minden szenvedés ellenére győzelmet fognak aratni a hit és kitartás által. Harcuk elsősorban nem emberek ellen van, hanem a sátán ellen (ld. Jelenések könyve). A vértanú nemcsak Krisztus szenvedésében és halálában részesül, hanem az ő feltámadásában is. Tisztában voltak azzal is, hogy Krisztus szenvedése páratlan volt: ő a mi bűneinkért szenvedett, mint Isten Fia; a vértanú csak Krisztus tanítványa és követője. Több vértanúkról szóló irat is megmaradt, amelyekben a vértanúk nem úgy szerepelnek mint hősök, hanem mint Krisztustól erőt kapott gyenge emberek, akiket a Szentlélek megerősített arra, hogy ne tagadják meg Istent. A tagadás halált hozott volna rájuk, de haláluk az életet jelentette számukra. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Március 30. - 18:28:49
II.9.Az apologéták (140-170); tanításuk jellemzése; Justinus Martyr


Az apostoli atyák az egyház és a gyülekezet építéséért harcoltak, az apologéták pedig a keresztyén hitet akarták védeni a támadók ellen. A pogány szerzők közül sokan kigúnyolták a keresztyéneket, mint pl. Tacitus, Plinius, Marcus Aurelius, Celsus. Támadták a keresztyén hit alapjait: a Szentírás megbízhatóságát, a csodák valóságát, Krisztus inkarnációját, feltámadását és a poklot. Fentebb már említettük, hogy gyakran megvádolták a keresztyéneket erkölcstelen életvitellel, állam ellenes tevékenységgel, stb. Az apologéták nem a római nép egyszerű tagjainak írtak, hanem az értelmiségnek, mégpedig azzal a célkitűzéssel, hogy megmutassák: a keresztyén hit a tanult emberek számára is elfogadható meggyőződés.
Az egyik legfontosabb személyiség volt közülük Justinus Martyr. Előbb Plato filozófiájának híve volt, de aztán úgy vélte, hogy a keresztyén hit a legjobb filozófia. A „filozófia” annak idején nem csak egy elvont fogalom volt, hanem inkább „világnézetet” jelentett. Justinusra nagy hatást gyakoroltak a bibliai próféciák, hiszen azok be is teljesedtek. A vértanúk bátorsága is mély hatással volt rá. Ahogy neve is elárulja, maga is vértanú lett, mert 165-ben vagy 166-ban lefejezték.
Justinus leghíresebb tanítása a Logosról szól. Istenről úgy beszélt, mint ahogy azt a platóni filozófiában tanulta: Isten a világ végső oka, ő mindig változhatatlan és őt csal ésszerű gondolkodással lehet megérteni. Amikor az Ószövetségben azt olvassuk, hogy Isten megjelent, akkor nem magára Istenre kell gondolnunk, hanem a Logosra. A görög „logos” szó „igét” jelent. Justinus arra az Igére gondol, amelyben János evangélista ír az inkarnáció előtti Krisztusról (Jn 1,1kk. pl.). Justinus szerint a Logos először az Istenben levő erő volt, de aztán kivált Istenből, megteremtette a világot, amelynek meghirdette Isten üzenetét. A Logos ezért már a Jézus születése előtti időkben is jelen volt a világban, de Krisztusban teljes mértékben megjelent. Azelőtt már megjelent bizonyos emberekben a zsidóknak, de a pogány filozófusok is részesültek a Logosban, mint pl. Heracleitos és Socrates. A régi görög filozófusok sokat tanultak az Ószövetségből. Mindenki, aki a múltban helyesen élt, az a Logos szerint élt, tehát Justinus szerint lényegében már keresztyén volt. Mindenki, aki helytelenül élt, a Logos ellen vétkezett. A Logos az ószövetségi prófétákban is működött, általa szóltak próféciákat Krisztusról, hogy meg fog halni és fel fog támadni. Így munkálkodik a Logos. Ezért az újabb próféciák is, pl. Krisztus visszajöveteléről, elfogadhatók.
Justinus a görög filozófia és a keresztyén hit közötti szintézist akarta megvalósítani. Ez a felfogás hódított az egyházban, s nyomában sokan egyenlőségjelet tettek a keresztyén Isten és a „jó” között. Ebből adódott, hogy szerintük a pogányságban és más vallásokban is megtalálható az isteni kijelentés.
Habár Justinus szerint Jézus a valódi Logos, mégis nagyon kockázatos az ő felfogása, hiszen a bűneset miatt nem maradt sok jó az emberben. A bibliai kijelentésen kívül nem tud az ember igazán tájékozódni ezen a világon. A filozófia – ahogy Platón példájából is kitűnik -, általában saját istenképet farag magának, amelyet nem lehet a „Logosnak” tulajdonítani. A keresztyén hit lényege nem az ismeret, nem a bölcs belátás, hanem a kiengesztelés és a bűnbocsánat, ami csak Krisztus áldozata által lehetséges. Ez viszont olyan dolog, „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett...” (1Kor 2,9).
Justinus tanítása jellemző az apologétákra. Legtöbbüknél intellektualista vonásokat találunk. A filozófusok ellen védték a hitet, ezért átvették az ellenfél nyelvezetét és fegyverzetét. Így nem lehetett kizárni annak veszélyét, hogy a keresztyén hit filozófiává váljon, olyan erkölcstanná, amellyel „egyet kell érteni”, amely bizonyos etikai követelményekkel jár. Ez már valóban nem áll távol a görög filozófiától. Egyéb vonások is felfedezhetők az apologéták tanításában:
-a mindenható Atya Isten az apologétáknál nem áll távol a görög monoteizmustól. Ezenfelül a görög platonisztikus istenfogalmat is átvették: Isten a változhatatlan Lét, amely a világgal szemben áll. A teremtés a Logos munkája, így kialakul a kapcsolat Isten és a teremtés között, a fenti és a lenti világ között. A Logos ebben az esetben nem Isten Fia, nem Isten maga, hanem egy isteni erő, vagy egy teremtmény, amely Istenből származik.
Az apologétákat lehet nevezni az első valódi „teológusoknak”. „Hibákat” azonban ők is vétettek. Az egyik az volt, hogy összekeverték a bibliai „Logos” fogalmát a görög Logos-gondolattal. A görög filozófiai „Logos” és a bibliai Krisztus azonosítása a legerősebb hellenisztikus befolyás a gondolkodásukban.
Ennek komoly következményei is voltak a későbbi dogma-harcokban, hiszen voltak, akik Krisztus istenségét kétségbevonták. A keresztyén hit nem abban különbözik más vallásoktól, hogy az Istenről, az emberről, vagy a megváltásról mond valamit, hanem az a döntő különbség, hogy a keresztyén hitben egy személy áll a középpontban, abból indul ki minden és vele fejeződik be minden: Krisztust mint személyes Megváltót kell elfogadni. Olyan valaki, aki csak ember vagy egy „isteni lény” nem állhat egy vallás középpontjában. Ezért a keresztyén egyház mindig hangsúlyozta, hogy Krisztus nem csak jó ember és isteni lény volt, hanem Ő volt az Isten Fia, aki emberré lett. Enélkül a keresztyén hit értelmetlenné válik.
-Az apologéták tanításának második jellemzője az, hogy szerintük a keresztyénség a legjobb erkölcsi törvény; ezt már az apostoli atyáknál is láttuk.
-A harmadik a halhatatlanság fontossága, ami szintén kapcsolódik a görög szellemiséghez: az nyeri el az örök életet, aki megtartja az Isten törvényét. A testi feltámadás a görögök számára elfogadhatatlan.
-Az apologétáknak a keresztyén hit kifejezetten megváltás-vallás volt. Itt szembeszálltak a hellenizmussal, mert az apologéták ragaszkodtak ahhoz, hogy nem a filozófia által, hanem csak a Krisztusban való kijelentés által lehet biztos az ember az üdvösségéről.

Összefoglalva: az apologéták a keresztyén hitet akarták védeni és képviselni a filozófiailag képzett kortársak előtt. Túlzás lenne azt mondani, hogy ők csak rontották a helyzetet (A. v. Harnack), de azt láthattuk, hogy túlságosan készek voltak a kompromisszumra. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Március 30. - 22:42:49
O0
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 07. - 21:44:17
II.10. A korai katolikus egyházatyák és teológiájuk


Az apologéták tevékenysége után az óegyházban továbbfejlődik a teológiai gondolkodás. Igyekeznek a bibliai kijelentést megérteni és megfogalmazni úgy, hogy a megértett üzenetet ne igazítsák hozzá koruk filozófiai gondolataihoz. Különösen nagy hangsúlyt helyeztek a megváltás gondolatkörére.

II.10.1. Irenaeus (140 – 180/200)

Az első nagy „egyházatya” Irenaeus volt, aki valószínűleg smyrnai Polycarpus tanítványa volt. Kis-Ázsiából származott, ezért görögül beszélt. 178-tól Lyonban (ma Franciaország) presbiter lett, később pedig püspök. Az egyházban és a teológiában annak idején még mindenütt használták a görög nyelvet, bár a latin nyelvűség is terjedőben volt. Irenaeus legfontosabb könyve, amely megmaradt, a gnosztikus eretnekség ellen szól: Adversus haeresis. Irenaeus nem akart filozófus lenni, hanem pásztor és hitvédő. Amikor az egyházi tanítást összefoglalta, a gyülekezeteknek akart világos útmutatást adni. Hangsúlyozta:
-a teremtés és a megváltás egységét: az Atya „két kézzel” teremtette a világot;
-az Atya, Fiú és Szentlélek egységét;
-a történelem hármas felosztását: a bűneset után az Ószövetség kora jött, aztán az Újszövetség ideje, a harmadik szakasz pedig az örök élet lesz, amely szerinte azért bizonyos kontinuitásban lesz az előző szakaszokkal.
Irenaeus az első nagy teológus, aki nemcsak hivatkozik a Bibliára, hanem a Bibliát minden értelemben elégségesnek is tartja, mellette nincs szükség másra. Az egyház csak így őrizheti meg valóságát. A Szentlélek teremti meg a hit egységét az egyházban. Ezen a téren jelentős különbség van Justinus és Irenaeus között: Justinus azt tartotta feladatának, hogy mindent megmagyarázzon, Irenaeus viszont a kijelentésre hivatkozik, az apostoli tradícióra és a Szentlélek munkájára.
Ami a megváltást illeti, Irenaeusnál is görög vonásokat találunk: Krisztus megváltja az embert a halandóságtól és a mulandóságtól, hiszen a halhatatlanság tipikus isteni tulajdonság. Ezért az embert isteníteni kell, hogy halhatatlan lehessen. Krisztusban, a Logosban egyesül Isten az emberrel. Ezért Irenaeus szerint nem a Húsvét, hanem a Karácsony a központi tény az üdvtörténelemben.
Krisztus mint a második Ádám megismétli az emberi életnek minden szakaszát (recapitulatio). A megváltás ezért megváltás a halhatatlanságra (fizikai megváltástan). Irenaeus szerint a sákramentumok által részesülünk a megváltásban (ld. fentebb Ignatiusnál: az úrvacsora gyógyszer a halhatatlanságra!). Ez a tanítás a keleti keresztyén egyházban alapvető tanítás lett és maradt: Krisztus azért lett emberré, hogy mi ezáltal megistenülhessünk.
Ebben az összefüggésben Irenaeus „Krisztus követéséről” is beszél. Krisztus követte Ádámot: mindenben, amiben Ádám engedetlen volt, ő engedelmességet tanúsított. Keresztfáig menő engedelmességével elvette azt az átkot az emberiségről, amely rajta volt azóta, hogy az első ember  evett a jó és gonosz tudásának fájáról az Éden kertjében. Ahogy Krisztus követte Ádámot, úgy kell nekünk is Krisztust követnünk – imitatio Christi! (folyt. köv.)

Jos Colijn   
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 09. - 16:20:43
II.10.2. Kérdések a Szentháromság Egy Istenről – Justinus; dinamikus és modalisztikus monarchianizmus; Irenaeus


Az óegyházban először az etika kapott nagy hangsúlyt. A keresztyén hit fejlődéséhez és mélyítéséhez természetesen hozzátartozott a hitnek a megfogalmazása is: fiataloknak és új keresztyéneknek kellett megmagyarázni a hitet. Az is szükségessé vált, hogy bizonyos tanbeli kérdésekkel foglalkozzanak. Egyre több tévtanítás keletkezett, ezért a hitet védeni kellett és pontosabban megfogalmazott tantételekre volt szükség. Már a II. század végén aktuálissá vált az Istenről szóló tanítás tisztázása, ugyanis a platonista filozófiában és a gnózisban is sok olyan elképzelés élt Istenről, amely a bibliai kijelentéssel összeegyeztethetetlen volt.
Az egyházatyák sem voltak azonos véleményen ebben a kérdésben. Justinus pl. azt mondta, hogy az Atyát, Krisztust, az angyalokat és a Szentlelket kell imádni. Már a felsorolás sorrendje is problematikus. Ez még nem jelenti azt, hogy Justinus gnosztikus vagy tévtanító lenne! Krisztusról éppen Justinus mondta ki, hogy Ő egy „második Isten”. Itt látszik, hogy a Biblia alapján, különösen az Újszövetség alapján megértették, hogy Isten nem csak az egy Isten, aki a mi elképzeléseinkbe még valahogy belefér, hanem hogy az egy örök Istenben három hypostasis, egymástól különböző, önálló „Személy” is van, amely már az emberi értelmen felül áll. Mégis, ennek a tanításnak komoly újszövetségi háttere van.
Voltak az egyházban, akik tiltakoztak ez ellen a vélemény ellen, amely szerintük pluralizmushoz vezethet, mert a végén nem egy, hanem több Istenről lesz szó, ami elfogadhatatlan. Ez a tábor éppen ezért a monoteizmusért harcolt. A háttérben egyrészt meghúzódtak azok, akik nem fogadták el Krisztus Istenségét, hogy Ő ugyanúgy Isten, mint az Atya. Másrészt érezhető a görög befolyás is a tiltakozásban, mert ha elismerik a Szentháromságot, akkor Istent már nem lehetne „megérteni”, és nem lehetne a hellenisztikus monoteizmusba beilleszteni. Ezek az emberek a monarchianizmust képviselték. Két nagy csoportjuk más-más felfogást képviselt:
1. Dinamikus monarchianizmus: az irányzat követői vallották, hogy Krisztus (és a Szentlélek) lényegében nem volt Isten, hanem az ember Jézusban csak egy személytelen isteni erő munkálkodott. Isten örökbe fogadta az ember Jézust, így Isten istensége átfolyt Jézusba. Jézusból egy „félisten” lett, vagy a keresztelésekor vagy a feltámadása után. Ezeknél a teológusoknál észrevehető a gnosztikus befolyás abban az értelemben, hogy Jézust és a Szentlelket az aeonok közé sorolták be. Szintén gnosztikus hatásra alakult ki az a gondolat, hogy Krisztusnak nem volt saját emberi teste, csak az ember Jézusban lakott, de a keresztrefeszítés előtt Krisztus elhagyta Jézus testét. Így a keresztfán nem Krisztus halt meg, hanem csak az ember Jézus (doketizmus).
Ennek az irányzatnak a megalapítója a két Theodotius volt; az egyik tímár, a másik pedig pénzváltó volt. Mindketten a II. század végén tanítottak. Egy későbbi képviselője Samosatai Pál volt (272 után), aki szerint Jézus az isteni Logos által megistenült, azért lehet őt imádni.
2. Modalisztikus monarchianizmus: akiket ehhez a csoporthoz lehet sorolni, azok úgy vélték, hogy csak egy Isten van, aki három különböző módon jelenti ki magát, úgy mint Atya, mint Fiú és mint Szentlélek. Ahogyan egy férfi lehet egyszerre édesapa, kereskedő és presbiter, úgy Istennek is több „szerepe” van, több „álarca” - ahogy mondták. Egyértelmű itt is az a racionalista beállítottság, amely érthetővé kívánta tenni Istent.
Ennek az irányzatnak első képviselői Noetus és Praxeas voltak, de náluk jelentősebb volt Sabellius (200). Az óegyházban rögtön észrevették, hogy ez a felfogás bibliai szempontból lehetetlen, hiszen Sabelliusnak minden textust félre kellett tennie, amelyben Krisztus az Atyához imádkozik, és amelyben bizonyságot tesz az Atyáról. Ráadásul ennek a tanításnak az lenne a következménye, hogy az Atya halt meg a keresztfán (patripassianizmus), amely szintén elfogadhatatlan.
Mindebből kitűnik az, hogy mennyi mindent kellett átgondolni abban az időben. A II. század végén Irenaeus volt az első, aki kezdte világosabban  látni a dolgokat. Nála két fővonalat láthatunk:
-Egyrészt hangsúlyozta Isten Lényének az egységét, de úgy, hogy amellett beszélt az Igéről és a Bölcsességről is, mint örökkévaló hypostaseisről, „Lényekről”-ről. Irenaeus szerint Isten már a teremtés előtt „kiengedte” magából az Igét és a Bölcsességet.
-Másrészt, amikor Irenaeus Isten megváltó munkájáról beszél, akkor Krisztusról is szót ejt: Isten az üdvtörténelemben egyre világosabban jelenti ki magát, a megváltásban az Atya Isten és Krisztus munkája látható. A Szentháromság léte tehát az üdvtörténet szempontjából válik nyilvánvalóvá.
Irenaeusnál minden az Atya Istennel kezdődik; őt követi a Fiú, majd a Szentlélek. Ez az elgondolás tükrözi az első évszázadok látásmódját, a subordinatiós elképzelést, ami azt jelenti, hogy az Atya Istennek alá van rendelve a Fiú és a Fiúnak a Szentlélek. Csak később alakult ki a Szentháromságtan abban a formában, ahogyan azt ma is hiszi és vallja a keresztyén egyház. (folyt. köv.)

Jos Colijn     
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Április 09. - 20:17:54
O0
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 18. - 09:39:36
II.10.3.Tertullianus (160-220); Szentháromságtan; aszkézis


Jelentős volt Tertullianus teológiai munkája is. Apja katona volt, és amikor Tertullianus felnőtt korában megtért, életcélja a militia Christi lett; szolgálni Krisztus katonájaként. Mint képzett jogász vette szóban és írásban védelmébe a keresztyén hitet. Tertullianus több szempontból nevezetes. Ő volt az, aki először írt latin nyelven teológiai könyveket. Ezáltal ő teremtette meg a latin egyházi nyelvet és a teológia latin terminus technikusait.
Egyik leghíresebb irata az Apologeticum – Hitvédelem. A könyv a keresztyén ember pogány istenek ellen folytatott harcáról szól. Ezek az istenek démoni alakban vannak jelen a világban. Ez a harc nem reménytelen, mert minden ember, aki Isten kijelentését hallja és nincs a filozófia által elrontva, a keresztyén üzenet valóságát be fogja látni. Tertullianus szerint a filozófusok az eretnekek atyái. A keresztyén hit azért szavahihető, mert emberi szempontból nézve bolondság. Tertullianus itt bizonnyal Pál apostol szavaira gondolt (1Kor 1,18).
Tertullianus harcolt a tévtanítók ellen, így pl. Marcion ellen, aki éles különbséget tett az ószövetségi és az újszövetségi Isten között. Egy Isten van, mondja Tertullianus, de az üdvtörténet érdekében az egységből háromság lett: egy isteni „lényeg” (substantia) van, de három „személy” (hypostasis) van az egy Istenben. A három egy, de nem ugyanaz. Egyébként: Tertullianusnál is találkozunk a subordinatio gondolatával, amikor a Szentháromságot meg akarja magyarázni. Ez a kérdés csak a IV. században nyer majd pontosabb és helyesebb megfogalmazást.
Tertullianus foglalkozott még az egyházról szóló tanítással is, de a legtöbb műve az etika és a keresztyén élet területein adott eligazítást. A keresztyén tanítás mellett nagy figyelmet fordított a keresztyén fegyelemre is. Tertullianus szerint minden keresztyénnek aszkétának kellene lennie. Az aszkézist mindenkitől kérhetjük – mondja, mert mindenkinek van szabad akarata és a Szentlélek is megígérte a segítségét. Az aszkézis legmagasabb formája a vértanúság. A mártíromság jutalma a mennyek országa. A mártírhalál elégtétel (satisfactio), minden bűnért. A mártír kibékíti Isten haragját és ismét Isten szeretetében részesül. Ez az aszkétára is érvényes, bár kisebb mértékben.
Itt is észrevehető, hogy az első századokban sok területen keresték a kiutat. Tertullianus helyesen ismerte fel a megszentelődés fontosságát, de erről vallott felfogása oda vezetett, hogy az ember a saját jó cselekedeteivel akarta kiérdemelni az üdvösséget. Ezért a Krisztus engesztelő áldozatának jelentősége elhomályosult. Tertullianus tökéletes életre sarkallta kortársait, mert ő azon a véleményen volt, hogy a tökéletes élet már itt a földön elérhető. Nem véletlenül került később a montanisták körébe. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 22. - 13:50:06
II.10.4. Origenes (184-254); exegetikai módszerek; teológiai tanítás


Az óegyház egyik leghíresebb teológusa Origenes volt. Keresztyén családból származott, szemtanúja volt édesapja mártírhalálának. Filozófiát tanult, mert apologéta akart lenni. Alexandriában tanított egy katechétaképzőn, de problémái voltak az egyház vezetőségével, ezért Caesareaba ment, ahol saját iskolát alapított. A görög nyelvű egyházban nagyon híres lett. 254-ben halt mártírhalált Decius alatt. Már életében is sok ellentmondásos vélemény kísérte tevékenységét, több zsinaton eretneknek nyilvánították. Teológiai gondolatai halála után is hatottak, különösen Keleten. Egy 543-ban tartott zsinaton hivatalosan elítélték és azóta is eretneknek számít. Ez az oka annak, hogy írásaiból csak kevés maradt fenn, mivel az eretnekek iratait szokás volt elégetni. Nagyon fontos volt az a hatnyelvű Ószövetség-kiadása, a Hexapla, amelyben az eredeti héber szöveg mellett oszlopokban helyezte el a különböző fordításokat.
Origenes elsősorban exegézissel foglalkozott és sajátos exegetikai elvei voltak. Az egyszerű bibliai textus mögött szerinte mindig rejtőzik egy mélyebb jelentés is, amelyet az exegétának fel kell derítenie. Nézetei szerint három jelentése van a bibliai szövegnek: egy szószerinti, testi jelentése; egy etikai vagy szellemi jelentése és egy allegorikus-misztikus vagy lelki jelentése. Ennek a szemléletnek az lett a következménye, hogy nála a Biblia történelmi valósága háttérbe szorult. Nem a leírt történet a fontos, hanem annak „mélyebb értelme”. Így az Ó- és Újszövetség közötti különbség jelentéktelen lett.
Origenes a filozófiát csak eszköznek tartotta, amelyet az evangélium védelmében fel akart használni. Ennek ellenére jelentős szerepet kapott teológiai rendszerében a filozófia, különösen a platonizmus.
Origenes nevéhez fűződik az egyháztörténelem első nagy dogmatikai kézikönyve a Peri Archoon (latin címe: De principiis), amelyben a keresztyén világnézet rendszerét akarta megírni. Művére erős hatást gyakorolt a hellénizmus vallásfilozófiája.
Origenes elismerte és támogatta az egyház harcát a gnózis ellen, de a platonista vallásfilozófiát felhasználta. Szerinte Isten először egy birodalmat teremtett szellemi lényekkel, akik Istennel harmóniában éltek. Szabad akaratuk bűnbe sodorta őket és emiatt testet kapva, az anyagi világba kerültek (amely Origenes szerint nem feltétlenül rossz dolog). Attól függően, hogy mennyire voltak bűnösök, megváltoztak. Így lettek arkangyalok, angyalok, emberek és ördögök. A bűneset tehát egyetemes volt. Egy korábbi világban elkövetett bűn következményeként jöttek létre a világban tapasztalható különbségek és ellentétek. Mindez tehát nem véletlen baleset volt, hanem Isten ezt előre tudta, de nem akart ennek elébe vágni, mert az sértette volna a teremtett lények szabad akaratát. A bűneset célja pedagógiai volt: mindenkinek lehetősége van Istenhez visszatérni, mert ez az emberi szabadság elvéből adódik. Amikor majd mindenki (angyalok, emberek, ördögök) saját akaratából ismét aláveti magát Istennek, vissza fog térni az eredeti boldog állapot (apokatastasis pantoon). Lehet, hogy ez a folyamat örökké fog tartani, mert a visszatérés nem csak ebben az életben lehet, hanem más világokban is, ahol szintén fennáll a visszatérés lehetősége. Főleg emiatt a tanítás miatt ítélték el 543-ban. Nem is csoda, mert itt a történelmi bibliai kijelentés már alig szerepel, amelyben egyértelmű, hogy a halál után már nincs lehetőség a megtérésre (pl. Lk 16,19k).
A megváltáshoz Origenes szerint is szükség van egy Közbenjáróra. Isten az „egyetlen” és „mozdíthatatlan” Isten. A világ sokfélesége és Isten egysége közötti távolságot a Közbenjárónak kell áthidalnia, aki szerinte a Logos, a Krisztus, aki valóságos ember és mint Fiú, valóságos Isten is.
A megváltás szerinte szabadítás az ördögi hatalmaktól: minden ember körül folyik a harc Krisztus és a világi hatalmak között (Ef 6,12). A bűntől való szabadítás azt jelenti Origenesnél, hogy szabadítás a világ erőitől. Amikor Krisztus meghalt, látszólag a Sátán győzött, mert a halál és a Sátán egy. De Krisztus feltámadása által legyőzte a Sátánt. A hívőknek az a feladatuk, hogy a vértanúk példáját követve, ezt a győzelmet folytassák a Sátánnal való küzdelemben. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 22. - 20:36:03
II.10.5. Egyházfegyelem és bűnbocsánat; Kallist és Hippolytus; Cyprianus (200-258) és Novatianus


A már Tertullianusnál is felvetődő kérdés, hogy mi lesz azokkal a keresztyénekkel, akik megtérésük után komoly bűnbe estek, a későbbiek során Rómában és máshol is nagy vitákhoz vezetett. Az egyház népegyházzá vált; olyan tömegek csatlakoztak hozzá, amelyek nem éltek komoly keresztyén életet. Vitathatatlan, hogy a megtérés és a keresztség után még mindig megmaradt a bűn az emberek életében. Ezért az egyház feladatának érezte, hogy ezt a gyónással szabályozza, amelyben az emberek felmentést, bűnbocsánatot kaphattak elkövetett bűneikre. Rómában kezdték el a nyilvános gyónás gyakorlatát, amelynek elégtételi erőt tulajdonítottak.
A III. század elején Kallist római püspök (217-222 között töltötte be a püspöki tisztet) azzal erősítette tovább a – már egyébként is nagy – püspöki hatalmat, hogy a püspöki bűnbocsánat jogkörét a „kisebb bűnök” mellett a halálos bűnökre (ti. bálványimádás, gyilkosság, paráznaság, stb.) is kiterjesztette. Így pl. a házasságtörőket is engedte gyónni. Kallist szerint az egyház Nóé bárkájához hasonlít, amelyben egyaránt voltak tiszta és tisztátalan állatok. Nagy ellenfele a teológiailag jól képzett Hippolytus volt, aki Kallist intézkedései miatt ki is vált az egyházból.
A bűn és az egyházi felmentés kérdése ismét aktuálissá vált az üldözések idején, például Karthago környéken, ahol Cyprianus volt a püspök. Cyprianus 246-ban tért meg, 249-ben lett püspök és 258-ban halt mártírhalált.
Decius császár uralkodása alatt, amikor az első államilag szervezett keresztyén-üldözések zajlottak, Cyprianusnak is el kellett bújnia, de írásban tovább vezette az egyházat. Amikor az üldözések véget értek, a Krisztus-tagadóvá válók (lapsi) azoktól kérték visszafogadásukat az egyházba, akik helytálltak, és hitüket megvallották (confessores). A mártírokról azt tartották, hogy ők „közelebb” állnak Krisztushoz (ld. István vértanú példáját!) és közvetlenül a Lélek vezetése alatt állnak.
Cyprianus nem helyeselte, hogy ez a döntés az állhatatosak jóváhagyásától függjön. Félt attól, hogy a gyakorlatban kialakul egy „elitkeresztyénség”, amely lenézi a gyávákat. Szerinte ebben a kérdésben csak a püspök dönthet. Ráadásul – ahogyan korábban a római gyülekezetben – olyan hitvallók (confessores) is voltak, akik senkit sem akartak visszafogadni, sőt közülük többen Cyprianust is lenézték, mert elbújt az üldözések idején.
Cyprianus világos és kemény álláspontot képviselt a búcsúra nézve, amely közel állt Tertullianus véleményéhez. 251-ben kijelentette, hogy azokat, akik tényleg áldozatot vittek a császár tiszteletére, csak életük végén lehet visszafogadni („hosszú búcsú” után). Amikor 253-ban újabb üldözések fenyegették az egyházat, elnézőbb lett, és azt mondta, hogy azoknak, akik a múlt üldözései közben elbuktak, most újra lehetőségük van helytállni. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha az egyház visszafogadja őket és a sákramentumokban is részesülhetnek.
A római gyülekezet egyetértett Cyprianussal, és ezért Novatianus római presbitert kizárták az egyházból, mert ő azt vallotta, hogy akik megtagadták hitüket, azokat soha nem lehet visszafogadni. Novatianus és követői ellenegyházat állapítottak. Cyprianus lényegében közel állt Novatianushoz – ő sem akart mindenkit csak úgy visszafogadni -, de az egyház egységét mindenképpen meg kívánta őrizni.
A De catholicae ecclesiae unitate (251) című könyvében összefoglalta véleményét az egyház egységéről. Ebben leszögezi, hogy az egyház tisztasága érdekében keményen fel kell lépni az eretnekek és a szakadárok ellen. Az egyház – a látható egyház, amely a püspökök vezetése alatt áll.
Egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus). Az egyház egysége Péter apostolon nyugszik – a püspökök képviselik Pétert; ők az egység őrzői. A püspök az egyházban van, az egyház pedig a püspökben. Aki nincs a püspökkel, az nincs az egyházban. Akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem lehet Atyja! Az egység megtörése még a tagadásnál is nagyobb bűn, mert a tagadással az ember csak egyszer vétkezik és csak magát sérti, de aki az egyháztól szakad el, az állandóan bűnben él és a közösséget sérti meg. A „confessor” azért lehet állhatatos, mert ehhez az egyháztól kapja az erőt. Egyházon kívül nincs valódi mártírság. Az egyházon kívül még a sákramentumokat sem lehet kiszolgáltatni. Ezért az egyházon kívül kiszolgáltatott keresztség elfogadhatatlan. Ezt a tanítást 256-ban egy zsinaton el is fogadták.
Cyprianus gondolkodása nagy hatású volt az óegyházban és a középkori egyházban. Az egyház egységéért előtárt védőbeszéde valóban nagyon fontos, de Cyprianus itt túllőtt a célon. Ha valaki a püspököt kritizálta, az már bűnnek számított. Cyprianus a keresztyén hitben az egyházat tette az első helyre, az egyház anyaságát pedig Isten Atyasága elé helyezte. A keresztség az egyház tulajdonává vált, és a sákramentum annak kiszolgáltatójától függött. Az egyház üdvintézmény lett: az egyház a püspök döntése alapján rendelkezik a kegyelemmel.
Csak a következő évszázadban látták be – különösen is Augustinus tanítása nyomán -, hogy nem az egyház, hanem maga Krisztus részesít a keresztség sákramentumában, ezért elsősorban nem a sákramentum kiszolgálójára, és annak „szentségére”kell figyelni, hanem Krisztusra kell nézni! (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Április 22. - 22:04:44
O0
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 29. - 19:47:20
II.11. Az egyház a IV. században

II.11.1. Egyház az új helyzetben (I) - Nagy Constantinus; az üldözések véget érnek; Julianus Apostata

Miután az üldözések véget értek, az egyház teljesen más helyzetben találta magát. A Nikomédiai (311) és a Milánói türelmi rendelet (313) következtében vallásszabadság lett a Római Birodalomban, ahol a IV. század elején több uralkodó osztozott a hatalmon. Diocletianus idejétől kezdve négy "tetrarchus" volt. Constantinus 325-től uralkodott újra egyedül, miután Maxentiust legyőzte 312-ben Róma mellett. A csatát és Constantinus megtérését együtt szokták emlegetni. A történészek különböző változatokban mondják el, hogy Constantinus álmában vagy látomásban látott egy keresztet és hallotta a szózatot: "ebben a jelben győzni fogsz." A csata után már csak Constantinus és Licinius maradt az uralkodó. Mindketten egyet értettek abban, hogy a keresztyének és a pogányok kapjanak vallásszabadságot.
Sokat vitatkoznak azon, hogy őszinte keresztyén volt-e Constantinus. Tény az, hogy csak röviddel halála előtt keresztelkedett meg, de ez annak idején gyakran előfordult, mert az emberek azt gondolták, hogy a keresztségben bűnbocsánatot kapnak, de az a keresztség utáni bűnökre nem vonatkozik. Azt is figyelembe kell venni, hogy Constantinus már családjában találkozott a keresztyén hittel, ezért a keresztyén hit védelméért tett intézkedéseit nem lehet tisztán politikai döntésnek nevezni. Az egyház gyorsan növekedett, de még nem jelentett nagy politikai erőt a társadalomban, azért kérdéses, hogy mennyire volt előnyös ez a döntés Constantinus számára. Megjegyzendő az is, hogy Constantinus ha korlátozta is a pogány vallásokat, mégsem számolta fel azokat. Ebben a kérdésben fiai másként döntöttek.
Constantinus uralkodó társa, Licinius 322-től váratlanul újabb keresztyénüldözést indított keleten. Constantinus azonban 324-ben legyőzte Liciniust. Később még egyszer kitört az üldözés Julianus Apostata (=a hitszegő) uralkodása idején (361-363), aki a Constantinus előtti korszakot kívánta visszaállítani. Be akarta vezetni a régi hellenisztikus vallást, könyveket írt a keresztyének ellen, akiket - ugyanúgy mint a múltban - egy zsidó szektának tekintett és pl. kizárta az állami oktatásból a keresztyén tanítókat. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Április 30. - 17:43:19
II.11.2. Donatizmus – Caecilianus; Donatus; hitszegés és bűnbocsánat


Amikor az üldözések véget értek, a keresztyéneknek fel kellett dolgozniuk a múltat. Ez nem volt könnyű feladat. Még egyszer tekintsünk vissza a keresztyénüldözések utolsó szakaszára. Diocletianus (284-305) alatt volt az utolsó – és legkeményebb – keresztyénüldözés. 304-ben megparancsolta, hogy minden keresztyénnek kötelező áldozatot bemutatni a császár tiszteletére. Az ellenszegülőket halálra ítélték. Tömeggyilkosságot követve el sok keresztyént kivégeztek.
Decius és Valentianus üldözései elmúltával, 260 után nagy mérvű gyarapodás következett az egyházban. A nyugalmas időszakban tömegesen csatlakoztak az egyházhoz. Amikor Diocletianus alatt mégis üldözések törtek ki, sokan kompromisszumot kötve mentették az életüket. A környezet általában már elfogadta az egyházat, ezért az üldözések idején az emberek gyakran segítettek a keresztyéneken. Így a keresztyének könnyebben ki tudták kerülni az üldözést. (vö. a Cyprianus idejével!)
Az üldözések után Észak-Afrikában, Karthago környékén újra vita kezdődött az árulókról (traditores). A püspök, Mensurius, és annak segítője, Caecilianus is a legkülönbözőbb módokon igyekeztek elkerülni az üldözéseket. Egy későbbi zsinaton ki is mondták, hogy a püspökök között több „traditor” volt, s közéjük tartozott Mensurius, Karthagó püspöke is. Voltak olyanok, akik a Jn 15. alapján azt mondták, hogy „ezeket az ágakat le kell vágni”. Mensurius halála után vita kerekedett az új püspök személye körül. Sokan nem akarták elfogadni a még Mensurius által kinevezett Caecilianust, mert „traditornak” tartották. Caecilianus beiktatása is felháborodást keltett, mert a legtöbb püspök még meg sem érkezett, s már beiktatták. Ez szándékosan történt így, mert több püspök Caecilianus ellen volt, akik aztán nem is tartották érvényesnek a beiktatást. Mindössze három püspök vett azon részt, közülük is egy „traditor” volt, akinek nem is lett volna joga a beiktatáshoz. Személyes ellentét és dogmatikai vita kapcsolódott egybe ebben a helyzetben.
Az ellenállás mozgatója Donatus volt, akiről csak keveset tudunk. Vezetésével Maiorinust választották ellenpüspöknek, és ezzel létrehoztak egy ellenegyházat is, amely Észak-Afrikában hosszú ideig meg is maradt.
Amikor véget értek az üldözések, Nagy Constantinus azt parancsolta, hogy az egyház elkobzott vagyonát mindenütt vissza kell szolgáltatni, „az egyetemes keresztyén egyháznak”. Az üldözések áldozatai kártérítésben részesültek. Ezt az összeget a püspököknek kellett szétosztani. Afrikában azonban két egyház volt! A császár Caecilianusnak küldött mindent, a donatisták pedig azt állították, hogy ők a valódi egyház, ezért maguknak kérték a császári támogatást. A császárhoz fordultak, hogy döntse el a vitás kérdést. A császár teológiai bizottságot hozott létre, és Donatust, aki egyházszakadást követett el, majd újra megkeresztelte követőit, 313-ban zsinati döntéssel ítélték el.
Az Arles-i Zsinat 314-ben ezt a zsinati döntést megerősítette, a császár tanácsára. Arles-ben kitűnt, hogy az egyház döntésképtelen a kérdésben és a választ a császártól várták. Az itt hozott döntések nagyon fontosak lettek. Lényegében Cyprianus túlzásait tették helyre: nem szabad senkit újra keresztelni, ha már egyszer – akár az egyházon belül, akár az egyházon kívül – a helyes formulával (az Atya, Fiú és Szentlélek nevében) meg van keresztelve. Továbbá: a sákramentum érvényessége nem a tisztségviselő szentségétől függ, hanem Istentől. A „traditor”- kérdésben úgy döntöttek, hogy azt a traditort, aki ellen rendelkezésre állnak a bizonyítékok, meg kell fosztani tisztségétől. De minden szolgálat, amit addig elvégzett, érvényes marad.
A donatisták többször fordultak a császárhoz, de a császár a zsinati döntéseket érvényesnek tartotta. Végül mégis foglalkozott a kérdéssel, de megint Caecilianusnak adott igazat. 316-321 között az állam fellépett a donatisták ellen és elvette templomaikat, de aztán békén hagyták őket. Sok helyen a donatista ellenegyház ugyanolyan erős volt, mint maga az egyház.
A donatisták egyháztana különleges volt. A középpontba az egyház szentségét állították, amelyet védeni kell. Ha valaki bűnt követett el, pl. megtagadta a hitét, akkor az Szentlélek elleni bűnnek számított. Ezért ki kellett zárni az egyházból, mert különben az egész egyház tisztátalanná válik. A bűn fertőző és örökölhető. A „traditor” helyét sós vízzel kellett megtisztítani. Az egyik vád az volt, hogy a traditorok odaadták az államnak a szent könyveket, s ezzel maguk is elvesztették a Szentlelket! Csak azt az egyházat lehet valóban egyháznak nevezni, amely meg tudja őrizni a szentségét. Egy évszázaddal később Augustinus megint ellentétbe kerül majd a donatista felfogással. (folyt. köv.)

Jos Colijn   
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Május 12. - 21:59:15
II.11.3.Egyház az új helyzetben (II) – a vasárnap ünneplése; Konstantinápoly és Róma; Donatio Constantini


Constantinus stabil helyzetet teremtett az egyház számára a társadalomban. Az egyházi tisztségviselők mentesültek a katonai szolgálat alól, a püspökök a gyülekezeti ügyekben megkapták az intézkedési jogot. Egyházi tisztségviselők birósági ügyeiben nem a világi biróság, hanem az egyházmegyei zsinat lett az illetékes testület. Constantinus nevéhez fűződik a vasárnap munkaszüneti nappá nyilvánítása.
A vasárnap tiszteletben tartásáról az Újszövetség is ír (ApCsel 20,7; 2Kor 16,2 stb.). A II. századból vannak biztos adataink arról, hogy a keresztyének vasárnaponként tartják összejöveteleiket (Justinus Martyr 165). Tertullianus (220) említi, hogy a vasárnap az öröm napja volt a keresztyének számára. A vasárnap ünneplése ekkor már jellemző volt a keresztyénekre. Constantinus volt az, aki a vasárnapot a Római Birodalomban mint a nyugalom napját bevezette. Felmentést kivételes esetekben csak a parasztok kaphattak.
Constantinus átszervezte az egyházszervezet strukturáját is. A birodalmi beosztás mintájára hivatalos egyházkerületek jöttek létre, amelyek egybeestek a birodalom tartományainak területével. A helyi püspökök fölé területi zsinatokat helyezett. Vitás esetekben azokhoz lehetett fellebezni. A zsinat nevezte ki az új püspököket is. A városok püspökeit „metropoliták”-nak nevezték. Felettük álltak a birodalmi fővárosok „patriárkái”: Rómában, Alexandriában, Antiochiában és Jeruzsálemben.
Constantinus új fővárost is alapított: Konstantinápolyt, ami egyháztörténetileg igen fontos hely lett. Róma, Karthagó, Alexandria és Jeruzsálem mellett 381 óta Konstantinápolyban is működik „patriárkátus”. Constantinus  szerint Konstantinápoly lett a „második Róma”. Az egyenlő rangú pátriárkák közül a konstantinápolyi patriárka volt a legfontosabb egyházvezető Keleten.
Róma egyrészt „hátrányos” helyzetbe került az új császári székhellyel szemben, mert elvesztette központi pozicióját és így politikai befolyása is csökkent. Másrészt: a császártól való távolsága miatt nőtt az önállósága. A konstantinápolyi patriárka ugyan központi helyen volt, de közvetlenül a császári hatalom közelében. Ezért a keleti egyházban a császári és az egyházi állásfoglalás általában egybeesett.
Róma püspökei a konstantinápolyi császári udvart utánozták, de a IV. században szembeszálltak a császári döntésekkel. Ezzel igyekeztek csökkenteni a politikai befolyást és megőrizni az egyházi tekintélyt. Amikor az V-VI. században a nyugati birodalom összeomlott, és elkezdődött a germán népek bevándorlása a birodalom területeire, a pogány népek úgy tekintettek a római egyházra, mint az ősi római birodalom képviselőjére. A birodalmi központtól messzire került Róma önálló tekintélyre tett szert.
A korai középkorban az egyháztörténet leghírhedtebb koholmányát találták ki Nagy Constantinusszal kapcsolatban: az ún. Donatio Constantini-t. Azt állították, hogy Constantinus valamikor bélpoklos volt, és Sylvester római püspök csodát téve meggyógyította. Constantinus aztán megtért és hálából elismerte a római püspök elsőbbségét az egyházban és a világi hatalom fellett is. A római püspöknek ajándékozta a hatalmas lateráni palotát és a nyugati birodalom feletti hatalmat is. Ezért a császár Konstantinápolyba vonult, hogy átadja helyét a római püspöknek. Ezt a mesét évszázadokon keresztül elhitték, amíg a humanista Laurentius Valla a XV. században bebizonyította, hogy koholmány az egész.
Ha a Donatio Constantini nem is történt meg, abban visszatükröződik az, ami történt: kialakult a nyugati egyház önálló helye a birodalomban. A nyugati egyháznak sikerült megszabadulni az államhatalomtól, amely Keleten a mai napig megmaradt. Constantinus még mindenkinek – Nyugaton és Keleten – Isten küldötte volt, aki Isten akaratát teljesítette a birodalomban. Keleten a császárok és a későbbi világi uralkodók örökölték ezt a tekintélyt: az orosz cárok pl. a középkorban szintén átvették a hatalmat az ortodox egyházban. Ők „a harmadik Rómában”, azaz Moszkvában uralkodtak. (Erre a témára később még visszatérünk.) A Constantinus utáni nyugati császárok és királyok már nem rendelkeztek olyan nagy hatalommal az egyházban. Nyugaton a középkorban  állandóan feszültségek voltak és hatalmi harcok folytak az egyház és az állam között, az egyház azonban általában a saját lábán akart és tudott állni. (folyt. köv. )

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Május 13. - 18:28:05
II.12. Dogmaharcok – az ökumenikus (egyetemes) zsinatok és teológiai jelentőségük


A IV-V. századi dogmaharcok a legismertebbek közé tartoznak. Az egyház zsinatai ekkor fogalmazták meg a Szentírás alapján, hogy mit kell hinni Istenről, Jézus Krisztusról és a Szentlélekről. Az egyháznak pontosabban kellett megfogalmaznia a bibliai kijelentésből felismert hittitkokat. A dogma célja nem az, hogy Istent végérvényesen szavakba „foglalja”, hanem az, hogy emberi szavakkal adja vissza azt, amit a Bibliából megértettünk. A későbbi évszázadokban is tartottak zsinatokat, de azokon már nem vett részt az egész keresztyén egyház. Ezért szoktunk a hét egyetemes vagy ökumenikus zsinatról beszélni. „Ökumenikus” azt jelenti, hogy a „lakott föld egésze”. Annak idején ez az egész görög-római világot jelentette, azokat a népeket, amelyek a római imperium hatalma alatt éltek. Ezeken a zsinatokon részt vettek az akkori (nyugati és keleti) keresztyén egyházak képviselői.
Az első négy zsinat döntései a mai napig érvényesek nemcsak a református és evangélikus egyházban, hanem az ortodox, a római és a görög katolikus egyházban is. Az ortodox egyházban az ötödik, hatodik és hetedik zsinat is fontos maradt. A zsinatok helyszíneiből kitűnik, hogy mennyire fontos volt a keleti „egyházrész” szerepe. Egyetlenegy zsinatot sem tartottak Rómában!

Ökumenikus zsinatok:                         1.  325    Nicea
                                                            2.  381    Konstantinápoly
                                                            3.  431    Efezus
                                                            4.  451    Kalcedon
                                                            5.  553    Konstantinápoly
                                                            6.  681    Konstantinápoly
                                                            7.  787    Nicea

A zsinatok részletes vizsgálata előtt szeretnék rámutatni egy pár dologra:
1.A dogmatikai kérdések igen fontosak voltak az egyház életében, de azért a IV-V. század egyháztörténete nem csak dogmatikai vitákból állt.
2.A dogmaharcok mögött nem csak személyes ellentétek és egyházpolitikai okok húzódtak meg. Igaz, hogy a császárok is beleszóltak a vitákba, de a tárgyalt kérdések lényeges kérdések voltak, és a keresztyénség alapjait érintették. Vajon az, hogy ki volt Krisztus, nem elsődleges kérdés az egyház  számára?
3.A nehéz teológiai kérdésekről zajló zsinati vitákon nem üres szócséplés folyt, hanem komoly teológiai különbségek kerültek elő. Ha nem így lett volna, akkor ezek a harcok nem tartottak volna olyan hosszú ideig és nem zajlottak volna olyan hevességgel. A vitatémák érintették és érdekelték a népet, ahol a szemben álló teológusok állásfoglalásai városok és népcsoportok nézetét tükrözték. Ezért az államnak többször fel kellett lépnie, hogy a népet megnyugtassa. Aki azt hiszi, hogy az akkori egyháztagok nem értettek a teológiai kérdésekhez, az téved. 
4.A keresztyénség alapfogalmairól ellentétes meggyőződésük volt. Arról vitatkoztak, hogy az ember hogyan részesülhet az üdvösségben. Az egyházi identitás világos döntéshozatalt kívánt.
5.A dogmaharcok lényegében már a II. században elkezdődtek. A gnózis és Marcion ellen már akkor meg kellett fogalmazni, hogy kicsoda Isten és milyen viszonyban áll Krisztussal. Az alapfogalmak megléte ellenére, ekkor még nem sikerült egyetértést elérni. Bár az egyetemes zsinatok sem tudtak végleges választ adni a legmélyebb kérdésekre, de üzenetük a mai napig szól. (folyt. köv.)

Jos Colijn

Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Május 13. - 19:00:39
:like:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Május 28. - 20:10:49
II.12.1. Harc a Szentháromság-tanért

II.12.1.1.Arius – Isten egysége; racionalizmus; Krisztus személye; subordinatio; Nicea (325), Constantinus; „homoousios”

Az 1. ökumenikus zsinatot 325-ben Niceaban tartották. Tárgya – röviden összefoglalva – az Atya Isten és Krisztus közötti viszony tisztázása volt. Arius kétségbe vonta Jézus valóságos Istenségét, és azt mondta, hogy csak isteni méltóságban részesült. A zsinaton elítélték Arius tanítását és kimondták, hogy Krisztus, a Fiú (1) az Atya lényegéből, (2) született és nem teremtetett, (3) egylényegű (homoousios) az Atyával.
Hogyan keletkezett a vita? Diocletianus idején heves üldözések kezdődtek az egyiptomi Alexandriában. Az akkori püspök, alexandriai Péter, sokak szerint nem viselkedett elég bátran az üldözések idején. Ha az üldözéskor elfogtak egy gyülekezeti előljárót és meggyilkolták, akkor hosszú időbe került, amíg Péter püspök az üres helyre egy másik előljárót nevezett ki. Végül egy másik püspök, Melitius, saját szakállára körbejárta az egyházkerületet és mindenütt presbitereket iktatott be. Közéjük tartozott valószínűleg Arius is (336). Ebből nagy ellentét lett és sokan kiléptek a hivatalos egyházból, amint azt a donatisták tették Észak-Afrikában. Arius először a radikális párthoz tartozott, de mégis Alexandriában, a hivatalos egyházban kapott presbiteri állást. Közben Péter püspök mártírhalált szenvedett (311), utódja pedig az alexandriai Alexander lett.
Arius mint presbiter lehetőséget kapott arra, hogy az alexandriai fontos teológiai központban tanítson. Teológiai gondolkodásában Isten egysége és transzcendenciája állt a középpontban. Isten abszolút értelemben megváltozhatatlan (vö. a görög isten-fogalommal!). Mindaz, ami Istenen kívül van, csak teremtmény lehet, ezért elképzelhetetlen, hogy Krisztus maga Istentől származzon, hiszen ebben az esetben, Isten nem lenne teljesen egységes és megváltozhatatlan. Ebből a gondolatmenetből kitűnik, hogy a háttérben egy racionalista felfogás állt: mivel az ember nem tudja másként elképzelni, ezért nem tudja másképpen elfogadni. Természetesen felháborodást okozott az, amit Arius Krisztusról mondott. Tanítása összefoglalva a következőket tartalmazta:
-Krisztus, a Logos, egy teremtmény, mert őt Isten – ugyanúgymint a többi teremtményt – a semmiből teremtette, ezért volt olyan idő, amikor az Atya még nem volt Atya;
-Krisztus teremtmény és azért nem is hasonlít az Atya Istenhez, hanem az Atyától idegen;
-a Logos azonban „elsőszülött” a teremtmények között; Isten általa teremtett minden más teremtményt, ezért lehet azt mondani, hogy Krisztus „egyszülött Fia” az Atyának;
-Krisztus Isten terve szerint harcolt és legyőzte a bűnt;
-Krisztust Istennek lehet nevezni, de nem azért, mert magában véve Isten, hanem azért, mert Isten kegyelme által lett azzá;
-Krisztus eleinte nem volt tökéletes, hanem  „megtanulta az engedelmességet”.
Itt a Zsid 5,8-ra hivatkozik. Ez a textus viszont nem mondja, hogy Krisztus engedetlen, ill. bűnös volt, hanem csak arra utal, hogy Krisztus valódi ember volt, aki valóban szenvedett és valóban félt a szenvedéstől, a haláltól. Nehéz volt neki – a tökéletes embernek – elfogadni a bűnösökért való szenvedést és azt, hogy legjobb barátai közül az egyik elárulta, a másik pedig megtagadta!
Arius Antiochiai Lucianus tanítványa volt és sokat tanult Origenes műveiből. Origenes szerint egyrészt egy Istenről van szó, amelyben három személy van. Másrészt pedig csak az Atya Istent lehet teljes mértékben Istennek nevezni. Annak idején még nem kristályosodott ki az Istenről és Krisztusról szóló dogma.
Arius továbblépett az origenesi vonalon: Origenes szerint három hypostasis („személy”) volt, de csak egyetlen Isten. Arius viszont három „Isten”-ről beszélt, de hierarchikus sorrendben. A subordinatio régi jelenség a teológiában, de azzal még nem tagadták Krisztus istenségét. Ez most Ariusnál megtörténik és filozófiai formát kap: szerinte Krisztus nem valódi Isten, és ezért nem ismerhette az Atya Istent. Amit tehát Krisztus kijelentett, az nem elegendő az üdvösséghez. Ezen a ponton Arius ellentétbe került a Bibliával.
A dogmaharcban ezért vált meghatározó kérdéssé: Krisztus Isten-e vagy teremtmény? Ezzel a megváltás lehetősége és ténye közvetlenül összefüggött. Ha Krisztus nem valódi Isten, akkor nem vihette véghez a megváltást. Arius azt is tanította, hogy Jézusnak nem volt emberi lelke, csak „léleknélküli teste”. Szerinte az isteni Logos az emberi lélek helyére lépett. Ezért Krisztus lényegében egy középlény volt: nem valódi Isten és nem valódi ember!
Arius felettese, Alexander az általános egyházi tanításhoz ragaszkodott, amely nem volt minden ponton megoldott, de egyetértettek abban, hogy
-a Fiú öröktől fogva az Atyától nemzetett;
-az Atya és a Fiú két „hypostasis” az egy Istenben;
-ezért Krisztus Isten.
Alexander tehát Origenes subordinatioról szóló tanítását nem vette át. Krisztus Istenségét nem próbálta megmagyarázni, hanem megállapította, hogy a Biblia alapján nem lehet mást mondani. Alexander számára az volt a legfontosabb, hogy Krisztus valóban Isten, ugyanúgy, mint az Atya. 318-ban az Alexandriai Zsinaton Ariust elítélték. Ebből aztán botrány lett, mert Arius elítélését túl keménynek találták sokan. Alexander teológiai támogatói – többek között – Ancyrai Marcellus és Antiochiai Eusthatius voltak.
Közben Nagy Constantinus a birodalom keleti részén is császár lett: 324-ben legyőzte Liciniust! Constantinus felkérte Alexandert, hogy béküljön ki Ariussal. Constantinusnak az volt a fontos, hogy béke legyen a birodalomban, ezért elengedhetetlennek tartotta az egyházban is a békességet. Constantinus szerint az egyház feladata a nép nevelése, hogy az erkölcstelen társadalomból fegyelmezett társadalom formálódjon, hogy a jó vallás mindenütt helyet kapjon, valamint a nép és az egyház a császárért imádkozzanak. Constantinus úgy érezte, hogy az egyházi egység megteremtésében ő volt Isten eszköze.
A kibékülés azonban nem sikerült, mert túlságosan élesek voltak a dogmatikai különbségek. Arius komoly teológiai támogatást kapott Nikomédiai Eusebiustól és Caesareai Eusebiustól, jóllehet néhány ponton ők sem értettek egyet vele.
Caesareai Eusebius, az egyháztörténetírás atyja, jelentős történelmi személyiség volt, aki az új politikai helyzetet, amelybe az egyház került, teológiailag is helyeselte. Eusebius Szentháromság- tanról megfogalmazott gondolatait ismerve nyerhetünk bizonyosságot arról, hogy mennyire nem kristályosodott még ki a világos tanítás a Szentháromságról és Krisztusról. Eusebius egyrészt támogatta Ariust abban, hogy a Logost az Atyától élesen meg kell különböztetni, és ahogyan Arius, úgy ő is tagadta a Fiú örökkévalóságát, illetve úgy tartotta, hogy a Fiú örökkévalósága különbözik az Atya örökkévalóságától. Másrészt azonban Eusebius – Origeneshez hasonlóan - arról is beszélt, hogy a Logos az Atyától nemzetett és nem teremtetett. Ezek alapján Eusebius - a legtöbb egyházi képviselővel együtt - köztes álláspontot foglalt el Arius és támadói között. Ez a csoport a zsinaton végül csatlakozott a császárhoz Arius ellen, de a zsinat után megint a saját álláspontjukat képviselték!
Hozzá tehetjük a fenntiekhez azt, hogy a különböző álláspontok a vita elején még nem körvonalazódtak olyan világosan. A vita folyamán egyre inkább látták, hogy a kérdés dogmatikai tisztázása csak a szélsőségek kikerülésével és a bibliai valósághoz való ragaszkodással sikerülhet.
Az Arius körüli vita hamarosan mindenkit foglalkoztatott. Ezért Constantinus 325-ben összehívta az 1. ökumenikus zsinatot, Nicea városába.Nem tudjuk pontosan, hány résztvevője volt 250 vagy 318 (az 1Móz.14,14 alapján!?). Nyugatról csupán 7 küldött volt, a többiek mind a keleti egyházakból jöttek! Ez nem csoda, mert a dogmaharc keleten folyt, nyugaton kevésbé foglalkoztak  ezzel a kérdéssel. Az egyházi küldöttek még a császári palotában is kaptak szállást. A zsinati üléseket a császár jelenlétében folytatták. Nyilván voltak teológiai tanácsadói is, köztük a hispániai (nyugati!) püspök, Cordobai Ossius, ill. Hosius, aki Constantinus tanítója is volt. Tőle származik valószínűleg a zsinat kulcsszava, amelyet a császár személyesen terjesztett elő: homoousios - a Fiú homoousios az Atyával, ami azt jelenti, hogy egylényegű ill. ,, azonos lényegű”.
A homoousios fogalom fordítás. Az eredeti latin kifejezés azt jelentette, hogy az Atya és a Fiú egy substantiát alkotnak. Ez megtalálható a szintén nyugati Tertullianusnál is!
A zsinat Krisztusra vonatkozó álláspontját a Niceai Hitvallás idevonatkozó szakasza így fogalmazta meg: ,,Hiszünk (…) egy Úr Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből nemzetett egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság. Igaz Istentő való igaz Isten, nemzetett, nem teremtetett, egylényegű (homoousios) az Atyával; aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak (…).”
A Niceai Zsinat ezekkel a gondolatokkal egyértelműen visszautasította Arius teológiai álláspontjait és filozófiai istenképét: Krisztus testtélételét soha nem lehet teljesen megmagyarázni. Fenntartották a bibliai valóságot és titkot: az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
Ariust és két pártfogóját kiközösítették az egyházból. A többi teológus és képviselő aláírta a zsinati döntéseket. Egyébként sok minden ködös maradt, mert nem készült jegyzőkönyv a zsinati ülésekről. Tény az, hogy nemcsak Ariusról beszéltek, hanem az egyház egysége érdekében más kérdésekben is döntést hoztak. A már említett egyházi közigazgatás területi beosztását is Niceában szervezték meg. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Május 31. - 09:27:11
II.12.1.2. Nicea utáni viták – racionalizmus; üdvösségkérdés


A döntés, amelyet Niceában Arius ellen hoztak, nem lett végállomás, hanem újabb viták kiindulópontjává vált. Ez gyakori az egyháztörténetben (és a történelemben is!): a zsinaton megfogalmaznak egy hitvallást vagy egyéb dokumentumot, majd azzal a szöveggel foglalkoznak, újra meg újra olvassák, magyarázzák. Sok időbe kerül, amíg átmegy a köztudatba.
Két csoport maradt a zsinat után:
-Az egyik inkább tudományos (vagy inkább: racionális) módon foglalkozott a kérdéssel, és kritizálta a homoousiost. Ide tartozott a fent említett Eusebius-féle csoport is. A Bibliában világos különbséget láttak az Atya és a Fiú között. Bár a Fiú istenségét nem tagadták, azért Origeneshez hasonlóan az Atyának adtak elsőbbséget.
-A másik álláspont inkább a gyülekezeti szempontból és az üdvösség szempontjából indult ki: ha Krisztus nem valódi Isten és nem egylényegű teljes mértékben az Atyával, akkor a Krisztusban megtörtént megváltás és a Krisztus által történt kijelentés veszélybe kerül! Hiszen a megváltást csak úgy lehet elképzelni, mint Istentől származó ajándékot, amelyet csak Isten maga valósíthat meg. Ha pedig Krisztus nem lenne valóban Isten, nem vihette volna véghez a megváltást. Ez a másik csoport kifejezetten a Niceai Hitvallást és Alexander tanításait vette védelmébe. E csoport leghíresebb teológiai képviselője az Alexander utáni alexandriai püspök, Athanasius volt. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Május 31. - 09:35:56
II.12.1.3. Athanasius (meghalt 373-ban) – élete; harc a homoousiosért; Isten egysége és háromsága; Tertullianus; üdvösség és inkarnáció


A Niceai Zsinat utáni időkben a teológiai harc Arius és Athanasius között folytatódott. Ariusnak sikerült Nagy Constantinussal kibékülni, mert Constantinus látta, hogy az általa kívánt egység az egyházban nem jött létre. Ha hivatalosan el is ítélték Ariust, azért sokan maradtak olyanok, akik a döntést nem tudták teljes mértékben elfogadni. Constantinus ezért Alexandertől kérte, hogy fogadja vissza Ariust régi posztjára – Alexandriába! Ezt a kérést Alexander már nem teljesíthette, mert 328-ban meghalt. Utódjának, Athanasiusnak viszont az volt az egyértelmű válasza, hogy akit mint eretneket elítéltek, és az illető nem változtatta meg véleményét, nem lehet visszafogadni. Ennek következtében 335-ben Athanasiust felfüggesztették tisztségéből és száműzték Trierbe.
Nagy Constantinus halála után II. Constantinus lett a császár Nyugaton, aki megkegyelmezett Athanasiusnak, de a Keleten uralkodó Constantius – a közben szintén meghalt – Arius oldalán állt. Zavaros idők következtek. Athanasiust legalább négyszer száműzték, összesen 17 évig volt távol.
A helyzet a következő volt: Alexandria és Róma Athanasiust támogatta. A keleti egyházak, bár nem képviseltek kifejezetten ariánus véleményt, a niceai döntést mégsem tartották be, s Athanasius ellen foglaltak állást. A nyugati császárnak sikerült többször is elérnie, hogy Athanasius visszatérhessen, de a konfliktusok ismét kiújultak, amelyeket többször fegyveresen oldottak meg. Athanasius helyzete 353 után még nehezebb lett, mert akkor Constantinus – Athanasius ellenfele – uralkodott az egész birodalomban.
Miért volt Athanasius annyira „nyakas”, hogy inkább vállalta a száműzetést, mint hogy Arius véleményét eltűrte volna? A válasz erre az, hogy Athanasius Ariussal való harca nem egy elvont teológiai kérdésről szólt, hanem magáról az üdvösségről.
Athanasius a „homoousios” kifejezésben két dolgot tartott fontosnak:
-azt, hogy a Fiú valódi Isten, ugyanúgy Isten, mint az Atya;
-azt, hogy Isten annak ellenére, hogy Atya, Fiú és Szentlélek, mégis csak egy Isten.
Athanasius elsősorban Isten egységére koncentrált. Athanasiust az ember megváltásának teológiai kérdése érdekelte. Ezért a niceai döntést nemcsak Krisztus istensége miatt védte, hanem azért is, mert Isten a teremtést mentette meg Jézus Krisztusban: csak a mindenség Teremtője, aki maga nem teremtmény, tudta az ember megváltását elvégezni. Ha Krisztus a teremtményi oldalon állna, ha ő is teremtmény lett volna, akkor hogyan tudott volna minket megváltani? Athanasius a keleti keresztyénség véleményét tolmácsolta, amikor kimondta, hogy Isten azért lett emberré, hogy az embert istenítse. Ezt csak akkor lehet elképzelni, ha Krisztus teljes mértékben Isten.
Itt egy jellegzetes különbség észlelhető a keleti és a nyugati egyház között: keleten a hangsúlyt az ember fizikai megváltására szokták tenni. Mivel Krisztus emberré lett, az ember megint olyanná lesz, mint ahogy Isten teremtette: halhatatlan és örök élete lesz. Nyugaton az etikai megváltás kapott hangsúlyt: Krisztus áldozata által az ember elsősorban bűnbocsánatban részesül.
Annak idején sokan vádolták azzal Athanasiust, hogy monarchianista volt. Ez erős túlzás, de az tény, hogy elsősorban nem arra tette a hangsúlyt, hogy Atya, Fiú és Szentlélek külön is létezik. A niceai döntés viszont nemcsak Isten egységéről szólt, hanem arról is, hogy az egy örök Istenben az Atya, a Fiú és a Szentlélek külön is megvan. Ezért: nemcsak Isten egységét, hanem Isten szentháromságát is meg kell vallani.
Ezt Athanasius valójában akkor értette meg, amikor kényszerből Nyugaton tartózkodott. Ott találkozott a keleti püspök, Athanasius a nyugati latin teológiával, és különösen Tertullianus (155-223) munkásságával. Akkor jött rá, hogy Tertullianus már 150 évvel azelőtt ugyanazokkal a kérdésekkel küszködött, mint ő. Tertullianus úgy fogalmazta meg azt, amit Isten magáról kijelentett, hogy az egy isteni lényegben (görög: ousia; latin: substantia), mégis három személy (görög: hypostasis; latin: persona) van. Így kifejezte Isten egységét és megőrizte a bibliai valóságot is, hogy különbség van az Atya, Fiú és Szentlélek között. Athanasius a kérdéssel később mélyebben foglalkozott, és nemcsak ő, hanem mellette az ún. három kappadóciai teológus is: Nagy Basilius (meghalt 379-ben) cesareai püspök és az öccse, Nyssai Gergely (meghalt 395-ben), valamint Nazianzi Gergely (meghalt 390-ben).
Caesareai Eusebius, Arius nagy barátja, ügyes egyházpolitikus volt. Lényegében nem akart mást mint Constantinus: mindenáron az egyház egységét szerette volna megvédeni. Athanasius szerint az egyház elsődleges feladata nem a világi szerepvállalás, hanem az emberek üdvösségre juttatása. Az üdvösséget nem egyházpolitikával vagy világi filozófiával lehet elérni, hanem csak azzal, hogy Isten maga, a Logos személyében megjelenik a földön és a mi testünkben. Isten maga kötötte össze az isteni és az emberi életet. Így jelentette ki Krisztus az Atya Isten szeretetét. Ha Krisztus nem jelentette volna ki tökéletesen Istent, akkor bűneinkben maradtunk volna. Athanasiusnál az inkarnáció, Krisztus testben való megjelenése mindennél fontosabb: ez a kapcsolat Isten és az ember között. Aki ezt tagadja, az Athanasius szerint a hit lényegét tagadja. Ezért a hitért Athanasius hajlandó volt mindent feláldozni.
Athanasius valódi egyházatya, aki feláldozta életét a tiszta tanításért és ő az első olyan püspöke az egyháztörténetnek, aki nem hajlandó feladni a keresztyén császárok kedvéért teológiai meggyőződését és az egyház önállóságáról lemondani. Ez a különbség Eusebius és Athanasius magatartása között. Eusebius mindenáron ragaszkodott a császárhoz, és az egyház egységéért hajlandó volt feladni alapvető dogmatikai meggyőződését. Athanasius viszont azt kérdezte: mi köze van a császárnak az egyházhoz? A tiszta keresztyén tanításért és az egyház jövőjéért képes volt életét is feláldozni. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Május 31. - 11:36:15
:like:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Július 19. - 13:53:56
II.12.2. A Szentlélek Isten – Pneumatomach-ok; a három kappadóciai teológus; a 2. ökumenikus zsinat: Konstantinápoly 381; Nicea-Konstantinápolyi hitvallás; Filioque


Athanasius Nicea szellemében védte Krisztusra nézve Isten egységét. A Szentlélekről addig kevesebbet beszéltek. Arius szerint a Szentlélek teljesen más, mint az Atya vagy a Fiú. Mások is alárendelték a Szentlelket az Atyának és a Fiúnak. A Niceai Zsinat után voltak, akik – mint Arius – tagadták, hogy a Szentlélek Isten, őket pneumatomachoknak nevezzük (a szó jelentése: azok, akik a Szentlelket tagadják). Ez ellen a tévtan ellen ismét felemelte szavát az egyház.
Athanasius 360 körül nyiltan kimondta, hogy a Szentlélek ugyanúgy Isten, mint az Atya és a Fiú, tehát ő is „homoousios”. Érvelésében a Jn 16,12kk.-re hivatkozik: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni; amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki néktek.”
A Szentlélek által jön létre kapcsolatunk Istennel. Csak a Szentlélek által részesülünk a Krisztussal való közösségben.
Az említett három kappadóciai teológusnak döntő szerepe volt ebben a kérdésben. Mint Tertullianus, ők is rámutattak, hogy a Biblia alapján az egy Isten lényében (ousia) három személy (hypostasis) van: egy Istenünk van, de – emberi ésszel fel nem fogható módon – ez az Isten három külön személyben létezik és tevékenykedik. Athanasius is elfogadta ezt a tanítást. Az egyház egyre inkább megértette, hogy nem elég, ha Isten egységét megvalljuk, mert a Szentírás azt mutatja, hogy ha Istenről beszélünk egyben három személyről van szó.
381-ben Konstantinápolyban tartották a második ökumenikus zsinatot. A Niceai Zsinat után kialakult feszültségből akarták kisegíteni az egyházat és a Niceában megfogalmazottakat igyekeztek még jobban kifejteni. Ezen a zsinaton megfogalmazták az ú.n. nicea-konstantinápolyi hitvallást, amely a Szentlélekről vallja: „Hiszünk... a Szentlélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsőítendő, aki szólott a próféták által.”
Ez a hitvallás jelentette az első mértékadó tanbeli döntést az egyháztörténetben. A Niceai Zsinaton Arius tanításait elvetették, Konstantinápolyban pedig pozitívan megszabták a Szentlélekről szóló tanítást:
-a Szentlélek „Úr” - ez egy olyan elnevezés, amely csak Istennek adható, tehát világos, hogy a Szentlélek éppúgy Isten, mint az Atya és a Fiú;
-a Lélek megelevenít (2Kor 3,6);
-a Szentlélek az Atyától származik (Jn 5,26);
-a Szentlélek által Isten kijelentette magát (már az Ószövetségben is – vö. a próféták munkásságával);
-a Szentlelket az Atyával és a Fiúval egyenlővé teszik (homoousios). A Lélek ugyanabban a dicsőségben részesül, mint az Atya és a Fiú: „együtt imádandó és együtt dicsőítendő”;
-mégis, a Szentlélek és az Atya Isten közötti viszony más, mint a Szentlélek és a Fiú közötti viszony.

Ezzel a döntéssel újat nem mondtak, csak sikerült világosan megfogalmazni azt, amit már az I. századtól fogva megértettek: a racionalista görög filozófiától meg kell őrizni Isten istenségének titkát. Ugyanakkor elmondták, amit Isten a Bibliában magáról kijelentett, hogy általa tudjuk, Kiben hiszünk.
Lényeges, hogy ezt a Keleten fogalmazott hitvallást Nyugaton is elfogadták, bár emiatt a hitvallás miatt heves vita is lett a keleti és nyugati egyház között. Nyugaton – különösen Augustinus teológiai munkájával kapcsolatban – egyre jobban megértették, hogy a Szentlélek nemcsak az Atyától származik, hanem a Fiútól is (filioque). A hitvallás eredeti szövegében ez a fogalom nem szerepelt, de a későbbi nyugati zsinatokon mindig ezt a fogalmat használták (pl. Toledo – 589-ben). Ezzel azt akarták kifejezni, amit Jézus maga mondott a Szentlélekről: „nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek” (Jn 16,12k).
Ezzel egy nagyon lényeges tényre is utaltak: a bűnös embernek Krisztus nélkül nem lehet az Atyához menni: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Így visszautasítottak mindenféle misztikus elképzelést az Istennel való lelki kapcsolatba lépésről és a Vele történő „összeolvadásról”: a Szentlélek nem vezet Krisztus nélkül az Atyához!
Az egyház miseliturgiájában a nicea-konstantinápolyi hitvallás is mindig szerepelt, 1014-ben viszont felvették a „Filioque-t” a miseliturgiában szereplő hitvallásszövegbe. Ezt a keleti egyház rossz néven vette, nemcsak azért, mert az eredeti szövegben nem volt benne, hanem azért is, mert a keleti egyházban nem értettek egyet a Filioque-val: ott a misztika már elfogadott helyet kapott! Így a Filioque is egyik oka lett a keleti és nyugati egyház 1054-ben bekövetkezett szétválásának.
A nicea-konstantinápolyi hitvallás a keleti egyházban fő helyre került. Az ortodox istentiszteleti rendtartásban még mindig ez a hitvallás szerepel a Filioque nélkül. A római és az anglikán egyház mintájára a reformáció egyházai szintén elfogadták ezt a hitvallást a Filioque-val és a mai napig is érvényben van. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Július 20. - 13:23:57
O0
Látszik, hogy az olyan gyökértelen közösségek, mint Jehova Tanúi, vagy mint az Uritánusok nem véletlenül nem veszik figyelembe az egyháztörténelmet, valójában sosem volt részük benne.
A Szentlélek vezetése nélkül emberi okoskodások mentén tűntek fel.
Ma is az ilyen gyökértelen, önjelölt theológusok állnak a modern kor tévelygései mögött.
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Július 27. - 13:15:10
II.12.3. Teológiai harcok Krisztus személyéről


Közben más kérdések is felmerültek. Különösen arról a kérdésről vitatkoztak, hogy Krisztus személyéről mit mond a Biblia? A Niceai Zsinaton megfogalmazták, hogy Krisztus valódi Isten. Ezzel Ariusszal szemben megfogalmazták a bibliai és ősegyházi meggyőződést. Ezt a 2. ökumenikus zsinat Konstantinápolyban megerősítette. De ezzel még nem fogalmazódott meg teljesen a Krisztus személyéről szóló tanítás. Régóta gondolkodtak arról is, hogy ha Krisztus valóban Isten, akkor hogyan kell azt elképzelni, hogy egyben ember is volt, aki a földön járt és emberi érzései voltak, sírt és szenvedett, a keresztfán meghalt és aztán testileg fel is támadott? Ahogyan a Szentháromság tannál, úgy itt is folyamatosan védekezni kellett a tévtanítások ellen.

II.12.3.1 Az óegyház és az apologéták; a Logos


Az Újszövetségben gazdag eligazítást találunk a krisztológiai kérdésekben, ezért bizonyos dolgok már az óegyházban is egyértelműek voltak:
-a tanítványok személyesen ismerték Jézust, ezért bizonyságtételük alapján biztos, hogy Krisztus valóságos ember volt, akinek saját teste volt (karácsony; Mk 14,33.34; Jn 4,6; 1Jn 4,2);
-Krisztus kereszthalált szenvedett (Jn 19,33-35), de harmadnapon feltámadott a halálból és megjelent a tanítványoknak testileg (Tamás! Jn 20,26-29);
-ugyanakkor Jézus földi szolgálata folyamán a tanítványok egyre jobban megértették, hogy Jézus nem volt közönséges ember. Nem csak azért, mert a törvénynél és a prófétáknál is több volt (Mt 5,17; Mk 8,27kk; Jn 8,58; Lk 24,27), hanem azért, mert a bűnöket is megbocsátotta (Mk2,7). A tanítványok imádták őt, ami arra utal, hogy megértették: Jézus Isten is volt (Lk 24,52; Jn 16,23);
-az apostoloknak egyértelmű volt, hogy Krisztus már emberi élete előtt is létezett (Jn 1,1kk; 14; 1Kor 8,6; Jn 8,58; Gal 4,4).
Ennek ellenére hamar tévtanítások keletkeztek. A gnosztikusok, a doketisták, Marcion és követői stb. egyaránt kétségbe vonták Krisztus Istenségét vagy emberségét. A két tényt azonban már Pál apostolnál egymás mellett látjuk: Az ő Fiáról szól ez az evangélium, aki test szerint Dávid utódaitól származott, a Szentlélek szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult. Ez a Jézus Krisztus a mi Urunk..." (Róm 1,3.4)
"Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásban is embernek bizonyult..." (Fil 2,5kk.)
Láttuk, hogy az apologéták a görög filozófiától kölcsönözték a "Logos"-fogalmat: eszerint Krisztus nem az isteni Ige, amely az emberi történelemben testileg is megjelent, hanem Krisztust azonosították a görög filozófiai "Logos"-tannal. A görög "Logos" nem Isten, hanem csak egy isteni erő volt, aki Istentől elvált, és aztán a világot teremtette. Így próbálták Isten egységét védeni. Habár fontosnak tartották a Logost, nem azonosíthatták Istennel, s így a görög filozófiát is megőrizték. A filozófusok vallották, hogy a világban minden filozófiai valóság a "Logos"-tól származik, még a görög filozófia is. Az apologéták hidat akartak építeni a pogány filozófia és a keresztyén hit között, amikor azt állították, hogy Krisztus nem más, mint a Logos: hiszen ez azt jelenti, hogy Krisztusban a (filozófiai?) valóság véglegesen megjelent. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 02. - 18:45:58
II.12.3.2. A nyugati teológia; Tertullianus - két természet egy személyben


A Krisztus-kérdés heves vitákat eredményezett. Nehéz volt jó választ adni arra, hogy hogyan lehet Isten és ember egy személyben? Erre a kérdésre - a már említett nyugati teológus, a Szentháromság-tanban is utat mutató - Tertullianus talált választ. Nyugaton élt, latinul írt és így az ő gondolkodását nem sikerült Keleten érvényesíteni, de később, a 3. ökumenikus zsinaton haszonnal járt tanítása.
Tertullianus azt a kérdést tette fel, hogy mi történt, amikor "az Ige testté lett"? Akkor talán megváltozott az Ige, a Logos, vagy csak új tulajdonságot kapott? Tertullianus határozottan azt válaszolta: Isten nem változott meg, mert Ő mindig ugyanaz marad. Amikor Krisztus emberi testet vett magára, Istensége nem változott, hanem ráadásul Isten Fiaként valóságos ember is lett. Ha nem így lett volna, akkor Krisztus nem maradt volna valóságos Isten. Krisztus akkor valami középlénnyé változott volna. De ha Krisztus nem maradt volna valóságos Isten, akkor nem tudott volna minket megváltani.
Láttuk, hogy Arius azon a véleményen volt, hogy Krisztus középlény: sem Isten, sem ember. Érthető, hogy az Isten Szentháromságáról folyó harc Nyugaton nem volt aktuális, mivel Tertullianus nyomán már megtalálták azt, amit Keleten csak kemény harcok árán sikerült megértetni. Tertullianus rámutatott arra, hogy Krisztusban a két "természet" - az isteni és az emberi természet - megmaradt egymás mellett, de ahhoz ragaszkodott, hogy Krisztus egy személy volt, akinek emberi lelke is volt, mert anélkül Krisztus kínszenvedését nem lehetne értelmezni (Márk 14,33-34). Krisztus teljes egészében ember volt - ha nem így volna, akkor nem tudott volna minket, embereket, megváltani -, hiszen az ember bűnbe esett, és ezért egy olyan emberre volt szükség, aki Isten haragját el tudja hordozni (Róm 5,19). Krisztus azonban az Isten Fia, a Logos maradt: csak így tudta Isten haragját hordozni. Ezt tanította Tertullianus Nyugaton. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 04. - 16:41:16
II.12.3.3. A keleti teológia – Origenes és Apollinaris Krisztus személyéről


Keleten Origenes felhasználta a görög filozófia és az apologéta Justinus által a Logosról megfogalmazott gondolatait. Szerinte minden embernek örök lelke van, ami már a világ teremtése előtt létezett. Jézus lelke kivételével az összes lélek Isten ellen fordult. Jézus lelke már a teremtés előtt egybeforrt a Logossal. Origenes gondolkodásában Jézus személyében találkozik az Isten és az ember, mert Jézus bűntelen lelke a Logossal együtt, Krisztusban testet öltött. Itt elég közel állunk a gnosztikusok tanításához: az emberi test a bűn oldalán áll, de a lélek „tiszta”. Krisztusnak nincs valóságos emberi lelke, hiszen Jézus lelke egybeforrt az isteni Logossal!
Arius is azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy mi a viszony Krisztus istensége és emberi természete között? Krisztus Isten vagy ember volt lelkileg? Ő is úgy vélekedett, hogy Krisztusnál a Logos az emberi lélek helyére lépett. Ebből következik az, hogy a keresztfán a Logos szenvedett. Arius ebből kiindulva mondta, hogy a Logos nem lehet Isten, mert Isten nem szenvedhet, tehát a Logos szerinte teremtmény.
Laodiceai Apollinaris (meghalt 390-ben) egy másik szélsőséges felfogást hirdetett. Szerinte Krisztusban az istenség és az emberi természet összekeveredett, úgy hogy Krisztusnak nem csak isteni lelke volt, hanem Krisztus teste – a Logos által – isteni testté lett. Sőt, Krisztus nem lehetett valóságos ember, mert abban az esetben Krisztus is bűnös lett volna az emberi test bűnösségével egyformán. Ez világos tévtanítás volt, hiszen a Szentírás egyértelműen mondja, hogy Isten „lélek”! És az is mindenki számára tagadhatatlan volt, hogy Krisztus emberré lett. Ezért Apollinaris tanításait 381-ben Konstantinápolyban elítélték. Ezzel viszont még nem adtak a kérdésre pozitív választ. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 04. - 17:46:25
II.12.3.4. Nestorius (meghalt 451-ben) és Cyrillus (meghalt 444-ben) - Antióchia és Alexandria; fenyegető doketizmus és monofizitizmus; Mária - theotokos vagy christotokos


Nagyon bonyolult harc folyt az V. század elején, amelyben két nagy irányzat alakult ki. A korabeli keleti teológiai központok szembe kerültek egymással. A teológiai szempontok mellett ebben a harcban is szerepet játszottak az egyházpolitikai érdekek. Alexandria és Konstantinápoly között már régóta feszültségek voltak. Az Arius tanai körüli dogmaharc nem volt könnyű, de a teológiai helyzet valamivel egyértelműbbé vált: a többség úgy érezte, hogy Arius álláspontja eltér a Bibliától és ezért elfogadhatatlan, ugyanakkor mindkét fél érvelésének voltak erős és gyenge pontjai is.
Az egyik irányzat központja Antiochia volt, legfontosabb képviselője pedig Nestorius, aki 428-ban konstantinápolyi patriárka lett. A másik irányzat székhelye Alexandria volt Alexandriai Cyrillus vezetésével.
1. Nestorius és társai lényegében Apollinaris tanításai ellen fordultak: Krisztusnak szerintük teljes mértékben emberi lelke volt, a Logos tényleg Krisztusban lakozott, de a Logos (Krisztus isteni természete) és Krisztus emberi természete külön-külön maradtak. Úgy fogalmazták meg, hogy a Logos úgy lakik Krisztusban "mint egy templomban". Istennek Fia és Dávidnak Fia egy személyben össze van kötve. Dávid Fia ezért Isten Fiának dicsőségében részesül, de egyébként a két természet teljesen külön maradt. Mindkét "résznek" maradt bizonyos önállósága.
A nagy kérdés ennél a felfogásnál az, hogy mit jelent a Jn 1,14: az Ige testté lett? Miközben védelmükbe vették Krisztus emberi természetét, nem látták tisztán, hogy Isten Fia, a Logos, testté lett. Arra tették a hangsúlyt, hogy a Logos emberré vált, de nem testté. Érthető, hogy sokan azon a véleményen voltak, hogy itt a doketizmus fenyeget, azaz: Isten Fia csak látszólag vette fel az emberi testet.
2. Ennek az állításnak a gyengéjét Alexandriai Cyrillus fedezte fel. Ha Nestorius így látja a dolgokat, akkor lényegében tagadja, hogy a Logos testté lett, és így a megváltást teszi kockára. Ugyanúgy, mint korábban Athanasius, most Cyrillus is az ember megváltását állította a középpontba, s azt mindenáron biztosítani akarta. Amikor Cyrillus azt mondta, hogy Krisztusban nem csak az isteni és az emberi természet találkozott, hanem a kettőből egy új személy, Krisztus lett, tehát Krisztus teste a Logos teste, akkor ezzel Apollinaris felfogásához közeledett.
Érezhető, hogy Cyrillusnak nem volt könnyű megmagyarázni azt, hogy Krisztus - mindennek ellenére - valóságos ember is volt. Nestorianus pártfogói helyesen monofizitizmust sejtettek Cyrillusnál. Ez azt jelenti, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természetet már nem lehet megkülönböztetni. Ez a nézet összeütközésbe kerül az evangéliumokkal, amelyekben azt olvassuk, hogy Jézus sírt, éhezett, szenvedett, meghalt. Ha ez így történt, akkor Cyrillus szerint ezek közvetlenül Istenre is vonatkoznak.
A vita történetileg akkor kezdődött, amikor Nestorius 428-ban Konstantinápolyba került. Itt az egyházban Máriáról vitatkoztak. Voltak a gyülekezetben, akik azt állították, hogy Mária "theotokos" volt: nemcsak Jézus anyja, hanem Isten anyja is. Mások szerint Mária csak "anthropotokos", "emberszülő" volt. Nestorius Máriát Krisztus  anyjának tartotta, ezért szerinte a helyes megfogalmazás az, hogy Mária "Christotokos" - Krisztusszülő!
Ezzel a kijelentéssel Nestorius nemcsak gyülekezete egyik részével került ellentétbe, hanem Cyrillussal is, mert Cyrillus szerint is Mária Isten anyja volt. Nestorius vallotta, hogy nevetségessé tesszük hitünket, ha azt állítjuk, hogy egy ember (Mária) Istent szülhetett volna. Hiszen akkor nemcsak azt kell mondanunk, hogy Mária 9 hónapig hordozta méhében Istent, hanem azt is, hogy Isten a keresztfán meghalt. Ezért Mária szerinte nem "Istenszülő", hanem "Krisztusszülő".
Ez a vita nem volt véletlen. Már Ignatius (meghalt 115-ben) utalt a doketizmus ellen arra, hogy Krisztusnak földi édesanyja volt: Mária. Krisztus - test szerint - Dávidnak Fia. Justinus (meghalt 165-ben) még többet mondott Máriáról. Ahogy Pál apostol az első és a második Ádámról beszél, úgy Justinus az első és a második Éváról vélekedik. Az első Éva a bűneset miatt elveszítette szűzességét, de a második Éva engedelmessége miatt, mindvégig szűz maradt!
Irenaeus (meghalt 180-ban) Máriának már közvetítő szerepet tulajdonított: amit az asszonyok Évában elveszítettek, azt Máriában visszakapták; Mária így együttműködött Istennel. Krisztus áll az első helyen, de Mária ott van az árnyékában.
Nemcsak az ún. Apostoli Hitvallás ("a Hiszekegy"), hanem a nicea-konstantinápolyi hitvallás is említi Máriát. Az egyháztörténet folyamán Mária egyre nagyobb és egyre önállóbb helyet kapott Krisztus mellett. Az V. században Máriáról meg nem mondták, hogy "bűn nélküli", de kialakult pl. az a gondolat, hogy Mária mindig szűz maradt (659-ben egy nyugati zsinaton kimondták, hogy kárhoztatják azt, aki tagadja Mária örök szűzességét). A népi vallásosságban Mária egyre nagyobb szerepet kapott, énekeket írtak róla. Efézusban átveszik Cyrillus véleményét, hogy Mária "theotokos", "istenszülő", nem csak Jézus anyja, hanem Isten anyja!
Keleten a monofiziták nagy befolyást kaptak: Krisztus emberi természetéről alig beszéltek. Így Krisztust csak Istennek látták, és a nép úgy érezte, hogy Krisztus egyre távolabb kerül tőlük. Ezért közvetítőre lett szükségük, hogy a Krisztus és az ember közötti távolságot áthidalja. Így lett számukra Mária a közvetítő. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Augusztus 04. - 21:32:32
Félelmetes.
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 05. - 18:46:21
II.12.3.5. A 3. és 4. ökumenikus zsinat – Efézus (431) és Kalcedon (451); Eutyches; I. Leó levele; monofizita egyházszakadás; 5. ökumenikus zsinat – Konstantinápoly (553)


Cyrillus vezetésével 431-ben Efézusban tartottak zsinatot. Már kezdték volna a gyűlést, amikor a Nestorius vezette antiochiai küldöttség még nem érkezett meg. Nestoriust távollétében ítélték el. Aztán a nestoriánusok is zsinatot tartottak és természetesen elítélték Cyrillust. A császár először mindkét döntést helyeselte, aztán mégis Cyrillus mellett döntött. A hivatalos tanítás az lett, hogy Mária „theotokos”. Nestorianus és egyre több követője kivált az egyházból és különösen Szíriában hoztak létre nestoriánus egyházat.
Cyrillus követői még tovább mentek teológiailag a már megkezdett úton. Eutyches állította, hogy Krisztusban csak egy természet volt, Krisztus teste a miénkhez nem is hasonlít.
I.Leó, római püspök elítélte Eutyches felfogását. De 449-ben II. Theodosius keleti császár, Efézusban zsinatot hívott össze, ahol rehabilitálta Eutychest. Leó szerint a császárnak nem volt  joga, hogy ezt megtegye, így csak a rablóknál szokás eljárni, ezért az efézusi zsinatot „rablózsinat”-nak is szokták nevezni. Sem Nyugaton, sem Keleten nem voltak elégedettek ezzel, hanem egy hivatalos zsinatot követeltek. 451-ben a Konstantinápoly melletti Kalcedonban tartottak ökumenikus zsinatot. Ezen nem álltak ki mindenben Cyrillus mellett, mert már jelentkeztek a monofizitizmus nem kívánt következményei. Kalcedonban egyrészt elismerték a 431-ben tartott Efézusi Zsinatot, így az ettől kezdve a 3. ökumenikus zsinatnak számított, így a 451-ben tartott Kalcedoni Zsinat a 4. ökumenikus zsinat lett. Másrészt az Efézusi Zsinat elismerésével együtt a „theotokos” fogalmat is jóváhagyták, de sokkal óvatosabb megfogalmazásban, mint Efézusban.
Nagy hatású volt I. Leó római püspök levele, amelyet 449-ben írt, s amelyben összefoglalta az akkori nyugati álláspontot Krisztusról. Így a zsinaton Tertullianus, Ambrosius és Augustinus teológiai tanítása érvényesült. Ennek következtében eleitől kezdve adottak voltak a teológiai vita „határai”:
1. Krisztus személye azonos a Logossal;
2. Krisztus személyében isteni és emberi természet van, amelyet nem szabad összeelegyíteni.
I. Leó szerint ez a tanítás nélkülözhetetlen az üdvösségre nézve. Az egy Közvetítő egyben halandó és halhatatlan kell, hogy legyen. A Logos, Krisztus, a keresztfán valójában meghalt, de csak emberi természete szerint;
3. Ez is bizonyítja, hogy a két természet Krisztus földi életének kezdetétől fogva mindig együtt maradt, de a kettő külön is maradt: Isten nem halt meg a keresztfán, hanem csak Krisztus emberi természete;
4. A Szentírás alapján nem lehet mást mondani, mint azt, hogy Krisztusnak két természete van, mert egyrészt öröktől fogva Isten Fia, másrészt pedig, egy bizonyos időponttól fogva Mária fia is. Krisztus egylényegű az Atyával istensége szerint, velünk pedig egylényegű emberi természete szerint.
A zsinaton először nem akartak új hitvallást összeállítani, hanem megelégedtek I. Leó levelével.
A keleti császár azonban feltétlenül hitvallást követelt, amit kötelezővé lehet tenni a püspököknek is. Végül sikerült egy olyan hitvallást megfogalmazni, ami átvette mindkettőtől a jó elemeket, de elítélte Nestorius és Cyrillus szélsőséges felfogását:
- Nestorius szerint a Logos Krisztusban lakik mint egy templomban – ezzel szétválasztotta Krisztus isteni és emberi természetét;
- Cyrillusnál viszont Krisztus két természetét már nem lehetett megkülönböztetni.
A zsinat azt állította hogy:
- Krisztus személyének egysége emberrélétele után két természetből áll, amely összeelegyíthetetlen (asynchutoos) és változhatatlan (atreptoos) maradt. Ez Cyrillus ellen szólt;
- de egyben oszthatatlan (adihairetoos) és szétválaszthatatlan (achooristoos) módon is egyesül egymással. Ezzel Nestorius ellen védekeztek.
Ez azt jelenti, hogy a zsinat csak a határokat szabta meg: negatív megfogalmazásokat használt. A Biblia alapján a téves felfogásokat vissza utasították, de Krisztus személyének titkát nem érintették s annak meghatározásával nem próbálkoztak.
A Kalcedoni Zsinattal a krisztológiai dogma fejlődése lezáródott. A mai napig nem tudunk jobbat mondani, mint amit annak idején mondtak. A nyugati teológia a keleti kérdésekre válaszolt. Az alexandriai és az antiochiai álláspontok nem érvényesültek. Ez a tény feszültségeket okozott a nyugati és a keleti egyház között. A zsinat jól jött a keleti császárnak, mert annak döntéseivel kézben tudta tartani a pátriárkákat. Csak Szíriában és Egyiptomban nem sikerült azokat érvényesíteni, mivel az egyiptomi küldöttség már a zsinaton sem akarta aláírni a hitvallást. „Ha megtennénk – mondták -, otthon megölnének”.
Az említett országokban erős mozgalom lett a monofizitizmus. Eutyches nyomán azt állították, hogy Krisztusban egy természet van, és hogy Krisztus teste más, mint a miénk. Ez a megállapítás háborús helyzetet idézet elő a Kelet – római Birodalomban. Ezért a békesség kedvéért, a keleti császár és pátriárkái hajlandók voltak a kalcedoni hitvallást félrelökni, aminek következtében a római pápa, III. Félix, kiátkozta a konstantinápolyi pátriárkát. Ez a lépés egyházszakadást eredményezett (484-519). Hosszú és sikertelen próbálkozás után I. Justinianus kelet-római császár hívta össze az 5. ökumenikus zsinatot Konstantinápolyba (553), ahol megerősítették a kalcedoni kánont, az ellenkező irány képviselőit megfosztották hivatalaiktól. A monofizitákat azonban még ez sem volt képes elnémítani. Egyiptomban, ahol sok követőjük volt, saját egyházat alapítottak, Örményországban pedig a monofiziták államegyházi státust nyertek. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 09. - 20:35:04
II.13. Teológiai vita az emberről: bűn és kegyelem; gnosztikusok; jó cselekedetek


Miután a keresztyén egyházban Isten istenségéről és Krisztus személyéről gondolkodtak és ezekre a kérdésekre bizonyos válaszokat is megfogalmaztak, új téma adódott: az emberről szóló tanítás vált vitatémává. Egyértelmű, hogy ez a kérdés a krisztológiai kérdéssel függött össze. Amikor tisztában vagyunk azzal, hogy kicsoda Krisztus, csak aztán lehet végiggondolni, hogy mit is tett ő az emberért.
A bűnről és a kegyelemről sokat lehet olvasni az Újszövetségben. Jézus rámutatott a bűn komolyságára; de szavaiban, tetteiben és keresztáldozatában Isten kegyelmét is meghirdette. Pál apostol rávilágít nemcsak a bűnre, hanem arra is, hogy hogyan lehet a bűnbocsánatban részesülni (pl. Róm 7). A korai egyháztörténetben máshová került a hangsúly. Különösen a II. és III. században sokat beszéltek a jó cselekedetekről, mert fontosnak tartották a keresztyén életet, az etikát.
Ez érthető is, hiszen a keresztyénséget veszélyeztették a gnosztikusok. A gnosztikusok miatt állandóan hangsúlyozni kellett, hogy teremtés és megváltás összetartoznak: Isten, aki Jézus Krisztusban teremtette a világot (Jn 1,1-14), ugyanaz, mint aki Krisztusban a világot megváltotta (Jn 3,16). A gnosztikusok azt képzelték, hogy a világtól csak az ember lelke fog megszabadulni, a testet és a testi dolgokat nem érinti a megváltás. Ezért ha az ember ismeri a valóságot, akkor mindegy, hogy mit csinál földi életében. Az ismeret, a gnózis már magában véve megszabadulás. Ez ellen a gondolat ellen a keresztyén egyház mindig tiltakozott, az ember felelősségére utalt és sokféle etikai útmutatást adott a keresztyén életre nézve.
Ez nem jelenti azt, hogy a kegyelem az első évszázadokban nem volt lényeges, és hogy a Krisztus személyéről folytatott viták közben a Krisztus munkájáról elfelejtkeztek volna. Irenaeus, Athanasius és társaik éppen azért gondolkodtak sokat Krisztus személyéről, mert szerintük a megváltás Krisztus valóságos istenségétől függ, ez megváltásunk, bűnből való szabadulásunk feltétele.
Ha azonban a keresztyén tanításban a hangsúlyt a jó cselekedetekre teszik, akkor kérdésessé válik, hogy kell-e még a megváltás. Ha az ember képes arra, hogy Isten parancsolatait megtartsa, akkor miért jött Krisztus? Vajon Krisztus megváltó munkájának kell központi jelentőséget tulajdonítani, vagy mint erkölcsnevelőt kell követni saját erőfeszítéseinkkel? Vajon mire képes az ember és mennyire szorul megváltásra? Ezek voltak azok a kérdések, amelyeket a IV-V. században megvitattak. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 09. - 20:53:43
II.13.1. Az eredendő bűn és a szabad akarat - az óegyházi teológia: Justinus; Tertullianus; Origenes; aszkézis


Az óegyházban nem vonták kétségbe, hogy az embernek szüksége van megváltásra és csak Krisztus által részesül kegyelemben. Bár hiányzott a kérdés komoly átgondolása, sokan vallották, hogy van az embernek szabad akarata. Justinus pl. azt mondta, hogy a bűn tudatlanság és téves hit. Az ember azért vétkezik, mert nem tudja, hogy hogyan kellene jót tenni. Tertullianus már jobban látta a bűn mélységét, de még nem beszélt "eredendő bűnről".
Az eredendő bűnről szóló tanítás pl. a Heidelbergi Kátéban is megtalálható, a 7. kérdés-feleletben. Miután a Káté kimondja, hogy természet szerint hajlandók vagyunk Isten és felebarátunk gyűlölésére, azt kérdezi: "Honnan ered az emberi természetnek romlottsága?" "Első szüleinknek, Ádámnak és Évának paradicsomi esetéből (bukásából) és engedetlenségéből, mely által a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindnyájan bűnben fogantatunk és bűnben születünk."
Tertullianus szerint az ember lelkébe úgy befészkelte magát a gonoszság és a bűn, hogy a bűn majdnem természetes lett az ember számára, sőt még gyermekei is tisztátalanok.
Ha a bűnről volt szó, akkor a tévtanítók (de olyanok is, mint Origenes) ellentétet láttak az ember teste és lelke között. Szerintük a bűn és a test között szoros összefüggés van. Az egyházban általában az ember felelősségére utaltak, de azt is állították, hogy az ember képes jó cselekedetekre, hiszen az ember lelke nem bűnös annyira.
Még arra is rá kell mutatnunk, hogy az egyházon belül kialakult az aszkézis gondolata (a szerzetesség!). Az aszkéták - a közvélemény szerint - Isten parancsolatait jobban megtartották, mint a közönséges emberek. Ők már megszabadultak a test dolgaitól, s már a földön úgy élnek, mint az angyalok. Itt is felfedezhető a szabad akarat gondolata: az ember jó cselekedeteire néztek. A legtöbb egyházatya így vélekedett. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 10. - 19:11:51
II.13.2. Pelagius (meghalt 418 után) - bűntelen keresztyén élet; teremtés-kegyelem


Pelagius a IV. század közepén Angliában született, szülei keresztyének voltak. 380 táján Rómában jogot tanult, megkeresztelkedett és komoly keresztyén életet kívánt folytatni. Végül elhagyta a jogi pályát és aszkéta lett. Példamutató élete miatt sokan tisztelték. Laikus létére több bibliai kommentárt is írt. Csak 410 után került bajba.
Pelagius jónak ítélte az addigi zsinatok Krisztus istenségéről hozott döntéseit. Ezekkel különösebben nem foglalkozott, mert számára a keresztyén élet volt igazán fontos. Döntőnek tartotta a tényt, hogy Isten mindenütt jelenvaló és igazságos. Pelagius nem a Bibliából indult ki, hanem inkább a filozófiából. Azt állította, hogy Isten elsősorban igazságos, vagyis Isten nem kér az embertől olyat, amit az ember ne tudna megtenni. Ezért az ember képes Isten törvényének megtartására. Isten az igazságtalan embert meg fogja büntetni. Aki pedig Isten törvénye szerint él, jutalmat kap. A szent élet, a bűn elleni harc, a bűn nélküli élet és a "valódi" megtérés - ezek voltak Pelagius témái.
Bár Pelagius a keresztyén élet buzdítását tűzte ki célul, azért dogmatikai kérdésekben is állást kellett foglalnia. Az eredendő bűn gondolatát visszautasította, mert igazságtalannak érezte, hogy Isten beszámítaná az embernek az "idegen által elkövetett bűnt". Ádám rossz példát mutatott, de ezzel még a bűn nem lett örökölhető. Az embernek Pelagius szerint módjában áll bűntelen életet élni. Ezért csak arra van szükség, hogy Isten törvényét tisztán prédikáljuk. Isten törvénye az Ószövetségben csak homályosan látszik, de az Újszövetségben Krisztus teljesen világosan meghirdette azt a Hegyi Beszédben.
Pelagius a kegyelemről is beszélt. Szerinte az ember Istentől törvényt és észt kapott. A kegyelem azt jelenti, hogy a teremtett ember képes Isten törvényének betartására. Ezt teremtés-kegyelemnek nevezte. A bűnbocsánat alatt Pelagius azt értette, hogy Krisztus meg akarja a mi bűneinket bocsátani és megtanít minket a test hibáinak elkerülésére.
Pelagius tanítása lényegében nem volt új dolog. Általános felfogás volt, hogy az ember a keresztség alkalmával bűnbocsánatot kap elkövetett bűneire és elkötelezi magát, hogy többé ne vétekezzék. A többi teológus ezekről a dolgokról csak szűk körben beszélt: aszkétáknak való tanítás volt ez.
Pelagius annyiban különbözik a többiektől, hogy filozófiai módon akarta bebizonyítani, hogy Isten nem cselekedhet másképp, mint ahogy megmondta. Tanításaival az egész egyházat meg akarta reformálni. Ami addig az aszkétákra vonatkozott, azt ő mindenkire kiterjesztette volna. Ezzel ellentétbe került az óegyház történetének legnagyobb alakjával, Augustinussal. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 12. - 18:55:16
II.14.Augustinus – Szent Ágoston (354-430)

II.14.1.Augustinus világi élete; manicheizmus; a neoplatonizmus hatása; Ambrosius; megtérés; püspöksége

Aurelius Augustinus Thagasteban született, Ézsak-Afrikában. Apja patricius volt, talán nem volt keresztyén, csak röviddel halála előtt keresztelkedett meg, amikor Augustinus 16 éves volt. Nem lehetetlen, hogy ezt csak az akkori hagyomány szerint tette olyan későn. Édesanyja, Mónika keresztyén volt. Társadalmi helyzetüket tekintve kispolgárok voltak. Édesanyja keresztyén nevelést adott a fiának. Augustinus Karthagóban tanult, retorikával foglalkozott. Keresztyén neveltetése mellett klasszikus műveltséget szerzett, de mindez pogány képzés keretében történt. Ebben az időben elveszítette hitét és kicsapongó életet élt. Előbb retorika tanárként dolgozott Karthagóban. Egyik barátnőjével élt együtt és 18 éves korában egy fia született, Adeodatus. Életének ebben a szakaszában a pénz, a tekintély és egy gazdag, híres családból származó asszonnyal kötött házasság töltötte be az életét.
Augustinus először 373-ban szállt magába, de ekkor még nem lett keresztyén. Amikor Cicero „Hortensius” című könyvét olvasta, fellobbant a szívében a bölcsesség iránti vágy. Cicero azt tanította, hogy a teljes boldogság nem a pénzben, nem a világi tekintélyben, hanem egyedül a bölcsességben található. Ismét elkezdte olvasni a Bibliát, de nem tetszett neki, mivel a stílusát nem találta olyan jónak, mint a klasszikus római írókét. Aztán 373-382 között a manicheizmus híve lett. Barátokra és közösségre talált közöttük. A szekta felfogásai azonban nem adtak neki választ a kérdéseire. Különösen az foglalkoztatta, hogy honnan ered a gonoszság és a bűn.
A manicheistákat dualista felfogás jellemezte: a világosság és a sötétség birodalma szemben állnak egymással. Ezek a birodalmak eleinte teljesen külön voltak, majd összekeveredtek, s az utolsó időkben megint különválnak. A kárhozottak a sátánhoz fognak tartozni, az üdvözültek pedig a világosság birodalmába jutnak. Jellemző, hogy a földi, testi élet és a (szexuális) vágyak a sötétség
birodalmához tartoznak. Ebben a felfogásban a bűnesetnek nincs helye, ahogy azt már láttuk. Az aszkézist viszont erősen követelték. Talán éppen ez az oka annak is, hogy Augustinusnak csak egy fia volt. Amikor belépett a szektába, eleinte nagyon aktívan másokat is be akart vonni – barátai közül többen be is léptek. Édesanyja nem bírta tovább, és kiköltöztette őt, barátnőjével és unokájával együtt. Aztán Rómába költözött, ahol manicheista barátai révén professzori állást kapott.
A manicheizmus szerint a teremtő Isten más, mint az Újszövetség Istene. Augustinus a görög istenfogalom alapján úgy vélte, ha Isten valóban Isten, akkor megváltozhatatlan. Augustinusnak az tetszett a manicheizmusban, hogy világos választ adott a rossz és a bűn származására. A kapott felelet azonban a későbbiekben nem elégítette ki.
384-ben Milánóba utazott, mint retorika tanár. Az édesanyja utánament, hozzá költözött és követelte hogy küldje el barátnőjét, aki az osztálykülönbség miatt soha nem lehetett a felesége. Ezt Augustinus meg is tette (15 év után!). A keresztyén hagyomány szerint a barátnőjét Melániának hívták. Nagy valószínűséggel keresztyén volt, és amikor elment, megesküdött, hogy soha többé nem fog férjhez menni. Így Mónika elő akarta készíteni az utat egy tisztességes házassághoz, ami a társadalmi karrierhez nélkülözhetetlen volt. Augustinus egyébként nem bírta az egyedüllétet és új barátnőt keresett magának.
A neoplatonizmus hatására újra a Bibliához fordult Augustinus. A neoplatonizmus hatással volt a görög ókeresztyén teológiára (Origenes), és milánó püspöke, Ambrosius is ennek a teológiai irányzatnak volt a tanítványa. Augustinus sokszor hallgatta Ambrosius prédikációit – hiszen rethor „kollégák” voltak -, de a forma mellett egyre inkább az igehirdetés tartalma kezdte érdekelni. A neoplatonizmus rámutatott a manicheista dualizmus hibáira: Isten nem test, hanem „Lélek”, és lelki módon formálja a világ rendjét. A teremtett világ először jó volt, mert Isten akaratával megegyezett.
A bűn az isteni eredettől való elfordulás, az isteni rend visszautasítása. Az erkölcsi gonoszság nem az ember testi természetéből fakadt, hanem az ember szabad akarattal hozott döntéséből. A János evangéliuma első verseiből megértette Augustinus, hogy Krisztus, a Logos, aki a teremtésben is aktívan részt vett, eljött, hogy ezt a teremtést megváltó munkája által megváltsa.
Milánói évei alatt megismerkedett a szerzetes mozgalom könyveivel és képviselőivel, s ezek hatására úgy látta, hogy a neoplatonista filozófia által is tanított lelki életet és Istenkeresést a szerzetesek valósítják meg igazán. Honfitársától, Ponticianustól hallotta három megtérésnek a történetét, melyek közül Szent Antalnak, a remeték és szerzetesek ősatyjának története ejtette gondolkodóba. Augustinus rádöbbent, hogy Antalnak sikerült az, ami neki eddig még nem: vissza tudott vonulni a világtól, hogy tiszta életet éljen.
A Biblia segített neki dönteni. Mialatt Ponticianus ezeket a történeteket mondta, Augustinus lelki válságba került, és kirohant a kertbe, ahol egy gyermekénekből kapott mennyei tanácsot: „tolle lege” (vedd, olvasd). Amikor kinyitotta a Bibliát, a következőkre vetődött a szeme: „Mint nappal illik, tisztességben járjunk, nem dorbézolásban és részegeskedésben, nem szeretkezésben és kicsapongásban, nem viszálykodásban és irigységben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátak, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne” (Róm 13,13.14). Ebben a bibliai igében találta meg a lelki életre vezető aszkézis parancsát, amit el is kezdett követni. Egy ideig visszavonult elmélkedni néhány barátjával egy Milánó melletti villába (Cassiciacum), majd visszatért a városba és 387 húsvétján, 33 éves korában fiával együtt megkeresztelkedett.
Visszatért Karthagoba. Édesanyja útközben meghalt. Barátaival együtt előbb kolostori közösségben élt, de 390-ben hirtelen Hippo Regiusban presbiteri tisztséget adtak neki, majd 395/396-ban püspök lett. Ekkor 42 éves volt és 34 évig töltötte be ezt a tisztséget. Miközben harcolt a manicheusokkal, a donatistákkal és Pelagius követőivel, számára a legfontosabb a lelkigondozói, előljárói, püspöki és igehirdetői szolgálat végzése maradt. Gyakran kellett prédikálnia, gyülekezetében intenzív katekézist és beteglátogatást folytatott, valamint egyházi és világi ügyekben jogi tanácsadást is végzett. Hetvenkét éves volt, amikor kinevezték utódját, és felmentést kapott többféle tisztsége alól, hogy utolsó éveiben az Igével foglalkozzon és átdolgozhassa műveit. 430-ban halt meg. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 15. - 13:33:52
II.14.2 Augustinus írásai


Augustinus legtöbb írása konkrét kérdésekkel, aktuális problémákkal foglalkozik. Leveleiből 250 maradt meg. Prédikációiból és apologetikai írásaiból is többet ismerünk. Három nagy ellenfél ellen kellett küzdenie:
-387-400 között a manicheisták ellen írt;
-400-412 között a donatisták ellen;
-412-től pedig Pelagiussal és követőivel vitatkozott.
Filozófiai és dogmatikai könyveket írt, pl. a Szentháromságtanról: De Trinitate címmel. Az ebben felvetett mély gondolatok után alázatos imádsággal fejezi be művét:  "Amikor majd elérünk Téged, mindaz, amit elmondtunk, anélkül hogy elértünk volna Téged, el fog múlni." Ezek a szavak szépen kifejezik az "egyházatya" személyiségét: tudatában van annak, hogy itt a földön a kijelentett valóságért kell harcolni, de felismeri azt is, hogy az emberi tudás képtelen Isten titkait kifürkészni.

II.14.2.1. Confessiones - Vallomások

Augustinus legelterjedtebb műve a Vallomások, amelyet 400-ban írt. Valószínűleg azért kezdett hozzá, mert a donatisták - akiknek annak idején Hippóban nagy gyülekezetük volt - megvádolták. A donatisták a tiszta egyházért akartak harcolni, és azokat, akik az üldözés idején megtagadták a hitüket, nem vagy csak nagy nehezen akarták visszafogadni a gyülekezetbe. De vajon Augustinusszal mit lehet kezdeni, egy olyan püspökkel, aki hosszú éveken át a manicheusokhoz tartozott és kicsapongó életet élt?
A latin cím - Confessiones - egyformán jelent "bűnvallás"-t és "dicsőítés"-t. A könyvvel kettős célja volt. Egyrészt vallást tett saját bűneiről, másrészt pedig Istent dicsőítette vele. A mű 13 "könyv"-ből áll. Szemben áll benne egymással a nyugtalanság, ami az élete első szakaszára volt jellemző és az örök szombat nyugalma, amit majd Isten fog adni. Szemben áll egymással a kereső, vándorló fiú és imádkozó édesanyja, aki hitében nyugalmat és állhatatosságot talált. Az auto-biográfiai kép mögött mélyebb jelentés is rejlik: az édesanya, aki várja a fiát - az az egyház, aki szintén "özvegy", mert az Ura nincs itt; az egyház várja a mennyei vőlegényt. Mindebben a keresztyénség erőforrása, a Jézus Krisztusba vetett reménység látszik.
Augustinus az első 10 könyvben elsősorban magáról beszél, és megmutatja, hogy Isten hogyan munkálkodott az életében. A következő könyvekben Isten munkájára mutat, a teremtéstől kezdve az örök életig.
Művének célja és jelentősége:
-védekezés a manicheusok ellen, de útmutatás is a manicheusok megmentésére, hiszen ő maga is közülük való volt, ezért hitelesen tudott a megszabadulásról beszámolni;
-könyvével a bűnbánatot nem ismerő lelkeket akarta bűnbánatra vezetni, különösen Észak-Afrika donatistáit. Donatista ellenfelei természetesen ellene fordították a könyv bűnvalló részét. Augustinus erre így válaszolt: "minél inkább vádolnak bűneim miatt, annál inkább áldom azt, aki engem azokból megszabadított."
-művében Isten kegyelmének hirdetése is fontos: bizonyságot tett arról, hogy Isten az, aki az ember lelkében a megtérést, a hitet és a reménységet munkálja. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Augusztus 17. - 08:14:20
O0
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 23. - 14:34:52
II.14.2.2. De catechizandis rudibus; az óegyházi hitvallástétel


A katechézisről is írt egy könyvet De catechizandis rudibus címmel. Egy diakónus, aki hittanórát tartott az egyházba belépőknek, feltette neki a kérdést, hogy hogyan kellene a jelentkezőkkel foglalkoznia. Augustinus írásban fogalmazta meg a véleményét. Az akkori időkben az volt az első lépés, hogy megvizsgálták: miért akar valaki egyháztag lenni? Társadalmi karrierre, tekintélyre, vagy valóban az evangéliumra vágyik? Ha elfogadtak valakit hitoktatásra, akkor annak a keresztyén tanítást meg kellett magyarázni. A hittanórára járókat catechumenusnak hívták, akiknek nem volt szabad az egész istentiszteleten jelen lenni, amikor a sákramentumok kerültek sorra, el kellett menniük. A keresztségre jelentkezők húsvét előtt 7 hétig intenzív keresztségi oktatásban részesültek. A keresztelés - ahogy Augustinus esetében is - általában húsvét éjszakáján történt meg.
A keresztség annak idején nagy ceremónia volt, amely komoly előkészítéssel járt és általában a böjthetekben zajlott. A keresztelendőt megjelölték a kereszt jelével, mivel Krisztus szenvedése által részesülhet az ember a kegyelemben. Ezzel a megkeresztelt a Krisztus katonájává vált. Ez azt jelentette, hogy mindennapi "edzésben" kellett részesülnie. Naponként voltak előadások az Apostoli Hitvallásról, a Miatyánkról, az egyháztörténelemről. Éjszaka a gyülekezet előtt "kihallgatták" őket. A fülét meg az orrát megérintették és azt mondták a keresztelendőnek: "Effatha!" - Nyílj meg! A fülnek az evangélium meghallására, az orrnak az örök élet illata megérzésére kellett képesnek lennie. A húsvét első napját megelőző éjszakán virrasztottak, böjtöltek, imádkoztak. Hajnalban mezítláb vonultak az utcáról a keresztelési kápolnába (vagy a templomba) férfiak, asszonyok, gyerekek. Közben a 42. zsoltárt énekelték. A templomban az óember és a bűnös cselekedetek megölésének jeleként levetették a régi ruhákat. Aztán következett a "megkenés". Krisztus katonájának ettől kezdve bátran kellett harcolnia a bűn, az ördög és annak egész birodalma ellen. Aztán feltették a kérdést: "Lemondasz-e az ördögről és annak cselekedeteiről? Lemondasz-e a világról és annak kísértéseiről? Aztán folyó vízbe kellett lemenni, három bemerítkezés után a megkeresztelt homlokát megkenték, és pl. Milánóban lábmosás is következett. A keresztelés Krisztus halálának és feltámadásának a jele, ezért nem véletlen, hogy időpontját húsvétra tették.
Az említett könyvben Augustinus megmagyarázza, hogyan kell hitoktatást végezni. A hitoktató először a Biblia legfontosabb történeteit mondja el a teremtéstől kezdve. Mindig rá kell mutatni, hogy az ószövetségi történetek nem önálló események, hanem üdvtörténeti összefüggésben állnak: Krisztus eljövetelét készítik elő. Rámutat arra, hogy ha az emberek nem akarják teljes szívvel elfogadni az evangéliumot, akkor hiába beszélünk nekik. Egy másik tanácsa Augustinusnak az, hogy a hitoktatónak is alkalmazkodnia kell a csoporthoz: tudomásul kell vennie, milyen oktatásban részesültek. Gyakorlati kérdésekkel is foglalkozik: mi a teendő akkor, ha nem értik a magyarázatot, ha egyáltalán nem reagálnak az elmondott üzenetre. Az oktatásban újra meg újra meg kell magyarázni bizonyos dolgokat: az ismétlés az oktatás titka, stb. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Flóra - 2014. Augusztus 23. - 14:55:18
Manapság, némely vidéken, nagyon sokat kellene utazni a tiszta tanításért, ha nem lenne a világháló!


(http://s1.postimg.org/tcei6tuwb/vint.gif) (http://postimage.org/)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 23. - 18:06:39
II.14.2.3. De civitate Dei - Isten városáról



A Római Birodalom ereje egyre csökkent, elveszítette korábbi hatalmi pozícióját. Keletről vándornépek támadták meg a birodalmat, sőt 410-ben Alarich, gót vezér elfoglalta és kirabolta Rómát. A város pogány lakossága a keresztyénséget vádolta a híres város bukásáért. Azt mondták: elhagyták Róma régi isteneit, akik évszázadokon át dicsőséget szereztek a városnak és ezért a hűtlenségért következett be a bukás. Ez volt az egyik külső oka annak, hogy Augustinus könyve egyszerre fordul a pogányok ellen és hozzájuk, amikor megmagyarázza nekik a keresztyén hitet. A katechézisről szóló könyvéhez hasonlóan, Isten üdvtörténetét mutatja be olvasóinak.
Az első tíz "könyv" apologetikai jellegű, amelyben kikel azok ellen, akik a földi élet és az örök élet biztosítására nézve a régi istenek tiszteletét óhajtják. Aztán válaszol arra a kérdésre: "mi az emberi történet tartalma és értelme"? Augustinus szerint a történelemben két város áll egymással szemben: Isten városa és a földi város, amelyet gyakran nevez a sátán városának. Isten városának tagjai az Istent szerető és tisztelő angyalok és emberek közössége, míg a sátán városába tartoznak az önmagukat szerető angyalok és emberek. Tulajdonképpen Jeruzsálemet és Babilont állítja egymással szembe a szerző.
Az Isten városának polgára csak használója a földi javaknak, mert érzi, hogy a tulajdonjog felettük nem az övé. Csak Istenben gyönyörködik, akitől kapja földi javait. Az ilyen ember hálás felhasználója ezeknek az ajándékoknak, mert Isten ezekkel vigasztalja földi vándorlásukban az övéit. Igazi békességre pedig majd Istennél lelnek. A földi város lakóinál fordított a sorrend. Az Isten városának polgárai idegennek érzik magukat a földi életben, ezért útnak indulnak valódi otthonukba, a mennyei hazába. Az Isten városának lakói ideiglenesen tartózkodnak az istentelenek között, mert hitben élnek és a mennyei hazára vágynak. Augustinus előtárja Isten városának történetét, ami már az igazságos Ábelnél elkezdődik, akit testvére gyilkolt meg. Isten városának története Krisztus visszajövetelével fog örök diadalt szerezni. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 23. - 18:55:00
II.14.3. Augustinus teológiája


Augustinus a nyugati teológiai gondolkodásnak az egyik legfontosabb alakja. Különösen jelentős az, amit a bűnről és a kegyelemről tanított. A nyugati és a keleti egyház önálló teológiai fejlődése Augustinus korától számítható. Erre példa az, hogy a nyugati teológiában központi szerepet kapott a kegyelem fogalma és az abból fakadó keresztyén élet, amely a reformáció idején is centrális kérdésként jelentkezett! Keleten az istentiszteletre kerül a legnagyobb hangsúly, ahol az ember Istennel találkozhat.


II.14.3.1. A bűn lényege; az ember akarata nem szabad


Augustinusnál teológiai fejlődést lehet megfigyelni, amelyet itt röviden összefoglalunk, mert nagyon tanulságos. Amikor Augustinus megtért, átvette az akkori általános tanítást, hogy a bűn összefügg az emberi akarattal. Az ember akarata pedig szabad. Csak így lehet megérteni, hogy Isten az embert meg is bünteti bűnei miatt. Augustinus azonban átvette az eredendő bűnről szóló tanítást is: ha a bűnről gondolkozunk, nem csak az egyes emberre kell figyelnünk, hanem Ádámnál kell kezdenünk. A bűneset óta az első ember bűne miatt mindenki bűnös. Ennek ellenére mégis azt mondták, hogy az ember szabad akarata megmaradt.
Ezek után, amikor Augustinus elkezdett mélyebben foglalkozni a Római levéllel, rájött, hogy a bűn jutalma nemcsak a halál, hanem az is, hogy az ember mindig újabb bűnök után vágyik. Ebből az ördögi körből csak maga Isten kegyelme mentheti meg őt. A kegyelem teljesen Istentől függ, az ő kiválasztásától. Ádám Isten segítségével bűntelen maradhatott volna, de gőgből a saját lábán akart megállni, és ennek következtében bűnbe esett. Ádám így elveszítette Isten kegyelmét. Ez nem olyan, mint egy helyrehozható incidens - ahogyan azt Pelagius gondolta. Az ember akarata a bűneset után zavarban maradt: egyrészt azért, mert a bűnös ember már magától is a bűnre vágyik; másrészt azért, mert büntetésként Isten az embert ebben a zavart állapotban hagyta. Mivel Ádám nem csak egy ember volt, hanem ő az egész emberiséget képviselte, ezért Ádám bukása óta az emberi természet alá van vetve a bűn hatalmának.
A manicheusok felfogásával szembeni lényeges különbség abban áll, hogy szerintük a bűn a természeti világban, az ember testében rejtőzik. Augustinus azonban megkülönbözteti a természetet és a bűnt. A természet magában véve nem romlott meg, de Ádámban Isten mindenkit megbüntetett: "Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett" (Róm 5,12).
Augustinus különösen is hangsúlyt helyez a vágyra, amely a bűn gyökere. A vágyakozás azt jelenti, hogy az ember nem szereti Istent és felebarátját. A vágyakozás Augustinus szerint elsősorban szexuális jellegű: a szexualitás a bűn anyja. A bűn nem egy véletlen rossz cselekedet, amin neveléssel lehet segíteni. A bűneset után az emberi egzisztenciának alapvetően rossz beállítottsága van. Ádámban mindnyájan vétkeztünk, ezért mindnyájan adósai vagyunk Istennek. Ezekkel a tanításokkal a nyugati egyház az elvi moralizmust visszautasította. A korai kezdetektől fogva a jó cselekedet, az etika, állt a középpontban, mostantól egy új dimenzió keletkezik: a bűn nem csupán egy bűnös cselekedet, hanem az egész emberi lét részévé vált!
Érdekes az is, amit Augustinus a Szentlélek ellen való bűnről mond. A bűn magában véve nem megbocsáthatatlan. Akkor válik egy bűn megbocsáthatatlanná, ha az ember nem hisz abban, hogy a bűn megbocsátható! (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 23. - 20:50:26
II.14.3.2. A kegyelem, az ember akarata; kegyelmi kiválasztás


Augustinus a kegyelemről is más módon beszél mint elődei. A kegyelem ingyenes és szükséges, az ember nem képes rá, hogy jó cselekedeteivel megszerezze a kegyelmet. Augustinus korábban még az ember szabad akaratáról tanított, de később állította, hogy a kegyelemre nézve az embernek nincs szabad akarata: Isten az, aki még az ember akaratát is átformálja. Isten kegyelme nem az ember kérésére működik, hanem ellenkezőleg: Isten kegyelme az emberi akarat ellenére hat. Ha egyszer részesülünk a kegyelemben, megváltozik az életünk, és akkor az élet megszentelésével tudunk Istennek szolgálni, saját akaratunkkal; de még akkor is Isten tartja fenn az emberben a kegyelmet. A reformátorok felfogásától eltérően, Augustinusnál a kegyelem elsősorban nem a bűnök bocsánatát jelenti, hanem az ember megjavulását: a kegyelem által az ember egyre jobban tud Isten törvényei szerint élni.
Az ember akarata nem szabad, Isten kegyelme befolyásolja az ember akaratát, hogy az ember a jó mellett dönthessen. Így, a jó cselekedetekkel az ember hozzájárulhat saját üdvösségéhez, de nem az ember érdeméért - hangsúlyozza Augustinus, hanem csak azért, mert Isten kegyelmesen elfogadja az ember jó cselekedeteit. Isten saját ajándékait koronázza meg az emberben! E szerint a felfogás szerint az ember nem válhat tökéletessé a földön.
A kegyelem Augustinus tanításában a predestináción, Isten kegyelmi kiválasztásán nyugszik. Az Isten városában voltak engedetlen angyalok, akikből a sátán birodalma lett. Isten azonban teljes létszámú hadsereget kíván, ezért a kiválasztottak a bukott angyalok helyére fognak lépni. De miért van kiválasztás? Miért nem üdvözül mindenki? Augustinus szerint Isten bizonyos embereket az üdvösségre választott ki, másokat pedig bűnükben hagyott. Ezzel azt kívánja megmutatni, hogy senki sem érdemelte meg a kegyelmet, s a kiválasztottak is láthatják, hogy nekik is elvettetés lett volna a részük, ha Isten nem lépett volna közbe. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Flóra - 2014. Augusztus 24. - 09:13:12
Nagyon jó tanítások! Öröm számomra, hogy olvashatom! - Minden egyes apró részletével egyet értetek?

(http://s28.postimg.org/blv1dsh6x/lupe.gif) (http://postimage.org/)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 24. - 12:45:36
Mit értesz a minden egyes apró részlet alatt?
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Augusztus 24. - 12:46:47
Nem értek egyet mindennel, de a lényeges dolgokban igen.
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Flóra - 2014. Augusztus 24. - 15:14:34
Nem értek egyet mindennel, de a lényeges dolgokban igen.

Köszönöm a választ! 
(http://s8.postimg.org/j6wid6a0h/2smitten.gif) (http://postimage.org/)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Augusztus 24. - 18:17:26
 ''A
reformátorok felfogásától eltérően,
Augustinusnál a kegyelem elsősorban
nem a bűnök bocsánatát jelenti,
hanem az ember megjavulását: a
kegyelem által az ember egyre jobban
tud Isten törvényei szerint élni.''

Mondjuk ezzel én sem értek egyet, mert kellő idő után az ember bűntelenné válhatna még ebben a testben...
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Flóra - 2014. Augusztus 24. - 19:33:01
Szeretnék még begyűjteni véleményeket, gondolatokat! 
(http://s30.postimg.org/c1o3e4g4d/lupe.gif) (http://postimage.org/)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Szeptember 03. - 19:21:28
II.14.4. Harc Pelagiusszal az eredendő bűn kérdése miatt


Pelagiusról már szóltunk korábban is. Rómában dolgozott, Caelestiusszal együtt. Amikor a gótok 410-ben meghódították Rómát, mindketten elhagyták az örök várost és Ézsak-Afrikába kerültek. Pelagius még tovább utazott, Palesztinába. Caelestius viszont Karthagóban akart pap lenni. Itt, mivel tanításaival bajok voltak, 411-ben kiközösítették az egyházból.
Caelestius azt tanította, hogy Ádám eleitől fogva halandó ember volt. Ezért nem igaz, hogy Ádám bűne miatt halunk meg mindnyájan. A csecsemőkről állította, hogy azok - ugyanúgy mint Ádám a bűneset előtt - bűntelenek. A még meg nem keresztelt gyermekek ugyanúgy részesülnek az üdvösségben, mint a megkeresztelt gyermekek. Caelestius szerint a földön is lehet bűntelen életet élni; a törvény és az evangélium egyenrangúak.
Pelagius Keleten munkálkodott. A keleti egyházban nem ismerték Augustinus tanításait. Az Augustinus által feltett kérdés, hogy mi a kegyelem a a jó cselekedetek közötti viszony - Keleten még nem szerepelt. A keleti egyházban Irenaeus nyomán azt tartották, hogy a hívő ember egyre közelebb kerül Istenhez. Ez a folyamat a bűneset által megállt, de Krisztus érdeméért újraindult és teljességében majd az örök életben fog megvalósulni. Pelagius tanításai ezért nem tűntek fel olyan könnyen, bár az igaz, hogy Pelagius sokkal óvatosabb volt Caelestiusnál és nem egyszer ködös megfogalmazásokat használt. Pelagius is állította, hogy az ember képes Isten törvényének megtartására, s az eredendő bűnről szóló tanítást visszautasította. A kegyelem szerinte csak annyit jelent, hogy az ember Isten kegyelméből be tudja tartani a törvényt. Keleten, a zsinati döntések alapján 415-ig elfogadták Pelagius tanításait.
Észak-Afrikában viszont nem hagyták jóvá Pelagius tanításait, hanem 416-ban elítélték. Döntésük megerősítését a római püspöktől kérték. Ez érdekes fordulatot hozott, hiszen a két egyházrész között elég kemény konkurrencia volt. Róma püspöke, I. Innocentius (I. Ince) egyet is értett Karthagóval, így aztán Pelagiust és Caelestiust kiátkozták. Innocentius utóda, Zosimus azonban mindkettőjüket rehabilitálta.
A római katolikus egyház a mai napig nehezen tudja ezt a változást megmagyarázni: hiszen a pápa állítólag tévedhetetlen tanítója az egyháznak. Szerintük ez csak azért történhetett meg, mert Pelagius és Caelestius félrevezette a pápát!
A 418-ban tartott karthagói zsinat ismét Pelagius ellen foglalt állást: Isten nem halandó embernek teremtette Ádámot; az eredendő bűnt már a gyermekek is magukban hordozzák; a keresztség valóban a bűnök bocsánata; Isten kegyelme nemcsak bűnbocsátó, hanem erőt is ad ahhoz, hogy törvényei szerint tudjunk élni. Ez a kegyelem nemcsak "segítség" a szabad akaratnak, hanem valódi megújulás is.
Miután Zosimus mégis elfogadta a karthagói tanítást, Pelagiust, Caelestiust és követőiket kizárták az egyházból. A 3. ökumenikus zsinat tagjai szintén csatlakoztak ehhez a döntéshez Efézusban (431). (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Szeptember 03. - 19:33:59
O0
Meredek téma! :)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Flóra - 2014. Szeptember 03. - 19:49:19
Várom a folytatást...
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Szeptember 05. - 09:01:30
II.14.5. Semipelagianizmus; Johannes Cassianus; Lerinumi Vincentius; a predestináció ellen; praevisio; zsinat Orange-ban (529)


Bár Pelagius tanításait visszautasították, a kegyelem, a predestináció és az ember akarata közötti viszony mégsem tisztázódott. Ennek következtében született Karthagóban 420 után az ún. semipelagianizmus. A Caelestius követőitől induló, Augustinus elleni támadáshoz szerzetesek is csatlakoztak. A mozgalom leghíresebb képviselői Gallia déli részén fejtették ki tevékenységüket: Johannes Cassianus és Lerinumi Vincentius. Ők nem nyilvános tévtanításokat hirdettek, hanem Augustinust vádolták meg új tanítás terjesztésével. Különösen az nem tetszett nekik, amit Augustinus a szabad akaratról, az ellenállhatatlan kegyelemről és a predestinációról mondott. Augustinus ellenfelei szintén komolyan vették a bűnt, de féltek attól, hogy a predestinációra és az Isten kegyelmére fektetett hangsúly passzívá teszi az embert és elsikkad a jó cselekedetekre való törekvés.
Cassianus azt mondta, hogy Ádám után az ember akarata gyenge és beteg, de az emberi akarat bénultságának nem az ember alapvetően bűnös beállítottsága az oka: az ember megteheti az első lépést a kegyelem felé, de vissza is utasíthatja Isten kegyelmét. Pelagius szerint a kegyelem nem több, mint a tanítás és az ember képességeinek fejlődése. Cassianus nem fogalmaz olyan élesen, de a kegyelem és az ember szabad akarata szerinte is együtt munkálkodik. A predestinációt azért nem tudta elfogadni, mert úgy vélte, hogy Isten legfeljebb előrelátja az ember hitét (praevisio), de egyébként Isten mindenkit meg szeretne menteni, minden csak az embertől függ.
Augustinus elég óvatosan bánt ezekkel az emberekkel, mert felismerte, hogy először ő is így vélekedett. Amikor 430-ban meghalt, a követői már keményebben léptek fel és az ellenállás is hevesebb lett. Lerinumi Vincentius 434-ben írta Augustinus "új tanításai" ellen Commonitorium ("Figyelmeztetés") című művét, amelyben azt állítja, hogy azok eltérnek a tradiciótól. Vincentius szerint a tradíció mértékadó, ti. az a valódi "katolikus", egyetemes hit, amit "mindenütt, mindig, mindenki hitt". Még a legbölcsebb emberek (mint pl. Origenes) is tévedhetnek. Az egyházi tradíció azonban biztos. Ez egy nagyon fontos új fordulat az egyháztörténetben: már nem hivatkoznak a Szentírásra, hanem elsősorban az egyházi tradícióra. Vincentius pásztori szempontból írt és attól félt, hogy az Augustinus nyomán tanított predestináció és kegyelemtan csökkenti a gyülekezet etikai felelősségét, mondván: miért szükséges jót cselekedni, ha Isten úgy is mindent és mindenkit kézben tart?
A vitában az Orange-i Zsinat hozott döntést 529-ben. Lényegében kompromisszumos megoldás jött létre:
-elfogadták az eredendő bűnről szóló tanítást: Ádám bűne miatt a bűn és a halál a világban uralkodik. Ádám óta testestől, lelkestől romlottak vagyunk;
-állították ugyan azt is, hogy az embernek van szabad akarata, de ez túl gyenge ahhoz, hogy magától Istenhez jusson, már a kegyelemért való kiáltás és a kegyelemből fakad; a kegyelem felgerjeszti az emberben a tisztaságot és a hit utáni vágyakozást;
-a kegyelem azt jelenti, hogy Isten Szentlelkét (pl. a keresztség alkalmával) kitölti az emberre;
-a hit azt jelenti, hogy az Igét elfogadjuk; kérjük a keresztség sákramentumát, amely által az ember szabad akarata megújul; a kegyelemre mindvégig szükségünk lesz.
Látható, hogy Augustinus predestinációról adott tanítása nemigen érvényesült, de a szabad akaratról vallott felfogását sem fogadták el. Eszerint az üdvösség elnyerésében Isten kegyelme és az ember szabad akarata "közreműködik", Pelagius szélsőséges tanításait tehát visszautasították:
-ettől kezdve hivatalosan is elfogadták, hogy a kegyelem megelőzi a jó cselekedeteket;
-világossá vált, hogy a keresztyén életre törekvés ellenére az ember magában véve romlott állapotban van.
Figyelemre méltó az is, hogy Vincentius a tradícióra hivatkozik és nem a Bibliára, ami jellemző lesz a későbbi római egyházra. A pápa, mint a nyugati egyház intézményes képviselője, egyre inkább védelmébe veszi ezt a "katolikus tradíciót".
Amit Augustinus mondott a bűnről és a megigazulásról, az a reformációban majd jobban ki fog fejlődni. Akkor válik majd világossá, hogy a bűn elsősorban nem szexuális vágyódás, amint azt a középkorban, Augustinus nyomán tanították. A reformátorok fogják felismerni, hogy a bűn lényege az ember Isten iránti engedetlensége, a megigazulás pedig nem azt jelenti, hogy egyre szentebbek leszünk, hanem azt, hogy Krisztus kegyelme által lehetünk Isten előtt kedvesek. Nem a mi jó cselekedeteink miatt részesülünk Krisztus jótéteményeiben, hanem mint Isten kiválasztottai az Ő érdeméért, hit által, ingyen kegyelemből. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Flóra - 2014. Szeptember 05. - 14:34:45
Nincs semmi változás. - Folyik a harc. 
(http://s3.postimg.org/uuzg82wwv/cry.gif) (http://postimage.org/)

(http://s1.postimg.org/ckdk103y3/lupe.gif) (http://postimage.org/)
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Szeptember 05. - 20:30:05
Harc tényleg van, de az oka nem biztos, hogy a megálltalkodottság, inkább a meg nem értés.
:szelid:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Szeptember 18. - 13:26:38
II.15. Aszkéták és szerzetesek az óegyházban


Az óegyház történetének második felében, a III. század végétől egyre több keresztyén remetével és nem sokkal később közösségben élő szerzetessel találkozunk. A szerzetesség kialakulása a keresztyénség társadalmi meghonosításával párhuzamosan jelentkezik, célja a nagyra nőtt egyház belső megújulása. Mielőtt ennek egyháztörténeti jelentőségére figyelnénk, előbb tárjuk fel azt a lelki, szellemi forrást, amelyből a szerzetesség fakadt: az aszkézist.


II.15.1. Aszkézis; nőtlenség; 1Kor 7.; önmegtartoztatás; Didaché; Montanisták; Római Kelemen


Az aszkézis – a mindenféle érzéki gyönyörtől való önmegtartoztatás – bizonyos értelemben nem idegen az Újszövetség gondolatvilágától. Az evangéliumokban a szerény körülmények között élő Keresztelő János mellett Jézus is utalt arra, és saját életével be is bizonyította, hogy a mi életünk elsődleges célja Isten országának szolgálata. Amikor azt mondja, hogy nem lehet két úrnak szolgálni, akkor ez a földi birtokokra vonatkozik; Istent minden és mindenki előtt kell szeretni; a földi javakat is az ő szolgálatába kell állítani. Ez az első gyülekezetre is jellemző volt. Még a házasságra is vonatkozik: Pál apostol maga pl. nőtlen maradt, habár a házasságot nem utasítja vissza. Krisztus követéséhez a kereszthordozás hozzátartozik: Isten gyermekei ebben a világban vannak, de nekik ez a világ nem az igazi otthonuk, hanem mindig a végső cél felé haladnak, az Isten mennyei országa felé.
Az újszövetségi aszkézis lényege az, hogy a külsődleges lemondás a világ örömeiről soha nem öncél vagy érdemszerző jó cselekedet, hanem az Istennek szentelt élet megnyilvánulása. Az első jeruzsálemi gyülekezetben sokan eladták vagyonukat, de nem azért, mert a magántulajdon vagy a gazdagság önmagában véve rossz dolgok, hanem azért, mert a testvéri szeretet ennél lényegesebb volt. Már az I. században sokan mártírhalált szenvedtek, de nem azért, mert csak így lehetett üdvözülni, hanem azért, mert nem voltak hajlandók Krisztust megtagadni. Pál apostol nem utasította vissza a házasságot, de neki a szolgálat érdekében jobb volt a magányos életforma.
Az 1Kor 7-re nézve sok félreértés támadt. A fejezet alapján kialakult az a felfogás, hogy Pál apostol a házasságot csak mint „vészmegoldást” fogadja el: „Jó a férfinak asszonyt nem érinteni […] a paráznaság miatt azonban mindenkinek legyen saját felesége és minden asszonynak saját férje. […] Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.”
Meghaladná feladatunkat, ha az exegetikai részletekig mennénk, de néhány megjegyzést mégiscsak kell tennünk:
1.A korinthusi gyülekezetben valószínűleg voltak, akik visszautasították a házasságot. Pál apostol reagál a korinthusi helyzetre.
2.Az akkori hellénista világra jellemző volt a szexuális szabadosság. Erről beszél Pál az 1Kor 6-ban. A keresztyénnek tudnia kell, hogy teste a Szentlélek temploma és nem a paráznaságra való! A világi szabadosság ellen Pál a keresztyén szabadságra utal: Istennek élünk.
3.A zsidó hagyomány szerint házasságban élni és gyermekeket nemzeni vallásos kötelesség volt. A keresztyént nem terheli ilyen kötelesség, sőt olykor jobb, ha nincsenek családi kötelességek az Isten szolgálatában.
4.Az 1Kor 7,28.32-35 arról tanúskodik, hogy Pál apostol szerint Isten ügye áll a középpontban: a házasság a szolgálatra nézve éppen nem a könnyebb, hanem a nehezebb életforma!
5.”Azért, aki férjhez adja, az is jól cselekszi, de aki nem adja férjhez, még jobban cselekszi.” (1Kor 7,38) [Itt a Károli-fordítást használjuk, mert az új fordításban az eredeti görög szöveg nem érvényesül!] Ez a textus nem arra utal, hogy a nem házas keresztyén „jobb” keresztyén, hanem arra, hogy a házasélet akadály lehet Isten szolgálatában.
6.Figyelembe kell venni, hogy Pál apostol más helyeken mély lelki jelentést tulajdonít a házasságnak: Ef 5,32k.
7.Pál sehol sem teszi kötelezővé és nem is ajánlja a magányos életformát: 1Tim 3,2-5.12.
A szolgálati érdekből természetesen következő lemondások helyébe az óegyházban már egészen korán középpontba kerültek az erkölcsi célból történő lemondások. A keresztyénség e felfogás szerint két rétegre bomlott: egyrészt az egyszerű egyháztagokra, akik házaséletet éltek és akiknek földi javaik is voltak, másrészt egy magasabb rendű, elit csoportra, amelynek tagjai lemondtak a házaséletről, vállalva a szegénységet és a szigorú böjtöt, akik így a tökéletesség felé haladtak.
Az ószövetségi tisztálkodási törvényekre hivatkozva, a szexualitásról azt hitték, hogy az beszennyezi az embert. Úgy gondolták, hogy a szexuális önmegtartoztatás az embert közelebb viszi Istenhez és alkalmassá teszi a kijelentés fogadására. Az ókeresztyén gyülekezetekben emiatt ún. „lelki házasságok” jöttek létre: férfiak és asszonyok szexuális önmegtartoztatásban éltek együtt. Ez ellen a zsinatok és az egyházi vezetők sorban tiltakoztak, de nem sikerült ezeknek az aszketikus életformáknak a terjedését meggátolni. Majdnem minden gyülekezetben voltak „virgines”-ek, akik csoportosan éltek, és életüket az imádságnak, böjtölésnek és lelki elmélyülésnek szentelték, a gyülekezetben pedig diakóniai szolgálatot végeztek.
A Didaché azt írja: „Ha tényleg vállalni tudod az Úr egész igáját, tökéletes leszel, ha nem tudod, tégy meg annyit, amennyire képes vagy. Az ételekre vonatkozóan annyit tarts meg, amennyit meg tudsz tartani...” Ebből világos, hogy a szolgálatból fakadó önmegtartoztatás erkölcsi cél lett! Az aszkéták rövid időn belül megkapták a „lelki emberek” jelzőt, akik lenézték az egyházi tisztviselőket. Nem meglepő az, hogy hamarosan más hangokat is lehetett hallani, amelyek az aszkéták gőgössége ellen fordultak. Ignatius például így írt Polycarpushoz: „Ha valaki az Úr teste iránti tiszteletből meg tud maradni szüzességben, maradjon meg, de ne dicsekedjék! Ha dicsekedni fog, el fog veszni, s ha a püspöknél többre tartja magát, már a romlás áldozata!”
A korai keresztyénségből kiváló szektáknál nagy szerepet játszott az aszkézis. A montanizmusban az aszkézis és a prófétai szolgálat közvetlenül összefüggött. A dualizmusból eredő szigorú aszkézis náluk a keresztyénné válás feltétele lett. A dualizmus a gnosztikus mozgalmakban szintén aszkézishez vezetett: a tökéletes keresztyént az aszkézis révén lehetett felismerni. A legtöbb korai szektánál a magányos élet abszolút feltétel volt.                         A II.század folyamán az egyház szívesen vette a mérsékelt aszkétákat az egyházban, mert a tiszteletreméltó példás keresztyének erkölcsi vezetését örömmel látták. Római Kelemennél már találunk utalásokat arra, hogy minden hívő részesül a Szentlélek ajándékaiban, de az aszkéták teljes közösséget élveznek Istennel (keresztyén gnózis) és ezáltal az egész gyülekezetre Isten szeretetét árasztják. Az aszkézis nem mindenkinek a kötelessége, de nagyon jó, ha egyeseknél előfordul, mert abban láthatóvá válik a világtól való elfordulás. (folyt. köv.)

Jos Colijn

Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Szeptember 18. - 19:48:41
O0
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 08. - 17:59:05
II.15.2. A keleti szerzetesség kialakulása; Egyiptom


A szerzetesség akkor kapott formát, amikor az aszkéták a III. század végén nemcsak a világi életet hagyták maguk mögött, hanem a világban élő egyházat is, és először egyedül, később egyre inkább csoportosan, az aszketikus életstílust gyakorolták. Ez - kevés kivétellel - új jelenség volt az egyháztörténetben, amelyre a pogány vallásokban sem nagyon volt példa. A mozgalom Egyiptomban kezdődött.
Annak ellenére, hogy az egyház a III. században még üldözött volt, egyre fontosabb helyet kapott a társadalomban. Sok helyen a püspök lett a falusi vagy városi élet egyik legfontosabb személye, aki gyülekezeti tagjainak nemcsak a hívő élet terén volt pásztora, hanem világi életükben képviselőjük is volt. Erről számtalan korabeli, világi uralkodókhoz írt püspöki levél tanúskodik. A püspök kérvényeket írt, ha hívei összeütközésbe kerültek a rendőrséggel, az adóhivatallal, vagy ha éppen egy fontos állást akartak megpályázni.
Nem véletlen, hogy ezekben az időkben kialakult az a meggyőződés, hogy a meghalt szentek közbenjáró szerepet játszhatnának a mennyben. Ezzel egyszerűen a mennyben folytatnák azt a munkát, amelyet az egyházi elöljárók végeztek itt a földön!
A III. század végén egyre többen foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy az egyház, amely oly nagy szerepet kapott a társadalomban, nem veszített-e sokat lelki tekintélyéből? Ez bizonyára szintén elősegítette a szerzetesség kialakulását.
A mozgalomnak mélyebb teológiai gyökerei is voltak, ahogy már azt fentebb láttuk. Origenesnél már kialakult az a kép, hogy nem mindenkitől lehet a teljes aszkézist elvárni. Egyik igehirdetésében úgy fogalmazta ezt meg, hogy az egyház egy hadsereg, amelyben egy kis elit csapat vívja a tényleges harcot, míg a legtöbb ember csak támogatja a harcoló katonákat, de maguk nem harcolnak. A III. század végén az "elit csapat" úgy érezte, hogy a tömegek már nem segítenek a harcban, hanem inkább zavarnak! Ezért kezdtek kivonulni a gyülekezetekből. Ez természetesen gyengítette a gyülekezetek lelki színvonalát, amely miatt sok püspök és egyházi vezető rossz szemmel nézett az aszkétákra.
Az aszkétizmus a IV. század elején két különböző irányba haladt. Antonius megteremtette a remeték mozgalmát (anachorese), Pachomius pedig a szerzetesi életformát (koinibion) alakította ki. A két irányzat párhuzamosan bontakozott ki, mint egymást kiegészítő életstílusok, amelyek a tökéletes élet felé törekedtek. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 11. - 22:29:50
II.15.3. Antonius – Szent Antal (260 – 356); a remeték eszményképe



Antonius életének eseményeit és eszményeit az Athanasius szerkesztette Vita Antonii (kb. 360) örökítette meg. Athanasius ebben felhívta az akkori keresztyénséget Antonius példájának követésére. Ez a felhívás évszázadokon keresztül hangzott: Antonius a keleti és nyugati szerzetesség követendő példája lett. Fennmaradt egy gyűjtemény is – Apophtegmata Patrum (Az atyák példabeszédei) -, amelyben az ókori aszkétákról találhatók történetek és feljegyzések: a szerzetesek elsősorban hallgattak, de ha megszólaltak, akkor a szavuk több volt mint emberi beszéd.
Az aszketikus életnek köszönhetően a Szentlélek maga szólt rajtuk keresztül. Antoniusról is találunk információkat ebben a gyűjteményben.
Antonius 260 körül, Egyiptomban született, tekintélyes és gazdag családban. A szülei halála után, a templomban a gazdag ifjú történetét (Mt 19,21) hallotta magyarázni. Rövid idővel ezután megérintette a „ne aggódjatok a holnapért” (Mt 6,34) kijelentés üzenete. Ennek következtében vagyonát a szegényeknek adta, és aszkéta lett, előbb a falu közelében, majd a temetőben élt, míg végül a pusztába költözött, egy elhagyatott kastélyba. Itt majdnem 20 évig lakott. Évente kétszer vittek neki kenyeret. Aztán 305 körül ismét új helyett keresett, de most szerzetesekkel élt együtt. Világhírűvé vált. Nagy Constantinusszal is levelezett. Ebben az időben sokféle útmutatást adott más szerzeteseknek a tiszta élet gyakorlására. Miután túl sok látogató kereste, megint az egyiptomi pusztába költözött, a Vörös-tenger közelébe, ahol 356-ban meghalt.
Mi volt jellemző Antonius és követőinek életére? Az első észrevétel az, hogy Antonius nem volt túlságosan képzett ember, távol tartotta magát a hellenista kultúrától. Ez a többi korai aszkétára ugyanúgy érvényes.
A második az, hogy az ókeresztyén szerzetesség nem világellenességből és nem az emberekkel való kapcsolattartás tagadásából indult ki. Erről tanúskodik sok leírás a remeték jó tanácsairól. Inkább az volt a világból való kivonulásuk hátterében, hogy az élet „lényeges dolgaira” akartak koncentrálni. A pusztában távol kerültek a világi csábításoktól, elsősorban szexuális téren. De ez Antonius szerint csak előgyakorlat a kezdőknek. Az aszkéta élet veleje a belső erőfeszítés és a szív megtisztítása volt. Antonius leírta a saját lelke különböző tetteit és mozzanatait, azzal a céllal, hogy szégyenkezzen önmaga előtt. Egyháztörténetileg ide vezethető vissza a gyónás gyakorlata, mint belső bűnvallás. A gyónás a szerzetesi közösségekben hamar párbeszéddé alakult és egyre többször keresték fel őket „világi emberek” is, hogy bűneiket megvallják.
Harmadszor: Antonius rájött, hogy lelki élet és munka összetartoznak. Nem csak abból indult ki, hogy „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10), hanem belátta, hogy nem is lehet bírni az állandó „meditációt”. A remete lelki feladatához hozzátartozott a meditáció, amely azonban nem a (pogány) belső megüresedést célozta, hanem a Biblia fejből való tanulásából és belső alkalmazásából állt. Antonius felismerte, hogy a munka lelki felüdülést szerez. Ez lett a csírája a későbbi ora et labora alapelvnek.
Negyedszer: A pusztát a remeték nem negatív környezetnek érezték, hanem az Isten közelségének helyeként értékelték. A földműveléssel a remeték tudatosan „Édenkertté” akarták átalakítani a pusztát. Ez a gondolat csatlakozott az említett ora et labora elvhez. Már pl. Ézsaiás prófétánál is megtalálható a puszta képe, ahol meg lehet találni az igazi életet. Antonius – mint korábban Ádám és később Assisi Ferenc – az állatokkal is beszélt, és azok engedelmeskedtek neki.
Ötödször: A szerzetes ígényelte a világ bonyodalmaitól való távolságot. A szerzetesi cella életfontosságú hely lett számára. Antonius – bevallása szerint – úgy élt a cellában, mint hal a vízben. A cella egyrészt az önfenyítés helye volt, másrészt az önmagára találásnak is a helye: a stabilitásnak, a lelki állóképességnek lett a jelképe.
A szerzetes tehát a meditáció, az imádság és a munka segítségével ki akart tartani egy kis helyen, hogy ezekkel „újrateremtse” a körülötte levő világot. Antonius tökéletes aszkétává vált, aki nemcsak látomásokat és jövendöléseket kapott, hanem az elveszett istenképűséget is visszanyerte. Athanasius szerint Antonius 105 éves korában halt meg úgy, hogy a teste még erős volt, szemeivel még jól látott, és fogazata ép volt!
Végül: A pusztai remete nem csak magával és a saját bűneivel harcolt, hanem a sátánnal is. Itt az Újszövetségre hívatkoztak, a Jézus életére, amelyben a sátánnal való harc többször előfordul. Az ördögök Antoniusnak gyakran vadállatok formájában jelentek meg és testileg-lelkileg megkínozták. Athanasiusnál részletesen olvashatunk a démonok változó megjelenéseiről, számtalan furfangjáról, támadásairól, amellyel zavarni akarják az ember lelki előhaladását. Csak akkor lesz győztes, ha az élet minden világi szépségéről lemondva és az öngyilkosságig menően kitart az aszkézisben. A remete abban a tudatban harcolt, hogy Isten vele van, de mindennél világosabbnak tűnt, hogy a harcot neki kell megvívnia. A szerzetesség végül is az ember szabad akaratából indul ki, önmegváltáson alapul, s Krisztus nem marad több, mint követendő példa. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Október 12. - 10:43:12
Hát ez elég szörnyen hangzik a végén.
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 12. - 19:16:28
Igen.
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 12. - 19:20:26
II.15.4. A szerzetesi közösségek; Pachomius (348) – a szerzetesi életforma


Antonius a remeték és egyedül élő szerzetesek atyja. Az ő életében is volt azonban egy olyan szakasz, amikor más szerzetesekkel is tartott kapcsolatot. Egyiptomban a Wadi Natrunban is alakultak szerzetesi közösségek. Nitriában munkálkodott Amun, aki Antonius idején élt, Sketisben és más helyeken pedig Alexandriai Makarius (300-400) vezetett szerzetesi közösségeket. A szerzetesek külön cellákban éltek, amelyek távol voltak egymástól. Nem láthatták és hallhatták egymást. Szombaton és vasárnap összejövetelek, közös szeretetvendégségek és istentiszteletek voltak. A szerzetesek kétkezi munkát végeztek és a megtermelt dolgok eladásából éltek. A szerzetesek életét egy tanács irányította, amelyik fenntartotta a fegyelmet is köztük.
Pachomius nevéhez fűződik az aszkétikus közösségi élet értelmezése. Pachomius volt az, aki először megfogalmazta a szerzetesi regulákat és megszervezte a keresztyén kolostorokat. Az első kolostor alapítási ideje kb. 320-ra tehető az egyiptomi Tabennisiben.
340-ben a közelében már 9 férfi kolostor és 2 női kolostor működött. Ezek Pachomius fennhatósága alatt álltak. Így alakult ki az a kolostorhálózat, amely egységes szabályok szerint élt, és rendszeresen tartotta a kapcsolatot a többi kolostorokkal. A IV. század végén Egyiptom már az aszkézis országának számított. Sok külföldi jött, hogy az igazi aszkézist tanulja. Volt olyan város, amelyben több ezer szerzetes élt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a pogányság hamarosan eltűnt az országból.
Pachomius szerint a keresztyén ember elsősorban Krisztus kiválasztottja, és Isten által kitüntetett ember. A Krisztushoz való teljes alkalmazkodás, a tökéletesség leginkább az azonos gondolkodásúak körében érhető el. Pachomius nem akarja a magányos szerzetes erőit túlfeszíteni, ezért szabályai nem szélsőségesek. Hozzátartozik az önsanyargatás, de nem kéri a test teljes elhanyagolását, amely egyes aszketikus csoportoknál előfordulhatott. Naponta kétszer áhítatot tartottak, szerdán és pénteken böjtöltek. A szombati és vasárnapi istentiszteletek mellett rendszeresen folyt a katekézis, a szerzetesek tanítása.
A kolostorba való belépés minimális feltétele a Mi Atyánk és egy pár zsoltár fejből való tudása volt. Később megszigorították ezeket a szabályokat. Minden szerzetesnek írni és olvasni is kellett tanulnia. A kolostorokban két kezi munkával biztosították a mindennapi élelmet. Ez a munka a cellákban történt, így a mindennapi életben az elkülönítés elég szigorú volt. Egyébként is a hallgatás még az étkezéseknél is kötelező volt, amelyek közben a csukját sem volt szabad levenni a fejről, hogy a többi testvérrel minimális maradjon a kapcsolattartás. Nehezebb kérdéseket nem lehetett egymással megbeszélni, hanem csak a kolostor vezetőjével, az „Abba”-val. Így megelőztek mindenféle feszültséget a szerzetesek között, illetve a szerzetesek és a vezetőség között.
Pachomius úgy szervezte meg a szerzetesi életet, hogy az egyrészt komoly és kemény volt. Másrészt pedig elérhetővé vált az átlag keresztyén embernek is. A mozgalom, amely Egyiptomban kezdődött, rohamosan terjedt Palesztinában, Kis-Ázsiában és Örményországban. A keleti-görög nyelvű egyházban egyre fontosabb jelenség lett.
Mi okozta az egyszerű parasztemberek tömeges belépését a kolostorokba? Ennek lehettek anyagi okai is. Az emberek általában szegények voltak, és aki belépett egy jól megszervezett kolostorba, a mindennapi kenyérben legalább biztos lehetett. Lelkileg is világos okai voltak a kolostori élet kibontakozásának. Úgy gondolták akkoriban, hogy a világ tele van démonokkal, amelyek az embereket testileg-lelkileg fenyegetik és elcsábítják az Istenhez vezető útról. Az ember bűnös természete miatt a sátánnak ez könnyűszerrel sikerülhet is. A keresztyén élet azonban a bűn legyőzését és a démonok visszaszorítását ígérte, ha az ember lemond a világról. Az embernek egyedül ez túl nehéz és komplikált feladat, mert a mindennapi életben kivitelezhetetlen. Jobb volt tehát belépni egy kolostori közösségbe, amelyben nemcsak tapasztalt tanítók voltak, hanem a közös szabályok által lehetségesnek is tűnt a bűnt legyőzni. Az a kérdés, hogy a gyülekezet közösségében hogyan lehetne ugyanezt elérni, az nem igen merült fel.
A szerzeteseknek az etika jelentette a keresztyénség lényegét. Ha Krisztus keresztjéről volt szó, akkor nem a megváltás és megigazulás volt a fő, hanem inkább a kereszt ördögűző ereje! Sok minden történt lelki gyakorlat címén, ami számunkra inkább aszkézist jelent. Sokan majdnem kívülről megtanulták a Bibliát, de a Szentírás magyarázata és alkalmazása csak a kolostorok vezetőinek állt jogában. Az imádság esetében kevés volt a kötetlen, személyes ima, s annál több a fejből megtanult, kötött imádság. A napi többszáz imádság elmondásával a sátán távoltartása volt a cél.
Egy híres aszkéta mondása így hangzott: addig nem találom meg a nyugalmat, amíg meg nem szólal a szívemben, hogy csak én és Isten vagyunk a világon. A szerzeteseknek ezért nem kellett sem a testvér, sem az egyház: üdvösségük teljesen az erkölcsi erőfeszítéstől függött. Aki nagyon búzgón imádkozik – ami majdnem azt jelenti, hogy éjjel és nappal – és teljesen Istenre koncentrál, az látomásokban részesülhet, csodákat tehet és gyógyító erővel rendelkezhet. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 14. - 14:00:12
II.15.5. A keleti szerzetesség alapítója: Nagy Basilius (329/330-379); a kolostori életforma


Nagy Basilius caesareai püspökkel (úgy is szoktak hivatkozni rá, mint „caesareai Basilius”) már találkoztunk: a három kappadóciai atya egyike, és különösen a Szentlélek munkájáról való gondolkodást vitte előrébb. Nagy Basilius a szerzetesség történetében is jelentős szerepet játszott.
A szerzetesség kialakulásánál láttuk, hogy az aszkéták lényegében nem foglalkoztak az egyházzal és a gyülekezetekkel, hanem remeteként a magányt választották, vagy a kolostorok falai mögé húzódtak vissza. Basilius viszont arra törekedett, hogy a szerzetesség megújító erő legyen a gyülekezetek számára: a szerzetesség segítségével az ősgyülekezeti állapotokat akarta visszaállítani.
Basilius az arisztokrata Makrina családból származott, amely keresztyén családként fontos szerepet játszott az akkori keleti egyházban és szoros kapcsolatokat tartott a császári udvarral. Basilius magasszintű retorikai képzést kapott Konstantinápolyban és Athénban. Az akkori egyházban kétféle módon viszonyultak a hellenista műveltséghez. Voltak, akik ezt minden fenntartás nélkül átvették és a keresztyén hit mellett ápolták műveltségüket. Az aszkétákra viszont a kultúraellenesség volt jellemző. Basilius közvetítő álláspontot képviselt: csak a Biblia mutathat utat az igazi élethez, de a pogány filozófia és irodalom előkészítheti, ha olyan erkölcsi példákat mutat az embernek, ami megegyezik a keresztyén vallással. A klasszikus művelődés-tradícióval lehet a keresztyén valóságot alátámasztani. Ez az álláspont a középkorban és a reneszánszban végigkísérte az egyházat.
A szerzetességre nézve Basilius megtérése döntően hatott. 356-ig keresztyén volt, de még sok szempontból ragaszkodott a világhoz. Megkeresztelkedett, egyházi posztokat vállalt, majd édesanyja és öccse példáját követve, csatlakozott az aszkéták mozgalmához. Megtérése és megkeresztelkedése számára magától értetődően azzal járt, hogy a polgári életet feladta, a társadalmi normákat félretette és szigorú Krisztus-követésre törekedett. Ezzel párhuzamosan keményen kritizálta a IV. századi népegyházi helyzetet, amelyben a kötelezettség nélküli egyháztagság általánossá vált.
Gondolatainak fejlődésében Eusthatius örmény püspök játszott nagy szerepet, aki mint egyházi vezető élesen kritizálta a keresztyénség elvilágiasodását. Követői – a Szentlélekre hivatkozva – minden társadalmi és egyházi struktúra ellen kikeltek. Ezért 340-ben elítélték Eusthatius mozgalmát.
Megtérése után Basilius kolostorokat és remete lakhelyeket látogatott meg és tanulmányozott, majd Amisusban (a Fekete-tenger mellett) alapított egy szerzetesi közösséget. Döntő lett számára a kereszthordozás és Krisztus követésének gondolata. A megtérést úgy értelmezte Basilius, hogy a megtért embernek le kell mondania a világ dolgairól, a testet meg kell ölnie, egyszeű életet kell élnie, amelyben az Istenhez vezető imádság, meditáció, ének, munka és Biblia-tanulmányozás köti le az ember figyelmét. Isten ezért ellentétben áll a teremtett bűnös világgal. Mindez – és ez jellemző Basilius álláspontjára – nemcsak a szerzetesekre érvényes, hanem minden keresztyénre. Basilius biblikus, öntudatos keresztyén közösségre törekedett, szeme előtt a megújult egyház lebegett. A szerzetesek példaképpen megteszik azt, ami minden keresztyénnek feladata: betartják a szeretet nagy parancsolatát. A szerzetesi közösségből modell-gyülekezet lett, a népegyház ébredésének szolgálatában. Már ebből is egyértelmű, hogy Basilius a remeték életformáját visszautasította, mert számára a közösségi élet megvalósítása volt a cél.
Basilius megfogalmazta a kolostori élet szabályait, amelyek a mai napig érvényesek a keleti ortodox kolostorokban. Pachomius szabályaitól abban tértek el, hogy Basiliusnál a hangsúly a közösségi életre került, ráadásul nem az egyéni szerzetes aszkézise, hanem a szeretetszolgálat állt a középpontban: a kolostorok kórházakat, árvaházakat és iskolákat tartottak fenn. A szeretetszolgálat biztosította a szerzetesek kapcsolatát az emberekkel. A nép nagyra becsülte ezeket a szolgálatokat, amit az is mutat, hogy a keleti tartományokban szinte csak basiliusi kolostorokat lehetett találni.
Caesareaban Basilius keményen kritizálta a társadalmi és gazdasági visszásságokat és rámutatott arra, hogy a Biblia a mindennapokban gyakorolt szeretetre tanítja és kötelezi az embereket!
A háttérben egyrészt Basilius keresztyén „humanizmusa” állt: a klasszikus műveltség előkészítője lehet a keresztyén hitnek; a keresztyén hit pedig tökéletességre vezeti az embert, mert az ember arra van teremtve. Másrészt ez a tökéletesség azt jelenti, hogy az ember, Isten Szentlelke által, Istennel és az emberrel teljes szeretetközösséget vállalhat. Figyelemre méltó, hogy Basilius, aki teológiailag a Szentháromság tanáért harcolt, etikai tanításaiban is a Szentlélek munkájára utalt. Isten kegyelmének emberhez fordulása a Szentlélek munkájában figyelhető meg, amely az embert megváltoztatja és képessé teszi arra, hogy élete megszentelődjék és testvéreit szeresse. Így válhat az ember igazán emberré és méltó lehet az Isten képmása elnevezésre. Ez a megújulás csak hit által lehet: a szeretetparancsolat beteljesedése a hit következménye. Ez csak az egyházban, a testvérek közösségében történhet meg! Amikor a kalcedoni zsinaton (451) úgy döntöttek, hogy új kolostorokat csak püspöki engedéllyel és felügyelettel lehet létrehozni, akkor teljesen Basilius szellemében cselekedtek. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 15. - 11:21:06
II.15.6. A nyugati keresztyénség kialakulása; Rufinus


Nyugaton is ismertté vált a Basilius-féle kolostori rendszer. Nemcsak azzal, hogy a nyugatiak meglátogatták a keleti kolostorokat, hanem azzal is, hogy Aquileiai Rufinus (meghalt 410-ben) latinra fordította Basilius műveit. Emellett Athanasius Vita Antonii című munkája is megjelent több fordításban Nyugaton. Dél-Olaszország annak idején a keleti, Bizánci Birodalomhoz tartozott. Így már a IV. században kialakultak az aszkézisre épülő, keleti mintájú, "basiliusi" kolostorok férfiak, illetve nők számára is. A IV. század közepére előbb a házi közösségek alakultak ki, s a század végére jöttek létre az első Pachomius-féle kolostorok. Az alapítók között gyakran híres egyházatyák is voltak, mint pl. a milánói Ambrosius. Teológiailag és gyakorlatilag Augustinus és Hieronymus adtak formát a nyugati szerzetességnek, lendületet pedig Nursiai Benedek munkássága révén nyert. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 15. - 11:34:46
II.15.6.1. Tours-i Martinus - Szent Márton (316 - 397)



Nagyon híres lett Tours-i Martinus. A későbbi generációknak Sulpicius Severus írta le Martinus "hagiografia"-ját, amelyben hangsúlyozta csodatevő és ördögűző képességét; Sulpicius szerint háromszor halottat is támasztott. Mint Szent Antal biografiájánál, úgy itt is érvényes, hogy ma már nem lehet tudni, mi volt a valóság és mi a legenda. Az életrajzban szinte kézenfekvő a Jézus életével való párhuzamba állítás szándéka.
Apja a római hadseregben szolgált, és amikor Martinus született, éppen Szombathelyen (Savaria) tartózkodott. Martinus katonai karrier után lett aszkéta, szerzetes és lelkigondozó. Az aszkézis mindenféle változatát gyakorolta, és miután - saját akarata ellen - püspökké avatták, Tours városán kívül létrehozott egy remete közösséget, ahol 80 testvérrel együtt a legegyszerűbb körülmények között élt. Ez annak idején nagy feltűnést keltett, mert a legtöbb püspök akkoriban elsősorban hatalomra és pénzre vágyott. Eredeti katonai hivatásához hűen, harcolt a démonokkal, ördögökkel és különösen vidéken, a pogány vallásosság maradványaival, ahol a pogány templomokat és oltárokat leromboltatta és helyettük keresztyén kolostorokat és templomokat építtetett. Híres lett erőszakos evangélizációs módszereiről, de azért fáradhatatlan volt pásztori munkájában is. Sok beteget meggyógyított: imádkozott értük és alkalmazta komoly gyógyászati ismereteit is. A nép mélyen tisztelte őt, és már életében gyűjtötte a hozzá kötődő ereklyéket. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 15. - 13:13:37
II.15.7. Augustinus - Szent Ágoston


Augustinus életében többször foglalkozott a "tiszta életforma" kérdésével. Amikor Cicerót tanulmányozta, arról olvasott, hogy a földi kívánságokat inkább fel kell adni a tiszta bölcsesség érdekében. A bűn eredete megtalálásának reményében csatlakozott a manicheusokhoz. A manicheizmusban nagy szerepet játszott az aszkézis (ugyanúgy, mint a neoplatonizmusban, amellyel azután foglalkozott). A gyakorlatban viszont nem sikerült ezt a tisztaságot elérnie. Augustinus megtérése éppen az önmegtartoztatás parancsolatával függ össze. Krisztust feltétel nélkül akarta követni. Érdekes módon éppen Szent Antal példája hatására jutott lelki krízisbe! Ebben a válságban a Róm 13:13,14 kínálta a megoldást: a test kívánságairól le kell mondani és csak Krisztust kell követni!
Az üzenetet megértve, nemcsak világi állásáról mondott le, hanem letett házasságkötési tervéről is és megszakította a kapcsolatot élettársával. Édesanyjával és barátaival először Cassiciacum-ba vonult vissza lelki nyugalmat keresni. Közben mélyebben foglalkozott lelki és filozófiai kérdésekkel, az élet megszentelésének módjával. Ez a közösség nem kolostor volt, hanem keresztyén életközösség. Amikor 387-ben visszatért az afrikai Thagastéba, folytatta ezt a közösségi életet, de most már szerzetesi módon: a szüzességi fogadalom kötelezettségével, lemondva a földi javakról, szigorúan betartva az imaórákat, igazodva a közösség életszabályaihoz és rendszeres fizikai munkát végezve. Ami jellemző volt: viszonylag nagy helyet kapott a szellemi munka, megtárgyalták a teológiai és filozófiai kérdéseket, tanulmányozták a Bibliát és a keresztyén irodalmat; próbálták a lelki élet építése és az eretnekekkel való vita (apologetika) érdekében a tiszta keresztyén tanítást fejleszteni.
Amikor Augustinus püspök lett, sokféle kötelessége miatt nem tudta a szerzetesi életet folytatni, de azért a szerzetesi életet nagyon fontosnak tartotta. Ezért a helyi papoknak és egyházi szolgálattevőknek kolostort alapított. Csak olyanok léphettek be, akik tényleg komolyan vették az egyházi szolgálatot. Ezekben a kolostorokban természetesen nem a fizikai munka, hanem az egyházi szolgálat, a teológiai kutatás és teológiai könyvek írása állt a középpontban. Augustinus tanítványai közül többen lettek püspökök, akik máshol ugyanabban a stílusban folytatták munkájukat. Így a laikusok kolostorai mellett egy új kolostortípus jött létre, amelyben egyházi tisztségviselők éltek; ez jellegzetes maradt a nyugati egyház történetében. Ez azért volt olyan fontos, mert így jobban sikerült a kolostori és az egyházi élet közötti feszültségeket áthidalni.
Augustinusra nem a kolostori élet megszervezése volt a legjellemzőbb, hanem az, hogy lelki vezetést adott. A szerzetesség lényegét számára nem az aszkéta magányossága jelentette, amelyben igyekezett a tökéletességet elérni, hanem a barátság és a testvéri közösség. A szerzetesi élet nála nem különleges, érdemszerző jócselekedet volt, hanem ezt az életet úgy fogadta el, mint Isten kegyelmi ajándékát. Ezért a külső kötelességteljesítésre vonatkozó elvárás - ami Keleten nagyon jellemző volt - az Augustinus-féle kolostorokban nem volt jellemző.
Az ún. Augustinusi regula, amely talán nem is Augustinustól származik, tükrözi ezt a légkört. Ebben a regulában nincs sok parancs. A szeretet nagy parancsolatával kezdődik. Az Isten és a felebarát iránti szeretet azonban az egész regulát meghatározza. A végén ezt olvashatjuk: "Adja meg az Úr, hogy mindezt szerető gonddal tartsátok meg, mint a lelki szépség szerelmesei; jó magatartásotokkal árasszátok Krisztus jó illatát, nem mint a törvény alatt görnyedő rabszolgák, hanem mint a kegyelem szabad gyermekei. Ha úgy találjátok, hogy megteszitek, ami benne [a regulában] le van írva, adjatok hálát az Úrnak, minden jó adományozójának. Ha viszont valamelyikőtök valami hiányosságot vesz észre, bánja meg a múltját, legyen óvatos a jövőben, imádkozzék, hogy bűne bocsánatot nyerjen, és ne essék kísértésbe."
Az Augustinus munkássága során alakult afrikai kolostorok addig működtek zavartalanul, amíg az iszlám meg nem hódította Észak-Afrikát, mert azután ezek a kolostorok eltűntek. Nyugat-Európában viszont (Itáliában, Franciaországban és Spanyolországban) Augustinus gondolatai befolyásosak maradtak az egész középkorban. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. Október 15. - 21:16:54
:like:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. Október 16. - 14:39:07
II.15.8.Nursiai Benedek (480/490 – 550/560); Subiaco; Monte Cassino; Aniane-i Benedek



A nyugati szerzetesség Benedek munkássága által nyert igazi lendületet. Benedekről csak közvetett és bizonytalan információk állnak rendelkezésünkre. Még a születési és halálozási évét sem
ismerjük! Amit tudunk az életéről, az Nagy Gergely pápa (590-604) biográfiájából származik, aki Benedeket nem ismerte személyesen, hanem csak tanítványait.
Benedek nem akart világi tudománnyal foglalkozni, hanem „csak Istennek tetszeni”, ezért elhagyta a világot és az egyedüllétet választotta: Subiaco-nál (nem messze Rómától) egy barlangban lakott. Három év múlva mint apát vállalt szolgálatot, ami azonban nem sikerült valami jól. Visszatért a pusztába, ahol sok szerzetes ment hozzá és létrehozott 12 kolostort. A helyi papok irigysége következtében el kellett költöznie. Az új lakhelyén, Monte Cassino-ban (szintén Itáliában), gazdag támogatók biztosítottak neki helyet.
Benedek befolyása a szerzetesi mozgalomra – egyrészt – Nagy Gergely híres életrajzának köszönhető, mely szerint Benedek sok csodát tett, ez szentségének a jele; „tökéletes ember” volt, aki a sokféle sátáni kísértésnek ellenállt. Természetesen tevékenysége is maradandó jelentőségű volt: a tradíció szerint a „lelkek bölcs tanítója” volt, aki regulájában a szerzetesi élet új formáját dolgozta ki. Augustinus a lelki életstílusra tanította a szerzeteseket. Benedek pedig a szerzetesi élet mindennapi rendezésére irányította a figyelmet, az épülettől a lelki feladatokig. Nagy Basiliust nagyra becsülte és a különböző keleti és nyugati szerzetesi regulákat jól ismerte. A kolostor az ő felfogásában egy külön világ: a szerzeteseknek a földi világon lényegében nincs mit keresniük. A legfontosabb feladat a kolostorban az Opus Dei, a közös istentisztelet. Amikor Benedek megírta reguláját, Itáliában majdnem egyfolytában háború dúlt, tömegmészárlás és dögvész uralkodott. A kolostor a mennyek országa nyugalmát és csendességét ábrázolta ki, ahol béke, stabilitás és rend volt.
A kolostorban az apát központi szerepet töltött be: ő volt a tanító, aki a szerzeteseket lelki emberekké formálta, lényegében Krisztust helyettesítette a testvérek között, ezért követelhetett feltétel nélküli engedelmességet. Habár a szabályok és a büntetések is nagyon kemények, Benedek mégis arra utal, hogy az apátnak úgy kell viselkednie, hogy inkább szeressék őt, mint hogy féljenek tőle. Benedek figyelt az egyes szerzetesek képességeire is, hogy az erősebbek mellett a gyengébbek számára is lehetővé váljék a militia Christi – a katonai szolgálat Krisztusért. A nap beosztásában fontos helyet kapott az imádság (éjszaka egyszer, naponta hétszer), az olvasás (Biblia és szent irodalom) és a fizikai munka.
Benedek számára a tudomány és a kultúra nem sokat jelentett. Amikor a Benedek-rendiek Írországban és Angliában kapcsolatba kerültek az ottani kolostorokkal, átvették tőlük a tudomány és az oktatás iránti szeretetet. Így az idők folyamán a keleti kolostorokhoz képest Nyugaton sokkal nagyobb hangsúly esett a szellemi és fizikai munkára. A középkorban azért volt olyan nagy jelentősége a nyugati szerzetességnek a kultúrában és a gazdaságban, mert a Benedek-rendi kolostorok iskolákat is indítottak. A Benedek-rendi nyugati szerzetesek haszontalan munkával nemigen foglalkoztak, viszont minden lelki vagy testi munkának az volt a célja, hogy a szerzetes örömmel betarthassa Isten parancsolatait. Benedek regulája egyébként csak Nagy Gergely (!) halála után vált ismertté, először más regulákkal összekeverve. Aniane-i Benedek (750-821) volt az, aki az „igazi” Benedeket felfedezte, és így a Nagy Károly-féle egyházi reformok idején egyetemes jelentőséget nyert Benedek regulája.

Eddig a szó szoros értelmében „egyetemes” egyháztörténettel foglalkoztunk: az egész keresztyén egyház történetével. A „középkor” - egyháztörténeti szempontból – csak a nyugati egyházra vonatkozik. A vándorló gótok 410-ben az örök várost, Rómát kifosztották, 476-ban pedig a Nyugat-római Birodalom véglegesen összeomlik. Ezzel egy új időszak kezdődik, amelyben a világtörténelmi változások mellett a nyugati egyház helyzete is alaposan megváltozik ezekben az időkben. A keleti egyházra ez nem vonatkozik, mert a Kelet-római Birodalom, ha megcsonkított formában is, de fennmaradt és az ún. Bizánci Birodalom politikai és kulturális virágzása tartott egészen 1453-ig, a birodalom török kézre kerüléséig. A keleti egyházról ezért majd külön beszélünk. Egyelőre fordítsuk figyelmünket a nyugati egyház történetére. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. December 13. - 20:39:19
III. A középkor

III.1. Mi a "középkor"?


A középkort többféle módon lehet meghatározni. A középkor elnevezés feltételezi, hogy két korszak között helyezkedik el. Ti. a régi klasszikus korszak, amelyben a görög-római társadalom és kultúra virágzott és az ún. újkor között, amelyben - ahogy mondják - "megszületett a modern ember", akinek a világ többé nem varázsolt birodalom, hanem természet, amelyet tudományos módon lehet kutatni és magyarázni. Ha az egyháztörténetet nézzük, akkor a középkor az őskeresztyén korszak és a reformáció ideje között áll. Mindkét esetben az az ember érzése, hogy a középkor csak átmeneti időszak, amelyben már nem található a régi, az új pedig még nem kezdődött el. Jóllehet nem is egy rövid időszakról van szó, hanem ezer évről.
Ez inkább negatív értékelés és sok mindenre rá kell mutatnunk, ami kissé helyreigazítja a képet. Ez a felfogás abból indul ki, hogy a történelem elsősorban nem egy folyamat, amelyben összefüggnek a dolgok, hanem úgy véli, hogy újra meg újra vannak zseniális emberek, akik a történelmet megváltoztatják, szinte minden előzmény nélkül. Az egyháztörténetben pl. ilyen volt Nagy Constantinus vagy Luther. Óriások voltak, akik megváltoztatták saját korszakukat.
A tudomány ma másképp látja ezt. Tagadhatatlan, hogy a történelemben tényleg vannak olyanok, akik úgyszólván minden előzmény nélkül új dolgokat mondtak, valamit kitaláltak, valamire rájöttek. De figyelembe kell venni, hogy ezek az új dolgok csak akkor léphetnek érvénybe, ha a körülöttük lévő világ ezeket elfogadja. Egyiptomi és kínai bölcsek már foglalkoztak az űrhajó alapgondolatával, Leonardo da Vinci már a középkorban komoly repülőgépeket tervezett, de az akkori világban ezek "haszontalan" ötletnek számítottak, nem lett belőlük semmi. Ebből is láthatjuk tehát, hogy az egyes ember és a körülötte lévő világ mindig összefügg.
Ezt feltétlenül figyelembe kell venni, amikor az ún. középkorról beszélünk. Nem csak középkor ez, hanem sok tekintetben egyszerűen a múlt folytatása és előkészítése az ún. újkornak. Sok minden történt, ami az előző korszak eseményeinek a következménye, de ugyanakkor nélkülözhetetlen előzménye - akár negatív, akár pozitív értelemben - az utána következő eseményeknek. Ezt szem előtt tartva kell áttekintenünk a középkort, mert enélkül sok minden érthetetlen marad az újkor történelmében. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2014. December 13. - 21:15:17
:like:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2014. December 13. - 21:28:16
III.2. A középkor kezdete


A középkor kezdetét nem lehet könnyen és egyértelműen kitűzni. Attól függ, hogy mit veszünk figyelembe. Ha a római pápa hatalmának kialakulását tesszük a középpontba, akkor más lesz az időpont, mint ha a társadalmi változásokat is figyelembe vesszük. Nagyjából azt lehet mondani, hogy a középkor 500-tól 1500-ig tartott.
Ahhoz, hogy megértsük, miért szoktak a "középkorról" külön beszélni, ahhoz figyelembe kell vennünk a következő tényeket:
1. Az egyház nyugati részén folyamatosan kialakult a római pápa hatalma. A keleti részen több patriárka volt, a legfontosabb Konstantinápolyban, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni a római pápának; nyugaton viszont a pápa egyre több hatalmat nyert.
2.Nyugaton egyre inkább növekedett az egyház befolyása az állami dolgokban; az egyház és az állam sok tekintetben összefonódott. A római pápák a teokrácia felé törekedtek, ami azt jelenti, hogy a társadalom élén Isten áll, amelynek képviselője az egyház. A teokráciának az a jellemzője, hogy az egyházban és a világban ugyanazok a szabályok és feladatok érvényesülnek: az állam ugyanúgy harcol a tévtanítás és az eretnekség ellen, mint az egyház. (Keleten szintén sok területen összefonódott az egyház és az állam, de ott inkább az államegyház alakult ki. Az egyházon belüli ügyekben is az állam döntött mindenben, s nem az egyház! Ez Keleten lényegében mindig így is maradt.)
3.A Nyugat-római Birodalom 476-ban szétesett, a germánok véglegesen letelepedtek Nyugat-Európában. Az egyház és állam összefonódásának komoly következményei voltak az egyházban is. Egyébként nem lehet mondani, hogy hirtelen germán kézbe került a Római Birodalom, hiszen hosszú éveken át támadták a birodalmat. 410-ben Rómát már egyszer megszállták (ld. Augustinusnál). Ebben a bonyolult helyzetben, amelyben a Római Birodalom összeomlott, az egyház "nemzetközileg" fennmaradt. Nicea után átvette a birodalom területi felosztását. Amikor szétesett a világi hatalom, az egyházi infrastruktúra azért fennmaradt. Az egyház átvette az államtól pl. a bírósági tevékenységeket. Az ebből befolyó pénzek növelték az egyház társadalmi tekintélyét és az egyház gazdagodása lehetővé tette az intenzívebb karitatív munka végzését a társadalomban. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Február 21. - 22:27:41
III.3. A germán népek csatlakozása a nyugati egyházhoz

III.3.1. A IV. század - Ulfilas (310 - 383)


Az új helyzet elég érdekes volt. A germán népek, amelyek a Római Birodalmat meghódították, a legtöbb esetben már nem voltak pogányok, hanem ariánusok, akik elvetették a Niceai Zsinaton hozott döntéseket és tagadták, hogy Jézus Krisztus Isten Fia.
Ulfilas volt az, aki missziói munkát végzett a gótok között és munkássága nyomán a legtöbb germán nép keresztyén néppé vált. Amikor Róma misszionáriusként hivatalosan kiküldte Ulfilast (341), az akkori császár ariánus volt, ezért az egyházban is döntő befolyása volt az ariánizmusnak. Nem véletlen tehát, hogy Ulfilas, a misszionárius szintén Arius követője. Ulfilas munkája eredményes volt. Még egy gót bibliafordítást is készített a germánoknak. Egy generáció alatt teljes népek fordultak az arianizmushoz. Mire Rómában végre sikerült legyőzni az arianizmust, addigra az a germán népekben mély gyökeret vert. Így történt, hogy a germán népek kívül álltak és maradtak a hivatalos egyházon. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Február 21. - 22:44:48
III.3.2. A VI. század - a frankok keresztyénekké válnak; Chlodvig


A germán ariánus népek aztán megszállták Nyugat-Európát. Miközben a germánok fizikailag legyőzték a Római Birodalmat, aközben szellemileg fordítva történt, mert az arianizmus eltűnt, a római egyház pedig megmaradt.
Jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban a frank királynak, Chlodvignak a döntése, amellyel csatlakozott a római keresztyénséghez. Amikor Chlodvig 496/498-ban - a hagyomány szerint - a kevés sikerrel járó, allemannok elleni harcokat vívta, az egyik csatában Krisztushoz imádkozott, akiről a felesége azt mondta neki, hogy "Ő Isten Fia", és akkor megígérte, hogy ha győzni fog, áttér a római hitre. Így is történt.
A germán hagyomány szerint, a törzs vezére döntött a hit kérdésében. Ez azt jelentette, hogy az egész frank nép egy generáció alatt megkeresztelkedett a római hitre.
Sokféle magyarázatát adták Chlodvig "megtérésének". Először: a frankok is germánok voltak, de ők nem pusztítottak el mindent, amit csak találtak. A Római Birodalom határánál élve csábította őket a római kultúra és gazdagság. A határvidéken gyakorta keveredett a birodalmi lakosság a germánokkal. Chlodvig jelentősége abban állt, hogy áttérése szellemi hidat teremtett a germánok és a legyőzöttek között. Szembenállás helyett együttélés jött létre.
Ennek a döntésnek politikai oldala is volt. A frankok mellett sok más germán törzs és terület is volt, ahol a népek vagy pogányok vagy ariánusok voltak. Ezért amikor Chlodvig hódító háborúba kezdett, a római egyház támogatására biztosan számíthatott!
Az persze kérdéses, hogy annak idején előnyös volt-e Chlodvignak politikailag, hogy áttért, vagy nem. Minden szomszéddal és a legtöbb rokonával is szembeszállt! Szülei pedig kapcsolatban voltak a római egyházzal és a felesége is - ahogy a fent említett imádságból kiderült - római keresztyén volt. Miért ne lehetne egyszerűen azt mondani, hogy meggyőződésből tért át?! (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Február 21. - 23:28:58
III.3.2.1. A germán keresztyén népegyház; a klérus elvilágiasodása; az egyház társadalmi szerepe


Sok helyen germán nemzetiségű római katolikus egyház jött létre. A germán hagyomány szerint az egyháznak a király, a világi uralkodó volt a feje. A római pápa erkölcsi vezető volt és nem több. A zsinatok nemzeti zsinatok voltak, a király vezetése alatt. A király nevezte ki a papokat és az egyéb egyházi tisztségviselőket is. Idő közben megtiltották a pogány vallásokat és kényszerítettek mindenkit a megkeresztelkedésre. Természetesen ez a legtöbb esetben csak külsődleges volt. Hozzá kell tenni, hogy az egyházi tisztviselők döntő része a világi érdekeket képviselte, hiszen azért nevezte ki őket a király, hogy elsősorban az ő érdekeit képviseljék. Számukra nem az igehirdetés vagy a hit volt a fontos, hanem a hatalom és a nyereség. Az emberek életvitele ezért messze állt az igazi keresztyénségtől. Annak idején ez nem egyházellenességből vagy közömbösségből fakadt, hanem a rendes tanítás és hitre nevelés híján, egyszerűen nem értették meg az evangélium lényegét.
Európában politikailag is gyökeresen megváltozott a helyzet. A politikai központ már nem Róma volt, Észak-Afrika pedig iszlám fennhatóság alá került. A régen egységes birodalom helyén sok új állam jött létre. Egyházi és kulturális téren nemcsak a frankok, hanem az angolszász országok is fontossá váltak.
Az egyház is teljesen más helyzetbe került. A pápai hatalom szerepe megváltozott, mivel több nemzeti egyház jött létre. Éppen ezért a pápa ettől kezdve inkább összekötő kapocs lett a különböző államokban élő keresztyének között. Az egyház ezen túl nem a régi görög-római kultúrában élt, ezért meg kellett találnia szellemileg is a helyét az új államok keretében. Az egész középkorra jellemző volt, hogy az egyház egyetemes egyházi kultúrát akart létrehozni a különböző államokban. A szellemi és lelki élet mellett a politikai és társadalmi életet is kezében akarta tartani. A középkori egyháztörténet bizonyos értelemben ennek a törekvésnek a története. De a középkori egyház történetében az is látható, hogy lényegében erős emberi ellenfél nélkül, csődbe ment ez a törekvés. A középkorban az egyház a szó legszorosabb értelmében népegyház maradt, ahogy az a korábbi századokban is volt. Ezen majd csak a reformáció változtatott.
Már említettük, hogy az egyház lényegében átvett az államtól mindenféle bírósági, társadalmi és oktatási szerepet. A kolostorokban ápolták a kultúrát, a tudományt, a szépművészetet, az irodalmat, még a kézműves munkát is. Sokáig csak egyházi emberek tudtak írni és olvasni. Sevillai Isidor (560-616) pl. egy olyan "enciklopédiát" készített, amelyben megtalálható volt a nyelvtantól kezdve a gazdasági eszközökig mindenféle tudomány és ismeret.
Az egyház lassan birtokba vette az egész életet, úgyszólván bekebelezte az élet egészét. Természet és kegyelem teljes egészében egy keretbe került. Mindennek és mindenre kellett egy kevés vallásos máz, és ezt az egyház megadta. Az egyháznak nemcsak a kultúra területén volt monopóliuma, hanem a kegyelemhez is csak az egyházon keresztül lehetett hozzájutni. Az egyház üdvintézménnyé vált, ami azt jelenti, hogy az egyház Isten és ember között állva közbenjáró szerepet vállalt. Egyházon kívül nincs üdvösség - fogalmazódott meg a tétel. A kereszteléstől a temetésig minden szertartásért az egyházhoz kellet fordulni. A sákramentumok kiszolgáltathatóságánál nem volt kérdés, hogy volt-e valakinek személyes hite vagy nem. A nép egyházi és lelki dolgokban csak szemlélő lehetett, rá a tíz parancsolatból csak a második öt tartozott: akinek erkölcse van, annak hite is van! Ami azon túl történt az egyházban, az rájuk nem tartozott, mert minden latinul történt. Így az úrvacsora (vagy mise) a nép szemében valami varázslatos dolog volt, titokzatos szavakkal ("hókuszpókusz" - hoc est poculum). Laikusok és papok ilyen szétválasztása szintén majdnem ezer évig tartott.
A Római Birodalomban a városok mindenütt előnyt élveztek. Az összeomlás után ez is megváltozott. A germán népek nem városokban éltek, hanem főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. A vidék ismét fontosabb lett, mint a város, a földbirtokosok lettek az uralkodók, és ez kihatott az egyházra is. A földesúr saját falvainak, jobbágyainak templomokat építtetett, papot tartott, kolostorokat alapított, mert a földbirtokosok felelősséget éreztek alattvalóik földi és lelki javai iránt. A világi urak és nemesek gyermekei sok helyen egyházi posztokat kaptak. Mivel csak egy fiú lehetett örökös, a többieket papi pályára adták, hogy rendes foglalkozásuk legyen. Így jött létre az a rendszer, amelyben az egyházi posztokhoz - falusi plébániától a püspökségig - pénzért vagy származás alapján hozzá lehetett jutni.
Ez mutatja meg a már említett egységes társadalomnak a másik oldalát. Az egyház bekebelezte az egész világot, minden szentté vált. De ez fordítva is így volt: természetessé vált, hogy a nemesség uralkodott az egyházban is és a királyság papi minőséget kapott. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2015. Február 22. - 23:44:08
:like:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 06. - 09:55:39
III.3.2.2. A germán egyház belső élete; Krisztus mint hadvezér; a bűn-fogalom



A kor egyházi életéről nem sok jót lehet elmondani. A germán népeknek az egyház úgy tűnt mint egy csodálatos, díszes intézmény; a papok ragyogó templomokban szolgáltak, az arany, az ezüst, a díszruha és a tömjén mély benyomást gyakorolt az emberekre. Ez mind a misszió eszköze lett! Tömegek váltak névlegesen keresztyénné, amit majd követett az igazi misszió. Az egyház nem Krisztus teste volt, hanem a papság vezette nevelőintézet.
A nép keresztyén hitre térítésével sokan megpróbálkoztak, s közben többé-kevésbé alkalmazkodtak az ősi germán vallás szokásaihoz, "átkeresztelve" a pogányos elképzeléseket. Ezzel nemcsak a germánok váltak keresztyénekké, hanem a keresztyén hitbe is átszivárogtak a germán elemek. A germánoknál druhtinnak nevezték a vazallusok vezetőjét, aki nem tehetett bármit alattvalóival, nem volt abszolút értelemben vett uralkodó, hanem szabad akaratból szolgálták őt, arra számítva, hogy a szolgálatok felkeltik majd jóindulatát. A kölcsönös érdekek fűzték össze őket. A legfőbb erénynek a "férfias hűség" számított, amit esküvel erősítettek meg, és mindhalálig ragaszkodtak urukhoz, amiért jutalmat vártak!
A germánok keresztyén hitre térése után Krisztust tartották "Úr"-nak, úgy képzelték, hogy ezentúl Ő lesz számukra a druhtin. A férfiak az Úr parancsolatainak szigorú betartásával igyekeztek kimutatni hűségüket (pl. a szerzetesség vállalásával), de ennek fejében kiérdemeltnek vélték a mennyországot.
A germán népek nagyra becsülték a jogviszonyt. Aki megszegte a törvényt, az megszegte a hűségesküt. A szemet szemért gondolat azonban általában hiányzott a germánoknál. A vérbosszú megváltható volt pénzzel, de az illető helyett a törzs valamely más tagja is elvállalhatta a büntetést.
Mindez elősegítette a keresztyén hit törvényként történő felfogását. Ehhez jött még az is, hogy a germán vallásból hiányzott a bűn fogalma. Ezek együttesen sok zavart, keveredést eredményeztek. Az egyház közbenjárói szerepet kapott, hogy az embert kibékítse Krisztussal. A személyes megtérés mozzanata teljesen háttérbe szorult, inkább a parancsolatok betartását emlegették. Ha pedig azokat nem sikerült betartani, és gyónni, vezekelni kellett, akkor pénzzel el lehetett intézni a dolgokat. A későbbiekben ebből a gondolkodásmódból született a középkori elgondolás a búcsúról.
Az istenkép is megváltozott: a Jézus Krisztusban nyert kegyelem helyett, a haragvó, ítélő Isten került a középpontba, aki haragszik a bűnre. Nagy divat lett az utolsó ítéletet és a poklot ábrázoló festmény. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Virág - 2015. Augusztus 06. - 10:09:15
Köszönjük Kálmán!
virag12
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 06. - 18:28:09
Szívesen.

 :int
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 06. - 18:48:01
III.3.3. A VII. század; Az ír - skót misszió; Patrick; Columba



Az egész folyamatban pozitív szerepe volt az ír-skót szerzetes missziónak. Írország korábban szintén a Római Birodalomhoz tartozott, létrejött a keresztyén egyház, de itt nem a templom, hanem a kolostor állt az egyházi élet középpontjában. Itt nem csak névleges keresztyénség volt, amely megelégedett a templomba járással, s azzal, hogy a nép részt vett a számára nagyjából érthetetlen latin istentiszteleten és aztán folytatta saját életét. Az aszkézist gyakorló és azt elengedhetetlennek tartó szerzetesek így nevelték a népet is. A kolostorok egyben magas színvonalú kulturális központokká is váltak, amelyeknek lakói nem akartak a római katolikus egyházhoz tartozni és magukat sem akarták alávetni a szekularizált klérusnak. A misszió legkiemelkedőbb alakja Patrick volt, aki kb. 432-től kezdte megszervezni Írországban az egyházat.
A szerzeteseknek missziói küldetéstudatuk is volt. Legfontosabb életcéljuk a peregrinatio propter Christum volt. Teljes mértékben Isten vezetésére hagyatkozva elhagyták országukat és missziói útra mentek. Először Skócia északi részére mentek, de a VII. században germán területeket is felkerestek. Mindenütt kolostorokat alapítottak, mégpedig a hivatalos egyház mellett. Nagy befolyásuk volt a mindennapi életre, mert személyesen foglalkoztak az emberekkel, elősegítették a gyónást, a keresztyén életfolytatást, a keresztyén szegénységet stb. Mivel a papság és a püspökök lenézték a szerzeteseket, ezért magatartásuk már önmagában is vádat jelentett a hivatalos egyházra nézve. Hamar kiderült, hogy a szerzetesek sokkal kulturáltabbak, mint ők!
A legnevezetesebb misszionárius Columba (Columbanus) volt, aki kb. 563-ban a Frank Birodalomban misszionált. A hagyomány szerint volt egy vitája a hivatalos egyház képviselőivel, akik azt mondták, hogy a tradícióhoz kell csatlakozni, és nem szabad a pápai hatalmat kétségbe vonni. Erre Columba azt felelte: a valóság, amely visszautasítja a tévedést, régebbi mint a tradíció!
Mivel a hivatalos egyházon kívül maradtak és ragaszkodtak a kolostorokhoz, ezért nem kaptak nagyobb teret az egyházban. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 07. - 15:25:24
III.3.4. A VIII. század - az angolszász misszió



Közben a VII. század végétől a római pápa tekintélye megnőtt az angolszász területen (egyelőre még nem az ír-skót részen!). Nagy Gergely (560-604), római pápa missziót indított Angliába, ahol létrejött a pápához hű római egyház. Az első szerzetesek 597-ben érkeztek meg Kent-be. Mivel Nagy Gergely támogatta a Benedek-rendi szerzeteseket, ezért érthető, hogy a Rómából érkezett misszionáriusok Benedek-rendiek voltak. Vezetőjük egy Augustinus nevű szerzetes, hamarosan Canterbury-i érsek lett. Az új hittérítők többször ellentétbe kerültek az ír-skót szerzetesekkel, de végül 664-ben, a Whitby Zsinaton, legyőzték az ír-skótokat. Nyugaton először itt nevezett ki a pápa püspököket.
A VIII. századtól kezdve, folyt az angolszász misszió a germán népek között és azon keresztül meghonosodott a germán államokban is az a gondolat, hogy a pápa Péter apostol közvetlen utódja. Ekkor már a nemeseknek megvolt az első helyük az egyházban, ezért az elsőség kérdése miatt több száz évig tartó harc indult el, amely az ún. invesztitúraharc elnevezést kapta.
Az angolszász misszió legfontosabb alakjai: Willibrord (658-739), a "frízek apostola", és Bonifatius (kb. 680-754), a "németek apostola", benedekrendi szerzetesek voltak. Bonifatius a szó szoros értelmében nem foglalkozott misszióval. Olyan - csak névlegesen - keresztyén országokba ment, ahol inkább belmisszióra volt szükség. Az volt a feladata, hogy az "új" keresztyén területeken megszervezze az egyházat. Kolostorokat hozott létre, amelyeknek az élére angolszász papokat helyezett. Így új egyházi és kulturális központok alakultak ki, és - hozzá kell tenni - azok mind ragaszkodtak a római pápához.

Összefoglalva: a Frank Birodalom a középkor első szakaszában a Római Birodalom utódja lett. A nyugati, római keresztyénség négy hullámban jutott el a germán népekhez:

1. a IV. században       Ulfilas missziói munkája által;
2. a VI. században       Chlodvig lett keresztyénné;
3. a VII. században      elindult az ír-skót misszió;
4. a VIII. században     elkezdődik az angolszász misszió (Bonifatius).
(folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 10. - 10:44:38
III.4. A frank királyok és a pápai hatalom; Quierzy-szerződés; Nagy Károly (768-814); Regnum és Sacerdotium; I. Ottó



A frízek 754-ben megölték Bonifatiust, az angolszász misszionáriust. Bonifatius munkásságával befejeződött a misszió a germán népek között. Ugyanebben az évben II. István pápa és Pippin, frank király megkötötték a Quierzy-szerződést, amely az ún. germán középkor kezdete. Ez azt jelenti, hogy másfél évszázadon át a germán népek – köztük is elsősorban a frank nép – döntő szerepet játszottak egyháztörténetileg. A X. század elején összeomlott a Frank Birodalom, s különböző új hatalmak keletkeztek. Ettől kezdve lépett elő a pápai hatalom az egyetlen nemzetközi, „univerzális hatalom”-má Nyugat-Europában. Ez kitűnik abból is, hogy 962-ben I. Ottó német császárt a római pápa koronázta meg: a császár csak egy birodalmon uralkodik, a Német Birodalmon, míg a pápa az egyetemes egyház feje maradt!
A Quierzy-szerződés tartalma az volt, hogy a frank király a pápának katonai segítséget ígér, a pápa viszont a királyt ünnepélyesen beiktatja; a pápa saját világi területet is kapott: Rómát és környékét Pippin „szent Péternek” adományozta (patrimonium Petri). Ez utóbbi kikötés azért érdekes pontja a szerződésnek, mert ez a terület nem is volt a frankoké, s ezért nekik többszöri hadjáratot kellett indítaniuk, hogy a területet meghódítsák a pápának.
Valószínű, hogy a pápa hivatkozott az ún. Donatio Constantini-re, amely a világ egyik leghírhedtebb koholmánya. Az egész későbbi egyházjogi és egyházpolitikai fejlődést végzetesen befolyásolta, mert hamisított voltát csak a XV. században, a humanista Laurentius Valla derítette ki. Ennek tartalma az, hogy Nagy Constantinus császár I. Sylvester pápának ajándékozza az egyházi főségen kívül a lateráni császári palotát, Róma városát és egyéb jelentős területeket, mert I. Sylvester megtérítette és a bélpoklosságból a keresztelés által meggyógyította.
A király majdnem papi minőséget nyert és a királyság sákramentomi tisztséget jelentett; a pápa viszont földbirtokos lett. Így az egy birodalomnak két feje lett; a két vezetőnek szüksége volt egymásra: a császárnak kellett a vallásos tekintély, a pápának pedig a földi hatalom. Ettől kezdve elválaszthatatlan lett egymástól a Frank Birodalomban az egyházi-pápai hatalom és a világi hatalom. A birodalom magát tekintette a Római Birodalom utódjának és az egyetemes keresztyénség képviselőjének.
A Frank Birodalom legfontosabb világi örököse Nagy Károly volt, aki tovább folytatta a világi hatalom tekintélyének megerősítését. Az uralkodó nagy felelősséget kapott Istentől – mondja. Tisztséget kapott Istentől, hogy gondoskodjon alattvalóinak világi és vallásos jólétéről. Az uralkodó az egyetemes keresztyénség feje: az uralkodóhoz való tartózás és az üdvösség egymástól elválaszthatatlan. Talán nem úgy fogta fel, hogy ő Krisztus földi helytartója, de azért úgy gondolta, hogy a Krisztus első szolgája elnevezés megilleti. Augustinus elképzelése újra érvényesült: az egyetemes keresztyénséget azonosították az Isten országával. Mivel Nagy Károly egyetemes uralkodó volt, a nagy ellenfél, a Sátán birodalma már nemigen jött szóba. Egyház és állam egy egységbe került és vitathatatlanná vált: ez az állapot – a kor felfogása szerint – Istentől van és ezért az jó. A szászok elleni véres háborúk alkalmával egybe esett a „tartomány kibővítése” és a missziói cél.
Nagy Károly valóban „nagy” és zseniális volt. Mindent megkaparintott. Az egyházban a pápa elvileg jelentős helyet foglalt el, de a gyakorlatban ott is Nagy Károly uralkodott: zsinatot hívott össze, levezette és a teológiai döntésekben is ő mondta ki a végső szót; a püspököket áthelyezte és a saját céljaira használta. A kultúra és a tudomány haladását elősegítette; az oktatás rendszerével is foglalkozott. Ehhez tartozott az is, hogy minden gyermeket kötelező volt egy éven belül megkereszteltetni és mindenkinek kötelezővé tette a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás megtanulását. Aki nem ismerte, az büntetést kapott. A további kötelességek között szerepelt a személyes gyónás is és az anyanyelven történő prédikálás. Uralkodásának célja tehát vallásos volt, Isten dicsőségére munkálkodott.
800-ban, egy ünnepélyes istentiszteleten, a római pápa tette Nagy Károly fejére a császári koronát. Ezzel elsősorban azt fejezte ki, hogy a keleti birodalom mellett, illetve helyett csak egy igazi császár van, aki felelős az egyetemes keresztyénségért, s az egyház ezzel a császárral tartja a kapcsolatot. Másrészt azt is kifejezte a koronázás, hogy a pápa fontosabb, mint a császár. Nem valószínű, hogy Nagy Károly semmit sem tudott volna a koronázásról, amint azt egyesek feltételezik, ugyanis Károlynak is jól jött ez a „felszentelés”, bár valószínű, hogy a liturgiában a pápáénál nagyobb jelentőséget tulajdonított a saját személyének.
Az azonban már érződik, hogy ekkorra feszültség keletkezett a regnum és a sacerdotium, a világi és az egyházi hatalom között. Ez a feszültség keleten kevésbé volt érezhető, mert Konstantinápolyban a patriárka és a keleti császár egy városban működött. A valódi hatalom nyilván a császár kezében volt, és azzal befolyásolta az egyházat is. Keleten államegyház jött létre.
Nyugaton azonban a Római Birodalom összeomlása után mindig több központ volt: Róma mint a pápa székhelye és a különböző birodalmak királyi városai, amelyek között először a frankok a legfontosabbak; a Frank Birodalom majdnem egész Nyugat-Europára kiterjedt. A Frank Birodalom meggyengülésével a németek törtek az élre, de ez már egy sokkal kisebb birodalom volt. Nyugaton állandóan harc folyt az egyházi és a világi hatalom között. Az évszázadok alatt a különböző pápák, királyok és császárok erejétől függően, állandóan változott a helyzet.
Hozzá kell tennünk, hogy amikor a nagy Frank Birodalom véglegesen összeomlott, a római pápa volt az egyetlen stabil pozícióban, így Nyugaton a hatalom nagyrészt az egyház és a pápa kezébe került, hiszen a Frank Birodalomnak nem támadt valódi utódja. Ez világosan látszik I. Ottó (936-973) példájából, akit 962-ben koronázott császárrá a pápa. Ezzel új fejezet kezdődött el a nyugati (egyház) történelmében: ettől kezdve a császár csak egy birodalmon uralkodik, s mellette más birodalmak is vannak, de a pápának mindegyikre van befolyása. Ennek ellenére a pápa és az uralkodók közötti feszültség végig megmaradt.
Ezt bizonyítják a későbbi események is. A pápai hatalom meggyengült, mert eléggé lejáratta magát. A IX-X. században a pápaságot pornokráciának hívták. Erkölcsileg, lelkileg tönkretette magát. III. Henrik (1039-1056) német császár 1046-ban arra kényszerült, hogy a három egymás ellen harcoló pápát elzavarja és helyettük II. Kelement ültette a pápai székbe. Mivel a pápa egyrészt elveszítette a hitelességét, másrészt pedig a német nemesség megerősödött, Németországban kialakult a Landeskirchen rendszer, amely azt jelentette, hogy a különböző egyházi tisztviselők kinevezését a világi urak végezték. Ez nem számít nagy egyháztörténeti újdonságnak, mert ez a Frank Birodalomban is gyakorlattá vált. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 13. - 17:14:10
III.5. 1054 – A nagy egyházszakadás nyilvánvalóvá válik; kulturális különbségek; teológiai különbségek; képtisztelet; filioque; politikai érdek; Ochridai Leo; Humbertus



Nagy Károly annak idején lényegében nem akarta tudomásul venni, hogy Keleten is vannak keresztyének. 1054-ben végleges szakadás történt, ami nem okozott nagy felháborodást, mert a gyakorlatban régóta külön utakon jártak. Az idők folyamán a nyugati és a keleti keresztyénség között sok különbség keletkezett:
1. Lényeges volt a kulturális különbség az „új keresztyén népek” (germánok) és az ókeresztyén egyházak között. Nyelvi különbség is volt: Keleten az egyházi és a teológiai nyelv a görög maradt, Nyugaton pedig a latin. Keleten úgy tartották, hogy ők az egyház valódi örökösei, mert a görög nyelv az Újszövetség nyelve. Az egyház helye a társadalomban is másképpen alakult. Keleten létrejött az államegyház: a császár a legfontosabb; Nyugaton pedig folyamatosan volt a törekvés az „egyházállam” megvalósítására, amelyben a római pápa akarta a döntő szerepet játszani egyházi és világi téren egyaránt.
2. Teológiai és szertartási különbségek is voltak. Már szó esett arról, hogy keleten nagy hatással bírt az arianizmus, majd jelentkeztek a monofiziták: a velük folytatott vitákba sokszor politikai motívumok is keveredtek.
Már 484-519 között lezajlott egy egyházszakadás, a monofizita harcok során. Keleten kompromisszumokkal akarták a monofizitákat megtartani az egyházon belül. Ezek a kompromisszumok azonban a nyugatiak szerint túl messzire mentek. Végül sikerült a nyugati és a keleti egyházaknak kibékülni, de a monofiziták nem adták fel a harcot és saját egyházat alapítottak, pl. Egyiptomban és Örményországban.
Az egyházi életben is voltak különbségek. Nyugaton általános lett a papi cölibátus, míg Keleten ezt nem fogadták el. Nyugaton kovásztalan kenyeret használtak az úrvacsoraosztásnál, Keleten nem. Nyugaton a húst vérrel ették, Keleten nem.
3. Az egyházi közvéleményt más-más kérdések foglalkoztatták. Míg Keleten pl. heves vitákat folytattak a képtiszteletről, addig Nyugaton kevésbé volt érdekes ez a kérdés. Nagy Constantinus után a képkészítés és képtisztelet elfogadott dolog lett az egyházban. Addig nemigen volt téma, hiszen az ószövetség világosan tiltotta Isten kiábrázolását. Ez a tilalom az első keresztyének szerint Krisztusra is vonatkozik. Nagy Constantinus után mégis meghonosodott a kép a keresztyén egyházban. Különösen a szerzetesek jártak az élen. Keleten a VIII. században merült fel a kérdés: szabad-e képeket készíteni Jézusról vagy nem? Lényegében ez egy krisztológiai kérdés volt: az ellenzők azzal érveltek, hogy Krisztus valóságos Isten volt, ezért nem szabad képet készíteni róla. A többiek viszont azt mondták, hogy Krisztus valóságos ember is volt, tehát szabad ábrázolni. Az utóbbiak először győztek, de 730-ban a Keleten uralkodó III. Leo (717-741) császár a képtisztelet ellen fordult. (Azért mondunk képtiszteletet, mert a gyakorlatban a képkészítést követte a képtisztelet.)
A vita egyre zavarosabb lett: a szerzetesek kegyességi és oktatási okok miatt tartották fontosnak a képet. Keleten egyre nagyobb teret kaptak a politikában, és a császár a képtilalom által szerette volna megfékezni a szerzetesek előretörését. De a nép is beleszólt a vitába, mert nekik is fontos lett a képtisztelet. Két párt keletkezett: ikonoklaszták (képrombolók) és ikonodulák (képszolgálók). Hogy a probléma elsősorban Keleten támadt, az azért is érthető, mert ott állandóan érintkezésben voltak a keresztyének a mohamedánokkal. Az utóbbiak különösen tiltakoztak mindenféle – akár emberről, akár állatról készült – képi ábrázolás ellen.
Keleten végül a képszolgálók vagy képtisztelők győztek. Damaszkuszi János azt állította, hogy a tisztelet, amelyet a képeknek adunk, átterjed, felmegy a valóságos Istenhez, az Ő tiszteletére. Sőt, a képek Krisztus megtestesülésének, az inkarnációnak a jelei. Ilyen értelemben a képek Istentől származnak, csodákat tehetnek. A nyugati egyházak nagyjában visszautasították ezeket az elképzeléseket. A 7. ökumenikus (egyetemes) zsinat (Nicea, 787) döntött a képtiszteletről. Az itt résztvevő pápai küldöttek Nyugatról szintén helyeselték és elfogadták a zsinat döntéseit. Nagy Károlynak ez a döntés nem tetszett és teológiai tanácsadóival írásban is összefoglaltatta kritikájukat. Végül a képtisztelet mégis hivatalos elismerést nyert a keresztyén egyház mindkét részében.
Nyugaton eleinte óvatosan kezelték a képeket, mert felismerték annak veszélyét, hogy az egyszerű ember kicsiny Isten-ismerete nem tudja megakadályozni a képtisztelet bálványimádásba történő átmenetelét. Ezért elsősorban csak a kolostorokban és közvetlenül az oltár mellett engedték meg kitenni a képeket, hogy a néptől távol tartsák. A templomokban általánosságban csak 1000-től jelentkeztek a képek.
4. A Filioque-kérdés („és a Fiútól”) miatt a Szentháromságtan sem egyezett meg a nyugati és a keleti egyházban. Már Tertullianus is, de különösen Augustinus foglalkozott ezzel a kérdéssel. A Biblia alapján azt tanította, hogy a Szentlélek éppúgy származik a Fiútól, mint az Atyától. A nicea-konstantinápolyi hitvallás, amelyet 381-ben fogadtak el, Keleten és Nyugaton egyaránt elfogadott hitvallásnak számított.
Nyugaton azonban a Filioque-t felvették ebbe a hitvallásba (pl. a Toledoi Zsinat 589). A keletiek ezt a hitvallás meghamisításának tartották. A keresztyénség egyik részének nincs joga arra, hogy egy ökumenikus zsinaton megfogalmazott hitvallást megváltoztasson. Ez nem csak jogi kérdés volt, mivel Keleten a Biblia mellett az óegyházi atyákat majdnem tévedhetetlennek tartották. (Ebben az esetben komoly tradicionalizmusról van szó, mert az egyházatyák majdnem a Bibliával azonos hangsúlyt kaptak).
Egyéb teológiai különbségek is támadtak, amelyek az egyházrészek későbbi teológiai fejlődésében sem múltak el. A keleti egyházban legális helyet kapott a misztika. Ez dogmatikailag abból származott, hogy tagadták a Szentlélek származásánál a Fiútól is tételt. Pedig ez a tétel komoly bibliai alapon nyugszik. A keresztyén embernek csak egy út van Istenhez – Jézus Krisztus! A Szentlélek, ahogy az Úr Jézus mondja, „nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall” és még hozzáteszi azt is, hogy „ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek” (Jn 16:13,14). A keleti egyházban gyakorolt misztikának az a jellemzője, hogy nem Krisztus maradt a középpontban, hanem a Szentlélek, mert az ember a Szentlélek által közvetlen kapcsolatban lehet Istennel.
5. A politikai különbség: 395 után Kelet és Nyugat politikailag különvált, külön császára vagy királya volt. A római pápák mindig a nyugat oldalán álltak. Még hozzá lehet tenni, hogy a római pápa és a bizanci patriárkák között mindig feszültség volt bizonyos missziói területek miatt. Itt különösen a szláv misszióra (Bulgária) kell gondolnunk. Róma és Bizánc (Konstantinápoly) egyformán magának akarta „megszerezni” ezeket a népeket. Természetesen itt nemcsak hitkérdésről vagy vallási kérdésről, hanem komoly politikai-hatalmi kérdésről is szó volt.
A hatalmi kérdés a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka közötti szakadás közvetlen oka lett:
- Nagy Gergely (590-604) pápa magát servus servorum Dei-nek, Isten szolgái szolgájának nevezte. Ez nagyon alázatosan hangzik, de ezzel mégis azt fejezte ki, hogy ő Istennek a legkülönlegesebb szolgája. A konstantinápolyi pátriárka ezzel szemben ökumenikus ill. egyetemes patriárkának nevezte magát, ami szintén nem a legszerényebb elnevezés.
- I.Miklós (858-867) pápa idején nyílt ellentétbe került a nyugati és a keleti egyház, amikor egy Photius nevű embert választottak konstantinápolyi pátriárkává, pedig akkor már volt pátriárka, akinek a megválasztását törvénytelennek tartották. Photius a római pápa közbenjárását kérte, mert az uralkodó pátriárka nem akart lemondani. Ez természetesesen megtiszteltetés volt a római pápának, és Photiusnak adott igazat. Ennek aztán bonyolult következményei lettek.
- IX. Leó (1048-1054) kemény kezű, reformokat keresztül vivő római pápa volt. Pl. megtiltotta, hogy a világi urak egymásnak püspökségeket áruljanak. Több szolgálati helyre erős vezetőket nevezett ki. Legfontosabb segítője, Humbertus a pápai hatalom érvényesüléséért harcolt és a keleti pátriárkáktól is megkövetelte a római pápa elsőbbségének elismerését. Az akkori konstantinápolyi patriárka, Michael Cerularius ezt nem fogadta el.
Egy másik számottevő keleti püspök, Ochridai Leo könyvet írt Dialogus címmel. Ebben a könyvben megvádolta a nyugati egyházat:
- azok böjtölnek szombaton és kovásztalan kenyérrel úrvacsoráznak, amelyek zsidó szokások;
- mint a pogányok, a húst vérrel együtt eszik;
- a cölibátus helytelen;
- a laikusok papokat nevezhetnek ki stb. (simónia);
- a Filioque bevezetése (amelyet 1014-től minden nyugati misében el kellett mondani) helytelen.
A pápai feleletet Humbertus adta meg. Vitatkoztak, míg végül 1054. július 16-án, a konstantinápolyi
főtemplom (Hagia Sophia) oltárára Humbertus letette a pápai kiközösítés rendeletét. A válasz nem maradt el: Cerularius szintén átokkal sújtotta a római pápát. Ettől kezdve – a mai napig – mindkét egyház a saját útjait járja. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Augusztus 20. - 15:47:22
III.6. A IX-X század – feudalizmus és egyházi reformmozgalmak; isteni béke



Már rámutattunk a szerzetesek reformtevékenységeire. A X. században ismét a kolostorokból indult ki a reformmozgalom, amely egyházon belüli megújulást hozott. A IX-X. században a pogányok (többek között a magyarok is) gyakran támadták a kolostorokat, ezért azokat a világi urak vették védelmükbe és azok nem egyszer a kezükre is kerültek. A társadalmi háttérről a következőket kell tudni:
A X. század végére a társadalmi helyzet Nyugat-Európában alaposan megváltozott. A Frank Birodalom összeomlása után hiányzott az egyetemes hatalom, s ennek hiányában az egyház egyre nagyobb hatalmat kapott a társadalomban.
Kialakult a feudalizmus. Ennek az volt a lényege, hogy a fejedelmek birtokba adták a földjeiket és javaikat az alacsonyabb rendű nemeseknek, akik hűbéreseik lettek. A gyakorlatban ez a királyi tekintély csorbulását jelentette, hiszen a hűbéresek lettek a valódi uralkodók. A király csak akkor kapott fontosabb szerepet, amikor egy-egy idegen hatalom ellen közösen kellett harcolni. De már ebben sem jutott olyan mértékben szóhoz, ahogy régen, mert a hadvezérek maguk intézkedtek a saját területükön és a királynak nem volt lehetősége ezt meggátolni. Ezt tudomásul kellett venniük, még akkor is, ha a pápa és a császárok vagy a királyok között állandó harc volt, pl. az egyházi tisztviselők kinevezéséért: a világi hatalom nem mindig érvényesült a mindennapokban – a világi hatalom megosztottsága miatt, az egyház hatalma növekedett.
Sokszor megtörtént, hogy egyházi tisztviselők is kaptak hűbéri birtokot. Ennek az volt az előnye a bérbeadó számára, hogy a hűbéresnek hivatalosan nem voltak gyermekei, ezért annak halála után a birtok automatikusan visszakerült a bérbeadó kezébe. Hozzá kell tenni, hogy ha komoly egyházi tisztviselőről volt szó, akkor ő nemcsak a saját érdekében, hanem az Isten dicsőségére is próbálta elősegíteni a békességet a saját területén. Egy másik szempont is mérlegelendő, hogy az egyházi tisztviselők megmaradtak világi állásukban is egyházi embereknek és a pápához tartoztak, vagyis rajtuk keresztül az egyház is részesült a világi hatalomból.
A X. században az egyház hirdette az isteni békét: a múltban a király megvédte az egyházat, a kolostorokat stb., de miután a központi hatalom elsorvadt, az urak sok helyen önkényesen viselkedtek egymással, a néppel és az egyházzal szemben is. Miután a királyok tehetetlensége miatt a földi békére nem számíthattak, ezért az egyház az isteni békét hirdette. Főként Franciaországban nagy zsinatok jöttek össze, ahol jelen voltak a nemesek is és ünnepélyesen megígérték, hogy az egyház javait, templomait, kolostorait, embereit békén fogják hagyni. A béke megsértése nemcsak Isten haragját vonja maga után, hanem azonnali kiátkozással is járt. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Szeptember 22. - 13:23:19
III.7. Kolostorok és szerzetesek - X-XI.század; reformmozgalmak; Cluny



A kolostorok a VIII-IX. század folyamán a földesurak hatalmába kerültek - az urak sokszor azt csináltak, amit akartak -, s a kolostor épülete és a szerzetesek is "családi tulajdonba" mentek át; minden bevétel az úré volt; előfordult, hogy a szerzetesek ilyen körülmények között éheztek. Nem csoda, hogy a kolostori élet sok helyen erkölcsileg is tönkrement.
A X. században több helyen reformmozgalom indult. A fejedelmek maguk sem nézték jó szemmel a kolostorok és a szerzetesek erkölcsi romlottságát. Komoly emberek is akadtak, akik nagy szigorúsággal akarták helyreállítani a kolostori rendet. Gyakran a világi urak hívtak meg egy-egy ilyen embert, hogy átszervezze a kolostort. A reformok abból álltak, hogy bevezettek egy szigorú házirendet, istentiszteleti rendtartást stb. A munka befejezése után, a "szervező" továbbment, egy másik kolostorba, ahol hasonló módon intézkedett. Közben az előző kolostornak is ő maradt az apátja. Így olyan kolostorláncok jöttek létre, amelyek hasonlóan voltak megszervezve, támogatták és ellenőrizték egymást stb. Volt olyan apát, aki negyven kolostorra felügyelt.
A legfontosabb reformmozgalom a Cluny-i kolostorban kezdődött, amelyet 910-ben alapítottak. Odo apát (927-941) vezetése alatt ez a mozgalom hamar elterjedt. A régi augustinusi szabályokat megszigorították. A szerzetesektől elvárták, hogy igaz hitben éljenek, mert a gyakorlatban sok helyen csupán a ceremoniális kegyesség látszata maradt meg. A kolostorokat egyaránt megszabadították a nagyurak és püspökök fennhatóságától és közvetlenül a pápa irányítása alá helyezték. Ennek komoly következményei lettek: a feudalizmus okozta királyi hatalom csökkent. A Cluny-i reform miatt a királyok és püspökök hatalma még kisebb lett. A pápai befolyás a mindennapi életben is éreztette hatását, hiszen az egyház a szerzeteseken keresztül is erősítette kapcsolatát az emberekkel.
A Cluny-i kolostorban és a hozzájuk csatlakozott rendházakban a szerzetesek miséztek, annak ellenére, hogy ők nem voltak papok, mégis a kolostori rend szerint papi feladatokat láttak el. A szekularizált papsággal szemben, amely ellentmondásosan élt és szolgált, a kolostorokban újra összhang lett a mise és a szent élet között. Ez hiteles volt és mély benyomást gyakorolt a népre.
Hamarosan nemcsak a szerzetesektől, hanem a többi klerikustól is ugyanazokat a változtatásokat kérték. Elvárták tőlük a cölibátus betartását, a keresztyén életstílus helyreállítását. Harcoltak a simónia ellen.
A simónia alatt nemcsak azt értették, hogy a lelki dolgok - pl. a bűnbocsánat - pénzért megvásárolhatók, hanem azt is, hogy az egyházi posztokat áruba lehetett bocsátani, illetve a püspöki tisztre kinevező királyt le lehetett fizetni. Ez akkoriban nagy divat lett és az államnak is jól jött a pénz.
Nem véletlen, hogy a reformmozgalom különösen is harcolt az "Eigenkirchen-gondolat ellen, amely a laikusok uralkodását jelentette az egyházban. Sok egyházi tisztségviselőnek nem tetszett ez a támadás, pedig II. és III. Henrik német császároknál (1002-1024; 1039-1056) kedvező fogadtatásra talált a gondolat. Mindketten támogatták a reformokat és a maguk részéről ugyanazokat kérték a pápától. A német püspökök azonban nem tartották kívánatosnak a pápai hatalom növekedését, szerettek volna inkább a maguk urai maradni. A reformmozgalom alapvető kritikát gyakorolt az akkori klérusra. Éppen azokon a pontokon bírálták őket, amelyek a klérus számára a legfontosabbaknak tűntek: a világi hatalomban való részvétel és a világias életfolytatás.
Ez is mutatja, hogy az egyház megújulása nem mindig az egyházi tisztségviselőktől származik! Ezekben az időkben a császárok felelősséget éreztek az egyházért, mert úgy gondolták, hogy a császár feladata hasonló a Dávid királyéhoz: az a feladata, hogy Isten népét vezesse a földi várostól a mennyei Jeruzsálemig. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Szeptember 23. - 13:26:18
III.7.1.A szerzetesség szerepe az egyházban és a társadalomban a XI. században



Még közelebbről meg kell néznünk, hogy mi is volt a szerzetesek feladata és szerepe a kor vallásos életében. A földi város (Augustinus!) - mondták – két oszlopon nyugszik. Az egyik oszlop azokból áll, akik világi fegyverzetben járnak, ők a nemesek, a másik olyanokból áll, akik lelki fegyverzetet viselnek, s ők a szerzetesek. A nemesek kastélyokban élnek és a földi gonoszság ellen harcolnak, a szerzetesek pedig a szintén várnak számító kolostorokban, ahol a sátáni erők ellen küzdenek.
A szerzeteseknek annak idején fontos társadalmi szerep jutott. Ez a megújított szerzetességre fokozottan érvényes. Első feladatuk az imádság volt. Imádkoztak a többi emberért, ki akarták őket békíteni Istennel. A középkorban nem az egyes ember, nem a személyes kapcsolat volt a döntő Isten és ember között, hanem a közösség állt az első helyen. A társadalom egy test volt, abban mindenkinek megvolt a saját feladata: volt olyan, aki dolgozott, aki harcolt és aki imádkozott. A szerzetesek imádkoztak. Már említettük, hogy a nemesi családokban a fiúk közül egy lehetett örökös, a többiek gyakran egyházi állást kaptak. Így, ha egy családból az egyik fiú kolostorba került, az imádkozhatott testvéreiért.
A legtöbb ember úgy érezte, hogy bűnös és gyenge, s nem tudja magának megszerezni az üdvösséget. Éppen azért bíztak a szerzetesekben, mert az ő jó cselekedeteik és imádságaik a mások javát is szolgálják. Világos, hogy aki kolostorba ment, elsősorban magának nyerte meg a kegyelmet, de aztán rokonságának és „lelki testvéreinek” is (sok helyen laikusok csatlakoztak a kolostori közösséghez, úgy, hogy pl. részt vettek az imádságban, szolgáltak, stb.). Minden kolostort támogatott egy bizonyos kör. A szerzetesek szent élete javára szolgált az anyagi támogatók körének is: adományozás által lehetett kérni a szerzetesek könyörgéseit. Így kialakult a szerzetesek közbenjáró szerepe.
Ez élőkre és halottakra egyaránt vonatkozott. A nemesek között akadtak olyanok, akik öreg korukban léptek kolostorba, „megtértek”. Arra számítottak, hogy az utolsó ítélet napján visszajövő Krisztus majd „jó társaságban” találja őket, mint szerzetesek közé eltemetett embereket. Egyre többen kérték, hogy a kolostor kertjében temessék el őket, vagy ha lehet, akkor a kolostor kápolnájában. Így a Jézus visszajöveteléig imádságos légkörben lesznek, ahol a szerzetesek személy szerint imádkozhatnak értük. A kolostorok körül hatalmas temetők keletkeztek. A legdrágább helyek a kápolnában vagy közvetlenül az épület mellett lévő sírhelyek voltak. A szerzetesek közbenjáró szerepe ezért nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak is fontos lett. A szerzetesség sem tiltakozott ez ellen, mert rövid idő alatt meggazdagodtak a kolostorok.
Jellemző lett, hogy minden kolostor egy meghalt szent személyes „tulajdonának” számított. A szentek földi maradványait a kolostorban őrizték, és ezeknek csodálatos erőt tulajdonítottak, amely gyógyít és bűnbocsánatot ad. Hogy mennyire fontosnak tartották a szentek imádását, azt hirdetik azok a gyönyörű és gazdag templomok, amelyek a szentek tiszteletére épültek.
A megújult szerzetességnek tehát nagy szerepe volt a társadalomban, sokkal nagyobb mint a papoknak és a püspököknek. A szerzetesek élete élő bizonyságtétel volt, sőt ők megértették a nép mindennapi gondjait és félelmeit is. A Nyugat-Európa megújítását célzó mozgalom gyors terjedését elősegítette az 1000 éves évforduló is. Sokan akkorra várták Krisztus visszajövetelét. Pl.. 1033-ban, a Krisztus halálának 1000 éves évfordulóján bekövetkezett napfogyatkozás idején sokakban félelem gyúlt. Tényleg ítéletidő volt, mert több járvány, éhínség és háború is pusztított.
A szerzetesek is hozzájárultak a végváradalmak fokozásához, mert feladatuknak érezték hirdetni, hogy a világ vége és az utolsó ítélet ideje elközeledett. Bűnbánatra és szent életre hívták a népeket. Különösen óvtak az élet négy kísértésétől, amik a test, a háború, a pénz és az asszony. Felébresztették a népet: térjetek meg, készüljetek az utolsó ítéletre szent szegénységgel, békességgel, erkölcsösséggel és önmegtartóztatással! A kor irodalma tükrözi, hogy az emberek minden háborúban, járványban és katasztrófában Isten haragját látták, Istent elsősorban úgy tekintették mint Bírót.
Amellett a babonaság is nagyon hatott az emberekre. A nép babonásságát a latin nyelvű istentisztelet és a titokzatos liturgia is gerjesztette, hiszen a babonaság és a mágia azt parancsolta: érthetetlen csapásokra érthetetlen szertartásokkal kell válaszolni. A szerzetesek igyekeztek a babonaságot keresztyén irányba fordítani. Pl. a nép egyik pogány hagyománya volt a november 2-án tartott halottak napja. A szerzetesek ezt igyekeztek keresztyén tartalommal megtölteni és bevezették a halottakért mondott miséket és hirdették, hogy a halottakért elmondott imádságok sokat enyhítenek a halottak bűnhődésén. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Szeptember 27. - 13:11:32
III.8 Az invesztitúra-harc (1056-1122); VII. Gergely és IV. Henrik; Canossa (1077); Wormsi konkordátum (1122)



Az egész középkoron át folyt a pápa és a világi fejedelmek közötti hatalmi harc. A XI. és XII. század éles küzdelmet hozott, különösen az ún. invesztitúra-harc. Az invesztitúra azt jelenti, hogy tisztviselők kinevezése, ebben az esetben elsősorban egyházi tisztviselőkről van szó. Említettük, hogy III. Henrik német császár megújította a pápai intézményt, sőt új pápát nevezett ki. Ez az új "pápa-generáció" csatlakozott a Cluny-i reformhoz, amely sérelmezte, hogy világi urak nevezzék ki a papokat.
Amikor VII. Gergely(Hildebrand) római pápa lett (1073-1085), megtiltotta a világi uraknak, hogy papokat és püspököket nevezzenek ki. Németországban azonban már működött a Landeskirchen-rendszer. Ez azt jelentette, hogy a német uralkodó olyan személyeket nevezett ki, akik politikailag is megbízhatóknak bizonyultak, hiszen a tartományi egyháznak komoly birtokai voltak. Ha viszont a pápa nevezi ki az új püspököket, akkor azzal közvetve a pápa kezébe kerülnek ezek a földek.
Első pillantásra talán ellentétesnek tűnhet, hogy VII. Gergely egyrészt a reformmozgalom embere volt, támogatta az aszkézist, másrészt pedig világi hatalmat kívánt magának. Az ellentét csak látszólagos: nem kívánt hatalmat magának, de azt annál inkább, hogy az egyházi tekintélyt és a pápai tekintélyt alátámassza a világi hatalommal. A történelem nagy tanulsága, hogy a világi hatalom az egyházban mindig szekularizációval is járt, mert a világi hatalmat csak világi eszközökkel lehet gyakorolni, amibe más világi érdekek is belekeverednek.
1075-ben a dictatus papae-ben VII. Gergely pápa megtiltotta, hogy laikusok nevezzenek ki egyházi tisztviselőket (invesztitúra). A világi személytől kinevezést nyerőket leváltja egyházi hivatalukból és a világi kinevezőt, az adományozót átokkal sújtja.
IV. Henrik (1056-1106) német császár azonban nem akart engedelmeskedni. Már uralkodása kezdetén abszolút uralkodó akart lenni saját birodalmában; központi hatalmat hozott létre, úgy hogy a hűbéresek számára nem maradt sok mozgástér a birodalomban. A pápával is szembe került, mert fontos volt számára, hogy az egyházi tisztviselőket ő nevezze ki, mivel uralmának kiterjesztéséhez megbízható emberekre volt szüksége. Henrik politikája a klérusnak is jól jött, mert egyrészt politikai okokból nem akartak közvetlenül a pápai hatalom alá kerülni, másrészt azért is, mert féltek, hogy a pápai hatalom meg fogja akadályozni az egyházi reformot. Pedig Henrik ellenállása már nem volt időszerű: az utóbbi években a pápai hatalom egyre növekedett, míg a német császár hatalma folyamatosan csökkent. Ez a következőkből is kiderül. Henrik olyan püspököket nevezett ki, akik pápai átok alatt voltak. Amikor aztán a pápa kiátkozással fenyegette meg, Henrik 1076-ban, a Wormsi Zsinaton, a német püspökökkel együtt (köztük azok is, akik kívánták az egyházi reformokat) a pápa ellen foglalt állást. Levélben fordultak a pápához, amelynek címzése így szólt: "Hildebrandnak, a hamis szerzetesnek". A levél ezekkel a hírhedt szavakkal fejeződött be: "Mondj le! Mondj le!" A pápa erre kiátkozta Henriket és felfüggesztette császári tisztségéből. Korábban többször előfordult, hogy a királyok egy pápát felfüggesztettek, de fordítva még soha.
A német fejedelmek (hűbéresek) a pápa mellé álltak, mert nem szerették Henriket és követelték tőle, hogy szabaduljon fel a pápai átok alól. Így 1077-ben Henrik Canossába ment, kanosszát járt, ahol a pápa vonakodott. Ez ravasz sakkhúzás volt! Egyrészt Henrik látszólag vezekelve ment a pápához, másrészt viszont a pápa egyértelműen meg akarta fosztani Henriket királyi trónjától. A pápa kénytelen volt neki megbocsátani, hiszen az egyház a megtért bűnöst nem taszíthatja el. De mindenki tudta, hogy Henrik nem bűnbánattal jött hozzá.
Ez kiderült a folytatásból, mert a harc folytatódott. A részletekbe most nem mehetünk bele, de az fontos, hogy Gergely pápa, a német fejedelmek által kinevezett ellencsászárt támogatta. Henrik háromszor vonult hadsereggel Rómába, végül száműzte a pápát és a zsinat segítségével egy német ellenpápát nevezett ki. Gergely pápa a száműzetésben halt meg.
Utódaiknak végül sikerült kibékülni. 1122-ben létrejött a Wormsi Konkordátum, amely szétválasztotta egymástól a regnum-ot és sacerdotium-ot, a világi hatalomtól az egyházi hatalmat. A világi uralkodó lemondott a pásztorbottal és a gyűrűvel való invesztitúráról, mert azok tipikus lelki jelek, de fenntartotta a pálcával való invesztitúrát, azaz a püspökök stb. hűbéres fejedelemségeikbe való behelyezésének jogát. Az egyházi tisztviselőket a klérus választja, de a világi uralkodónak joga van ezt a választást megtagadni, úgy, hogy nem fogadja el a megválasztottat hűbéresének. Ebben a harcban a pápa lényegében győzött, mert megszerezte a püspökök beiktatásának jogát, amivel eddig nem rendelkezett. A világi fejedelmek minden hatalmát azonban nem sikerült megszereznie, ezért a pápa valószínűleg úgy érezte, hogy veszített. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2015. Szeptember 29. - 15:39:55
III.9. Az egyház és az erőszak (Tertullianustól Nagy Gergelyig); A keresztes háborúk (1096-1270) és következményei



Az invesztitúra-harc az egyház győzelmével fejeződött be. Az egyháznak ezzel nagy tekintélye lett az egész társadalomban. Ha Kelettel kapcsolatban az államegyház létrejöttét szoktuk emlegetni, akkor Nyugaton ebben az időben majdnem egyházállamról lehet beszélni. Ahogy láttuk, a Frank Birodalommal együtt összeomlott a központi világi hatalom is, amely a közbiztonságot is veszélyeztette. Az emberek felfegyverezték magukat a kül- és belföldi támadók ellen (pl. vikingek, magyarok). Még a papok és a szerzetesek is fegyveresen jártak.
Az egyház véleménye az idők folyamán megváltozott az erőszakról és a fegyver használatáról. A Krisztus utáni első évszázadokban az egyház visszautasította a háborút és az erőszakot. Tertullianus egyházatya (200 körül) pl. úgy vélekedett, hogy a hadseregben szolgáló keresztyén a sötétség birodalmába lépett be. Origenes (253/254) szintén azon az állásponton volt, hogy világi háborúban a keresztyénnek nem szabad részt vennie. Bizonyítékok is vannak arra, hogy több keresztyén vállalta inkább a mártír sorsot, minthogy katonáskodjék. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a katonáknak annak idején kötelező volt a császárt istenként tisztelni, ami a tiszti állományra különösen is vonatkozott.
Amikor Nagy Constantinus idején (312/313) a keresztyének is részt vehettek a társadalmi életben, az egyház megengedte, hogy keresztyének vállalhassanak katonai szolgálatot. Sőt, az V. században csak az lehetett katona, aki keresztyén volt. Ambrosius (379) és Augustinus (354-430) már írnak az „igazságos háború”-ról: ha „pogányok” támadják meg a birodalmat, ha „eretnekek” ellen kell fellépni, vagy ha az egyház egységét kell megvédeni. Nagy Gergely pápa (560-604) már azt is megengedte, hogy birodalmon kívüli pogány területeket erőszakkal megszálljanak és így nyissanak utat a missziónak. Ez sokakban visszatetszést szült. A szerzetesek és a papok számára továbbra is tiltott maradt a fegyverhasználat, ami szintén mutatja az egész kérdés nehézségét. Amint láttuk, Nagy Károly szintén összekapcsolta a missziót a hódítással, s a szászok elleni harc jelszavává tette a Lk 14,23-at: „kényszeríts bejönni mindenkit”.
Az isteni békesség mozgalom nyomán, amely a X-XI. században keletkezett, megint megváltozott az egyház felfogása a fegyverekről és a háborúról. Az egyház ui. nemcsak hirdette az isteni békét, hanem azt végre is akarta hajtani. Bár a klérus akkor sem fogott fegyvert, de az egyház zászlaja vonult a világi hadsereg élén, hogy betartassák a békét! Az egyház megáldotta a fegyvereket.
A királyok és császárok a pápától megkapták az egyházi áldást és felkenést. Ebben Isten kegyelmét kérték munkájára, amelybe beletartozott az egyház ellenségeinek kiirtása, a hívők, az özvegyek és árvák védelmezése. Amikor a királyok hatalma csökkent, ezt a felkenést megadták a nemeseknek és később a lovagoknak is. Felkenték a fegyvereket is. (Ez különösen Franciaországban történt így, mert Németországban a X. századra ismét megerősödött a központi hatalom.)
Cluny-ről már beszéltünk. Az egyházi reformot ki akarták terjeszteni a világi életre is, hogy az egész világ keresztyén értelemben újuljon meg. Ebbe a törekvésbe illeszkedett bele a szent háború gondolata is. Így a pápai zászlók alatt meghódították 1066-ban Angliát. VII. Gergely (1073-1085) több hadjáratot indított keresztyén célok megvalósítására.
Ez az új gondolkodás visszatükröződik a keresztes háborúk történetében. A Bizánci Birodalom nehéz helyzetbe került az iszlám népek támadásai miatt, ezért a császár segítséget kért a római pápától. (1054 után!) A pápának kétszeresen is jól esett ez a hívás: egyrészt azért, mert ezt a keleti egyházvezetés részéről megbecsülésnek érezte, másrészt azért, mert Nyugaton állandóan támadták a különböző világi uralkodók. A figyelmet most a közös ellenfélre lehetett irányítani.
Nyugatról régóta rendszeresen mentek zarándokok Jeruzsálembe. Az iszlám ellenállás miatt ez egyre nehezebbé vált, különösen 1076 óta, amikor egész Palesztina iszlám kézre került. Ezért Nyugaton szívesen vettek részt a „keresztes háborúban” a pogány, iszlám ellenfelekkel szemben. A keresztes háborúk az egész keresztyénséget mozgósították, hogy a Sátán kezéből megszabadítsák a szent helyeket, a relikviákat és ereklyéket.
Így jöttek létre a keresztyén lovagrendek. Céljuk elsősorban az volt, hogy a Jeruzsálembe menő zarándokokat segítsék a veszélyes úton. Az első lovagrendeket Jeruzsálemben hozták létre. Egyházi áldást és felszentelést kaptak. A védelmezés mellett aztán egyre gyakrabban harcba bocsátkoztak a pogányok ellen. A német lovagrendek pedig pl. nagy területeket hódítottak meg Európa keleti részén, a későbbi Lengyelország és Poroszország területén.
A keresztes hadjáratok háttere egyrészt az volt, hogy a szent helyeket a pogányok kezéből meg akarták szabadítani. Ahogyan vannak földi hűbérurak, úgy Krisztus a mennyei hűbérúr, akinek a keresztyén lovagok voltak a hűbéresei; az egész világot és az egész keresztyénséget a pápának mint Krisztus helytartójának szerették volna alávetni.
Másrészt, a résztvevők személyes lelki meggyőződés alapján vettek részt, mert teljes bűnbocsánatot és örök boldogságot ígértek nekik. Azt mondták: ahogyan Krisztus szenvedett értük, ők is úgy fognak szenvedni érte és ezzel megszerezhetik a bűnbocsánatot. Természetesen ez a gondolat nagyon távol állt a bibliai „ingyen kegyelem” tanítástól: az ember jó cselekedetekkel akarta megszerezni magának az üdvösséget.
Harmadszor, sok világi oka is volt a történteknek. A pápát nem csak Palesztina érdekelte, hanem az egész keleti keresztyénség, hiszen Palesztina csak a keleti birodalmon át volt elérhető. Bizánc az iszlám területeket akarta visszanyerni, és azért hívta segítségül a nyugatiakat. Ez nagy tévedés volt, mert azok nem a bizánci császárt, hanem – ahogy mondták – Krisztusért harcoltak, és ha mégis emberekért harcoltak, akkor első-sorban magukra néztek. Sok nyugati fejedelem azért vett részt a harcokban, hogy a meghódított területeken majd saját birodalmat hozzon létre. Még az egyszerű emberek is fejedelmi rangra vágytak. Voltak, akik így tudtak megszabadulni a hitelezőktől, börtöntől, üldözéstől, s voltak, szegények, akik a varázslatos keleti kincsek megszerzéséről álmodtak.
Tulajdonképpen csak az első keresztes hadjárat volt mentes a hamis motívumoktól. Amiensi Péter prédikációi segítségével tízezrek vettek részt lelkesen „Isten akarja” kiáltással az első keresztes hadjáratban (1096-1099). Ekkor egy rövid időre sikerült Jeruzsálemet meghódítani. Útközben Németországban nemcsak szörnyű módon üldözték a zsidókat, hanem Magyarországon és Bulgáriában is fosztogattak. A 4. keresztes hadjárat során (1202-1204) Konstantinápolyt is meghódították és 60 évig latin (nyugati) császárságot tudtak fenntartani. Végül eredménytelenek maradtak a keresztes hadjáratok: Jeruzsálem és más ún. „szent helyek” iszlám ill. török kézen maradtak, egészen 1918-ig.
Mégis, az eseményeknek komoly következményei voltak. A bizánci birodalom nyugati „segítség”-gel teljesen összeomlott. Addig egyfajta „lökhárító” szerepét töltötte be az iszlám és a nyugati világ között, most már nem. Sőt, a törökök eltanulták a nyugati haditechnikát, és a tanultakat hasznosítva, később meghódították Európának jelentős részeit, így pl. Magyarországot is.
A pozitív következmények közé tartozott, hogy a görög nyelv addig majdnem ismeretlen volt Nyugaton; de a XIII. századtól megint ismertté vált. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az aristotelesi filozófiát ismét elkezdték használni, hanem azt is, hogy az Újszövetséget eredeti nyelvén tudták olvasni, hiszen addig csak annak latin fordítását, a Vulgatát használták. Ekkor vették át Nyugaton a komplikált római számok helyett az arab számokat, amely elősegítette a matematika fejlődését.
[iAz egyházi következmények][/i] közül fontos volt, hogy a pápaság ereje megmutatkozott, ami növelte politikai hatalmát Nyugaton is. Továbbá, divattá vált a relikvia, ill. ereklye használata. Mindenki, aki visszatért a keresztes háborúból, hozott legalább egy darabkát a Krisztus keresztfájából, de előfordult, hogy valaki „kereskedelmi mennyiségben” is árusította az ilyesmit. Mivel a keresztes hadjárat résztvevői teljes bűnbocsánatot (búcsút) kaptak, a búcsúgyakorlat nagy szerepet kapott az egyházban.
Fontos az is, hogy a keresztes hadjáratokban sok laikus vett részt; már említettük a lovagrendeket. A lovagok, habár laikusok voltak, mégis „szent feladatot” végeztek. Az emberek tehát rájöttek, hogy a templom és a kolostor mellett ez is egy lehetőség, hogy életükkel Krisztusnak szolgáljanak.
Végül: fejlődésnek indultak a városok nyugaton. A társadalmi élet addig nagyrészt falun zajlott és a mezőgazdaság volt a legfontosabb, mert a legtöbben azzal foglalkoztak. Az emberek rájöttek, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ahogy azt ők gondolták. Felfedezték a keleti piac és kereskedelem lehetőségeit.
Új társadalmi rétegek jöttek létre: lovagok és polgárok, akiknek a megjelenése elősegítette, hogy az egyházon kívül is létrejöjjön a kultúra. A polgárok elkezdtek saját pénzből maguknak építeni templomokat (gótika!). A polgárságnak beleszólása lett az egyházi dolgokba is (pl. a papok kinevezésébe). Ledőlt az Augustinus után felépült magas fal a szent élet és a mindennapok között. Nagy változást jelentett, hogy a polgári élet is részesülhetett a szent dolgokban. A lelki élet átáramlott a társadalmi élet egészére. Lassan kialakult az a kép, hogy a nyugati világ Isten országa.
A Sátánt kidobták – a társadalom, úgy, ahogy van, Isten akarata szerint való! (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Csaba - 2016. Április 24. - 10:03:21
Olyan jó ez a topic!
Szívesen olvasnám még... :szelid:
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2016. Április 24. - 14:28:39
Köszönöm az emlékeztetőt.
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2016. Április 24. - 19:55:45
III.10. A pápai világuralom kora - 1122-1294


A XII. században III. Sándor (1159-1181) pápa éles ellentétbe került I. Frigyes Barbarossa (1159-1190) német császárral. Barbarossa szerint a pápaság és a császárság két önálló dolog, amelyek Isten kezéből származnak, egyenrangúak és egymás mellett állnak. Újra vissza akarta állítani a régi Római Birodalmat és meg akarta szerezni a politikai hatalmat Itáliában. Ebben az igyekezetében ellentétbe került a pápa világi hatalmával, mert Itáliában a pápa akart uralkodni.
Ebben a vetélkedésben végül megint a római pápák győztek. III. Ince pápa (1198-1216) politikailag is megerősítette világi hatalmát. II. Frigyes császár (1212-1250) mindent aláírt, amit csak kért a pápa. 1213-ban létrejött a híres Eger-i bulla, amelyben a német fejedelmek hivatalosan is elismerték a pápa fennhatósága alatti itáliai területeket. Az egyház világi hatalma egyre biztosabb lett. Németországban pl. ebben az időben a püspököket "lelki fejedelmek"-nek nevezték, ami azt jelentette, hogy nekik ugyanúgy, mint a fejedelmeknek, világi hatalmuk is volt.
A pápát úgy tekintették mint Krisztus földi helytartóját; a pápa a közbenjáró Isten és az emberek között. Ő az igazi császár, de amellett főpap is, aki leleplezi a bűnt, még a világi császárokét is! Krisztusnál kisebb, de az embernél nagyobb! A jelképekben is tükröződik ez a mentalitás, pl. III. Gergelynél, aki már használta a Nap és a Hold képét: a pápát ábrázolta a Nap, a császárt pedig a Hold. A XIII. században azonban már ez a kép sem felelt meg, mert csak egy egyetemes királyságban gondolkodtak, és annak királya a pápa! Ezért az 1122-ben keletkezett Wormsi Konkordátumtól egészen 1294-ig (VIII. Bonifác/1294-1303/, a gyenge római pápa) a pápai világuralom koráról lehet beszélni.
A latin ill. nyugati császárok által létrehozott keresztes hadak 60 évi háborúskodás után 1204-ben meghódították Konstantinápolyt, így a pápa "egyetemes egyházfejedelem" lett. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2016. Április 25. - 10:21:43
III.11. Teológiai fejlődés a XII-XIII. században

III.11.1 A skolasztikus teológia fejlődése; Canterbury Anselmus (1033-1109); "Cur Deus homo?"; Aquinoi Tamás (1225-1274); ordo-elmélet


A XII. században tovább fejlődött a teológia is. A Szentírást és a hivatalos egyházi döntéseket nem kérdőjelezték meg, de egyre inkább érteni is akarták, ill. logikus gondolkodással meg akarták vizsgálni azokat. Ez nemcsak a hit mélyítésére szolgált, hanem a hit védelmére is, a szekták és az eretnekek ellen (pl. a katharok). A harmadik cél a pápai hatalom megerősítése volt. A skolasztikus teológia meg akarta mutatni, hogy mindaz, ami van, Isten akarata szerint van így, beleértve a pápai hatalmat is.
A skolasztika kifejezésben megtalálható az iskola szó. Már Nagy Károly idejétől kezdve a teológiai tudományos munka teológiai iskolákban folyt. Ezek az iskolák elsősorban kolostori keretben működtek, de a skolasztika kifejezés - egy idő után - inkább önálló tudományos intézetekre vonatkozik. Pl. Nagy Károly udvarában is volt egy híres iskola. A XI-XII. században egy sajátságos teológiai módszer alakult ki ezekben a tanintézetekben, ti. a dogmatikai kérdéseket filozófiai eszközökkel vizsgálták. Segítségül hívták Arisztotelész filozófiáját. Ésszerűen akarták megmagyarázni a bibliai kijelentést és megvédeni az egyházi tanítást és a dogmákat. A gyakorlatban a nagy filozófusokat (Plato, Aristoteles) majdnem tévedhetetlennek tartották.
Hozzá kell tenni: mivel a keresztyén valóság egyetemes valóság, a teológiát a többi tudomány fölé helyezték. A teológia a tudományok anyja. A filozófiát és a többi tudományokat a teológia szolgálóleányának nevezték.
A skolasztikus teológia első nagy képviselője Canterbury Anselmus volt. A dogmát, a hittan tartalmát logikussá és érthetővé igyekezett tenni. Az ún. dialektikai módszert használta. Ez azt jelenti, hogy mindent szisztematikusan kell megvizsgálni, a különböző véleményeket egymás mellé állítva és az ellentétekre logikus megoldást kell keresni.
Anselmus jelszava: fides quaerens intellectum. Ezen azt értette, hogy a hitünkkel kell az isteni valóságot elfogadnunk. Majd ezt a valóságot alaposan meg kell vizsgálni, logikusan kell érthetővé tenni. A kutatás célja nemcsak a hit védelme, hanem az is, hogy a mennyei valóságból már itt a földön "előízt" kapjunk. A kiindulópont az volt, hogy emberi elmével logikusan magyarázható az Isten kijelentése. Ha következetesen gondolkozunk, akkor filozófiai úton ugyanazt lehet megtalálni, amit a Biblia is kijelentett. Sola ratione - egyedül az értelem! Ez nem azt jelenti, hogy Anselmusnak a hit nem volt fontos, hanem szerinte Isten kijelentése annyira logikus, hogy aki helyesen és következetesen gondolkozik, elképzelhetetlen, hogy ne találná meg ugyanazt, ami a bibliai kijelentésben megfogalmazódott.
Anselmus és társai filozófiai tételekből indultak ki, amelyeket nem ritkán a görög filozófusoktól kölcsönöztek. Ezért állítja Istenről, hogy Ő a legtökéletesebb lény, a legnagyobb jó, Nála nagyobbat, jobbat és fontosabbat nem is lehet elképzelni.
A skolasztikus teológusok azt mondták, hogy Isten az embert eltölti azzal a vággyal, hogy akarja Krisztust követni. Ezért Isten az ember értelmét is megvilágosítja kegyelem által. Minden világosság Istentől származik, s ebből az ember is részesülhet. Amikor az ember Istenre gondol, akkor vele közvetlenül is kapcsolatban van. Már Plato felfogása is hasonló volt. Az Isten-ismeret ebben a felfogásban inkább visszaemlékezés (anamnesis), mint kijelentés. Fennáll a veszély, hogy eltűnik a különbség Isten és teremtmény között. Azt sugallja, hogy az emberben van olyan isteni fény, amely Istent végiggondolhatja. Láthatóan itt már nem érvényesülhet az emberi bűn szempontja, miszerint az ember bűnesete után már nincs világos kép Istenről (Róm 1. és 2.).
Anselmus legismertebb könyve a megváltásról szól, pontosabban: a satisfactioról, arról az elégtételről, amelyet Krisztus önmaga odaáldozásával a mi bűneinkért adott Istennek. A könyv címe: Cur Deus homo? - Miért lett Isten emberré? Anselmus logikusan köti össze a bűnesetet és a kegyelmet. A bűn Isten tisztességének és fenségének meggyalázása, tehát súlyos felségsértés. Ez nemcsak büntetést, hanem helyreállítást is követel. Ha Isten a bűnös embert illő módon akarná megbüntetni, akkor az egész emberiséget kellene megsemmisítenie. De ez még mindig nem adhatna méltó elégtételt Istennek. Az embernek lehetne negatív irányban büntetést adni, de a pozitív irányú helyreállítás nem várható el az embertől. A satisfactio, az elégtétel, nem azt jelenti, hogy Istennek adjuk azt, ami már az Övé, hiszen minden az Övé, hanem a satisfactio azt jelenti, hogy helyreállítjuk Isten tiszteletét. Erre azonban a bűnös ember képtelen, hiszen hogyan adhatná vissza Istennek a tiszteletét? Azt Isten csak magának tudja visszaadni. De az az igazság, hogy Isten ezt az embertől várja, mert az ember vétkezett; ezért neki kell fizetnie. Az egyetlenegy megoldás az, hogy Isten maga lett emberré.
Feltűnő, hogy a műben Isten dicsősége áll a középpontban, és nem az ember üdvössége! Krisztus feladata az volt, hogy helyreállítsa Isten tiszteletét. De az Ő áldozata annyira gazdag volt, hogy ezt a "fölösleget" az Úr az egyháznak ajándékozta. Ez az a kegyelem, amelyet az egyház továbbadhat az embereknek. Így megmarad a kapcsolat a középkori bűnbánati szokásokkal, a gyónással. Az egyháznak csak ezen az úton lehet kegyelmet osztani. Az egyház üdvintézmény: csak az ő közbenjárása által lehet az üdvösséget elnyerni.
Aquinoi Tamás az érett skolasztikus teológia legjelentősebb teológusa volt. A kiindulópont Tamás teológiai munkájában Isten szeretete: Isten szereti az embert, ezért úgy teremtette, hogy ő is szereti Istent. A bűneset után viszont Isten kegyelmére van szüksége az embernek, hogy újra képes legyen az Istent szeretni. Az augustinusi (majd a későbbi reformátori) és a tomista felfogás közötti nagy különbség abban van, hogy ő nem azt mondja: a kegyelemben csak hit által lehet részesülni, hanem szerinte a kegyelmet az egyház osztja szét a sákramentomok által. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember a sákramentomokban részesül, képessé válik arra, hogy Istent szeresse. A sákramentomok a kegyelem megtestesülései. Hit nélkül is lehet a kegyelemben részesülni.
Egy másik fontos gondolat, amelyet Tamásnál találunk, az ún. ordo gondolat. Az ordo a rendet jelenti. Tamás meg akarja magyarázni, hogyan függ össze a mindennapi élet Isten akaratával. Szerinte a világban két területet kell megkülönböztetni: a természet és a kegyelem világát. De ezt a kettőt egy keretbe kell foglalni. A természet a kegyelem nélkül nem létezhet: a természet a kegyelmen nyugszik - Isten azt akarja, ami jó. Ezért a természet, úgy ahogy van: jó - mert Istentől származik.
A második pedig az, hogy a kegyelem nélkül a természet soha nem éri el a bűn miatt a célját. Ezért a természet alá van rendelve a kegyelemnek. A természetet úgy kell elfogadni, ahogy van. Ez az egységben látás Tamás teológiájában az egyházi és világi hatalomra is vonatkozik: a világi hatalom alacsonyabb, mint az egyházi, az egyház lényegében azt adja a világnak, amire a legnagyobb szüksége van: a kegyelmet!
A kegyelem és a természet világa között azonban van egy nagyon fontos különbség. A kegyelem világáról csak a kijelentés alapján lehet beszélni. A kijelentés kibontásában a filozófia csak segíthet, de nem állhat az első helyen. A filozófia alá van rendelve a teológiának. A természeti világ területén viszont a hittel és a teológiával nem sokat lehet kezdeni, mert a gyakorlati dolgoknak saját rendjük van.
Tamásnál lényegében ketté válik az élet: van kegyelem és van természet, de ez - az egy keret ellenére - két külön terület. Tamásnak ez nem jelent gondot, mert a természetet és a kegyelmet páratlan összefüggésben látja. Mégis sok tekintetben megmaradt a feszültség. A gyakorlatban látszik ez, pl. a szerzeteseknél: kolostorba vonulnak, hogy a természet dolgaival ne kelljen foglalkozni, mert ami ott történik, az visszatartja az embert a valódi értékektől. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2016. Május 03. - 13:53:12
III.11.2.Az üdvösségkérdés a skolasztikus teológiában - via antiqua (Aquinoi Tamás); via moderna (Occam Vilmos - 1285-1349); búcsúgyakorlat


A középkori emberek általában vallásosak voltak. Mint minden hívő ember, vágytak az üdvösség után, csak azt nem tudták, hogyan lehet abban részesülni. Az egyház pedig nem adott kielégítő választ kérdéseikre, mivel a teológia - akármelyik irányzatot nézzük - nem az ingyen kegyelemből indult ki. Egyrészt tudatában voltak annak, hogy az ember nem igazulhat meg saját erejéből, hanem ahhoz Isten kegyelmére van szüksége. Másrészt pedig egyetértettek abban, hogy az ember hozzájárulása szükséges az üdvösséghez.
Két irány különböztethető meg: a régi út (via antiqua) és a modern út (via moderna). Az első irányzat nagy képviselője Aquinoi Tamás, a másodiké Occam Vilmos. A régi út szerint az első ember bűnbeesésének következtében az ember már nem rendelkezik tiszta lélekkel, hogy Isten parancsolatait meg tudná tartani. Kegyelemre van szüksége. Isten Krisztusban kegyelmével fordult a bűnös emberhez. Ez pedig nem azt jelenti elsősorban, hogy Isten kegyelmes, irgalmas hozzá, hanem inkább, hogy Isten az emberi lelket megújítja azzal a természet fölötti igazságossággal, amit az ember a bűnesetben elvesztett. Az ember új lelki beállítottságot, tulajdonságot kap (habitus). Isten kitölti ezt az emberre a sákramentum által (elsősorban a keresztelés által, ezért a keresztség a római egyházban feltétlenül szükséges az üdvösséghez), ami pl. a "szükségkeresztség" gondolatából is világos. Így a sákramentumi kegyelem által az emberben megvan a lehetőség arra, hogy Isten törvényét betartsa és megtalálja az örök üdvösséget. A hívő az utolsó ítéletben jó cselekedeteivel fog Isten színe előtt állni, és Isten aszerint fogja megítélni. A keresztyén ember feladata az, hogy a kegyelmet, amelyet a keresztségben kapott, használja, de minden bűn elvesz valamit a kegyelemből, csak búcsú által lehet azt visszaszerezni; a halálos bűn pedig teljesen eltüntetheti a kegyelmet. Aki meg nem gyónt bűnnel hal meg, az örökké elveszettnek számít.
A gyakorlatban Tamás nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Isten az, aki a lelket igazzá teszi, és csak ezért képes valaki jót cselekedni. Mások inkább arra utaltak, hogy az ember felelőssége az, hogy a kegyelmet el ne veszítse.
A modern út képviselői még inkább az emberre utaltak. Azt állították, hogy az ember azt csinálhat, amit akar. Az ember akarata elvileg szabad a bűneset után is. Elvileg kegyelem nélkül meg tudná szerezni a megigazulást, csakhogy ez a gyakorlatban nem történik meg. Isten - szabad akaratából (mert ő Isten, nincs semmi kötelezettsége semmihez) - természetfölötti kegyelmet ajándékozott az embernek. A keresztyén reménység abban van, hogy Isten biztosan kegyelmet ad annak az embernek, aki mindent megtesz, amit csak tud, hogy Istent szolgálja (Homini facienti quod in se est Deus non denegat gratiam). Természetesen a komolyan gondolkodó emberben mindig megmaradt a kérdés: valóban elegendő az igyekezetem?
A régi és az új út is beszél a "kegyelemről, de az ember nem lehet biztos abban, hogy részesül-e a kegyelemben. A régi út szerint megmaradt a kérdés: megőriztem-e a kegyelmet, amelyet a keresztségben kaptam? Megerősítettem a kegyelmet a jó cselekedeteimmel és a többi sákramentum által, vagy elvesztettem azt a halálos bűn miatt? Az új útnál pedig az a kérdés: valóban megtettem mindazt, amit csak megtehettem azért, hogy Isten kegyelmet adjon?
Ehhez a kérdéshez kapcsolódott az egyházi búcsú gyakorlata. Már említettük, hogy a keresztes háborúkban résztvevők teljes bűnbocsánatot, búcsút kaptak. Az az eljárás, hogy a jó cselekedetekért bűnbocsánatot ígértek, a későbbi évszázadokban még inkább elterjedt. Végül már pénzért is lehetett búcsút kapni; attól függően, hogy mennyit fizettek, vagy teljes, vagy részbeni búcsút. A XV. század végétől pedig már a halottak számára is lehetett búcsút vásárolni. A vallásos nép egyrészt szívesen elhitte volna, hogy a búcsú megvásárlása tulajdonképpen már maga feloldoz a bűn terhe alól, másrészt azonban a gyakorlatban sokan nyugtalanok maradtak, hogy mi lesz velük. Ennek jele volt az is, hogy sokat fizettek azért, hogy haláluk után még misét mondjanak értük. Nagyon sokan féltek a haláltól. Sok irat jelent meg a halálra való felkészülésről. És ebben a félelemben az egyház nem tudott megfelelő segítséget nyújtani. (folyt. köv)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Kálmán - 2019. Március 13. - 12:44:51
3.11.3. A XII. századi misztika; Clairvaux-i (Szent) Bernát (10901153), a cisztercita és a premontrei rend


A XII. század egyik legnagyobb alakja Clairvaux-i Bernát volt, a 2. keresztes hadjárat szervezője (11471149), amelyben a német és francia királyok is részt vettek, demonstrálva az egyetemes keresztyénséget. Egyrészt a misztikus teológiát képviselte, amelynek az volt a célja, hogy az ember megszabaduljon a világtól és Istennel eggyé váljék, másrészt viszont nagy politikai befolyással rendelkezett. Tőle ered az ún. két kard elmélet (Lk 22,38). Mivel Péter kezében két kard volt, ezért a pápa is, mint Péter utódja örökölte a lelki és a világi kardot. A pápa a világi kardot ugyan a fejedelmekre bízta, de a felelősség az övé.
Bernát a skolasztikus teológiát visszautasította. A sola ratione (csak az értelem) ellen hadakozva arra utalt, hogy az emberi filozófia alkalmatlan eszköz az isteni valóság megragadására. Isten üzenetét csak úgy lehet megérteni, ha az egész személyiségünkkel (értelmünkkel, akaratunkkal és lelkünkkel) az isteni magasságot keressük.
Gondolkodásában kulcsszó az alázatosság . Az alázatosság az Istenhez vezető út, amelynek három szakasza van: megtisztulás (a bűntől)  megvilágosodás (amikor csak Istenre gondolunk)  megszentelődés (amikor Istent látjuk és egyesülünk Vele). A hívő tehát egyre inkább megszabadul a világtól és összeolvad Istennel. Ezt a misztikus utat Krisztus nyitotta nekünk. Ezért minden Istennel való kapcsolat kegyelemből származik. Bernát misztikus, de hozzá kell tennünk: nála Krisztus-misztikáról van szó. Szerinte csak Krisztusban lehet Isten közösségében részesülni és általa jelenik meg a kegyelem az életünkben. Hogyan kell ezen az úton járni? Úgy, hogy minél többet kell elmélyedni Krisztus életében és szenvedésében, s akkor valódi szeretetet érzünk, Krisztus lesz a "lélek vőlegénye." Révész Imre arra utal, hogy Bernát itt már eltér a bibliai gondolattól, mert Krisztus nem az egyéni hívőnek a vőlegénye, hanem az egyházé. Bernát és társai szerint Krisztus az egyéni lélek szerelmese, akinek társaságából erőket merít a lélek és akinek közelléte titokzatos szellemi gyönyörök élvezetét jelenti. Bernát a cisztercita rend alapítója s máig legnagyobb szentje, aki 25 évesen lett az újonnan alapított clairvaux-i (klervó) kolostor apátja. Kora legkiválóbb szónoka volt, a kortársak doctor mellifluus-nak (mézajkú) nevezték. Hatását jelzi, hogy még a reformátusok is előszeretettel hivatkoztak rá.
A premontrei rend szabályzata a cisztercita rend alkotmányának mintájára készült, és szintén a XII. században alapult a francia Szent Norbert kezdeményezésére. Nevét központi apátságáról kapta, amely a francia forradalom idején pusztult el. A rend elsődleges célja kezdettől fogva a gyülekezetépítés, ezen belül főként a lelkigondozás és a plébániák vezetése. (folyt. köv.)

Jos Colijn
Cím: Re:Egyetemes egyháztörténet
Írta: Virág - 2019. Március 13. - 21:13:12
De jó hogy folytatod! :like: