Szerintem fontos tudatosítanunk, hogy Jézust az Atya áldozta fel, hogy minket a bűneinkből megváltson. Jézus ebben partner volt, de az áldozata valójában az Atya áldozata volt. Isten volt az, aki az Ő fiát a mi érdekünkben (értünk) a halálba küldte.
Amikor Isten megkérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a fiát, akkor ezt az áldozatot is Ábrahám hozta (volna) meg. Ő szerette a fiát, és feláldozni őt hatalmas áldozat lett volna a részéről. Ha a fia együttműködött volna ebben vele, akkor már kettejük áldozata, de első sorban ekkor is Ábrahám áldozata lett volna.
Az Atya áldozta fel az érdekünkben Jézust, és Jézus ebben együttműködött vele, de ez az áldozat akkor is első sorban az Atyáé volt. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…”
Az áldozatra nem Istennek volt szüksége!
Ő volt az, aki az áldozatot „adta”, nem pedig az, aki az áldozatot „kapta”.
Kinek volt akkor erre az áldozatra szüksége?
Nekünk.
Kézenfekvő a gondolat, hogy megváltani valakitől szoktak valakit. Mondjuk valaki valakinek a rabszolgája, de én megveszem azt a rabszolgát az urától, kifizetem az árát, és így megváltom, szabaddá teszem.
Megváltani azonban nem csak valakitől lehet valamit, hanem „valamiből” is. Váltságdíjat nem csak valakitől való szabadulás érdekében lehet fizetni, hanem „valamitől” való szabadulás érdekében is.
Mondjuk valakit megkötöz, beteggé tesz a rák. De létezik egy rendkívül drága gyógyszer, amit ha megkapna az illető, az meggyógyítaná, megszabadítaná ebből a megkötözöttségéből. Valaki, aki nagyon szereti ezt az illetőt, megszerzi ezt a gyógyszert, és ezzel megváltja ezt az illetőt ebből az állapotából.
Úgy gondolom, ez a gyógyszer a számunkra Jézus isteni élete (életformája) volt. Valamiért, még nem étem miért, de azért, hogy az Ő isteni életében részesíthessen minket, Jézusnak meg kellett halnia. Ez volt a gyógyszer ára, ez volt a váltság díja, a váltságdíj. Ezt Jézus nem „valakinek” (Istennek, Sátánnak, stb.) fizette, hanem egyszerűen nem létezett más mód arra, hogy az Ő Isteni életét belénk áraszthassa, csakis az, ha meghal a kereszten, majd feltámad. Valamiért (nem értem miért), de nem létezett más mód arra, hogy az óembert kiiktassa, csakis az, ha egyesül velünk, és a halálba viszi az óemberünket.
Mi benne „élünk, mozgunk és vagyunk.”
Talán olyan ez, mint amikor kitalálok egy történetet két emberről. Ezek az emberek csak bennem állnak fenn, bennem, a gondolataimban léteznek. Szabadságot adok nekik, és ők elkezdenek gonosz dolgokat tenni. Előbb-utóbb tönkretesznek mindent odabent a gondolataimban. Ha azonban én meghalok, akkor velem együtt ők is meghalnak. A bűnnek a gondolataimban ezzel vége. Ha ezután valaki feltámasztana engem, akkor lehet, hogy ezeket a gondolataimban élő embereket is feltámasztaná. De talán ekkor megtehetné aki feltámaszt, hogy nem ugyanúgy támassza fel azokat, ahogyan korábban voltak, tehát nem romlott állapotban támasztaná fel azokat, nem bűnösként, hanem tisztán, bűntelenül. Talán valami miatt ezt a „feltámasztást”, ezt az „újjáteremtést” csak akkor lehet megtenni, ha én előbb meghalok. Talán erről beszélt Jézus? ( Bizony, bizony mondom nektek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. (János 12:24))
Sok ige beszél arról, hogy mi is meghaltunk (az óemberünk is meghalt) Jézussal együtt. Aztán feltámadtunk egy új életre, Jézussal együtt:
Kolossé 3:3 - 3:4
Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben.
Róma 6:3 - 6:4
Avagy nem tudjátok-e, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.
Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. (2 Timótheus 2:11)
Sok a kérdés még bennem, és korántsem értek mindent. Ha van jó gondolatotok még, örülnék, ha megírnátok.