Az üdvösség láncolata (1)Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)
Képzeljünk magunk elé egy hatalmas láncot, melyet öt láncszem tart össze, és amin egy ember csüng a mélység felett. Nem az ember tartja a láncot, őt tartja a lánc. A két felfüggesztési pont valahol fent van, Isten kezében. Ha a lánc elszakadna vagy elengednék, az ember menthetetlenül a mélybe zuhanna. Pál ilyen lánchoz hasonlóan képzeli el az üdvösség isteni tervét. Öt mozzanat kapcsolódik sorban egymáshoz: Isten eleve ismerete, az üdvösségre való eleve elrendelés, az elhívás, a megigazítás és a megdicsőítés.
Az üdvösség láncolatában az a legfontosabb, hogy az egyik láncszemből következik a másik A οὓς… τούτους (akiket…azokat) névmások ismétlődése egyértelművé teszi, hogy az apostol ugyanazokra az emberekre gondol. A lánc úgy van összeillesztve, hogy egyetlen szeme sem szakadhat el. Akivel megtörténik a folyamat egyik eleme, azzal megtörténik a többi is. Isten mindenkit Krisztus képére való átformálódásra rendel, akit a világ teremtése előtt „ismert”. Mindenkit elhív, akit a Krisztus képére való átformálódásra rendelt. Mindenkit megigazít, akit elhívott. Mindenkit megdicsőít, akit megigazított. Akivel elkezdődik a folyamat, azzal be is fejeződik. Akiket (οὓς) eleve kiválasztott, azokat (τούτους) meg is dicsőítette.
A most következő bejegyzésekben az öt láncszemet szeretném közelebbről megvizsgálni, és azt, hogy hogyan kapcsolódik egyik láncszem a másikhoz. Először nézzük meg az első kettőt, a kiválasztást és az eleve elrendelést. „Mert akiket (1) eleve kiválasztott (ὅτι οὓς προέγνω), azokról (2) eleve el is rendelte (καὶ προώρισεν), hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”(συμμόρφους τῆς εἰκόνος τοῦ υἱοῦ αὐτοῦ).
Az apostol itt arról a teológiai fogalomról beszél, amit a teológiatörténetben katolikusok és protestánsok egyaránt a predesztináció kifejezéssel jelöltek. A latin szó azt jelenti, hogy Isten előre (pre-) eldöntötte a sorsunkat (desztináció). A predesztinációt nem Augusztinusz találta ki, a különböző felekezeti hitvallásokból kiderül, hogy a predesztinációt valamilyen formában szinte minden keresztény felekezet hiszi, még arminiánusok is. A kérdés nem az, hogy van-e predesztináció, hanem az, hogy mit értünk alatta. A vita középpontjában az áll, hogy mi a végső oka örökkévaló sorsunk eleve meghatározásának: Isten saját titkos szándéka, vagy az üdvözültek Isten által előre látott hite?
A 29. versben Pál által használt προώρισεν szó azt jelenti, hogy „előre elhatározta, előre eldöntötte, eleve elrendelte, predesztinálta” (Varga, BDAG, Louw-Nida). Isten előre elrendelte, hogy egyes emberek hasonlókká legyenek Fia képéhez. Megszentelődésünk és Jézus Krisztus képére való formálódásunk oka Isten eleve elrendelése. A ὅτι (mert) szócska a mondat elején visszautal az előző vers végére: κατὰ πρόθεσιν (elhatározása szerint). Isten elhatározását tehát a predesztináció magyarázza. Isten saját döntése szerint hív el embereket, mert előre elrendelte őket, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez.
De kiket rendelt Isten erre a célra? Azokat, akiket eleve kiválasztott (οὓς προέγνω). Vagy mégsem? Az új protestáns Biblia fordítása („eleve kiválasztott”) nem csak fordítja, de közben értelmezi is Pál szavait. A προέγνω (γινώσκω) ige szó szerint azt jelenti, hogy „előre ismert” vagy „eleve ismert”. Vajon mire gondolt az apostol, és miért ezt a szót választotta? Egyes magyarázók szerint éppen ez a szó adja a kezünkbe a predesztináció kulcsát. Isten azokat rendelte az üdvösségre, akiket előre ismert. Nem akiket kiválasztott, hanem akiket ismert. De mire vonatkozik ez az ismeret? Hát nyilván a hitre. És ez meg is oldja a predesztináció problémáját. Isten az előre látott hit alapján dönt ki-ki örök üdvösségéről. Amennyiben Isten azokat rendelte az üdvösségre, akikről előre tudta, hogy hinni fognak benne, végső soron nem Isten választásáról van szó, hanem a mi választásunkról, melyet Isten megerősít. Mi őt választjuk, ő meg (ezért) minket. A predesztináció alapja a szabad akaratunk, melyet az örökkévaló Isten előre ismert.
Régen (kb. húsz éve) én is így értelmeztem Pál szavait, még cikket is írtam erről a MEKDSZ lapjába. (Kínos volt, amikor a lapszám megjelenésekor már nem értettem egyet magammal.) Ma már azt gondolom, hogy nem a hitünk előre ismeréséről van szó. Beláttam (és ez nem volt könnyű), hogy Pál egészen mást ért προέγνω alatt, hiba a szót a hit előre látásaként értelmezni. Először is azért hiba, mert az Újszövetség számos helyen a kiválasztásról a hit okaként, nem pedig következményeként beszél. Nem azért választott ki Isten, mert előre látta, hogy hinni fogunk, hanem azért hiszünk, mert Isten kiválasztott bennünket. Jézus is ezt mondta (Jn 15,16). A hit a kiválasztás eredménye, nem feltétele. Lukács nem is fogalmazhatott volna egyértelműbben: „akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek” (ApCsel 13,48). A mondat egyértelműen kizárja azt a lehetőséget, hogy a hitet tekintsük a kiválasztás okának vagy feltételének. (Aki bővebben szeretne a verssel kapcsolatos exegetikai érveimről olvasni,
itt megteheti.) Az Efézusi levél első két fejezete is teljesen nyilvánvalóvá teszi a kiválasztás és a hit közötti logikai kapcsolatot.
Másodszor, a Róma 8,30-ban a láncolat úgy működik, hogy Isten egyik cselekedetéből következik a másik: eleve ismeréséből eleve elrendelése, eleve elrendeléséből elhívása, elhívásából megigazítása, megigazításából megdicsőítése. Pál nem említi a hitet explicit módon, de a leveleiben (különösen ebben a levélben) általában a megigazulással kapcsolja össze. A megigazulás eszköze a hit. A hit logikailag a megigazulás előtt, a megigazulás okaként helyezkedik el a láncolatban. Namármost, ha Isten azokat igazítja meg, akiket elhívott, akkor az elhívás az oka a megigazító hitnek, nem pedig fordítva. A megigazulás hit által van, Isten pedig azt igazítja meg, akit elhatározása szerint elhívott (29). (Ha a hitet valami furcsa okból az elhívás elé helyezzük, a lényeg akkor is ugyanaz: Isten eleve elhatározása okozza a hitet, mely aztán megigazít.)
Az egész láncolat értelmetlenné válik, ha Isten a szabad akaratunkból fakadó hitünket tekinti a láncolat alapjának. Miért? Azért, mert ebben az esetben az történne, hogy Isten okozójává válik annak, amit saját döntése feltételéül szab. Isten előre látja a hitünket, emiatt üdvösségre rendel, utána pedig előidézi azt, ami miatt üdvösségre rendelt bennünket. Ezzel nem is lenne gond, de ha az eleve elrendelést arra alapozzuk, hogy Isten előre látta a szabad (tehát nem Isten által előidézett) akaratból fakadó hitünket, akkor egy feloldhatatlan logikai csapdába kerülünk. Azt mondjuk ugyanis, hogy Isten a hitünket nem előidézi, hanem előre látja, ezért rendel bennünket az üdvösségre (melyből következik elhívásunk és megigazulásunk), majd azt mondjuk, hogy Isten eleve elrendelése folytán mégis biztosan előidézi a szabad akaratból fakadó hitünket. Ez fából vaskarika. (Ugye, mindenki látja a logikai bukfencet?) Olyan ez, mint mikor egy időutazós sci-fiben valaki a saját apjává válik.
Harmadszor, minden vonzereje ellenére exegetikai alapon sem áll meg a magyarázat, hogy az „eleve ismerés” a hit előre látását jelenti. Pál nem arról beszél a versben, hogy Isten valamit előre ismert vagy tudott volna rólunk. Nem azt mondja, hogy „akikről előre tudta, hogy hinni fognak”, hanem azt, hogy „akiket eleve ismert”. Ez lényeges különbség. Pál szerint Isten magukat az embereket ismerte, nem az emberekről valamit (pl. hogy hinni fognak). Bár az egyik magában foglalja a másikat, a szóhasználat fontos. Ha Pál a hitre akart volna utalni, sokkal egyértelműbben is fogalmazhatott volna. Ehelyett a hit szót ki sem ejti a száján, szabad akaratról meg aztán pláne nem tesz említést. (Sőt, még csak ezután következik a hírhedt 9. fejezet Ézsauval, Jákóbbal meg a fáraóval.) Oka van annak, hogy az apostol személyek eleve ismeréséről beszél, és nem a hitük előre látásáról. Vajon mire gondolt, és miért pont ezt a kifejezést (οὓς προέγνω) választotta arra, hogy megnevezze az eleve elrendelés alapját?
A válasz a bibliai teológia egyik legfontosabb motívumában, Isten kezdeményező szeretetében rejlik. Mindig Isten az, aki kezdeményezi az emberrel a kapcsolatot, és amikor ezt teszi, az egyrészt hatékony, másrészt végtelenül személyes és bensőséges. Isten hatékonyan létrehozza a kapcsolatot, amit szeretetből kezdeményez. A bibliai gondolkodásban az „ismer” szó gyakran olyasmit jelenti, hogy bensőséges szövetségi kapcsolatra lép, személyesen, megkülönböztetve szeret. A héber szó (ידע) időnként a szexuális kapcsolatra utal: „Azután Ádám ismerte (ידע) feleségét, Évát, és az terhes lett” (1Móz 4,1). Máskor kifejezetten azt jelöli, hogy Isten egyoldalúan kapcsolatot kezdeményez: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek (ידע), és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1,5). A héber lexikonok (pl. BDB, HALOT) a ידע által lefedett szemantikai mezőben a kiválaszt, megkülönböztet jelentést előkelő helyen említik. Ez az ismeret megkülönböztető, kiválasztó szeretet: „Csak veletek léptem közösségre (ידע) a föld minden nemzetsége közül” (Ám 3,2).
Pál hasonló értelemben használja a γινώσκω görög igét a korinthusiaknak és a galatáknak írt leveleiben: „De ha valaki szereti az Istent, azt már ismeri (γινώσκω) az Isten.” (1Kor 8,3); „Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg (γινώσκω) titeket…” (Gal 4,9) Az apostol mindkét helyen arról beszél, hogy amikor kapcsolatra léptek Istennel, valójában Isten létesített kapcsolatot velük, ezért ismerték meg Istent. Az ő istenismeretük és Isten iránti szeretetük annak a következménye, hogy Isten szeretet-kapcsolatot kezdett velük, közösségre lépett velük a világ teremtése előtt. Még mielőtt bármit tehettek volna, akár jót, akár rosszat (vö. Róm 9,11). Nem ők választották Istent, hanem Isten választotta őket: ezért vannak vele kapcsolatban. Újszövetségi görög lexikonok (pl. Friberg, Louw-Nida, Varga) ezt a jelentést is megerősítik (a Róm 8,29-et külön kiemelve példának). A héber és a görög ige között jelentős átfedés van, az Újszövetségben még a γινώσκω szexuális jelentése is felbukkan (Mt 1,35), mint a ידע esetében.
Ennek a fényében válik érthetőbbé Pál szóhasználata a Róma 8,29-ben. Isten azokról rendelte el, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, akiket „eleve/előre ismert” (γινώσκω – προέγνω). Az apostol nem azt emeli ki, hogy Isten előre ismert ezekről az emberekről valamit, hanem azt, hogy őket ismerte, vagyis megkülönböztette őket, közösségre lépett velük, bensőséges szeretet-kapcsolatot létesített velük. Nem most, hanem már az örökkévalóságban, amikor még csak a gondolataiban léteztek. A mondat helyes fordítása tehát valami ilyesmi: „Mert akikkel eleve szeretet-kapcsolatra lépett, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”, vagy „Mert akiket előre megszeretett, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”, vagy „Mert akikkel eleve közösségre lépett, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”. Az új protestáns fordítás sem rossz: „Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”. Pál megkülönböztető, kiválasztó megismerésről beszél, nem a szabad akaratunkból fakadó hit (vagy bármi más) előre látásáról.
De mi a gondolat jelentősége a predesztinációról szóló páli tanításban? Szerintem hallatlanul fontos, amit az apostol mond. A predesztináció nem személytelen végzet, mint ahogy a gnosztikusok vagy a sztoikusok gondolták, és nem is egy szeszélyes Isten számunkra végzetes játéka. Sokan úgy képzelik el a predesztinációt, hogy az örökkévalóságban Isten hűvösen válogat az emberek között, ahogy a morbid viccben a kisgyerek öli a hangyákat: „Mész, mész, megdöglesz, mész, mész, megdöglesz…” Sokan ettől a képtől elborzadnak, és elutasítják magát a predesztinációt is. Pedig az valami egészen más. Pál szerint a predesztináció mögött egy szerető Isten áll. Nem hűvös végzet vagy egy mennyei véletlenszám-generátor dönti el az emberek sorsát. A predesztináció oka Isten aktív, személyes és áldozatos szeretete. Istent személyek iránti szeretete indította arra, hogy őket eleve elrendelje, hogy Fiához hasonlítsanak. A kiválasztás oka Isten személyes, kezdeményező, kiválasztó szeretete, mely kimondhatatlanul nagy árat fizetett. Önmagát áldozta fel. Az eleve elrendelés az első pillanattól – ha a pillanat szónak az örökkévalósággal összefüggésben van bármi értelme – Krisztusra való tekintettel történt.
***
„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban.” (Ef 1,3-12)
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=7866