Szerző Téma: Predesztináció, kegyelem, "szabad akarat"  (Megtekintve 56813 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #330 Dátum: 2014. Január 30. - 23:09:13
"Miért választotta ki Isten azokat, akiket kiválasztott? Mi volt a választottakban, ami Isten szívét hozzájuk fordította? Ezek különböző erények voltak? A jószívűségük, szelíd természetük, őszinteségük volt az? Egyszóval amiért 'jók' voltak, választotta ki őket Isten? Nem, mert a mi Urunk azt mondja: 'senki sem jó, csak egy, az Isten' (Mt. 19:17). A véghezvitt jócselekedetek miatt volt ez? Nem, mert meg van írva: 'Nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is' (Róm. 3:12). Azért történt ez, mert kitartásról és buzgóságról tettek bizonyságot? Nem, mert meg van írva: 'nincs aki keresse az Istent' (Róm. 3:11). Azért volt, mert Isten eleve látta, hogy ők hinni fognak? Nem, mert hogyan tudtak volna azok, akik 'halottak voltak vétkeik és bűneik miatt' hinni Krisztusban. Hogyan ismerhette volna Isten az egyeseket mint hívőket, amikor a hit lehetetlen volt számukra. A Szentírás kijelenti, hogy 'kegyelemből hiszünk' (ApCsel. 18:27). A hit Isten ajándéka, és ezen ajándék nélkül senki sem hihetne. Az ő választásának oka tehát Önmagában van és nem a választásának tárgyaiban. Egyszerűen úgy döntött, hogy egyeseket kiválaszt.
'Isten választásából fiak vagyunk,
Akik Jézus Krisztusban hiszünk.
Örökkévaló rendelésből
Szuverén kegyelmet nyerünk.
Uram, a te irgalmad
Kegyelmet és dicsőséget ad'!"
(The Gospel Magazine, 1777)

Arthur W. Pink



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #331 Dátum: 2014. Január 30. - 23:10:44
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #332 Dátum: 2014. Február 02. - 18:04:11
„Két lényeges gyakorlati dolog van, amelyre jó emlékeznünk, amikor Isten szuverenitásának tanát tárgyaljuk. Először is hangsúlyozni szeretnénk, hogy bár ez egy olyan hatalmas igazság, amelyet az evangélium minden hirdetőjének szólnia kell, nem kellene a keresztyének közötti csatározások tárgyává tenni. Az a keresztyén, aki vallja ezt az igazságot és mégis úgy beszél róla, mintha a szavak és a beszéd ereje által győzhetne meg másokat, valójában tagadja vallástételét. Aki igazán hiszi, hogy a kegyelem, a világosság, a lelki felismerés Isten ajándéka, az nem vitatkozik ilyen kérdésekben, hanem inkább kedvessé akarja tenni e tanítást a csendes, szelíd lélek által. Ezért mondja az Ige: „Öltözzétek fel azért mind az Isten választottai, szentek és szeretettek, a könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést; elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza van; miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is.” (Kol 3,12-13) [Az isteni szuverenitás tana ellen bizonyosan kisebb lenne az ellenállás, ha mindazok, akik e hitet hirdetik, megemlékeznének olyan angol reformátorokról, mint Jewell püspök, akinek egy római katolikus ellenzője kénytelen volt az mondani: „Hited szerint eretnek vagy, de életmódod szerint angyal.”]
Másodszor, emlékeznünk kell arra, hogy az egyedüli helyes hozzáállás e témához a hit által való megközelítés. Úgy kell közelednünk ehhez a tanításhoz, hogy tudjuk: 'a világ bölcsessége bolondság az Isten előtt'. (1Kor 3,19) Itt tehát egy olyan területen állunk, ahol a mi gondolataink nem az Isten gondolatai, és a mi útjaink nem az Isten útjai. Az isteni szuverenitás igazságát saját erőnk által, a 'természeti ember' gondolkodásával nem vagyunk képesek sem felfogni, sem elfogadni, sem egy könyv elolvasása által megérteni; miként a Bibliát is egész életünkön keresztül olvashatnánk, de a Szentlélek nélkül semmit sem értenénk meg belőle.
Mi több, természetünk szerint nemcsak vakok vagyunk az igazság meglátására, hanem a mi elesett állapotunk olyannyira ellensége ennek, mint annak idején Krisztus hallgatói Názáretben és Galilea mellett. Az emberi szív büszkeségének ilyen nagy mértékben ellentmondó tanítás csak ellenállást és kifogást válthat ki. Ezekre azonban csak egy válasz van, Pál apostol kijelentése a Róm 9,20-ban, amelyet a Szentlélek mindenható erejével alkalmazhat a szívre: 'Sőt inkább kicsoda vagy te, óh ember?' Csak ha magunkra ismerünk ebben a kérdésben, akkor vagyunk olyan állapotban, hogy tanuljunk Istentől, és amit egy ember megtanul az isteni szuverenitásról, azt nem fogja elfelejteni az örökkévalóságig. 'Jól emlékszem arra a napra és órára – írta C. H. Spurgeon – amikor először fogadtam be lelkembe ezeket az igazságokat'. 'Amikor azok belém égetődtek – ahogy John Bunyan mondja – mintha forró vassal égették volna lelkembe; és emlékszem, úgy éreztem, hogy gyermekből hirtelen férfivá lettem; hogy előrehaladtam a Szentírás ismeretében, megragadva egyszer s mindenkorra Isten igazságának kulcsát.' William Tyndale, a nagy reformátor és mártír is csak egy utat ismert, amely által Isten szuverenitása előtt meg kell hajolni: 'Ha nem érezted meg, hogy elönt a kétségbeesés, mert elérkeztél a pokol kapujához, nem értheted meg, mit jelent a predestináció anélkül, hogy ne táplálnál titkos haragot és neheztelést bensődben Isten ellen. Ezért kell Ádámot igazán halálra adni, és a testi értelmet teljesen félretenni, hogy elhordozhasd ezt a dolgot, és megihasd ezt az erős bort'.
Mivel csak a Szentlélek nyilatkoztathatja ki Isten szuverenitását, nem meglepő, hogy Tyndale korában, amikor oly bőségesen áradt a Szentlélek, ez az igazság ismert és szeretett volt. Dicsőséges volt azok szemében, akiket a Lélek elvezetett kicsinységük felismerésére. A reformáció előtti évszázadokban, amikor a Szentlélek alig munkálkodott az egyházban, ezt az igazságot eltemették. Egyértelműen elutasították és elfelejtették, ezért lehetetlennek tűnt, hogy valaha még hinni fognak benne. Amikor azonban a Szentlélek hatalommal visszatért az egyházba, e tan azonnal életre kelt, és hangját hallatta, mint egy álmából felébredt óriás. Ugyanígy napjainkban, ha a Szentléleknek úgy kedves, hogy felébressze az egyházat, eme igazság elhallgattatására és megrontására tett erőfeszítés hiábavaló próbálkozás lesz.
Könyvünk komolyan el kell, hogy gondolkoztasson; nem pusztán intellektuális vitát kíván kiváltani, hanem inkább imádságra akar késztetni minket. Örömmel kellene eltöltenie, miként Isaac Watts írja:
'Minél inkább látom dicsőségedet,
Annál inkább megalázkodom;
S míg én egyre kisebb leszek
Örömöm úgy lesz egyre nagyobb.'

E tanításnak több békességet és csendet kell hoznia mindennapi keresztyén életünkbe; le kellene vennie tekintetünket az emberekről, és figyelmünket Jézusra kell irányítania, 'aki mindenek felett: földön, tengeren és égen Úr', arra bátorítva, hogy erős bizalommal nézzünk ama nap elé, amikor a megszámlálhatatlan sokaság hangja visszhangozza: 'E világnak országai a mi Urunkéi és az Ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik'. (Jel 11,15)”

The Banner of Truth Trust
1961. július





Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #333 Dátum: 2014. Február 02. - 19:50:02
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #334 Dátum: 2014. Február 02. - 19:52:17
Pont ma voltak megemlítve ez igék gyülekezetünkben:

Érdekes az Úr hálaadása:

Máté 11:25  Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted.
Máté 11:26  Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.


Tovább:

Máté 11:27  Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és a kinek a Fiú akarja megjelenteni.


 :2smitten:

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #335 Dátum: 2014. Augusztus 21. - 18:47:41
Egyedül kegyelemből


Dicsérje Krisztust, Megváltónkat
Minden ki él e földön,
Minden törzs, nemzet és nyelv
Mindenkor, minden helyen:
"Szent, szent, szent
Istenünk, a kegyelem Istene."


Az evangéliumi keresztyének nem vethetik el a kegyelem tanát úgy, ahogy a középkori egyház tette. Az evangéliumi keresztyének nem akarnak eretnekek lenni. Az a fő probléma, hogy bár elméletben elfogadjuk Isten kegyelmét, mégis annyira nem törődünk vele, hogy mintegy visszautasítjuk ezáltal. Úgy tűnik nem tartjuk fontosnak.
Amikor a reformátorok az "egyedül kegyelemből" (Sola Gratia) tantételről beszéltek, számukra ez azt jelentette, hogy a bűnösök semmilyen igényt nem támaszthatnak Isten felé, egyáltalán nem lehetnek elvárásaik. Isten senkinek semmivel nem tartozik, kivéve a bűneikért járó büntetést, és ha bűneik ellenére megváltja őket, melyet a megváltottak esetében meg is cselekszik, ez csak azért van, mert így kedves előtte, nincs semmi más oka. Ma nagyon sok evangéliumi keresztyén aláaknázza és valójában lerombolja ezt a tanítást, mert azt feltételezi, hogy az ember alapvetően jó; hogy Isten mindenkinek tartozik adni egy esélyt a megmenekülésre; és megváltásunk az ilyen gondolkodásmód végkövetkeztetése szerint azért lehetséges, mert jól döntöttünk, amikor befogadtuk Jézust.
Ezért támadják oly sokat a kiválasztant. Nem tartják igazságosnak, ez nem tűnik "fair"-nek. De mihelyt arról beszélünk, hogy mi "fair", egy olyan jogrendszert vezetünk be, mely szerint Isten köteles mindenkit megmenteni, vagy legalábbis köteles mindenkinek egyenlő esélyt adni a megmenekülésre. És ez nem a kegyelem tana! Ha Istent csak annak megfontolása vezetné, hogy mi igazságos, és nem lenne tekintettel a Krisztus váltságműve által lehetővé tett kegyelemre, mindnyájan elítéltetnénk, és az örökkévalóságot a pokolban töltenénk. Ez pedig azért van így, mert "nincsen csak egy igaz is; nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent." (Róm 3,10-11)
A Hitvalló Evangéliumi Keresztyének Szövetsége így magyarázta el a problémát a Cambridge-i nyilatkozatban, melyet 1996-ban fogalmaztak meg lelkészek és egyházi vezetők:

Az emberi képességekbe vetett indokolatlan bizalom a bukott emberi természet gyümölcse. Manapság ettől a hamis bizalomtól harsog az evangéliumi keresztyének világa - említést tehetnénk itt az önbecsülés evangéliumáról, az egészség-gazdagság evangéliumáról, azokról, akik az evangéliumot egy eladandó áruvá, a bűnösöket pedig potenciális ügyfelekké alacsonyították, és azokról, akik a keresztyén hitet pusztán csak azért tekintik igaznak, mert működik. Az ilyen hozzáállás - függetlenül attól, hogy mi a hivatalos egyházi álláspont - elfojtja a megigazulás tanát.
Nem egyszerűen csak szükségünk van Isten Krisztusban megnyilvánuló kegyelmére, hanem ez üdvösségünk egyetlen lehetséges eszköze. Megvalljuk, hogy az ember lelkileg halottnak születik és képtelen még arra is, hogy az újjászülő kegyelemmel együttműködjön.

A Nyilatkozat még a következő ünnepélyes megerősítéseket és tagadásokat teszi hozzá.

Megerősítjük, hogy a megváltásban egyedül kegyelem által menekülünk meg Isten haragja alól. Ez a Szentlélek természetfölötti munkája, mely minket Krisztushoz vezet, feloldozván bennünket a bűn kötelékéből; a lelki halálból lelki életre támaszt fel. Tagadjuk, hogy az üdvösség bármilyen értelemben is emberi cselekedet lenne. Az emberi módszerek, technikák és stratégiák önmagukban nem végezhetik el ezt az átváltoztatást. A hit nem fakadhat újjászületés előtti emberi természetünkből.

A mai evangéliumi egyháznak újra meg kell ragadnia ezeket a kegyelemmel kapcsolatos szilárd meggyőződéseket. Ugyanis ha nem teszi, nemcsak hamis teológiát hirdet, hanem megszűnik igaz egyház lenni. Megtagadja az evangéliumot.

James M. Boice



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #336 Dátum: 2014. Augusztus 21. - 19:45:41
Ámen! O0

Az arminiánus theológiai beállítottsághoz tartozók többsége azért tíltakozik a kiválasztás és elrendelés tana ellen, mert úgy vélekednek Isten kegyelméről, hogy az önmagában egy passzív fogalom.
Hiszen Isten felkínálja MINDEN embernek, s az ember a szabad akarata által elfogadja azt, majd ugyanezen akarat által méltóvá teszi magát hozzá, vagy sem.
Az eleve elrendelésben pedig a kárhozatot Isten aktív munkájának állítják be, aki megakadályozza szegény bűnös ember számára, hogy üdvösségre jusson.
Mivel Isten a váltságról, a világ teremtése előtt gondoskodott, s előre kiválasztotta az üdvözülőket Krisztusban, nyílvánvaló hogy egy bűnben megromlott emberi fajt vett figyelembe.
''A bűn zsoldja a halál''- egy olyan alapvető dogma, amely szűkségtelenné teszi Isten részéről az aktív munkát a kárhozatban, hiszen azt az ember bukott természete önmagában kivívja, míg lehetetlenné teszi, a kegyelem passzív voltát.
EZÉRT MONDJA TÖBBEK KÖZÖTT AZ IGE: FÉLELEMMEL ÉS RETTEGÉSSEL VIGYÉTEK VÉGHEZ A TI IDVESSÉGTEKEK, MERT ISTEN AZ, AKI MUNKÁLJA BENNETEK MIND AZ AKARÁST, MIND A MUNKÁLÁST JÓ KEDVÉBŐL.
MIVEL ISTEN BŰNNEL NEM VÁDOLHATÓ, A BIBLIÁBAN A ''MEGKEMÉNYÍTÉS''-FOGALMÁT NEM ÉRTHETJÜK MÁSKÉNT, MINTHOGY ISTEN AZ ELKÁRHOZÓ EMBERT PASSZÍV MÓDON, EGYSZERŰEN AZ EREDENDŐEN BŰNÖS TERMÉSZETÉNEK BEFOLYÁSA ALATT HAGYJA.
A KEGYELEM ÉS A KÁRHOZAT NEM AZ EREDENDŐ BŰN ALATT LÉVŐ EMBER SZÁNDÉKÁNAK, HANEM ISTEN SZUVERÉN HATALMÁNAK KÖVETKEZMÉNYE:
''KÖNYÖRŰLÖK AZON, AKIN KÖNYÖRÜLÖK, ÉS KEGYELMEZEK ANNAK, AKINEK KEGYELMEZEK.
ANNAKOKÁÉRT TEHÁT NEM AZÉ, AKI AKARJA, SEM NEM AZÉ, AKI FUT, HANEM A KÖNYÖRŰLŐ ISTENÉ.''
LEHET AZ ELEVE ELRENDELÉST ÖNÁLLÓ IGÉK ALAPJÁN TÁMADNI, EMBERI ÉRZELMEK MIATT ELVETNI, DE AMÍG IGEHELYEKNEK NEM SIKERÜL ILYEN MÓDON ÉRTELMET ADNI, NEM LEHET BIBLIKUS THEOLÓGIÁRA ÉS DOGMATIKÁRA, MINT AZ ELVETÉS TÉNYÉRE HÍVATKOZNI.
HA A THEOLÓGIÁT ÉS DOGMATIKÁT ELVETŐK AZOKAT SZŰKSÉGTELENNEK TARTJÁK, ÉSZRE SEM VESZIK, HOGY LÉTRE HOZTÁK SAJÁT THEOLÓGIÁJUKAT, DOGMÁIKAT, AMELYEKET SOSEM LEHET EGY OLYAN DOGMATIKÁBA
(SZABÁLYRENDSZERBE) FŰZNI, AMI A BIBLIA ELEJÉTŐL A VÉGÉIG MEGÁLL A KINYILATKOZTATÁS MELLETT, S NEM KERŰL AZZAL SZEMBE.

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #337 Dátum: 2014. Augusztus 21. - 20:22:20
 :like:



Nem elérhető Flóra

  • Törzstag
  • *
  • Hozzászólások: 1463
  • Nem: Nő
Válasz #338 Dátum: 2014. Augusztus 21. - 21:59:22
Kálmánnak és Csabának:




Ήμουν τυφλός, τώρα βλέπω


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #339 Dátum: 2020. December 09. - 00:39:28
Az üdvösség láncolata (1)

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Képzeljünk magunk elé egy hatalmas láncot, melyet öt láncszem tart össze, és amin egy ember csüng a mélység felett. Nem az ember tartja a láncot, őt tartja a lánc. A két felfüggesztési pont valahol fent van, Isten kezében. Ha a lánc elszakadna vagy elengednék, az ember menthetetlenül a mélybe zuhanna. Pál ilyen lánchoz hasonlóan képzeli el az üdvösség isteni tervét. Öt mozzanat kapcsolódik sorban egymáshoz: Isten eleve ismerete, az üdvösségre való eleve elrendelés, az elhívás, a megigazítás és a megdicsőítés.


Az üdvösség láncolatában az a legfontosabb, hogy az egyik láncszemből következik a másik A οὓς… τούτους (akiket…azokat) névmások ismétlődése egyértelművé teszi, hogy az apostol ugyanazokra az emberekre gondol. A lánc úgy van összeillesztve, hogy egyetlen szeme sem szakadhat el. Akivel megtörténik a folyamat egyik eleme, azzal megtörténik a többi is. Isten mindenkit Krisztus képére való átformálódásra rendel, akit a világ teremtése előtt „ismert”. Mindenkit elhív, akit a Krisztus képére való átformálódásra rendelt. Mindenkit megigazít, akit elhívott. Mindenkit megdicsőít, akit megigazított. Akivel elkezdődik a folyamat, azzal be is fejeződik. Akiket (οὓς) eleve kiválasztott, azokat (τούτους) meg is dicsőítette.

A most következő bejegyzésekben az öt láncszemet szeretném közelebbről megvizsgálni, és azt, hogy hogyan kapcsolódik egyik láncszem a másikhoz. Először nézzük meg az első kettőt, a kiválasztást és az eleve elrendelést. „Mert akiket (1) eleve kiválasztott (ὅτι οὓς προέγνω), azokról (2) eleve el is rendelte (καὶ προώρισεν), hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”(συμμόρφους τῆς εἰκόνος τοῦ υἱοῦ αὐτοῦ).

Az apostol itt arról a teológiai fogalomról beszél, amit a teológiatörténetben katolikusok és protestánsok egyaránt a predesztináció kifejezéssel jelöltek. A latin szó azt jelenti, hogy Isten előre (pre-) eldöntötte a sorsunkat (desztináció). A predesztinációt nem Augusztinusz találta ki, a különböző felekezeti hitvallásokból kiderül, hogy a predesztinációt valamilyen formában szinte minden keresztény felekezet hiszi, még arminiánusok is. A kérdés nem az, hogy van-e predesztináció, hanem az, hogy mit értünk alatta. A vita középpontjában az áll, hogy mi a végső oka örökkévaló sorsunk eleve meghatározásának: Isten saját titkos szándéka, vagy az üdvözültek Isten által előre látott hite?

A 29. versben Pál által használt προώρισεν szó azt jelenti, hogy „előre elhatározta, előre eldöntötte, eleve elrendelte, predesztinálta” (Varga, BDAG, Louw-Nida). Isten előre elrendelte, hogy egyes emberek hasonlókká legyenek Fia képéhez. Megszentelődésünk és Jézus Krisztus képére való formálódásunk oka Isten eleve elrendelése. A ὅτι (mert) szócska a mondat elején visszautal az előző vers végére: κατὰ πρόθεσιν (elhatározása szerint). Isten elhatározását tehát a predesztináció magyarázza. Isten saját döntése szerint hív el embereket, mert előre elrendelte őket, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez.

De kiket rendelt Isten erre a célra? Azokat, akiket eleve kiválasztott (οὓς προέγνω). Vagy mégsem? Az új protestáns Biblia fordítása („eleve kiválasztott”) nem csak fordítja, de közben értelmezi is Pál szavait. A προέγνω (γινώσκω) ige szó szerint azt jelenti, hogy „előre ismert” vagy „eleve ismert”. Vajon mire gondolt az apostol, és miért ezt a szót választotta? Egyes magyarázók szerint éppen ez a szó adja a kezünkbe a predesztináció kulcsát. Isten azokat rendelte az üdvösségre, akiket előre ismert. Nem akiket kiválasztott, hanem akiket ismert. De mire vonatkozik ez az ismeret? Hát nyilván a hitre. És ez meg is oldja a predesztináció problémáját. Isten az előre látott hit alapján dönt ki-ki örök üdvösségéről. Amennyiben Isten azokat rendelte az üdvösségre, akikről előre tudta, hogy hinni fognak benne, végső soron nem Isten választásáról van szó, hanem a mi választásunkról, melyet Isten megerősít. Mi őt választjuk, ő meg (ezért) minket. A predesztináció alapja a szabad akaratunk, melyet az örökkévaló Isten előre ismert.

Régen (kb. húsz éve) én is így értelmeztem Pál szavait, még cikket is írtam erről a MEKDSZ lapjába. (Kínos volt, amikor a lapszám megjelenésekor már nem értettem egyet magammal.) Ma már azt gondolom, hogy nem a hitünk előre ismeréséről van szó. Beláttam (és ez nem volt könnyű), hogy Pál egészen mást ért προέγνω alatt, hiba a szót a hit előre látásaként értelmezni. Először is azért hiba, mert az Újszövetség számos helyen a kiválasztásról a hit okaként, nem pedig következményeként beszél. Nem azért választott ki Isten, mert előre látta, hogy hinni fogunk, hanem azért hiszünk, mert Isten kiválasztott bennünket. Jézus is ezt mondta (Jn 15,16). A hit a kiválasztás eredménye, nem feltétele. Lukács nem is fogalmazhatott volna egyértelműbben: „akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek” (ApCsel 13,48). A mondat egyértelműen kizárja azt a lehetőséget, hogy a hitet tekintsük a kiválasztás okának vagy feltételének. (Aki bővebben szeretne a verssel kapcsolatos exegetikai érveimről olvasni,  itt   megteheti.) Az Efézusi levél első két fejezete is teljesen nyilvánvalóvá teszi a kiválasztás és a hit közötti logikai kapcsolatot.

Másodszor, a Róma 8,30-ban a láncolat úgy működik, hogy Isten egyik cselekedetéből következik a másik: eleve ismeréséből eleve elrendelése, eleve elrendeléséből elhívása, elhívásából megigazítása, megigazításából megdicsőítése. Pál nem említi a hitet explicit módon, de a leveleiben (különösen ebben a levélben) általában a megigazulással kapcsolja össze. A megigazulás eszköze a hit. A hit logikailag a megigazulás előtt, a megigazulás okaként helyezkedik el a láncolatban. Namármost, ha Isten azokat igazítja meg, akiket elhívott, akkor az elhívás az oka a megigazító hitnek, nem pedig fordítva. A megigazulás hit által van, Isten pedig azt igazítja meg, akit elhatározása szerint elhívott (29). (Ha a hitet valami furcsa okból az elhívás elé helyezzük, a lényeg akkor is ugyanaz: Isten eleve elhatározása okozza a hitet, mely aztán megigazít.)

Az egész láncolat értelmetlenné válik, ha Isten a szabad akaratunkból fakadó hitünket tekinti a láncolat alapjának. Miért? Azért, mert ebben az esetben az történne, hogy Isten okozójává válik annak, amit saját döntése feltételéül szab. Isten előre látja a hitünket, emiatt üdvösségre rendel, utána pedig előidézi azt, ami miatt üdvösségre rendelt bennünket. Ezzel nem is lenne gond, de ha az eleve elrendelést arra alapozzuk, hogy Isten előre látta a szabad (tehát nem Isten által előidézett) akaratból fakadó hitünket, akkor egy feloldhatatlan logikai csapdába kerülünk. Azt mondjuk ugyanis, hogy Isten a hitünket nem előidézi, hanem előre látja, ezért rendel bennünket az üdvösségre (melyből következik elhívásunk és megigazulásunk), majd azt mondjuk, hogy Isten eleve elrendelése folytán mégis biztosan előidézi a szabad akaratból fakadó hitünket. Ez fából vaskarika. (Ugye, mindenki látja a logikai bukfencet?) Olyan ez, mint mikor egy időutazós sci-fiben valaki a saját apjává válik.

Harmadszor, minden vonzereje ellenére exegetikai alapon sem áll meg a magyarázat, hogy az „eleve ismerés” a hit előre látását jelenti. Pál nem arról beszél a versben, hogy Isten valamit előre ismert vagy tudott volna rólunk. Nem azt mondja, hogy „akikről előre tudta, hogy hinni fognak”, hanem azt, hogy „akiket eleve ismert”. Ez lényeges különbség. Pál szerint Isten magukat az embereket ismerte, nem az emberekről valamit (pl. hogy hinni fognak). Bár az egyik magában foglalja a másikat, a szóhasználat fontos. Ha Pál a hitre akart volna utalni, sokkal egyértelműbben is fogalmazhatott volna. Ehelyett a hit szót ki sem ejti a száján, szabad akaratról meg aztán pláne nem tesz említést. (Sőt, még csak ezután következik a hírhedt 9. fejezet Ézsauval, Jákóbbal meg a fáraóval.) Oka van annak, hogy az apostol személyek eleve ismeréséről beszél, és nem a hitük előre látásáról. Vajon mire gondolt, és miért pont ezt a kifejezést (οὓς προέγνω) választotta arra, hogy megnevezze az eleve elrendelés alapját?

A válasz a bibliai teológia egyik legfontosabb motívumában, Isten kezdeményező szeretetében rejlik. Mindig Isten az, aki kezdeményezi az emberrel a kapcsolatot, és amikor ezt teszi, az egyrészt hatékony, másrészt végtelenül személyes és bensőséges. Isten hatékonyan létrehozza a kapcsolatot, amit szeretetből kezdeményez. A bibliai gondolkodásban az „ismer” szó gyakran olyasmit jelenti, hogy bensőséges szövetségi kapcsolatra lép, személyesen, megkülönböztetve szeret. A héber szó (ידע) időnként a szexuális kapcsolatra utal: „Azután Ádám ismerte (ידע) feleségét, Évát, és az terhes lett” (1Móz 4,1). Máskor kifejezetten azt jelöli, hogy Isten egyoldalúan kapcsolatot kezdeményez: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek (ידע), és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1,5). A héber lexikonok (pl. BDB, HALOT) a ידע által lefedett szemantikai mezőben a kiválaszt, megkülönböztet jelentést előkelő helyen említik. Ez az ismeret megkülönböztető, kiválasztó szeretet: „Csak veletek léptem közösségre (ידע) a föld minden nemzetsége közül” (Ám 3,2).

Pál hasonló értelemben használja a γινώσκω görög igét a korinthusiaknak és a galatáknak írt leveleiben: „De ha valaki szereti az Istent, azt már ismeri (γινώσκω) az Isten.” (1Kor 8,3); „Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg (γινώσκω) titeket…” (Gal 4,9) Az apostol mindkét helyen arról beszél, hogy amikor kapcsolatra léptek Istennel, valójában Isten létesített kapcsolatot velük, ezért ismerték meg Istent. Az ő istenismeretük és Isten iránti szeretetük annak a következménye, hogy Isten szeretet-kapcsolatot kezdett velük, közösségre lépett velük a világ teremtése előtt. Még mielőtt bármit tehettek volna, akár jót, akár rosszat (vö. Róm 9,11). Nem ők választották Istent, hanem Isten választotta őket: ezért vannak vele kapcsolatban. Újszövetségi görög lexikonok (pl. Friberg, Louw-Nida, Varga) ezt a jelentést is megerősítik (a Róm 8,29-et külön kiemelve példának). A héber és a görög ige között jelentős átfedés van, az Újszövetségben még a γινώσκω szexuális jelentése is felbukkan (Mt 1,35), mint a ידע esetében.

Ennek a fényében válik érthetőbbé Pál szóhasználata a Róma 8,29-ben. Isten azokról rendelte el, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, akiket „eleve/előre ismert” (γινώσκω – προέγνω). Az apostol nem azt emeli ki, hogy Isten előre ismert ezekről az emberekről valamit, hanem azt, hogy őket ismerte, vagyis megkülönböztette őket, közösségre lépett velük, bensőséges szeretet-kapcsolatot létesített velük. Nem most, hanem már az örökkévalóságban, amikor még csak a gondolataiban léteztek. A mondat helyes fordítása tehát valami ilyesmi: „Mert akikkel eleve szeretet-kapcsolatra lépett, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”, vagy „Mert akiket előre megszeretett, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”, vagy „Mert akikkel eleve közösségre lépett, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”. Az új protestáns fordítás sem rossz: „Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez”. Pál megkülönböztető, kiválasztó megismerésről beszél, nem a szabad akaratunkból fakadó hit (vagy bármi más) előre látásáról.

De mi a gondolat jelentősége a predesztinációról szóló páli tanításban? Szerintem hallatlanul fontos, amit az apostol mond. A predesztináció nem személytelen végzet, mint ahogy a gnosztikusok vagy a sztoikusok gondolták, és nem is egy szeszélyes Isten számunkra végzetes játéka. Sokan úgy képzelik el a predesztinációt, hogy az örökkévalóságban Isten hűvösen válogat az emberek között, ahogy a morbid viccben a kisgyerek öli a hangyákat: „Mész, mész, megdöglesz, mész, mész, megdöglesz…” Sokan ettől a képtől elborzadnak, és elutasítják magát a predesztinációt is. Pedig az valami egészen más. Pál szerint a predesztináció mögött egy szerető Isten áll. Nem hűvös végzet vagy egy mennyei véletlenszám-generátor dönti el az emberek sorsát. A predesztináció oka Isten aktív, személyes és áldozatos szeretete. Istent személyek iránti szeretete indította arra, hogy őket eleve elrendelje, hogy Fiához hasonlítsanak. A kiválasztás oka Isten személyes, kezdeményező, kiválasztó szeretete, mely kimondhatatlanul nagy árat fizetett. Önmagát áldozta fel. Az eleve elrendelés az első pillanattól – ha a pillanat szónak az örökkévalósággal összefüggésben van bármi értelme – Krisztusra való tekintettel történt.

***

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban.” (Ef 1,3-12)

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=7866
« Utoljára szerkesztve: 2020. December 09. - 00:44:10 írta Zoltan »

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #340 Dátum: 2020. December 09. - 12:57:29
Az üdvösség láncolata (2)

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Az első részben az üdvösség láncolatának első két láncszeméről írtam: Isten eleve ismeréséről és eleve elrendeléséről. Isten eleve ismerése kiválasztó szeretet, mellyel közösségre lépett velünk a világ teremtése előtt. A láncolat első láncszeme az, hogy Isten a világ teremtése előtt szeretettel szövetségi kapcsolatot létesített velünk. Akiket Isten így előre ismert (kiválasztó szeretettel), azokat eleve arra rendelte, hogy Fia képéhez hasonlókká legyenek. Isten a világ teremtése előtt eldöntötte, hogy szeretetből üdvözíteni fog bennünket. Minden más cselekedete (a láncolaton belül) ebből a döntéséből következett.


1. A láncolat az elhívással folytatódik: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte (οὓς δὲ προώρισεν), azokat el is hívta (τούτους καὶ ἐκάλεσεν)” (8,30a)

Először azt tisztázzuk, hogy mire vonatkozik az elhívás. Az evangélium meghívásáról van szó, hogy higgyünk Jézusban? Vagy valami többről, ami nem csak kívülről szólít meg bennünket, hanem bennünk, a lelkünkben történik? Az evangélium (külső) hívása Pál szerint elengedhetetlen az üdvösséghez. Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül… „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” (10,14) Az igehirdető szerepe nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az evangélium eljusson az emberekhez, az evangélium pedig szükséges ahhoz, hogy segítségül hívják az Úr nevét, hogy üdvözüljenek. Isten az evangélium által hívja el azokat, akiket eleve elrendelt arra, hogy Fia képére formálódjanak. De vajon az evangélium meghívására gondolt Pál elhívás alatt?

Nyilvánvalóan nem. Több oka is van annak, hogy ezt a magyarázatot határozottan elvethetjük. Először is, az elhívás Pál szerint azokra vonatkozik, akikről Isten eleve elrendelte, hogy hasonlókká váljanak Fia képéhez. A οὓς… τούτους névmások konkrét embereket jelölnek az emberiségen belül (hacsak nem gondoljuk az elsöprő bibliai bizonyítékok ellenére azt, hogy végül minden ember megdicsőül, de még akkor is furcsa lenne Pál szóhasználata). Az evangélium meghívása ezzel szemben minden embernek szól, nem csak azoknak, akiket Isten eleve ismert és üdvösségre rendelt. A meghívottak köre tágabb az elhívottak körénél. Az elhívás tehát az evangélium külső hívásánál több: valami még társul a külső híváshoz, amitől a meghívás hatékonnyá válik.

Még súlyosabb ellenérv a láncolat következő állomásával való kapocs. Pál azt mondja, hogy akiket Isten elhív, azokat meg is igazítja (καὶ οὓς ἐκάλεσεν, τούτους καὶ ἐδικαίωσεν). Vegyük fontolóra az elhívás és a megigazítás közötti kapcsolatot. Ha az elhívást az evangélium meghívásával azonosítjuk, elég meredek állítást tulajdonítunk Pálnak. Nem kevesebbet, mint azt, hogy mindazok, akik meghallják az evangélium hívását, megigazulnak. Tényleg erre gondolt az apostol? Elég könnyű lenne így a misszió. Csak hirdetnünk kell az evangéliumot, és mindazok, akik meghallják, automatikusan üdvözülnek. Hiszen – figyeljük meg a láncolat következő szemeit – akiket (οὓς) megigazított, azokat (τούτους) meg is dicsőítette. Az elhívottak mind megdicsőülnek. Ha az elhívás az evangélium meghívásával azonos, még válaszadásra sincs szükség: akit evangélizálnak, automatikusan megigazul. Ez lenne csak az igazán radikális ex opere operato sakramentum! Ugye, nem kell bizonyítanom, hogy Pál nem erre gondolt?

Az evangélium meghívása benne van az elhívásban, de elhívás alatt Pál szinte mindig többre gondol az evangélium külső hívásánál. Az elhívás ebben a mondatban is az evangélium külső meghívásán túl a Lélek általi belső elhívást is jelenti. Valaki érthetően elmondja nekünk az örömhírt, mi pedig a Lélek újjászülő munkája miatt hittel fogadjuk azt. Ez az elhívás. Isten így hívja el azokat, akiket az üdvösségre rendelt. A kiválasztás és az elhívás között elválaszthatatlan kapcsolat van. Pál onnan tudta például, hogy a thesszalonikaiak választottak, hogy Isten Lelke hatékonyan elhívta őket: „tudjuk, Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. Mert a mi evangéliumunk nem csak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is.” (1Thessz 1,4-5) Pál saját megtérését is így értelmezte: „Mert hallottátok, milyen volt az én egykori magatartásom a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt… De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott (καλέσας), hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel…” (Gal 1,13.15)

2. A láncolat következő láncszeme a megigazítás: „és akiket elhívott, azokat meg is igazította” (καὶ οὓς ἐκάλεσεν, τούτους καὶ ἐδικαίωσεν). (8,30b)

Az elhívottak a megigazulás által részesedhetnek az üdvösségben. Az elhívás önmagában nem elégséges a megdicsőüléshez, szükség van a megigazításra is. Hogy miért, arról az apostol máshol részletesen kifejtette a gondolatait (pl. Gal 2,15-21; 3,6-14). A megigazulás Pál egyik központi gondolata a Római levélben is. Az első fejezetekben elmagyarázza, hogy a törvény által egyetlen ember sem tud Isten előtt megigazulni, mert mindannyian bűnösök vagyunk (3,20). Az evangélium azonban az, hogy Isten törvény nélkül mutatta meg igazságát (3,21), amikor Jézus Krisztust engesztelő áldozatul adta (3,24-25), hogy aki hisz benne, annak Isten cselekedetek nélkül tulajdonítson igazságot (3,27-28; 4,4-5).

Pál ebben a versben megint szóba hozza a megigazulást. Az üdvösség, amelyre Isten eleve elrendeli azokat, akiket eleve kiválasztott, nem lehetséges a bűn rendezése és Isten haragjának (1,18) kiengesztelése (3,24) nélkül. Isten ezért nem csak arról gondoskodik, hogy elhívja választottait, hanem arról is, hogy amikor hitre jutnak, meg is igazuljanak. Isten mindenkit igazzá nyilvánít, akit a Lélek által elhív, mert Krisztus vérében való hitre hívja őket el. Megismerteti velük az üdvösség ígéreteit (biztosítja, hogy meghallják az evangéliumot), hitet ajándékoz nekik (biztosítja, hogy nyitott szívvel fogadják az ígéreteket), és odavezeti őket Jézus Krisztushoz (biztosítja, hogy találkozzanak a megigazító Krisztussal).

Péter apostol kicsit máshogyan fogalmazva, de tartalmilag ugyanerről beszél: „a jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint, a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (1Pt 1,2). Amikor Isten elhív valakit, egyben fel is menti a bűn terhe alól. Bűnbocsánatra hív el, megbékéltet önmagával, igazságba öltöztet. A Lélek belső munkája és Krisztus nekünk tulajdonított igazsága két különböző áldás, de egymástól nem lehet őket elválasztani. Ahogy a reformátorok hangsúlyozták: duplex beneficium (kettős áldás). Nem szabad a kettőt összekeverni, de nem szabad őket elválasztani sem. Akiket elhívott, azokat meg is igazította. A Szentlélek belső, hatékony elhívása kéz a kézben jár Krisztus nekünk tulajdonított külső igazságával, melyet a hit ragad meg.

3. A láncolat utolsó láncszeme a megdicsőítés: „akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette” (οὓς δὲ ἐδικαίωσεν, τούτους καὶ ἐδόξασεν). (8,30c)

A οὓς… τούτους névmások folyamatos ismétlődéséből tudjuk, hogy akikkel elkezdődött az üdvösség folyamata, azokkal be is fejeződik. Akiket Isten eleve kiválasztott, azokat… meg is dicsőíti. A folyamat célja a megdicsőítés. Mit ért a szó alatt Pál? A megdicsőülés az Isten dicsőségében való részesedés (5,2), melynek minden ember hijával van (3,23). A megdicsőülés a szentek végső állapota és reménysége. A megdicsőülés az, amire egész lényünk vágyódik, ami után minden nap sóhajtozunk (8,23). A megdicsőülés az, amikor hazaérkezünk Istenhez és színről színre látjuk és szemléljük az ő lényének gazdagságát, és élvezzük örökkévaló szeretetét. A megdicsőülés a végső üdvösség állapota.

A levélben Pál korábban is írt már arról, hogy a megigazulás garantálja a megdicsőülést. Az 5. részben például ezt mondta: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk a hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, melyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében.” (5,1-2) „Ha tehát már most megigazított bennünket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól.” (5,9)

A mostani gondolatmenetben az az újdonság, hogy megmutatja a kettő közötti kapcsolat alapját. A megigazulás azért garantálja a megdicsőülést, mert mindkettő az üdvösség láncolatának egy-egy elengedhetetlen eleme, melyek logikai előzménye és elégséges oka Isten örök szeretete és elhatározása. Azért dicsőül meg mindenki, akit Isten megigazít, mert a megigazítás oka az elhívás, az elhívás oka az eleve elrendelés, az eleve elrendelés oka pedig Isten kiválasztó szeretete. Pál a végső üdvösség bizonyosságát akarta érzékeltetni a múlt idővel is: „akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette”. Amilyen biztos az elhívás és a megigazulás, olyan biztos a megdicsőülés is, hiszen mindegyik Isten eleve elrendelésétől függ.

Ha hiszünk, Isten 1) Krisztusban választott ki bennünket a világ teremtése előtt, 2) arra rendelt, hogy hasonlók legyünk Krisztus képéhez, 3) a Krisztusról szóló evangélium által hívott el, a Lélek erejével, hogy higgyünk, 4) majd Krisztus igazságába öltöztetett, hit által, hogy 5) Krisztus miatt Krisztussal együtt örököljük azt a dicsőséget, amit Isten a fiak számára elkészített. Mindez – elejétől a végéig – Isten kegyelmes munkája. Az okát hiába is firtatjuk, annál tovább nem fogunk tudni jutni, amit Mózes Izráellel kapcsolatban mondott: „Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR” (5Móz 7,7-8). Azért választott ki, mert szeret. Azért szeret, mert szeret.

***

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ‘ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?’ Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33-36)

(Folyt. köv.)

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=7870

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #341 Dátum: 2020. December 09. - 22:14:14
Az üdvösség láncolata (3)

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Amiről Pál ezekben a versekben beszél, egyáltalán nem elszigetelt tanítás az Újszövetségben. Az apostol az üdvösségnek ugyanerről a láncolatáról ír például a thesszalonikaiaknak is. „Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.” (2Thessz 2,13-14) Itt is a Róma 8,30 láncolatának elemeiről van szó: 1) Isten szeretete, mint kezdet, 2) eleve elrendelés az üdvösségre, 3) elhívás a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által, 4) a Krisztus általi megigazulás evangéliuma, 5) a Krisztus dicsőségében való részesedés.


Sokak számára teljesen emészthetetlen gondolat az, hogy a láncolat felfüggesztése nem a mi kezünkben van, hanem Isten kezében. Szeretnénk valahogy önmagunkba kapcsolni ennek a láncnak a karabinerét, legalább az egyik végén. Igen, Isten kiválasztott, elhívott, megigazított, igen, mindez kegyelem, de az egész mégis a szabad akaratunktól függ, nem? A predesztinációval szembeni ellenkezés időnként abból a félelmetes érzésből fakad, hogy kiveszik a kezünkből az ellenőrzést. Jobban bíznánk abban, ha mi lennénk a felfüggesztési pont. A predesztináció páli tana viszont Istentől függő rendszer, és ez, valljuk be, félelmetes. Pont úgy érezzük magunkat, mintha Isten egy fazekas lenne, mi pedig csak egy agyagedény a korongon.

Luthernek mégis igaza van, amikor azt mondja, hogy az eleve elrendelés „csudálatosan drága dolog azoknak, akiknek megadatott a Lélek”. Mi lehetne vigasztalóbb, bátorítóbb, felemelőbb gondolat annál, mint hogy maga Isten szeretett engem a világ teremtése előtt, ő rendelte el, hogy Fia képére formálódjak, ő hívott el Lelke által, ő igazított meg Krisztus érdeméért, és ő garantálja már most örök üdvösségemet? Ebből a láncolatból következik az a mély bizonyosság, hogy semmi nem választhat el Isten szeretetétől. Hány és hány keresztény idézi a Róma 8,28-39 csodálatos vigasztalását anélkül, hogy felismerné: az egész az üdvösség láncolatától függ!

Mi nem tudjuk önmagunkat megmenteni. A zuhanó ember nem képes saját testét a levegőben tartani. Az Isten számára halott bűnös (Ef 2,1-10) szabad akarata fabatkát sem ér; arra mindenesetre alkalmatlan, hogy az üdvösség felfüggesztési pontja legyen. Ha végső soron rajtunk múlna az üdvösségünk, mindannyian elkárhoznánk, hiszen természettől halottak voltunk a bűneinkben. Nem értem azokat, akik saját szabad akaratukban bíznak. Számomra a szabad akarat futóhomok. Mállékony agyag. Süppedő iszap. Egyáltalán nem bízom magamban és az akaratom szilárdságában. De még abban sem, hogy mindig lesz bennem elég belátás ahhoz, hogy Krisztus segítségét kérjem.

Nem bízom abban a minimális együttműködésre való készségben sem, amelyet egyesek szerint Isten nem garantál bennünk, de üdvösségünk feltételévé tesz. A bűn állapotában halottak vagyunk, nem súlyosan betegek. A beteg még kinyithatja a száját, hogy bevegye a gyógyszert, a halottnak viszont már csak a feltámasztás segít (Ef 2,1-5). Számomra Isten kiválasztó szeretete a Kőszikla, nem az akaratom. „Jaj, hol volt annyi időn keresztül akaratom szabadsága?” – kérdezi Augusztinusz. „Micsoda mély, titkos rejtekből került most egy pillanatra elő, hogy belehajtsa nyakamat szelíd igádba?” Az akaratunkat a bűn láncától megszabadító és magasba emelő Isten az egyetlen valóságos garancia.

Az üdvösség láncolata Isten győzedelmes szeretetéről szól, mely az örökkévalóságtól az örökkévalóságig tart. Tőle, általa, érte, hogy övé legyen a dicsőség. John Stott írja a Róma 8,29-30 öt állításáról: „Isten úgy jelenik meg bennük, mint aki feltartóztathatatlanul halad egyik fokról a másikra, az örök eleve ismerettől és eleve elrendeléstől a történeti híváson és megigazuláson keresztül egészen népének az eljövendő örökkévalóságban való végső megdicsőüléséig. Olyan ez, mint egy lánc öt, elszakíthatatlan szeme.” (Pál levele a rómaiakhoz, Harmat, 254) Ez a lánc a reménységünk.

Azt javaslom, tekintsünk fel az égre, és lássuk meg üdvösségünk láncának felfüggesztését Isten kiválasztó szeretetében! Ez a tudás az elhívottaké, kegyelemből. És néha mi, elhívottak is lassan jutunk el erre a felismerésre. Ha hiszünk Krisztusban és szeretjük őt, vegyük észre, hogy a lánc két vége nem a mi kezünkben van, hanem az övében, aki öröktől fogva szeret bennünket. Emlékeztessük magunkat arra, hogy Isten nem most fogta meg ezt a láncot, hanem már a világ teremtése előtt. Azután nyugodjunk meg Isten szeretetében, és kezdjünk hálát adni Neki örökkévaló kegyelméért! Felfoghatatlan mindez? Igen. De igaz.

***

„Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: ‘Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.’ De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,31-39)

https://divinity.szabadosadam.hu/?p=7919
« Utoljára szerkesztve: 2020. December 10. - 00:54:50 írta Zoltan »

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #342 Dátum: 2020. December 10. - 04:15:31
Egyéni vagy kollektív a kiválasztás?

....

A kérdés tehát így hangzik: azért tartozunk a hívők csoportjához, mert Isten kiválasztott, vagy azért vagyunk választottak, mert a hívők csoportjához tartozunk? Melyikből következik a másik? A hitből következik a kiválasztás, vagy a kiválasztásból következik a hit?

Az Újszövetség kiválasztásról szóló szakaszaiból egyértelműen az utóbbit látom kirajzolódni. Legegyszerűbb lenne az efézusi vagy a római levél egy-egy szakaszán keresztül megmutatni, hogy a kiválasztás egyénekről szól. Az efézusi levél első két fejezete nem hagy kétséget afelől, hogy üdvösségünk és hitünk oka Isten örök idők előtti választása. Isten kiválasztott bennünket (1,4-11), ennek következtében feltámasztott a lelki halálból (2,1-5), hittel ajándékozott meg (2,8-9), és mindez kegyelemből (1,6-7; 2,4-5.8), Isten örök idők előtt eldöntött kegyelmes végzése szerint történt (1,5.9). A római levélből még könnyebb lenne megmutatni, hogy Isten kiválasztása az elhívásunk oka, és nem következménye. „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta” (8,30).

Én most mégis máshonnan szeretnék az egyéni kiválasztás mellett érvelni. Érvelhetnék a korinthusi levélből, ahol Pál szerint a választottak (1,28-29) azért vannak Krisztusban, mert választottak, nem azért választottak, mert Krisztusban vannak: „Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok” (1,30). Érvelhetnék a thesszalonikai levelezésből is, ahol Pál a thesszalonikai hívők hitét választott voltukkal magyarázza (1Thessz 1,4-5). Más szerzőkre is hivatkozhatnék. Jakab a hitet a kiválasztás következményének és nem okának tekintette (Jak 2,5), ahogy Péter is, akinél a hit a kiválasztásból következő ajándék (1Pt 1,1-2; 2Pt 1,1.10).

Még könnyebb lenne egyszerűen az ApCsel 13,48-ra utalni, mert ott Lukács minden kétséget kizáróan „kálvinista” magyarázatot ad nem zsidók megtérésére: „Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.” Nincs tévedés a fordításban: azok hittek, akik az örök életre választattak! Nem azért választattak az örök életre, mert hittek, hanem azért hittek, mert az örök életre választattak.

Bár ezek mind komoly – szerintem döntő – érvek lennének az egyéni kiválasztás mellett, a továbbiakban inkább az Úr Jézus szavaira szeretnék támaszkodni.

Először hadd kezdjem Máté evangélista beszámolójával. Máté szerint Jézus nagy szeretettel hívja az embereket a benne való hitre: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (11,28) A hívás mindenkinek szól. De vajon ki az, aki ténylegesen Jézushoz fog menni? A megelőző versekben olvashatjuk a választ: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (11,27) Vagyis Jézus szerint az fog hittel hozzá jönni, akinek ő kijelenti magát. A sorrend egyértelmű.

János evangéliumában Jézus még világosabban fogalmaz. Több ízben elmondja, hogy az Atya adott neki embereket a világból. „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet… Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid.” (17,6.9)

Vajon azért övéi ezek az emberek, mert hisznek benne, vagy azért hisznek benne, mert az Atyáéi voltak és az Atya neki adta őket? Jézus szerint az utóbbi a helyzet. „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.” (6,37-39)

Értjük Jézus gondolatmenetét? Az Atya ad embereket a Fiúnak. Akit az Atya a Fiúnak ad, az hozzá is fog menni, Jézus pedig nem küldi el őket magától. A hit oka az Atyához való tartozás, nem fordítva!

Nem szerintem, hanem Jézus szerint.

Jézus még azt is félreérthetetlenül leszögezi, hogy az Atya akarata nélkül senki nem képes hozzá menni: „senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (6,65; vö. 6,44) Mielőtt abban keresnénk kibúvót, hogy az Atya ezt természetesen mindenkinek megadja, vegyük észre, hogy ebből Jézus szavai szerint az következne, hogy mindenki hisz is őbenne: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön” (6,37).

Lehet ennél még egyértelműbben fogalmazni? Igen, lehet, és Jézus meg is teszi: „Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: ’Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!’ Jézus így válaszolt nekik: ’Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből.” (10,24-29)

Miért nem hisznek a Jézussal vitatkozó zsidók? Figyeljük meg az Úr szavait: „mert nem az én juhaim közül valók vagytok.” Jézus nem azt mondja, amire talán számítanánk, hogy „ti nem az én juhaim közül valók vagytok, mert nem hisztek.” Éppen fordítva: „ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok”.

Sokat nem is akarok hozzáfűzni ehhez, hiszen a versek magukért beszélnek. Pál, Lukács, Jakab, Péter és az Úr Jézus ugyanazt tanítják. Az Újszövetség egyöntetű tanítása, hogy Isten egyéneket választott az üdvösségre. Ők kiválasztásuk miatt hisznek Krisztusban, az Atya akaratából tartoznak Krisztus juhai közé.


https://divinity.szabadosadam.hu/?p=1389

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Elérhető Lucius

  • újjászületett hívő testvér
  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 740
  • Nem: Férfi
Válasz #343 Dátum: 2020. December 10. - 12:33:11
"Ők kiválasztásuk miatt hisznek Krisztusban, az Atya akaratából tartoznak Krisztus juhai közé."

Köszi, Zoli, eddig tetszik ez az írás...

Azt hiszem, elég nehéz mást hinni.
Úgy vélem, az ádámi megromlott természetből teljességgel hiányzik az Istenben való hit.
Hogy ez megváltozzon, ehhez Istentől való születés, új természet szükséges.

A hit az, ami mindenki döntései mögött áll. Ha valaki nem bízik Istenben, az nem is képes mellette dönteni.
Tehát nem először van a döntés, és utána jön a hit, hanem először van a hit, és csak azt követheti a döntés.

Mi tehát kegyelemből megkaptuk az isteni természetet, ezzel együtt a hitet, és ezért üdvözülünk.

Az Úr a mi igazságunk...


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #344 Dátum: 2020. December 10. - 14:53:58
 O0

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.