Mikor van szükség fegyelmezésre?
Az egyháznak hatalmában áll és felelőssége is tagjainak tanbeli felfogásával és magaviseletével törődni. Csak úgy lehet az egyházhoz tartozni, ha annak tanítását magunkévá tesszük az életvitel Szentírásba foglalt követelményeinek vonatkozásában is. Krisztus igazi tanítványai mindig az ő fegyelmezése alatt állnak, amelyről sokféleképpen, főleg egyháza és a megfelelően felkent tisztségviselői által gondoskodik. Maga a Szentírás is a fegyelmezés eszköze (2Tim 3,16), amelyet "teljes méltósággal" kell alkalmazni (Tit 2,15).
Tan és életvitel bibliai követelményeinek minden áthágása a fegyelmezésnek valamilyen formáját vonja maga után. Minden hívőnek szüksége van fegyelmezésre, és "akir szeret az Úr, megdorgálja". (Zsid 12,6) Ez mégsem jelenti azt, hogy a keresztyének a fegyelmezést mindenestől az Úrra hagyhatják, és egymás iránti felelősségükről akár meg is feledkezhetnek. Nem áll jogunkban a krisztusi szeretet, törvény és igazság nyilvánvaló megszegése fölött szemet hunyni. Éppen ezért a fegyelmezésre szükség van, amikor:
1. A keresztyén szeretetet súlyos, titkon elkövetett bűn sérti meg. Jézus a Máté 18,15-18-ban utasít arra nézve, hogy hogyan fegyelmezzünk ilyen esetekben. Jóllehet törvényszegés titokban veszi kezdetét, legvégül nyilvános feddésbe kell hogy torkoljon, ha a bűnt elkövető makacsul elutasítja, hogy bűnét megbánja. A bűnbánat és a megbékélés effajta megtagadása mérhetetlenül súlyosbítja az eredeti bűnt, és a keresztyén szeretet folytatólagos megszegését jelenti.
2. A keresztyén egység sérül meg a gyülekezet békéjét megrontó, elkülönülő csoportok létrejötte által. Az ilyesmit szítókra vigyázni kell, inteni kell őket, és ha szükséges, el kell távolítani őket (Róm 16:17-18).
3. Botrányos életet élők áthágják a keresztyén törvényt. Az ilyenek "vallják, hogy Istent ismerik, de cselekedeteikkel tagadják". (Tit 1,16) A bibliai alapokon álló keresztyénség tagadhatatlanul magas erkölcsi és életvitelbeli szintet tanít. Az Újtestamentum sok erkölcsi tanítást tartalmaz (Mt 15,19; Róm 13, 8-14; Ef 4,25-6,8; Kol 3,5-4,6; 1Thessz 4,1-10; 2Tim 2,22-4,5; Tit 2,1-3,3). Azokat, akik a bibliai erkölcsöt ismételten megsértik, és nem hajlandók bűnbánatot gyakorolni, az intés és feddés ellenére sem, el kell távolítani, "ki kell vetni" az egyházból (1Kor 5).
4. A keresztyén igazságot megnyírbálják, kik lényeges hittételeket utasítanak el (1Tim1:19-20; 6:3-5; 2Jn 7-11). Nem azt jelenti ez, hogy a keresztyéneket meg kell róni, ha a Szentírásban kijelentett összes tanítást meg nem értették és el nem fogadták, hiszen minden hívő gyarapodik az ismeretben. Hanem azokra vonatkozik ez, akik megfontoltan tagadnak egyet is az egyház lényegesnek és alapvetőnek ítélt tanításaiból. Lelkipásztorok és presbiterek esetében ez a követelmény még szigorúbb, mert ők különösképpen felelősek "az Istennek teljes akaratát" (ApCsel 20,27) tanítani és védelmezni. Ők a Szentírás minden tanításának (és különösképpen az egyházuk hitvallásának) fenntartásáért és megőrzéséért felelősséggel tartoznak, és egyházfegyelmi eljárásnak vethetők alá, ha kötelességüket nem teljesítik (1Tim 3:2,9; Tit 1,9; Jak 3,1).
Mindezen esetekben a töredelem hiánya további fegyelmezésre szolgáltat okot. Aki nem bánja meg bűnét, nem él keresztyén életet. Csak a bűnbánó vétkes számít szentnek Krisztusban, és csak a Krisztusban szenteknek van helyük a szentek közösségében, Krisztus egyházának tagjaiként. Következésképpen végül is attól függetlenül, hogy mi a bűnös vétke, csökönyös megátalkodottsága miatt kell kiközösíteni az egyházból. Mert az egyház olyanokból áll, akik "megtéréshez illő gyümölcsöket teremnek". (Mt 3,8) Luther Márton Kilencvenöt tétele közül az elsőben így ír: "Mikor a mi Mesterünk és Urunk, Jézus Krisztus azt mondja: "Térjetek meg!", azt akarja, hogy híveinek egész élete a földön folytonos és szüntelen megtérés legyen." A megrögzött bűnösnek nincs helye: "haragot (gyűjt) a haragnak ... napjára". (Róm 2,5) A töredelem nélküli bűnösöknek még vallásos cselekedeteik sem érnek semmit, sőt utálatosak Isten előtt (Péld 15,8; 28,9; Ám 5,21-27; Mal 2,11-14)."
Daniel E. Wray