Szerző Téma: C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek  (Megtekintve 27219 alkalommal)

plus minus reset

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Dátum: 2013. Október 10. - 08:18:00 »
C. H. Spurgeon
2147.számú nyomtatott prédikációja

Elhangzott 1890 június 1.-én, vasárnap délelőtt,
Londonban

Fordította: Borzási Sándor, 2011

Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet


Nóé hite, istenfélelme, engedelmessége és megtartatása



Zsid 11,7
Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, házanépe megtartására bárkát készített, a mely által kárhoztatá e világot és a hitből való igazságnak örökösévé lett. (Károli revideált fordítás)
Hitnek általa Istentöl megintetvén Nóé azokról, a’ mellyek még nem láttatnak vala, megrémülvén készíté a’ Bárkát az ö háza-népének megtartatására: melly Bárkának általa kárhoztatá e’világot, és a’ hitböl való igasságnak örökösévé lött. (Károli 1685. fordítás)


Az apostol nem állhatta meg, hogy Nóéról ne tegyen említést, mert benne a hit rendkívüli fényes példája tárul elénk. S igen helyes sorrendben van helyezve Ábel és Énók után. De van még egy másik oka is ennek a helyezésnek. E három ősi hívőről ki van jelentve a Szentírásban, hogy kedvesek voltak Istennek. Ábelről azt olvassuk, hogy Isten bizonyságot tett áldozatáról. Énók, felvitetése előtt, azt a bizonyságot nyerte, hogy kedves volt Istennek. És Nóé: kegyelmet talált az Úr előtt.  Aztán, találóan következik Nóé szorosan Énók után, mint egyike azon kettőnek, kik így vannak jellemezve: „Istennel jártak.” Énók Istennel járt, és eltűnt, mert Isten magához vette.” S azt olvassuk az 1Móz 6. fejezetének 8. versében, hogy Nóé úgyszintén Istennel járt.  Ők ketten életüket a Magasságos Istennel oly folytonos közösségben töltötték, hogy e leírással lehet tejességgel jellemezni őket: Istennel jártak. Ó, bárcsak mi is, a mindenható kegyelem által lehetnénk oly kedvesek az Úrnak, hogy folytonosan megmaradhassunk a vele való közösségben.   

Tanulságos lehet Nóéról való elmélkedésünk, ha bizonyos értelemben Énókkal szembeállítva szemléljük őt. Énók elragadtatott az eljövendő ítélet elől. Nem látta az özönvizet és nem hallotta azoknak jajgatásait, kiket elragadott a vízáradat. Gyönyörűséges módon megszabadult az isteni harag aratásától, mely az emberiség egyetemes istentelenségét követte.  Nem az a rész esett rá, hogy az igazság harcát a keserű végig harcolja, hanem egy csodálatos elragadtatással elkerülte a halált, s megmenekült azon gonosz napoktól, amelyekbe unokájának sorsa esett.  Nóé olyan embernek a képe, aki hűséges tanúja az Úrnak a gonosz napokban, s mindvégig kitart. Neki az az osztályrész jutott, hogy a haláltól halál által szabaduljon meg. A bárka, úgymond, egy koporsó volt számára: bement abba, és halott ember lett a régi világ számára. S abba bezárva átúszott egy új világba,  hogy egy új emberiségnek a megalapítójává és atyjává váljon. A bárkában való eltemetés által egy új életbe vitetett át. Elmondhatjuk, hogy Énókban előképét látjuk Isten azon gyermekeinek, kik békében fognak hazatérni, az utolsó nagy összecsapás előtt. Mielőtt Armagedonnál a legelső fegyvercsörrenések hallatszanának, az ilyen Énókok elragadtatnak az elkövetkező gonosz napok elől.  De Nóéban azoknak képét látjuk, kiknek részük lesz a küzdelemben, s magukat bátran viselik a hittől való elpártolások és visszaesések között, egész addig, míg csak a gonosz erőit lábaik alatt összetaposva látják, mint szalmát a trágyalében. A tűz-özön megemészti majd a gonoszokat, és csakis az igazak fogják örökölni az új földet, amelyben igazság lakozik. Hadd álljon e pár szó bevezetésként mai bizonyságtételemhez. És most, jertek, figyeljük meg gondosan Nóé hitét, bízva abban, hogy a Szentlélek megáldja az abból nyert tanulságokat lelkünk számára.

I. Először, jegyezzük meg, hogy Nóé esetében A HIT VOLT AZ ELSŐ ALAPELV. 

Igénk így kezdődik: Hit által Nóé... Beszélni fogunk mindjárt az ő istenfélelméről – hisz „megintetvén” szent félelem élt szívében ; engedelmességéről is megemlékezünk, mert „bárkát épített házanépének megtartására”. De különleges módon meg kell figyeljétek, hogy minden egyéb mögött, mint mindennek indítéka az ő Istenbe vetett hite állt. Ez a hit szülte istenfélelmét; hite és istenfélelme hozta létre engedelmességét. Mindaz, ami Nóéban követésre méltó példaként előttünk áll, mind a hitéből fakadt.  Most a kezdetnél, jól szemügyre kell vegyük hitünket. Hadd tegyem fel a kérdést e nagy teremben, minden hallgatónak: Van-e hitetek? Hadd hallja mindenki egyes számban: „Van-e hited? Hiszel-e az Isten Fiában?  Elmondhatod-e, hogy szíved teljes békével pihen a hűséges Isten ígéretében?” Ha nem, úgy lelki értelemben semmi vagy. Hit nélkül ki vagy zárva a kegyelem országából, Izráel társagától idegen vagy. Nincsen neked részed, sem örökséged e dologban, ha nincs hited.  De ha van szívedben, akárcsak egy remegő gyenge hit is, úgy a dolog gyökere megvan benned. S mégha a többi kegyelmi erények nem formálódtak is ki benned, a hit a maga idején létrehozza azokat. A hit az a makk, melyből a szentség tölgye felnő. A hit az a maroknyi gabona, melynek gyümölcse ringani fog, akár a Libánon. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. De hit által „kedvesekké lettünk ama Szeretettben.”
Jegyezzük meg, először, hogy Nóé hitt Istenben az ő köznapi (közönséges) életében. Mielőtt a nagy próbateszt elérkezett, mielőtt hallotta volna Isten hangját a szent helyről, Nóé hitt Istenben. Tudjuk, hogy így volt, mert azt olvastuk, hogy Istennel járt, s közönséges életvitelében úgy van jellemezve, mint „igaz, és tökéletes a vele egykorúak között”.  Igaznak lenni Isten szemében sohasem lehetséges hit nélkül; mert „az igaz ember hitből él”. Igen nagy dolog, hittel bírni a rettenetes próba idején; de az első lényeges dolog az, hogy hited legyen a mindennapi élet taposómalmában. Van-e hited Istenben a mindennapi kenyeredet illetően? Van-e hited gyermekeid és háznéped vonatkozásában? Van-e hited Istenben üzleti kérdéseid és vállalkozásod tekintetében? Hiszel-e Isten gondviselésében?  Van-e hited az imát meghallgató, s azokra válaszoló Istenben? Szent szokássá vált-e már nálad, hogy terhedet mind az Úrra veted? Ha nem így van nálad, akkor mit fogsz tenni, amikor feltör az özönvíz? A hit nem fog egyszeriből jelentkezni nálad a sötét éjszakában, ha kizártad lelkedből a fényes napokon. A hit állandó lakos kell legyen nálad, s nem csak alkalmi vendég. Nemrég hallottam az „utolsó idők szentjeiről”, de megvallom, nem sokat tartok felőlük. Sokkal inkább becsülöm a „mindennapi szenteket”. Szükséged van a hitre most ez Úr napján, hogy az Úr asztalához járulj vele. De szükséged van a hitre hétfőn is, amikor a zárakat kinyitod, és elkezdesz egy hat napi üzletelést. Szükséged van a hitre a következő napon: mert ki mondhatja meg, hogy mi fog történni.  A hét végén a hegyekre kell emeld tekinteted, ahonnan jön a segítséged. Hitre van szükséged mindenütt és mindenhol. Isten emberének szobája csendjében is hitre van szüksége, mert másként magánya kísértések fészkévé válhat számára. Amikor Krisztus szolgája pihen, és kemény munka nem nehezül rá, szüksége van a hitre, hogy fenntartsa őt, nehogy, mint Dávid, kísértésbe essen, és esztelenséget cselekedjék. Pihenőnapokon éppúgy, mint munkanapokon, egyaránt hitre van szükségünk. Hit által tett mindent Nóé, mielőtt bement a bárkába. Ez igen fontos megjegyzés, még ha igen egyszerűnek tűnik is. Nem hagyhatom ki, mert úgy érzem, hogy egy gyakorlatias, mindennapi hitre van leginkább mindannyiunknak szükségünk. Az emberek úgy hiszik, hogy szükségük van a hitre egy templom építésénél; de hitre van szükség úgyszintén egy szénakazal rakásánál is. Hitre van szükségünk a szántásban, a vásárlásban, az eladásban, a mindennapi munkában, éppúgy, mint az imádkozásban, éneklésben és prédikálásban. A hit velünk kell legyen úgy a piacon, mint az imaórákon. Vágyunk az, hogy mindenütt kedvesek legyünk Istennek, s ezt nem érhetjük el, csak ha képmutatás nélküli hittel bízunk benne.  Az Úr tanítson meg bennünket hinni a hétnek mind a hét napján!
Aztán, figyeljétek meg, Nóé hitt Isten intésében és fenyegetésében. A hitet gyakorolni kell a parancsolatok körül, mert Dávid így szól, „Hiszek a te parancsolataidnak”. A hitet gyakorolni kell az ígéretek felett is, mert legédesebb munkája ebben rejlik. De, higgyetek nekem, nem lehet hitetek az ígéretben, csak ha előkészültetek a fenyegetés elhívésében. Ha igazán hisztek egy embernek, úgy hisztek mindabban, amit mond. Aki nem hiszi, hogy Isten megbünteti a bűnt, az nem fogja hinni azt sem, hogy Isten megbocsátja azt az engesztelő vér által. Aki nem hiszi, hogy Isten pokolra veti a hitetleneket, nem lehet biztos afelől sem, hogy mennybe viszi a hívőket. Ha kételkedünk Isten Igéjében egy dolog felől, úgy kevés bizalmunk lesz benne a másik dologban is. Az Istenbe vetett őszinte hit Isten minden Igéjét egyformán kell kezelje. Mert az a hit, amely elfogadja az egyik igét, de elveti a másikat, nyilván nem Istenben vetett hit, hanem saját ítéletünkben és ízlésünkben való hit. Csakis az az igazi hit, mely mindazt elhiszi, amit Isten Szentlelke által kijelentett, akár örömteljes, akár kétségbeejtő legyen is az. Nóé, ebben az esetben, hittel fogadta az ígéretet. De ennek mintegy sötét háttereként, komolyan figyelt a rettenetes fenyegetésre, hogy Isten minden élőlényt özönvízzel elpusztít: hite komolyan hitte úgy a figyelmeztetést, mint az ígéretet. Ha nem hitt volna a fenyegetésnek, nem építette volna a bárkát, s úgy nem nyerte volna el az ígéretet. Az emberek nem építenek bárkát, hogy megmeneküljenek egy özönvíztől, csak ha hiszik, hogy lesz egy özönvíz.  Felszólítlak benneteket, kik az Úr gyermekeinek valljátok magatokat, hogy ne legyetek hitetlenek Istennek a hitetleneket érintő rettenetes fenyegetéseit illetően. Higgyétek a fenyegetést, mégha meghűl is bennetek a vér. Higgyétek, mégha a természet vonakodik is rettenetes kárhozat tanának elfogadásától. Mert, ha nem hisztek, az Istennel szembeni hitetlenség egy bizonyos dologban, a kijelentett igazság más pontjaiban való hitetlenségre fog vonni benneteket, és sohasem juttok el arra az igazi, gyermeki hitre, mit Isten kedvel és megjutalmaz. „Hit által tisztelte Istent Nóé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, bárkát épített.”  Szent komolysággal higgyétek az ítélet keserű ígéjét, hogy az irgalom igéje édes lehessen számotokra.

Továbbá, Nóé hitte azt, ami nagyon valószínűtlennek tűnt, sőt, teljességgel lehetetlennek. Nem a tengerparton építette a bárkát; még csak abban sem vagyok biztos, hogy egy folyó lett volna ott. Egy tengeren járó hajót kellett építenie, és a tengertől messze, a szárazon kellett azt elkészítenie.  Hogyan lehet a vizet odahozni, hogy ússzon rajta? Ó, esztelen vénember! Hogy lehetsz olyan szertelen bolond, hogy három emeletes hajót építs, óriási méretekkel, ott, hol semmi víz sincs, és nem is lehet soha? Mégis, Isten felszólította ennek megtevésére, és ő meg volt győződve, hogy az Úr parancsában nincs tévedés. Az ár el fogja lepni a völgyeket, felemelkedik a halmokig, s ellepi a hegyek csúcsait is. Hitte mindezt, habár mind lehetetlen dolognak tűnt. Az a hit, mely a valószínű dolgokat hiszi, mindenkinek a hite: a vámszedők és bűnösök is tudnak így hinni. Az a hit, mely hiszi a nehezen lehetségest, már egy jobb formája a hitnek. De az a hit, mely semmit sem fontolgat a valószínűségről, vagy lehetőségről, hanem egyedül az Úr Igéjén nyugszik, ez az Isten választottainak a hite. Isten ilyen hitet érdemel, „mert Istennel minden lehetséges.” Nem a valószínűség, hanem a bizonyosság a hit alapja, ha egyszer Isten szólt. Nóé szilárdan hitt, és ezért építette hajóját a szárazföldön, éppoly örömmel, mintha a tenger mellett építette volna azt.
Olykor ostromolnak bennünket a Bibliába vetett hitünk miatt, aki azt mondják: „Hogy tudjátok azt elfogadni? Nyilván az Írásokban található, de hogyan tudjátok a tudománnyal összeegyeztetni?” Hát így válaszoljatok: „Isten Igéjét illetően mi nem bizonyító érvelések talaján állunk, hanem a hit felségterületén. Nem okoskodók vagyunk, kik szőrszálhasogató módon bizonyítani szeretnénk érvelésünk felsőbbrendűségét, hanem a világosság gyermekei, kik fejünket meghajtva a hit engedelmességére, imádjuk Istenünket. Alázatosak kívánunk lenni, és vágyjuk megtanulni hinni azt, mit teljességgel nem tudunk felfogni, s várni azt, amit sohasem reméltünk volna, ha az Úr nem adott volna róla kijelentést. A mi nagy ambíciónk az, hogy nagy hívők legyünk inkább, mintsem nagy gondolkodók; hogy gyermeki hittel bírjunk inkább, mintsem ravasz értelemmel. Biztosak vagyunk abban, hogy Isten igaz! Nóéhoz hasonlóan nem vonjuk kétségbe Isten Igéjét a nyilvánvaló valószínűtlenség s a látszólagos képtelenség (lehetetlenség) miatt. Amit az Úr megmondott, azt ő képes meg is valósítani; és az Ő Igéjéből semmi sem fog a földre esni.

Jegyezd meg jól, hogy Nóé egyedül hitt, és prédikált kitartóan, mégha senki sem követte is őt. Nem voltak más hívők, ha leszámítod feleségét, fiait és leányait. Nyolcan voltak mindössze. De attól félek, hogy ezek közül is egyesek inkább csak Nóéban, atyjukban hittek, mintsem az élő Istenben. Nóé magányos csillagként ragyogott. Úgy állt ott, mint egy magányos oszlop egy rombadőlt templom helyén. Rendületlen hittel hitt. Milyen jó dolog csatlakozni hívő társainkhoz! Nagy felfrissülést jelent egy magányos keresztyénnek egy nagy gyülekezetben résztvenni, és átérezni az egység harmóniájában a gyermekének igazságát:
„Uram, mily üdvös látni, s mily szép élvezet,
Egy Téged imádó nagy gyülekezetet!
Amint énekelnek, szívből imádkoznak,
Mennybe vivő útról hallanak s tanulnak.
Sok áldást nyertem ott, s még sokszor elmegyek,
Olyan az számomra, mint egy mennyei sziget.
De mondd, hogy éreznéd magad, ha csak egyedül lennél, vagy olyanok vennének körül, kik mind bolondnak neveznek az Úrban vetett hited miatt. Ott élni, ahol mindenki szkeptikus, olyan ártalmas a hitre nézve, mint egy embernek ott élni, ahol a sárgaláz tombol. Megtapasztalni, hogy hited darabokra tépik, és kipellengérezik, olyan bánásmód, amit kevesen bírnak ki. De mi lenne, ha Nóéhoz hasonlóan kellene élj, az igazság hirdetőjeként! Milyen komoly munka magányos bizonyságtevőnek lenni! Százhúsz évig prédikált, és a végén még csak egy személy sem volt kész arra, hogy bemenjen vele a bárkába. Micsoda hitpróba! Milyen nagy öröm volt számomra, ez év májusában, látni és kikérdezni a gyülekezeti tagságra jelentkezőket, nem kevesebb mint hatvankilenc lelket! De mit tennék, ha egy évig gyümölcstelen lenne a prédikációm? Remélem, kitartanék, az én Uramnak, Istenemnek nevében – de micsoda próba lenne ez részemre! De mi lenne, ha életed száz húsz évvel meghosszabbodna, és végül e hosszú idő alatti prédikálás eredményeként senki sem hinne beszédednek! Ez igazán keserves tapasztalat lenne. Meglehet, hogy sok ember megtért Nóé alatt, de meghaltak még mielőtt az özönvíz eljött volna. De tény az, hogy egy megtért sem volt vele a bárkában. Feleségének még csak egy szolgája sem volt, hogy segítse őt a házi munkában, és fiainak feleségei is magukban kellett boldoguljanak. Még csak egy fiú sem volt a cipők kipucolására, vagy hogy az állatok etetésében besegítsen. Sokan voltak a hivatalosak, de csak nyolcan a választottak. Nóé látszólag hiába prédikált, és mégis hitt, elkötelezettségét ez egy cseppet sem rendítette meg. A áldott öregembert nem lehetett megingatni. Tudta, hogy bárkája ott fog ringani a vizen. Biztos volt benne! A világ el fog pusztulni – ezt biztosan tudta, éppoly bizonyosan, mintha látta volna! „A láthatatlanok” számára valóságosak és kézzelfoghatóak voltak.

Nóé kitartónak hitt százhúsz magányos éven át!  Egy hosszú, kínos mártírság volt ez! A mi rövid életünk is elég hosszú a hit próbájára nézve. Még ha egy ember nyolcvan évet él is, és ebből hatvan évet a hit gyakorlásában tölt is, csakis a mindenható kegyelem képes őt fenntartani. S íme Nóé kétszer ennyi időt élt át ilyen formában. Ha egy kis árvíz keletkezett volna, s kissé felvette volna a bárkát, úgy az bizonyos jel lett volna hite számára. De nem volt vízár egyáltalán. S bárkája ott állt magasan és szárazon egy és egy negyed évszázadig! Milyen kevesen bírnák ezt ki! Ott van egy kedves barátunk, aki az utóbbi hat hónapban kitartóan könyörgött az Úrhoz, s az Úr még nem hallgatta meg, s most már kezd kételkedni, hogy az Úr vajon hallja-e imádságát egyáltalán. Nem vagytok Nóéhoz hasonlók. Nehezen tudtok hinni még csak százhúsz napig is. „Ó, - mondja valaki rezignáltan – „imádkozom férjemért immár húsz éve!” Valóban hosszú idő ennyit várni. De mit tennél, ha még száz évet kellene várj? Az eltelt évek Nóé hitét még érettebbé tették, és nem gyengítették.  Ez ősz hajú pátriárka rendületlenül prédikált, továbbra is közbenjárt, és minden kétely nélkül várt Istenre, aki a maga idejében igazolni fogja szolgáját az emberek szeme előtt.

S még egy megjegyzés: Nóé hitt, a világtól is elszigetelve. Nézd Nóét és családját amint bemennek a bárkába! Nem gondolom, hogy tartózkodási helyül a bárkát választottam volna magamnak, s biztos ti sem választanátok, hogy egy kívülről és belülről beszurkozott helyen éljetek, melynek csak egy ajtaja és egy ablaka van, és egy nagy sereg madár, állat és hüllők odabenn. Hogy az az ablak a tető alatt az egész bárkán elhúzódott, úgy, hogy az egész bárkát világosság öntötte el, nem tudom megmondani.  De abban biztos vagyok, hogy a gúnyos világ ezt mondta Nóénak: „Jól van, vén öreg, építettél egy börtönt magadnak! S minél hamarabb bemész, s magadra zárod, annál jobb. Mert eleget hallgattuk már prédikálásodat!” Amikor a jó ember és családja bement a bárkába, s az Úr bezárta az ajtót, ők mintegy halottak lettek a világ számára. Nóé neje bizonyára olyan volt, mint sokan itt a hölgyek közül, kik azt mondanák: „Lányaink nem tudnak többé kimenni szórakozni, semmilyen találkára, s fiaink is el vannak zárva immár minden társaságtól. Teljesen el vagyunk zárva a világtól, és hamarosan elfelednek bennünket.”  Igen, igen, és Nóé örült ennek, mert az Úr volt az, aki bezárta őt. Amikor az Úr zár el téged a világtól, akkor legjobb egyedül lenned. Manapság a hívőknek nincs hitük egyedül lenni. Szeretnének még két vagy három kijáró ajtót a bárka végén, úgy hogy olykor kisurranhassanak, s egy kicsit szórakozzanak a világgal, s aztán beosonjanak ismét, és szentekként tűnjenek fel. Hogy Istennel legyenek bezárva, és elválasztva a világtól – úgy a vallásos, mint istentelen világtól – mily kevesen viselik ezt el! Milyen kevesen vannak mindig, akik meghallják a felszólítást: „Menjetek ki közülük és szakadjatok el tőlük!”. „Hisz ez annyi, mint ha halott lennél” – sopánkodhat valaki – „elzárva a társadalomtól”. Pontosan erről van szó, s ez ez amire Isten gyermekei számítanak. „Meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” „Eltemettetünk Ővele a keresztség által a halálba.” „Nekem pedig ne legyen másban dicsekedésem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ megfeszíttetett nekem és én is a világnak.” Ez az elszakadás, mit Nóé oly készségesen magára vállalt, hozzátartozott az ő megmentéséhez. Mert ha a világgal élt volna együtt, úgy a világgal is pusztult volna el. Csakis elkülönülésben van üdvösség.

Tehát eddig kifejtettük azt a gondolatot, hogy a vezéralapelv, mi Nóé szívében indítórugóként munkálkodott, az élő Istenbe vetett hit volt. 

II. Másodszor, megállapítható, hogy az ISTENFÉLELEM VOLT A MOZGATÓ ERŐ.

A hit volt az éltető alapelv, de a félelem volt a mozgató erő. Mert igénk így mondja: „Hit által Nóé, megintetvén a még nem látott dolgok felől, megrémülvén” (régi Károli ford.).  A hit formálta őt, de a félelem indította a munkára. Hogyan történt ez? „Én úgy gondolom – mondhatja valaki – hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” Igen, bizonyos fajtáját a félelemnek. De van egy másik félelem, amit a teljes szeretet átkarol és táplál.
Nóé mentes volt minden rossz félelemtől. Nem volt benne szolgai félelem. Nem úgy félt Istentől, mint egy vádlott a bírótól, vagy egy halálraítélt a hóhértól. Ő tudta, kiben hitt, és bizonyos volt benne, hogy kedves előtte. Nem gondtalan félelem töltötte el, mint egyeseket itt. A bolondok így szólnak: „Mi sohasem fogunk hinni, s ezért nincs értelme ezzel foglalkoznunk. Addig szedjük a rózsabimbókat, amíg lehet. Nincs menny a számunkra, vegyük hát ki részünket a lehető legjobban a jelenből.” Ó nem, Nóé minden ilyen érzéki gondatlanság ellen élő tanúbizonyság volt. Ő úgy hitt, hogy félelem szállta meg őt, és ez a félelem arra késztette, hogy Isten intése szerint cselekedjék. Őrizkedjetek a hitetlenségtől, mely tréfálkozni enged benneteket, mert az örökkévaló dolgokkal való tréfálkozás a lélek öngyilkossága. Másrészt Nóéban nem kétségbeejtő félelem uralkodott, mint egyesekben. Ezek azt mondják, „Nincs már semmi reménység számunkra. Túl messze mentünk már a bűnben ahhoz, hogy  bocsánatról s kegyelemről álmodozhatnánk. Most már a dolgokon nem tudunk változtatni. Hagyjuk, legyen, ami lesz.” Őrizkedj a kétségbeesés méregpoharától! Amíg az élet tart, a reménység fel van kínálva, s kérve kérünk téged, ne heverj a morcos reménytelenségben! Nóé teljesen idegen volt a megbénító félelemtől: felgerjesztette magát és egy bárkát épített. Némelyek helyet adnak egyféle felfuvalkodott félelemnek: „Ha üdvözülnöm kell  - mondják – úgy üdvözülök. Ha meg el kell kárhozzak, úgy el fogok kárhozni. Ezért hát beledobom magam a bűnös élvezetekbe, s élek, amint nekem tetszik.” Nóé sohasem beszélt így; mert az ő félelmében ott volt egy jó reménység. Bárkát épített. Jól tudta, hogy senki sem mentheti meg őt, csak Isten. De amint Istentől megintetett, hogy építsen egy bárkát, úgy épített is egy bárkát, és így lett megmentve ő és házanépe.
Milyen fajta félelem volt Nóéban? Nos, Isten iránti hűséges tisztelet uralta lelkét. Félte Őt, mint a királyok Királyát és urak Urát, és amint e gonosz világon áthaladt, Nóé gyakran mondta önmagának: „Csodálkozom, hogy az egész föld Bírája nem pusztítja el e lázadókat, kik ilyen aljasok és erőszakosak merészelnek lenni.” Amikor látta a mértéktelenségüket, hűtlenségüket, feslettségüket, és embertársaik elnyomását, az igazság hirdetőjét az ítélettől való szent félelem töltötte el. Az ő igaz lelke gyakran felhevülten felkiáltott: „Vágd ki őt! Mért foglalja a földet hiába?” Csodálkozott, hogy tud Isten olyan hosszútűrő lenni. Amikor kijelentetett neki, hogy Isten készül elpusztítani az egész emberi fajt a föld színéről özönvíz által, ezt mondta magában: „Gondoltam én, hogy így fog tenni.” Rendkívüli rettenetet érzett lelkében, mert tudta, hogy ha egyszer Isten feltűri karját a bosszúállásra, a földnek oszlopai megrendülnek, és az ég csillagai megszűnnek ragyogni. Ki az közülünk, aki ne félne, ha meggondoljuk e mai korban Isten szentségét, és e vétkes kor ingerlését, mellyel Istent provokálják?  Mennyire beszennyezi a bűn a földet! Ó, ha lesújt az eljövendő harag! Milyen rettenetes lesz az ítélet! Még nem jött el; lehet, még évekig sem fog bekövetkezni; de amikor az Úr elkezd leszámolni az emberekkel, igazságban, milyen égető lesz az a nap, mint egy sütőkemence! „Ki bírja ki az ő eljövetelét?” Nóé hit által hallotta azon férfiak és nők kiáltozását, kiket elragadott az ár. Hallotta azon erős úszók halálkiáltásait, kik megadták magukat a eluralkodó halálnak, és elmerültek a kárhozatba.  Csodálkoztok-e még, hogy szíve összeszorult benne, és a félelem e nagy munkára ösztönözte? Lelkében ott volt az Isten iránti szent rettenet, valamint az eljövendő ítélettől való komoly félelem, mit a bűn vont a könnyelmű világra.

Aztán Nóéban ott volt egy nagyon alázatos bizalmatlanság önmagával szemben. Kívánnám, hogy mindannyiunkban lenne ilyen félelem. Féljük Istent, az Ő nagyságáért; de féljünk magunktól, a mi bűnösségünk miatt. Féljük attól, nehogy bűnbe essünk, és elvesszünk a többi bűnösökkel. Senki se mondja: „Én sohasem esem el”. Sajnos, az ilyenek esnek el a leghamarább.  Nem vettétek soha észre, hogy azok, akikről a legkevésbé sem feltételezhető, hogy bűnbe esnek, épp ők azok, akik azt elkövetik?  Sohasem álmodtátok volna, hogy a józan Nóé valamikor is részegen találtassék; sem hogy az igaz Lót vérfertőzést követ el; sem hogy Dávid, akinek szíve megindult, amikor csak Saul ruhájának szárnyát lemetszette, valamikor is gyilkosságban legyen vétkes; sem azt, hogy Péter, aki azt mondta „Ha mindenki elhagy is, én soha”, megtagadja Mesterét esküvésekkel és átkozódással. Ó, barátaim, nem bízhatunk magunkban! Hanem szent félelemben kell legyünk egész napon, nehogy vétkezzünk Isten előtt.  Itt látjuk Nóét, amint önmagától való szent félelem töltötte el, s mily gondosan vigyázott, hogy mind megtegye, amire az Úr intette őt, egész a legapróbb részletekig. Nem választott másfajta fát; nem változtatta meg a hajó formáját; nem készített több emeletet, sem több ablakot, vagy ajtót. Hanem egyéni meglátásában bizalmatlan volt, s nem a saját értelmére támaszkodott. Pontosan úgy járt el, amint az utasítást kapta, s így a következményeket teljesen az Úrra bízta, aki parancsot adott neki. Félt a saját bölcsességétől: mert tudta, hogy az ember hiábavalóság, s emberre támaszkodni, annyi, mint a reggeli párára építeni.
A félelem késztette Nóét a fák kivágására, és a faanyag elkészítésére, s a fejsze és kalapács forgatására. Ez képesítette őt megvetni a nézelődők megjegyzéseit, s építeni az ő életéért, merészen dacolva a korszellemmel és a világi bölcsek ítéletével. Talán olyan személyekhez szólok most, akik félnek az eljövendő haragtól. Örvendek, hogy elég hitetek van a félelemre. Azon hit által, mely benneteket e félelembe vitt, ki is fogtok abból. Higgyetek Isten igazságosságában, mígcsak el nem fog a remegés. Aztán lássátok, amint annak az igazságosságnak elégtétel szereztetett az Úr Jézus szenvedésében és halálában, és nyugodjatok Isten irgalmában, mely, a kereszten keresztül igazságosan száll alá a vétkes emberekre.  E szent félelem szárnyakat ad sarkaitoknak, s megsegít, hogy Jézushoz szálljatok. Megrémülvén e félelem által, bárcsak az Úr Jézushoz vonna és vinne benneteket a Szentlélek!

III. Harmadszor, AZ ENGEDELMESSÉG VOLT AZ ÁLDOTT GYÜMÖLCS.
A hit és a félelem együtt vezette Nóét, hogy tegyen úgy, amint Isten parancsolta neki. Amikor a félelem a hitbe beoltást nyer, jó gyümölcsöt terem, mint ebben az esetben is.
Nóé engedelmeskedett az Úrnak pontosan. Hányszor mondja az Írás: „Úgy cselekedett Nóé; mindent aszerint tett, amint Isten parancsolta neki, úgy cselekedék”! Figyeld meg újra és újra: „Nóé úgy cselekedék mindent, amint az Úr parancsolta neki.” Akiknek van hitük Istenben, azok ki kell mutassák azt szent félelem által, mely buzgókká kell tegye őket, hogy semmit se hagyjanak ki mindabból, amit az Úr parancsolt, és semmit se tegyenek hozzá magaválasztotta istentiszteletből Isten tökéletes törvényéhez. „Valamit mond néktek, megtegyétek” – volt a Szűzanya bölcs mondása. Engedelmeskedj az Úrnak teljes elméddel és teljes szíveddel, a hit útján, ha üdvösséget kívánsz találni. Bizonyítsd be pontos engedelmességed által, hogy igaz kegyelem van benned.
Nóé igen gondosan engedelmeskedett az Úrnak. Az Úr azt mondta neki: „Csinálj egy bárkát”, és azt olvassuk válaszként erre, hogy „készített egy bárkát”. Gondos készítés volt ez, nem elhamarkodott, fejetlen tevékenység. Elkészítette a megfelelő anyagokat; elkészítette a különböző részeket, hogy egybeilleszthesse. Elkészítette elméjét, s aztán elkészítette munkáját. Az Úr keresésében hozzuk munkába legjobb gondolatainkat. Az emberek nem jutnak a mennybe csak olyan hipp-hopp módon. A gondatlanság nem léphet a szentség országútjára. Ha meg akarjátok tudni a pokolba vezető utat, úgy csak le kell hunyjátok szemeteket, és megtaláljátok: egy kis könnyelműség bizonyosan tönkretesz titeket – „Mi módon menekedünk meg mi, ha nem törődünk ily nagy üdvösséggel?” De ha vágytok a mennybe menni, úgy esdve kérlek titeket, emlékezzetek, hogy „a erőszakoskodnak a mennyeknek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt”. Döntés, megfontoltság és fegyelem kell hozzá. És a hit együtt kell munkálkodjon mindezekkel, hogy létrehozza az Úr akarata iránti engedelmesség gyümölcsét. Az emberek sohasem cselekszenek helyesen véletlenszerűen, s az Úr iránti engedelmesség sem a véletlen műve. A szív felkészítése kell hozzá, s ezt az Úr kell megadja.  Attól félek, hogy sokan elvétitek az örök életet, azért, mert könnyen kezelitek! Ha olyan ügyben kellene határoznotok, melyben tízezer font nyereség vagy veszteség érne benneteket, milyen figyelmesek lennétek! De amikor lelketekről van szó, milyen sokan közületek felszínesen veszitek a dolgokat, és az örök pusztulásba rohantok!  Nem így tett Nóé: pontos volt engedelmességében, és gondosan vigyázott, hogy olyan is maradjon.
Nóé minden áron engedelmeskedett. Egy „bárkának” nevezett óriási hajó felépítése sok pénzbe és fáradságba kerülhetett Nóénak. Nem lehetett akárkit bevonni, hogy dolgozzon ez abszurdnak tűnő munkán, hogy hajót építsen a szárazföldön. Amint mindenki nevette őket, munkásai bizonyára több pénzt követeltek. Valószínű, hogy kétszeres fizetést kellett adnia a bárkán dolgozó minden alkalmazottnak. A pátriárka elégedett volt, még ha minden tőkéje és vagyona rá is megy e különleges vállalkozásra. Igen nyomorult számítás – mondhatta mindenki. És mégis, ő kész volt minden tojást abba az egy kosárba rakni. Isten szólította fel az építésre, s kész volt építeni, érezve, hogy az isteni parancs garanciát ad minden veszteség ellen. Készek vagyunk-e mi is így tenni?
Nóé kitartott az engedelmességben a mindennapi gyalázkodás alatt is. Az akkori nemzedék emberei gúnyolták őt. Ő kiment, és prédikált nekik. De sokan nem akarták őt hallani, és őrültnek tartották. Akik mégis meghallgatták, így érveltek egymás között, „Hajót épít a szárazföldön. Hát normális? Mi tudományosan gondolkozunk, s ezért tudjuk, hogy mennyire esztelen az ő prédikálása. Mert soha senki sem hallott olyat, hogy a világ özönvíz által veszett volna el.” Figyelmeztető intéseit „vénasszonyos meséknek” tartották, és őt magát „egy öreg rossz csontnak” (ősi kövületnek).  Elgondolhatjátok, hogy gyakori tárgya volt a gúnyoros megjegyzéseknek. Nem tudom visszaadni a leveleket, melyeket írtak az erős pátriárkáról, s nem tudom előadni a csúfondáros vicceket, melyeket a pletykások s fecsegők terjesztettek. De afelől bizonyos vagyok, hogy azok igen ravaszok és igen rosszmájúak voltak. Azok a géniuszi alkotások mind el vannak ma már feledve: de Nóé emlékezete fennmaradt.  Mert minden gyalázkodás között, hajthatatlanul kitartott Istene iránti engedelmességében. Ragaszkodott az Isten által megszabott vonalakhoz, s nem lehetett őt eltéríteni sem jobbra, sem balra, mert valódi hite volt Istenben.
Nóé engedelmessége követte a parancsot, úgy, amint az tanulta.  Ámulattal csodálom, amint bemegy a bárkába minden kérdés nélkül. Az összes barmok, vadállatok és repdesők ott vannak vele a bárkában, s ő nem könyörög, hogy kimehessen.  De úgyszintén csodálhatjuk őt újbóli kijöveteléért, amikor erre felszólítást kapott. Miután egyszer bezártak bennünket, közülünk egyesek inkább ott maradtunk volna. Nem szeretjük a változtatásokat. Hozzászokunk a dolgok egy bizonyos vonalához, s a használat által második természetünkké válnak, s kívánjuk, hogy olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk. Olyan jó biztonság vesz körül a bárkában, s olyan békességben vagyunk, s annyira eltölt a tudat, hogy Isten markában pihenünk, hogy félünk kijönni egy ilyen világba, mely nemrég így meg lett átkozva. De Nóé kijött, minden tiltakozás nélkül, s az első dolog, amit tett, azt volt, hogy oltárt épített az Úrnak, s így bizonyította be, hogy otthon érzi magát Istennel. Ó, ilyen hitre van szükségünk, mely engedelmeskedik Istennek mindenáron, és mindenütt! Emlékeztek, miként mondta Isten Illésnek, „Rejtsd el magad”; s elment a próféta a Kérith patak mellé, ahol senki sem látta őt az ég madarain kívül.  Egy Illéshez hasonló bátor próféta nehéznek találhatta az elrejtőzést, mégsem engedetlenkedett. Aztán hirtelen jön a parancs, „Menj el, és mutasd meg magadat”. És előjön a száműzetésből, és Akháb király elé áll, az Úr szavának engedelmeskedve.  Igen, Isten szolgái, akár azt a parancsot kapják, hogy mutassák meg magukat, akár azt, hogy rejtsék el magukat, teszik egyből Isten akaratát.
„Dolguk nem az, hogy kérdéseket
tegyenek fel Istennek, s hogy érveljenek...
Csak teszik bátran Isten akaratát,
s vállalják érte, ha kell, akár a halált!”
Isten akaratát teljesíteniük kell az ő szolgáinak, akár a földön, akár a mennyben. Ha azt mondja, „Menj el”, elmennek. Ha azt mondja, „Maradj”, úgy kitartanak helyükön. Ó, ilyen hitre van szükségünk! Könnyebb volt Nóénak megépíteni a bárkát, mint ilyen teljes engedelmességet tanúsítania. De az Úr kegyelme által kimunkálta ezt benne.
IV.  És most utolsó pontomhoz érkeztem, s kérlek, hallgassatok meg türelmesen. AZ EREDMÉNY VÉGÜL BEKÖVETKEZETT.  Száz húsz évig prédikált, és egy megtért sem maradt. Százhúsz évig építette a bárkát, és víz sehol, ami felemelje azt. Százhúsz évig intette a népet, hogy Isten készül elpusztítani őket, s mégsem jött az özönvíz. Bizonyára a jó ember élete egy nagy kudarc. A bölcs kortársak bizonyára ezt mondogatták róla: „Egy igen jó öreg ember, de rögeszmés, szeretetlen és rajongó.” Mások „pesszimistának” bélyegezték, mások bigottsággal vádolták.  Mások ismét sajnálták, hogy a jó ember ilyen nagy hibát követett el, és elveszíti befolyását egy képzelődés miatt. Szinte hallom a simaszájú úriembereket, amint ezt mondják: „Ne adjatok sokat az öregemberre. Az igaz, hogy igen jó ember, de ugyanakkor egyedi eset, különcködő és vélekedései igen furcsák. Okoskodásával már százhúsz éve zaklatja a népet, és a világ még most se merült el; igazán nagyon nevetséges.” A vakmerőbb lelkek eléje álltak reggelenként, és ezt mondták neki: „Nos, Nóé apó, mikor jön már ez az özönvíz? Jól jönne a vidéknek most egy jó esőzés. Várakozásunkat oly régen felkeltetted, hogy már jó lenne, ha be is következne. Emlékezz a régi mondásra, ’Sohase prófétálj, míg nem vagy biztos benne!’” Ekként gúnyolódhattak az igazság hirdetőjével.  De Nóé tudta hányadán áll, és nem lehetett elhallgattatni. Minden amit tett egyszerűen az volt, hogy ismételte újra és újra intelmeit, s tovább folytatta bárkaépítését. Isten ideje végül elérkezett: vihar és fergeteg keletkezett, és nemsokára az özönvíz véget vetett a tréfának és istentelenségnek.

Mi lett a dolog eredménye? Az első eredmény az volt, hogy megtartatott ő és az ő házanépe. Ó, bárcsak Isten megadná az igazság minden egyes hirdetőjének ezt a teljes jutalmat – önmaga és házanépe üdvösségét! Ó, szolgatársaim, nincs annál nagyobb örömünk, mint mikor tudjuk, hogy gyermekeink az igazságban járnak. Talán némelyek közületek félik az Urat, és mégis, még nem adta meg nektek a ti Sémeteket, Khámotokat és Jáfeteteket. Fájdalom, de megtörténhet, hogy még hitvesetek, ki kebleteken nyugszik, még nem ismeri az Urat. De ennek ellenére, ti legyetek hűségesek Istenetekhez, és az emberek lelkeihez. Ragaszkodjatok az igazsághoz, s tartsátok az magasra, még ha egyedül vagytok is.  Még akkor is, ha saját családotokban találtok legrosszabb ellenségetekre, tartsatok ki, és sohasem kételkedjetek. Ne lépjetek vissza egy vagy két lépéssel a szentség magaslatáról, és sohase vágyjatok arra, hogy bizonyos alsóbb szinten jobb megértésben részesüljetek az istentelen világ részéről. Higgyetek az Úr Jézus Krisztusban és az ő örökérvényű, áldott evangéliumának erejében. Ez a ti életetek egyetlen fő dolga. És hiszem, hogy ha bíztok az Úrban családotokra nézve, szeretteitek néktek adatnak, ajándékul. Emlékezzetek a filippi börtönőrre, akinek Pál azt mondta: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz, mint te, mind a te házadnépe! Ne elégedjetek meg az ígéret felével. Kapaszkodjatok erősen e szavakba, „és a te házadnépe”.  Meglehet van egy Ismáeled? Akkor magányodban, akárcsak Ábrahám, kiálts Istenhez: „Ó, bárcsak Ismáel élne előtted!” Isten meghallgatja imádat, és megáldja Ismáelt is. Ó, milyen nagy kiváltság lesz, ha úgy te, mint egész házadnépe üdvösségre jut!
A következő eredmény az volt, hogy kárhoztatta a világot. Így olvastuk: „amely által kárhoztatá a világot.” „Ha-ha-ha! – kiabálták – mi úgy ítéljük, hogy az öreg ember elvesztette az eszét.” De ő volt az ő ítélőbírájuk. A legvidámabb tréfák, melyek áradoztak a borozó asztaloktól, mint az öreg Nóéval és szárazföldi hajójával voltak gunyorosan fűszerezve. De mind ez idő alatt ő ünnepélyesen, komolyan ítélet és kárhoztatta az aljas világot. Az Úr képesítette őt, hogy higgadtan tanúskodjon a gonoszság ellen; sőt, még arra is, hogy a trónon üljön és kárhoztassa a világot. Nem olvasom, hogy Nóé valaha is vitába szállt valakivel is korának emberei közül. Sohasem érvelt, vagy ravaszkodott, még kevésbé kívánt nekik rosszat. Csak egyszerűen hitte, és mondta nekik az igazságot, saját hitét tisztán megőrízte, és folytatta tovább bárkája építését, ekképpen gyakorolva azt, amit hitt. Ilyen módon kárhoztatta azokat, akik kritizálták őt. Ó, nevethettek, ti világiak! De Isten embere fölöttetek áll, mindennek ellenére is! Az ő prédikálása elítélte őket: ők tudták az utat, de gonoszul elutasították, hogy azon járjanak. Figyelmeztető intései is kárhoztatták őket: nem vették komolyan, hogy megmeneküljenek. Az Ő szent élete is kárhoztatta őket, mert ő azzal az Istennel járt, akit ők megvetettek. De mindenekfelett a bárka kárhoztatta őket. Nemde ezt mondhatták, amikor reggelente elmentek mellette. „Ez a világ legfurcsább építménye. Nincs a kerek világon ehhez hasonló, még egy ilyen jelenség. De Nóé mégsem bolond. Tud üzletelni, ezt saját magam megtapasztaltam, amikor szegeket vásárolt tőlem, s én megpróbáltam kétszeres áron eladni neki. Az az ember hidegvérű és nyugodt,  megfontolt és éles eszű. Megvette az erdőmet a hegyen; de előbb egy pontos számítást végzett, a benne levő fákról, és azok értékéről. Olyan jól vásárol mint bármely más józaneszű ember. Hogyan lehetséges, hogy ezen az egy ponton ennyire furcsa?” Azt gondoljátok, hogy ezek az emberek olykor nem gondoltak-e bele, hogy mégiscsak lehet valami a dologban? S ha nem is gondolkodtak így, minden esetre az a tény, hogy Nóé saját alapelveihez ennyire következetesen és teljes szívvel ragaszkodott, s mindenét belefektette a különös bárkaépítésébe, kikényszeríthette belőlük a magukba szállást, ha nem lettek volna megkeményedve a bűnnek csalárdsága által.  Ez a hit, miként kárhoztatta őket! Amikor az özönvíz elkezdett emelkedni, és az ajtó bezárult, a bárka látványa miként kárhoztatta őket! El tudom képzelni, hogy amikor a víz már térdig ért, lehettek ott megrettent emberek a bárka ajtaja körül; de nem lehetett kinyitni, mert Isten bezárta azt. Amikor a bárka elkezdett egyre magasabbra emelkedni, sokan közülük a hegyoldalra menekültek; s micsoda kárhoztatás volt számukra az úszó bárka látványa! Nóé akkor már nem segíthetett rajtuk. A bemenetel lehetőségének napja immár elmúlt. Ha láthatták volna Nóé ábrázatát, amint néz ki a bárkából, észrevehették, hogy az az arc, mely egykor kérlelte őket, most miként kárhoztatta őket! Ó, hallgatóim, milyen sokszor figyelmeztettelek benneteket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől!  Intettelek, s előre szóltam nektek azokról a rettenetes tűz-hullámokról, s arról a rettenetes viharról, mely végig fog söpörni az egész földön, és elveszti az istenteleneket és minden munkájukat.
Milyen sokszor szóltam nektek a pokol verméről, melyet Isten ásott az gonoszok részére, melybe lábatok annak idején belecsúszik, ha nem keresitek teljes szívvel a Megváltót! Lehet, hogy azokban a rettenetes napokban a prédikátor ábrázata kárhoztatni fog benneteket, amikor visszaemlékeztek, miként tekintett rátok féltő szeretettel, de nektek elegetek volt az ő kérleléséből, és inkább azt választottátok, hogy elvesszetek bűneitekben.  A ti véretek a ti fejeteken lesz. Milyen megrendítő gondolat, hogy egyetlen magányos ember kárhoztatta az egész világot. Ő egyedül milliókkal állt szemben! És mégis, az egy kárhoztatta a milliókat! Ha Isten van egy emberrel, még ha az az ember egyedül van is, ő többségben van.  A világ fiai hamarosan egy síró, jajveszékelő, kétségbeesett társaság lesznek; de az, aki egyedül Isten oldalán áll, és érte síkra száll, dicsőségben részesül, és ítélni, sőt kárhoztatni fogja a vétkes világot.

Az utolsó dolog, amit Nóé hite által megnyert, ez volt, hogy a hitből való igazságnak örököse lett. Mert Isten azt mondta neki, amikor felszólította, hogy menjen be a bárkába, „Téged találtalak igaznak én előttem ez egész nemzedékben.” Isten igaznak nyilvánította őt. Nem az ő cselekedetei alapján igaznak, bár cselekedetei, melyek hitéből következtek, igaznak bizonyították őt; hanem hite által igaznak. Hitt Istennek, és kegyelmet talált az Úr szemei előtt. Elnyerte azt az igazságot, amit Isten ad Jézus Krisztus által mindazoknak, akik hisznek.  Ebbe felöltöztetve állt az Úr előtt, megigazulva és Isten által elfogadást nyerve. Hit által elnyerte a fiúságot, fiú lett és örökös. Számára az asszony magváról szóló ígéret, habár csak ez képezte egész Bibliáját, amivel rendelkezett, teljesen elég volt.  Az asszony magva, és a Bárány áldozata, amit Ábel hitben látott, ezek képezték szinte a teljes kijelentést, amiről csak tudott. Nem ismerte Mózes öt könyvét, sem a Zsoltárokat, sem az Evangéliumokat, sem a Leveleket. De úgy hitt az ő kis Bibliájában, hogy várta azt a Krisztust, aki majd megtapossa kígyó fejét e világon. Isten megtisztelte hitét, és ő kárhoztatta a világot. Ő élt, életben maradt, amikor a többi embertársa mind elveszett. Biztonságban volt bárkájában, amikor emberek milliárdjai lelték halálukat az özönvízben. „A hitből való igazságnak örököse lett”, amikor mások elkárhoztak. Tegyen Isten mindnyájunkat ilyen hívőkké, és az Ő nevére fog térni minden dicsőség Jézus Krisztus, a mi Urunk által! Ámen.
« Utoljára szerkesztve: 2013. Október 10. - 08:19:56 írta Zoltan »
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #1 Dátum: 2013. Október 11. - 10:43:35 »
A haláltól való félelem

C.H. Spurgeon  3125. sz. prédikációja

Elhangzott 1874 december 17-én, Londonban, a Tabernákulumban
Nyomtatásban megjelent: 1908 december 31-én

fordította: Borzási Sándor, 2011 december 27-28


meghallgatható (magyar nyelven):
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet


Alapige:
„. És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának”  (Zsid 2,15)

1¶Igen természetes dolog, hogy az ember féljen a haláltól, mert az ember eredetileg nem úgy volt teremtve, hogy meghaljon. Amikor Ádám és Éva először az Édenkertbe lettek helyezve, olyan helyzetben voltak, hogy akár egy milliárd évet is élhettek volna ott, ha megőrizték volna feddhetetlenségüket.  A bukás előtt nem volt oka az embernek hogy féljen a haláltól. De most, hogy vétkeztünk, a romlottság magvait hordozzuk e testünkben, és elrendelt dolog Istennél, hogy az emberek egyszer meghaljanak. - Igen, és mintha a test tudná, hogy nem a menny eredeti határozata szerint van, hogy neki a földbe, a férgekhez kell térnie: van benne egy természetes vonakodás a végső fekhelyére való vonulás iránt.  – 2¶És ez a halálfélelem, amíg természetes, nem rossz dolog. Tulajdonképpen egy igen magas célt szolgál az emberiség fenntartásában, mert igen sok ember van, aki e halandó életnek véget vetne, ha nem létezne a haláltól való félelem. De életének önkezével véget vetni, érzi, irtózatos cselekedet lenne; azt bizonyítaná, hogy nem volt Isten gyermeke, mert „tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradhatna őbenne.” – 3¶Úgy értem, természetesen, ha egy ilyen cselekedetet valaki tudatosan visz véghez. Ne mondok semmi ítéletet azok felett, akik nincsenek értelmük birtokában, és akik ezért nem felelősek s nem vonhatók számadásra azért, amit tesznek.  De ha valamely ember értelmi képességgel követ el öngyilkosságot, úgy örök élete felől semmilyen reményt sem táplálhatunk.  Mégis, sokan megtennék ezt, ha nem nehezedne lelkükre a félelem, hogy mi következik rájuk életük ilyen bevégzésétől!  Így tehát láthatod, hogy a halálfélelem egy jó célt szolgál, és ez önmagában jó dolog. - 4¶De igen könnyen átlépheti e helyesség határát, s átcsaphat arra a területre, melyben rosszá válik.  És úgy hiszem, sok kegyes személyben van olyan halálfélelem, mely helytelen, mely igen rossz hatásokat eredményez szívében.  Jól tudjuk, hogy voltak, akiket a haláltól való félelem meggátolt a Krisztus megvallásában, s az Ő teljes szívvel való követésében; talán nem annyira a mi időnkben volt ez, mint inkább a mártírok korában. Akkor voltak bátor hithősök, akik készek voltak kínpadra, sőt máglyára is menni, vagy bármilyen más kínos halálra, mit az akkori zsarnok hatóság elrendelt, és örömmel, diadalkiáltásokkal tették le életüket Jézus Krisztusért; életük sem volt drága, ha Őérette kellett meghalni.  De voltak félénk lelkek is, akik visszariadtak egy ilyen próbától. Szerették az életet és féltek a haláltól, különösen olyan rettenetes haláltól, amilyen rájuk ki volt mérve.  Nos, egy ilyen vonakodás helytelen és bűnös dolog lenne közülünk bárkiben. Ha a haláltól való félelem által gyalázatot vonnánk Krisztusra, úgy halálos bűnnel lennénk vétkesek. Ha valaki elhatározza, hogy követi Krisztust, annak nem szabad saját életét szeretnie a Jézus Krisztus iránti szeretethez képest, hanem késznek kell lennie letenni azt Azért, aki a kereszten életét adta értünk. 
5¶A haláltól való félelem okozza egyes keresztyéneknél azt, hogy sok szükségtelen szomorúságban van részük.  Betegségben vannak, és közel állnak a halálhoz, és ahelyett, hogy csendes és derűs lelkiállapotban lennének, amint illene hozzájuk, igen zaklatottak és levertek.  Még akkor is, amikor egészségesek, ha olykor megtörténik, hogy leülnek és utolsó órájukra gondolnak, megterhelődnek és levertek lesznek. Nos, ez a szomorúság testies szomorúság, és ezt kerülnünk kell. Az Úr kegyelmét kell keresnünk és kérnünk, hogy legyőzhessük, hogy ne vegyen erőt rajtunk a világ szerinti megszomorodás, mely halált szerez.
6¶Ez a halálfélelem igen gyalázatos, mert tiszteletlen Istennel szemben. Úgy tünteti Őt fel, mintha bízhatnál benne jó időben, de nem a viharban; szerinte bízhatsz benne míg egészséges és erős vagy, de nem bízhatsz benne, ha elhagy az egészség és erő. De sohase feledjétek Dávid szavait: „Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, a ki megszabadít a haláltól.” Nagymértékben dicsőítjük Istent, amikor elmondhatjuk Jóbbal együtt: „Ha megöl is engem, mégis bízom benne” (angol ford. és régi Károli fordítás szerint), de ha félünk meghalni, akkor ez úgy néz ki, mintha nem lenne teljes bizodalmunk Istenben, vagy nem uralná szívünket az a teljes szeretet, mely kiűzi a félelmet.
7¶És ez a halálfélelem igen gyalázatosnak tűnteti fel szent vallásunkat azok szemében, akik nem hisznek Jézusban.  Az a nyugalom, mellyel a keresztyén várja élte végét, vagy épp az a szent öröm, mellyel fogadja azt, az egyike azon dolgoknak, melyeket a hitetlenek nem tudnak felfogni, és még ha nem vallják is be, nagymértékben hatással van ez rájuk, és gyakran vágyják szívükben megtudni azt az áldott titkot, mely képesíti a keresztyéneket ilyen derűs lélekkel előretekinteni utolsó földi napjaikra.  8¶Az a keresztyén, ki derűsen fogadja a halált, egy élő prédikáció! Jobban védelmezi az evangéliumot, mint Butler és Paley összes apologetikai munkái, s a többi keresztyén írók bizonyságai, melyeket valaha csak lejegyezhettek.  S ezért, kedves barátaim, Krisztus gyülekezete elveszti e védelmet, és a világ előtt elvész e bizonyság, ha mi a haláltól való félelem miatt zavarban vagyunk. E félelemnek nincs helye a keresztyénekben; s ha mégis előfordulna, küzdeniük kell ellene mindaddig, míg le nem győzik!

„Miért remegnénk, vagy félnénk meghalni?
Ó, halandók! milyen gyáva férgek vagyunk mi!
A halál a végtelen öröm kapuja
S mi mégis rettegünk bemenni oda!”

„A fájdalmak, sóhajok, halálküzdelmek
Keblünkből elrettentik s kiűzik lelkünket,
Mi meg visszariasztanánk azt e földi létre,
Annyira beleszerettünk testünkbe, ez agyagbörtönbe!”

9¶”De hogyan szabadulhatunk meg e félelemtől?” – kérdezi valaki. Nos, sohase próbáljunk megszabadulni tőle, úgy, ahogy sokan teszik, hogy teljesen megfeledkeznek a halálról. Így élni, a veszendő barmokhoz hasonló élet lenne; ők rövid életüket leélik itt, anélkül, hogy valamivel is törődnének a megfogható jelenen kívül.   Az ökör és a juh úgy megy a mészárszékre, hogy képtelen a jelen életen túl látni. De én nem szeretnék lelki békét azáltal nyerni, hogy leereszkedem ezen „néma, bamba barmok” szintjére. De mégis, sok ember van, akiknek egyetlen békéjük ilyen gondatlanságból származik; 10¶márpedig nyavalyás béke az, amely nem képes elviselni az elemzést és megfontolást.  Hiszen ismerünk embereket, akik elég merészek a társaságokban, sőt képesek még káromolni is Istent – de zárd csak magukra őket egy szobába, s kényszerítsd őket, hogy magányukban csak egyetlen órát gondolkozzanak – és ennél nagyobb nyomorúságra nem is ítélheted őket! Nem képesek elviselni a jelenlegi örömeiktől való elválás gondolatát!  Egy más világra való átkelés olyan veszélyes vállalkozásnak tűnik számukra, hogy mindenestől igyekeznek elfelejteni, és szemeiket behunyják ez élet utáni minden gondolat iránt! Nos, a keresztyének nem ilyen módon keresik a haláltól való félelmük feletti győzelmet. Ők értelmesen gondolkoznak, és vágynak folyton gondolkodni, megfontolni és helyesen ítélni a jövő felől, éppúgy, mint a jelen felől. Kívánnak e halandó állapoton túl látni. Fényesebb látásért és világosabb látomásért imádkoznak, és nem szükség szemeiket behunyniuk a jövő felé, bármit tartogasson is az a számukra. 
11¶Most megpróbálok választ adni három kérdésre e halálfélelemmel kapcsolatban. Először, Hova kell forduljunk, hogy megszabaduljunk tőle? Másodszor, Hogyan kell gondolkozzunk, s milyen megfontolások segítnek minket annak legyőzésében? És harmadszor, Mit kell tennünk, hogy győzedelmeskedjünk felette?
I.
12¶Először, tehát, HOVÁ KELL NÉZNÜNK, HOGY MEGSZABADULJUNK A HALÁLFÉLELEMTŐL? Szeretteim, a válasz erre az, hogy oda kell folyamodnunk ezért is, ahová kell fordulnunk mindenért, éspedig: AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSHOZ, mert nincs igazi szabadulás a halálfélelemtől, csak azáltal, ha felnézünk Arra, akinek halála a halál halálát képezi! A textusunk előtti igevers világosan sugallja ezt, amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztus emberré lett, „hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik, az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.”
13¶Nos, hogyan veszi el Krisztus tőlünk a haláltól való félelmet?
Először is, azáltal, hogy elveszi tőlünk a bűnt, mely a halál fullánkját képezi. Bűnbocsánatot nyerve halni meg, „elfogadottan ama Szerelmesben”, valójában nem is meghalás, hanem csak elköltözés e világból az Atyához!  Tulajdonképpen a meg nem bocsátott bűn az, mely nehézzé teszi, hogy fejünket a halálos ágy párnájára hajtsuk. De amikor a bűn megbocsáttatik, és tudjuk, hogy ez megtörtént, és tökéletes békénk van Istennel, úgy akár vágyódhatunk is az élet amaz utolsó estéjére, hogy elérkezzék már, s hogy levetkőzzünk, és elaludjunk Jézusban! 14¶Szeretteim, legyetek bizonyosak a bűnbocsánat felől – „igyekezzetek elhívatásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni”!  Nyerjetek bizonyosságot afelől, hogy Jézus Krisztus ezen szavai rátok is érvényesek: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki hisz Énbennem, örök élete van annak!”  Alapozzatok s nyugodjatok meg teljesen azon az Áldozaton, melyet Ő egyszer felajánlott a Kereszten, amikor teljes engesztelést végzett mindazokért, akik csak hisznek Benne! Értsétek meg, hogy Ő megmosott titeket az Ő vérében bűneitektől, és királyokká és papokká tett titeket Istennek, - és akkor nem tudom elképzelni, miként lehet továbbra is halálfélelem bennetek!

„Ha a bűnre bocsánatot nyertem, úgy biztonság a részem!
A halálnak nincs több fullánkja ezen kívül, érzem!
A törvény bár kárhoztató erőt kölcsönöz a bűnnek,
De Krisztus az én Megváltóm, halálával mindent megfizetett!”

15¶Továbbá, Krisztus megszabadított téged a halálfélelemtől azáltal, hogy megváltoztatta magát a halál természetét.  Tudjátok, mit mondott Mártának: „Aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” És a hívők sohasem halnak meg olyan értelemben, mint ahogy mások meghalnak.  Mások azért halnak meg, hogy elszenvedjék a bűn büntetését, de ami minket illet, érettünk azt a büntetést Krisztus elhordozta! Minden vétkünk s hamisságunk Őreá vettetett, és az azokért járó büntetést Ő mind elhordozta! A halál a Hívő számára nem büntetés, - hanem egy kibontakozás ez időleges állapotból egy másik, magasabb rendű állapotba, - azon burok széttörése, mely most még fogva tart minket!  A kötél elszakítását jelenti, mely a hajót a parthoz köti. A lánc eltávolítását, mely a sast a sziklához szorította. A halál felszabadít minket úgy, hogy szárnyalhatunk a fény és szeretet azon földjére, hol Jézus van, amint John Newton énekli –

„Képzeletem hiába erőlködik lefesteni
A halál utáni jelenetet,
A dicsőséget, mely körülveszi a szentet,
Amikor lelkét kileheli.
Egy gyönge sóhaj, s a bilincs széttörve!
Alig tudjuk kimondani: „Vége!”
S a készséges lélek máris 
Elfoglalja helyét a Trón közelébe’!”

16¶A halál a Hívő számára nem egy kivégzés – hanem ez az ő felszabadulása, a szolgaságból való felszabadulás, és az Isten dicsőségébe való bebocsáttatás! Krisztus elvette a halál félelmét azoktól, akik igazán ismerik Őt, azáltal, hogy biztosít minket arról, hogy lelkünk nem hal meg, és nem alszik ki (nem szűnik meg létezni). Egy éltető törvény van bennünk, amint Ő megmondta: „Mert én élek, ti is élni fogtok”. Utolsó ünnepélyes kijelentéseinek egyike ez volt: „Atyám, a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet!” Mi nem bánkódunk a Krisztusban elhunytakért úgy, mint akiknek nincsen reménységük, mert tudjuk, hogy ők örökre az Úrnál vannak! „A testből elköltöztek és az Úrnál vannak”, ez az Isteni Kijelentés mindazok felől, akik élő hit által Krisztus Jézusban vannak! Mivel tudjuk, hogy lelkünk sohasem hal meg, ezért nem félünk a lelkek világába belépni.
17¶Aztán, ott van a keresztyén hit ama vezértanítása, mely nem volt felfedve az embereknek annak teljességében Jézus eljöveteléig. A test feltámadásának tanát értem. Hisz emiatt van minden félelmünk; rothadás vár rá, földdé lesz és férgeknek jut örökségül; és igen nehéznek tűnik, hogy ezek a szemek, melyek látták a világosságot, vakságra jussanak a földben! Hogy ezek a kezek, melyek az Isten szolgálatában serénykedtek, tehetetlenül pihenjenek a sírban; s hogy ezek a végtagok, melyek a zarándok ösvényt rótták, nem lesznek képesek többé megmozdulni.   De bátorság, Hívő!  Tested fel fog támadni! Az meglehet, hogy földbe lesz helyezve, de a föld nem tarthatja fogva. A természet szava halálra szólít, de a Mindenható szava új életre kelt! Mert trombita fog szólni, és akkor a szentek testei feltámadnak, a csendes agyag porlepte ágyaiból az örökké tartó nap dicső birodalmára!  Ez a mi vigaszunk, hogy, miként Jézus Krisztus meghalt, és feltámadt a halálból, „úgy azokat is, akik Jézusban elaludtak, Isten előhozza, Ővele együtt”.  Nos, ha ilyen kettős vigasszal bírunk, lelkünk és testünk számára, mire lehetne még szükségünk?
18¶Ekként feltárta előttetek, hogy a halálfélelem legyőzésére Jézus Krisztusra kell nézzünk, látnunk kell Őt a kereszten, amint engesztelést végzett értünk; feltámadásában, feltámadva értünk; a dicsőségben, amint otthonunkat birtokba veszi és lefoglalja számunkra; és az Isten jobbján helyet készít nekünk;  minden hatalmat birtokolva, és úgy használva azt, hogy bennünket az Ő örök országába vigyen; s hamarosan visszajöjjön, az utolsó napok minden dicsőségével, hogy feltámassza övéit a halálból, hacsak nem lesznek élve az Ő eljövetelekor. Ő az, aki győzelmet vesz értünk a halálfélelmen! Ő az, akire kell folyton néznünk: „nézvén Jézusra!”. Szemeitek legyenek szüntelen ráfüggesztve, s akkor nem lesztek a halálfélelem foglyai.
II.
19¶És most, második fejezetként, nézzük meg, MIRŐL KELL GONDOLKOZZUNK, HOGY TOVÁBBI SEGÍTSÉGET NYERJÜNK E HALÁLFÉLELEM LEGYŐZÉSÉRE?
Először is, emlékezzünk arra, hogy ha meg kell halnunk, nem nagyobb dologra hívatunk annál, mint amit Jézus Krisztus is megtett előttünk. Amikor testem leszáll a sírba, nem az lesz a sírverem első lakója. A szentek milliárdjai voltak ott már előbb, és, mindenek felett a szentek Mestere és Ura ott aludt a sírban! Emlékeztek, hogy Jézus ott hagyta a keszkenőt összegöngyölítve, hogy a sírók használhassák könnyük felszárításában; de a gyolcs lepedők, melyekbe be volt göngyölve, együtt maradtak érintetlenül, úgy, hogy a mi utolsó ágyunk jól megvetett legyen, hogy utolsó hálószobánk kellékeinél ne legyen hiány! És ami ennél is több,

„A Jézus drága teste ott pihent,
és beillatosította azt a helyet lent.”
Hát nem olyan kell legyen a szolga, mint az ő Ura? Kívánhat-e többet? Ha a Király maga ezt az utat járta, úgy az Ő testőrei, katonái, társai félve vonakodnának ugyanazon ösvényen végigmenni? Nem, szeretteim! Amint követitek a Megfeszített nyomát az arimathiai József sírjához, ti magatok biztonságban járhattok ott! Ha a nyáj lábnyomai gyakran bátorítottak bennünket, mennyivel inkább a Pásztor nyomdokai! Ezért hát, hívők, ne féljetek meghalni, mert Jézus is meghalt!
20¶És emlékezzetek arra is, hogy a halál nem választ el minket a Krisztus szerelmétől, sem magától Krisztustól.  Ő velünk van most, és velünk lesz akkor is; és a halál után vele leszünk mindenkor, örökre! Ő szeret minket most, és szeretni fog holnap, szeretni fog egész életünkben, szeretni fog a halálban, és szeretni fog egy örökkévalóságon át! Ezt az igazságot hirdette Pál, amikor ezt írta: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Isten szerelmétől, mely a mi Urunkban, Krisztus Jézusban van.” Aztán azt írja a keresztyén birtokának egyik leltározásakor: „Akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők: minden a tiétek”; így hát a halál is a tietek, ha ti Krisztus Jézusban vagytok.  Ha a halál fájdalmai elválaszthatnák a Krisztus misztikus testét az ő Fejüktől, akkor valóban halál lenne! Ha a gyászos szomorúság éket vernek a Jézus szíve és az Ő választottainak szíve közé, akkor méltán retteghetnénk a haláltól. De nem így van. Ha a halál valami különbséget eszközöl számunkra, akkor az csak annyi, hogy a kötelék, mely most egyesít minket Krisztussal, még erősebbé válik, és a Krisztus kinyilatkoztatása még ragyogóbb lesz, és Jézus még közelebb és még drágább lesz számunkra e földről való eltávozásunk után, mint ahogy volt valaha is azelőtt. „Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!”
21¶Továbbá, emlékezzünk, hogy a halál nem fog elválasztani minket összes barátainktól sem. Elveszi a feleséget a férjétől, és a gyermeket az édesanyától, és magunk mögött kell hagynunk sokakat, kik bajtársaink voltak az élet harcaiban. De különösen részedre, ki már öregszel, egy igen vigasztaló gondolat kell legyen az, hogy talán legjobb barátaid többnyire immár átkeltek a folyón. Ha összeszámlálnád azokat, akik gyermekségedtől fogva drágák voltak neked, úgy találod, hogy többségük már előtted átkeltek, amint te előrehaladtál éveidben. És vannak ott fenn némelyek, -  természetesen jó messze Urunk mögött – akik a legdrágább barátaink közt lesznek, akiket csak szeretnénk meglátni odaát. Az anya megtalálja csecsemőjét, aki egy rövid időre kezére bízatott, és aztán elragadtatott a mennybe, - ott fogja látni biztonságban a parton! És a nagyszülők, meg a szülők, és testvérek, nővérek, és sok-sok gyülekezeti tag, akikkel közösségben együtt mentünk az Úr házába, mind-mind ott lesznek, készen állva, hogy üdvözöljenek minket, amikor mi, mint új érkezők belépünk a mennyei városba. Ne emésszen hát a halálfélelem a lenti szeretteitektől való elválás miatt, hanem inkább örvendeztessétek szíveteket a fenti barátaitokkal való áldott viszontlátás és egyesülés biztos kilátásával. Meglehet, hogy bánattal tölt el, hogy egyeseket hátra kell hagynotok, de gondoljatok az előrement szeretteitekre, és ujjongjon szívetek amikor arra gondoltok, hogy „az elsőszülöttek seregéhez fogunk járulni a mennyben, akiknek nevei fel vannak írva az élet könyvében”. Újra mondom, „Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!”
22¶Aztán, úgy hiszem, a halálfélelemnek el kell távoznia tőlünk, amikor megfontoljuk, hogy elköltözésünk egy kegyelmes válasz lesz számos eddig elmondott imádságunkra. Nem vagyok biztos, hogy mindig helyesen tesszük-e, amikor ilyen szavakkal énekelünk mint –
„Atyám, vágyom, sóvárgom látni a Te lakhelyed...”
Én emlékszem egy prédikátorra, egy idős barátomra, aki egy vasárnap reggel felment a szószékre, és elolvasta ezt az énekverset:
„Atyám! úgy sóvárgom látni mennyei házadat,
Kívánom itt hagyni már földi sátramat,
Trónodhoz űz a vágyam,
Én Istenem, Uram!
S amint kimondta e szavakat, leült a székre, hátrahanyatlott, és elment, hogy örökre Istenével legyen! Ne merészeljünk mondani, vagy énekelni ilyen szavakat, csak akkor, ha teljes szívvel fel vagyunk készülve egy ilyen hirtelen változásra, mint ami bekövetkezett az én idős barátomnál. – 23¶De, testvéreim, milyen gyakran imádkozunk azért, hogy megszabaduljunk a próbáktól! Nos, akkor megszabadulunk tőlük! – Milyen gyakran könyörgünk, hogy megszabaduljunk a bűntől! Akkor szabadulást nyerünk tőle! -  Mennyit imádkoztunk azért, hogy megszabadítassunk a kísértéstől! és akkor ennek is vége lesz! – Sokszor kértük, hogy válhassunk Jézushoz hasonlóvá; és akkor ez is valóság lesz! – Imádkoztunk hogy tisztább látást nyerjünk felőle; hát akkor ezt is megnyerjük! – Szinte minden kérésünk, (kivéve ezt, hogy „Az egész föld legyen teljes a te dicsőségeddel”), lényegében nem fejez ki többet,  mintha ezt mondanánk „Hadd lehessünk ott, ahol Te vagy!” - És halálunk által fogja az Úr megválaszolni imáinkat. Amikor csókot lehel ajkunkra az Ő kedves ajkaival, lelkünket foglyul ejti, és ott találjuk magunkat, ahol örökké teljes fényben szemlélhetjük áldott dicsőségét!  Nos, ha a halál az igazi válasz imáitokra, akkor miért kellene rettegnetek tőle?
24¶Emlékezzetek arra is, hogy a halál különleges vigasztalások kíséretében jelenik meg. Emlékszem nagyapám egy prédikációjára, mely serdülőkoromban emlékezetembe vésődött, és most is frissen él bennem. A textusra nem emlékszem, de a tárgya ez volt: „Kegyelem a szükség idején.” És az első rész végén az tisztelt öregember ezt mondta: „De van egy fajta kegyelem, amire nincs szükségetek”.  Aztán végigment a második fejezeten, feltárt egy másik kegyelmet, és újra azt mondta: „De van egy fajta kegyelem, amire nektek nincs szükségetek!”  Volt öt, vagy hat pontja beszédének, de mindegyik végén ezt mondta: „Van egy féle kegyelem, amire nincs szükségetek.”  Mind elkezdtük találgatni, vajon mit akart ezzel mondani; s végül ezzel a megjegyzéssel fejezte be beszédét: „Nincs szükségetek a meghalás kegyelmére, míg a meghalás pillanata el nem érkezik”.  Nagy igazság volt ebben a megállapításban. Mondhatom magamnak: „Érzem-e most, hogy meg tudnék halni békésen, vagy épp diadalmasan?” Feltehetem a kérdést, ha akarom, de nem lenne becsületes kérdés, mert még nem hivattam arra, hogy meghaljak. Mégis, a tapasztalat és mások megfigyelése rávezetett, hogy higgyem, hogy az a rendkívüli kegyelem általában csak az utolsó órában adatik meg a hívőknek. 25¶Tanúja voltam sokszor, hogy akkor a félénk sokkal bátrabbá válik a legerősebbnél; láttam, hogy a visszahúzódó merészebb lett a bátornál is; és ismerek egyeseket, akik, bár csaknem némáknak tűntek előbb, páratlan világossággal tettek bizonyságot!  És láttam olyanokat, akiknek arcuk természetfeletti örömtől sugárzott, akik előbb a kételkedők és remegők közt tűntek fel a Krisztus családjában. Valóban, azokban a pillanatokban Krisztusról sokkal világosabb kinyilatkoztatások, különleges felfedezések, jelenlétének mélyebb megtapasztalásai, a tőle áradó szeretet mélyebb kiáradásai, dicsőségének még ragyogóbb feltárulásai adatnak nekünk, mint amit valaha is átéltünk azelőtt. 26¶Amikor a test erős, gyakran olyan, mint egy vastag fal, mely kizárja a világosságot. De amikor eljön a betegség, és megrázza bérelt lakásunkat, nagy hasadásokat, repedéseket csinál a falon és tetőn, és ezeken a repedéseken a világosság beözönlik sokkal jobban, mint azelőtt. Én sohasem tudok már kételkedni szent hitünk igazsága felől, vagy megtagadni a vallás valóságát, miután oly sokszor tanúként álltam az Úr gyermekeinek halálos ágyánál.  27¶Beszélhetek nektek egy testvérnőről, aki épp ezen a héten halt meg, s aki sokáig tagja volt e gyülekezetnek. Nem volt már tudatánál utolsó óráiban. De mielőtt eszméletlen állapotba került, bizonyára nagy öröm lett volna mindegyikőtök számára látni őt. Szinte szünet nélkül kérte mellette levő barátait, hogy énekeljenek neki ilyen énekeket, mint
„Bizton a Jézus karján...”
Ameddig tehette, ő is énekelt a többiekkel, az övéket felülmúló örömmel, az ének valódi átélésével; mert a többieket bánat fogta el a gondolatra, hogy elveszítenek valakit, akit szerettek, de ő sugárzott az örömtől abban a tudatban, hogy hamarosan látni fogja Azt, akit lelke oly erősen szeretett. – 28¶Úgy hiszem, az életben nincs olyan öröm, mely az elköltöző hívők örömével felérne! Ellátogathattok a bolondok odúiba, ha akartok, és öröm után nézhettek ott, de nem találtok olyan örömet, ami méltó lenne a birtoklásra. Elmehettek a királyok palotáiba, elmehettek a mennyegzői termekbe, mehettek oda, ahol egészség, erő, hírnév, és hatalom szítja a világi vigasságot, de mégsem találtok olyan mély, erőteljes örömet sehol, mint amilyet találni fogtok abban a szobában, ahol a halálveríték van a hívő homlokán, de a menny dicsősége fénylik már arcán. Hallottam egyeseket, kik azt mondták, hogy érdemes volt élni már csak azért az örömért is, ami a halál szélén éreznek; ezért nincs oka egy keresztyénnek a haláltól félni, ha ilyen dicső tapasztalat vár rá.
29¶De nem is annyira a meghalás öröme az, ami képes megvigasztalni minket, mint inkább az élet, ami a halál után vár ránk.  Én nem szeretem, amikor a testvérek ez igének csak az első részét idézik, s elhagyják a második felét: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek. - De nekünk az Isten kijelentette az Ő Lelke által. Mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Isten mélységeit is.” A keresztyének tudják, hogy van egy kibeszélhetetlen és örök öröm, ami osztályrészük lesz nemsokára, mihelyt eltávoznak e világból, hogy az Atyánál legyenek! Joggal énekeljük már most: -
„Gátolhatják bár kételyek s veszélyek haladásomat,
Csak egyre édesebbé teszik a mennyet, ha bevégzem utamat:
Jöjjön öröm, vagy bánat, s történjék bármi velem,
Egy óra Istenemmel, kárpótlást ad majd mindenért a mennyben!”
30¶Milyen benyomást fog nyújtani, s milyen érzelmeket fog kelteni az első óra a mennyben? Nem próbálom lefesteni, rátok hagyom, hogy elképzeljétek. De milyen érzés fog eltölteni, amikor megértitek, hogy nem csak egy órára, vagy egy napra, vagy épp hetven esztendőre lesztek ott, hanem örökkön örökké! Arról, aki győz, azt mondja Krisztus, hogy „Többé onnan ki nem jő!”, áldott és boldog lesz örökkön örökké az Ő Ura jelenlétében. Az igazak elmennek majd „az örök életre”. Vedd el ezt a szót „örök”, és ezzel elvetted mindenünket; de amíg ez megmarad, a mennyei boldogság olyan tény, mely örökkön örökké fog tartani!
31¶Nem tudok most részletesen sokat szólni mindezekről, de kérem s buzdítom Isten minden egyes gyermekét, hogy elmélkedjenek sokat e vigasztaló tárgyakon: s akkor, bizonyára segítséget nyernek a halálfélelem legyőzésére.
III.
32¶És most, harmadszor, fontoljuk meg, MIT KELL TENNÜNK, - éppúgy, amint láttuk, hogy miről kell gondolkodjunk - ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY LEGYŐZHESSÜK A HALÁLFÉLELMET?
Azt mondanám először is, hogy haljunk meg minden nap! „Mindennap halál révén állok”, - mondta Pál apostol. Az az ember, aki a maghalást minden nap gyakorolja, aki annak mintegy főpróbáját minden nap elvégzi, annak nem kell félnie a valóságtól, amikor az bekövetkezik.  33¶Bölcsen tesszük, ha gyakran beszélünk utolsó óránkról, ha megbarátkozunk e világból való eltávozás gondolatával. Minden este, amikor ágyba térünk, újra át kellene gondolnunk a halált. Letesszük ruháinkat éjszakára éppúgy, mint ahogy le fogjuk tenni testünket a halálban.  Szeretem ezt a hasonlatot, különösen szombat estére alkalmazva, mert akkor levetjük hétköznapi munkás ruháinkat, és félretesszük, s elalszunk. És aztán, reggel, ott van vasárnapi öltönyünk elkészítve számunkra; s micsoda csodálatos vasárnapi öltözetet kapunk, amikor felserkenünk reggel a mennyben, és felöltözünk „fehér finom gyolcsba: tiszta és fehér” lesz az, mely „a szentek igazságos cselekedete”.  Tehát, halljunk meg naponta, testvéreim; legyen szokásunkká ennek gyakorlása.  34¶Emlékszem egy idős keresztyén hölgyre, akinek szokása volt mondogatni, hogy belemártotta lábait a halál Jordánjába minden reggel, mielőtt hálószobáját elhagyta, úgyhogy nem érte váratlanul a hívás, amikor tényleg felszólíttatott azon átmenni, mert annyira hozzászokott már a „mindennapi meghaláshoz”.
35¶A következő tanács, amit adok számotokra, az, hogy tartsatok mindent lazán ezen a földön! Sok birtokkal, és barátokkal rendelkeztek? Vigyázzatok, hogy ne kapaszkodjatok túl szorosan beléjük, mert ott van a veszély, mely mindet érinti. Amint valaki egyszer megjegyezte egy gazdag embernek, aki őt elvezette parkjaiba és szebbnél szebb kertjeibe: „Ó, uram, ezek olyan dolgok, amelyek nehézzé teszik az embernek a meghalást.”  A szegénynek kevese van, amit maga után hagyhat; s amikor elmegy, nem emészti olyan bánat, mint ami a telhetetlen harácsoló gazdagot elfogja, vagy azt az embert, aki földjeihez földeket szerzett, gazdaságához újabb gazdaságot, míg magának tudhatta az egész földet azon a vidéken, ahol élt. „Itt kell hagynom? Itt kell hagynom?” – hangzott gyakran a fösvény kiáltozása, amint próbálta erszényét haldokló ujjaival szorosan tartani. Ó, szeretett testvérem, tarts mindent csak lazán! 36¶Ne feledd, egy haldokló világban vagy, és körülötted minden olyan, mint te, árnyszerű és múlandó!  Ne rakj fészket itt úgy, mintha örökre itt maradnál! Mi úgy kell élnünk e világon, mint utasok egy fogadóban. Volt egy jó püspök, aki azt mondta, hogy szeretne egy fogadóban meghalni, mert úgy érezte, az lenne a legmegfelelőbb körülmény, úgy szó szerint, mint lelki értelemben; és valóban, ez az a lelkület, melyben a keresztyéneknek élniük kell itten. Az ember egy éjszakát eltölteni megy egy fogadóba; nem emészti magát, ha a szoba nem teljesen az ő ízlése szerinti, mert reggel úgy is elhagyja. Te is, hívő testvérem, csak egy fogadóban vagy itt, ne emésztődj hát az itteni kellemetlenségekért, melyek reggel úgyis itt hagyod, és alapozhatsz rá, hogy Atyád hintaja az ajtónál lesz a megfelelő időben, ezért hát csomagolj össze, s mindennel légy kész a távozásra. Ne vásárolj össze minden felesleges holmit, mert nem viheted úgyse magaddal. Érd be kevéssel, és légy készen minden tekintetben! - 37¶És nagyon jól teszed, ha amennyit csak tudsz, előre küldesz magad előtt. Valaki azt mondta a minap, hogy a legjobb utazási mód szerinte az, ha minden csomagodat előre küldöd egy poggyászkocsiban, s aztán te magad egy első osztályú gyorsvonaton utazol kényelmesen. Aztán megmagyarázta, hogy úgy érti, hogy amennyit csak tudsz, adnod kell a szegényeknek és Isten gyülekezetének, és így előre küldöd a poggyászkocsin. 38¶ „Amit elköltöttem, az már elfogyasztottam” – mondta valaki – „amit megtartottam, azt elvesztettem; de amit másoknak adtam, az ma is megvan”; és valóban így van, amikor a hívők meghalnak.  Továbbra is övék, amit Istennek és az Ő szegényeinek adtak, „de kiéi lesznek amiket hátrahagynak?” Talán valami hálátlan örökös fogja vétkesen elpazarolni.
39¶Gyakran elgondolkozom a gazdag ember temetése s a szegény ember temetése közötti különbségen. Miről gondolkoznak a fösvény fiai és leányai? Legfőbb gondjuk az, hogy idejében hazaérjenek, hogy hallhassák a végrendelkezés felolvasását.  De amikor a szegény meghal, egészen más a helyzet. Ott van lánya, Janka, ki dolgozni van. Hozzájárul valamivel a temetés költségeihez. Aztán ott van a fia, Jani, kinek felesége és négy vagy öt gyereke van, de megszorítja magát, és ő is hozzájárul valamivel. A gyerekek mind tesznek valamit, hogy egymást segítsék. És őszinte könnyeket ejtenek a szegény öregemberért, mert semmijük sincs, amit nyerhetnének az ő eltávozásán; s az ő temetésén való szomorúság valódi és igaz lesz.  De legyél akár gazdag akár szegény e világ javait illetőleg, arra legyen gondod, hogy azok között légy, kik „lélekben szegények, mert övék a mennyeknek országa”.
40¶De főképpen úgy lehet legyőzni a halálfélelmet, hogy erősen hiszel Uradban. Tapasztalni fogjátok, hogy hitetek erősödésével arányosan, a haláltól való félelmetek gyengül s eltűnik; és amint hitetek újra gyenge lesz, a félelem megint trónra ül.  Tudatosítsd magadban, hogy Krisztus a te Üdvözítőd, aki szeret téged, és önmagát adta érted, és megmentett téged örök szabadítással!  Vedd komolyan, hogy nevedet markaiba metszette, sőt, mi több, szívébe véste azt! Emlékezz, hogy még ha egy anya elfeledkezne is csecsemőjéről, Urad sohasem felejt el téged; s hogy Ő mondta: „Nem hagylak el, és el sem távozom tőled”, s akkor képes leszel így szólni: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy; a te botod és vessződ vigasztalnak engem”.
41¶Egy következő dolog, aminek gyakorlására buzdítlak titeket, hogy járjatok szoros közösségben Istennel. Nem vehet erőt rajtatok a haláltól való félelem, miközben Vele jártok.   Emlékeztek, volt egy ember, ki nem halt meg soha, és ez azért volt lehetséges, mert Istennel járt. Ha valaki szeretné elkerülni a halál minden rettenetét, annak Énók ösvényét kell végigjárnia. Ez az egyetlen út a természetes félelmek fölé emelkedni, melyek folyton ránk telepszenek.
42¶Aztán, hogy megszabadulj a halálfélelemtől, arra serkentelek, hogy szolgálj Istennek mindennap, teljes erődből. Úgy élj minden egyes napot, mintha utolsó napod lenne! Ha valamely keresztyén tudná, hogy csak egy napja van hátra, micsoda munkát sűrítene bele abba az egy napba! Tedd hát ezt minden nap, mert bármely este, amikor álomra hajtod fejed, talán utoljára teszed ezt e földön. Sűríts bele minden napba annyi szolgálatot, amennyit csak tudsz! Élj rövid távon, gyors ütemben! Szolgáld az Urat teljes szívvel, elmével, lélekkel és erővel, és igyekezz minden egyes nap teljes munkanapot nyerni! 43¶A minap egy költemény akadt a kezembe, ami igen mély hatást tett rám. Kíváncsi vagyok, vajon rátok is hatni fog úgy, mint rám, most, hogy olvasni fogom: -

„Munkám immár kész; lefekszem, hogy meghaljak;
Fáradtan, az úttól meggyötörten áhítom a nyugalmat.
Drága Uram, szólj csak egy szót, és én megyek,
Hogy, mint galamb a fészkén, kebleden pihenjek.”

„Még nem, gyermekem! még várnod kell egy keveset,
Szükségem van vigyázó imádra a dicsőség kapuja mellett.”

„De Uram, nincs már erőm vigyázni és imádkozni,
Lelkem meggémberedett, és látásom gyengíti,
És csak szomorítani fogom éber szereteted, mint azok,
Akik a kertben elaludtak, miközben a te hited virrasztott!”

„De gyermekem, szükségem van gyengeségedre, minden órában,
Hogy bebizonyítsam, a te erőtlenségedben erő van!”

„Ó, nem magamért sóhajtok, hanem szeretteimért,
Akik értem emésztődnek, s vesztik éltük üdeségét,
És gyöngéden, türelemmel, zúgolódás nélkül, némán
Elvesztik minden örömüket az én sötét szobámban állván!”

„Elég legyen, gyerekem! Akarom, hogy ott legyenek nálad,
Hisz ágyad körül tulajdonképpen nekem szolgálnak.”

„Jól van, drága Mester, úgy legyen, Ámen!
Nem ejtek több zokszót, s nem ellenkezem,
Csak végezd el bennem munkádat, s a végén, ott,
Ha hazahívsz, engedd, hadd szóljak: „Itt vagyok!”

„Gyermekem, a jel, melyre vártam, immár megjelent:
Munkád készen áll, most már várlak a mennybe, fent!”

44¶Nagyon szeretem Whitefield úrnak azt a mondását, mit az előbb idéztem: „Próbálom minden dolgomat oly rendben tartani, hogy bármikor halnék is meg, azok ne okozzanak problémát az utánam következőknek”. S olyan aprólékos volt ebben a szokásában, hogy nem volt hajlandó nyugovóra térni, ha csak egy pár kesztyűje is nem volt a helyére téve. És én is szeretem tudni s érezni, hogy amennyire csak lehetséges minden dolgom rendben van. 45¶Nem csodálom, hogy egyes keresztyének félnének most meghalni, mert rádöbbennek, hogy nem írták meg végrendeletüket.  Bármennyire közönségesnek tűnik is előttetek ez, mégis, igen fontos dolog, mert rettenetes dolog egy ember számára hirtelen elköltözni, és ahelyett, hogy Istenéhez való eltávozásra gondolhatna, ügyvédért kell küldjön, és amikor értelme alig kész már ilyesmire, arról kell gondolkozzon, hogy mi legyen feleségével, meg gyermekeivel, és másokkal, akiket segíteni kíván. Ezt a dolgot tisztázzátok amilyen hamar csak tudjátok, és minden mást is, ami figyelmet igényel, hogy aztán elmondhassátok: „Itt vagyok, készen, akárcsak egy utas a vasútállomáson, csomagjaim mind rendben vannak, és csak arra várok, hogy belépjek a kocsiba, és mehetek.” Boldog ember az, aki ilyen felkészült állapotban van, mert nem kell a haláltól félnie.
46¶És, testvéreim, ha szeretnétek megszabadulni a halálfélelemtől, az én utolsó tanácsom az, hogy használjátok gyakran a teleszkópot! Nézzetek vele messzire, az örökkévaló halmok felé, ahol mennyei örökségetek fekszik, mert mindaz a dicsőség, amivel Krisztus az Atyánál bír, a tietek!  A trónon fogtok ülni, miképpen Ő is Atyja trónján ül. Meg fogtok koronáztatni, amint Ő is megkoronáztatott!  Nézzetek hát túl a párán és ködön, e fagyon és havon túl, arra a földre, ahol a nap többé nem megy le, és a ti szomorúságtok napjainak örökre vége lesz! Örvendezzen lelketek azon, hogy amint Jézussal egyek vagytok, úgy hit által máris birtokoljátok a földet, melyen nem lesz többé részetek fájdalomban, próbában, bűnben, vagy halálban! 
47¶Boldog ember az, akinek ilyen áldott helye van, ahová mehet, amikor meghal. De attól félek, hogy vannak itt egyesek, akik előtt nincs ilyen remény, s nem rendelkeznek ilyen kilátással.  Az ő számukra elismétlek egy egyszerű történetet, amit már ezelőtt egyeseknek elmondtam. 48¶Hallottam egy bizonyos királyról, akinek volt egy bohóca, vagy udvari bolondja, aki mókázásokkal szórakoztatta, amint a királyok szoktak ilyet tartani.  De ez a „bolond” nem volt bolond, nagyon is értelmes volt, és bölcsességet nyert az örökkévaló dolgok felől. Egy napon, amikor nagyszerű tetszést aratott a király előtt, őfelsége megajándékozta egy pálcával, ezt mondva: „Tamás, itt van e pálca, tartsd meg mindaddig, amíg magadnál nagyobb bolondra találsz, és akkor add oda neki”. Egy napon aztán őfelsége rosszul lett, és megtudták, hogy meg fog halni, és sokan mentek meglátogatni, és Tamás is elment. Így szólt: „Mi a helyzet, Felség?” „Elmegyek, Tamás, hamarosan indulok...” „Hová mész?”- kérdezte Tamás.  „Attól tartok, egy igen hosszú útra...” – mondta a király. „És visszatérsz onnan, Felség?” „Nem, Tamás”.  „Tehát elmész, és hosszú ideig időzöl ott?” „Örökké”- mondta a király. „Feltételezem, hogy Felségednek van már odaát egy palotája.” „Nincs.” „De, gondolom, Felséged gondoskodott mindenről, amire csak szüksége lehet, ha ilyen hosszú útra indul, és sohasem tér vissza onnan. Gondolom, sok javait előre küldte, és ugye beszerzett mindent előre?” „Nem, Tamás, - szólt a király -, nem tettem semmi előkészületet.” „Nos, Felség, itt a pálcád, vedd vissza, mert nagyobb bolond vagy nálamnál!” – És ha van itt egy ember, aki nem készült még fel az örökkévalóságra, akinek nincs hajléka, maradandó háza, nincs kincse, sem Barátja, Ügyvédje, Segítője odaát, az ilyen óriási bolond, legyen bár akárki! Az Úr adjon annak a bolondnak egy kis értelmet, és vezesse rá, hogy bevallja ostobaságát, és nézzen Jézusra, aki a Megváltó, Barát, és a Menny, Minden egy személyben!   Isten áldjon meg titeket Krisztusért!
 Ámen.
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #2 Dátum: 2013. Október 11. - 22:09:21 »
„Megkísértettek (kísértést szenvedtek)”

C. H. Spurgeon 1528. prédikációja

Elhangzott 1880 március 14-én, vasárnap reggel, Londonban
   
Fordította: Borzási Sándor, 2011

felolvasva:
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet


Alapige: Zsid 11,37
„...Megkísértettek...”


1A múlt vasárnap egy hívő ember portréját próbáltam megrajzolni, amint Isten nyomdokában lépdel, s kitart Isten útján mindvégig. Ezen a reggelen azt fogjuk kimutatni, hogy milyen körülmények között formálódnak s jönnek létre az ilyen hívő emberek.  Meg fogjuk látni, hogy nem a kényelem védettségében nevekedtek, hanem az ellenállások viharai közt születtek, fejlődtek és jutottak érettségre. Újra látni fogjuk „a liliomot a tövisek között”.  2¶ A kegyes jellemek, melyekről a Szentírásban olvasunk, nem kedvező körülmények által jöttek létre. Nem helyzetüknek, vagy koruknak köszönhetik, hogy jellemüket kiformálták. Hitük nem a gondviselés gyöngéd bánásmódja folytán született, nem lettek óvóhelyre téve, mint a szobavirágok, melyek nem bírják a fagyot. Inkább azt mondhatjuk, hogy azáltal lettek megedződve, hogy a tél kemény fagya végigsöpört rajtuk.  Ők a béke harcosai voltak; zarándokok, teljes fegyverzetben, kik sohasem vettek szabadságot, hanem folyton óriásokkal és sárkányokkal mérkőztek. Bárhogy is vegyék mások játéknak az életet, a szentek valóságos, komoly dolognak találták azt. Ösvényük nem egyszerű parádé volt csupán, hanem igen zord körülmények és szörnyű veszélyek szorongatták őket: „megköveztettek, szétfűrészeltettek, kardélre hányattak.” 3¶ S az ellenállás egyik formája képezi ma reggeli tárgyunkat, mellyel megütköztek: „megkísértettek”.
4Ne feledjétek, hogy a kegyes ember vezérelve a hit, s e fejezet szerint a hit az az erő, mely által merész tetteket véghezvittek és nagy szenvedéseket kiálltak. 5¶ Úgy tűnik, hogy az egész világ fegyverbe száll a hit embere ellen.  Ismáel, az emberi erő gyermeke, csúfolja Izsákot, ki az ígéret szerint, a hit ereje által született. Mégis, a hit képes minden támadást elviselni, sőt virágozni alattuk, akárcsak az izraeliták Egyiptomban az elnyomás alatt még inkább szaporodtak. 6¶ A hívők szenvedései, melyeket Pál említ, igen változatosak és rendkívül erősek. S ez, amellyel most foglalkozunk, egyike azoknak: „megkísértettek”.  7¶ A éles kőfegyver, vagy kard, vagy fűrész, a halálukat kereső gonoszságot elégítette ki; de az őket ért kísértések egy még körmönfontabb gyűlölet kielégítésére szolgáltak, mely jellemüket és hitüket igyekezett átszúrni. A kísértésben ott van a lélek számára mindaz a halálos csapás, mellyel a mészároló fegyver sújtja a testet. 8¶ És áldott tudat észrevenni, hogy a hívők ezt a veszélyt is túlélték.  A szitoközön üvöltött ellenük, s ők Istenbe vetett szilárd bizalommal megállták helyüket; nem söpörte el őket az ár, s nem merültek el a vízözönben.
9Amint ez egyetlen ellenállási formát tárgyalom, hogy „megkísértettek”, sokkal több gyakorlati dolgot leszek képes mondani, mintha arról prédikálnék, hogy „megköveztettek”, vagy „szétfűrészeltettek”; mert ezek a dolgok csak némelykor történtek, de ez a följegyzés, hogy „megkísértettek”, mindannyiunk esetében ismétlődik, s különösen tinálatok, kik nemrég indultatok el a mennyei zarándokútra.  10¶ Elég messze értetek már ahhoz, hogy felfedezzétek, hogy sohasem juthatnátok a mennybe, ha a Sátán képes lenne azt megakadályozni, és nem maradhatnátok keresztyének semmiképpen, ha e világ emberei leverhetnének benneteket.  Kísértést szenvedtek: bárcsak a gyakorlati ige, amit most el fogok mondani, a Szentlélek erejével mélyen hatna rátok s vigasztalást és segítséget nyernétek általa.

I.
11Először felhívom figyelmeteket az előttünk levő ÁLLÍTÁS ÁLTALÁNOS IGAZSÁGÁRA.  Nem igaz, hogy minden hívő megkorbácsoltatott, sem hogy mindannyian bebörtönöztettek, sem hogy mind kardélre hányattak, de valóban igaz, hogy a bizonyságoknak egész fellege megkísértetett.  12¶ A „kísértés” szó két jelentést hordoz: mindenekelőtt, jelenti a megpróbálást vagy megsanyargatást; és másodszor, a bűnre csábítást, vagy rászedést.
13Az első értelemben kísértette meg Isten Ábrahámot, vagyis, megpróbálta őt, és ezt teszi minden gyermekével, ki népéhez tartozik. 14¶ Istennek volt egy bűn nélküli fia, de próba nélküli fia sohasem volt. „Melyik fiú az, akit meg nem fenyít az Atya?” „Amelyben mindannyian részesedtek,” mondja Pál, amikor a fenyítésről beszél. „Mert akit szeret az Úr, megfenyíti, mint az atya az ő fiát, akit kedvel.”  Az ő választottjai érezni fogják az megtisztító tüzet, mert mindegyikükről kijelenti: „Elválasztottalak téged a nyomorúság kemencéjében”. 15¶ Krisztus nyájának minden egyes tagja magán viseli ez egyéni ismérvet: a próbatétel keresztjét Isten mindnyájukra ráhelyezi. „Mindazok, akik kegyesen kívánnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” „E világban nyomorúságtok lesz.” 16¶ Úgy hiszem, sok lovat sántára kellene lovagolnotok, mielőtt találnátok nekem egy embert, aki sohasem ismert nyomorúságot, és széltében-hosszában kellene keresnetek: mert „nyomorúságra születik az ember, miként felfelé szállnak a parázs szikrái”. De garantálom nektek, hogy e csodálatos próba-mentes ember oly idegen Istentől, akárcsak a nyomorúságtól.  17¶ Isten választottjainak szent közösségében nem tudtok találni egyetlen lelket sem, akit az Úr valamilyen módon, vagy valamilyen időben ne sújtott volna az ő szeretetében.  18¶ Ezért hát ne tartsátok valami különös dolognak, szeretett testvéreim, ha keresztet kell hordoznotok. Ne rugódozzatok az ösztöke ellen, mintha valami szokatlan szenvedésben lenne részetek, amikor a Úr a gyász és bánat ösztökéjével érint titeket.   A sok közé tartoztok, ama számos nemes lelkek közé, kik a tieteknél sokkal nehezebb terheket viselnek. 19¶ Ne irigykedjetek hát senkire, hanem minden hívő iránt testvéri lelkülettel legyetek, mert ők úgyszintén „megkísértettek”.
20Ami a „megkísértés” másik jelentését illeti, a rosszabbat és keményebbet, ebben az értelemben is, az állítás egyetemesen igaz. Isten minden gyermeke kísértve volt a bűnre. 21¶ A Sátán mihelyt észreveszi Isten újjászületett gyermekét, szívében megtisztulva minden szennytől, azonnal arra törekszik, hogy ha csak lehet, megrontsa a Szentlélek munkáját, tönkretegye a hívő boldogságát, s meggyengítse hasznosságát, azáltal, hogy bűnre vezeti őt. 22¶ A levegőbeli hatalmasság fejedelme, bár nem lehet mindenütt jelen magában, alattvalói seregét úgy rendezi, hogy szinte mindenütt jelenlevők legyenek, hogy minden fordulónál kísértsenek minket, és közülünk egyesek igen tüzes kísértést szenvedjenek.  23¶ Jaj annak az embernek, akit maga a főellenség vesz célba, ha nem marad meg az Úr Jézussal való közösségben. Ha az Úr eltávozik a hívőtől, nehéz sorsra jut, amikor maga Appolion száll szembe vele halálos mérkőzésben. 24¶ Az ellenfél erősebb és agyafúrtabb nálunknál, s hacsak az Úr be nem fedezné fejünket a harc napján, tüzes nyilait túl retteneteseknek találnánk.  25¶ Ez, mégis, bizonyos értelemben vigasztaló, hogy minden hívő jelenleg Isten oldalán párbajt vív az ördöggel. Isten egyetlen hívőt sem hagyott zaklatás nélkül: „megkísértettek”.
26És nem is csak a Sátán egyedül az, aki kísérti a szenteket. ¶ A világ mindig kísérti Isten népét, és nincs olyan élethelyzet, mely veszélytől mentes lenne. Egy láztól gyötört ember arról álmodik, hogy ha egy másik ágyba helyeznék, jobban érezné magát: de ez csak álom. Ide-oda hánykolódik párnáin, de amint Watts helyesen mondja,
„Igen gyenge vigasz az nekünk,
Ha csak helyet cserélhetünk,
de továbbra is megmarad sebünk.”
27E halállal teljes életben megváltoztathatjuk helyzetünket, de sohasem zárhatjuk el magunkat a kísértéstől.  ¶ A kísértések ott vannak a királyoknál, trónjaikon, és a parasztokkal is, a barázda mellett: jelentkeznek a bőséggel, éppúgy, mint a szükséggel. Fakadhatnak sikerből, éppúgy, mint kudarcból.  Akár göröngyös, akár sima is utunk, könnyen megiszamodunk, ha egy láthatatlan kéz fel nem tart bennünket. Ez mindenkire igaz, akik előttünk jártak: „megkísértettek”.
28Olykor Isten gondviselése megengedi, hogy a hatalomban lévők nagy kísértő erőt fejtsenek ki. Így volt ez a hajdankor szentjeivel: a hatalmon levők úgy tekintették őket, mint vágójuhokat. A zsinagógavezetők, s a fejedelmek, kormányzók és császárok szembehelyezkedtek Istennel és az Ő Krisztusával, s akik a uralom gyeplőit tartották kezükben, elhatározták, hogy levetik igáját nyakukról, s mindenestől kiirtják az Ő népét. A fejedelmek és hatalmasságok készséges kiszolgálóivá váltak a Sátánnak, fenyegetve és megvesztegetni próbálva azokat, akik felkarolták a hitet. 29¶ Ami az állam részéről a nyílt, törvényes üldöztetést illeti, mi áldott módon mentesek vagyunk tőle. De azokról, akik a mártírok napjaiban magasan hordozták a kereszt zászlóját, hangsúlyosan elmondható: „megkísértettek”.
30De, testvéreim, ha nem lenne ördög, és nem lenne gonosz világ, még mindig igaz lenne, hogy a szentek megkísértettek, mert minden ember kísértetik, amikor „vonja, édesgeti őt tulajdon kívánsága”. 31¶ És ott lapul a legjobb emberek belsejében is az, ami a legrosszabb emberekké tenné őket, ha Isten kegyelme nem tartaná őket féken. 32¶ Ó, Isten gyermeke, te egyik oldalon oly szép vagy, mint egy angyal, és Isten kegyelmének sugarai ragyognak rajtad, és oly fényessé tesznek, mint amilyen volt Mestered a megdicsőülés hegyén. És mégis, a másik oldalon, oly fekete vagy, mint az ördög, s ha Isten megvonná tőled kegyelmét, oly sok gyalázatot hoznál Krisztus nevére és keresztjére, mint tette egykor a hamis hitszegő, ki elvette a harminc ezüstöt. 33¶ Minden hívő emberben két ember van: megtalálja magában az ént, mely harcol az ő valódi Énje ellen. Az óember, az ő romlottságai és kívánságai szerint mindennap hadakozik az újszülött emberrel, mely ott belül van, mely nem vétkezhet, mivelhogy Istentől született. 34¶ Nos, láthatod már, hogy való igaz, nem csak rád és rám nézve, hanem igaz és érvényes volt mindig Isten népére, annak minden tagjára, hogy bensőjükben lelki konfliktusok és szellemi küzdelmek folytak, a legkeményebb jelleggel.
35A szentek megkísértettek: bűnre akarta őket rávenni a Sátán, a világ, és saját természetük hajlandósága; és az összes véren váltott seregről el kell mondanunk: „megkísértettek”.
36Nemde ennek a ténynek vissza kell tartania minden embert a önlegyezgető kétségbeeséstől? Vajon értitek-e, miről beszélek? Így értem: egy ember azt mondja: „Nos, ez van. Én tehetek róla. A kísértésnek olyan helyén vagyok, hogy ha engedek neki, nem lehetek hibáztatható. 37¶ De nem így van, kedves uram: „ők megkísértettek”, és mégsem estek el, hanem kitartottak fedhetetlenségükben. Akik ma a győzelmi pálmát lengetik, éppúgy megkísértettek, mint te, és hasztalan állítod, hogy lehetetlen a győzelem, hisz látod, hogy ők bebizonyították az ellenkezőjét. 38¶ Ugyanazon fegyvereket használva, és ugyanazon Lélektől segítve, kísértéseidet, melyek ugyanolyan jellegűek, mint az övék, te is legyőzheted, amint ők is diadalmaskodtak rajtuk. Fel tehát, és harcolj férfiasan! Ne álmodozz többé a lehetetlenségek felől, melyek felmenthetnének téged. Amit valaki megtett Isten segítsége által, azt más is megteheti. Ez minden mentségtől megfoszt minket, ha engedünk a kísértésnek.   Tudom, hogy általában azt gondoljuk, hogy ha bebizonyítjuk, hogy kísértve vagyunk, úgy nem vagyunk annyira hibáztathatók: de ez nem így van! 39¶ Az nagyon is igaz, hogy akik másokat kísértenek, még nagyobb bűnben vétkesek: de azok bűne, akik kísértve vannak, és engednek a kísértésnek, elég nagy – elég nagy ahhoz, hogy örök pusztulásba döntse őket, ha meg nem térnek belőle.  Mások éppúgy megkísértettek, mint ahogy te, és mégis, ellenálltak a kísértésnek, és engedelmesek maradtak Isten iránt, és ezért, ha engedsz a gonosz befolyásnak, semmi mentséged sincs. A szent férfiak és nők sokasága, akik most Isten trónja előtt állnak, mind bizonyságot tesznek ellened, mert megmutatják, mit lehetett tenni, és mit lehet tenni a te esetedben is, veled lévén az Isten kegyelme.
40Ez a tény, hogy a szentek mind megkísértettek, véget kell vessen minden zúgolódásnak e dolog miatt. Van aki ezt mondja, „Az én sorsom igen nehéz. Nagyon hátrányos körülmények között kell Krisztust követnem. Ellenségeim a saját családom tagjai.” 41¶ Igen, a te sorsod igen nehéz, de ha csak bepillanthatnál a gyöngykapuk mögé, és láthatnád azt a csodálatos sereget, kik a mennyország gyöngyeit képezik, úgy nem látnál ott mást senkit, csak azokat, akik egykor megkísértettek. Mersz-e jobb sorsot kívánni magadnak, mint az övék? 42¶ Emlékezz, hogy Mestered is megkísértetett, és óhajthatja-e a tanítvány, hogy Mestere fölött álljon, vagy a szolga az ő Ura felett?  Vajon lehet-e számodra egy könnyebb mellékösvény a menny felé, simára öntve egész végig, és minden reggel egyengetve?
Hát kívánhatod-e azt, hogy téged a mennybe
Virágos nyugágyon vigyenek, kényelembe’,
Míg mások keményen harcolnak a jutalomért,
És véres tengereken küszködnek, hogy elérjék a célt?
Nem várhatod ezt. Harcolnod kell, ha uralkodni akarsz. Kell viseld a keresztet, amint mások is viselték, ha hozzájuk hasonlóan viselni szeretnéd a koronát. 43¶ A szentek által elszenvedett kísértések minden korban vissza kell tartsanak bennünket panaszkodásunktól, még ha mérges csalétkes horgokat vetnek is ki, és mindenféle csapdát állítnak is fel pusztulásunkra.
44Egy édes gondolat merül fel itt: mivel a legjobb szentek is megkísértettek, ez elejét vágja azon tépelődésnek, hogy kísértve lenni, önmagában már bűn. 45¶ Ismertem érzékeny lelkű keresztyéneket, akik így bánkódtak és sírtak önmaguk felett: „Ha nem lennék felettébb bűnös, úgy nem rejlenének bennem e rettenetes gondolatok: ha szívem nem lenne tele gonoszsággal, úgy nem tolakodhatnának ilyen káromló gondolatok szerencsétlen, tiltakozó elmémbe.” 46¶ Drága testvérem, ez nem így van! Ha a szíved teljesen az ördögé lenne, úgy ő nem törődne a te zaklatásoddal, és valóban, nem lennél ekként kísértve, de szeretnéd a bűnt. De mivel nem vagy az övé, és mivel teljes erőddel küzdesz a szentség és erényes tisztaság felé, ezért kísért téged. 47¶ Nem bűn kísértve lenni. A bűn az, ha engedsz a kísértésnek. 48¶ Urad megkísértetett, és mégis, Őbenne nem volt bűn.  Háromszor támadt a Sátán Urunkra: három irányból támadt gonoszul rá, kecsegtető sugallatokkal, de nem talált benne semmit, amire építsen. Nem volt ott semmi gyúlékony anyag, ami a kísértés szikrája folytán tűzet fogott volna. 49¶ Meríts hát nagy vigaszt ebből, te, ki azt tapasztalod, hogy mint szennyes áradat, gonosz gondolatok tolódnak elmédbe. Próbálsz harcolni e kísértések ellen, de újra és újra visszatérnek, mígnem szíved szinte összeomlik alattuk: ne ítéld el hát magad miattuk addig, míg utálod őket. Nem vagy elvetett, amiért kísértve vagy, mert a dicsőségbe ért összes szentek, úgyszintén kísértve voltak.
50Sőt, úgy hiszem, kedves barátaim, ha bárki is a jelenlevők közül nagy próbákkal és erős kísértésekkel szembesül, hogy visszatérjen a világba: ha Isten kegyelmet ad nekünk kitartani az Új Jeruzsálem felé, mi még dicsekedhetünk is e kísértésekkel.  51¶ Így kell imádkoznunk: „Ne vígy minket kísértésbe”, mert a kísértést nem kell keresnünk, hanem úgy kell tekintenünk, mint gonoszt, látva, hogy a test mennyire gyarló; de amikor a kísértés az üldöztetés formáját ölti magára, és Urunk megsegít elviselni, szilárdan megállva a hitben, valóban örvendezhetünk, sőt ujjonghatunk. 52¶ Ha Krisztusért neved meggyalázzák, ha veszteség ér fizetésedben, vagy állásodban, vagy testi jólétedben az Ő nevéért, ujjongva örvendezhetsz, mert most már közösséged van Jézussal és az ő szenvedő követőivel. Beléptél a Isten legbátrabb harcosainak szövetséges seregébe.  A legnemesebb lovagi rendnek vagy immár tagja, melybe nem tartoznak a jött-ment lovagok, hanem csak a Szentlélek által megtisztított és megnemesített lelkek. Ezek azok a boldogok és áldottak, akik elszenvedik a kísértést, s akik, miután megpróbáltattak, elnyerik az dicsőségnek hervadathatatlan koronáját. 
 Ne feledjétek hát az előttünk levő állítás egyetemes igazságát: „Ők megkísértettek”.

II.
53Másodszor, jertek, figyeljük meg AZ ÁLLÍTÁS KORLÁTLAN KITERJEDÉSÉT. „Megkísértettek” – de nem mondja, hogy hogyan, miként. Ha a kísértés egyik neme fel lenne említve, úgy azt feltételeznénk, hogy más módokban nem szenvedtek kísértést. De amikor az állítás így szól: „megkísértettek”, nem tévedünk, ha azt a következtetést vonjuk le belőle, hogy minden módon és minden formában megpróbáltattak.  Bármilyen kísértés-formát vegyünk is elő, egyes szenteknél, vagy mind a szentekben, azzal a kísértéssel kísértve voltak. Elmondhatjuk Krisztus misztikus testéről is, amint mondhatjuk Krisztusról magáról: „,hozzánk hasonlóan megkísértetett mindenben”.
54Testvéreim, a szentek, akik a mennyben vannak, mindenféleképpen kísértve voltak. Kísértve voltak fenyegetések által, de éppúgy kísértetve voltak ígéretek által is. Bebörtönözték, vagy száműzték őket. Megfosztották őket javaiktól, többek között jó hírnevüktől, de erősen és szilárdan álltak, s nem adták fel Krisztust, bárhogyan kísértették is őket az emberek.  55¶ Aztán kísértették őket megvesztegetések által: ha elhagyják Krisztust, és elfordulnak az igazságtól, úgy gazdagok és tiszteletreméltók lehetnek, visszaengedik őket családjukhoz, bizonyos esetekben a király által adott minden kedvezményt élvezhetik.  De ők egyformán süketek voltak mindkét felkérésre. Nem lehetett őket tolni, de nem lehetett őket vonni sem. Bármilyen szélesre tárult is a háló, őket nem lehetett befogni. 56¶ A kínoszlophoz kötözötten,  miközben a tűz már égni kezdett, s a lángnyelvek felcsaptak körülöttük, a kísértő szerzetes odatartotta a feszületet, és ezt mondta: „Csókold meg! Csókold meg! És életed visszakapod, sőt nagy tisztességben is lesz részed.” De ők félretolták a bálványt maguktól, és nem akarták meggyalázni Istent valamely anyagi elem imádásával, bármi legyen is az. 57¶ Vagy, máskor a mártír, a vesztőhelyre vivő útján, meg lett állítva felesége és gyermekei által, kik leborultak és úgy kérték atyjukat, hogy szánja meg őket, ha már magával nem törődik is, és ne adja magát halálra, özvegyet és apátlan árvákat hagyva maga után. De bár a természetes vonzalom és szeretet ott küzdött szívükben, ők átugrottak e kísértésen, mert Krisztust jobban szerették legdrágább rokonaiknál is.  58¶ Kísértve voltak a leárnyaltabb és legravaszabb módon: a józan ész és ékesszólás rábeszélését, fenyegetést, csúfságot, vesztegetést és száműzetést, mind felhasználták, de mind hiába. Az ellenség kilőtte ellenük nyílvesszőjét, mely nappal repült, és a döghalált, mely éjjel járt, de az Úr a lelküket megőrizte élve, és ők megdicsőítették az Ő nevét. De elmondhatjuk valóban, igen keményen „megkísértettek”.
59Megkísértettek úgy a rájuk alkalmazott sajátos próbákkal, mint a mindenikünkre közösen mért próbatételekkel is. 60¶ Olykor készek vagyunk azt mondani, hogy ez a kor nem tud ráállni a kegyelem erejére, és úgy gondolom van igazság ez állításban.  Mi egy sereg törpe vagyunk, és igen nehéz nekünk a minket körülvevő légkörben felnevekedni a Krisztus Jézusban való férfiúságra. Gonosz kor ez a mienk, melyben az igazság alapelveivel úgy bánnak, mint labdával az utcán, és a hangoskodók uralkodnak ez órán.   De viszont azoknak a koroknak is, melyekben a hajdani szentek éltek, úgyszintén megvoltak a sajátos kísértéseik, és igenis megkísértettek.  61¶ Minden kornak, a világ kezdete óta, megvolt a saját lelki veszélye; amint a hadi fegyverek változtak, úgy változtak a kísértések is, de a régi ellenségeskedés ugyanaz maradt. A kardforgató nem mindig a fejet veszi célba, olykor a szívhez szúr, vagy máskor a lábhoz csap: mindig sebet akar ejteni, de nem mindig ugyanazon a testrészen.  Az egyik korszak sötét, és tudatlanság dermeszti a szívet. Másik filozófiai, s hamis bölcsessége által szeretné aláásni az evangéliumot. Nem mindig ugyanabból az irányból fúj a szél, de mindig erősen tombol Isten szolgái ellen, kik a menny felé hajóznak. 62¶ Ne mondd hát, ó, Isten gyermeke, hogy mások, kik előtted éltek, nem voltak úgy kísértve, mint te vagy, mert ők kiállták azokat a kísértéseket, melyek számukra éppoly élesek és erőteljesek voltak, mint bármelyik azok közül, melyek a te részedet képezik.
63Úgyszintén voltak különleges kísértéseik, melyek egyéni alkatukból eredtek. 64¶Közülünk mindegyikünknek van bizonyos gyenge pontja. Az egyik ember nem gerjed hamar haragra, de túl hideg. A másik érzékeny, de túl hamar megsértődik. Az egyik tele van szeretetettel és gyöngédséggel, de hiányzik nála a döntőképesség. A másik határozott, de nem szelíd.  Bármely jellemnek különleges kiválósága mellett rendszerint ott találunk egy jelentős gyengeséget, mely nagy vigyázásra szólít fel bennünket. 65¶ És mindazokról, akik most a mennyben vannak, el lehet mondani, hogy kísértve voltak, valamilyen jellemző pontjukon, és valamely megrögzött bűnnel. Szeretteim, ha nektek is ugyanazt kell elszenvednetek, jól vigyázzatok, hogy kövessétek a jól-kitaposott ösvényt.
66Amint voltak sajátos kísértéseik, úgy részük volt az élet legközönségesebb próbatételeiben is. 67¶ Nézzétek Ábrahámot: nemcsak egyedül áll Izsák feláldozásában, hanem velünk egy síkon áll, a közös megpróbáltatásokban. Meg lett próbálva rokonaiban: unokaöccse, Lót, hálátlan iránta, és elhagyja. Megpróbáltatott szolgáiban, az egész család szóbeszéd tárgya lett Hágáron keresztül; megpróbáltatott feleségében, mert rosszindulattal panaszkodik neki; megpróbáltatott gyermekeiben, mert Ismáel csúfolta Izsákot. A sátrakban való lakozása éppolyan sok kényelmetlenséget és bajt okozott neki, mint nekünk, a házakban lakozás. A nyájak és csordák éppoly sok gonddal jártak, mint ma az üzlet és a munkahely. 68¶ Éppoly mindennapi problémái voltak Jákóbnak és Dávidnak, mint amilyeneket mi is tapasztalunk. Az egyik ember igen hasonlít a másikra, és semmi sem lenne bölcstelenebb, mint a szent embereket, kik régen éltek, különállítani egy magas polcra, mintha ők megközelíthetetlenek és elérhetetlenek lennének, s egy egészen más fajba tartoznának. Ezek a hősök édes testvéreink, az ő harcuk a mi harcunk is, s győzelmükben is osztozni fogunk. 
69Maga, a mi isteni Mesterünk is, amikor a pusztában az ördög megtámadta, ugyanazon kísértésekkel volt megkísértve, melyeket mi ellenünk is használ a kísértő – hisz mi is kísértve voltunk már azzal, hogy hamis eszközökkel elégítsük ki nyomasztó szükségeinket; hogy felfuvalkodjunk Isten gondviselése nyomán; s bálványimádást kövessünk el, csakhogy nagyravágyásunknak kedvezzünk.  Ezek olyan nyílvesszők, melyek a kereszt sok vitézeinek mellvértjét elérték már. Urunk Jézus, üdvösségünk fejedelme, oroszlán részt vállalt a csatából, s a kísértés dolgában, egész odáig alázkodott, hogy velünk egyenlő szinten harcoljon.  „Megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. 70¶ Tehát látjuk, hogy ez ige világosan tanítja, teljes kiterjedésében, hogy mindazok akik elnyerték az örökkévaló győzelmet, kísértve voltak, kísértéseket szenvedtek, akárcsak mi most.

III.
71Harmadszor, nézzük meg a PRÓBA KÜLÖNLEGES PONTJÁT. Mindezen kísértések, igénk kontextusa szerint, e szent férfiak hitét vették célba. Pál a hit győzelmeiről és szenvedéseiről ír, és ezért biztosak lehetünk, hogy e kísértések is hitük próbáját és tesztjét képezték. 72¶ Csodálatos az, ahogy Isten gondoskodott, hogy a hit győzelmei, - valamilyen úton-módon, így vagy úgy -, emlékezetben fennmaradjanak.  73¶ Volt egy időszak, miután a próféták megszűntek prófétálni, s mielőtt Krisztus eljött, melyben az izraelita nép egyházának harcolnia kellett az antikrisztus és más ellenségek ellen. 74¶ Az apokrifus könyvekben megtaláljátok néhány ritka mártírságnak a történetét, azokét, akik erősen ragaszkodtak Istenhez s hűek maradtak az ő igazságához. Ezek az iratok nincsenek a kanonikus Szentírásba foglalva, nem tartoznak sem az Ótestamentumhoz, sem az Újhoz. De Pál apostol itt megörökíti őket, mert az Úr a mi emlékezetünkbe akarta őket ajánlani. Akiket megköveztek és szétfűrészeltek az igazságért, azokat nem szabad elfeledni.  Ha nincsenek is a részletek elbeszélve, fel van jegyezve a dolog lényege, itt a megszentelt lapon. 75¶  Attól az időtők kezdve, kedves testvéreim, mintha Pál inkább próféciát írt volna, mint történelmet, Isten népének oly szenvedéseken kellett keresztülmennie, amelyeket hallva, ha most felsorolnám őket, szívetek megszakadna a szomorúságtól, a kegyetlenségek azon rettenetességeitől, melyeket az emberi zsenialitás képes volt kitalálni. Az ember, úgy látszott, ördöggé változott, és a démoni szint alá süllyedt, azon barbárságokban, melyeket elkövettek Isten szolgái ellen. És mindezek a hit elpusztítását célozták. 76¶ A zsidók bálványimádással voltak kísértve: tömjént kellett felajánljanak egy idegen istennek; de nem akarták ezt megtenni.  Majd később a keresztyének a császár képének imádására szólíttattak fel; ezt nem voltak hajlandók megtenni, inkább ezer halált haltak, mintsem hamis istent imádjanak.  Majd később arra szólították fel őket, hogy Krisztus istenségét tagadják, és tízezrek haltak meg, mintsem letagadják ez áldott tényt. 77¶ A későbbi időkben a dolog oda ment ki, hogy azt követelték, hogy vessék alá magukat a babonaságnak; ki kellett jelenteniük, hogy hisznek a transszubsztancióban (az úrvacsorai jegyek átlényegülésében), holott ők ebben nem tudtak hinni, sem Istenüket nem akarták vele ingerelni.  78¶ Követelték, hogy vessék alá magukat olyan embereknek, akik azt mondták, hogy ők papok, és hatalmuk van megbocsátani a ő bűneiket, - de ők úgy látták, hogy ilyet gondolni, vagy tenni, a Nagy Főpap elhagyása lenne, és így inkább meghaltak, mintsem megtagadják a hitet. 79¶  E hithősök élettörténete le van jegyezve egy pár szinte ihletett könyvben, mint Foxe „Mártírok Könyve”, és ehhez hasonlók. Olvassátok ezeket, és adjátok gyermekeiteknek is, hadd olvassák ők is, míg úgy ők, mint ti, igazán megtanuljátok a Krisztus iránti hűséget.
Az ellenség támadásának célpontja mindig e hősök hite volt. Ezért tanuljuk meg jól, hol kell leginkább őrködnünk. Legyen gondunk rá, hogy megerősödjünk a hitben, mert ez az igazi erő. 80¶ Tápláljátok jól hiteteket.  Ismerjétek az igazságot, és legyetek alaposan jártasak benne. Olvassátok a Szentírást, és értsétek az Írásokat. Legyetek bizonyosak az örök igazságok felől. 81¶ Éljetek az eljövendő boldogság ígéreteiből. ¶  A hervadatlan koronára való egyetlen pillantás késszé tesz örömmel feladni e föld fonnyadó virágait.  ¶  Az út szomorúságai könnyűvé válnak, ha az örökkévaló dicsőség fénye felragyog. Nem fog sokat érdekelni benneteket az emberek dicsérete sem kritikája, ha már fületekben cseng a Nagy Mester mondása: „Jól van, jó és hű szolgám...”

IV.
82Nem időzhetek sokat e pontnál, habár igazán óhajtanám, de most fel kell hívnom figyelmeteket, negyedszer, E PRÓBA HEVESSÉGÉRE.  Ezt igénk elhelyezéséből merítem, ami igen különös: megköveztettek, szétfűrészeltettek, megkísértettek, kardélre hányattak. 83¶ Annyira szokatlannak tűnt ez a kommentátorok előtt, hogy a „megkísértetés” szendvicsként a „szétfűrészeltetés” és „kardélre hányatás” közé legyen téve, hogy úgy gondolták, bizonyára tévedés van a szövegben. Bizonyára, első látásra e szavak mintha nem lennének a helyükön, - de nem így van. Egyes tudósok úgy képzelték, hogy egy másik görög szó kell legyen a helyes, mely alig különbözik ettől, s akkor a szakasz így lenne fordítható: „Megköveztettek, szétfűrészeltettek, tűzre vettettek, kardélre hányattak.” 84¶ Én azonban nem látok semmi okát a változtatásnak. Számomra igen világosnak tűnik, hogy az eredeti kifejezés: „megkísértettek”. És ami megíratott, annak úgy kell maradnia. Minél inkább belegondolunk, annál jobban fogjuk látni, hogy „megkísértetés” méltán van helyezve „a szétfűrészeltetés” és az „kardélre hányatás” mellé.  85 ¶ Mert sokan azok közül, akik nap mint nap kísértésektől kínoztattak, meg fogják mondani nektek, hogy oly fájdalmas annak elviselése, mint bármely rettenetes halálé. Ha olyan helyen élsz, hol nem hallasz egyebet, csak káromlást, reggeltől estig, hamarosan ezt fogod mondani: „Inkább választanám a börtönt, mint ezt. A korbácsütés, vagy a kard által okozott seb nem okoz nagyobb fájdalmat annál, mint a Jézus Krisztus nevének gyalázatát hallani, s azt látni, hogy minden szent és értékes dolgot lábbal taposnak. 86¶ Amikor az istentelenek ily kegyetlen üldözést végezhetnek, amint tehetik is, épp most, anélkül, hogy emberi törvényeket sértenének, képesek széttépni, és gyötrelembe dönteni lelketeket.  Minden morzsát keserűvé tehetnek, mit csak megesztek, s otthonotokat kínzó kamrává változtatják, és munkahelyeteket inkvizicióvá. Gonosz fondorlatokkal ott vannak nyomotokban, gúnyos tréfáikkal, csúfságaikkal, gyalázkodásaikkal, és kemény beszédeikkel, és azt teszik, hogy úgy éljetek, mint Markus Aretusa, a méhek között, melyek végül halálra szúrták őt. 87¶ Higgyétek el nekem, Isten népe közül egyesek úgy találták, hogy így kísértve lenni épp olyan rossz, mint megköveztetni, vagy kardélre hányatni. Tulajdonképpen, vannak idők, amikor ezt mondanátok: „Ha megtörténne, hogy fejünket egy csapással karddal levágnák, úgy boldog szabadulás lenne számunkra ez élethosszig tartó agóniából.” Együtt érzek a szegény gyöngéd, félős, szerető lelkekkel, kik ilyen kísértéseket kell elszenvedjenek!
88Úgy gondolom, Pál igen jó helyre tette e kifejezést, nem csak annak fájdalmas volta miatt, hanem annak veszélyes volta miatt is. Mert az biztos, hogy a rettenetes kísértések alatt sokkal több hitvalló keresztyén lett félrevezetve, mint amennyien valaha is el lettek rettentve a hittől a kínpad, gyötrő kínzások, vagy a halál félelme által.  89¶ Igen szomorú tény, hogy amikor Mária királynő meghalt, voltak eretnekség vádja alatt börtönben levő személyek, akik közül egyesek nagyon sokat szenvedtek a hitért, és bátran megvallották azt, és mégis, amikor kiszabadultak, nem maradtak meg szilárdságukban. Mária királynő meghalt, és Erzsébet lépett a trónra, és a foglyok szabadulást nyertek. De sajnos, egyesek közülük visszatérve otthoni kényelmükbe, teljességgel világiasak lettek, és elhagyták a hitet, melyért egykor készek voltak akár meghalni is. 90¶ Ismerek néhány hasonló szerencsétlen esetet, ahol egyes személyek üldözve voltak saját családjuk által, Krisztus-követésük miatt, s kiálltak érte igen férfiasan, úgyannyira, hogy nagy csodálatot éreztem szívemben értük, állhatatos bátorságukért. De aztán megértem, hogy épp ezek a személyek megszabadultak a fogság igájától, képesek lettek szabadon indulni az életbe, és úgy tenni, amint csak nekik tetszik, és sajnos, mihelyt az üldözés megszűnt, elhidegültek, és elhagyták Isten útjait.  91¶ Milyen különös lény is az ember! Uram, milyen csalárd szívem van nekem! Ó, bárcsak megvizsgálnád, és megpróbálnád, nehogy úgy történjék, hogy követlek téged a viharos időkben, de elhagylak, mihelyt déli szélek kezdnek fújdogálni.  92¶ Úgy hiszem, az apostol e mondatot épp oda tette, ahol mi találjuk, mert sokkal halálosabb volt az egyház számára a világ gazdagságának kecsegtetése, mint minden kegyetlenséggel teljes tombolása.  Máglyái, kínpadjai, nyaktilói nem ártottak annyit az egyháznak, mint bűbájos mosolyai, divatjai, szokásai, és támogatásai. Mégis, mindezt a régi szentek elviselték, mert „megkísértettek”.
93Jól van, - mondja tán valaki, - úgy fested le e keresztyéneket, mint akik igen kemény időket értek, mert megkísértettek, igen kemény kísértéseket szenvedtek. Igen, így van ez. De mi nem szánakozunk egyikük felett sem. 94¶ Ha láttátok volna azokat a daliás egyenruhás tengerészeket, kik Viktória díszes keresztjét kapták kitüntetésül vitézségük elismeréseként, és ha valaki az átélt veszélyeikről és szenvedéseikről beszélt volna nektek, bizonyára nem szánakoztatok volna rajtuk. Nem hordozhatták volna a királynőtől kapott irigylésreméltó keresztet, ha bátor szívvel nem viselték volna el a nehézségeket és veszélyeket. ¶Nem sajnáljuk azokat az embereket, akik merész vállalkozásokat hajtottak végre, és Isten azon szolgái felett sem szánakozunk, kik a legnagyobb kegyetlenségeket elszenvedték, de most megnyugodtak fáradalmaiktól, és dicsőséget nyertek a mennyben.  95¶ – De az kérdés ez: Vágyakozol-e, s törekszel-e arra, hogy elfoglalj egy helyet közöttük? Igaz keresztyénnek lenni, nem kis dolog, s mielőtt azt állítanád magadról, hogy te is Krisztus követője vagy, jó, ha felszámolod a költségeket. Kész vagy-e elszenvedni a kísértést, anélkül, hogy engedj neki? Le tudod-e nézni szent megvetéssel a világ megvesztegetését, és tudsz-e dacolni fenyegetéseivel? Olyanná teszed-e arcodat, mint a tűzkő Krisztusért és az ő szentségéért? A kegyelem erős oroszlánt tudott-e formálni  belőled, igazi férfit? Van-e benned a Szentlélek által kimunkált erős elhatározás? ¶ Ha nincs, úgy lehet, hogy egy ideig jól futsz, de aztán visszafordulsz, és hitszegőnek fogsz bizonyulni. 96 ¶ Azt kérem Istentől, hogy ahhoz a nemes csoporthoz tartozzatok, melyet az Úr választott el, és bárcsak az a nemes természet lenne bennetek, amit egyedül csak a Szentlélek képes adni, úgyhogy, bár kísértve vagytok, tartsatok ki éltetek utolsó órájáig, Isten kegyelme által legyőzhetetlenül.

V.
97Szeretném, BEFEJEZÉSÜL, megválaszolni a kérdést, mely természetesen felmerül:  - MIÉRT ENGEDI HÁT MEG ISTEN, HOGY NÉPE OLY SOK KÍSÉRTÉSSEL SZEMBESÜLJÖN? Miért van a mennybe vivő út annyi ellenségtől körülvéve? – Azt válaszolom, hogy sok felelet van e kérdésre, mert az Úr számos célt és tervet munkál egyszerre és ugyanabban az időben.
98Először is, az üldöztetések és kísértések egyféle rostának vannak szánva, hogy megrostálják Isten gyülekezetét. 99¶ Az igazság az, hogy sok képmutató van közöttünk, és ha a mennybe vivő út egész végig kenyerekkel és halakkal lenne teleszórva, úgy azt látnánk, hogy maga az ördög zarándokútra kelne. Kellenek ezek a tüzes üldöztetések, hogy a képmutatók salakját kiégethesse az egyházból. 101 ¶ Biztosítlak benneteket, hogy nem sok képmutató volt a római katakombákban, amikor keresztyénnek lenni majdnem biztos halált vont az emberek fejére.  Késő éjjel osontak az összejövetelekre, és egybegyűltek, hogy himnuszokat énekeljenek a Jézus nevének, és kevés volt az áruló nyelv, mely az éneklésbe vegyült.  102¶ Amikor országunkban, bármely embernek, kinek Bibliája volt, meg kellett halnia érte, és ezért az emberek rejtegették Bibliájukat a lambéria mögé, vagy a padlózat alá, kevesen voltak, akik kíváncsiskodva Bibliát akarta olvasni.  103¶ A hívők felé irányuló csúfolás, gúnyolás és megvetés, mely folyton folyik a világban, olyan, mint egy állandóan mozgó rosta, hogy kirázza a polyvát, és meghagyja belül a jó magot. 104¶ Ha meg tudnánk is állítani a tisztító szórólapátot, mégsem kellene ezt kívánjuk. Bizony, ha megtehetném, hogy egyes friss megtérteknek szabad belépést adhatnék innen egyből a mennybe, úgyhogy senki soha nem nevethessen ki titeket, és soha semmit se szenvedjetek Krisztusért, mégsem tenném meg. Úgy érzem, komoly bajt és bántást okoznék nektek, ha minden próbától megóvnálak benneteket. 105¶ Gondoljatok csak egy katonára, ki besorozza magát. Tegyük fel, azt mondja az őrmesternek: „Őrmester úr, tudna nekem adni garanciát arra nézve, hogy sohasem fogok harcolni?” Úgy hiszem, a tiszt így válaszolna: „Jobb, ha nem szegődik be katonának.” ¶ Éppen így, én is azt mondom neked, mi nem garantálhatjuk, hogy nem lesz kísértésben részed, s ha ilyen biztosítást szeretnél, úgy nem az vagy, amilyent mi szeretnénk; nem azok kézé tartozol, akik előreláthatólag valaha is elnyerik a hervadhatatlan koronát.
106A próbák és kísértések úgyszintén felfedik a megtérés valódiságát is. 107¶ Ide nézzetek. Itt van egy ember, kit csúfolnak vallása és mértékletessége miatt. Nem ízlelne meg egy korty italt sem, mely korábban romlásba döntötte, s ezért munkatársai kinevetik őt. Mindenféle jelzőt aggatnak rá, miközben dolgozik. Egy istentiszteleti helyre jár vasárnap, s ezért a legmagasabb fokon gyalázni kell őt. Nos, ki ez az ember, aki oly türelmesen szenvedi mindezt? Hát épp az az ember ő, aki ezelőtt tizenkét hónappal éppúgy ivott, mint bármelyik közülük, s gyalázott másokat. Olyan ember, ki húsz éven át nem tette lábát Isten házába. 108¶ Most, azt tény, hogy meg tud állni a kísértéssel szemben, az egyik legjobb bizonysága annak, hogy újjászületett, és új teremtéssé lett Krisztusban, s akik e változást látják, megvallják, hogy Isten ujja ez!  Hisz mi más tudta volna megváltoztatni oly teljesen őt, hogy képes legyen ellenállni épp annak a dolognak, ami életének jelentős részét képezte nem sokkal ezelőtt?! ¶ Hálát adhatunk Istennek a kísértésért, mert segít a megtérés valódiságának bizonyításában.
109Aztán, ezáltal történik az, hogy az emberek mentség nélkül maradnak, amennyiben visszautasítják a világosságot. 110¶ Sokszor csodálkozom azon, hogy az istentelen emberek mért nem hagyják magukra a keresztyéneket. Mért bajoskodnak velük? Hát nincs-e nekünk éppolyan jogunk úgy tenni, amint akarunk, mint ahogy nektek, ahogy ti kívántok? De nem; mihelyt egy keresztyén megjelenik a munkások között, mind rászállnak, mintha valamennyien kutyák lennének, kik egy nyúl üldözésére indulnak. Mi mást jelent ez, mint azt, hogy ismerik az igazságot, és gyűlölik azt? Ismerik a világosságot, de szeretnék azt kioltani, s ezért eltolják maguktól a mécsest, melyet Isten küld nekik. Úgy bánnak az Ő áldásával, mintha átok lenne. 111¶  Sohasem olvastatok az Írásban arról, hogy Isten jobbat gondol az emberek felől, mint ahogy megérdemelnék? Nem, az nem lehet, - mondjátok. De igen, van egy eset, egy példázatbeli eset, természetesen, amikor az Úr úgy van bemutatva, mint aki túl könnyedén ítél az emberek felől: „Utoljára elküldte hozzájuk az ő fiát, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni.” De ők nem becsülték meg őt, hanem fogták az örököst, megölték őt, és kivetették a szőlőn kívül.
112Istennek vannak olyan gyermekei, akik természet szerint oly jóságosak, kedvesek, és szeretetteljesek, hogy úgy érzitek, bizonyára mindenkinek szeretnie és becsülnie kellene őket, és mégis, hitük miatt, még az ilyenek is üldöztetve lesznek. A szeretett testvér nem menekülhet meg gyalázatos bánásmód nélkül, és a kedves nőtestvér, aki mindenképpen kiváló, most csúfság tárgyává kell váljon; és a férj, vagy feleség, bármennyire szeretetreméltók is, nem lesznek kímélve. Ez minden mentségtől megfosztja majd a hitetleneket. Isten terve ez, hogy így legyen.
113S közben a szentek jót cselekszenek. Mert bármennyire fájdalmas is ez részükre, ez imádkozásra készteti őket. Sok ember él Istenhez közel imában, kik sohasem tették volna ezt, ha könnyebb helyzetet élvezhettek volna. Imádságos lelkülete megerősíti őt; azzal, hogy isteni erőt kér, mely fenntartsa őt a próbák alatt, egyre inkább növekszik a hitben s minden kegyelemben,  s egyre jobb keresztyén lesz belőle.
114Úgy hiszem, hogy az üldözést Isten felüluralja s felhasználja az ő Lelke munkájának bemutatására. Az emberek látják a keresztyén türelemben, a keresztyén szilárdságban, a keresztyén bátorságban, és a keresztyén buzgóságban, mit tud a Szentlélek kimunkálni még ilyen gyenge nyersanyagból is, mint amilyen az emberi természet. Isten felmagasztaltatik népe sikeres küzdelmei által, melyeket az Ő neve iránti szeretetből vállalnak.   
115Ezenfelül, testvéreim, az egyház élete nem egyéb, mint Krisztus kiterjed, meghosszabbított élete, mit az ő népében ábrázol ki. Ő „szent, ártatlan, szeplőtelen, és a bűnösöktől elválasztott volt”, s mégis Ő „ilyen ellenállást szenvedett el a bűnösöktől”; s ha szorosan ragaszkodunk Krisztushoz, számítanunk kell az ő sorsában való osztozásra. A mi életünk Krisztus élete zenéjének meghosszabbított visszhangja kell legyen, melyből tartós, kellemes édesség árad. Ó, bárcsak Isten megsegítene Krisztus eljöveteléig, hogy fenntartassék ez áldott vonal.
116Úgy tűnik nekem, hogy ez élet próbái és kísértései mind arra szolgálnak, hogy bennünket alkalmasakká tegyenek az eljövendő életre – felépítsenek bennünk egy jellemet az örökkévalóságra. 117¶ Voltatok-e már zongoragyárban? Vágytok-e elmenni a zene kedvéért? Ha bementek a hangoló terembe, azt fogjátok mondani: „Édes uram, ez egy rettenetes, kibírhatatlan hely. Nem tudom elviselni. Úgy gondoltam, gyönyörű zenét hallok itt.” Erre azt mondják nektek: „Nem, nem adunk zenét itt; mi itt zeneszerszámokat készítünk, és felhangoljuk őket; és eközben nagy hangzavar támad.”  Ilyen Isten gyülekezete. Az Úr itt lenn készíti el a hangszereket, és felhangolja őket, és nagymértékű zavar könnyen észlelhető, de mindez szükséges ahhoz, hogy felkészítsen bennünket az odafenti örökké tartó harmóniára. 118¶ Ha belegondoltok, micsoda csodálatos teremtmény az ember – egy tökéletesen elkészített ember, alkalmassá téve a mennyben lakozásra, - ő az isteni bölcsességnek utolsó alkotása, Isten legkiválóbb műve. 119¶ Amott egy angyal, ki teljesen szent, de sohasem tudta, mi volt a bűn. Ezért nem rendkívüli csoda, ha ragaszkodik ahhoz, ami saját természete volt évezredeken át: emellett, őt nem zavarja a portest, nincs tele szenvedélyekkel és vágyakkal, melyek a bűnnek fészkei. 120¶ De itt van egy lény, kinek lelke anyagiasságba süllyedt, s megismerte a bűnt, megismerte rettenetes módon. 121¶ De mégis, újjá kell teremteni a jóra, örökérvényűen, hogy soha többé el ne térjen. Hogy lehet ezt elérni? Vedd el a szabad akartját – mondja valaki. Nem, ez megrontaná az egészet. Többé ne lenne ember, ha a szabad cselekvéstől meg lenne fosztva.  Ez a lény teljesen szabad, hogy azt tegye, ami nekik tetszik, egy örökkévalóságon át, és mégis, sohasem kíván egy rossz dolgot tenni többé. 122¶ Csodálatos munka Isten számára kiformálni egy ilyen teremtményt.  Ezt megkezdi az újjászületésben, és folytatja a munkát a megszentelődésben; és minden kitartás a próbák alatt, és minden türelmesség, mit a megpróbáltak tanúsítanak, egybedogozik, egy olyan jellem kialakítására, mely képes elviselni az örökkévaló gyönyör fényességét, s az azzal járó szent szolgálatot képes teljesíteni. 123¶ Minden egyes keresztyénhez szólok itt: egy napon oly közel fogok állni Istenhez, hogy közte és köztem csak egyetlen személy lesz, és az a személy az Úr Jézus Krisztus, az én Uram és Közbenjáróm. Én Krisztusban vagyok, hogy uralkodjam Isten kezének minden munkái felett, és dicsőséggel és tisztességgel koronáztassam meg. Az angyalok lesznek szolgálóim, és a menny az én örökségem! Vajon sohasem fog el a büszkeség? Vajon a felfuvalkodás nem furakodik szívembe? Nem. A jellem szentségre lesz beállítva, mintegy örök ércbe vésve, és mégis, a ember lényében szabad lesz. 124¶ Ó, bárcsak mindazon nyomorúságok és kísértések, melyeket Isten ránk enged idelenn, folyton formálnának minket az örök boldogságra. Így érik a gabona a betakarításra, s így puhul a gyümölcs a kosárba. Itt a véső és a kalapács kimunkálja azokat a szépségeket, melyek örökké fényleni fognak az Úr pitvaraiban, amikor mindannyiunkról emlékezetül a feljegyzés szintén ott fog állni: „megkísértettek”
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #3 Dátum: 2013. Október 12. - 16:20:17 »
A HIT

„Aki hisz Őbenne (Jézus Krisztusban), az nem jut ítéletre" (Jn 3,18)

Az Írás az üdvözülésről a legközérthetőbb nyel¬ven beszél, mégis talán nincs olyan igazság, amelyről több tévedés hangzott volna el, mint a hittel kapcsolatban, ami által a lelkek üdvözül¬nek. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy Krisztus minden tanítása rejtélyes - nem önmagában, hanem mert rejtve vannak az elveszettek előtt, akiknek a szemét e világ istene megvakította. Az Írás olyan egyszerű, hogy azt gondolhatnánk: „Mindenki olvashatja"; de az ember látása olyan homályos és értelme olyan fogyatékos, hogy az Írás legegyszerűbb igazságát is eltorzítja és fél¬reértelmezi. És valóban, testvéreim - még azok számára is, akik személyesen és tapasztalatból tudják, hogy mi a hit - nem mindig könnyű pon¬tosan meghatározni, mi is az.
Gyakran azt hi¬szik, hogy fején találták a szeget, de aztán sirán¬koznak, hogy kudarcot vallottak. Miközben eről¬ködnek, hogy leírják a hit valamelyik oldalát, azt veszik észre, hogy elfeledkeztek egy másik olda¬láról, és miközben megpróbálják megszabadíta¬ni a szegény bűnöst valamelyik tévedésétől, gyakran még súlyosabb tévedés felé vezetik. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy bár a hit a legegyszerűbb dolog a világon, nagyon ne¬héz írni róla, mert nagy jelentősége miatt lel¬künk megremeg, mihelyt megpróbálunk beszél¬ni róla, ezért nem tudjuk olyan világosan leírni, ahogyan szeretnénk.
Az a szándékom, hogy Isten segítségével összerakjam a hitről vallott különféle gondolatai¬mat, amelyekről különböző időpontokban beszéltem, de amelyeket eddig nem gyűjtöttem össze. Nincs kétségem afelől, hogy ezeket a gon¬dolatokat azért értették gyakran félre, mert nem lettek megfelelő sorrendbe állítva. Az alábbi dol¬gokról fogok beszélni:
A hit tárgya; avagy mire figyel a hit?
A hit oka; avagy miért hisznek az emberek és honnan származik ez a hit?
A bűnös hitének alapja; avagy milyen ala¬pon merészel hinni az Úr Jézus Krisztusban
A hitre való jogosultság; avagy miért meré¬szelünk hinni Krisztusban
A hit eredménye; avagy hogyan erősödik fel hitünk, amikor Krisztushoz járulunk
Az Írás megnyugtató kijelentése a hívőkre vonatkozóan
Félreértés a hitet illetően, melynek okán a keresztények gyakran elcsüggednek
Amit a hit magában foglal
Amit a hit kizár


1. FEJEZET - A HIT TÁRGYA; AVAGY MIRE FIGYELJEN A HIT?

Isten Igéje azt mondja nekem, hogy higgyek. - Miben higgyek? Figyelnem kell. - Mire figyeljek? Mi reménységem, hitem és bizalmam tárgya? - A válasz egyszerű. A hit tárgya egy bűnös szá¬mára Jézus Krisztus. Hányan tévednek ezzel kapcsolatban, és gondolják azt, hogy Istenben, az Atyában kell hinniük! Az Istenben való hit a Jézusban való hit következménye. Azáltal hi¬szünk az Atya örök szeretetében, hogy bízunk Fiának drága vérében.
Sokan mondják: „Hinnék Krisztusban, ha tudnám, hogy kiválasztott vagyok." Ez azt jelen¬ti, hogy eljutottak az Atyához, de az Atyához senki sem juthat el, csak Krisztuson keresztül. A kiválasztás az Atya dolga; nem mehetünk hoz¬zá közvetlenül, ezért nem tudhatjuk meg, hogy ki vagyunk-e választva, hacsak előbb nem hi¬szünk Krisztusban, a Megváltóban. Csak ez¬után, a megváltás révén közeledhetünk az Atyá¬hoz, és tudhatjuk meg, hogy ki vagyunk-e vá¬lasztva.
Egyesek elkövetik azt a hibát, hogy a Szent Szellem munkálkodására figyelnek. Saját magu¬kat vizsgálják, hogy vannak-e bizonyos érzéseik, és ha megtalálják ezeket, akkor hitük erős; de ha érzéseik elhagyták őket, akkor hitük gyenge, úgyhogy a Szent Szellemre figyelnek, amely nem tárgya egy bűnös ember hitének. A megváltás beteljesülése érdekében mind az Atyában, mind a Szent Szellemben hinni kell, de a megigazulás és bűnbocsánat különös kegyelméhez a Közvetí¬tő vérére van szükség. A keresztyéneknek a megtérés után bízniuk kell a Szent Szellemben, de ha a bűnös üdvözülést remél, nem az a dol¬ga, hogy a Szent Szellemben bízzon vagy hogy a Szent Szellemre figyeljen, hanem hogy Jézus Krisztusra, és csak reá. Tudom, hogy üdvözülé¬sed az egész Szentháromságon múlik, de egy bűnös megigazító hitének első és közvetlen tár¬gya nem az Atya Isten és nem is a Szent Szel¬lem, hanem Isten Fia, aki emberi testben jelent meg, és bűnbocsánatot kínált a bűnösöknek.
Vajon van-e szemed a hitre? Ha igen, akkor tekints Krisztusra mint Istenre. Ha üdvözülni akarsz, hinned kell, hogy Ő az Isten mindenek felett, akin örök áldás van. Hajolj meg előtte, és fogadd el Őt mint igaz Istent, mert ha nem te¬szed, nincs részed őbenne.
Ha hiszel Krisztusban, higgy benne mint em¬berben. Hidd el testté válásának csodálatos tör¬ténetét; fogadd el az evangélisták tanúbizonysá¬gát, akik kijelentik, hogy a Végtelen a kisdedben testesült meg, hogy az Örökkévalóság a halan¬dóban rejtőzött; hogy ő, aki a menny Királya volt, a szolgák szolgájává és az ember Fiává lett. Hidd el és csodáld testté válásának titkát, mert ha nem teszed, nem nyerhetsz üdvösséget ál¬tala.
Ha üdvözülni akarsz, nézd Krisztust tökéle¬tes igazságában.. Lásd meg, hogy hiánytalanul megtartotta a törvényt, hiba nélkül engedelmes¬kedett Atyjának, makulátlanul feddhetetlen ma¬radt. Mindezeket tehelyetted tette meg. Te nem lennél képes megtartani a törvényt; Ő megtar¬totta helyetted. Te nem lennél képes tökéletesen engedelmeskedni Istennek; lám, Ő engedelmes¬kedett helyetted is - ezáltal üdvözülsz.
De ügyelj arra, hogy hitedben először is úgy tekints Krisztusra mint haldoklóra és halottra. Tekints Krisztusra mint Isten Bárányára, aki néma volt megnyírói előtt; tekints rá úgy, mint a bánat és szomorúság emberére; menj vele a Gecsemáné kertjébe, és lásd, amint vércseppeket izzad. Vedd észre, hogy hitednek semmi kö¬ze bármihez, ami önmagadban van; hited tárgya nem valami benned lévő dolog, hanem valami, ami rajtad kívüled van. Higgy őbenne, aki ama kereszten - átszögezett kezekkel és lábakkal - életét adta a bűnösökért. Ott van a te hited tár¬gya, amely elvezet a megigazulásra; nem önmagadban, és nem is olyasmiben, amit a Szent Szellem művelt benned vagy amit ígérete szerint megtesz érted; Krisztusra és egyedül Krisztusra kell tekintened.
Ezután hagyd, hogy hited úgy tekintsen Krisztusra, mint aki feltámadt a halálból. Lásd Őt - elszenvedte az átkot, most pedig elnyeri a megigazulást. Meghal, hogy megfizesse az adós¬ságot; feltámad, hogy felszögezhesse a megfize¬tett adósság kézírását a keresztre. Lásd, amint felemelkedik, és figyeld Őt ma közbenjárva az Atya trónja előtt. Esedezik népéért, tekintéllyel folyamodik mindazokért, akik általa jönnek az Atyához. És Ő mint Isten, mint ember, mint élő, mint haldokló, mint feltámadó és odafönt ural¬kodó - Ő és csakis Ő a hit tárgya a bűnök bo¬csánatáért.
Semmi másban nem kell bíznod; Ő legyen bi¬zalmad egyetlen támasza és pillére; és minden, amit mellé állítasz, gonosz Antikrisztus lesz, az Úr Jézus korlátlan hatalma elleni lázadás. De vigyázz, ha a te hited megtart téged miközben mindeme dolgokban Krisztusra tekintesz, úgy lásd Őt, mint helyettesítőt.
A helyettesítés eme tana oly fontos az egész üdvterv szempontjából, hogy ezredszer is el kell magyaráznom. Isten igazságos, ezért meg kell büntetnie a bűnt; Isten irgalmas, ezért meg akar bocsátani azoknak, akik hisznek Jézusban. Ho¬gyan teheti ezt meg? Hogyan lehet egyszerre igazságos, kiróván a büntetést, ugyanakkor pe¬dig irgalmas, megbocsátván a bűnösnek? Ezt Is¬ten a következőképpen teszi: Leveszi a bűnöket népéről, és átruházza azokat Krisztusra, úgy¬hogy ők olyan ártatlanul állnak előtte, mintha sohasem vétkeztek volna, Krisztusra pedig úgy tekint, mintha Ő lenne egy személyben a világ összes bűnöse. Isten mentesítette népét bűnei¬től, és azokat valóságosan és ténylegesen - nem csupán átvitt értelemben - áthelyezte Krisztus¬ra. Ezután Isten eljött tüzes kardjával, hogy ta¬lálkozzon a bűnössel és megbüntesse őt. Krisz¬tussal találta szemben magát. Krisztus maga nem volt bűnös, de népének bűnei mind neki tulajdoníttattak. Az igazságszolgáltatás tehát Krisztusra sújtott le, mintha Ő lett volna a bű¬nös - megbüntette Krisztust népének bűneiért, kivonta belőle a büntetés utolsó atomját is, ki¬rótta rá a végső és maradéktalan büntetést, egy csepp üledéket sem hagyva a pohárban.
És ma, aki úgy tekint Krisztusra, mint saját helyettesítőjére és belé helyezi bizalmát, megme¬nekül a törvény átkától. Lélek, amikor látod Krisztust engedelmeskedni a törvénynek, hited szerint ezt kell mondanod: „Népe miatt engedel¬meskedik." Amikor látod Őt meghalni, ezt kell mondanod: „Íme, elvette a bűneimet." Amikor látod feltámadni a halálból, ezt kell mondanod: „Összes kiválasztottjának fejeként és képviselő¬jeként támad fel." És amikor látod ott ülni az Atyaisten jobbján, úgy kell reá tekintened, mint ama ígéret zálogára, hogy mindazok, akikért meghalt, bizonyosan ott fognak ülni az Atya jobbján. Tanulj meg úgy tekinteni Krisztusra, mint aki Isten szemében maga a bűnös. „Nem volt benne bűn." Ő volt „az igaz ember", de Ő szenvedett az igaztalanokért. Ő volt az igaz em¬ber, de Ő állt a bűnösök helyébe; és mindazt, amit a bűnösöknek kellett volna elszenvedniük, Krisztus szenvedte el, egyszer s mindenkorra, és saját maga feláldozásával örökre mentesítette őket bűneiktől.
Ez hát a hit tárgya. Könyörögve kérlek, hogy ebben a dologban ne kövess el hibát, mert itt a hiba veszélyes, sőt végzetes lehet. Hited szerint tekints úgy Krisztusra - életében, halálában, szenvedésében és feltámadásában - mint he¬lyettesítőre mindazokért, akikért Atyja odaadta őt - mint helyettesítő áldozatra mindazok bűne¬iért, akik őszintén bíznak benne. Krisztus tehát a megigazulásra vezető hit tárgya.
Megjegyzem, hogy ezt olvasván egyesek azt mondják majd: „Ó, hinnék én és üdvözülnék is, ha..." - Ha micsoda? Ha Krisztus meghalt vol¬na? „Ó nem, uram, Krisztus felől nincsenek két¬ségeim." Gondoltam! Akkor mi felől vannak két¬ségeid? „Nos, hinnék én, ha ezt érezném, vagy azt tettem volna." Vagy úgy! Én azt mondom ne¬ked, hogy ha ezt vagy azt éreznéd vagy tetted volna, nem tudnál hinni Jézusban, mert akkor önmagadban hinnél, és nem benne. Ez a lényeg. Ha ilyen vagy olyan lennél, akkor persze lenne bizalmad. Bizalmad miben? Nos, saját érzéseid¬ben és tetteidben, ez pedig szöges ellentéte a Krisztusban való bizalomnak.
A hit nem azt jelenti, hogy a bennem levő jó¬ból következtetetek az üdvözülésemre, hanem annak ellenére, és bár Isten szemében bűnös vagyok, és megérdemlem a haragját, mégis hi¬szem, hogy Fiának, Jézus Krisztusnak a vére megtisztított engem minden bűnömtől; és bár lelkiismeretem elítél engem, hitem erősebb a lel¬kiismeretemnél, és hiszem, hogy Ő „üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Isten¬hez". Könnyű szentként járulni Krisztushoz; könnyű hinni, hogy meggyógyít az orvos, ha úgy érezzük, hogy már javulunk; de bízni az orvos¬ban akkor, amikor úgy érezzük, hogy a halálos ítélet a testünkben van, nem csüggedni akkor sem, amikor a betegség a csontunkig hatol és amikor a fekély gyűjti már halálos mérgét, még akkor is hinni az orvostudomány hatékonyságá¬ban - ez a hit.
Tehát amikor a bűn hatalmába kerít, amikor úgy érzed, hogy a törvény elítél, és ennek ellené¬re bűnösként is hinni tudsz Krisztusban, ez a legbátrabb mutatvány a világon; és a hit, amely ledöntötte Jerikó falait, a hit, amely feltámasz¬totta a halottakat, a hit, amely bezárta az orosz¬lánok száját, nem volt nagyobb, mint a szegény bűnös hite, amikor minden bűne ellenére hinni mer Jézus Krisztus vérében és igazságában. Tedd ezt, lélek, és akkor üdvözülsz, akárki is vagy. A hit tárgya tehát Krisztus, a bűnösök he¬lyettesítője. Istent Krisztusban és nem Krisztus¬tól függetlenül, nem a Szent Szellem bármilyen művét, hanem egyedül Jézus Krisztus művét kell úgy tekintened, mint reménységed alapját.

2. FEJEZET - A HIT OKA; AVAGY MIÉRT HISZNEK AZ EMBEREK ÉS HONNAN SZÁRMAZIK EZ A HIT?


„A hit hallásból van." Tegyük fel, hogy így van. De vajon nem hall-e minden ember? Akkor pe¬dig miért maradnak sokan hitetlenek? Hogyan válik valaki hívővé? Nos, a hite szükségérzetből származik. Úgy érzi, hogy szüksége van egy Üd¬vözítőre; Krisztusban megtalálja azt az Üdvözí¬tőt, akire szüksége van, ezért mivel nem tud se¬gíteni magán, Jézusban hisz. Mivel semmije sincs, ami a sajátja lenne, úgy érzi, hogy el kell fogadnia Krisztust, különben elpusztul, tehát azért teszi ezt, mert kénytelen ezt tenni. Sarok¬ba van szorítva, és a menekülésnek csak ez az egy útja van, vagyis csak valaki más igazsága ál¬tal menekülhet meg; mert érzi, hogy nem mene¬külhet saját jó cselekedetei vagy szenvedése ál¬tal, ezért aztán Krisztushoz fordul, és megaláz¬za magát, mert semmit sem tehet Krisztus nél¬kül, és el kell pusztulnia, hacsak nem kapasz¬kodik bele.
De tovább feszegetve a kérdést: Honnan szár¬mazik az ember szükségérzete? Miért van az, hogy ő érzi, jobban mint mások, hogy szüksége van Krisztusra? Pedig bizonyos, hogy neki sincs nagyobb szüksége Krisztusra, mint másoknak. Hogyan jön rá, hogy elveszett és a pusztulás szélén áll? Miért van, hogy a pusztulásnak ez az érzete arra ösztönzi, hogy Krisztusba kapasz¬kodjon, aki mindent helyrehoz? A válasz az, hogy ez Isten ajándéka; a Szent Szellem műve. Senki sem jön Krisztushoz, csak ha a Szent Szellem hozzá nem vonzza, a Szent Szellem pe¬dig azáltal vonzza az embereket Krisztushoz, hogy a törvény erejével arra a meggyőződésre juttatja őket, hogy ha nem fordulnak Krisztus¬hoz, elpusztulnak. Ezután a mostoha időjárás arra kényszeríti őket, hogy irányt változtassa-nak, és befussanak ebbe a mennyei kikötőbe. A Krisztus általi üdvözülés annyira felfoghatatlan emberi elménk számára, annyira ellentmond az emberi érdem iránti tiszteletünknek, hogy ma¬gunktól sohasem kérnénk Krisztust, hogy le¬gyen a mindenünk, ha a Szent Szellem nem győzne meg arról, hogy semmik vagyunk, és nem kényszerítene, hogy kapaszkodjunk Krisz¬tusba.
De továbbra is fennáll a kérdés: Miként le¬hetséges, hogy Isten Szelleme egyeseket megta¬nít arra, hogy mire van szükségük, míg másokat nem? Miért van az, hogy egyeseket közületek a szükségérzet Krisztus felé vezetett, míg mások továbbra is önelégültségben élnek, és elpusztul¬nak. Erre csak egy válasz van: „Igen, Atyám, mert így láttad jónak." Végül is eljutunk az iste¬ni szuverenitáshoz. Az Úr „elrejtette ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedte a gyerme¬keknek." Ahogy Krisztus fogalmazta: „Az én ju¬haim hallgatnak a hangomra"; „de ti nem hisz¬tek, mert nem az én juhaim közül valók vagy¬tok."
Egyes teológusok szeretnék ezt így értel¬mezni: „Nem az én juhaim közül valók vagytok, mert nem hisztek." Mintha bizony a hit tenne minket Krisztus juhaivá. De a szöveg világosan fogalmaz: „Nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok." „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön." Ha valaki nem jön, az vilá¬gos bizonyítéka annak, hogy soha nem is ada¬tott Krisztusnak; mert azokat, akiket az Atya Is¬ten kiválasztott és öröktől fogva Krisztusnak adott, és akiket a Fú Isten megváltott, a Szent Szellem vezérli egy szükségérzet által, hogy el¬jussanak Krisztushoz, és megragadják őt.
Soha senki nem hitt Krisztusban és nem is fog, hacsak nem érzi ennek belső szükségét. So¬ha senki nem érezte szükségét Krisztusnak és nem is fogja, hacsak a Szent Szellem nem kész¬teti, hogy így érezzen, és a Szent Szellem senkit sem fog arra késztetni, hogy az üdvözítő Jézus szükségét érezze, hacsak meg nincs írva abban az örök könyvben, amelybe Isten bizonyosan be¬véste választottjainak nevét. Ne értsenek félre, amikor azt mondom, hogy a hit oka, vagyis an¬nak az oka, hogy miért hisznek az emberek, Is¬ten kiválasztó szeretete, amely a Szent Szellem által munkálkodik egy szükségérzeten keresz¬tül, elvezetvén őket Jézus Krisztushoz.


3. FEJEZET - A BŰNÖS HITÉNEK ALAPJA; AVAGY MILYEN ALAPON MERÉSZEL HINNI AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSBAN

Kedves barátaim, mondottam már, hogy senki sem hisz Jézusban, ameddig nem érzi, hogy szüksége van rá. Gyakran mondtam, és újra megismétlem, hogy nem azzal az esedezéssel já¬rulok Jézushoz, hogy szükségét érzem; annak az oka, hogy hiszek Krisztusban, nem az, hogy szükségét érzem, hanem hogy valóban szüksé¬gem van rá. Ha valaki Jézushoz fordul, nem mint bűntudatos bűnös járul hozzá, hanem egy¬szerűen mint bűnös, minden jelző nélkül. Igaz, hogy nem járul addig hozzá, amíg tudatára nem ébred bűnösségének, de amikor végül elé járul, nem azt mondja neki: „Uram, azért jöttem hoz-zád, mert tudatára ébredtem bűnösségemnek, kérlek, ments meg." Ehelyett azt mondja: „Uram, bűnös vagyok, ments meg." Nem bűntu¬datossága, hanem bűnössége alapján mer Jé¬zushoz járulni.
Remélem, értitek, hogy mit akarok mondani - mert nem tudom pontosan megmagyarázni -, amikor számos lelkész prédikációjára utalok, akik ezt mondják a bűnösnek: „Nos, ha úgy ér¬zed, hogy szükséged van Krisztusra, ha meg¬bántad bűneidet, ha eléggé megkínzott már a törvény, akkor Krisztushoz járulhatsz azon az alapon, hogy tudatára ébredtél bűnösséged¬nek." Én azt mondom, hogy ez tévedés. Senki sem járulhat Krisztushoz azon az alapon, hogy bűntudatos bűnös; egyszerűen úgy kell elé já¬rulnia, mint bűnösnek. Ha Jézushoz akarok já¬rulni, akkor tudom, hogy ezt nem tehetem ad¬dig, amíg tudatára nem ébredtem bűnös voltom¬nak, de mégsem úgy járulok elé, mint bűntuda¬tos bűnös. Nem azért állok a kereszt lábánál, hogy megtisztuljak, mert bűnbánatot tartottam; amikor odamegyek, semmit sem viszek magam¬mal, csupán bűneimet. A szükségérzet jó érzés, de amikor a kereszt lábánál állok, nem azért hi¬szek Krisztusban, mert jó érzéseim vannak, ha¬nem egyszerűen hiszek benne, akár vannak jó érzéseim, akár nincsenek.
Amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat, s mert értem áldozád magad, Úr Jézus, így jövök.
A puritán korszak számos kiváló teológusa leírta, hogy mit kell éreznie az embernek, mie¬lőtt Krisztushoz merészel járulni. Nos, én egy másik teológus szavait idézem, aki azt mondta, hogy ő csupán kegyelemben élő kisgyermek a puritán teológusokhoz hasonlítva: „Merem azt állítani, hogy mindez nem az Írás szerint való. A bűnösöknek vannak érzéseik, mielőtt Jézushoz mennek, de nem abból az okból mennek hozzá, hogy érzik, hogy bűnösök; azon az alapon jön¬nek, hogy bűnösök és semmilyen más alapon." Az irgalom kapuja nyitva áll, és ez van föléje ír¬va: „Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra mél¬tó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse." A „bűnösöket" szó előtt nincs jelző. Nem azt olvassuk, hogy „vezek¬lő bűnösöket", „tudatra ébredt bűnösöket", „bánkódó bűnösöket" vagy „megrémült bűnösö¬ket". Csupán azt, hogy „bűnösöket", és én tu¬dom, hogy ha Jézushoz járulok, ma azért te¬szem, mert úgy érzem, hogy Krisztus keresztjé¬hez járulni ma éppannyira szükséglete életem¬nek, mint tíz évvel ezelőtt volt; ha elé járulok, nem merészelek úgy menni mint bűntudatos bűnös vagy tudatra ébredt bűnös, hanem egy¬szerűen úgy kell mennem, mint bűnösnek, üres kézzel. Nemrégiben láttam egy idős férfit egy ká¬polna sekrestyéjében. Előtte mondtam valamit ezzel kapcsolatban: Az idős férfi már évek óta keresztyén volt, és ezt mondta: „Sohasem láttam pontosan így megfogalmazva, de tudom, hogy éppen ilyen módon járulok elé; ezt mondom: ,Uram,
„Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogódzva.
Meztelen, hogy felruházz,
árván, bízva, hogy megszánsz.”

A hit kiszáll belőled és Krisztusba jut. Tu¬dom, sok száz szegény lelket zavart meg, hogy lelkészük azt mondta: „Ha érzed szükségedet, Krisztus elé járulhatsz." „De", mondják ők, „nem érzem eléggé szükségemet; biztos vagyok benne, hogy nem." Sok levelet kaptam szegény megza¬vart, lelkiismeretes emberektől, akik ezt mond¬ták: „Én bátorkodnék hinni Krisztusban, hogy üdvözítsen, ha érzékeny lelkiismeretem lenne; ha lágyszívű lennék; de az én szívem olyan, mint egy jéghegy, amely sohasem olvad el. Nem tu¬dok úgy érezni, ahogy szeretnék, ezért nem sza¬bad hinnem Jézusban." Ó, ez nem igaz, nem igaz! Ez egy gonosz antikrisztusi ármány; ez kö¬zönséges babona! Nem a lágy szíved jogosít fel téged a hitre. Azért kell hinned Krisztusban, hogy összetörjön a kemény szíved, és elmenj hozzá úgy, hogy csak a bűnödet viszed magaddal.
A bűnös ember azért járul Krisztus elé, mert tisztátalan; mert halott, és nem azért, mert tud¬ja, hogy halott; azért, mert elveszett, és nem azért, mert tudja, hogy elveszett. Tudom, hogy nem járul elé addig, amíg ezt nem tudja, de nem ebből az okból járul elé. A valódi ok titok, de nem a nyilvános pozitív alap, amit ő ért. Sokáig féltem Krisztus elé járulni, mert azt gondoltam, hogy érzéseim gyengék; és akkor olvastam Cowper himnuszát arról, hogy érzéketlennek kell lenni, mint az acél: Ha valamit érzek, az csak Jajdalom, hogy találjak valamit, nem szabad éreznem.
Amikor már hittem Krisztusban, azt gondol¬tam, hogy semmit sem érzek. Most, ha visszate¬kintek, úgy látom, hogy egész idő alatt heves és intenzív érzéseim voltak, és főként azért, mert azt gondoltam, hogy semmit sem érzek.
Általában a legbűnbánóbb emberek gondol¬ják azt, hogy megátalkodottak, és az emberek akkor érzik a leginkább valaminek a szükségét, amikor úgy gondolják, hogy semmit sem érez¬nek. Mi magunk nem ítélhetjük meg saját érzé¬seinket, ezért az evangélium meghívása nem olyan dolgokon alapul, amiket mi megítélhe¬tünk; azon alapul, hogy bűnösök vagyunk, és semmi mások. „Jó", mondhatja valaki, „de az Írás ezt mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyá¬jan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhel¬ve, és én megnyugvást adok nektek - ezek sze¬rint fáradtnak és gondterheltnek kell lennünk." Igen, ez van a szövegben, de máshol meg ezt ol¬vassuk: „Aki csak hozzám akar jönni, engedjé¬tek"; és ebben szó sincs fáradtságról és gondter¬heltségről.
Ezenkívül, bár a meghívás a megfáradtaknak és gondterhelteknek szól, észrevehetjük, hogy az ígéretet nem mint megfáradt és gondterhelt emberek kapják, hanem mint olyanok, akik Jé¬zushoz akarnak járulni. Amikor elé járultak, nem tudták, hogy fáradtak és gondterheltek; sőt azt gondolták, hogy nem azok. Valójában azok voltak, de részben azért voltak megfáradtak, mert nem tudtak annyira megfáradtak lenni, amennyire szerettek volna, és részben azért vol¬tak megterheltek, mert nem érezték eléggé a ter¬hüket. Úgy mentek Krisztushoz, ahogy voltak, és Ő üdvözítette őket, de nem azért, mert fáradt¬ságuk erény lett volna, vagy gondterheltségük olyan hatásos lett volna, hanem kizárólag mint bűnösöket üdvözítette őket, így vérében meg¬tisztulhattak. Kedves Olvasó, hadd ajánljam a figyelmedbe ezt az igazságot. Ha úgy járulsz Krisztushoz mint bűnös és semmi más, Ő nem fog elküldeni.
Egy idős igehirdető mondta egyik beszédé¬ben, amit erről a témáról tartott: „Bátorkodom azt mondani, hogy ha Krisztus elé járulsz, bárki légy is, ha nem fogad téged, akkor nem tartja be az ígéretét, hiszen ezt mondta: Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el." Ha elé járulsz, ne törődj a minősítéssel vagy a felkészüléssel. Neki nincs szüksége az engedelmesség vagy az érzé¬sek minősítésére. Menj úgy, ahogy vagy, és ha te vagy a pokol legnagyobb gonosztevője, éppoly alkalmas vagy arra, hogy Krisztus elé járulj, mint a legerkölcsösebb és legkiválóbb ember. Ha van egy fürdő, vajon ki alkalmas arra, hogy megmosakodjon benne? Egy ember tisztátalan¬sága nem ok arra, hogy ne mosakodhasson meg, sőt annál inkább meg kell mosakodnia.
Amikor városi elöljáróink segélyt osztottak a szegényeknek, senki sem mondta: „Én olyan szegény vagyok, hogy nem vagyok méltó a se¬gélyre." A szegénységed a felkészültséged. Itt a fekete a fehér. Furcsa ellentmondás! Az egyetlen dolog, amit Krisztushoz vihetsz, az a bűnöd és a gonoszságod. Ő csupán azt kéri, hogy üres kéz¬zel menj. Ha bármid van, szabadulj meg tőle, mielőtt hozzá mész. Ha bármi jó van benned, nem tudsz bízni Krisztusban, üres kézzel kell hát menned. Fogadd őt úgy, mint mindenedet, és ez az egyetlen mód arra, hogy egy szegény lé¬lek üdvözüljön - mint bűnös és semmi más.


4. FEJEZET - A HITRE VALÓ JOGOSULTSÁG; AVAGY MIÉRT MERÉSZELÜNK HINNI KRISZTUSBAN

Nem meggondolatlanság-e bárki részéről ab¬ban bízni, hogy Krisztus üdvözíti őt, különö¬sen ha nincs semmi jó benne? Nem arrogáns elbizakodottság-e Krisztusban bízni? Nem, barátaim, nem az. A Szent Szellem nagy és ne¬mes műve, hogy az ember meghazudtolhatja minden bűnét, mégis hihet Istenben és pe¬csétjébe vésheti, hogy Isten igaz, és hihet Jé¬zus vérének tisztító erejében. De hogyan me¬részel bárki hinni Krisztusban? Ezt kérdezem tőletek. „Nos", mondja valaki, „én azért kezd¬tem el hinni Krisztusban, mert úgy éreztem, hogy a Szent Szellem munkálkodik bennem." Te egyáltalán nem hiszel Krisztusban. „Nos", mondja valaki más, „én azt gondoltam, hogy jogom van hinni Krisztusban, mert éreztem valamit." Neked egyáltalán nem volt jogod hin¬ni Krisztusban, mert ez nem jogosított fel rá.
Mi jogosítja hát fel az embert arra, hogy higgyen Krisztusban? A válasz: Maga Krisztus mondja neki, ez a felhatalmazása. Krisztus sza¬va hatalmazza fel a bűnöst, hogy higgyen benne - nem az, amit érez, és nem is a létező vagy nem létező tulajdonságai, hanem az, hogy Krisztus maga mondta neki, hogy higgyen. Az evangélium ezt így fogalmazza meg: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz. Aki pedig nem hisz, elkárhozik."
A Krisztusban való hit tehát parancs és köte¬lesség, valamint áldott kiváltság. Micsoda ke¬gyelem, hogy kötelesség, hiszen így nem lehet kétséges, hogy az embernek joga van teljesíteni a kötelességét. Azon az alapon, hogy Isten meg¬parancsolja nekem, hogy higgyek, jogom van hinni, akárki legyek is. Az evangélium minden teremtménynek szól. Nos, én is közéjük tarto¬zom; egyike vagyok a teremtményeknek, és az evangélium azt parancsolja nekem, hogy higgyek, és én hiszek. Ezzel nem tehetek rosszat, hiszen azt parancsolták nekem, hogy ezt te¬gyem. Nem tévedhetek, ha engedelmeskedem Is¬ten parancsának.
Mármost minden teremtménynek szól Isten parancsa, hogy higgyen Jézus Krisztusban, akit Isten küldött. Ez a te felhatalmazásod, bűnös, mégpedig áldott felhatalmazás, mert a pokol nem tagadhatja, a menny pedig nem vonhatja vissza. Nem kell magadba nézned, hogy magad¬ban keresd a kétséges önigazolást, nem kell megvizsgálnod tetteidet és érzéseidet, hogy vala¬milyen homályos és elégtelen igazolást találj a Krisztusba vetett bizalmadra. Hihetsz Krisztus¬ban, hiszen ő maga mondja, hogy higgy benne. Ez biztos alap, amihez nem férhet kétség.
Tegyük fel, hogy mindnyájan éhezünk; hogy a városunkat megostromolták és körülzárták, már régóta tart az éhínség, és mi készek va¬gyunk éhen halni. Egyszer csak meghívást ka¬punk a király palotájába, hogy ott együnk és igyunk; de mi megbolondultunk, és nem fogad¬juk el a meghívást. Tegyük fel, hogy valamilyen szörnyű elmebaj lett úrrá rajtunk, és inkább meghalunk vagy éhezünk, minthogy elmenjünk. Tegyük fel, hogy a király hírnöke ezt mondja: „Gyertek és egyetek, szegény éhező lelkek. Mivel tudom, hogy vonakodtok eljönni, meg is fenye¬getlek benneteket, hogy ha nem jöttök el, a ka-tonáim rátok rontanak; úgyhogy érezni fogjátok fegyvereik hatékonyságát." Úgy gondolom, ked¬ves barátaim, hogy ezt kell mondanunk: „Áldjuk a nagy embert e fenyegetésért, mert most már nem kell azt mondanunk, hogy nem mehetünk el, hiszen éppenséggel nem maradhatunk távol. Most már nem kell azt mondanom, hogy méltat¬lan vagyok a meghívásra, hiszen megparancsol¬ták nekem, hogy menjek el, és meg is fenyeget¬tek, hogy ha nem megyek el, baj lesz; ezért az¬tán el is megyek."
Ezt az ijesztő mondatot - „Aki pedig nem hisz, elkárhozik" - nem haragból mondta Jézus, hanem mert tudta, hogy milyen őrültek va¬gyunk, és visszautasítjuk a kegyelmét, hacsak ránk nem ijeszt, és így rá nem vesz arra, hogy elmenjünk a lakomára. „Kényszeríts bejönni mindenkit"; ez volt a Mester Szava. Bűnös, ha hiszel Krisztusban, nem kárhozhatsz el, de ha nem hiszel benne, elkárhozol. Bátran kimon-dom: Bűnös, nemcsak hogy elmehetsz, de kö¬nyörögve kérlek, ne vond magadra Isten harag¬ját azzal, hogy visszautasítod a meghívását. A kegyelem kapuja szélesre van tárva; miért nem akarsz belépni? Miért vagy ilyen büszke? Miért nem hallod meg Isten hangját, és miért halsz meg inkább a saját bűneidben? Jól je¬gyezd meg, hogy ha bárki közületek elpusztul, vére nem Isten ajtaja elé, és nem is Krisztus aj¬taja elé folyik, hanem a saját ajtaja elé. Isten ezt mondhatja nektek: „Mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen." Szegény ember, ha valóban el akarsz menni, Isten Szavában nincs semmi, ami visszatartson, ellenben van benne fenyegetés, hogy kényszerítsen, és erő, hogy odavonzzon.
Mégis, hallom, amint azt mondod: „Én nem hihetek Krisztusban." Én azt mondom, hogy hi¬hetsz, hiszen Isten minden földi teremtménynek megparancsolta, hogy higgyen, és ha valamit megparancsolnak neked, azt nyilván meg is te¬heted. Erre ezt mondod: „Én mégsem érzem, hogy hihetek." Már megint kezded; azt mondod, hogy nem teszed azt, amit Isten mond neked, valamilyen ostoba érzés miatt. Isten nem azért mondja neked, hogy higgy Krisztusban, mert te bármit is érzel, hanem azért, mert bűnös vagy.
Most már tudod, hogy bűnös vagy. „Az va¬gyok", mondod, „és ez az én nagy bánatom." Mi¬ért bánkódsz? Ez annak a jele, hogy érzel vala¬mit. Erre te: „De nem érzek elég erősen, és emi¬att bánkódom. Nem úgy érzek, ahogy kellene." Nos, akár érzel, akár nem, bűnös vagy, és „igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bű¬nösöket üdvözítse."
„De én nagyon régóta bűnös vagyok már; hatvan éve bűnben élek." Hol van megírva, hogy hatvan év felett nem üdvözülhetsz? Kedves barátom, Krisztus százévesen is üdvözíthet - még ha Matuzsálem vagy is a bűnben. „Jézus¬nak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől." „Aki csak hozzám akar jönni, engedjé¬tek." „Üdvözíteni tudja örökre azokat, akik álta¬la járulnak Istenhez."
„Igen", mondja valaki, „de én iszom, károm¬kodom, kicsapongó és istenkáromló is vagyok." Akkor bűnös vagy; nem lépted át a legvégső ha¬tárt, és ő képes üdvözíteni téged. „Ez igaz", mondja egy másik, „de te nem tudod, mennyire súlyos az én bűnöm." Ez csak azt bizonyítja, hogy bűnös vagy, és hogy megparancsolták ne¬ked, hogy higgy Krisztusban, és üdvözülj. „Igen", siránkozik egy harmadik, „de te nem tu¬dod, milyen gyakran utasítottam el Krisztust." Igen, de ez csak azt jelenti, hogy annál inkább bűnös vagy. „Nem tudod, milyen kemény az én szívem." Ez megint csak azt bizonyítja, hogy bű¬nös vagy, és hogy egy vagy azok közül, akikért Krisztus eljött, hogy üdvözítse őket.
„De uram, nincs bennem semmi jó. Ha volna, akkor lenne valami, ami bátorítana." Az a tény, hogy nincs benned semmi jó, számomra csak azt bizonyítja, hogy te vagy az az ember, akihez küldettem, hogy prédikáljak neki. Krisztus azért jött, hogy üdvözítse az elveszetteket, és mindaz, amit mondtál, csak azt bizonyítja, hogy elveszett vagy, vagyis Krisztus azért jött, hogy üdvözítsen. Bízz benne!
„De ha üdvözülök", mondja valaki, „én leszek a legnagyobb bűnös, aki valaha üdvözült." Annál hangosabb lesz az örömzene a mennyben, amikor oda kerülsz; annál nagyobb lesz Krisztus di¬csősége, hiszen minél bűnösebb valaki, annál nagyobb tisztelet illeti Krisztust, amikor az végre hazatalál. „De az én bűneim bővelkednek." Az Ő kegyelme még inkább bővelkedik. „De az én bű¬nöm már az égig ér." Igen, de az Ő kegyelme az égnél is tovább ér. „De az én bűnöm olyan széles, mint a világ." Igen, de az Ő igazsága ezer világnál is szélesebb. „Igen de az én bűnöm skarlátvörös." Igen, de az Ő vére a te bűneidnél is vörösebb, és képes kimosni a vöröset egy még vörösebbel. „Igen, de én megérdemlem, hogy elkárhozzak, és mind a halál, mind a pokol az elkárhozásomért kiált." Igen, lehet, de Jézus Krisztus vére hangosabban tud kiáltani, mint a halál vagy a pokol; és ezt kiáltja: „Atyám, hagyd élni a bűnöst."
Ó, bárcsak a fejetekbe tölthetném ezt a gon¬dolatot: Amikor Isten üdvözít titeket, nem vala¬mi olyan dologért teszi, ami bennetek van, ha¬nem valamiért, ami őbenne van. Isten szereteté¬nek nincs oka, illetve csak sajátmagában van. Annak az oka, hogy megbocsát egy bűnösnek, a saját szívében van, és nem a bűnösben. És tibennetek éppen annyi ok van arra, hogy üdvözítsen, mint másokban, vagyis semmi. Nincs bennetek semmi, ami indokolná, hogy irgalmazzon nektek, de nincs is szükség semmilyen okra, minthogy az ok Istenben és egyedül Istenben van.


5. FEJEZET - A HIT EREDMÉNYE; AVAGY HOGYAN ERŐSÖDIK FEL HITÜNK, AMIKOR KRISZTUSHOZ JÁRULUNK

Van egy ember, aki ebben a pillanatban vált hí¬vővé; nem ítéltetik el. De ötven évig bűnben élt, és az erkölcstelenség minden fajtájában elme¬rült; bűnei, amelyek nagy számban vannak, mind megbocsáttatnak neki. Isten szemében most olyan ártatlan, mintha sohasem vétkezett volna. Olyan nagy Jézus vérének ereje, hogy „aki hisz Őbenne, az nem jut ítéletre". Van-e en¬nek bármi köze ahhoz, ami az ítélet napján tör¬ténik? Kérlek, olvassátok el Isten Igéjét, és látni fogjátok, hogy nem azt mondja: „Aki hisz Őben¬ne, az nem fog ítéletre jutni", hanem azt hogy „nem jut ítéletre", vagyis most. És ha most nem, akkor sohasem; mivel hisz Krisztusban, érvé¬nyes az ígéret: „Aki hisz Őbenne, az nem jut íté¬letre." Most hiszek abban, hogy nem ítéltetek el; ötven év múlva az ígéret ugyanaz lesz - „Aki hisz Őbenne, az nem jut ítéletre."
Úgyhogy abban a pillanatban, amikor valaki Krisztusba helyezi bizalmát, mentesül minden múltbeli, jelenbeli és jövőbeli ítélettől; és attól a naptól fogva Isten szemében olyan, mintha hi¬bátlan lenne. „De hiszen továbbra is vétkezik", mondjátok. Igen, valóban, de Isten nem rója fel neki bűneit, mert azokat már régen felrótta Krisztusnak, és Isten sohasem ró fel egy bűnt kettőnek - először Krisztusnak, majd a bűnös¬nek. „Igen, de gyakran bűnbe esik." Ez lehetsé¬ges; bár ha benne lakozik Isten Szelleme, nem úgy vétkezik, ahogy régebben szokott. Gyenge¬sége miatt vétkezik, és nem azért, mert szeret vétkezni, hiszen most már gyűlöli a bűnt.
De ha akarjátok, megfogalmazhatjátok a ma¬gatok módján is, és én válaszolok rá. „Igen, bár vétkezik, Isten szemében többé nem bűnös, mi¬vel minden bűnét levette róla, és Krisztusra ru¬házta - szó szerint és ténylegesen." Figyeld meg a zsidókat. Előhoznak egy bűnbakot, majd a fő¬pap megvallja népe bűneit a bűnbak feje fölött. A bűnök mind eltávoznak az emberekből, és át¬szállnak a bűnbakra. Ezután a bűnbak kimegy a sivatagba. Marad-e bűn az embereken? Ha igen, akkor a bűnbak nem vitte el, hiszen nem lehet itt is meg ott is egyszerre. Nem lehet elvin¬ni és ugyanakkor ott hagyni. „Nem", mondjátok, „az Írás azt mondja, hogy a bűnbak magával vit¬te a bűnt; nem maradt semmi az embereken, amikor a bűnbak elvitte a bűnt."
Amikor hitünk szerint Krisztus fejére tesszük kezünket, vajon Krisztus elveszi-e bűneinket, vagy nem? Ha nem, akkor semmi haszna a hi¬tünknek; de ha valóban elveszi bűneinket, ak¬kor azok nem lehetnek rajta is meg rajtunk is; ha Krisztuson vannak, mi szabadok és tiszták vagyunk, Isten elfogadott minket és megigazul¬tunk, és ez a hit általi megigazulás valódi tana. Mihelyt egy ember hinni kezd Jézus Krisztus¬ban, bűnei örökre eltávoznak tőle. Ki vannak tö¬rölve, és el vannak felejtve.
Ha egy ember tartozik száz pénzzel, de nyug¬tát kap a fizetésről, akkor szabad; a tartozást ki¬törölték a könyvben, így nem tartozik semmivel. Bár követ el bűnöket, de mivel a tartozást már azelőtt megfizették, hogy adósságba keveredett, Isten törvénye szerint többé nem adós.
Az Írás ezt mondja: „Isten a tenger mélyébe vetette népének bűneit." Mármost ha a tenger mélyén vannak, akkor nem lehetnek az embere¬ken. Áldott legyen a neve! Azon a napon, amikor a tenger mélyébe veti bűneinket, a szemében tisztákká válunk, és elfogad minket szeretett Fi¬ában. „Amilyen messze van napkelet napnyu¬gattól, olyan messzire veti el vétkeinket." Nem lehetnek távol és itt egyszerre.
Ha hisztek Krisztusban, Isten szemében töb¬bé nem vagytok bűnösök; elfogad titeket, mint¬ha tökéletesek lennétek, mintha megtartottátok volna a törvényt; mert Krisztus megtartotta, és az ő igazsága a tiétek is. Megszegtétek, de a bű¬nötök már az övé, és ő megbűnhődött érte. Töb¬bé ne tévesszétek meg magatokat; többé nem azok vagytok, akik voltatok; amikor hívővé vál¬tok, Krisztus helyébe álltok, ahogy Krisztus is a helyetekbe állt annak idején. Az átalakulás tel¬jes, a csere valóságos és örökérvényű. Azokat, akik hisznek Jézusban, az Atya Isten éppen úgy elfogadja, mint Örökkévaló Fiát; és akik nem hisznek, csináljanak, amit akarnak, nekiláthat¬nak kiharcolni a saját igazságukat; de a törvény és átok alatt vannak. Ti, akik hisztek Jézusban, fel-alá sétáltok a földön az ő nagy igazságának dicsőségében. Bűnösök vagytok, de Krisztus vé¬re megtisztított titeket.
Dávid ezt mondja: „Moss meg engem, és fehé¬rebb leszek, mint a hó." Láttátok már, hogyan hull le a hó - milyen tiszta, milyen fehér! Mi le¬het fehérebb? Nos, a keresztyén ember a hónál is fehérebb. Azt mondjátok: „Hiszen tisztátalan."
Tudom, hogy tisztátalan, mint bárki más, olyan fekete, mint a pokol; de a vércsepp ráhullik, és fehér lesz, „fehérebb, mint a hó".
Legközelebb, ha hófehér kristályokat láttok hullni az égből, nézzetek rájuk, és mondjátok: „Bár magamban meg kell vallanom, hogy mél¬tatlan és tisztátalan vagyok, de hiszek Krisztus¬ban, ezért ő teljes mértékben átruházta rám igazságát, úgyhogy fehérebb vagyok, mint a hó, amely Isten kincstárából hullik."
A hit érdekében ragadjátok meg ezt. Egy el¬lenállhatatlan hit érdekében, amely győzedel¬meskedik a kétségek és félelmek fölött, és lehe¬tővé teszi, hogy élvezzük a szabadságot, amit Krisztustól kapunk. Ti, akik hisztek Krisztus¬ban, amikor ma este lefekszetek, mondjátok ezt: „Ha meghalok az ágyamban, nem ítéltethetek el." Amikor másnap reggel felébredtek, menjetek ki a világba, és mondjátok ezt: „Nem ítéltettem el." Ha az ördög üvölt rátok, mondjátok ezt ne¬ki: „Vádolhatsz engem, de én nem ítéltetek el." És ha időnként feltámad bűnötök, mondjátok ezt: „Ismerlek, de te örökre eltűntél; nem ítélte¬tem el." És ha eljön halálotok órája, csukjátok le a szemeteket békében.
Nem félsz majd ama nagy napon, mert ki vádolhatna téged?
Isten kegyelméből teljes feloldozást nyertek, és ő leveszi rólatok minden bűn átkát és vádját, de nem azért, mert bármit is tettetek. Kérlek benneteket, tegyetek meg minden tőletek telhe¬tőt Krisztusért hálából; de ha meg is tettetek mindent, ne ebben bízzatok. Bízzatok a helyet¬tesítő áldozatban. Legyetek azzá, ami Krisztus volt Atyja szemében, és ha felébred a lelkiisme¬retetek, azt mondhatjátok neki, hogy Krisztus megtett helyettetek mindent, amit nektek kellett volna; hogy elszenvedte minden büntetéseteket; és most sem az irgalom, sem az igazságszolgál¬tatás nem sújthat le rátok, hiszen az igazság ke¬zet fogott az irgalommal, hogy üdvözítse azt, aki Krisztus keresztjébe vetette hitét.


Folyt. köv.
« Utoljára szerkesztve: 2013. Október 12. - 16:21:54 írta Zoltan »
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #4 Dátum: 2013. Október 12. - 16:23:02 »
HIT (folyt.)


6. FEJEZET - AZ ÍRÁS MEGNYUGTATÓ KIJELENTÉSE A HÍVŐKRE VONATKOZÓAN

Jól tudjátok, hogy a bíróságon a „nem bűnös" ítélet felmentést jelent, és a rabot azonnal sza¬badon bocsátják. Így van ez az evangélium sze¬rint is; a „nem jutott ítéletre" mondat maga után vonja a bűnös megigazulását. Ez azt jelenti, hogy a Krisztusban hívő ember most, a jelenben igazul meg. A hit nem fokozatosan hozza meg gyümölcsét, hanem most. A megigazulás a hit eredménye, és a léleknek abban a pillanatban megadatik, amikor megállapodásra jut Krisz¬tussal és elfogadja őt mint mindenét. Vajon megigazulnak-e itt és most azok, akik majd Is¬ten trónja elé állnak? Mi is olyan valóságosan és nyilvánvalóan megigazulunk, mint azok, akik fehérben járnak és énekelve magasztalják őt odafent. A keresztre feszített lator abban a pilla¬natban megigazult, amikor hittel fordult Jézus felé, aki mellette függött a kereszten; és az idős Pál apostol sok évi szolgálat után sem volt job¬ban megigazulva, mint a lator, aki egyáltalán nem szolgált.
Isten már ma elfogad minket a Szeretettben, és ma már fel vagyunk oldozva. Ó, milyen cso¬dálatos gondolat! Van néhány szőlőfürt, amit nem szakíthatunk le, amíg fel nem megyünk a mennybe; de ez az egyik első érett fürt, amit már itt leszakíthatunk és megehetünk. Ez nem olyan, mint a búza a földön, amit nem ehetünk meg, amíg át nem kelünk a Jordánon: ez része a pusztában hulló mannának, és része napi táp¬lálékunknak, amivel Isten ellát minket, mialatt ide-oda utazunk.
Isten már most megbocsát nekünk; már most leveszi rólunk bűneinket; a szemében már most olyanok vagyunk, mintha sohasem vétkeztünk volna; olyan ártatlanok, mint Ádám atyánk, amikor még feddhetetlen volt, mielőtt evett a til¬tott fa gyümölcséből; olyan tiszták, mintha vé¬rünket sohasem fertőzte volna meg a romlott¬ság. „Nincs tehát most már semmiféle kárhozta¬tó ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak." Már most sincs bejegyezve Isten Köny¬vében az övéinek egyetlen bűne sem. Semmi sincs a rovásukon. A megigazulást illetően egyetlen folt sem maradt a hívőkön az egész föld Bírájának szemében.
De továbbmegyek: A megigazulás nem csu¬pán jelenvaló, hanem folyamatos is. Abban a pillanatban, hogy ti és én hívőkké váltunk, kije¬lentetett rólunk: „Nem jut ítéletre." Azóta sok nap eltelt, sok változást láttunk, de ma is igaz ránk vonatkozóan: „Nem jut ítéletre." Egyedül az Úr tudja, mennyi idő van még hátra, amíg be nem töltjük időnket, és el nem suhanunk, mint az árnyék. De ezt az igazságot tudjuk, hiszen Is¬ten minden szava bizonyos, és Isten ajándékai megbánhatatlanok; ha még ötven évig élnénk, akkor is az lenne ide írva: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre." Ha a sors valamely rejtelmes rendelése folytán életünk hossza az emberi kor tízszeresére nőne, és megérnénk a nyolc-kilenc¬száz éves kort, mint Metusélah, még mindig ér¬vényes lenne: „Aki hisz őbenne, az nem jut íté¬letre." „Én örök életet adok juhaimnak, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből." „Az igaz ember a hite ál¬tal él." „Akik hisznek őbenne, sohasem szégye¬nülnek meg."
Mindezek az ígéretek azt bizonyítják, hogy a megigazulás, amit Krisztustól kapunk hitünk által, folytonos, és életünk végéig tart. És ne fe¬lejtsük el, hogy folytatódik az örökkévalóság¬ban. A mennyben nem viselünk majd más ru¬hát, mint amit itt viselünk. Most az igazak Krisztus igazságába vannak öltözve. Ugyanezt a menyegzői ruhát viselik majd a nagy menyegzői lakomán. De mi lesz, ha elkopik? Mi lesz, ha az igazság elveszíti érvényét az eljövendő örökkéva¬lóságban? Ó, szeretett testvéreim! Ettől nem kell tartanunk. Az ég és a föld elmúlnak, de az Ő igazsága sohasem avul el. Moly nem rághatja meg; tolvaj nem lophatja el; jajveszékelés nem szakíthatja szét. Örökkévaló, annak kell lennie, mint maga Krisztus, igazságunk Urává. Mivel Ő a mi igazságunk, az önmagában létező, örökké¬való, változhatatlan Úr, akinek évei nem érnek véget, akinek ereje nem mond csődöt. Ezért a mi igazságunknak nincs vége és tökéletessége és szépsége sem fejeződik be. A Szentírás nagyon világosan tanítja ezt, és aki hisz Krisztusban, megkapta örökre a folyamatos megigazítást.
Ismét gondolkodjatok el egy pillanatra: Ez a megigazulás teljes. „Aki hisz Őbenne, az nem jut ítéletre"; vagyis semmilyen mértékben. Tudom, egyesek azt gondolják, hogy lehetséges félig el¬ítélt, félig elfogadott állapotban lenni. Amennyi¬re bűnösök vagyunk, annyira vagyunk elítéltek; és amennyire igazak, annyira elfogadottak. Sze¬retett testvéreim, az Írás semmi ilyesmiről nem beszél. Ez távol áll az evangélium tanításától. Ha a tettek következménye, akkor nem kegye¬lemből van; ha kegyelemből van, akkor nem a tettek miatt. A tettek és a kegyelem nem keve¬rednek, mint ahogy a víz és a tűz sem; vagy az egyik, vagy a másik, mindkettő nem lehet; a ket¬tő nem szövetkezhet. A kettő nem vegyülhet, az egyik nem hígíthatja fel a másikat.
Aki hisz, az mentes minden romlottságtól, minden bűntől, minden hibától; és bár az ördög vádolja őt, hamis vád az, mert a vádaktól is mentesülünk, hiszen bátran ellenszegülhetünk: „Ki vádolná Isten választottait?" Nem az van ír¬va, hogy „Ki fogja bizonyítani?", hanem az, hogy „Ki vádolná őket?" Olyannyira mentesek az íté¬lettől, hogy lelkükön egy folt sem található; a romlottság a közelükben sem jár, hogy rájuk vethetné fekete árnyékát. Nem csupán félig, ha¬nem teljesen ártatlanul állnak Isten előtt; nem csak félig megtisztultan, hanem fehérebben, mint a hó. Bűneik nem egyszerűen áthúzattak a könyvben, hanem teljesen kitöröltettek; nem egyszerűen elrejttettek, hanem a tenger mélysé¬gébe vettettek; nem csupán eltávoztak, olyan messzire, amilyen messze van napkelet napnyu¬gattól, hanem örökre eltűntek, egyszer s min¬denkorra.
Tudjátok, szeretett testvéreim, hogy a zsidó ember lelkiismerete a szertartásos megtisztulá¬sok után sem volt szabad a bűntől. Egyik áldo¬zat után szüksége volt egy újabbra; mert ezek az áldozatok sohasem tehették tökéletessé. A kö¬vetkező nap bűnei új bárányt kívántak, és a kö¬vetkező év romlottsága új áldozatot követelt az engeszteléshez. „Ő ellenben, miután egyetlen ál¬dozatot mutatott be a bűnökért, örökre az Isten jobbjára ült." Nincs szükség több égő áldozatra, mosakodásra, vérre, engesztelésre. „Elvégezte¬tett!" - halljuk a haldokló Üdvözítő kiáltását. Bűneitek elszenvedték a halálos ütést, igazságo¬tok köntösébe beöltötték az utolsó cérnaszálat; készen van, teljes és tökéletes. Nem kell hozzá¬tenni semmit; sohasem kisebbítheti senki.
Ó, keresztyének, ragadjátok meg ezt a becses gondolatot; lehet, hogy csak erőtlen szavakkal tudom kifejezni, de gyengeségem ne akadályoz¬zon titeket abban, hogy felfogjátok magasztos¬ságát és szépségét. Elég, ha ugrásra bírunk egy embert, bár lábain béklyók vannak, és éneklés¬re bírjuk, bár szája be van tömve, hogy azt gon¬dolhassuk, tökéletesen elfogadtattunk Krisztus¬ban, hogy megigazulásunk nem csupán részle¬ges; hogy nem korlátozott, hanem teljes. Igazsá¬gunknak megvan a fedezete; teljesen és vissza¬vonhatatlanul mentesültünk az elítéltetéstől.
Ismétlem: Az ítélet alóli felmentés érvényre jut. A megigazulás királyi kiváltsága sohasem csorbul. Ezt minden hívővel meg kell értetni. III. György angol király uralkodása alatt gyülekeze¬tem egyik tagjának fiát halára ítélték hamisítá¬sért. Elődöm, Dr. Rippon, miután hihetetlen erőfeszítéseket tett, ígéretet kapott, hogy elenge¬dik a fiú büntetését. A jelenlévő idős segédlel¬kész - akkoriban még fiatal ember - megtudta a börtönigazgatótól, hogy a kegyelmi határozat nem érkezett meg, és a boldogtalan rabot más¬nap reggel kivégzik. Dr. Rippon lóhalálában Windsorba vágtatott, bebocsátást kért a király-hoz, aki saját kezűleg átnyújtotta neki annak a kegyelmi határozatnak a másolatát, amelyet egy figyelmetlen hivatalnok hanyagul félretett. „Megparancsolom, doktor, hogy siessen", mond¬ta őfelsége. „Bízza rám, felség", válaszolt a doktor, és még időben visszaért Londonba, ahol a rabot - sok más társával együtt - már kísérték a vesztőhelyre.
A férfi kegyelmet kapott, de mégis kivégezték volna, ha a kegyelemnek nem szereznek ér¬vényt. De áldott legyen az Isten, mert az ítélet alóli felmentés érvényre jut. Ez levél-, ez tény¬kérdés. Ó, barátaim, ti tudjátok, az ítélet tény¬kérdés. Amikor ti és én szenvedtünk lelkünk¬ben, és a szigorú törvény elé vittek minket, érez¬tük, hogy annak átkai nem áldörgedelmek, ha¬nem valóságosak voltak; éreztük, hogy Isten ha¬ragjától tényleg reszketni kell.
Nos, amilyen valóságos az ítélet, amivel a tör¬vény sújt, éppoly valóságos a megigazulás, amiben a Kegyelem részesít. Ha hisztek Krisztus¬ban, nemcsak névlegesen váltok bűntelenné, de valóságosan is; nemcsak névlegesen nyilvánít¬tattok ártatlannak, de valóságosan is, abban a pillanatban, hogy hinni kezdtek Jézusban. Nemcsak mondják nektek, hogy bűneitek eltö¬röltettek, de azok valóban eltöröltettek. Isten nem csupán úgy néz rátok, mintha elfogadna ti¬teket, de valóban elfogad. Ez ténykérdés, ahogy ténykérdés az is, hogy vétkeztetek. Nem kétel¬kedtek benne, hogy vétkeztetek, ne kételkedjetek hát abban sem, hogy bűneitek elvétettek ró¬latok. Mert amilyen bizonyos, hogy fekete folt esett rajtatok, amikor vétkeztetek, olyan bizo¬nyos az is, hogy a folt eltűnt, amikor megfürödtetek Immánuel vérében.
Jöjj, barátom, gondolj erre. Valóságosan és hatásosan megtisztíttattál a bűntől. Kivezettet¬tél a börtönből. Nem viseled többé a rabszolgák béklyóját. Megszabadultál a törvény rabságából. Mentesültél a bűntől, és szabad emberként, sza¬badon járhatsz. Az Üdvözítő vére kieszközölte teljes felmentésedet. Jöjj, lelkem - most már jo¬god van Atyád lábai elé járulni. Nem égnek ott a bosszú lángjai, hogy megrémítsenek; nincs ke¬zében tüzes kard; az igazságszolgáltatás nem sújthat az ártatlanokra. Jöjj, lelkem, fogyaté¬kosságaid elvétettek. Nem láthattad Atyád ar¬cát; most megláthatod. Nem beszélhettél vele, és Ő sem veled; de most bátran járulhatsz kegyel¬méhez ott, ahol vagyunk. Egykor féltél a pokol¬tól; most a pokol megszűnt létezni számodra. Hogyan bűnhődhetnének a bűntelenek? Aki hisz, az bűntelen, nem ítéltetik el, és nem lehet megbüntetni. Már nem kell félned egy bosszúál¬ló Istentől. Ha Istent Bírának tekintjük, akkor hogyan ítélhetné el az ártatlant? Hogyan ítélhet¬né el a Bíró a feloldozottat?
Most, hogy megigazultál, több kiváltságod van, mint lett volna akkor, ha sohasem vétkez¬tél volna. Minden áldás, amiben részesültél vol¬na, ha betartottad volna a törvényt, a tied, sőt több is, mert Krisztus megtartotta neked. A tiéd minden szeretet és elfogadás, amit egy tökélete¬sen engedelmes lény kaphatott volna Istentől, mert Krisztus tökéletesen engedelmes volt he¬lyetted is, és ezzel neked tulajdonította minden érdemét, hogy gazdag lehess őáltala, aki szegén¬nyé lett éretted.
Ó, bár a Szent Szellem megnagyobbítaná a szívünket, hogy magunkba szívhassuk e gondo¬latok édességét! Nincs ítélet. Sőt, soha nem is lesz. A bűnbocsánat nem részleges, hanem tel¬jes; olyan hatásos, hogy megszabadít minket a törvény minden büntetésétől, megadja nekünk az engedelmesség minden kiváltságát, és abba a magasságba helyez minket, ahol lennénk, ha sohasem vétkeztünk volna. Szilárdabbá teszi helyzetünket, mint azelőtt volt, hogy elbuktunk. Most nem abban a helyzetben vagyunk, amiben Ádám volt, hiszen Ádám elbukhatott és meghal¬hatott. Inkább olyan helyzetben vagyunk, ami¬lyenben Ádám lett volna, ha Isten az Édenkert- be helyezte volna, és ezt mondta volna neki: „Ha hét évig engedelmes leszel, próbaidőd lejár, és én megjutalmazlak."
Bizonyos értelemben mondható, hogy Isten gyermekei a próbaidő állapotában vannak; más értelemben egyáltalán nincs próbaidő. Nincs próbaidő azt illetően, hogy Isten gyermeke üdvö¬zül-e. Már üdvözült; bűnei eltöröltettek; igazsá¬ga teljes; és ha ez az igazság kiállna egymillió év¬nyi próbaidőt, sohasem esne rajta folt. Isten szemében így is van, és így is lesz mindörökké.


7. FEJEZET - FÉLREÉRTÉS A HITET ILLETŐEN, MELYNEK OKÁN A KERESZTYÉNEK GYAKRAN ELCSÜGGEDNEK

Milyen együgyűek vagyunk! Akármilyen idősek vagyunk, isteni dolgokban nagyon gyermetegek maradunk! Milyen együgyűek vagyunk, amikor hinni kezdünk Krisztusban! Azt gondoljuk, hogy bűneink bocsánata tartalmaz egy sor dolgot, amikről később kiderül, hogy semmi közük a bűnbocsánathoz. Például azt gondoljuk, hogy többé nem fogunk vétkezni; azt képzeljük, hogy minden harcot megvívtunk; hogy egy virágos mezőre jutottunk, és nem kell többé háborús¬kodnunk; hogy valójában győzedelmeskedtünk, és csupán fel kell állnunk, és lengetnünk kell a pálmaágat; hogy minden rossznak vége; hogy Is¬tennek csak magához kell hívnia, és mi úgy lép¬hetünk be a mennybe, hogy a földön már nem kell több ellenséggel harcolnunk.
Ezek nyilvánvaló tévedések. Figyeljük meg, hogy bár a Biblia kijelenti: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre"; azt azonban nem mondja, hogy aki hisz, annak hite nem tétetik próbára. Hited bizony próbára tétetik. Egy próbára nem tett hit nem is igazi hit. Isten sohasem adott hi¬tet az embereknek úgy, hogy ne akarta volna próbára tenni. A hit célja éppen az állhatatos¬ság. Ahogy a lövészegyletben kiteszik a céltáb¬lát, hogy rálőjenek, ugyanúgy ad Isten is hitet azzal a szándékkal, hogy a megpróbáltatások és csapások, a bűn és a Sátán céltáblája legyen. Ha hiszel Krisztusban, az nagy kiváltság; de ne feledd, hogy nagy megpróbáltatással jár. Nagy hitet kértél Istentől. Gondoltál arra, hogy ezzel nagy csapásokat is kérsz? Nem azért kapsz nagy hitet, hogy félre tedd és hagyd megrozsdásodni.
John Bunyan A zarándok útja című könyvé¬ben Bátorszív nagyon erős ember volt, és milyen nehéz munkát kellett végeznie! Azokkal az as¬szonyokkal és gyermekekkel számtalanszor fel kellett mennie a mennyei városba, majd vissza; meg kellett küzdenie az összes óriással és orosz¬lánnal, meg kellett ölnie a Vérengző nevű óriást, és le kellett rombolnia a Kétségbeesés Várát. Ha nagy a hited mértéke, szükséged is lesz az egészre. Egy fikarcnyit sem spórolhatsz meg be¬lőle. Úgy leszel vele, mint a szüzek Urunk példa¬beszédében: Még ha bölcs szűz vagy is, ezt kell majd mondanod azoknak, akik kölcsön akarnak venni tőled: „Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is."
De amikor hited próbára tétetik, ne gondold, hogy a vétkeid miatt bűnhődsz. Ó nem, hívő testvérem; ez sok megpróbáltatás, de nem ítélet; sok a megpróbáltatás, mégis megigazolunk; le¬het, hogy sok pofont kapunk, de Isten sohasem átkoz meg; lehet, hogy gyakran elcsüggedünk, de Isten kardja sohasem szúr szíven.
Sőt; hitünk nemcsak hogy próbára tétetik, de mélypontra is juthat, és mégsem ítéltetünk el. Ha hited olyan kicsivé válik, hogy már nem is lá¬tod, akkor sem ítéltetsz el. Ha valaha hittél Jé¬zusban, lehet, hogy hited olyanná válik, mint a tenger, amely messzire visszahúzódik a partról, és csak egy széles iszapsávot hagy maga után, így egyesek azt mondhatják, hogy a tenger el¬tűnt vagy kiszáradt. Én azt mondom, hogy Isten hited dagálya idején sem fogad el jobban, mint apály idején; mert az, hogy mennyire fogadtatsz el, nem hited mennyiségén múlik, hanem való¬ságos voltán.
Ha valóban hiszel Krisztusban, lehet, hogy hited csupán egy szikra, és száz ördög próbálja eloltani, mégsem ítéltetsz el - elfogadott leszel Krisztusban. Bár amint hited lanyhul, vigaszod is szükségképpen fogyatkozik, Isten változatla¬nul elfogad. Bár a hit emelkedik és süllyed, mint a hőmérő, olyan, mint a hőmérő higanyszála, amely az időjárás szerint változik, Isten szerete¬tét nem befolyásolja a földi időjárás vagy az idő változása. Hacsak Krisztus tökéletes igazsága nem valamilyen változékony dolog - futball-lab¬da, amelyet ide-oda rugdosnak a démonok -, Is¬ten változatlanul elfogad. Tökéletesen elfogad szeretett Fiában.
Van egy másik dolog is, amely gyakran pró¬bára teszi Isten gyermekét. Időnként elveszíti Atyja tekintetének derűjét (Jób 29,24). Ne felejt¬sük, a Biblia nem azt mondja: „Aki hisz, nem ve¬szíti el Isten arcának derűjét"; lehet, hogy elve¬szíti, de mindezért nem ítéltetik el. Napokig, vagy akár hónapokig lehetsz olyan állapotban, hogy Krisztussal való közösséged és Istennel va¬ló bensőséges kapcsolatod meglazul; úgy tűnik számodra, hogy Isten megszegte ígéreteit, a Bib¬lia pedig kevés vigaszt nyújt; és ha szemedet az ég felé fordítod, annál jobban érzed a sajgó fáj¬dalmat, amit Isten vesszeje okoz; lehet hogy bosszúságot és fájdalmat okozol a Szent Szel¬lemnek, és ő elfordította arcát tőled; de mind¬ezért nem ítéltetsz el. Jól jegyezd meg a tanúbi¬zonyságot: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítélet¬re." Lehet, hogy Atyád lesújt rád, és minden üté¬se nyomot hagy rajtad, és kiserken tőle a véred, az ütésekben azonban nincs semmilyen ítélet. Nem haragjában, hanem az irántad érzett szere¬tetből sújt le rád. Atyád kezének minden fenyítő ütésében ugyanaz a tiszta szeretet nyilvánul meg, mint Krisztus ajkának csókjaiban. Hidd ezt el; fel fogja emelni szíved, fel fog vidítani, amikor sem a nap, sem a hold nem látszik. Meg¬dicsőíti Istenedet, megmutatja neked, hol vagy igazán elfogadott. Ha elfordítja tőled arcát, ak¬kor is higgy benne, és mondd ezt: „Hűséges ma¬rad, bár elrejti tőlem arcát."
Még egy kicsit továbbmegyek. A Sátán megtá¬madhatja Isten gyermekét, úgyhogy az csaknem átadja magát a kétségbeesésnek, mégsem ítélte¬tik el. Az ördögök a fülébe dobolhatnak a pokol dobjaival, amíg csak a végromlás szélén nem érzi magát. A Bibliát olvasván azt gondolhatja, hogy minden fenyegetés neki szól, minden ígéret elné¬mul számára, és nem vigasztalja. Végül annyira elcsügged, hogy kész összetörni a hárfát, amely oly rég lóg a fűzfán. Ezt mondhatja: „Az Úr elha¬gyott engem, az Isten nem lesz többé kegyes hoz¬zám"; de ez nem igaz. Ezerszer is kész megesküd¬ni, hogy Isten kegyelme és hűsége örökre elhagy¬ta; de ez nem igaz. Ha egy valótlanságra ezer ha¬zug ember esküszik is, az akkor sem lesz igaz, és a mi kétségeink és félelmeink mind hazugok. És ha tízezren lennének is, és mind ugyanazt vallanák, akkor is hazugság, hogy Isten valaha is cserbenhagyta népét, és hogy valaha is elvetett magától egyetlen ártatlant is; és ne feledd, hogy te ártatlan vagy, ha hiszel Jézusban.
„De", mondod te erre, „én tele vagyok bűn¬nel." „Igen", mondom én, „de ezt a bűnt Krisztus magára vette." „Ó," mondod te, „de én naponta vétkezem." „Igen", mondom én, „de ő ezt a bűnt már azelőtt magára vette, hogy elkövetted, sok évvel azelőtt. Többé nem a te bűnöd; Krisztus le¬vette rólad egyszer s mindenkorra. Igaz ember vagy a hit által, és Isten nem hagyja el az igaza¬kat, és nem veti el az ártatlanokat." Lehet, hogy Isten gyermekének hite mélyponton van; elve¬szítheti Atyja tekintetének derűjét, sőt teljesen kétségbe eshet; de mindez nem cáfolja Isten igé¬jét: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre."
„De mi van", mondod te, „ha Isten gyermeke vétkezik?" Ez mély és kényes kérdés, mégis érintenünk kell, és bátran beszélnünk kell róla. Én nem szépítgetem Isten igazságát, nehogy va¬laki rossz célra használja. Tudom, hogy vannak olyanok - nem Isten emberei -, akik ezt mond¬ják: „Vétkezzünk csak nyugodtan, annál bősé¬gesebb lesz a kegyelem." Ők jogosan ítéltetnek el. Én nem segédkezhetek az igazság elferdítésé¬ben. Mindig lesznek olyan emberek, akik a legjobb ételt is úgy veszik el, mintha méreg lenne, és a legszebb igazságot is hazugsággá változtat¬ják, átkot mondva ezzel saját lelkükre.
Ezt kérdezheted: „Mi van, ha Isten gyermeke bűnbe esik?" Erre azt válaszolom, hogy Isten gyermeke bizony bűnbe esik; mindennap sirán¬kozik és sóhajtozik, mert amikor jót akar tenni, a bűn mindig kísérti. De bár bűnbe esik, nem ítéltetik el miatta - egyetlen bűne miatt sem, és az összes miatt sem, mert az, hogy mennyire fo¬gadtatik el, nem rajta múlik, hanem Krisztus tö¬kéletes igazságán; és ezt a tökéletes igazságot nem érvényteleníti Isten gyermekének semmi¬lyen bűne. Ő tökéletes Krisztusban; és hacsak Krisztus nem tökéletlen, a teremtmény tökélet¬lenségei nem hiúsítják meg a hívő ember meg- igazulását Isten szemében.
De mi van, ha égbekiáltó bűnt követ el - ó, Is¬ten, óvj meg minket ettől! Ha égbekiáltó bűnt követ el, törött csontokkal távozik, de mégis el¬jut a mennybe. Isten, hogy próbára tegye és lát¬tassa vele saját hitványságát, megengedi, hogy rossz útra tévedjen, de aki megvette őt, az nem veszíti el; aki kiválasztotta, az nem veti el; Isten ezt mondja neki: „Én töröltem el vétkeidet, és el¬felejtem bűneidet." Bármilyen messzire ment is Dávid, mégsem veszett el. Visszajött és így kiál¬tott: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem!" És így lesz ez minden hívő lélekkel - Krisztus visszahozza őket. Bár megtévednek, megtartat¬nak, és az összes kiválasztott mag találkozik Is¬ten trónja körül.
Ha nem lenne ez az igazság - bár egyesek megriadnak tőle -, mi lenne Isten embereivel? Át¬adnák magukat a kétségbeesésnek. Kedves olva¬só, ha visszaeső vagy, kérlek, ne használd rossz célra, amit mondottam. Atyád szíve szomorkodik miattad; mégsem törölte ki neved a jegyzékből. Jöjj vissza hozzá most, és mondd ezt neki: „Fo¬gadj el engem kegyelemmel, és szeress engem"; ő ezt fogja válaszolni: „Gyermekeim közé helyez¬lek." Szemet huny visszaesésed fölött, és meggyó¬gyít romlottságodból; ismét kegyeibe fogad, és el¬fogad a Megváltó igazságában, kinek vére által üdvözülsz. Istennek nem az a szándéka, hogy gyermeke ne próbáltasson meg, vagy hogy ne bukjon el a megpróbáltatásban; hanem így gon¬dolja, egyszer s mindenkorra: Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre. Soha, semmi esetre sem ítéltetik el, hanem örökre megigazul Isten szemében.


8. FEJEZET - AMIT A HIT MAGÁBAN FOGLAL

Ha nem ítéltetünk el, akkor Isten sohasem te¬kint úgy gyermekeire, mint bűnösökre, amikor hisznek Krisztusban. Meg vagy lepődve, hogy így fogalmazok? Megismétlem: Attól a perctől fogva, hogy hinni kezdesz Krisztusban, Isten többé nem úgy tekint rád, mint bűnösre; mert sohasem tekint rád figyelmen kívül hagyva Krisztust. Te gyakran tekintesz magadra úgy, mint bűnösre, térdre esel, ahogy kell, sírsz és jajveszékelsz; de miközben te eredendő és tény¬leges bűneid miatt szomorkodsz, Ő akkor is azt mondja a mennyből: „Ami üdvözülésedet illeti, szép és kedves vagy előttem." Olyan fekete vagy, mint Kédár sátrai (Én 1,5) - természetednél fog¬va; olyan szép, mint Salamon szőnyegei - Krisz¬tusban. Tisztátalan vagy - ez a tulajdonságod Ádámtól való; de kedves is - ez a tulajdonságod pedig a második Ádámtól való.
Gondolj arra, hogy Isten szemében mindig kedves vagy, Isten szemében mindig szeretetre méltó vagy, Isten szemében mindig olyan vagy, mintha tökéletes lennél. Mert tökéletes vagy Jé¬zus Krisztusban, ahogy az apostol fogalmaz egy másik helyen. Mindig teljesen megtisztulva és felöltözve állsz Krisztusban. Ne feledd ezt; mert a következő szavak bizonyosan ezt is jelentik: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre."
Egy másik nagyszerű gondolat: Mint hívő¬nek, sohasem kell bűnhődnöd bűneidért. Isten megfenyít miattuk, ahogy egy apa is megfenyíti gyermekét; ez része az evangélium korszakának; de nem a bűneidért sújt le rád, ahogy a törvény¬hozó a bűnözőre. Lehet, hogy Atyád gyakran büntet úgy, ahogy a gonoszokat bünteti, de so¬hasem ugyanabból az okból.
Az istentelenek saját vétkeik szerint bűnhőd¬nek; szenvedéseiket megérdemelt büntetésként kapják. De téged nem érdemeid szerint érnek a csapások, hanem Isten szeretete miatt. Isten tudja, hogy bizonyos értelemben a csapások olyan kiváltságot jelentenek számodra, amit meg nem érdemelt jótéteménynek tekinthetsz. Gyakran gondoltam erre, amikor valamilyen fáj¬dalmas csapás ért. Tudom, hogy egyesek ezt mondják: „Megérdemelted a szenvedést." „Igen, kedves testvéreim, de az összes keresztyénben együttvéve sincs annyi érdem, hogy megérde¬meljenek egy olyan jó dolgot, mint mennyei Atyánk szerető feddése.
Talán nem látod ezt be; nem gondolod, hogy egy csapás valódi áldás is lehet számodra a szö-vetségben. De én tudom, hogy a szövetség pál¬cája ugyanúgy a kegyelem ajándéka, mint a szö¬vetség vére. Ez nem érdemek dolga; azért kap¬juk, mert szükségünk van rá. Kérdéses, hogy voltunk-e valaha olyan jók, hogy megérdemel¬jük. Sohasem voltunk képesek olyan magas szintre jutni, hogy megérdemeljünk ilyen gazdag és kegyes gondoskodást, mint ez az áldás a szö¬vetségben - fenyítő Istenünk pálcája. Életedben sohasem sújtott le rád a törvény. Mivel hiszel Krisztusban, kívül esel a törvény hatáskörén.
Anglia törvénye nem vonatkozik egy franciára, mivel ő saját uralkodója védelme alatt áll. Te nem a törvény, hanem a kegyelem hatálya alatt állsz. A Sínai törvénye nem vonatkozhat rád, mivel kí¬vül állsz a hatáskörén. Nem a Sínaiban vagy Ará¬biában élsz. Nem Hágár vagy egy szolgálólány fia vagy, hanem Sára fia, aki eljutott Jeruzsálembe, és szabad. Kijöttél Arábiából, és eljutottál Isten boldog országába. Nem Hágár alá tartozol, ha¬nem Sára alá; Isten kegyelmi szövetsége alá. Az ígéret gyermeke vagy, és tiéd lesz Isten öröksége.
Hidd el, hogy a törvény soha nem fog lesújta¬ni rád; Isten haragja sohasem fog büntetni. Le¬het, hogy megfenyít, de nem bűneid miatt, ha¬nem gazdag kegyelme miatt, amely kiöli belőled a bűnt, hogy tökéletes lehess a megszentelődésben, ahogy most is tökéletes vagy előtte Jézus Krisztus vérében és igazságában.


9. FEJEZET - AMIT A HIT KIZÁR

Mit zár ki a hit? Nos, biztos vagyok benne, hogy kizárja a dicsekvést. „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre." Ha ez így szólna: „Aki dolgozik, az nem jut ítéletre", akkor te és én nyugodtan di-csekedhetnénk. De mivel így szól: „Aki hisz" - egy szót sem szólhatunk a magunk dicséretére. Nem, Uram, ha nem jutok ítéletre, az a te ke¬gyelmedből van, hiszen én ezerszer is kiérde¬meltem az ítéletet, mióta leültem megírni ezt a könyvet. Ha térdeimen vagyok, és nem ítéltetek el, biztos vagyok benne, hogy ez isteni kegyelem, hiszen még imádkozás közben is megérdemlem az ítéletet. Még akkor is vétkezünk, amikor bűn¬bánatot tartunk, és további bűnöket követünk el, miközben megbánjuk a korábbiakat. Minden tet¬tünk, amely testi indítékú, csak újabb bűn, és még legjobb cselekedeteinket is annyira beszennyezi a bűn, hogy nehéz megmondani, hogy a jó vagy rossz tettek-e. Amennyiben a miénk, annyi¬ban rosszak, és amennyiben a Szent Szellemé, annyiban jók. De a jó akkor sem a miénk, hanem a Szent Szellemé, és nekünk csak a rossz marad. Tehát nem dicsekedhetünk! Távozz tőlem, büsz¬keség!
A keresztyén embernek alázatosnak kell len¬nie. Ha felemeli fejét, hogy mondjon valamit, ak¬kor valóban semmi. Nem tudja, hol van vagy hol áll, amikor egyszerre elkezd dicsekedni, mintha a győzelmet saját kezével vívta volna ki. Hagyj fel a dicsekvéssel, keresztyén testvérem; élj alá¬zatosan Isten előtt, és soha ne hagyja el ajkadat dicsekvő szó. Áldozd fel magad, és ezt énekeld a trón előtt: „Nem nekünk, hanem neked jár a di¬csőség, örökre."
Mit zár ki még a hit? Azt gondolom, hogy ki¬zárja - és ezzel most magamat is sújtom - a két¬ségeket és a félelmeket. „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre." Hogyan merészelünk te és én ilyen savanyú képet vágni, és úgy járkálni, mintha roppant gond nehezedne a vállunkra? Mit nem adtam volna érte tíz vagy tizenegy évvel ezelőtt, ha tudtam volna, hogy ez az Ige bizo¬nyosság a számomra, és nem ítéltetek el. Azt gondoltam, hogy ha érezném, hogy bűnbocsá¬natot nyertem, és kenyéren és vízen kellene él¬nem egy várbörtönben, és mindennap megkor¬bácsolnának egy kilencágú korbáccsal, azt is boldogan elfogadnám, ha egyszer is érezném, hogy bűneim megbocsáttattak.
Most tudod, hogy bűneid megbocsáttattak, mégis csüggedt vagy. Szégyelld magad! Nem ítél¬tetsz el, és mégis boldogtalan vagy? Szégyelld ma¬gad, keresztyén! Szedd össze magad, és töröld le a könnyeidet. Tegyük fel, hogy valaki börtönben ül, és tudja, hogy jövő héten kivégzik, de te el¬mész hozzá, és azt mondod neki: „Kegyelmet kap¬tál", vajon nem ugrik-e fel örvendezve; és bár le¬het, hogy elveszítette javait, és lehet, hogy a ke¬gyelem után még sok dolgot el kell szenvednie, de ha az életét megkímélik, mit számít mindez neki? Azt gondolja, hogy a semminél is kevesebbet.
Mármost, keresztyén testvérem, te is kegyel¬met kaptál, a te bűneid is megbocsáttattak. Krisztus ezt mondta neked: „Bűneid, melyek számosan vannak, megbocsáttattak neked" - és mégis szomorú vagy? Nos, ha időnként szomo¬rúnak kell lennünk, tegyük a szomorúság idejét minél rövidebbé. Ha időnként csüggedtnek kell lennünk, kérjük meg Istent, hogy emeljen fel is¬mét. Attól tartok, hogy egyesek közülünk rossz szokásokat vettek fel, és sportot csinálnak a csüggedésből. Vigyázz, keresztyén testvérem, mert ez a duzzogás a hatalmába kerít - ha nem ellenállsz ennek a csábításnak mindjárt az ele¬jén, később csak rosszabb lesz. Ha nem fordulsz Istenhez, hogy szabadítson meg e kétségektől és félelmektől, rövidesen úgy fognak nyüzsögni benned, mint a legyek Egyiptomban. Ha képes vagy legyőzni az első nagy kétséget, akkor talán százat is képes leszel, mert egy nagy kétség ezer másikat szül, és ha megölöd az anyát, azzal megölöd összes ivadékát.
Ezért idejében vedd észre magadban az első kétséget, nehogy eluralkodjon rajtad a csügge¬dés, és kétségbe ess. „Aki hisz Őbenne, az nem jut ítéletre." Ha ez kizárja a dicsekvést, akkor ki kell zárnia a kétségeket is.
Ismétlem: Ez kizárja, hogy a jövőben vétkez¬zünk. Uram, vajon nem vétkeztem-e sokszor elle¬ned, de te mégis megbocsátottál nekem! Lehet-e ennél nyomósabb okom arra, hogy a jövőben ne vétkezzem? Egyesek azt mondják, hogy ez er¬kölcstelen tanítás. Nos, aki bármilyen erkölcste¬lenséget talál benne, abba száz ördög bújt. Micso¬da? Menjek és vétkezzek, mert bűneim megbo¬csáttattak? Éljek bűnben, mert Jézus Krisztus le¬vette rólam a bűneim, és helyettem is szenvedett? Az embernek nagyon rossz a természete, de úgy gondolom, hogy a legmélyebbre akkor süllyed, ha Isten kegyelmét érvként használja a bűn mellett.
Bármilyen rossz vagyok is, tudom, hogy ne¬héz vétkezni egy megbocsátó Isten ellen. Sokkal nehezebb vétkezni Krisztus vére és a bűnbocsá¬nat ellen, mint a törvény terrorja és a pokoltól való félelem ellen. Tudom, hogy amikor a lelkem a legjobban retteg Isten haragjától, akkor sokkal könnyebben vétkezem, mint amikor szeretete szétárad a szívemben. Mi lehet szörnyűbb, mint olvasni, hogy jog szerint tiszta vagy, és mégis vétkezel?
Ó, elvetemedett ember! A legmélyebb pokol szélén állsz. De biztos vagyok benne, hogy ha Isten gyermeke vagy, miután elolvastad, hogy jog szerint tiszta vagy és tudod, hogy megigazultál Krisztusban, el fogod mondani:
Szeretetéért viselem nevét, ami nyereségem volt, veszteségként könyvelem el; Korábbi büszkeségemet szégyellem, és keresztjére szegezem dicsőségemet.
Mindent kárnak ítélek Jézusért. Bárcsak lel¬kem megigazulna benne! Ez közel visz hozzá; ez hozzá hasonlóvá tesz. Ne gondold, hogy e tan, ha kitartasz mellette, könnyelműen gondolko¬dóvá tesz a bűnről. Úgy gondolsz majd rá, mint kegyetlen és szigorú hóhérra, aki Krisztus ki¬végzésére készül; mint szörnyű teherre, amelyet csak Isten vehet le a válladról; és akkor teljes szívedből gyűlölöd majd, mert a bűn lázadás a szerető és kegyes Isten ellen, és ez elvezet oda - sokkal inkább, mint bármilyen kétség vagy jogi csűrés-csavarás -, hogy az Úr Jézus lába nyomá¬ban járj, és kövesd a Bárányt, bárhová is megy.
Úgy gondolom, hogy ez a kis munka - bár Is¬ten gyermekeinek írtam - a bűnösöknek is szól. Bűnös, szeretném, ha te is így gondolnád. Ha tudod, hogy aki hisz Őbenne, az nem jut ítéletre, akkor ha hiszel, nem is ítéltetsz el; és remélem, hogy amit elmondtam, hozzásegít, hogy megle¬gyen benned ez a hit.
Te erre ezt kérdezed: „Szabad-e bíznom Krisztusban?" Mint mondottam, nem az a kér¬dés, hogy szabad-e vagy nem, hiszen ezt pa¬rancsba kaptad. Az Írás megparancsolja, hogy minden teremtménynek hirdessék az evangéliu¬mot, az evangélium pedig ez: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz." Tudom, túl büszke vagy ahhoz, hogy ezt tedd, hacsak Isten aláza¬tossá nem tesz kegyelme által. De ha úgy érzed, hogy semmi vagy és semmid sincs, boldog le¬szel, hogy elfogadhatod Krisztust, hogy a minde¬ned legyen. Ha tudod, mondd el a szegény Jack the Hucksterrel:
Szegény bűnös vagyok, semmi vagyok
és semmim sincs, akkor menj tovább és mondd el vele: Mindenem Jézus Krisztus. Isten adja, hogy így legyen az ő nevéért.
Ámen.

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #5 Dátum: 2013. Október 15. - 14:28:49 »
Mózes döntése

C.H. Spurgeon  1063. sz. prédikációja

Elhangzott 1872 július 28-án, Londonban.

Fordította: Borzási Sándor, 2011

felolvasva:
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet


Alapige: Zsid 11,24-26

Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.

(1)¶ Az utolsó vasárnap Ráháb hitéről szóltunk. Említést tettünk korábbi visszataszító jelleméről,  s kimutattuk, hogy ennek ellenére, hite diadalmaskodott, és nemcsak megmentette őt, hanem jó cselekedeteket is hozott létre életében. Nos, úgy tűnt nekem, mintha egyesek ilyesmit mondtak volna: „Ez a hit, kétség nélkül igen megfelel Ráhábnak, s a hozzájuk hasonló bűnösöknek. Akikből hiányzik az emberség édessége és világossága, nyugodtan követhetik az evangéliumot, és igen testhezálló és hasznos dolognak bizonyulhat számukra, de a jóravaló emberek sohasem fogják azt elfogadni.”  (2)¶ Feltételezem, hogy egyesek megvető mosollyal elvetnek minden hitet Istenben, mint ami nem méltó magas színtű életkörülményekhez, és tanult emberekhez. Ezért a Mózes esetét vesszük most elő, mely teljes ellentétben áll a Ráhábéval, s reméljük, segíteni fog a gúnyos mosoly eltávoztatásában. (3)¶  Habár, valóban, ez kevés eredménnyel járhat, mert ha valaki gúnyolódásra adja magát, úgy nem érdemes öt percet se vesztegetned a vele való vitatkozásra.  A csúfolódó általában oly jelentéktelen személy, hogy csúfolódása nem érdemli meg a figyelembevételt. Aki nagy mester a csúfolódásban, az semmi egyébre nem való, és ezért a legjobban tesszük, ha hagyjuk, hadd töltse be általa választott, nagyra becsült hivatását.

(4)¶ Úgyszintén, úgy tűnt nekem, hogy egyesek teljes komolysággal talán ez mondják: „Én Isten gondviselése folytán, s az engem érintő körülmények révén minden nyilvános bűntől tiszta vagyok. Azonfelül nem vagyok tagja a legalsóbb-rendű embereknek, s nem tartozom azon személyek csoportjába, akiknek Ráháb méltó képviselőjük lehetne. Tulajdonképpen, én Isten gondviselése folytán egy nagyszerű helyre kerültem, és minden önzés nélkül felsőbbrendű jelleműnek vallhatom magam.  (5)¶ És meglehet, hogy az ilyen személyek úgy érzik magukat, mintha e felsőbbrendűség által hátrányos helyzetben lennének. Ilyen gondolatok foglalkoztathatják őket: „Az evangélium a bűnösökért adatott. Nyilván eljut a legbűnösebbekhez is, és megáldja őket.  Mi is megvalljuk, hogy bűnösök vagyunk, de talán mivel nem vétkeztünk oly nyilvánosan, nem lehetünk oly tudatában a bűnnek, és ezért nem vagyunk eléggé felkészülve elfogadni Isten túláradó kegyelmét, mely a leggonoszabbat és legaljasabbat meglátogatja.” (6)¶ Ismertem egyeseket, akik szinte kívánták, hogy bárcsak a tékozló fiúhoz hasonlítanának az ő barangolásában, hogy sokkal könnyebben hasonlítsanak rá a visszatérésében is.   Mindenestől téves felfogás ez, mely gyötri őket, de semmiképp sem ismeretlen előttünk.  Talán, amint eléjük tárjuk a hit hőseinek egyikét, ki magas rangú ember volt, felsőfokú képzettséggel, és tiszta jellemmel bírt, lehet hogy Isten Lelke rávezeti őket, hogy gondolkozásukat kiigazítsák.  Mózes a legnemesebb rendű emberekhez tartozott, de csakis egyedül hit által igazult meg, épp azon hit által, mely megmentette Ráhábot.  Ez a hit vezette őt Isten hűséges szolgálatára, és páratlan önmegtagadásra.  (7)¶ Az én buzgó imádságom az, hogy te, aki erkölcsös, kedves és tanult vagy, fedezz fel a Mózes tettében egy követendő példát a magad számára. Többé ne vesd meg az Istenben vetett hittel teljes életet. Ez az egy szükséges dolog, ami nálad hiányzik, az egyetlen dolog, ami minden más felett szükséges.  Magas rangú, kiváló helyzetű ifjak vagytok? Ilyen volt Mózes. Kifogástalan jellemű emberek vagytok? Ilyen volt ő. Olyan helyzetben vagytok, ahol a lelkiismeret hangjának követése sokba kerülne nektek? Mózes vállalta és elszenvedte ezt, mint aki látta a Láthatatlant, és habár egy ideig vesztesnek tűnt, most örökké nyertes azon veszteség által. Ó, Isten Lelke vezessen titeket, hogy kövessétek a hit, erény és dicsőség ösvényét, amelyen látni fogjátok, hogy egy ilyen ember, mint Mózes, mutatja nektek az utat.

(8)¶ Először megfigyeljük Mózes döntését, állásfoglalását. És másodszor az ő döntőképes határozott jellemének forrását – „hit által” volt ez. Harmadszor azokat az indokokat vesszük szemügyre, amelyek vezették hitét döntésében. Majd ezt követően röviden szólunk azokról a tanulságokról, melyeket e tárgy elénk tár.

(9)¶ I. Először, tehát, figyeljük meg MÓZES HATÁROZOTT DÖNTÉSÉT. „Amikor felnövekedett, tiltakozott, hogy őt a faraó lánya fiának mondják.” ¶ Nincs semmi szükség arra, hogy elbeszéljük azokat a történeteket, melyeket Josephus és más régi írók állítanak Mózes gyermekkoráról, például azt, hogyan vette el a faraó koronáját, s miként taposott rá. Ezek lehetnek igazak, de éppoly valószínűséggel lehetnek merő kitalálások.  Isten Lelke bizonyára nem említi őket a Szentírásban, s amit Ő nem látott érdemesnek lejegyezni, azt nem kell figyelemre méltassuk. (10)¶  Azzal a kérdéssel sem foglalkozom sokat, hogy „miért maradt Mózes negyven évig a fáraó udvarában, és ez idő alatt nyilván nemde a fáraó lánya fiának nevezték,  s hogy ha nem is élvezte a bűn gyönyöreit, mindenesetre része volt Egyiptom gazdagságában”. (11)¶ - Lehetséges, hogy megtérésre csak negyven éves korában jutott. Meglehet, hogy fiatalkorában szívvel-lélekkel egyiptomi volt, teljesen ráadta magát a tanulmányaira, Egyiptom bölcsességét teljesen kiaknázta, és egyszersmind, amint István mondja a Cselekedetek könyvében „hatalmas volt beszédben és cselekedetben”.  Ezekben a korai években igen meghitt barátságban állt a nagy filozófusokkal és harcosokkal, és talán teljes lefoglaltságában elfeledkezett nemzetiségéről.

(12)¶ Isten kezét látjuk a Fáraó udvarában töltött negyven évben. Bármennyi rossz és határozatlanság kerítette is őt ott hatalmába, látjuk a jó eredményt, mit Isten végül kihozott belőle. Mert tapasztalatai és megfigyelései által még inkább képessé vált uralni egy nagy népet, és még alkalmasabb eszköz lett Isten kezében abban, hogy Izráel nemzetét az Istentől meghatározott kellő formára alakítsa.
(13)¶ Talán a negyven év alatt megpróbálta azt tenni, amit manapság úgyszintén sokan próbálnak, - megkísérelte, hogy vajon nem szolgálhatja-e Istent, s nem maradhat-e úgyszintén a Fáraó lányának a fia is. Meglehet, olyan gondolkozású volt, mint testvéreink egy bizonyos egyházban, kik tiltakoznak egyházuk ellen, de mégis abban az egyházban maradnak, mely a ritualizmust teljesen szabadjára engedte. (14)¶  Talán azt gondolta, hogy kiveheti részét Egyiptom kincseiből is, és Izráellel is szolidarizálhat.  Otthonosan fog mozogni az Isis és Osiris papok társaságában, és ugyanakkor becsületes bizonyságtétellel ki fog állni Jehováért is. Ha ő nem is próbálta meg e lehetetlenséget, mások, más korokban igenis megpróbálták. (15)¶  Meglehet, próbálta elhallgattatni önmagát azt mondva lelkének, hogy neki annyira rendkívüli lehetőségei vannak a hasznosságra, hogy nem adja fel ezeket, azáltal, hogy azonosítja magát az abban az időben el nem ismert felekezetű izraelitákkal. Izráelhez húzó titkos érzelmeinek nyílt megvallása nyomban kizárta volna őt a jó társadalomból, s különösen az uralkodói házból, ahol mégis, igencsak kitűnt, hogy nagy s hasznos befolyása van. (16)¶Nagyon is valószínű, hogy épp azok az érzések, melyek ma is oly sok jó embert rossz helyeken tartanak, Mózesre is erővel hatottak, negyven éves koráig. De akkor, elérvén a teljes férfikort, és a hit befolyása alá kerülvén, teljesen szakított e tőrbeejtő kísértéssel, amint remélem, hogy sokan a mi nagyrabecsült testvéreink közül is megtesznek, még mielőtt az öregség tehetetlensége rájuk nem szakad. Remélem, hogy nem fognak folytonos szövetségben állni Róma kebelbarátaival, hanem elég férfiasság lesz bennük arra, hogy kiszabaduljanak bűvkörükből. (17)¶Amíg Mózes gyermek volt, úgy gondolkozott, mint gyermek; de amikor felnőtt férfivá lett, félretette a megalkuvásról alkotott gyerekes képzeteit. Ha mint ifjú, úgy gondolta, hogy elrejtheti az igazság egy részét, s így fenntarthatja pozícióját: amikor érettségre jutott s eléggé belátta, mi a teljes igazság, utálattal fordult el minden megalkuvástól, s oly bátran jött ki onnan, mit az élő Isten szolgája. 

(18)¶Isten Lelke figyelmünket arra az időpontra irányítja, amikor Mózes felnevekedett, vagyis, amikor életének első negyven éve eltelt. Akkor, minden tétovázás nélkül elutasította, hogy a fáraó lánya fiának mondják, s sorsát Isten megvetett népéhez kötötte.
(19)¶Kérlek, figyeljétek meg, először, ki volt ő, aki ezt a döntést tette. Tanult ember volt, mert kitanulta az egyiptomiak minden bölcsességét.  (20)¶Lehet, van, aki azt mondja, hogy szerinte az egyiptomiak bölcsessége nem volt valami rendkívüli. Nem, és az angolok bölcsessége sem sokkal különb annál. A jövő nemzedékek éppúgy nevetni fognak az angolok mostani bölcsességén, mint ahogy mi most nevetünk az egyiptomiakén. Egy adott kor emberi bölcsességét a következő kor bolondságnak fogja tartani mindig. (21)¶Az úgynevezett filozófia is, mi egyéb, mint a tudatlanságnak nagy nevek alatt való elrejtése, s a merő sejtéseknek választékosan elkészített elméletekben való tálalása? Isten Igéjének örök világosságához hasonlítva az emberek minden ismerete „nem világosság, hanem látható sötétség”.  (22)¶Rendszerint a tanult, értelmiségi emberek nem készek s nem hajlandók elismerni az élő Istent. A filozófia öntelt felfuvalkodottságában megveti a Végtelen csalhatatlan kijelentését, s nem akar a világosságra jönni, nehogy cselekedeteiben megfeddessék.  Minden korban úgy volt, hogy amikor egy ember bölcsnek gondolta magát, rendszerint mindig egyformán megvetette az Örök bölcsességet. Ha valóban igazán bölcs lett volna, úgy alázattal meghajolt volna a mindenek felett álló Úr előtt, de mivel csak névleg volt az, így szólt: „Kicsoda az Úr?” (23)¶Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan nemesek. Nemde Urunk maga mondta, és az ő szava minden korra érvényes: „Hálát adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted?” De mégis, olykor egy Mózeshez hasonló tanult ember, a menny áldása folytán vezetve van, hogy az igazság oldalára álljon, az igazi bölcsességet válassza, és amikor ilyen tapasztalunk, adjunk dicsőséget érte az Úrnak!

(24)¶Azonkívül, hogy tanult ember volt, a felső osztályhoz is tartozott. Örökbe fogadta őt Thermuthis, a fáraó leánya, és lehetséges, bár nem vagyunk teljesen bizonyosak benne, hogy ő volt a trónörökös. Azt mondják, hogy Egyiptom akkori királyának nem volt más gyermeke, s hogy ennek a lányának nem volt fia, és hogy Mózes lett volna, ezek szerint, Egyiptom következő királya.  Mégis, bármilyen nagy és hatalmas volt is a királyi háznál, életét inkább Isten megvetett népével kötötte össze. (25)¶Adja Isten, hogy láthassunk sok kiváló nagy embert bátran kiállni Istenért és az Ő igazságáért, elutasítva az emberi vallást. De ha ezt megteszik, ez valóban a kegyelem csodája lesz, mert a nagyok közül mindig kevesen cselekedtek így. Itt-ott a mennyben található egy-egy király, s itt-ott a gyülekezetekben is láthatunk egyet-egyet, aki koronát visel és imádkozik; de milyen nehéz a gazdagoknak bemenni a mennyek országába! Amikor mégis megteszik, hálás szívvel áldjuk Istent érte!

(26)¶Továbbá, emlékezzetek, hogy Mózes nagy tehetségű ember volt. Világosan látjuk ezt abból a közigazgatási szakértelemből, mellyel intézte Izráel fiainak ügyeit a pusztában. Mert bár Istentől ihletett volt ő, mégis, természetes képessége nem volt felfüggesztve (helyettesítve), hanem felülről uralva.  (27)¶Költő volt: „Akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak”. Ama jeles költemény a Vöröstengernél egy igazán mesteri óda volt, és szerzője páratlan tehetségét bizonyítja.  A kilencvenedik zsoltár szintén magas szinten szemlélteti költői erejét. (28)¶ Egy személyben próféta, pap és király is volt ő Izráelben, s nem volt hozzá hasonló senki, kivéve azt az Embert, aki több volt, mint ember. Nem ismerek más embert, aki oly közel ért volna jellemének dicsőségében Krisztushoz, mint Mózes. Ezért e két nevet egybekötve találjuk a mennyei dicsénekben, - „énekelték az Isten szolgájának, Mózesnek és a Báránynak énekét.” (29)¶Ekként látjátok, hogy valóban rendkívüli ember volt, és mégis, sorsát Isten népével egybekötötte. Nem sokan vannak, akik ezt készek megtenni, mert általában a világ erőtlenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék előtte egy test sem. És mégis, itt, Ő, aki akin akar könyörül, kiemeli e nagy embert, e bölcs embert, és kegyelmet ad neki, hogy eltökélt legyen Istenének szolgálatában. Ha e délelőttön ilyen személyhez kell szólnom, szeretnék komolyan imádkozni, hogy a felséges dicsőségből való hang hívja el őt is hasonló, világos állásfoglalásra.

(30)¶Aztán, figyeljétek meg, milyen társaság elhagyására érzett Mózes késztetést. A fáraó udvarából való kijövetelében el kellett szakadnia minden királyi és felső rangú jeles embertől, akik közül egyesek igen kívánatos személyek lehettek számára.  Mindig különleges varázsa szokott lenni a nagy emberek társaságának, de Mózes határozott lelke mindegyiktől elszakította magát. (31)¶Biztos vagyok benne, hogy mivel Egyiptom minden bölcsességében jártas volt, egy ilyen embert, mint Mózes, mindig szívesen láttak a különböző tudományos körökben. De ő lemondott minden dicsőségéről a elit tudósok közt, hogy hordozza a Krisztus gyalázatát. Sem a nagy emberek, sem a tudósok nem tudták visszatartani őt, amikor lelkiismerete egyszer kijelölte az utat.  ¶ (32)¶Biztosak lehettek, úgyszintén, hogy el kellett szakítsa magát számos barátjától is.  A negyven év folyamán az ember feltételezheti, hogy sok olyan kapcsolatot alakított, melyek igen meghittek és gyöngédek voltak, de sokak sajnálatára, ő a népszerűtlen párttal azonosította magát, akiket a király kiirtani igyekezett, s ezek után aztán egy pajtása sem akarta többé elismerni őt. Negyven évet élt a sivatag magányában, s csak azért tért vissza Egyiptomba, hogy a földet csapással sújtsa, úgyhogy korábbi barátaival való szakítása abszolút és teljes volt.  (33)¶De, ó, összetört lélek, ha el is kell szakíts minden kedves köteléket, s ha lelked el kell vonnod mindenkitől akit szeretsz, ha Isten kéri ezt, hozd meg azonnal az áldozatot! Ha hited megmutatta neked, hogy jelenlegi állásod megtartása bűnnel vagy tévelygéssel való közösséget foglalna magába, akkor Isten segítsége által szakíts vele, minden további alkudozás nélkül! A romlottak fészkei ne tartsanak fogva téged, hanem, amint Isten szabadságot adott neked, emelkedj magasra, és dicsérd Istened a te szabadságodért! Jézus elhagyta a menny angyalait érted; hogy ne hagynád el hát te is, ha kell, a legjobb társaságokat is, Őérte?!

(34)¶De leginkább csodálom Mózest, amikor nemcsak azon gondolkodom, hogy ki volt ő, és milyen társaságból jött ki, hanem szemügyre veszem, milyen személyek voltak azok, akikhez társult. Mert, az igazat megvallva, az igaz Isten követői személyüket tekintve nem voltak szeretetreméltó emberek abban az időben. Mózes kész volt magára venni Krisztus gyalázatát és viselni Isten népének nyomorúságát akkor, amikor, - újra merészelem ezt kijelenteni! - nem volt semmi vonzó tulajdonság a népben, magában. (35)¶Nyomorultul szegények voltak, szétszóródva az egész országban, robotmunkára fogott gürcölők, egész nap téglavetésben foglalatoskodva. És ez a téglakészítés, mely épp azért volt rájuk mérve, hogy szellemüket letörje, igenis jól megtette hatását! Teljesen lélektelenekké váltak, nem rendelkeztek vezetőkkel, s nem voltak felkészülve az ő követésükre, ha esetleg vezetők támadnának közülük. (36)¶Amikor Mózes, felkarolván ügyüket, tudomásukra adta, hogy Isten küldte őt hozzájuk, először elfogadták; de midőn a próféta első közbenjárása a fáraót arra indította, hogy megduplázza kiszabott munkájukat, azzal a kikötéssel, hogy polyvát ne adjanak nekik, nyomban ellene fordultak Mózesnek. Már legelőször is, negyven évvel korábban, amikor a köztük támadt egyenetlenség elsimítására igyekezett, az egyik közülük azt mondta: „Meg akarsz ölni engem is, mint megölted tegnap az egyiptomit?!”  (37)¶Valósággal, szó szerint rabszolga csőcselék voltak, letörve, eltaposva és elcsüggedve. ¶ A rabszolgaságban a legrosszabb dolgok egyike az, az embert teljesen elemberteleníti, és nemzedékeken át alkalmatlanná teszi őket a szabadság teljes élvezésére. Még amikor a rabszolgák szabadságot nyernek is, nem várhatjuk tőlük, hogy úgy viselkedjenek, mint akik szabadon születtek, mert a szolgaságban a vas egész a lélek mélyéig hatol, és megkötözi a szellemet. (38)¶¶ Ekként világos, hogy az izraeliták nem épp a legkiválóbb társaság voltak a magas képzettségű Mózes számára, hogy társuljon velük. Herceg létére, közös sorsot kellett vállalnia a szegényekkel; szabad ember létére össze kellett elegyedjen a rabszolgákkal; tanult ember létére eggyé kellett válnia a tudatlan néppel; bátor lelkületével alá kellett szállnia, hogy azonosuljon a gyenge lelkű jobbágyokkal. (39)¶¶ Milyen sokan azt mondanák ma: „Nem, ezt nem tudom megtenni! Tudom jól, milyen gyülekezettel kellene egyesülnöm, ha teljes szívvel követem a Szentírást, és mindenben engedelmeskedem az Úr akaratának; de annyira alacsonysorsúak, oly szegények,  oly tanulatlanok, s imaházuk sem bír távolról sem arhitekturális szépséggel! Prédikátoruk egyszerű, nyers modorú ember, s ők maguk sem kifinomult emberek. Az egész szektájuk alig bír fenntartani egy fuvarost! Teljesen el leszek zárva a társadalomtól, ha összekötöm magam velük.” (39)¶¶  Nemde annyit hallottunk már ilyen aljas érveléseket, hogy betegek lettünk tőle! és mégis, széles körben hat ez a mostani üresfejű, szívtelen nemzedékre. Hát senki sincs, aki szeretné az igazságot, akkor is, amikor az nem visel díszruhát?  Nincs senki, aki jobban szereti az evangéliumot, mint a külső pompát és mutatványt? (40)¶¶ Amikor Isten feltámaszt egy Mózest, mit törődik ő azzal, hogy milyen szegények az ő testvérei? „Ők Isten népe” – mondja, - „és ha nagyon szegények, úgy nagyobb bőkezűséggel kell segítenem őket! Ha elnyomottak és levertek, annál több okom van, amiért segítségükre siessek! Ha szeretik Istent és az Ő igazságát, úgy bajtársuk vagyok, és mindig oldalukon fogok állni a csatában.” Kétség nélkül, Mózes mindezt végiggondolta, de lelke határozott volt, és nyomban elfoglalta helyét.
(41)¶Többek között, egy szomorú dolgot el kell mondanunk Izráelről, ami bizonyára sok fájdalmat okozhatott Mózesnek. Úgy találta, hogy Isten népe közt vannak némelyek, akik egyáltalán nem hoztak dicsőséget Istenre, és igen elvtelenek és jellemtelenek voltak. De ő nem ítélte az egész népet az egyesek hibái alapján, hanem ősi alapokmányaik és intézményeik szerint. És azt látta, hogy az izraeliták, minden hibájuk ellenére, Isten népe voltak, miközben az egyiptomiak, minden erényeik ellenére, nem voltak azok. (42)¶¶ Nos, közülünk mindenkire érvényes, hogy Isten Igéje alapján vizsgáljuk meg a lelkeket, s aztán félelem nélkül kövessük meggyőződésünket!  Hol van Krisztus elismerve, mint az egyház Ura? Hol fogadják a Szentírást valóban úgy, mint a hit zsinórmértékét? Hol vannak a kegyelem tanai világosan hirdetve s hittel elfogadva? Hol gyakorolják a szentségeket úgy, amint az Úr rendelte őket? – Mert kész vagyok ezzel a néppel együtt járni, ügyöket felkarolni, velük azonosulni, Istenük az én Istenem lesz! (43)¶¶ Nem keresünk tökéletes gyülekezetet ezen a földön, de olyan egyház után nézünk, mely mentes a pápaságtól, a sákramentalizmustól és hamis tanítástól. S ha nem találunk ilyet, úgy várunk addig, míg találhatunk, de a hamissággal és a papi visszaélésekkel sohasem lépünk közösségbe! Ha vannak hibák a testvérekben, úgy kötelességünk türelmesen elhordozni őket, és kegyelemért könyörögnünk értük, hogy legyőzzék a rosszat; de a pápistákkal és racionalistákkal mi lépünk rokonságba, ellenben Isten számon kéri ezt kezünkből!
(44)¶ Fontoljátok meg, mit hagyott el Mózes Izráel pártjára állva. Elhagyta a dicsőséget – „elutasította, hogy a fáraó lánya fiának neveztessék”. Elhagyta az élvezetet – megvetette „a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét.” És apostolunk szerint, elhagyta a gazdagságot is, mert felvéve a Krisztus gyalázatát, lemondott „Egyiptom kincseiről”. (45)¶ ¶ Nos, hát, ha odáig jut a dolog, hogy ahhoz, hogy Istent követhessem és neki engedelmes legyek ott kell hagynom társadalmi állásásomat és páriává kell válnom; ha le kell mondanom is ezernyi élvezetről, s ha meg kell fosztatom járandóságaimtól és minden bevételemtől, - mégis, a kötelesség követelményeivel azonosulnom kell! Hajdan a mártírok életüket adták, és senki sem maradt ma, aki megélhetését kész feladni? Ha igazi hit van egy ember szívében, úgy nem töpreng afelett, melyiket válassza a kettő közül, koldusbotot, vagy a tévelygéssel való megalkuvást! Krisztus gyalázatát többre fogja becsülni Egyiptom kincseinél.
(46)¶ Fontoljátok meg még egyszer, mit karolt fel Mózes, amikor elhagyta a királyi udvart.  Bőséges nyomorúságot vont magára, „inkább vállalván az Isten népével való együttnyomorgást.” És átkarolta a gyalázatot, mert „Krisztus gyalázatát többre becsülte Egyiptom kincseinél.” (47)¶ Ó, Mózes, ha úgy hiszed, hogy Izráellel eggyé kell válnod, tudd meg, semmi jelenlegi jutalom sem vár rád; semmi nyereséged sem lesz, abban, csak veszteség! Tiszta alapelvből kell ezt tenned, Isten iránti szeretetből, az igazság felőli teljes meggyőződésből; mert a törzseknek nincs dicsőségük, vagy gazdagságuk, amivel elárasszanak! Nyomorúságban lesz bőven részed, s ez minden, amire számíthatsz! Bolondnak fognak nevezni, s az emberek azt fogják tartani, hogy jó okuk van ez tenni. (48)¶  Éppen így van ez ma is. Ha bármely ember ma kimegy a táboron kívül az Urat keresni, ha kimegy Krisztushoz, a kapukon kívül, ezt egyedül Isten és az Ő Krisztusa iránti szeretetből kell tegye, és nem egyéb okok miatt! Isten népének nincsenek javadalmai, vagy püspökségei, amit felajánlhatnának; ezért arra kérik az embereket, jól számolják fel a költségeket.  Amikor egy buzgó megtért azt mondta Urunknak: „Uram, követlek téged, valahová mégy,” ezt a lehűtő választ kapta, „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de nekem, az ember Fiának, mint hová fejem lehajtsam.”  Ebben az órában sem ajánl fel az igazság önmagán kívül egyebet azoknak, akik őt készek eljegyezni. Megvetés, gyalázat, kemény sors, csúfság, félreértelmezés – ezek képezik az állhatatos következetesség jutalmait. S ha jobb sorsban lenne részed, azt kivételnek tartsd. (49)¶ Ha bárki is elég nemes lelkű ahhoz, hogy az igazságot az igazságért szeresse, és Istent Istenért, és Krisztust Krisztusért szeresse, úgy sorakozzon fel azok mellé, akik hasonló gondolkozásúak.  De ha valamit ezen kívül, s ezen felül keresne, ha híressé szeretne válni, vagy hatalomra kívánna szert tenni, vagy anyagi segélyben részesülni, úgy jobb, ha megtartja helyét a gyáva pletykások között, kik rajzanak körülöttünk. Isten egyháza nem veszteget meg senkit. Nincs üzleties módszere, hogy pénzt ajánljon fel az emberek megvásárlására, s ha lenne is, undorodna az ilyesmitől. Ha az Úr szolgálata nem elég jutalom, úgy akik valami többre vágynak, menjenek önző útjukon: ha a menny nem elég, úgy, akik képesek megvetni azt, keressenek maguknak mennyországot idelenn. (50)¶  Mózes, amikor Isten népéhez csatlakozott, határozottan és visszavonhatatlanul, de nem érdekből cselekedett, anélkül, hogy valami testi ígéret kecsegtette volna, vagy valamely barát befolyásolta volna a nagy választásban. Csakis az igazságért, az Úrért, lemondott mindenről; megelégedve azzal, hogy Isten eltaposott népéhez számláltassék.

II. (51)¶  Most másodszor, lássuk, mi volt A MÓZES DÖNTÉSÉNEK FORRÁSA? Az Írás azt mondja, hogy a hit volt, máskülönben egyesek azt erősítenék, hogy a vér(ségi kapcsolat) ereje volt a titka. „Születésileg izraelita volt, - mondják – és ezért, a természeti ösztön hajlamai győztek”. Igénk azonban egy egészen más okot tár elénk.  (52)¶ Mi eléggé jól tudjuk, hogy a hívő szülők gyermekei nem testi születésüknél fogva jutnak el oda, hogy tiszteljék a igaz Istent. A kegyelem nem a vérben folyik; a bűn igen, de az igazság nem. Ki ne emlékezne híres evangéliumhoz hű emberek fiaira, akik most már messze jutottak a ritualizmusban? Nem a vér, hanem a hit volt az, mely Mózest az igazság útjára hajtotta. (53)¶ Nem is a különcködés vezette őt arra, hogy pártját fogja az elnyomottaknak. Olykor találunk igen jeles, nemes embereket, aki olyan személyekhez adják magukat, akik teljesen más rangúak és helyzetűek mint ők, egyszerűen csak azért, mert sohasem tudnak úgy eljárni, mint mások, hanem saját furcsa szokásaik szerint akarnak élni. Nem így volt Mózesnél. (54)¶Egész életében nem tudsz felfedezni egy különködési (excentrikus) vonást: józan, szilárd, törvényszerű volt. S mi lesz, ha azt mondom, koncentrikus ember volt, mert centruma mindig a megfelelő helyen volt, s mindig a bölcs józanság és megfontoltság szerint cselekedett. Tehát nem lehet döntését hamis számlára írni. (55)¶Nem is hirtelen, elhamarkodott lelkesültségből származott ez, vagyis, mert lelkében erős hazafiság lángolt volna, hisz ez sokkal inkább forróvá tette volna őt mint megfontolttá. Nem. Lehet, hogy volt némi elhamarkodottság az egyiptomi ember megölésében az első alkalommal, de aztán volt negyven évnyi ideje azt átgondolni, és mégis, sohasem bánta meg választását, hanem kitartott Isten elnyomott népe mellett, és továbbra sem akart úgy gondolni magára, mint a Faraó lánya fiára. Tehát a hit volt, csakis a hit, mi a Sinai prófétát e mérvadó döntésre képesítette, és ebben állhatosan meg is tartotta.

(56)¶Milyen hite volt? Először is, volt hite Jehovában. Valószínű, hogy Mózes látta Egyiptom különféle isteneit, éppúgy, mint ahogy mi is látjuk őket most, a rajzokban, melyeket az ő templomaikból és piramisaikból másoltak le. Látjuk a szent macskát, a szent madarakat, a szent krokodilt, és mindenféle állatokat, melyeket istenekként tiszteltek. S ezenfelül seregekkel voltak idegen isteneik, melyek emberekből, barmokból, madarakból álltak, melyek múzeumainkban állnak, mind e mai napig, s valamikor az egyiptomiak bálványimádó tiszteletének tárgyai voltak. Mózesnek elege volt minden ilyen szimbolizmusból. Szívében meg volt győződve, hogy van egy Isten, egy egyetlen Isten, s nem akart tudni semmit Atum, Ptah vagy Mut istenekről. (57)¶Az én szívem is Istenhez kiált, hogy a nemes lelkek e mai korban belefáradjanak az elefántcsont, ébenfa és ezüst istenekbe, melyeket imádnak keresztek és feszületek név alatt, és jussanak el teljes megutálására annak, ami leglealjasítóbb és tönkretevőbb minden bálványozás felett, melyben az ember lisztből és vízből készít istent magának, leborul előtte, majd lenyeli, leküldvén istenét a hasába, és mondhatnám durvábban tovább! Egy szatirikus azt mondta Egyiptomról: „Ó, boldog nép, melynek istenei saját kertjeikben teremnek!”- mi meg éppoly erővel mondhatjuk: „Ó, boldog nép, melynek isteni saját kemencéikben sülnek!” Hát nemde ez a babonaság legutolsó formája, mely folyton lealjasította az ember értelmét? A négerek fétises istentisztelete sem sokkal megalázóbb! (58)¶ Ó, bárcsak a bátor és igaz szívek elfordulnának határozottan az ilyen bálványimádástól, s feladnának minden vele való kapcsolatot, ez mondva: „Nem, én nem tehetem, én nem merem! Egy Isten van, ki teremtette a mennyet és a földet, csak egy tiszta Lélek, ki fenntart mindeneket hatalmának erejével, én csak Őt fogom imádni. És az Ő tulajdon törvénye szerint fogom imádni Őt, képek és szimbólumok nélkül, hisz ezeket Ő mind megtiltotta!” Hát nem megmondta: „Ne csinálj magadnak semmilyen faragott képet, vagy bármilyen hasonlatosságot azokhoz, amik fenn a mennyben, vagy alant a földön vannak; ne imádd és ne tiszteld azokat: mert Én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok?!” (59)¶ Bárcsak Isten adna hitet az embereknek, megismerni, hogy csak egy Isten van, s hogy az egy Istent nem ember-alkotta rítusok és ceremóniák által kell imádni, mert Ő „Lélek, és akik Őt imádják, lélekben és igazságban kell imádják!” Ha ez egyetlen igazság, igazán mennyei erővel hatna az emberek elméjére, megrengetné Sz. Péter és Sz. Pál templomokat e városban tornyuk tetejétől a legmélyebb kriptájukig! Mert mi mást tanít e két egyház manapság nekünk, mint puszta, világos bálványimádást, - az egyik előírt szabály szerint, a másik megengedés által, mert most már azok, akik merészen imádják azt amit ők „szent elemeknek” neveznek, engedélyt és felhatalmazást kapnak, ravasz mesterségük gyakorlására Anglia egyházában is! Minden egyes ember, aki csak szereti Istenét, teljesen rázza ki ezen utálatosságokat ruhája szegélyéből! És kérem Istent, hogy sok Mózeseket lássunk, akik így fognak cselekedni.

(60)¶Mózes hite úgyszintén Krisztusban nyugodott. „De Krisztus még nem jött el,” - mondja valaki. Jó-jó, de el kellett jönnie, és Mózes várta az Eljövendőt. Szemét a közbeeső időn túlra irányította, s maga előtt látta Silót, akiről a haldokló Jákób énekelt. Tudott egy ősi ígéretről mely az ő atyáinak adatott, hogy az Ábrahám magvában a föld minden népei megáldatnak, s ő kész az áldásban való részesedésért kivenni részét a gyalázatból.
(61)¶Kedves barátaim, sohasem lesz alapos hitünk Istenben, csak ha úgyszintén van hitünk Jézus Krisztusban is. Az emberek hosszú ideig, keményen próbálták imádni az Atyát a Fiútól elválasztva. De itt áll és mindig érvényes lesz: „Senki sem jöhet az Atyához, hanem csak én általam.”   Eltávolodsz az Atya tiszteletétől, ha nem az Isten Fia közbenjárása és engesztelése által járulsz hozzá. Nos, bár Mózes nem tudta Krisztus felől mindazt, mi számunkra már kijelentett igazság, mégis, volt hite az eljövendő Messiásban, s ez a hit erőt adott lelkének. (62)¶Azok az emberek képesek vállalni s elviselni a szenvedést, akik elfogadták Krisztus Jézust, az Urat. Ha valaki megkérdezné tőlem, mi az, ami hazánk egykori hívőit olyan hősökké tette, amilyenek voltak; mi tette puritán elődeinket rettenthetetlenekké ellenségeik előtt; mi vezetette a reformátorokat a protestálásra, és a mártírokat a halál vállalására: ezt felelném: a Láthatatlan Istenbe vetett hit volt ez, társítva Isten szeretett Fiában való hittel, aki a Megtestesült Isten.  Amint benne hittek, oly szeretetet éreztek keblükben, hogy az iránta való szeretetért képesek lettek volna ezernyi halált halni is.
(63)¶De aztán, ehhez társult, hogy Mózesnek szilárd hite volt Isten népével kapcsolatosan. Ezt már érintettem.  Tudta, hogy az izraeliták Isten választottjai voltak, s hogy Jehova egy szövetséget kötött velük, hogy minden hibáik ellenére sem bontja fel saját népével kötött szövetségét. S ezért tudta, hogy az ő ügyük Isten ügye volt, s mivel Isten ügye, ezért igaz és helyes ügy.  (64)¶Ó, valóban nagy dolog, amikor egy ember ilyen hittel bír, hogy ezt mondja, „Nem érdekel, mit tesznek vagy gondolnak mások; úgy járok el, amint Isten várja azt tőlem. Az én számomra nem mérvadó, mit parancsolnak nekem más teremtmények, sem az, hogy mit mond a közvélemény, bevett szokás; még az sem döntő, a vallás dolgában, mit mondanak szüleim. Az igazság Isten csillaga, és én követni fogom e csillagot, bárhová vezessen is engem. Ha magányossá válok is miatta, ha olyan látásokat kell is elfogadnom, amikben soha senki sem hitt; ha ki kell is mennem teljesen a táboron kívül; és minden kapcsolatot fel kell adnom,  - mindezek oly jelentéktelenek számomra, mint egy porszem a mérlegserpenyőben. (65)¶De ha egy dolog valóban igaz, úgy hinni fogom azt, hirdetni fogom azt, szenvedni is kész vagyok érte, annak terjesztéséért; s ha lesznek más hamis tanítások, sohasem fogok velük szimpatizálni, egy pillanatig sem. Nem fogok közösséget vállalni a hamissággal, még csak egy percig sem.  Ha egy ügy helyes és igaz lesz, úgy Jézusom vezetésével, tűzön-vízen keresztül harcolni fogok érte”.  Nos, ezt látom én igazlelkűségnek, de hol találjuk ezt ma? (66)¶A modern lelkiség azt dünnyögi: „mindenkinek közülünk igaza van, mindenkinek egyformán.” Aki „igent” mond, helyesen jár el, és aki „nemet” mond, az is helyesen jár el. Hallod, amint valaki émelyítő szentimentalizmussal arról beszél, amit ő keresztyén szeretetnek nevez.  Ezt mondja: „Én azon a véleményen vagyok, hogy ha egy ember muzulmán is, vagy katolikus, vagy mormon, vagy szakadár, ha őszinte lelkű, úgy jó úton van.” Még az ördögimádókat sem zárják ki teljesen. Orgyilkosok és kannibálok ugyan, de ha a dolgok szépen előrehaladnak, nemsokára őket is befogadják a Nagy Egyház boldog családjába! Ilyen a jelenkor hangneme és álkegyessége, de én bizonyságot teszek ellene, hogy semmi igazság sincs benne! És felszólítom Isten minden egyes gyermekét, hogy tiltakozzon ellene, és Mózeshez hasonlóan, jelentse ki, hogy nem lehet részestárs ilyen föderációban! (67)¶ Ha létezik igazság valahol, úgy jertek, találjuk azt meg!  A hazugság nem lehet igazság, s ezért utálattal forduljunk el tőle!  Létezik egy Isten: jertek, kövessük Őt! S lehetetlen, hogy a hamis istenek is szintén istenek legyenek.  Bizonyára az igazság ér valamit az ember számára, bizonyára kell legyen valami, amit érdemes fenntartani, valami, amiért érdemes harcolni; de nem látszik, hogy manapság így gondolkoznának az emberek! Bárcsak valóban tisztelettel adóznánk Isten igaz egyházának, az igazság oszlopának ebben a világban, mely megmarad az apostoli igében és tanításban. Keressük meg, fedezzük fel, és csatlakozzunk hozzá, s annak zászlaja alatt harcoljunk Istenért és az Ő igazságáért!

(68)¶Hadd mondjam azt is: Mózesnek volt hite a „megjutalmazásban”. Így beszélt magában: „Sok dologról le kell mondanom, és el kell veszítsek hírnevet, állást és kincseket. De bizton számítok rá, hogy ennek dacára mégis nyertes leszek, mert lesz egy nap, amikor Isten megítéli az emberek fiait.  Várom Isten ítélőszékét, annak pártatlan mérlegével, s számolok azzal, hogy akik Istent hűségesen szolgálják, akkor igazán bölcseknek és igazaknak fognak bizonyulni; míg azok, akik bedőltek, s meghajoltak a jelenlegi kényelem megnyerésére, azok látni fogják, hogy elvétették az örökkévalóságot, míg az időleges dolgokat igyekeztek megkaparintani, s eljátszották a mennyet egy tál lencséért”. (69)¶Mózest, aki mindezeket elméjében forgatta, nem tudtátok volna meggyőzni, hogy kompromisszumot kellene kötnie, és ne legyen szeretetlen, és nem kell ítélkezzen mások felett, hanem tágszívűnek kell lennie, s emlékezzen csak a fáraó leányára, s hogy milyen kedvesen nevelte őt, s fontolja meg, mily sok lehetőségei voltak a jó tevésre ott, ahol volt, hogyan támogathatta volna szegény testvéreit, milyen befolyást gyakorolhatott volna a fáraó felett, milyen eszköz lehetett volna abban, hogy Egyiptom vezetőit és népét a helyes útra vezesse s befolyásolja, s talán Isten épp azért emelt ilyen magasra téged, hogy ott legyél, ki tudná megmondani..., és így tovább, és így tovább, és így tovább... – ismeritek az ilyen babiloni beszólásokat, mert ezekben a napokban mind olvastátok vagy hallottátok az igaztalanság ravaszságának plauzibilis érveit, melyek ez utolsó napokban arra tanítják az embereket, hogy tegyék a rosszat, hogy jó származzék belőle.  Mózes ezek közül eggyel sem törődött. Ő tudta, mi a kötelessége, és megtette, bármik legyenek is a következmények. Minden keresztyén ember kötelessége hinni az igazságot, és követni az igazságot, és Istenre hagyni az eredményeket. Ki meri ezt megtenni?  Igazi királyfi az ilyen lélek. De ismét mondom, ki meri ezt megtenni, ezekben a napokban?

(70)¶III. Harmadszor, gondolkozzunk röviden azokon AZ ÉRVEKEN, MELYEK FENNTARTOTTÁK MÓZEST határozott döntésében, az Isten követésében.
Az első érv az lehetett, hogy világosan látta, hogy Isten Isten, s ezért bizonnyal be kell tartania szavát, ki kell hoznia népét Egyiptomból, és örökséget kell adnia nekik. Nos így beszélt önmagához: „Azt kívánom, hogy a jó oldalon legyek. Isten mindenható, Isten teljesen megbízható, Isten mindenestől igazságos. Isten oldalán vagyok, és mivel Isten oldalán vagyok, be fogom bizonyítani iránta való hűségemet azáltal, hogy teljesen elhagyom a másik oldalt.

(71)¶Aztán, másodszor, látjuk az igében, hogy megértette, hogy a bűn gyönyörűségei csak ideig-óráig valók.  Ezt mondta magának: „Csak rövid időm van, amíg élhetek, és még ha nagy aranykort élnék is, a leghosszabb élet még mindig rövid; és amikor életem végéhez érkezem, milyen nyomorult döbbenet lesz, hogy minden élvezetemnek immár vége, s most meg kell jelennem Isten előtt, mint egy áruló izraelita, ki elvetette elsőszülöttségi jogát Egyiptom gyönyöreinek élvezéséért.” (72)¶Ó, ha az emberek mindent az örökkévalóság mérlegével mérnének! Ott leszünk mindannyian Isten ítélőszéke előtt néhány hónap, vagy év múlva, s aztán gondoljatok bele, hogy fogjuk érezni magunkat? Az egyik azt mondja majd, „Én sohasem gondoltam a vallásra, nem törődtem vele”, a másik pedig, „Én foglalkoztam vele, de nem annyira komolyan, hogy valamilyen határozott döntésre jutottam volna vele kapcsolatban. Én arra mentem, amerre az ár vitt”. A másik megint ezt mondja majd, „Én elég jól ismertem az igazságot, de nem tudtam elviselni a szégyent miatta, mindenki fanatikusnak gondolt volna, ha következetesen állás foglalok mellette.” Egy másik ezt fogja mondani: „Sántikáltam két vélemény között, ahelyett, hogy teljességgel követője lettem volna az igazságnak”. Milyen nyomorult lelkiismeret-furdalások fognak nehezedni azokra az emberekre, akik Megváltójukat eladták, mint Júdás! Milyen rettenetes lesz haldoklásuk azoknak, akik nem voltak lelkiismeretesek és igazak Istenük iránt! (73)¶De ó, milyen békességgel fog a hívő a túlvilági jutalomra tekinteni! Ezt mondja: „Kegyelem által üdvösséget nyertem. És áldom Istent, hogy tudtam vállalni a gyaláztatást, eltudtam viselni, hogy kinevessenek. El tudtam viselni annak az állásnak elvesztését, s hogy kitegyenek abból a farmból, s hogy bolondnak nevezzenek, és mégsem ártott ez nekem. Igaz vigaszt találtam a Krisztus népe körében s az Ő társaságában, hozzá vittem mindent, ami engem ért, s úgy találtam, hogy Krisztusért gyalázatot szenvedni édesebb dolog Egyiptom összes kincseinek birtoklásánál.  Legyen áldott az Ő Neve! Elvesztettem a világ gyönyöreit, de ezek nem voltak veszteségek számomra. Örültem hogy elveszthetem őket, mert sokkal édesebb gyönyört találtam az én Uram közelségében, s most olyan öröm következik, melynek sosem lesz vége.” (74)¶Ó, testvéreim, százszázalékosan, ízig-vérig Krisztusért élni, mindvégig vele menni, vállalni érte mindent, még ha sok minden elvesztését vonná is maga után, - ez hosszútávon megéri, s minden megtérül! Meglehet, hogy sok gyalázatot vontok magatokra jelenleg, de ennek hamar vége lesz, s aztán jön az örök jutalom!

(75)¶És aztán, ismét, bizonyára azt gondolta magában, hogy még azok a gyönyörök is, melyek egy ideig tartanak, míg tartanak is, nem hasonlíthatók a Krisztusért vállalt gyalázat öröméhez. Kell, hogy erősítsen minket, annak tudata, hogy a Krisztusban levő legrosszabb sors is jobb, mint a világ legjobb ajánlata; hogy még most is, mint keresztyéneknek, nekünk több örömünk van, ha őszinték vagyunk, mint amennyit feltehetően meríthetnénk az istentelenség bűneiből.

IV. (76)¶Befejezésül egy PÁR TANULSÁGOT akarok még mondani. Először, nekünk mindannyiunknak készek kell lennünk mindentől megválni Krisztusért, s ha nem vagyunk készek, nem vagyunk az Ő tanítványai. „Mester, kemény beszédet szólsz!” – mondja tán valaki. De ismét mondom, mert egy nálamnál nagyobb Mester már mondta ezt: „Aki jobban szereti fiát, vagy lányát, hogysem engemet, nem méltó énhozzám”. „Ha valaki el nem hagyja mindenét, minden vagyonát, nem lehet az én tanítványom.”  Meglehet, hogy Jézus ténylegesen nem fogja kérni tőled, hogy elhagyj mindent, de késznek kell lenned elhagyni bármit, amit csak kér.

(77)¶A második megjegyzésem ez: a gondolatát is utálnunk kell a világi dicsőség azáltal való megnyerésének, hogy elrejtjük vallásos érzéseinket, vagy kompromisszumokat kötünk. Ha adódna olyan alkalom, hogy nagyra becsült lehetsz, ha szádat befogod és bizonyságtételed visszatartod: nos, egyből határozd el magad a szólásra, és semmiképp se vállald ilyen gyalázatos dicsőség megnyerésének a kockázatát.   (78)¶Ha úgy ismernek s dicsérnek, s azzal a reménnyel vannak, hogy könnyen feladod meggyőződésedet, könyörögj Istenhez, hogy tegyen erőssé mint a tűzkő, hogy sohase ingadozz többet. Mert milyen nagyobb kárhozatos dicsősége lehet egy embernek annál, mint hogy megtapsolják, amiért megtagadta isteni alapelveit, csakhogy embertársainak tetszelegjen. Az Úr mentsen meg ettől bennünket!

(79)¶A harmadik tanulság az, hogy el kell foglalnunk helyünket azok között, akik igazán követik Istent és a Szentírást, mégha nem olyanok is mindenestől, amilyeneknek szeretnénk őket látni. Egy izraelitának helye az izraelitáknál van, egy keresztyén helye a keresztyén emberek közt van. A Biblia és Krisztus mellett teljesen elkötelezett tanítvány helye azok mellett van, akik hasonlóképpen tesznek, és mégha úgy lenne is, hogy a föld salakjai, és a legszegényebbek a szegények között, s hogy a kor legírástudatlanabb, legtanulatlanabb személyei, mit számít mindez, ha Isten szereti őket, és ha ők szeretik Istent?  Az igazság mérlegén mérve a dolgot, a legkisebb közülük többet ér tízezer istentelen tanult embernél is!

(80)¶Végül, mindannyiunknak alaposan meg kell vizsgálnunk hitünket. A hit a fődolog. Nem lehet alapos jellemed őszinte hit nélkül. Kezd hát ezzel, kedves hallgatóm. Ha még nem vagy Kirsztusban hívő, ha még nem hiszel az egy Istenben, ó, bárcsak az Úr megtérítene téged, és megadná neked épp most e drága ajándékot! (81)¶Megpróbálni jó jellemet kialakítani a hit fundamentuma nélkül, olyan, mint homokra építeni, s szalmát, szénát és pozdorját halmozni össze, mely dolgok nagyon jók a maguk helyén, mint fa, széna és pozdorja, de nem képesek kiállni a tüzet. És mivel minden egyes keresztyén jelleme ki kell állja a tüzpróbát, ezért jó sziklára építeni, éspedig olyan kegyelmi erényekkel és gyümölcsökkel, melyek kibírják a próbát.  (82)¶Mindent átható próba vár rád, s ha e világon minden ellenállást és csúfolást gyávamód elkerülve osontál keresztül, úgy kérdezd meg magadtól, vajon nem ama nagy házigazdának a tanítványa vagy, akit Belzebúbnak hívnak, vajon valóban annak a megfeszített Megváltónak vagy a követője, aki ezt mondta: „ha valaki fel nem veszi az ő keresztjét mindennap, s nem követ engem, nem lehet az én tanítványom.” (83)¶Legyenek gyanúsak előtted a kényelmes helyek; félj attól a tartós békességtől, melyről Krisztus kijelenti, hogy azt összetörni jött. Azt mondja, „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem, fegyvert.” Azért jött, hogy tüzet hozzon a földre, és „mint akarok  - mondja - , amikor már meggyulladt.”

„Vajon az egekig emeljenek engem
Virágos ágyon, kényelemben,
Míg mások a jutalomért keményen harcolnak,
És véres tengereken hajóznak?
Bizony, harcolnom kell, ha uralkodni vágyom!
Ó, növeld, Uram, a bátorságom!
Vállalom a nehézséget, s a fájdalmat elviselem
Csak a te Igéd támogasson engem! Ámen.”

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #6 Dátum: 2013. Október 16. - 14:49:06 »
József csontjai

C. H. Spurgeon
966. nyomtatott prédikációja
Elhangzott 1870. december 18-án, vasárnap délelőtt, Londonban

Fordította: Borzási Sándor, 2011

Meghallgatható:
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet

„Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és az ő tetemeiről rendelkezett.” Zsid. 11,22

Nem tudjuk gyorsan előre megmondani, hogy egy Isten kegyelmével teljes életben, melyik eseményre fektet Isten legnagyobb hangsúlyt.  A Szentlélek ebben a fejezetben kiválasztja a szent emberek életéből hitük legfényesebb példáit.  Én megvallom, nem gondoltam volna, hogy József életének ezen záradékát is megemlítse, mint hitének legfényesebb bizonyítékát. ¶ Ez az eseménydús élet talán a legérdekesebb az egész Szentírásból, - kivéve az Egyetlent, mely felülmúlhatatlan! – oly sok esetben bővelkedik, melyekről a Szentlélek elmondhatta volna szolgája Pál apostol által, hogy „Hit által József ezt vagy azt tette...”, de semmi sincs megemlítve e záró jeleneten kívül.  Különösen szemérmes tisztaságának fényes diadala, azon jól ismert erős kísértés alatt, méltán lett volna felsorakoztatva hitének erőteljes tettei közé, de mellőzve van, és a tény, hogy parancsot adott csontjaira vonatkozólag, ki van emelve, mint ami legfényesebb bizonysága volt hitének. ¶ Hát nem azt mondja ez nekünk, kedves testvéreim, hogy mi igen kontár bírák vagyunk annak megítélésében, hogy vajon miben gyönyörködik Isten legjobban? Nagyon valószínű, hogy, amikor legkevésbé tetszünk magunknak, Isten leginkább elégedett velünk. Az az imádság, mely felett sóhajtoztunk és nyögtünk, s azt gondoltuk, nem is volt az imádság, meglehet, sokkal igazabb esedezés volt benne, mint más könyörgéseinkben, melyekről azt véltük, hogy sokkal magasztosabbak. Az a prédikáció, mely sírásra késztetett lelkünk keserűségében, mert úgy éreztük, igen erőtlenül tudtuk azt átadni, lehet, hogy Isten szemében sokkal értékesebb, mit sok folyékony beszéd, melyekre nézve gratuláltunk önmagunknak. Az a megpróbáltatás, melyről úgy hisszük, igen sok türelmetlenséggel mentünk rajta keresztül, Isten előtt, meglehet, az igazi türelem bemutatása volt, amint letekintett mélyen lelkünkbe. ¶ A tesztek, melyek alapján magunkat mi próbáljuk igen pontatlanok. Megtörténhet, hogy amikor saját életrajzunkat az örökkévalóság fényében olvassuk, meglepődve vesszük majd észre, hogy Isten igen magasra értékelte azokat, amik felett mi sírtunk, miközben sok dolgot, amiben mi dicsekedtünk, elvet magától, mint ezüstsalakot. Az Úr nem úgy lát, mint az ember; mert az ember a külső látszatot nézi, de Isten a szívbe néz, és metsző tekintete a velőkig elhatol. Az Úr a lelkivilágot mérlegeli; a lelkeket nem a szín, forma, vagy csillogás szerint értékeli, hanem a valódi súly alapján. És ezért, amikor József jellemét felmérte, a szavazatát egy olyan epizódra adta, melyben a hit valóban jelen volt, teljes erejében, noha a felszínes szemlélő ebből mit sem látott.

Az is meglepőnek tűnhet, hogy Józsefnek a rendelkezése az ő tetemei felől van feltűntetve mint jelentős hitbeli cselekedet, és nem a Jákóbé, ki hasonlóképpen rendelkezett. Mert hát nem adott Jákób is parancsot az ő csontjai felől? „És parancsola nékik és monda: Én az én népemhez takaríttatom, temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, mely a Khitteus Efron mezején van. Abba a barlangba, mely Kanaán földén Mamré átellenében Makpelahnak mezején van, melyet megvett Ábrahám a mezővel együtt a Khitteus Efrontól, temetésre való örökségül. Oda temették el Ábrahámot és Sárát az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát az ő feleségét; s oda temettem el Leát is.” Meghagyta nekik, hogy testét abba a kedves makpelahi kriptába vigyék, melyben atyái pihentek. ¶ Hát nem volt ez az esemény éppúgy hitből fakadó Jákóbnál, mint Józsefnél? ¶ Nos nem tudunk mindig teljes világossággal szólni az ilyen dolgokról, de azt gondoljuk, hogy mégis volt egy lényeges különbség a kettő között. ¶ Megfigyelhetitek, hogy Jákób vágya, hogy teste Makpellában nyugodjon, úgy volt általa kifejezve, mint főként természetes érzelmeken alapuló óhajtás. Beszél Ábrahámhoz, Izsákhoz, Leához, stb. való rokoni kapcsolatáról, és e természetes érzésből kiindulva, - ami rendkívül dicséretes, de ami még nem a kegyelem műve, - azt kívánja, hogy vérrokonaival legyen együvé temetve. Amikor lelke az ő népéhez takaríttatik, azt szeretné, ha teste ott pihenne közvetlenül az ő meghitt rokonai mellett. ¶ Az is lehet, hogy ez a vágya egyrészt természetes óhajtás volt, másrészt a kegyelemnek egy kifejezője. Természetesen, a természetes érzés vezethette volna Józsefet is ugyanezen dolog kívánására, de ő most nem erre volt tekintettel. ¶ Ezenkívül, figyeljétek meg, hogy Jákób az ő csontjai felől azt parancsolja fiainak, amit azok hamarosan teljesíthettek. El kellett vigyék Makpelába, és ott nyomban eltemessék. Tudta, hogy fia, József kezében van a hatalom Egyiptomban. S ezért, mindarról, ami csak a temetésére szükséges, ő biztos gondoskodni fog:  az egyiptomi uralkodóház, amint bebizonyult, igen készséges volt a legpompásabb temetést rendezni neki. Sőt, még negyven napot siratták is, jelezve ezáltal, hogy egy igen magas tiszteletben tartott személy volt ő akkor ottan. ¶ Jákób tehát nem parancsolt semmi egyebet, csak ami könnyűszerrel meg is történhetett. Nem volt tehát semmilyen rendkívüli megnyilvánulása a hitnek egy közvetlen temetés felőli rendelkezésben, mit József fiúi szeretete kész volt biztosítani. Közvetlenül birtokba veszi sírboltját Kanaánban, s igen kiváló okok folytán nem kéri azt, hogy temetetlenül maradjon, míg csak Kánaánt birtokba nem veszik leszármazottjai. Jákób tehát azonnal sírboltot keres, ¶ de József elhalasztja temetését egész a szövetségi ígéret beteljesedéséig. József nem csak kívánta hogy Makpelába temessék el, ami természetes lett volna, hanem azt akarta, hogy ne temessék el addig, míg a földet birtokba nem veszik, - s ebben a hit kegyelme rendkívüli módon felragyog! ¶ Azt óhajtotta, hogy temetetlen teste osztozzék Isten népe fogságában és visszatérésében. Annyira bizonyos volt, hogy ki fognak jönni a szolgaságból, hogy elhalasztja temetését arra az örömteljes eseményre, s így, azt ami csak egy természetes óhaj lett volna, az isteni ígéretbe vetett szent és kegyes bizalom ragyogó kifejezése eszközévé teszi.  ¶ Hit volt ez Jákóbban is, de rendkívüli hitként ragyog Józsefnél. És Isten, aki nem csak egyszerűen egy cselekedetet néz, hanem annak a tettnek indítékait is, kegyesen úgy rendelkezett, hogy ne Jákóbot örökítse meg, mint a halál szélén megnyilvánuló hit példáját e különleges dologban, hanem Józsefnek adja a dicséretet, mivel halálában az ígéretbe vetett bizalmát rendkívüli módon kifejezte. ¶ Meglehet, hogy Jákób hite a halál előtt, midőn más vonatkozásban foglalatoskodott, jóval felülmúlta temetése dolgában kifejezett hitét; azonban kedvelt fia esetében ez a dolog képezte hitének fő bizonyítékát.

Most közelebb jövünk, és elkezdjük e jelenetet kissé részletesebben megvizsgálni, és értékes tanulságokat fogunk lelni benne. A Szentlélek Isten bárcsak szívünkbe írná ezeket!
Először is, úgy hiszem, Józsefnek az ő halálos-ágyán mondott ezen szavaiban a hit erejét látom.  Aztán látom másodszor a hit munkáit, azokat formákat, melyekben e drága kegyelem alakot ölt. És harmadszor, egy példát látok ebben a mi hitünk számára, amikor a halál szélén leszünk.

I. Az igében egy példáját látom A HIT EREJÉNEK. Az igaz hit kitartását három jelentős próbateszt alatt szemlélem.
Először, itt van a hit ereje, mely győzedelmeskedik a világi jólét (nagyság) felett. „Nem sokan hivattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak...” – való igaz ez az ige. De sohasem volt így mondva: „Egyetlen nagy ember, egyetlen hatalmas sem lett elhívva”. Isten egy párat kiválasztott a gazdagság, hatalom, nagy befolyás helyeiről is, kiknek szívükben ott volt a hit, éspedig egy igen kimagasló fokon! Urunk azt mondja, hogy „könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mintsem a gazdagnak az Isten országába bejutni”, de nyomban hozzáteszi, „ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél, mert Istennél minden lehetséges.” ¶ Figyeljétek meg tehát a nehézséget, mely József helyzetét jellemezte; majd lássátok meg, milyen nagy volt az ő hite, mely így tudott diadalmaskodni a nehézség felett! ¶ József helyzete Egyiptomban, miután első próbáink átment, igen kimagasló volt.  ¶ Óriási gazdagsággal bírt. Ő volt az alkirály az egész ország felett, és a faraó azt mondta neki: „Csak a királyiszék tesz engem nagyobbá nálad”. Ő volt abszolut ura minden tekintetben, kivéve a névleges címet, annak a nagy nemzetnek. Úgy tehetett, amint csak akart.  A királyság dicsősége övezte körül őt mindenfelől. S amikor hintaján áthaladt az utcákon, egy hírnök ezt kiáltotta előtte: „Térdet hajtsatok!” Mégis, mindez nem gátolta meg Józsefet abban, hogy Istenbe vetett hittel bírjon, éspedig olyan hittel, mely kitartott egész élete végéig. ¶ Kedves testvéreim, a hit próbái általában a szegénységben jelentkeznek. És igen dicsőségesen viseli a hit magát, amikor az Úrban bízik, és jót cselekszik, és jól táplált, még a éhség földjén is. ¶ De meglehet, hogy a jólét megpróbáltatása sokkal keményebb a hitre nézve, és ennélfogva sokkal nagyobb diadala a hitnek az, amikor egy gazdag ember nem köti szívét a bizonytalan gazdagsághoz, és nem engedi, hogy e világ sűrű sara meggátolja őt a menny felé való zarándoklásban. Igen nehéz dolog egy csordultig telt poharat végighordozni szilárd kézzel, - egy pár csepp mégis csak kilöttyen. De ahol a kegyelem kimunkálja, hogy gazdag emberek, és a magas hatalmi pozícióban levő és tekintéllyel bíró emberek, illendően és kegyesen járjanak el, akkor ebben a kegyelem nagymértékben dicsőíttetik!  ¶ Ti, akik gazdagok vagytok, lássátok meg veszélyes helyzeteteket! De hadd legyen József esete bátorítás számotokra!  Isten megsegít titeket, csak keressétek irgalmas támaszát! Nincs szükség arra, hogy világiasak legyetek! Nem kell izraelita létetekre egyiptomivá süllyednetek!  Isten képes megőrizni titeket, miként megőrizte Jóbot is, úgyhogy legyetek tökéletesek és feddhetetlenek, és mégis rendkívül nagy birtokokkal bírók. Józsefhez hasonlóan lehettek egyszerre gazdagabbak és jobbak testvéreiteknél. Ez nagyon nehéz lesz, és nagyon, nagyon sok kegyelemre lesz szükségetek, de az Úr, a ti Istenetek megsegít titeket, és megtanuljátok, mint Pál, miként bővelkedjetek; és arimathiai Józsefhez hasonlóan lehetsz gazdag, s egyszersmind elkötelezett kegyes tanítvány.

De azt is véssétek emlékezetetekbe, hogy József nem csak megpróbáltatott a gazdagsággal, hanem e próba élete végéig tartott, szinte ifjúkorától karrierje végéig, vagyis haláláig.  Feltételezem, hogy hatvan- vagy hetven éven keresztül legalább ott állt Egyiptom kormányzójaként, e nagy népnek minden gazdagságával a lába alatt, és mégis, mind ez egész idő alatt igaz és hűséges maradt szívében atyái Istenéhez. ¶ Adjon Isten nektek, kik magas helyeken vagytok, hasonló hűséget!  Isten Lelke segítsen, hogy rendíthetetlenek maradjatok a legvontatottabb kísértés alatt is.
Ezenfelül, ne feledjétek, hogy az a társadalom, melybe József hivatalánál fogva vettetett Egyiptomban, igen romlott volt a lelki vallást illetőleg, mert az  egyiptomiak bálványimádók voltak, kik nemcsak barmokat, hanem mindenféle növényeket és csúszómászó állatokat is imádtak. Egy szatirikus ezt mondta róluk: „Ó, boldog nép, melynek istenei saját kertjében teremnek!.” Mert imádták még a pórhagymát és vöröshagymát is. A legbálványimádóbb nép voltak. És bár sokkal elébb jártak szomszédaiknál a civilizációban, igen alacsony szinten álltak a vallás mérlegén.  ¶ Itt-ott látunk Józsefben is egy-egy vonást, melyek jelzik, hogy Egyiptom szokásai rá is károsan hatottak, de mégsem annyira, ahogy ez közönségesen történhetett volna, és nem oly mértékben, hogy megingassa az egy Istenhez való hűségét. Bizonyára a szentségnek igen alapos fundamentuma kellett legyen az ifjúban, mert másként sohasem lett volna képes a királyi udvarban élni, s ráadásul egy bálványimádó kormányzatnál, és mégis megőriznie fedhetetlenségét és hitét Izráel Istene, Jehova iránt.
Ne feledjétek, hogy az ottléte alatti idejének nagy részében egyetlen személy sem állt mellette, akivel társuljon, s aki az ő hitét vallotta volna. Gondoljatok bele, micsoda próba volt ez az ő számára! ¶ Ismertem személyeket, akik igen melegszívűek voltak a vallásban, míg buzgó keresztyénekkel éltek együtt, és igen szorgalmasak, míg életteljes igehirdetéseket hallgattak; akik, amikor eltávoztak a keresztyének köréből, vagy kénytelenek voltak szárazabb igeszolgálatok alatt élni, lelki csődbe jutottak. Ó, jaj! Bánkódom egyesek felett, akik amikor egy szikár földbe lettek átplántálva, annyira elváltoztak, hogy nehezen lehetett róluk elmondani, hogy vajon az Úr keze által plántált fák-e, vagy sem? ¶ József olyan helyre lett áttéve, ahol nem volt imádkozás a családban, nem volt barát, sem kegyes tanító, aki egy igét mondjon neki, senki sem, aki ismerte volna Jehovát, vagy tudott volna az Izráellel kötött szövetségről. Teljesen egyedül, egyedül, egyedül volt egy bálványimádó nép közepette, Egyiptom minden kísértéseivel körülvéve, bírva annak gazdagságát és kincseit, és folyton érezve a kísértést, hogy úgy éljen, ahogy a többség él, a pogányság mindenféle megnyilvánulásában, és mégis, mindezen körülmények ellenére kitartott, mint aki látta Őt, aki láthatatlan, és végül az atyái Istenébe vetett hit és bizalom teljes örömével halt meg! ¶  Ó, testvéreim, ez egy óriási győzelme a hitnek! És szeretnék minden kedves ittlevő testvéremet buzdítani, aki csak igazán szereti az Urat, hogy törekedjenek arra, hogy kegyelem munkája bennük oly mély, igaz és mindent átható legyen, hogy ha Isten királyokká tenné őket, ne fuvalkodjanak fel ennek következtében! Ha Isten messzire vinné őket a keresztyén közösségektől, ott se feledkeznének meg róla! És ha a világ minden kísértésének is ki lennének téve egyszerre, le tudják győzni mindet!  A József hitének ereje, amint látjátok, gazdagon megnyilvánult a világi körülmények feletti győzelme által.

Másodszor, láthatjátok itt hitének erejét, amint megnyilvánul a halál feletti diadalában.  Azt mondja, ha Mózes 1. könyve utolsó részéhez lapoztok, „Én meghalok, de az Isten bizonnyal meglátogat titeket.” Vagy, amint textusunk mondja: „szólt élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről”.  ¶ A halál egy nagy próbakő az ember őszinteségét illetően, és nagy rengetéssel dönti porba a omladozó falakat, és ingó kerítéseket. Az emberek azt vélhetik, hogy minden rendben van náluk; de amint a Jordán habjai elborítják őket, a dolgokat teljesen másként fogják látni! Itt oly nyugodtnak és oly csendesnek látjuk Józsefet, amint a szövetségre emlékezik, ráhelyezi magát, és örvendez benne! Úgy beszél a meghalásról, mintha az életnek egyik természetes részét képezné, és hozzávetőlegesen csekély dolog számára. Semmi jelét sem látjuk a remegésnek, a félelem sem tereli el figyelmét. Hanem elmondja utolsó bizonyságtételét Isten hűségéről és az Ő ígéretének csalhatatlan voltáról testvéreinek, kik ágya körül álltak.

Azonban, ha azt kell az igéből kimutatnom, hogy a Szentlélek valóban a legfényesebb példát szemelte ki József egész életéből, úgy gyönyörűség számomra megjegyezni, hogy e nagyszerű öreg ember a legjelesebbé utolsó órájában válik.   A halál nem homályosította el, hanem inkább kifényesítette az ő karakterében levő aranyat. Halálos ágyán, hite, életének minden egyéb epizódját felülmúlva, akárcsak a leáldozó nap, aranysugaraival mindent beragyog maga körül! Most, hogy a szíve és teste elhagyja őt, Isten lesz életének ereje, sokkal inkább mint valaha, mint ahogy hamarosan Ő lesz ténylegesen örökkévaló osztályrésze. ¶ Hát nem a legnagyszerűbb dolog egy keresztyén számára utolsó tetteként a legjobbat cselekedni, erősnek lenni az isteni erőben, amikor saját gyengesége tetőfokra hágott?! Kívánnunk kel Istent szolgálni fiatalkorunkban, egészségben, erőnkben, minden erőnkkel, amivel csak bírunk, de megtörténhet velünk is, mint Sámsonnal, hogy végső tettünk lesz a legnagyobb.  Sok jó hívő ember sóhajtva bánkódik élete felett, hogy noha mindent megtett, amit tőle telt, élete mégis elégtelen. De talán a Mester azt tervezi, hogy csodálatos irgalommal koronázza meg, épp utoljára, s elköltözésének helyét legdicsőségesebb győzelmének színterévé teszi, úgy, hogy a hit babérkoszorúit viselve mehet majd be a mennybe, hogy ott Üdvözítője lábához helyezze azokat.  József utolsó bizonyságtétele, mindenesetre, egy nemes példája a hit halál feletti diadalának.

Aztán még egyszer: itt van a hit erejének egy bizonyítéka abban, hogy nevet a valószínűtlenségek akadálya felett. ¶ Ha meggondoljátok, igen valószínűtlennek látszott, hogy Izráel fiai feljöjjenek Egyiptomból. Talán József halálakor semmi ok sem mutatkozott, miért tennének így. Jól megtelepedtek Gósenben, és megszerették azt a földet. József bölcsessége a Nilus deltájának legtermékenyebb részét választotta ki, mint legeltető helyet nyájaik számára. Miért kívánkoztak volna elmenni? Minden kényelmük megvolt, amit csak a föld adhatott nekik; miért vágynák hát elhagyni Egyiptomot Kananán talajáért, ahol a kanaániták minden talpalatnyi földért harcot indítanának; ahol igen kevés előnyük lenne, - ha egyáltalán lenne valami előnyük - Egyiptomhoz képest, ellenben számtalan hátrány érné őket!? ¶ De tegyük fel, hogy József prófétai előrelátással látta, amint valószínűen megtörténhetett, hogy egy más dinasztia lép az akkori faraóé helyére, ki őt szerette és felmagasztalta,  s hogy Izráel fiai el lesznek nyomva, - mégis, éreznie kellett, ha a valószínűségeket mérlegelte, hogy emberi számítás szerint mindenképpen lehetetlen lesz Izráel gyermekei számára, amikor szolgaságba lesznek süllyedve, elszakadniuk Egyiptomtól, s elérniük az ígéret földjét. Minden józaneszű ember, ha megkérdezték volna a tizenkét törzs és Egyiptom hadserege közötti esetleges összecsapás valószínű kimeneteléről, azt válaszolta volna: „Izráelt eltapossák, mint szalmát a sárban, s a nép továbbra is folytonos rabságban marad.” ¶ De József szeme a fenséges ígéretre volt szegezve: „A harmadik nemzedék újra visszatér ide.” Tudta, hogy amikor a négyszáz év eltelik, Ábrahám látomása a füstölgő kemencéről és a égő fáklyáról beteljesül, és az ige valósággá válik – „De azt a népet, amelynek szolgálnak, szintén megítélem; és annakutána kijönnek nagy gazdagsággal.” Habár még nem tudta, hogy Mózes azt fogja mondani: „Ezt mondja az Úr: Bocsásd el az én népemet!” habár nem láthatta még a Vörös Tengernél végbement csodákat, s azt, ahogy a Faraó és szekerei abban elnyeletnek; és, habár nem jövedölhette meg a pusztában való vándorlást, a tűz- és felhőoszlopot, s a mannát hullajtó eget, mégis hite szilárdan vallotta, hogy valamilyen úton-módon a szövetségnek be kell teljesülnie! Valószínűtlenségek nem voltak számára, sem lehetetlenségek. Isten kijelentette, és József azt elhiszi. Az ő halálos ágyán, amikor a képzelet fakul, és az erős megtévesztés vaskarjainak szorításai alábbhagynak, Isten emberének bizonyos hite annak magaslatára emelkedik, és az esthajnali csillaghoz hasonlóan édes dicsőséget áraszt maga körül. Bárcsak mi is, testvéreim, azt a hitet bírnánk, mely minden körülmény felett diadalmaskodik, a halál fájdalmai felett is, és minden valószínűtlenségen, mely látszólag felmerül a kijelentett igével kapcsolatban.

II. Második pontunk alatt törekszünk kimutatni nektek A HIT MUNKÁIT.

Ebben az esetben József parancsot ad csontjaira vonatkozólag. A hit első gyümölcse Józsefben ez volt – nem akart egyiptomi lenni. Nem arra volt felkérve, hogy egyiptomi szolgaság alatt legyen – ezt mindenki visszautasíthatta volna; nem arra kérték, hogy az egyiptomi középosztályhoz tartozzon – ez már lehet kívánatos lett volna egyeseknek világi szempontból; hanem tálcán kínált lehetőség volt számára, hogy a legmagasabb fokú egyiptomi nemes legyen. Ténylegesen majdnem a királyi rangra lett felmagasztalva, és ízig-vérig egyiptomivá válhatott volna, s úgyszintén családja is. Isten gondviselésében arra volt elhívva, hogy elfogadja a legmegtisztelőbb tisztség dicsőségét és kiváltságait, de mégsem kívánt egyiptomi lenni, még a legjobb értelemben sem. Halálos ágya fordulópontot biztosított neki, egy jó lehetőséget annak megvallására, hogy ő egy izraelita, és semmiképpen sem egyiptomi. Egyáltalán nem tétovázott, választásában nem ingadozott. Kétség nélkül rendkívüli sírboltja lehetett volna Egyiptomban; de nem, nem akarja, hogy oda temessék, mert ő nem egyiptomi. ¶ A Szaharában, a nagy Apophis Faraó piramisa mellett, áll e mai napig egy fejedelem sírboltja, akinek neve és címei hieroglifával vannak bevésve. A név „Eitsuph”—és a sok cím közül kettőt választottunk ki: „A király gabonaraktárainak igazgatója”, s a másik, egy egyiptomi cím, „Abrech”. Nos, e utóbbi szó benne van a Szentírásban, és nem más, mint az, amit így fordítunk, „Térdet hajtsatok!” (Idézet „A kövek bizonyságtétele” c. kis könyvből). Nos, ez a műemlék több mint valószínű Józsefnek készült, de ő nem fogadta el a megtiszteltetést. Habár nyugvóhelye szemtől-szembe lett volna a Mizraim-féle dinasztia egyik legnagyobb uralkodójáéval, ő mégsem fogadta el ezt a dicsőséget, nem akart egyiptomi lenni. ¶ Ez a hitnek egyik legbiztosabb munkája egy gazdag és nagy méltóságú emberben; amikor Isten olyan körülmények közé helyezi őt, hol elsőrendű világi ember lehetne, ha hite valódi, úgy ezt mondja: „Nem! Még ezen az áron sem akarom magamat a világgal együvé számlálni.” Mindeneknél inkább attól retteg, nehogy úgy lássék a dolog, mintha az ő osztályrésze ebben az életben volna. Ha egy keresztyént a trónra tennél, az első félelem, ami eltöltené szívét ez lenne – vajon elvettessem egy földi koronáért, és elveszítsem a mennyei koronám? Vagy helyezd őt a királyi udvarba, - az ő nagy kérdése nyomban ez lesz: Hogyan mutassam meg, hogy én nem e világ polgárai közül való vagyok? Vedd körül nagy birtokkal, nemesi kastéllyal, óriási vagyonnal, - s ő mégis csak ezt fogja mondani: „Elfogadom hálás szívvel ezt Istentől, ó, de semmiképpen sem akarom ezeket, ha csak azzal a feltétellel élvezhetem, ha a Mammon követői közé számláltatom! És most, hogy gazdagságra tettem szert, mindennapi imám Istenhez ez lesz: Uram, segíts úgy használnom állásomat, hogy ne szolgáljak e gonosz világnak vele, hanem legyek inkább atyja a te szegény Izráelednek. Ha Krisztus gyalázata és Egyiptom kincsei közt kell választanom, inkább akarom a Krisztus gyalázatát, és lemondok a kincsről. Nem lehetek egyiptomi!” ¶ Ó, ti gazdagok, vegyétek komolyan e dolgot, bizonyítsátok be, hogy nem vagytok világiak! Gyakran kell megfordulnotok a tőzsdénél, bankoknál, nagy összeg pénzt kell kezelnetek, - de nem legyetek pénzsóvárgók, arany után kaparászók, ne legyetek telhetetlenek vagy ragadozók.  Bizonyítsátok be, hogy bár Egyiptomban vagytok, nem vagytok egyiptomiak. Legyen ez a ti imádságotok, „Istenem, segíts, hogy sohase éljek úgy, hogy összetévesszenek egy világi emberrel, kinek osztályrésze csak ebben az életben van. Az én osztályrészem odafenn van. Bármit élvezzek is itt lenn, a menny az én örökségem”.

Továbbá, jegyezzétek meg, hogy hite arra késztette őt, hogy közösséget vállaljon Isten népével. Nemcsak elutasította, hogy világi legyen, de határozottan izráelitának vallotta magát. Lehet azt mondjátok nekem, hogy csak halálában volt közössége velük. De ne ítéljetek könnyen a dologról. Lemondott a temetésről, mit Egyiptom akart biztosítani neki, azért, hogy hosszú évekig várjon, míg temetését saját népe elvégezi. ¶ De kérlek, emlékezzetek, hogy nem ez volt az első eset, amikor József közösséget tanúsított testvéreivel. Ez csak a befejező aktusa volt egy életen át tartó közösségvállalásnak velük. Igaz, hogy nem ment le az ő szegénységükhöz, nem volt semmi szükség, hogy ezt tegye; hanem az ő gazdagságának részestársaivá tette őket. Isten az Ő gondviselésében úgy rendelte, hogy József egy gazdag, magas rangú, vezető ember legyen, s kifejezte közösségét Izráellel azáltal, hogy lehozatta atyját és testvéreit Gósenbe, és gondoskodott róluk ott, s mindig kész volt emelni színvonalukat, s tőle telhetőleg mindent megtenni befolyásuk növelésére. Nos, a keresztyén ember egyik ismertetőjele ez: hogy ha szegény, örömmel veti sorsát Isten szegény népe közé; de ha gazdag, úgy azt tartja, hogy azért jutott e befolyásos pozícióba, hogy jobban segíthesse testvéreit, s közössége van velük irántuk való folytonos kedves szolgálatai által. Ha valamikor szükségesnek bizonyul igaz közösségvállalásának bizonyítására, hogy mindenestől feladja pozícióját, örömest kész megtenni ezt, csakhogy Isten megvetett népe közé számláltassék. ¶ Nekem úgy tűnik, József sohasem pirult, amikor el kellett ismernie nemzetét, és sohasem habozott valamikor csak megfelelő időben tudtára kellett adnia az egyiptomiaknak: „Én nem vagyok közületek való; az én népem ott van lenn, Gósenben.” ¶ Mivel tudta, hogy később a nagy család megvetett és üldözött lesz, ezért ezt mondta nekik: „Őrizzétek meg csontjaimat, úgy, hogy amikor aljasan fognak bánni veletek, hadd bánjanak énvelem is  - azt akarom, hogy veletek legyek minden jövőbeli szomorúságotokban, mert egy vagyok közületek!” Az igaz hit Isten gyermekét ilyen szólásra készteti: „Én egy vagyok Isten népe közül, az én lelkem hozzájuk kötődik minden helyzetben!” „Ahova te mégy, oda megyek; ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem: ahol te meghalsz, ott halok meg, és ott temessenek el engem is.”
Aztán, a József esetében azt látjuk,  hogy az ő hite arra vezette őt, hogy nyíltan megvallja Isten ígéretébe vetett bizodalmát.  Halálos ágyán ezt mondta: „Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről” és ezt is mondta: „és kivisz titeket arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”. ¶ A hit nem lehet néma. Ismertem olyan esetet, amikor a hit nyelve szerénységből vagy félénkségből hallgatott egy ideig, de végül kénytelen volt szólni! És, kedves testvérem, miért ne szólna gyakrabban a te hited, hisz hangja édes, és tekintete kívánatos?! Egy nyelv sem édesebb Krisztus fülének, és egy sem hatalmasabb az emberek szíve felett, mint az igaz hit nyelve. Ha hited igazi, úgy bárha egy ideig elrejted is fényedet egy véka alá, de nem leszel képes ezt hosszú ideig tenni, hanem kénytelen leszel így szólni: „Én hiszem a Krisztus evangéliumát,” Hiszem az Isten ígéreteit; Ő bizonnyal megtartja az Ő szövetségét, és én megvallom, hogy hiszek az ő igazságában.”

Amint József így megvallotta hitét, gyakorlatilag kimutatta, hogy szívében egyetért a vallástétellel, s hogy számára nem egy formai dolog volt csupán, hanem szívbéli hozzáállás. Nem tudom, milyen más módon tudta volna jobban kifejezni gyakorlatias hitét a tényben, hogy Isten kiviszi népét Egyiptomból, mint épp e mondás által: „Őrizzétek meg csontjaimat itt, ne temessétek el addig, míg ti magatok Kánaánba nem mentek, örökre magatok mögött hagyva Egyiptomot, s birtokba nem veszitek a ti szövetségbeli országotokat.” ¶ Aki hisz Istenben, találni fog gyakorlatias módokat hitének bizonyítására; meg fogja azt vallani nyilvános bizonyságtételben, de úgyszintén ki fogja nyilvánítani, valamilyen szolgálat vállalásában, amelyben hite próbára lesz téve; vagy, ha nyomorúságot mér rá az Úr, a Szentlélek örömével s békével fogadja azt, várva, hogy Isten a szerencsétlenséghez mért erőt is megadja számára, s így hite győzni fog a próba alatt. ¶ Rettegni kell attól a hittől, mely sohasem bizonyítja magát igaznak cselekedetek által. Ha hited sohasem képesít téged hogy kiállj és szólj a te Istened mellett, vagy szolgáld Őt, úgy az fattyú hit, gyalázatos felfuvalkodás, mely kárhozatba dönti lelkedet. Sohasem származott Istentől, és sohasem fog téged Istenhez vinni. De József igen gyakorlatias, amilyen gyakorlatias csak lehetett az adott körülmények között.
Ezenfelül, figyeljétek meg, hogy amikor ő maga hittel rendelkezett, mások hitét is bátorítani kívánta. ¶ Egy emberről sem mondható el, hogy igazi hittel bír, aki nem törődik azzal, hogy hit legyen embertársai szívében is.  ¶ De lehet azt mondod: „Mit tett József mások hite bátorítására?” Hát, ott hagyta csontjait, hogy szemléltető prédikáció legyen az Izráel fiai számára!  Azt olvassuk, hogy bebalzsamozták, és koporsóba tették Egyiptomban, és így bízatott a törzsek folytonos őrizetére. ¶ Miről beszél ez? Valahányszor csak egy izraelita a József csontjaira gondolt, ezt gondolta: „Egy napon ki kell mennünk ebből az országból.” Talán egy prosperáló üzletember volt az illető, ki vagyonra tett szert Egyiptomban; de ezt mondta magának: „El kell válnom ettől; József csontjait fel kell vinni; és sem leszek itt mindörökké.”  ¶ Aztán, miközben figyelmeztetésként szolgált, teste úgyszintén bátorításul is szolgált számukra. Mert amikor a sarcoltatók kezdték nyomorgatni a népet, és a téglák számát megnövelték, az elkeseredett izraelita ezt mondhatta: „Sohasem fogok kijutni Egyiptomból.” De mások mellette hittel így szóltak, „József úgy hitte, hogy megszabadulunk! Az ő csontjai még mindig temetetlenül vannak. Hagyatékul hagyta ránk bizodalmának bizonyosságát, hogy Isten a megfelelő időben felhozza népét a szolgaság eme házából!” ¶ Úgy tűnik nekem, hogy József ezt a trükköt mindenek közt a legjobbnak találta, mely által az izraelitákat folytonosan emlékeztetheti, hogy ők idegenek és vándorok, s egyben bátoríthatja is őket abban a hitben, hogy a megfelelő időben megszabadulnak a szolgaság házából, és letelepszenek majd a tejjel és mézzel folyó földben. ¶ Az igazi hit igyekszik magát mások szívébe ajánlani. Mindig komolyan, buzgón, lelkesen azon fáradozik, hogy valami módon szétszórhasson egy maréknyi szent magot, hogy az a jó földbe essék, és gyümölcsöt teremjen Istennek. ¶ Jó bizonysága a te saját hitednek, amikor magadat mások hitének előmozdítására szánod.

Jegyezzük meg azt is, hogy József hite a szövetség lelki oldalára volt tekintettel. József semmi földi értéket sem nyert azzal, hogy csontjait inkább Kanaánban temetik el, és nem Egyiptomban.  Ez már nem sokat segített egy haldokló emberen. ¶ Természetből fakadóan, kívánjuk, hogy szeretteink mellé legyünk eltemetve, de akkor nyomban halálunk után akarjuk, hogy ez megtörténjen. Senki sem szeretné közülünk önként azt óhajtani, hogy csontjai több száz évig ott maradjanak a föld felett, azért, hogy végül egy családi kriptába érjenek. ¶ Úgy hiszem, nem csak a szövetség puszta anyagi oldala volt szeme előtt, hanem a lelki áldásokra volt tekintettel, melyek Ábrahám nagy Magvában, Jézusban lettek feltárva.  Ez késztette őt így szólni: „Én nem vagyok egyiptomi, én az Úr választottjainak magva közé tartozom, várom az eljövendő Messiást. Nekem Isten választott népe közt van egy helyem és egy osztályrészem. Ragaszkodom ahhoz. Nem csak a magam számára igényelem ezt, hanem fiaim és egész háznépem számára.” ¶ Ő Isten gondviselő intézkedéséből, saját hibáján kívül, egyiptomi nővel volt megházasodva. Manasse és Efraim tehát félig egyiptomiak voltak. S ha apjuk Egyiptomban lesz eltemetve, úgy a fiak Egyiptomhoz fognak ragadni, és elszakadnak Izráeltől. ¶ Mintha ezt mondaná:  „Nem, édes gyermekeim, ti nem vagytok egyiptomiak! Ti, atyátokhoz hasonlóan, izraeliták vagytok. Soha ne temessétek csontjaimat Egyiptom földjébe, meghagyom nektek, ne temessétek el addig, míg el nem helyezhetitek őket őseink sírboltjába. Legyetek ízig-vérig gerinces izraeliták, mert a legjobb birtok is Egyiptomban nem alkalmas arra, hogy rátok hagyjam; ezek múlandók; de az örökség, melyre figyelmeteket irányítom, az a lelki örökség, amit szívemből vágyom, hogy a tietek legyen. Az én csontjaim figyelmeztetni fognak titeket, Manasse és Efraim, hogy ne tegyétek magatokat egyiptomiakká, ne igazodjatok a világhoz, ne keressétek nyugodalmatokat itt, hanem hadd serkentsenek titeket atyátok csontjai Kanaán felé! Ne nyugodjatok addig, míg nem érzitek szívetekben, hogy nektek is valóban részetek van a szövetség lelki áldásaiban!”
Még egyszer: úgy tűnik nekem, hogy József hite kifejeződött abban is, az ő eltemetetlen csontjaival kapcsolatosan, hogy kész volt várni az Isten idejére, a megígért áldás beteljesedésére nézve.  Azt mondta: „Hiszem, hogy Makpellában leszek eltemetve, és hiszem, hogy népem ki fog menni Egyiptomból. Én hiszek, és kész vagyok várni.” ¶ Minden ember óhajtja, hogy amikor meghal, hamarosan tisztességgel eltemessék. Ki szeretné, hogy csontjai körül ragadozó madarak seregjenek? De ez az ember várni akar, várni az ő temetésére, várni sokat, bármilyen fárasztó lesz is Izráel szolgaságának időtartama. ¶ Nagy dolog, olyan hittel bírni, mely várni tud!  „Megálljatok, és lássátok az Úr szabadítását!” ez könnyebb mondani, mint tenni.  „Aki hisz, az nem fut.” ¶ Mi szinte mindannyian gyerekes sietségben élünk. Szeretnénk már holnap a mennybe lenni. Ha bölcsek lennénk, örülnénk a kintmaradásnak, míg Isten be nem bocsát bennünket.  Szeretnénk, ha a feltámadás már holnap megtörténne, és sokan emésztődnek azon, hogy Krisztus eljövetele mért késik. ¶ Várd ki az Úr által meghatározott időt! Ó, türelmetlen morgolódó, légy csendes szívvel, és a látomás nem fog megcsalni, sem késni. Légy kész várni!  Légy kész hagyni csontjaidat a porban, míg a feltámadás trombitája felharsan! És ha választási lehetőséget kapnál is, utald azt vissza újra mennyei Uradnak, mert Ő tudja mi a legjobb és leghelyesebb részedre.  ¶ Szeretem ennek az embernek az gondolkozását, ki nem várhatta ki az időt életében, mert meg kellett haljon. De bebizonyította lelkének várakozási készségét abban, hogy hagyta csontjait várakozni, míg elhelyeztettek Kánaánban.

Megfigyelhetitek, hogy komolyan vették József óhaját, mert amikor Izráel kiment Egyiptomból, azt találjátok 2Móz 15-ben, hogy Mózes gondoskodott róla, hogy magukkal vigyék József csontjait is. ¶ És ami még egyedülállóbb, hogy azok a csontok nem lettek eltemetve azonnal, amint Kánaánba értek, nem voltak eltemetve a hosszú csatározások ideje alatt sem, melyekben Józsué vezette a törzseket; hanem Józsué könyvének végén, az utolsó versekben, amikor már szinte az egész föld meghódíttatott, és az ország el lett osztva a különböző törzsek közt, és birtokba vették osztályrészüket, akkor olvashatjuk, hogy eltemették József csontjait Sikem földjében, abba a földbe, melyet Ábrahám vett temetkező helynek. ¶ Mintha József maradványait nem temethették volna el, míg az egész országot meg nem nyerik, míg az meg nem szilárdul, és a szövetség be nem teljesül. Akkor kellett eltemetni és nem addig. ¶  Milyen boldog a várakozó hit, mely szabad teret enged Istennek, hogy Ő állapítsa meg az időpontot, és vár rá, hisz benne, bármennyit is kell várnia, az Ő akarata szerint.

III. Be kell fejeznem a harmadik ponttal. Úgy gondolom, szeretett barátaim, hogy textusunkban előttünk áll EGY PÉLDA, A MI HITÜNK SZÁMÁRA, HOGY MI IS HASONLÓKÉPP CSELEKEDJÜNK AMIKOR HALÁLUNK ÓRÁJÁHOZ ÉRKEZÜNK.
Úgy képzeljük most el, hogy nagyon közel van. És ez a beállítás szószerint igaz lesz egyesek számára, és mindannyiunk részére igaz lesz bizonyos fokon. ¶ Miből meríthetek én valami vigaszt, amikor a halálhoz közel állok? ¶ Jöjjetek, hadd készítsem el most utolsó beszédemet. Most jól figyeljetek!  Először is, szeretném követni Józsefet, abban, hogy vigasztalást merítek a szövetségből, amint ő is tette. A csontjairól szóló parancsát csak azért tette, mert hitte, hogy Isten megtartja szövetségét népe iránt, és kihozza őket Egyiptomból. Bárcsak ti, és én, képesek lennénk elmondani Dáviddal együtt: „Avagy nem ilyen az én házam Isten előtt? Hisz örökkévaló szövetséget kötött velem, mindennel ellátva és állandót.”  Ó, én lelkem! Nem halál ez, hanem csak átmenetel a földről a mennybe. Jézus, aki maga a szövetség megtestesítője, a legkellemesebbé tette az Ő áldásaival az ő szentjeinek halálos ágyát. Egy négert megkérdeztek egyszer, miután egy éjszaka ott állt beteg prédikátorát gondozva: „Hogy van gazdád?” Ezt mondta: „Élettel telve haldoklik”.  Igen nagy dolog az, amikor valakinek hite előtt áll a szövetség, és arról gondolkozik. Haldokolhatsz élettel telten, elmehetsz ez alsóbb életből, úgy hogy tele vagy az örök élettel, még mielőtt e földi élet teljesen kialszik, úgy, hogy sohasem vagy megfosztva az élettől, hanem a kegyelem élete beolvad a dicsőség életébe, akárcsak egy folyó az óceánba.

József példa lehet számunkra abban, hogy vigasztalást merített népe jövőjéből. „Az Isten bizonnyal meglátogat titeket, és kihoz erről a földről”. ¶ Sokszor egy haldokló keresztyén ember Krisztus gyülekezetének sorsa felett emésztődik. Attól fél, hogy sötét napok következnek az Úr népére. Ha lelkipásztor, aggódva kérdezi: „Mit fog nyájam tenni, ha én többet nem vezethetem őket jó legelőre? Nem lesznek-e olyanok, mint a pásztor nélkül való nyáj?” De íme, itt jön a vigasztalás! Jobb napok vannak fenntartva Isten gyülekezete számára! Bár az atyák elalszanak, -

„Az összes ígéretek vajúdásban készülődnek,
És végre egy dicsőséges kegyelmi kort szülnek.”

Bár egyik szolga a másik után rendre elmegy, nem sötét napok várnak utódainkra, hanem fényes napok vannak útban. „Láttassék meg műved a te szolgáidon és dicsőséged azoknak fiain.” „Neki uralkodnia kell, míg ellenségeit mind lába alá veti.” A szigetek királyai el fogják Őt ismerni, s puszta vándorai le fognak borulni előtte. Jézus, az Isten Krisztusa, az egész föld királya kell, hogy legyen, mert Isten megesküdött rá, mondván: „Bizony meglátja minden test Isten szabadítását. Az Úr dicsősége felragyog, és minden test látni fogja azt, mert az Úr szája szólt.” Ilyen s ezekhez hasonló gondolatokkal, jó reménységben zárhatjuk le szemeinket a halálban, s ének lehet ajkunkon.
És aztán, testvéreim, van egy másik, még fényesebb reménységünk, amivel meghaljunk, ha meg kell halnunk, éspedig az, hogy Isten Fia meg fogja látogatni az Ő népét.  Testvéreim, Urunk Jézus Krisztus második eljövetelének örömteljes reménysége a halál kamráját édes fénnyel töltheti el.  Amint József mondotta: „Isten meglátogat titeket”. Eljön az idő, amikor az Úr leszáll a mennyből, hangos kiáltással, arkangyal harsonájával, és Isten hangjával. Legyen halálos ágyunkon adott bizonyságtételünk annak erejében mondva, hogy Ő bizonyosan hamar visszajön, és az Ő jutalma vele van. Nekünk nem kell úgy várjunk, mint ahogy a zsidók vártak. Ők az első eljövetelt várták, mi pedig a második eljövetelt várjuk. Ez megvidámíthat bennünket, még eltávozásunkban is, mert ha meghalunk, mielőtt Ő eljönne, részesedni fogunk a dicsőségben, mert a Krisztusban meghaltak fel fognak támadni.

Hozzátehetjük még mindezekhez a csontjaink felőli reménységet. Elmondhatjuk síró rokonaiknak, amint ágyunk köré gyülekeznek, hogy csontjainkat tisztességes sírba helyezzék, nem kell nagy betűkkel írják nevünket, sem képzelt erényeinket kőbe véssék, de mondjuk meg nekik, hogy fel fogunk támadni, s hogy magunkat a mi Atyánk és Istenünk keblébe ajánljuk, azzal a teljes meggyőződéssel, hogy elporladt testünket újra fogja éleszteni.

„Szemeim meglátják Őt azon a napon,
Az Istent, ki meghalt értem egykoron,
S feltámadó csontjaim mind ez mondják,
Uram, kicsoda hasonló Hozzád?!”

Nem tudom, mikor hangzanék édesebben egy feltámadásról szóló bizonyságtétel, mint amikor egy olyan szentnek ajkáról hangzik, ki épp leveti halandó testét, hogy bemenjen Istene jelenlétébe.  Nagyon jól jön ezt mondani, amint elbúcsúzol e kezektől, lábaktól, és szemektől, és minden tagjától e halandó váznak: „A viszontlátásra, szegény test! Visszatérek újra hozzád! Elvettetel most erőtelenségben, de fel fogsz támadni erőben. Hűséges barátja és szolgája voltál lelkemnek, de eljön az idő, amikor még egyszer alkalmassá leszel téve szellemem hordozására, amikor felharsan majd a trombita, és a halottak feltámadnak.” Legyen gondunk rá, hogy utolsó cselekedetünk a hit diadala legyen, oly bizonyságtétel, mely megkoronázza egész életünket. Isten segítsen, hogy így legyen!

De szeretteim, van még egy szomorú gondolat, éspedig az, hogy nem remélhetjük, hogy győzelmesen halunk meg, csak akkor, ha engedelmességben éltünk. Nem várhatjuk, hogy hitet fogunk tanúsítani halálunk óráján, ha most nincs hitünk! Isten ajándékozzon meg téged hittel, hitetlen hallgatóm! Te kereső lélek, ne nyugodj addig, míg nem rendelkezel vele!  Ó, Isten Lelke adja meg neked az Isten választottainak hitét, hogy szolgáld Istent, és halálodban is dicsőítsd Őt, mint hajdan József tette. Az Úr, az Ő érdeméért áldjon meg titeket, kedves barátaim! Ámen.


Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #7 Dátum: 2013. Október 19. - 11:19:15 »
A HITETLENSÉG BŰNE

C.H. Spurgeon igehirdetése



„És ezt felelte volt a főember az Isten emberének, mondván: Hacsak az Úr ablakokat nem csinál az égen; akkor meglehet; és ő azt mondta rá: Ímé te szemeiddel meg fogod látni; de nem eszel belőle.“   -                 2.Királyok  7,19.

 
   Egy bölcs ember megszabadíthat egy egész várost; egy jó ember eszköze lehet ezrek megmentésének. A szent emberek „e földnek sói“-nak vannak nevezve, miattuk nem érte még utól a gonoszokat a pusztulás. Az istenfélők - mint konzerválók - nélkül, az emberi faj teljesen kipusztult volna már.     Samária városában volt egy igaz ember, Elizeus, az Úr szolgája. A istenfélelem mindenestől kihalt volt már a királyi udvarban. A király maga volt a legmegrögzöttebb bűnös,  vétke kirívó és gyalázatos volt. Jórám király atyja, Akháb utaiban járt, és hamis isteneket készített magának. Samária népe királyukhoz hasonlóan bűnbe sűlyedt: messze eltértek Jehovától; elhagyták Izráel Istenét, s nem emlékeztek Jákób jelszavára, „Az Úr, a te Istened egy Isten!“ Gonosz bálványimádásban a pogányok istenei előtt borultak le. És ezért a Seregek Ura megengedte ellenségeiknek, hogy nyomorgassák őket, egész addig, míg az ebáli átok beteljesedett Samária utcáin, mert „a finnyás és kedvére nevekedett asszony, aki meg se próbálta talpát a földre bocsátani az elkényesedés és finnyásság miatt“ irigy szemmel tekintett saját gyermekére, és felfalta saját megzatját a rettentő éhség következtében.” 5.Mózes 28,56-58. Ebben a rettenetes nyomorban egyetlen szent ember volt a szabadítás közvetítője. Egyetlen só-szemecske megtartott egy egész várost. Egyetlen Istenért harcoló ember eszköze lehetett az ostrommal teljesen körülzárt sokaság megszabadításának. Elizeusért az Úr azt az ígéretet adta, hogy a következő napon az élelem, melyet semmi áron nem lehetett már beszerezni, a lehető legolcsóbb árban lesz kapható - pontosan Samária kapuiban. Elképzelhetjük, micsoda öröm tölthette be a sokaságot a látnok jövendőlésének első hallásakor. Az Úr prófétájának ismerték őt. Isteni tekintéllyel rendelkezett; eddigi próféciái mind beteljesedtek. Tudták, hogy Istentől küldött ember, és Jehova üzenetét szólja. Bizonyára a király szemei örömtől ragyogtak, s a kiéheztetett sokaság szökdécselt a boldogságtól az éhségtől való megszabadulás ily gyors kilátására. „Holnap! Holnap“ - kiáltották, holnap  vége lesz éhségünknek, s teljes bőségben minden jóval fogunk élni.
   Azonban egy főember, ki a királynak jobbkeze volt, kifejezte hitetlenségét. Nem halljuk, hogy valaki is a köznépből, az alacsonysorsú szegények közül hitetlenkedett volna. Hanem egy arisztokrata tette ezt. Különös, hogy Isten ritkán választotta ki e világ nagy embereit. A magas rangok és a Krisztusban való hit ritkán fér meg együtt. E nagy ember így szólt: „Lehetetlen!“ s mintegy gúnnyal a próféta iránt, hozzátette: “ Hacsak az Úr ablakokat nem csinál az égben, akkor meglehet“. Bűne abban állt, hogy Elizeus prófétai szolgálatának hitelesítő pecsétei dacára kétségbevonta a próféta kijelentésének bizonyosságát, aki az Isten nevében szólott. Kétség nélkül látta a Moáb feletti diadalt; a sunemita asszony feltámasztásáról szóló hírek őt is felriaszthatták; tudta, hogy Elizeus felfedte Benhadád titkait, s vaksággal sújtotta portyázó csapatait; biztosan látta Síria csapatait, amint vakon Samária kellős közepébe lettek csalva; s valószínű, hogy ismerte annak az özvegynek a történetét, kinek kevés olájából minden edény a házában tele lett, s így kiválthatta fiait. De mindenesetre Naámán meggyógyítása közbeszéd tárgya volt az udvarban. És ennyi felhalmozott bizonysággal szemben, a próféta szolgálatának ennyi hitelesítő pecsétje ellenére mégis kételkedett, és gúnyosan azt mondta, hogy az égnek nyitott ablakszárnnyá kell válnia, mielőtt az ígéret beteljesülhetne. S ezek után Isten kijelentette ítéletét, ugyannak az embernek ajka által, aki épp most hirdette ki az ígéretet: „Te szemeiddel meg fogod látni, de nem eszel belőle“. És a Gondviselés, - mely mindig beleljesíti a próféciát, miként a papír magára veszi a nyomda betűit -  elpusztította ezt az embert. Letiporva Samária utcáin, elveszett a város kapuiban, meglátva a bőséget, de meg nem kóstolva azt. Talán testtartása oly dölyfös lehetett s bosszantó a nép számára; vagy talán megpróbálta fékezni a nép mohó tolongását; vagy, amint mondani szoktuk, lehet puszta véletlenségből történt, hogy halálra zúzatott. Úgyhogy meglátta a jövendőlés beteljesülését, de nem élte meg, hogy örvendezzen benne. Az ő esetében a látás hitet szült, de nem boldogította őt.
   Két dologra hívom fel figyelmeteket e reggelen - az ember bűnére, és annak büntetésére. Meglehet, hogy a körülmények feltárása után keveset fogok szólni magáról ez emberről, viszont tárgyalni fogom a hitetlenség bűnét és annak büntetését.
   
I.

   Először tehát, szóljunk a BŰNRŐL. A hitetlenség volt az ő bűne. Kételkedett Isten ígéretében. Az ő sajátos esetében a hitetlenség az isteni kijelentésben való kételkedés formáját öltötte magára, vagy másképpen szólva: bizalmatlanság volt Isten hatalmát illetően. Vagy abban kételkedett, hogy komolyan gondolja Isten amit mondott, vagy abban, hogy Isten lehetőségeinek hatókörében áll az ő ígéretének beteljesítése.  A hitetlenségnek több arca van, mint a változó holdnak, és többféle színe, mint a kaméleonnak. A köznép azt tartja az ördögről, hogy egyszer ilyen, máskor olyan színben tűnik fel. Én meg vagyok győződve, hogy ez így igaz a Sátán elsőszülött gyermekére, a hitetlenségre  vonatkozóan is, mert ennek is légió formája van. Olykor a hitetlenséget világosság angyalaként látom feldíszítve.  Alázatosságnak nevezi magát, s így szól: „Nem akarok önhitt lenni; én nem merem azt hinni, hogy Isten megbocsátott nekem; mert én túlságosan nagy bűnös vagyok.“ Mi ezt alázatosságnak mondjuk, és hálát adunk Istennek, hogy barátunk ilyen jó lelki állapotban van. Nos, én nem adok hálát Istennek ilyen megtévesztésért. Itt az ördögöt látom, amint világosság angyalának mutatja magát -  a hitetlenség tetőfoka ez. Máskor felfedezzük a hitetlenséget az Isten változhatatlan volta felőli kétely alakjában. „Az Úr szeretett engem, de lehet, hogy el fog vetni holnap. Ő megsegített tegnap, és az Ő szárnyainak árnyékában bíztam, de meglehet, hogy a következő megpróbáltatásban nem kapok segítséget tőle. Lehet, hogy elvet engem; lehet, hogy megfeledkezik az ő szövetségéről, s elfelejt könyörülni Isten.“ Néha ez a hitetlenség az Isten hatalma felől való kételkedésbe van burkolva. Mindennap újabb szorult helyzeteket tapasztalunk, benne vagyunk a nehézségek hálójában, és úgy gondoljuk, „Bizonyára az Úr nem tud minket megszabadítani“. Igyekszünk megszabadulni terhünktől, és amikor látjuk, hogy képtelenek vagyunk rá, úgy gondoljuk, hogy Isten karja is olyan rövid, mint a miénk, és az Ő hatalma is oly csekély, mint az emberi erő...  A hitetlenségnek még szörnyűbb formája az, amely visszatartja az embereket a Krisztushoz való közeledéstől; mely a bűnöst arra készteti, hogy saját magára vonatkozólag kételkedjen Krisztus megmentő hatalmában, hogy kétségbe vonja azt, hogy Krisztus kész elfogadni oly nagy bűnöst, mint ő.    De a legfertelmesebb a hitszegő hitetlenség, saját igazi színében, amint káromolja Istent és bolond módra tagadja az Ő létezését. A hűtlenség, deizmus, ateizmus - érett gyümölcsei ez ártalmas fának; ezek a legszörnyűbb kitörései a hitetlenség vulkánjának. A hitetlenség teljes fokára hág, amikor elveti az álarcot, ledobja az álruhát és istentelen dölyfös büszkeséggel jár-kel a földön és lázadón kiáltja, „Nincs Isten!“, igyekezve - mindhiába - megrendíteni a Istenség trónját, azzal, hogy karjait felemeli Jehova ellen és öntelt őrültségében kitépni igyekszik kezéből az igazság mérlegét, a királyi jogart; szeretné az ő ítéletét megváltoztatni, és saját maga Isten fölé kerekedni. Amikor a hitetlenség eljut erre a teljességre, akkor tűnik ki csak valódi jellege.  De alapjában véve, a legkisebb fokú hitetlenség is ugyanolyan természetű, mint a legnagyobb.

   Csodálkozom azon, és biztos vagyok benne, hogy ti is csodálkozni fogtok velem, ha elmondom, hogy vannak olyan különös emberek e világon, akik nem hiszik, hogy a hitetlenség bűn. Különös embereknek kell nevezzem őket, mert máskülönben egészségesek hitükben minden tekintetben. Ámde, hogy hitvallásuk tételeit képzeletük szerint következetessé tegyék, tagadják, hogy a hitetlenség bűnös dolog lenne.  Emlékszem egy fiatalemberre, aki elment egyszer bizonyos igehirdetők közösségébe, kik épp ezt a dolgot tárgyalták, ha bün-e az emberekben, hogy nem hisznek az evangéliumban. Miközben erről beszélgettek, ő így szólt: „Uraim, azt kérdem önöktől, keresztyének jelenlétében vagyok-e én itt most?  Hisznek-e önök a Bibliában, vagy sem?” „Természetesen, keresztyének vagyunk. “- válaszolták.  Erre ő így szólt: „Hát nem mondja-e a Biblia, hogy  „...bűn tekintetében, mivelhogy nem hisznek énbennem?” És nem kárhozatra méltó vétke hát a bűnösöknek, hogy nem hisznek Krisztusban?“  Nem tudom felfogni, hogy lehetnek ennyire esztelenek ez emberek, hogy ilyesmit merjenek állítani : „nem számíttatik be  bűnnek a bűnösnek az, hogy nem hisz Krisztusban“. Úgy gondolom, bármennyire igyekeznek is fenntartani véleményüket, azért mégsem akarnának egy hazugságot mondani az igazság fenntartására. De véleményem szerint épp ez az, amit ezek tesznek. Az igazság erős torony, és soha nem szorul arra, hogy tévelygésekkel legyen támogatva. Isten igéje meg fog állni minden emberi fortéllyal szemben. Én sohasem találnék ki álokoskodásokat annak bizonyítására, hogy nem bűn a hitetlenek részéről hitetlenségük, mert biztos vagyok abban, hogy bűn, hisz arra taníttattam az Írásból, hogy  “Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világba jött, ámde az emberek inkább szerették a sötétséget, mint  a világosságot“,  s azt olvastam, „Aki nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Állítom, mert az Ige kijelenti, hogy a hitetlenség bűn. Bizonyára józan és előítélet nélküli személyeknél ennek bizonyítása nem igényel sok okfejtést.  Hát nem bűn-e egy teremténynek kételkedni Alkotója szavában? Nemde óriási vétek és gyalázatos sértés az Istenséggel szemben, hogy én, egy parányi porszem tagadni merem az ő beszédét?  Nem képezi-e a gőgnek tetőfokát s a büszkeség csúcspontját, hogy Ádámnak egy fia így szóljon hacsak szívében is: „Isten, én kételkedem kegyelmedben! Isten, én kételkedem szeretetedben! Isten, kételkedem a te hatalmadban!“  Ó, uraim! higgyetek nekem: egy rakásba gördíthetitek az összes bűnöket, vehetitek a gyilkosságot és istenkáromlást, testi vágyakat, házasságtörést és paráznaságot, és minden aljas bűnt, és egyesíthetitek őket a romlottság óriási  fekete gömbjében, - de ezek összességénél nagyobb a hitetlenség bűne! Ez a bűnök királya, a vétkek lényege, minden bűncselekmény mérgének a keveréke; Gomorra borának sepreje; ez az első számú bűn, a Sátán remekműve, ez az ördög legfőbb munkája.
   Megkísérlem e reggelen bemutatni egy kissé a hitetlenség bűnének rendkívűl gonosz természetetét.

   1. Először is, a hitetlenség bűne rendkívül fertelmes volta kitűnik, ha meggondoljuk, hogy ez a szülője minden más gonoszságnak. Nincs olyan vétek, amely ne a hitetlenségből származna. Úgy gondolom, hogy az ember bukása nagyos is ennek tulajdonítható. Ez volt az a pont, ahol az ördög megkísértette Évát. Ezt mondta neki: “Valóban azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?“  Fülébe súgott és a szívébe vetett egy kételyt; „Valóban azt mondta az Isten? “ Épp mintha azt mondta volna: „Teljesen biztos vagy benne, hogy Isten azt mondta? “ A hitetlenségen - e vékony kis repedésen - át jött be a másik bűn: a szemtelen kíváncsiság, és aztán sorban a  többi következett. Attól fogva a hitetlenség lett minden bűnök termékeny szülője. Egy hitetlen ember képes a legaljasabb bűnre is, amit valaha csak elkövettek. Ó, uraim, a hitetlenség! Hisz ez keményítette meg a fáraó szívét - ez hatalmazta fel a káromló Rabsaké nyelvét - sőt ez lett istengyilkossá, megölve Jézust. A hitetlenség! Ez élesítette a történelem során az öngyilkosok tőrét; ez keverte sokak méreg-poharát; ezreket vitt akasztókötélhez és sok embert szégyenletesen a sírba, kik önkezükkel vetettek életüknek véget, s véres kezekkel rohantak Teremtőjük ítélőszéke elé - a hitetlenség miatt. Mutassatok nekem egy hitetlent - hadd tudjam, hogy kételkedik Isten Igéjében, - hadd tudjam, hogy semmibe veszi az Ő ígéreteit és ítéleteit, s ebből a feltételből kiindulva biztosra következtetem, hogy az az ember idővel, hacsak csodálatos fékező erő nem hat rá, a legaljasabb s legrettenetesebb bűnökre vetemedik. Ah! ez a Belzebúb-vétek; Belzebúbhoz hasonlóan ez a vezére minden gonosz léleknek. Jeroboámról azt olvassuk, hogy vétkezett, s ezzel bűnbe vitte az egész Izráelt: s a hitetlenségről is elmondható, hogy nem csupán önmagát teszi vétkessé, hanem  minden más bűnt is létrehoz. Ebből a tojásból kel ki minden egyéb bűn, ez a magva minden engedetlenségnek. Valójában minden ami gonosz és vétkes, benne lapul ebben az egy szóban: hitetlenség.
   És hadd mondjam itt, hogy a keresztyénekben rejlő hitetlenség bűne éppolyan bűnös természetű, mint a megtéretlen bűnösökben levő hitetlenség. Igaz, hogy nem hasonló végső kimenetelében, mert bocsánatot nyer a keresztyénben, sőt, már meg van bocsátva; reá helyeztetett régtől fogva a Bűnbak fejére, eltöröltetett és engesztelés történt érte a Vér által. De ugyanolyan bűnös jelleggel bír. Tulajdonképpen, ha lehet egy bűn még szörnyűbb, mint a megtéretlen bűnösben levő hitetlenség, akkor ez nem más, mint egy szentben levő hitetlenség. Mert hogy egy szent kételkedjen Isten szavában, - hogy egy szent bizalmatlan legyen Istene iránt, szeretetének számtalan megnyilvánulása után, irgalmának tízezer bizonysága után, ez minden más bűnön túltesz. - Ráadásul, egy szentben a hitetlenség más bűnök gyökere is. Ha hittel teljes vagyok, tökéletes leszek minden más dologban is. Mindig képes leszek teljesíteni Isten előírásait, ha teljes szívvel hiszem ígéreteit. De mivel hitem gyenge, ezért esem bűnbe. Juthatok bármilyen nyomorúságba, de ha össze tudom kulcsolni kezemet, s hittel el tudom mondani: Jehova Jireh - „Az Úr hegyén a gondviselés“ -, úgy nem fogtok engem rajtakapni, hogy hamis eszközökhöz folyamodom, szabadulásom érdekében. De találtassam csak egy pillanatnyi bajban, vagy nehézségben, ha nem bízom Istenben, mi történik?  Lehet, hogy lopni fogok, vagy más tisztességtelen dologhoz folyamodom, hogy megszabaduljak hitelezőimtől; vagy ha Isten kegyelme visszatart is efféle bűntől, lehet elmerülök aggodalmaimtól ledöntve. Ha a hit eltűnt, a gyeplő elszakadt. És ki képes lovagolni egy megvadult paripán gyeplő vagy kantár nélkül?  Mint a nap szekere Pheatonnal, annak kocsisa számára, olyanokká válunk hit nélkül. A hitetlenség a vétkek anyja, a bűnök szülője, és ezért mondom, hogy dögletes gonosz, - a legfőbb bűn.

   2. De másodszor: a hitetlenség nemcsak szüli, hanem táplálja is a bűnöket. Hogyan van az, hogy az emberek képesek megmaradni bűneikben a Sinai hegy menydörgő prédikátorai alatt?  Hogyan lehetséges, hogy amikor Boanerges - a mennydörgés fia - áll a szószéken, s Istentől felruházott hatalommal hangosan kiáltja: „Átkozott mindenki, aki meg nem tartja a törvény minden parancsolatait!“ - hogyan történhet, hogy a bűnös Isten ítéletének rettentő fenyegetéseit hallva, mégis kemény marad,   és tovább megy bűnös útjain? Nos, megmondom nektek: a hitetlenség miatt nem gyakorolnak semmi hatást rá a fenyegetések. -Mikor aknászaink és bányászaink elmennek Sebastopol körüli munkára, képtelenek a falakkal szemben dolgozni, ha nem rendelkeznek valamivel, ami visszafogja a lövéseket; s ezért előbb földmunkákat készítenek, töltéseket emelnek, melyek mögött aztán azt tehetik, amit akarnak. Így van az istentelen emberrel is. Az ördög a hitetlenségben erősíti meg őt, ekképpen töltést emel, s ő menedéket talál mögötte. Ó, bűnösök! Ha egyszer a Szentlélek ledönti a ti hitetlenségeteket, s az Ő igazságát annak teljes erejével s bizonyítékának egész súlyával szívetekre helyezi, mily erővel fog dolgozni akkor a Törvény lelketeken! Ha az ember elhinné, hogy a törvény szent, a parancsolat szent, igaz és jó, hogy megrendítené ez őt, látva, hogy a pokol nyitott szája felett találtatik; nem lennének szunyókálások és alvások a gyülekezetben; nem lennének feledékeny hallgatók; nem távoznátok el a tűkör elől, azonnal elfelejtve, milyen emberek vagytok. Ó, ha egyszer megszabadulna a hitetlenségtől, hogy záporozna a törvény minden golyója a bűnösre, s az Úrnak megöltjei sokan lennének.  –
Ismét, hogyan lehetséges, hogy az emberek képesek hallgatni a Golgota keresztjének drága evangéliumát, de mégsem jönnek Krisztushoz? Hogyan lehet, hogy mikor Jézus szenvedéséről prédikálunk, s ezzel a mondással zárjuk  „Még van hely!“, - miként van az, hogy amikor az Ő keresztjének fájdalmait hangsúlyozzuk, az emberek nem keserednek meg szívükben? Így szól egy énekünk:

 „A törvény és erőszak csak megkeményít,
Ez minden, amit csak tehet;
De a Vér általi bocsánat érzése
Meglágyítja a legkeményebb szívet“

 Azt hiszem, hogy a golgotai történet elégséges sziklák összetöréséhez. A sziklák meghasadtak, mikor látták Jézust meghalni. Úgy vélem, hogy a golgotai tragédia elegendő ahhoz, hogy egy tűzkő könnyekre fakadjon, s azt eredményezze, hogy a legmakacsabb gonosztevő a bűnbánat szeretetteljes könnyeiben sírja ki szemeit. De hiszen mi mondjuk nektek, s gyakran ismételjük, ám ki sír efölött?  Ki törődik ezzel? Uraim, oly közömbösen ültök, mintha semmit sem jelentene nektek. Ó, nézzétek és lássátok, ti mind, kik most figyelmen kívül hagyjátok. Semmit sem jelent néktek, hogy Jézusnak meg kellett halnia? Úgy néztek rám, mint akik azt mondjátok:„Semmit!“. Mi ennek az oka? Az, hogy ott a hitetlenség köztetek és a kereszt között. Ha nem lenne ott az a vastag lepel köztetek és a Megváltó szemei között, szeretetének tekintete meglágyítana titeket. De a hitetlenség az a bűn, mely visszatartja az evangélium erejét a bűnösben való munkálkodástól: és amíg a Szentlélek nem töri szét e hitetlenséget, - amíg a Szentlélek nem szakítja szét a hitetlenség leplét, s nem veszi azt mindenestől el onnan, mi nem fogunk találni egy bűnöst sem, aki Jézushoz jönne és bizalmát belé vetné.

   3. De itt van a harmadik pont: a hitetlenség képtelenné teszi az embert bármely jó cselekedet véghezvitelére. „Minden, ami hitből nincs, bűn az“- s ez a nagy igazság többféle értelemben is igaz. „Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni“. Sohasem fogtok engem hallani, hogy egy szót is szóljak az erkölcsiség ellen; soha nem fogjátok hallani, hogy azt mondanám, hogy a becsületesség nem jó dolog; vagy hogy a mértékletesség nem jó dolog; ellenkezőleg, szeretném mondani, hogy mind ajánlatos dolgok; de megmondom nektek azt, amit ezentúl is hirdetni fogok, - hogy ezek a Hindostan-i kagylópénzhez hasonlók, melyek érvényesek az indiánok közt, de nem itt Angliában. Ezek érvényesek lehetnek itt e földön, de nem odaát. Ha nem rendelkeztek saját jóságotoknál valami többel, sohasem nyeritek meg a mennyet. Vannak indián törzsek, akik kis ruhadarabokat használnak pénz helyett, s én nem vallanék szégyent velük, ha ott élnék. De ha Angliába jövök, kis ruha-darabocskák nem érvényesek. Ekként a becsületesség, mértékletesség és más ilyen dolgok jóra szolgálhatnak az emberek között, - és minél többet bírtok ezekből, annál jobb. Buzdítlak is titeket minden dologra, ami tisztességes, ami szeretetreméltó, tiszta és jó hírű - bírjátok ezeket. De ezek nem segítenek rajtatok odaát. Mindezek a dolgok együttvéve, hit nélkül, nem lehetnek kedvesek Istennél. A hit nélküli erények fehérre meszelt bűnök. A hit nélküli engedelmesség - ha létezik ilyesmi -, nem más, mint arannyal bevont lázadás. A hit hiánya minden mást semmisnek nyilvánít. Olyan, mint az üröm a kenőcsben, mint méreg az edényben. Hit nélkül, a tisztaság minden erényeivel, az emberszeretet minden jótékonyságaival, az őszinte részvét minden kedvességével, minden zseniális képességgel, a legelszántabb hazaszeretettel és a legeltökéltebb elvekkel - „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni“! Nem látjátok hát, mennyire rossz dolog a hitetlenség, mely meghiusítja az emberek jócselekedeteit?!
Sőt, a hitetlenség, ha keresztyénekben található, valósággal megbénítja őket. - Hadd mondjak el nektek egy történetet Krisztus életéből. Egy bizonyos embernek volt egy szerencsétlen, beteg fia, ki gonosz lélektől megszállott volt. Jézus felment a Tábor-hegyre, hol dicsőségesen elváltozott. Így az apa a tanítványokhoz hozta fiát. Mit tettek a tanítványok? Azt mondták: „Nahát, kiűzzük mi azt!“ Kezeiket ráhelyezték a gyermek fejére, s megpróbálták kiűzni; de közben kételkedve suttogtak maguk között, és ezt mondták: „Attól félünk, nem leszünk képesek megtenni“. Nem sokára a beteg szája kezdett habzani; tajtékzott, s a földön fetrengett; következtek a betegség rohamai. A démoni lélek erősen tombolt benne. Az ördög még benne volt. Hiába ismételték ördögűző igéiket, a gonosz lélek benn maradt, mint egy oroszlán az ő barlangjában; erőfeszítéseikkel nem tudták őt eltávolítani. „Menj ki!“- mondták, de az nem ment. „Tűnj a mélységbe!“- kiáltották, de az meg sem mozdult. A hitetlen ajkai nem képesek megrettenteni a Gonosz lelket, ki joggal mondhatja: „Hitet ismerem, Jézust is ismerem, de te ki vagy? Neked nincs hited.“ Ha lett volna hitük, csak egy mustármagnyi is, ki tudták volna űzni az ördögöt; de hitük elfogyott, és ezért semmit sem tehettek. - Nézzétek úgyszintén Péter esetét. Amíg volt hite, járt a tenger hullámain. Csodálatos séta lehetett; szinte irigylem őt, amint a hullámokra tapos. Hiszen ha Péter hite tovább tartott volna, keresztül mehetett akár az Atlanti óceánon is, egész Amerikáig. De hirtelen egy nagy hullám tornyosult mögötte, s ekkor ezt mondta: „Ez mindenestől elsöpör engem“. Aztán előtte egy másik emelkedett, s így kiáltott „Ez elborít engem“, - s közben arra gondolt, - hogyan is lehettem olyan ostoba, hogy ezekre a hullámokra mertem tenni a lábam. Süllyedt Péter. A hit volt a mentőöve; a hit volt Péter varázs-szere - ez tartotta fenn. De a hitetlenség elsüllyesztette őt. Tudjátok-e, hogy ti és én, úgyszintén, egész életünkben a vízen kell járnunk? Egy keresztyén élete folytonos vízen járás - az enyém az -, és minden hullám kész elnyelni, elborítani minket, de a hit képesít a fennmaradásra. Amely pillanatban megszűnsz hinni, abban a pillanatban a kétség tör reád, és süllyedni kezdesz. Ó, akarsz-e  mégis kételkedni?!

   A hit minden erény táplálója, a hitetlenség viszont mindegyiknek gyilkosa. Ezer imádság lett megfojtva már csecsemőkorban a hitetlenség által. A hitetlenséget sok gyermekgyilkosság terheli. Számos újszülött kérést ölt már meg. Oly sok dicsőítő ének, melyeknek a mennyei kórus hangjaihoz kellett volna társulniuk, meg lett fojtva hitetlen zúgolódás által. Sok nemes kezdeményezés, mely megfogant a szívben, meghiúsult, mielőtt megvalósuláshoz ért volna. Oly sok ember lehetett volna misszionárius; itt állhatna, bátran hirdetve Mestere evangéliumát. - De hitetlenség volt bennük. Egyszer óriási hitetlenség vett erőt rajtuk, s rögtön törpékké változtak. A hit olyan a keresztyén ember számára, mint Sámson hajfürtjei. Vágd le azokat, s kiszúrhatod szemeit. Többé semmit sem képes cselekedni.

   4. Negyedik megjegyzésünk, hogy a hitetlenség mindig keményen meg lett büntetve.  Nézzünk bele az Írásokba. Egy csodálatosan szép világot látok; hegyei nevetnek a napfényben, és szántóföldjei örvendeznek az aranyló ragyogásban. Táncoló lányokat látok, s éneklő ifjakat. Micsoda nagyszerű látomás!  De figyelj: egy komoly, tiszteletreméltó úr felemeli kezeit, és kiált: „Özönvíz közeledik, hogy elborítsa a földet; a mélység forrásai felfakadnak, s mindent elborít az ár. Nézzétek amott azt a bárkát! Százhúsz évig fáradoztam ezekkel a kezekkel hogy felépítsem azt; fussatok oda, s biztonságban lesztek.“ „Nocsak! vén öreg! félre a te üres jóslásaiddal! Haha! vigadjunk csak, amíg lehet! Amikor majd eljön a vízözön, majd építünk mi bárkát; de nem lesz abból semmi; a bolondoknak mondd hát meséidet; mi nem hiszünk efféle ostobaságokban.“ Nézzétek a hitetleneket, mint folytatják vidám mulatozásaikat. Hitetlen! Hallgass! Nem hallod a rettentő dörejt? A föld belső részei megindulnak, sziklarétegei megfeszülnek az irtózatos belső vonaglástól. Figyelj! Szakadoznak a sziklák e szörnyű erő folytán, s bensejükből víztömeg tör elő, melyekről addig senki sem tudott, mióta Isten elrejtette azokat a teremtéskor a föld kebelében. Széthasad az ég! Zuhog az eső! Nem cseppekben, hanem fellegszakadásban. Az ősi Niagarához hasonló vízesés zúdul az égből óriási robajjal. Úgy a mennyezet, mint a mélység, - az alsó és fenti vizek egyetértésben kezet fognak egymással. És ti, hitetlenek, hol vagytok most? Ott vannak utolsó maradékaitok: egy ember, - felesége kétségbeesetten kapaszkodik derekába -, ott áll az utolsó oromzaton, mely még kimagaslik a vízből. Látod-e őt?  A víz már ágyékáig ér. Halld az utolsó kiáltását! Elborította az ár - elmerült, vége van. És amint Nóé kitekint a bárkából, nem lát semmit a régi világból. Semmit! Üres mélység az egész. Mindent elborított, elárasztott a víz; minden elmerült. Mi okozta ezt?  Mi hozta a vízözönt a földre?  A hitetlenség. Hit által Nóé megmenekült az özönvízből. A hitetlenség miatt a többiek mind odavesztek.
   És ó, nem tudjátok, hogy a hitetlenség zárta ki Mózest és Áront a Kanaán földjéről?  Nem adtak dicsőséget Istennek; megütötték a sziklát, amikor szólniok kellett volna hozzá. Hitetlenkedtek, s ezért következett a büntetés, hogy nem bírhatták örökségképpen azt a jó földet, melyért oly sokat küszködtek és fáradtak.
   Hadd vigyelek el benneteket oda, hol Mózes és Áron tartózkodott: ama széles és rettenetes pusztába. Elsétálunk oda egy kis időre. Mi, hamar fáradó lábú emberek fiai, hasonlók leszünk a vándorló beduinokhoz; bejárjuk a sivatagot egy rövid idő alatt. Amott fehérlik egy csontváz a napsütésben; ott egy másik; odébb egy harmadik! Mit jelentsenek ezek a fehér csontok? Mik ezek?  Hogy kerültek e tetemek ide? Bizonyára valami nagy tábor lehetett itt, s egy éjjel elpusztultak, valami csapás, vagy vérontás által. Ó, nem, nem. Azok a csontok Izráel csontjai; azok a csontvázak Jákób ősi törzsei, kik nem mehettek be az ígéret földjére a hitetlenség miatt.
   De nem akarom halmozni a példákat; csak még Zakariásra emlékeztetlek. Hitetlenkedett, és az angyal némasággal sújtotta. Ajkai bezárattak a hitetlenség miatt. De ha a hitetlenség következményének legborzasztóbb képét kívánjátok látni, - ha szeretnétek látni, hogyan büntette Isten azt, úgy elviszlek titeket Jeruzsálem ostromához, a legszörnyűbb mészárláshoz, mit valaha is láttak; a rómaiak a földdel egyenlővé tették a várost, s az egész lakosságot kardélre hányták, vagy rabszolgaként eladták őket. Nem olvastatok még soha Jeruzsálemnek Titus által történt ostromáról?  Sohasem hallottatok a Masada-i tragédiáról, mikor a zsidók inkább egymást szúrták le, mintsem hogy a rómaiak kezébe kerüljenek?  Nem tudjátok-e, hogy mind e mai napig a zsidó hontalanul bolyong e földön, ország, haza nélkül?  Levágatott, mint vessző a szőlőtőről; és miért?  A hitetlenség miatt. Valahányszor csak láttok egy zsidót komor és szomorú ábrázattal, - valahányszor csak megfigyelitek, hogy olyan, mint egy idegen e földön; hogy úgy jár, mint aki száműzve van ez országba: amikor csak látjátok őt, álljatok meg, és így szóljatok: „Ah, a hitetlenség volt az, mely arra vitt téged, hogy meggyilkold Krisztust, és ez vitt téged most a bujdosásba. És csakis a hit az egyedül, - a megfeszített Názáretiben való hit, - mely visszavihet téged hazádba, és annak ősi dicsőségét visszaállíthatja.“ A hitetlenség, amint látjátok, homlokán hordja a „Káin-bélyeget“. Isten gyűlöli,  kemény ütésekkel sújtja, s végül teljesen összezúzza azt. A hitetlenség Isten-gyalázás. Minden más bűn is Isten felségterületét sérti; de a hitetlenség az Ő istenségét veszi célba, az ő igazmondását, hűségét vádolja, jóságát tagadja; az ő szent tulajdonságait káromolja és az ő jellemét gyalázattal mocskolja; ezért Isten minden más dolog felett, elsősorban és főképpen a hitetlenséget gyűlöli, bárhol található legyen is az.

   5. És most, e fejezet bezárásával - mert már túl hosszas leszek -, hadd jegyezzem meg, hogy meglássátok a hitetlenség förtelmes természetét, - hogy ez ama halálos bűn. Van egy bűn, melyért Krisztus nem halt meg; ez a Szent Lélek elleni vétek. Nincs más bűn, melyért Krisztus ne végzett volna engesztelést. Bármely bűnt hozzátok is fel a vétkek lajstromából, én fel fogok mutatni olyan személyeket, kik bocsánatot nyertek arra a bűnre. De ha azt kérditek, hogy egy ember, ki hitetlenségben halt meg, üdvözülhet-e, erre azt válaszolom, hogy nincs engesztelés azon ember számára. A keresztyén hitetlenségére létezik engesztelés, mivelhogy az ideigvaló. De a végső hitetlenségért, melyben az emberek meghalnak, sohasem történt engesztelés. Átforgathatjátok ezt az egész Könyvet, s úgy fogjátok találni, hogy nincs engesztelés azért az emberért, aki hitetlenségben halt meg; semmi kegyelem nincs számára. Vétkes legyen bár minden egyéb más bűnben, de ha csak hitt, bocsánatot nyer - de itt van az átkozott kivétel: nem volt hite! Az ördögök megragadják... Ó, mélység démonai, vigyétek őt a kárhozat helyére! Mert hitetlen, hit nélküli, s ilyen lakók számára épült a pokol. Ez az ő osztályrészük, ők a fő-foglyok ottan, ez az ő börtönük, a bilincsekre az ő nevük lett rá írva, s örökre tudni fogják, hogy „aki nem hiszen, elkárhozik“.
 
II.

    Ez továbbvezet minket, hogy a BŰNTETÉSSEL fejezzük be. Figyeljetek ide, ti hitetlenek! Hallottátok ma reggel bűnötöket; halljátok meg most ítéleteteket is. „Te szemeiddel megfogod látni, de nem eszel belőle!“ Gyakorta megtörténik ez Isten tulajdon szentjeivel. Mikor hitetlenkednek, látják a kegyelmet szemeikkel, de nem esznek belőle. Nos, itt, Egyiptomnak földjén van gabona bőségesen, de vannak némelyek Isten szentjei közül, kik idejönnek vasárnaponként, s ezt mondják: „Hát..., igaz..., az evangélium hirdettetik, de én nem tudom, ha egyáltalán lesz-e valami sikere? “ Ezek szüntelen kételkednek és félnek. Figyeljétek meg, hogyan beszélgetnek, mikor kimennek az imaházból: „Nos, nyertél-e valami jót, lelki táplálékot ezen a reggelen? “ „Semmi nekem valót!“ Természetes, hogy nem. Láthattad a saját szemeiddel, de nem ettél belőle, mert nem volt hited. Ha hittel jöttél volna fel ide, nyertél volna te is egy morzsát. Találkoztam olyan keresztyénekkel, kik annyira válogatósak lettek, hogy ha az egész étel nincs megfelelő időben, szabályos szeletekre vágva, s valami kiváló porcelán-tányéron tálalva, nem hajlandók megenni. Inkább elmennek étlenül. És el kell menniük étlen, amíg megjön az étvágyuk. Valami nagy nyomorúságban lesz majd részük, mely kijózanítóan hat rájuk;  készek lesznek aztán enni keserűséggel is a szájukban. Börtönbe vettetnek egy vagy két napig, míg visszatér étvágyuk, s örömmel fogják fogadni akkor a legközönségesebb ételt is, a legegyszerűbb tányéron, vagy épp tányér nélkül is. De a valódi ok, ami miatt Isten népe nem épül az evangélium hirdetése alatt, az, hogy nincs hitük. Ha hited lenne, ha csak egy ígéretet hallanál is itt, elégséges lenne számodra; ha csak egyetlen jó dolgot hallanál is e szószékről, táplálékot nyernél lelked számára, mert nem a beszéd sokasága, hanem a hit mennyisége az, ami jót tesz neked - amit szívünkbe fogadunk igaz és élő hittel, az válik hasznunkra.
   De hadd alkalmazzam ezt főképpen a hitetlenekre. Ők gyakran látják Isten nagy munkáit, mit szemük láttára visz véghez, de ők nem esznek belőle, nem részesednek abból. Nagy tömeg jött ide ma reggel, hogy lásson szemeivel, de kétlem azt, hogy mindenki eszik is közülük. Az emberek nem tudnak szemükkel enni, mert ha tudnának, nem lennének éhes emberek. És lelki értelemben is, az emberek nem képesek táplálkozni pusztán füleikkel, sem egyszerűen azáltal, hogy néznek a prédikátorra. És úgy találjuk, hogy e gyülekezet nagyobbrésze csupán nézni jön ide. „Hadd halljuk, mit akar e csacsogó mondani, e szélben hajladozó, megtört nádszál“. De nincs hitük. Ide jönnek, és néznek, néznek, és bámulnak, de sohasem esznek. Van itt valaki elől, aki most jut igaz megtérésre, s valaki ott lenn, aki most nyer elhívást Isten szuverén kegyelme által; amott is egy szegény bűnös sír, mert érzi bűneinek rettentő súlyát; egy másik megint kegyelemért kiált Istenhez; van aki így szól: „Légy irgalmas, nékem, bűnösnek!“ Egy nagy munka megy végbe e kápolnában, de némelyek közületek semmit sem tudnak belőle; a ti szívetekben semmi sem történik. És miért?  Azért, mert lehetetlennek tartjátok azt; azt gondoljátok, hogy Isten egyáltalán nincs is munkában itt. Ő nem ígérte, hogy tenni fog valamit is értetek, kik nem tisztelitek Őt. A hitetlenségetek miatt van az, hogy ez ébredés idején, Isten kegyelmének kiáradásánál itt ültök érintetlenül, elhívatlanul, megmentetlenül.
   De uraim, az ítélet legrettenetesebb beteljesülése még ezután következik. Az áldott emlékű Whitfield olykor felemelte mindkét kezét, és úgy kiáltotta, - s úgy szeretném én is kiáltani, de a hangom elhagy -, „A harag következik! Isten haragja következik! Közel van!“ Nem a mostani harag rettenetességétől kell hát félned, hanem az eljövendőtől; mert lesz egy rettentő ítélet, ami ezután következik, amikor „szemeiddel meglátod, de nem eszel belőle“.  -  Úgy vélem, látom azt az utolsó nagy napot. Az utolsó óra ütött. Hallom a halálharang kondulását - az idő végetért, az örökkévalóság beköszöntött. A tenger háborog; hullámai természetfeletti pompával tornyosulnak. Egy szivárványt látok - egy fehér felhőt, s rajta egy trónt, s a trónon valaki ül, ki hasonló az ember Fiához. Ismerem Őt. Kezében egy mérleget tart; előtte könyvek vannak: az élet könyve, a halál könyve, az emlékezés könyve. Látom fenséges dicsőségét, és örvendek neki. Ámulok dicső megjelenésén, s boldog vagyok, hogy eljön, „hogy csodáltassék minden ő szentjeiben“.  - De amott áll a gonoszok szerencsétlen tömege. Borzalomban meglapulva kívánnak elrejtőzni. És mégis, nyitott szemekkel állnak, mert nézniük kell arra, akit átszegeztek. De amint nézik, kiáltoznak: „Rejtsetek el minket annak színe elől! Ti sziklák, rejtsetek el az ő színe elől!“ - „Kinek színe elől? “ „A Jézus színe elől, amaz Isten-ember elől, ki meghalt, de ítélni jön.“ De nem tudtok elrejtőzni színe elől. Látnotok kell őt szemeitekkel; de nem fogtok jobb keze felől ülni, dicsőségbe öltözötten... S amikor Jézus diadalmas kísérete a felhőben jönni fog, nem fogtok velük menni. Látni fogjátok, de nem lesztek ott köztük. - Ó, mintha látnám a dicsőséges Megváltót diadalmi szekerén, az ég szivárványán hajtani. Nézd, fenséges lovagjai alatt dübörög az ég, miközben a menny felé, Isten hegyére vezeti őket. Egy fehérbe öltözött kíséret követi őt, s szekereinek kerekei alatt ott nyög az ördög, halál és pokol. Halld csak, az üdvözültek mint tapsolnak és ujjongnak. Halld, hogy kiáltanak: „Felmenvén a magasságba, foglyokat vittél fogva“. Halld, mint zengik e dicső himnuszt: „Halleluja! mert uralkodik az Úr, a Mindenható!“ Nézd megjelenésük dicsőségét, a koronákat fejükön! Nézd hófehér öltönyüket; figyeld ragyogó ábrázatukat. Nézd, hogyan száll énekük a mennybe fel,  hol egyesül az Örökkévaló örömével, ki így szól: „Vigassággal örvendezek felettük, énekelve ujjongok rajtok; mert eljegyeztelek téged magamnak örökkévaló szeretettel“.  - De hol vagytok ti, hitetlenek, ezalatt?  Látjátok őket odafenn, de ti hol vagytok?  Meglátjátok szemeitekkel, de nem esztek belőle. A mennyegzői vacsora meg van terítve, az örökkévalóság ősi jó bora csapra van verve. Ők letelepszenek a király vacsorájához. De hol vagytok ti, nyomorultak és kiéhezettek? Látni fogjátok, de nem ehettek belőle. Ó, hogy tördelitek kezeiteket! Bárcsak egy morzsa jutnak nektek is az asztalról!  Bárcsak most ebek lehetnétek az asztal alatt! Ebek lesztek a pokolban, de nem a mennyországban!

   De hadd fejezzem be. Úgy rémlik nekem, látlak téged, a pokolnak egy bizonyos helyén, amint egy sziklához vagy odakötve, s a lelkiismeret sasmadara csípdesi szívedet. S fenn, ott van Lázár, az Ábrahám kebelén. Felemeled tekinteted, hogy meglásd, ki az ott. „Hát az a szerencsétlen szegény ember, ki a szemétdombon feküdt, hozzám közel, sebhelyekkel telve, s a kutyák nyaldosták sebeit; most ő a mennyben van, én pedig a kárhozat tüzében... Lázár! Ó igen, Lázár. Ő az! S én, aki dúsgazdag voltam a világon, most itt vagyok a pokolban... Atyám, Ábrahám! Küldd ide Lázárt, hogy mártsa ujja hegyét vízbe, s hűsítse meg a nyelvemet, mert rettenetesen gyötrettetem e lángok között.“ De nem, ó, nem lehet... Nem lehet. S ha lehet mondani, hogy egy dolog rosszabb a másiknál a pokolban, akkor a legrosszabb a szenteknek látása lesz a mennyben. Ó gondold csak el, hogy ott látod édesanyádat a mennyben, míg te a pokolban gyötrődsz! Ó, bűnös, gondold el, hogy látod testvéredet a mennyben - kit ugyanaz a bölcső ringatott, mint téged, s kivel egy udvaron játszadoztatok -, mégis, te ki vagy vetve... És te férj, ott látod feleségedet a mennyben, te pedig az elkárhozottak közt vagy! Tekints oda, te édesapa: gyermeked a trón előtt van, te pedig Istentől és emberektől megátkozva a pokolban. Ó, a poklok pokla lesz látni barátainkat a mennyben, s magunkat pedig elkárhozva. Az Isten szerelmére kérlek, drága hallgatóm, kérve esdlek, a Krisztus halálára, - az ő gyötrelmére és véres verítékére, - az ő keresztjére és szenvedéseire, - mindenre, ami szent, mindarra, ami megszentelt mennyen és földön, - mindarra, ami érték az időben és az örökkévalóságban, „örökké“ - könyörgöm: vegyétek szívetekre e dolgokat, s emlékezzetek vissza, hogy ha elkárhoztok, a hitetlenség kárhoztat el titeket. Ha elvesztek, ez azért lesz, mert nem hittetek Krisztusban. Ha a pokolba juttok, ez lesz számotokra az üröm legkeserűbb cseppje, hogy nem vetettétek bizodalmatokat a Megváltóba!
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 12340
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:23:03
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #8 Dátum: 2013. Október 20. - 14:23:32 »
Ez a topic azok közé tartozik, amely sok munkát igényel a szerkesztőjétől és az olvasójától egyaránt. Én csak a hétvégeken merek hozzáfogni, de megéri a reá szánt időt!
Köszi Zoli a munkádat!
:2smitten:
'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #9 Dátum: 2013. Október 20. - 20:09:43 »
Szivesem Csaba.
De neke is csak annyi a munám, hogy elolvasom, aztán átmásolom ide.
Ezt el kellett mondjam a lelkiismeretemért.

Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet  oldalán találhatók ezek a prédikációk, és most láttám, hogy a halgatható link van feltüntettve, és nem az olvasható.

Itt lehet olvasható formátumban is megtalálni:

http://www.baptista.hu/szatmarnemeti/index.php/igemagyarazatok/igemagyarazatok

 :2smitten:
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #10 Dátum: 2013. Október 21. - 09:57:28 »
A hatékony elhívás -
Ábrahám elhívásával szemléltetve

C.H. Spurgeon  843. sz. prédikációja

Elhangzott 1868 november 29-én, vasárnap délelőtt,
Londonban.

Fordította: Borzási Sándor, 2011

felolvasva:
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet

olvasható

http://www.baptista.hu/szatmarnemeti/index.php/igemagyarazatok/igemagyarazatok


Alapige: 1Móz 12,5

„... elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére.”


Ha egy gyermek természetét szeretnéd megismerni, valószínű sokat megtudhatsz róla az apja életének szemléléséből. A kismadarak úgy repülnek és énekelnek, ahogy apjuk is tette azelőtt. Ha szeretnénk megismerni a hit gyermekének természetrajzát, tanulmányoznunk kell „a hívők atyjának” történetét. Ábrahám, a hit embere, minden hívő ember ősképe (mintaképe); és életének elbeszélése, ha helyesen van értelmezve, Isten összes szentje élettörténetének tükrét képezi. Hitbeli karrierjének kezdete, amint először elszakadt szülőföldjétől és elment Kanaán földjére, a legtanulságosabb módon szemlélteti a mi hatékony elhivatásunkat, mikor a mindenható kegyelem által végbemegy a világtól való elszakadásunk, és képesítést nyerünk a nagy parancsnak való engedelmeskedésre: „Jöjjetek ki közülük, és szakadjatok el tőlük, és tisztátalant ne illessetek, és én magamhoz fogadlak titeket, és leszek néktek Atyátok és ti lesztek nékem fiaimmá és leányaimmá!”  A hívő ember élete olyan, mint az Ábrahámé: egy elválasztott, elkülönített élet; egy teljesen más érzelmektől szabályozott élet, mint ami a testi és vérbeli kapcsolatból fakad; a láthatatlanban járó élet, melyben Isten parancsa, jelenléte és helyeslése képezik a meghatározó tényezőket, és a hit vezeti a lelket, mint vezérpilóta, elfoglalva a hajó kormánykerekénél a helyet. Ábrahám megtagadta a testet, felvette a keresztet, kiment a táboron kívül, megszentelt lett az Úrnak, Isten barátjaként élt és halt meg, s idegen volt az emberek között. Ez elkülönített élet kezdete Ábrahámnál élő képe ugyanazon élet kezdetének mibennünk. Ábrahám elhívása a mi elhívásunk szemléltetője, és erre a tárgyra szeretném irányítani komoly figyelmeteket e reggelen. 

I. Lássuk először, A HATÉKONY ELHÍVÁS ILLUSZTRÁLÁSÁT ÁBRAHÁM ELHÍVÁSÁBAN. Elolvastuk korábban az egész történetet, s ezért csak arra van szükség, hogy felfrissítsem azt emlékezetetek előtt.  Olvassátok el figyelmesen a tizenegyedik részből az utolsó verseket, s az egész tizenkettedik fejezetet, és vegyétek fel a történet fonalát. Ábrahám elhívása elsősorban, Isten szuverén kegyelmének az eredménye volt. A világ, teljes egészében, pogányságba merült. Az emberek fokozatosan eltávolodtak az egy Istentől és faragott képek imádására adták magukat. Itt-ott még lehet, hogy volt egy-egy kivétel, mint a Jób és a Melkisédek esetében látjuk, de sűrű sötétség fedte immár a népeket. Isten elhatározta, hogy kiválaszt egy családot, amely később egy megkülönböztetett néppé növekedjék, hogy az igaz hit megőrzői legyenek. Hogy miért választotta épp Ábrahámot, ezt csak Őmaga tudja; mert mi tudjuk, hogy Táré, Ábrahám atyja elhajlott az idegen istenek imádására. „Atyáitok,” – mondja Józsué a 24. részében, a 2. versben, - túl laktak egykor a folyóvízen, vagyis Táré, az Ábrahám és Nákhór atyja: és idegen isteneket imádtak”. Ez a család, ha nem is volt annyira romlott, mint az emberiség többi része, mégis, bizonyos fokig megromlott volt. És azt látjuk, hogy a házibálványok ott voltak a Lábán házánál, az ő leszármazottjuknál.  Mégis, Isten szuverén kegyelme kiszemelte a Táré háznépét; s abból a kiválasztott családból a Seregeknek Ura isteni módon kiválasztotta az Ábrahám személyét.  Hogy miért, ismét mondom, ennek a miértje ott marad Isten kikutathatatlan szándékaiban, e dolog nincs előttünk felfedve, noha kétség nélkül, a választást az Úr a legbölcsebb és leginkább Istenhez méltó okok s érvek alapján tette.  Ábrahámnak megvoltak a maga hibái. „Sok erénye is volt” – mondjátok. Igen, de azokat az erényeket Isten Lelke munkálta ki benne, s ezért ezek nem okát, hanem eredményét képezték kiválasztásának. Ő Isten szuverenitásának élő példája, s az ő esetében az isteni kijelentést látjuk megtestesülni: „Könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek...”  A próféták sokszor szólnak Ábrahámról úgy, hogy az Úr iránta tanúsított irgalma csodálatra, ámulatra méltó, és semmiképp sem írják az ő kiváltságos helyzetét a pátriárka valamely személyes érdemének a javára. „Tekintsetek – mondja Ésaiás – a kőszálra, amelyből kivágattatok, és kútfő nyílására, amelyből kiásattatok. Tekintsetek Ábrahámra, atyátokra, és Sárára, aki titeket szült, hogy egymagát hívtam el őt és megáldottam és megszaporítottam őt.” Itt ő, úgymond, mintegy vájathoz, vagy egy gödörhöz van hasonlítva, melyből a nemzet ki lett ásva, s erre a veremre való tekintésre vannak felszólítva, hogy e látás megalázza őket: következésképpen, azt értem, hogy ez nem az ő atyáik érdeme, hanem Isten kegyelme.  Másutt ismét azt olvassuk: „Veszendő mesopotámiai volt atyátok.” Mesopotámiainak (síriainak) nevezi, mellyel kifejezi, hogy természettől fogva olyan volt, mint mások. S amint a síriaiak bálványimádók voltak, úgy ő is. „Veszendő síriai”, ez alatt nem testi éhség vagy betegség miatti veszendőséget értek, hanem a lelki sötétség s az igaz Istentől való elhajlás miattit.  „Veszendő” volt, és mégis, az örök irgalom rátekintett és megmentette őt! Igen. Akár elfogadják az emberek, akár nem, ez az igazság szilárdan áll örökre, hogy „akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte (predesztinálta), hogy az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy Ő legyen az elsőszülött sok testvér közt. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta.” A hatékony elhívás minden esetben követi az örök elválasztást. Az Isten jó tetszése s akaratának tanácsa szerinti eleve elrendelés: ez a kútfeje minden szövetségi áldásnak, amit a hívő élvez.

„Sohasem érezted volna át a bűn terhét,
Sem a megbocsátó szeretet édességét,
Ha méltatlan neved nem lett volna
Az Élet könyvébe odafenn beírva!”

Másodszor, Ábrahám elhívása isteni módon lett alkalmazva és megerősítve. Nem azt olvassuk, hogy egy angyal hívta el őt, vagy egy próféta, sem azt, hogy saját lelkének indításából jött volna ki spontán módon. „A dicsőség Istene megjelent Ábrahámnak”, mondja István, halála előtt tartott beszédében, „mikor Mesopotámiában volt, mielőtt Háránban lakott.” Bizonyára egy csodálatos kijelentésben eléje tárult az egyetlen igaz Isten létezése és jelleme. És akkor, miután megvilágosíttatott, úgy, hogy lelke legmélyét betöltötte Jehova létezésének és dicsőségének tudata, akkor jött az üzenet, talán hallható formában, talán erőteljes értelmi meggyőződésben: „Jöjj ki a te rokonságod közül, és a te atyád házából!”  Most jegyezzétek meg jól, hogy minden kegyelmi elhívásban, mely által egy ember igazán üdvözül, a hívás közvetlenül magától Istentől érkezik. Általában eszközöket használ az Úr – az igehirdető szól, a Könyv élő szövétnekké válik, a gondviselés is olyan figyelmeztetést ad, amit nem lehet félreérteni, - de sem az igehirdető, sem a Könyv, sem a gondviselés nem képes egy embert hatékonyan elhívni, csakis a közvetlenül megnyilvánuló isteni erő, mely minden egyes személy szívbéli, természetfeletti tapasztalata.  Ó, Testvéreim! Mi fáradozhatunk a lelkekért, de amíg Isten nem teszi kezét a munkára, semmi sem történik. A halott lelkekhez intézett hívásaink továbbra is alvásban hagyják őket, de Jézus hangja kihozza Lázárt a sírból! Szeretném, ha ti, kik az igazságot hallgatjátok, sohasem elégednétek meg csupán az eszközök használatával. Nézzetek fel az eszközök Istenére! Kérjétek Őt, hogy fedje fel az Ő hatalmának karját és kegyelmének erejét számotokra! Ó, sohase elégedjetek meg azzal, ami csak a külső fülön hatol át, vagy pusztán szóbelileg marad az emlékezetben, hanem könyörögjetek, hogy hasson el egész a szívetekig, és maradjon meg lelketek legmélyén, a Szentlélek Isten hatékony munkája által. „Krisztus bennetek” Istennek ereje, de kell hogy legyen egy belső elfogadása Krisztusnak, a Szentlélek által, mert másként minden hiábavaló. Egy természetfeletti munkára van szükség, másként nem üdvözülhettek. Bármennyire kívánom is prédikálni az ingyenes, mindenkinek szóló evangéliumot, nem feledhetem, hogy „újjá kell születnetek”, és „senki sem jöhet Krisztushoz, csak ha az Atya vonja őt”.  A puszta természet, legjobb minőségében is, elesik az örök élettől. Kézíve túl gyenge ahhoz, hogy a céltáblát meglője. Gyenge karja túl erőtlen ahhoz, hogy ily isteni változást véghezvigyen. A hatékony elhívás tehát az isteni szándékból ered, és isteni erő által történik. Kedves hallgatóim, legyen ez a ti imádságotok az Úrhoz, ki egyedül képes megmenteni titeket:

Meglágyító, irgalmas tekinteteddel nézz rám
És old fel keménységemet,
Szereteted ellenállhatatlan ütésével sújts rám,
És törd össze e kőszívet!

Továbbá, az Ábrám esetében a hívás személyes volt, és egyre személyesebbé vált, amint egyre mélyebbre hatolt. Először, amikor Ábrám a káldeai Úrból ki lett hívva, talán úgy vélte, hogy ráveheti Tárét, édesapját és a család többi tagját, hogy társuljanak hozzá. És úgy látszik, egy ideig sikerült is neki, mert elmentek egész Háránig, de ott, bizonyos okok miatt, melyeket nem tudunk, az egész család megrekedt egy jó ideig. Milyen sokszor így van ez nálunk is! Amikor Isten elkezd munkálkodni lelkünkben, igen szeretnénk, ha mások is velünk jönnének, és készek vagyunk talán egyféle kompromisszumot is tenni velük, hogy megálljunk velük félúton, ha eljönnek velünk félútig. De hiába képzeljük, hogy mindannyiukat rávehetjük, hogy úgy érezzenek és cselekedjenek mint mi, mert ha a hatékony hívás nem érkezett el hozzájuk úgy, mint mi hozzánk, elkerülhetetlen módon lesz szétválás. A szeretet másként kívánná, de a testi természet és a megújult természet nem egyezhetnek, és az Úr határt vetett közéjük. És ma is számíthatunk arra, hogy az Úr  kiválaszt magának egyet egy városból, és kettőt egy családból, és Sionba hozza őket, míg mások nem hajlandók jönni.  Egy idő után az üzenet ismét elhatolt Ábrám szívébe: „Jöjj ki a te rokonságodból”, nem a te rokonságoddal, „és a te atyád házából”... És így Ábrám ez alkalommal kénytelen volt elhagyni Háránt, a tétovázás helyét, s előretörni határozottan és végérvényesen Kanaán felé. Szeretteim, úgy nekem, mint nektek, ha valaha az Úré akarunk lenni, egy megkülönböztetett személyes elhívásunk kell legyen. Mindaz az igehallgatás, amikor csak másokért hallgatom az evangéliumot, és én csak egy vagyok a sokaság közül, nem ér semmit. De amikor magamért hallgatom, és az igazság elér hozzám személyesen, az én esetemet írja le, az én nyomorúságomat fedi fel, vágyaimat szárnyra kelti, reménységemet lángra gyújtja, nos, akkor válik Isten erejévé az üdvösségre az én lelkem számára. Ó, kedves igehallgató, kérve kérlek, alkalmazd egyénileg magadra! Tedd magadat, még e nagy tömegben is, lelki egyedüllétbe Isten előtt, és hagyd, hogy Isten szava elérjen hozzád, éppen tehozzád; ahogy a babszem beleesik a barázdába, melyet a földműves elkészített számára, hogy ott megdagadjon, kicsirázzon és gyümölcsöt teremjen. Semmi más, csak egy közvetlen, személyre szóló, megkülönböztetett, szívig érő, s a lelkiismeretre ható hívás ér valamit.
Aztán ez az Ábrámhoz jövő hívás elkülönülésre való hívás volt. Az elkülönülés rendkívül fájdalmas lehetett számára, mert annyira teljes volt. „Jöjj ki a te földedből” – tedd hontalanná magad, légy idegen, jövevény, külföldi!  „Jöjj ki a te rokonságodból” – a természeti kötelékek engedjenek utat nálad a kegyelem kötelékeinek. Alkoss új kapcsolatokat, és add meg magad azon kötelékeknek, melyek nem testiek.  „Jöjj ki a te atyád házából” – a kényelem és nyugalom helyéről, a testi örökség és érzelmek(vonzalmak) helyéről; ismerj el egy más atyát, és keress magadnak egy más házat.  „Arra a helyre, melyet én mutatok néked” – amelyet nem tudsz magadtól megtalálni, de amelyet én felfedek neked. Figyeljétek meg tehát, hogy a hatékony elhívás, bármikor is érkezik egy emberhez, egy szétválasztó kard, mely elvágja őt régi kapcsolataitól. Megérezteti vele, hogy ez a világ nem az ő hazája; úgy él benne, mint egy idegen idegen országban. E világban van, de nem e világból való, mert az apostol azt mondja: „A mi polgárjogunk a mennyben van”.  Egy más város polgáraivá válunk, és idegenek vagyunk e földi városokban. Ettől kezdve a keresztyén ember Krisztusért kényszerítve van elhatárolódni sok tekintetben saját családja és rokonsága közül azoktól, akik bűneikben maradnak. Ők test szerint élnek, e világot keresik; az ő gyönyörük, kedvtelésük itt van; vigaszuk s örömük az ég alatt található. Az az ember, ki kegyelem által elhívást nyert, ugyanabban a házban lakik, de nem azon befolyások és indokok alatt, és nem ugyanazok a vágyak uralják lelkét. Annyira különbözik másoktól, hogy hamarosan észreveszik. És, amint Ismáel csúfolta Izsákot, úgy a világ fiai gúnyt űznek a feltámadás gyermekeiből. A kegyelem hívása, minél tisztábban cseng a szívben, annál teljesebbé teszi a szétválasztást. Először, csak egyes hívőkkel elmennek egy darabig, hogy nem igazodnak a világhoz. Csak részben hasonultak Jézus Krisztus képéhez, és részben még világi befolyások alatt állnak.  Valóban, így van ez legtöbbünknél. De amint érettebbek leszünk Isten dolgaiban, Isten melletti elkötelezettségünk is egyre teljesebbé válik; Krisztus törvénye iránti engedelmességünk egyre teljesebb lesz, és egyre nagyobbá válik a szakadék köztünk és a világ között.  Ó, szeretném, ha minden keresztyén hinné e nagy igazságot, és gyakorlatban is kivitelezné, hogy „mi nem vagyunk e világból valók, mint ahogy Krisztus sem e világból való volt.” Megkísérelni világias keresztyénnek lenni, vagy keresztyén világi embernek lenni, egy lehetetlen, abszurd dolognak a megpróbálása. „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baál, szolgáljátok őt.” Amit igaznak és helyesnek láttok, arra adjátok rá szíveteket, de ne kíséreljetek meg semmi megalkuvást.  A keresztyén hit lényegi természete a világtól való elkülönülés. Nem kolostori élet féle elkülönülés – mi nem vagyunk remeték, sem apácák, s Isten sem akarja, hogy azok legyünk! Jézus Krisztus valódi ember volt, az emberek között: úgy evett és ivott, mint mások, nem állt az aszketizmus mellé; sohasem szakította el magát a többi emberektől, hanem úgy élt, mint ember az emberek között, teljesen. És mégis, mennyire elválasztott volt ő a bűnösöktől! Oly kiváló személy volt ő minden ember között, mintha egy kiválasztott angyal lett volna az ördögök körében. Ilyenek kell legyetek, ti és én. Menjetek a munkára, a farmra vagy a kereskedésbe, a családba vagy a piacra, de az emberekkel való minden elegyedésetekben, ne azonosuljatok az ő alapelveikkel, és ne engedjetek az ördögnek, ki őket uralja.  „Nem azt kérem – mondja Urunk, - hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”  Megoltalmazva a gonosztól, végbevihetitek lelkileg azt, amit Ábrám szószerint megtett, kijöttök rokonságotokból és atyátok házából, a hatékony elhívás befolyása alatt.

Az Ábrámhoz intézett hívás hatékonnyá tétetett az ő szívében és akaratában. És felhívom figyelmeteket egy percre az ő engedelmességére az elhívás iránt. Olyan engedelmesség volt ez, mely az ő esetében nagy áldozatot jelentett. Nem lehetett könnyű dolog számára kiszakítania magát rokoni kötelékéből.  És először valóban, úgy tűnik, hogy túl nehéz volt számára, mert megállt atyjával, Táréval, Háránban, s ott tartózkodott, míg apja meg nem halt. Testvérek! nem gyerekjáték keresztyénnek lenni! „Ha valaki jobban szereti apját, vagy anyját, hogynem engemet, - mondja Krisztus – nem méltó énhozzám.”  Sok esetben legjobb barátaink válnak a vallás legnagyobb ellenségeivé. Sok ember tapasztalta már, hogy legrosszabb ellensége az, aki keblén pihen. Sok gyermek tapasztalta már, hogy apja, ki testét táplálta, ő lett az, aki mindent megtett, hogy lelkét tönkretegye. „Az embernek ellenségévé válik az ő házanépe.”  - mondta Krisztus. De semmilyen kapcsolat sem szabad útját állja a mi Krisztus iránti engedelmességünknek. A legédesebb kapcsolatokat hamarább el kell tépjük, semmint Urunkhoz és Királyunkhoz való hűségünket s ragaszkodásunkat feladjuk. Vigyázzatok, ne alakítsatok ki olyan új kapcsolatokat, melyek eltéríthetnének Tőle. Vedd komolyan, keresztyén férfi és nő, ez isteni figyelmeztetést: ne legyetek felemás igában hitetlenekkel, sem a házasságban, sem valamely más partnerségben, mert ez súlyos bánatba fog dönteni benneteket! Csak akik Isten kegyében vannak, azokat engedjük szívünkhöz férkőzni! S amint nem kívánod, hogy örökre elszakadj kebelbarátodtól, úgy vigyázz, hogy ne kezdj egyességet azokkal, akik már elhatárolódtak Krisztus Jézustól, a te Uradtól. Azonban, ha mint megtért, adott kapcsolatban találod magad a hitetlenekkel, - amint sokszor fennáll e helyzet, - úgy szeresd őket, szeresd jobban, mint eddig! Légy még kedvesebb hozzájuk, még gyöngédebb, hogy megnyerhesd őket! De sohase engedd meg nekik, hogy bűnre csaljanak, sem hogy bemocskolják szíved tisztaságát, mely egyedül csak a Krisztusé. Bármibe kerüljön is számodra, ha valóban elhívattál a kegyelem által, jöjj ki, és hagyj ott mindent magad mögött!  Énekeld Jane Taylor-ral együtt:

„Csábító gyönyörök, elhagylak titeket,
Kedvelt bálványaim, földre veletek!
Nem osztozhattok szeretetemben,
Jézusé lesz az immár teljesen!
Bármilyen fájdalmas, sajgó is a seb,
Szerelme meggyógyítja a vérző szívet!”

Ábrahám esetében sok hitre volt szükség ahhoz, hogy ilyen engedelmes legyen. Nekiindult, hogy rátaláljon egy földre, amelyet sohasem látott. Csak az volt megmondva neki, hogy melyik útra térjen, és Isten meg fogja mutatni végül, hol van az a föld. Most gondoljatok bele, hogy abban az ősi arany korban egy ilyen utazás, mire Ábrahám vállalkozott, sokkal aggasztóbb volt, mint most. Azok a tisztes hajdankori emberek bele voltak gyökerezve a talajba, melyben felnőttek. Mi már utazhatunk Amerikába vagy Ausztráliába, és nem tartjuk nagy dolognak.  De még a mi nagyapáink is egyik legkedvetlenebb dolognak tartották, ha ki kellett menjenek saját tartományukból, melyben éltek, s ha valaki idegen országba való emigrálásról beszélt nekik, úgy nézték a dolgot, mintha a holdra kellene menni... S minél visszább mész a történelembe, még nagyobb elszántságot találsz az emberekben, ragaszkodni családi tűzhelyükhöz.  Nos, Ábrahámot ki kellett szakítani, hogy több mint hetvenéves korában kivándorlóvá váljon. Kérdezhette volna, milyen az az ország, de nem kérdezte: elég volt számára, hogy Isten megállapította az utazást, és a vándor máris elindult. Szeretteim, így kell nekünk is  mindig ingadozás nélkül követnünk a mi mennyei Atyánk vezetését. Ha elhívattunk az isteni kegyelem által, bőven lesz szükségünk a hit gyakorlására. Ha könnyen meg tudod érteni Isten bánásmódját veled, ha minden simán ment nálad, ha minden tekintetben prosperálsz, vallásod eredményeként, úgy joggal félhetsz, hogy nem Isten népének útján haladsz, mert az ő útjuk nyomorúságokkal van tele.  Sok nyomorúságon kell nékik átmenniük, hogy örököljék az országot.
De ha minden összegyűjtött hitre szükség van is ez útra, sőt még többre is, mégis tarts ki, mert Isten ígérete hosszútávon igazolni fogja magát. Ha Isten arra kér, hogy tégy meg egy dolgot, még ha elképzelhető legnagyobb bolondságnak tűnik is az, mégis, tedd meg, és az Isten bölcsessége meg fogja dicsőíteni magát a te tapasztalatodban.

Még néhány percig kérnem kell benneteket, hogy figyeljétek tovább Ábrám engedelmességét, mert szeretném megjegyezni hogy miközben sok veszteséggel járt, és óriási hitet igényelt, mégis, egy nagy ígéretre volt alapozva – a legnagyobb és páratlan (hasonlíthatatlan) ígéretre.  Mindenki megáldatik, ki áldja őt, és ő áldássá lesz az egész univerzum számára. Ez itt rendkívül erős ösztönzés az engedelmességre, hacsak a hit képes elhinni az ígéret igaz voltát. És kedves testvéreim, nővéreim, amikor rászánjuk magunkat Krisztusért, hogy nekivágunk az elkülönülés ösvényén, és hogy hit által járunk, az ígéreteknek micsoda sokasága áraszt el bennünket, hogy örvendeztessen minket utunkban: „Bizonnyal Én veled leszek!”; „Semmi jót sem von meg azoktól, akik feddhetetlenül járnak”; „Bízzál az Úrban, és jót cselekedjél, s úgy a földön fogsz lakni, s megelégszel”; „Nem hagylak el soha, sem el nem távozom tőled”; „Aki hisz Őbenne, meg nem szégyenül”; „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül”; „Mert minden a tiétek, és ti pedig a Krisztuséi, és Krisztus pedig az Istené”.  Nézzétek, testvéreim, a koronát, mely ki van nyújtva felétek! Nézzetek a jutalomra! Olyan város, melynek kapui gyöngyből vannak, utcái pedig színaranyból. A ti páratlan osztályrészetek egy kimondhatatlan dicsőség, Krisztussal lenni, vele lakozni leírhatatlan gyönyörűségben, örökkön örökké. Ne féljetek tehát, bátorodjék szívetek, mert minden veszteségetekért, mely ér titeket Jézus követésében, száz annyit fogtok már kapni már ez életben, az eljövendőben pedig örök életet. Legyetek békeséggel, ha elvesztitek is a világot és elvesztitek barátaitokat az igazságért, hisz megnyeritek a halhatatlan lelkek barátságát, angyalok lesznek szolgáitok, a véren megváltottak lesznek testvéreitek, maga Krisztus lesz kebelbarátotok, és Isten a ti Atyátok! Könnyen haladhattok előre, ha igazán hisztek az ígéretben; mindent meg fogtok nyerni; a amit el kell veszítsetek a nyereséghez képest szót sem érdemel; a kegyes élet jelenlegi könnyű szenvedései nem is hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely fel fog ragyogni bennetek.  Lásd meg hát, testvérem, és örvendj, amint szemléled: ha Ábrahám nehézségeiben részesülünk, úgy szintén bírjuk Ábrám bátorításait is. 
Most, miután ekként feltártam előttetek, mi ez a hatékony elhívás, valamint az engedelmességet, melyet munkál, csak arra szeretnélek még emlékeztetni benneteket, hogy Ábrám nem állt meg, míg ténylegesen meg nem érkezett Kánaánba. És így Isten gyermekének is, amikor hatékonyan elhívatott a kegyelem által, nincs békéje és nyugalma mindaddig, míg meg nem ragadja Jézust, s a benne való hit által be nem megy a nyugodalomba.
Ábrám példaként állhat előttünk, az isteni elhívásnak való engedelmességben, mivel egyből elment. Nem állt meg egyetlen kérdés feltevésére sem. Azt a parancsot kapta, hogy Kanaánba menjen, s Kanaánba ment. Munkáját alaposan elvégezte: Kanaánt tűzte ki célul, és Kanaánba érkezett.  Amint egyszer elhagyta Háránt, mintegy felégette a hidat maga mögött. Minden visszatérési gondolatot teljesen feladott. Ha visszavágyott volna térni, megtehette volna, mondja az apostol. De feladta örökre minden régi kapcsolatait, szívét a megígért országra függesztette, s amaz ország s a láthatatlan áldások felé kívánt egyre sebesebben haladni. Ó, bárcsak Isten Lelke elhívna mindannyiunkat ilyen módon, s adna kegyelmet nekünk, hogy engedelmesek legyünk éppen így, s hogy kijelenthessük, hogy ha mindenünket fel kell is adnunk, amivel csak bírunk, sőt még ha az életet is, zúgolódás nélkül elviseljük, mert Jézus vezet minket az úton.

Ábrahám Istenét dicsérem
Kinek szent parancsára innen
e bűnös földről immár felkelek,
s keresem az Ő jobbján levő igaz örömet!
Mindent e földön elhagyok s megvetek,
világi bölcsességet, hatalmat, hírnevet,
Egyedül Ő legyen osztályrészem,
Ő az én pajzsom, bástyám, védelmem.
Önmagára megesküdött, s szavát
megállja, mint leghívebb barát:
Sasszárnyakon hordoz, vezet
míg dicső trónjára ültet odaát.
Ott fogom szemlélni dicsben arcát,
Imádni ujjongva csodás hatalmát;
Kegyelmének munkáiról zengek
Örökkön örökké dicséneket!

Figyeljétek meg egy percre a különbséget az Úr hatékony hívása, s azon közönséges hívások közt, melyeket oly sokan kapnak. Testvérek, attól félek, sokan vannak itt, akik elhívást kaptak a dicsőségre és halhatatlanságra, de a hívás emberektől, és ember által történt. Talán egyesek közületek kik hívőknek valljátok magatokat, nem Isten kegyelme által lettetek elhívva, hanem egy szónok ékesszólása, vagy egy ébredési összejövetel felvillanyozása által. Őrizkedjetek, esdve kérlek, attól a folyótól, melynek forrása nem Isten trónjának küszöbénél rejlik. Őrizkedjetek attól az üdvösségtől, melynek kezdete nem a Szentlélek Isten munkájában gyökerezik, mert csupán csak ami Tőle ered, az vezethet Hozzá. Amely munka nem az örökkévaló szeretetből fakad, sohasem fog minket az örök élethez vezetni. Sok embernek elhívása olyan, hogy amikor az hozzájuk érkezik, számos kérdést tesznek fel, hogy vajon engedelmeskedjenek-e neki, vagy sem. Az igazság komolyan és megindítóan fel volt tárra, s akaratlanul is éreznek valamit annak erejéből, de kérdezősködnek, mivel jár az... S mikor rájönnek, hogy ahhoz, hogy keresztyének legyenek, fel kell adjanak sok mindent amit szeretnek, akkor, akárcsak Lót felesége, visszatekintenek, és elvesznek.  Akárcsak Simulékony (vagy Hajló – a Zarándok Útjából), elmennek egész a Csüggedés Mocsaráig, de nem szeretik a sáros utat, s ezért az otthonuk felőli oldalra üggyel-bajjal kievickélnek, s visszatérnek ismét Romlás városába.  Sokakat ismerek, akik bizonyos elhívásban részesültek, akik megpróbáltak Kánaánba menni, és mégis megrekedtek Háránban. Szerették volna Istent szolgálni, és mégis úgy élnek most is, amint éltek. Azt gondolják, lehetséges keresztyénnek lenni, és mégis, a világot szolgálni.  Megkísérlik az óriási lehetetlenséget, hogy ugyanazon szekér elé egy igába fogják a Júda törzséből való Oroszlánt, és a mélység ordító oroszlánját, s így utazzanak az élet útjain keresztül.  Tisztelt uraim! Az Istentől jövő hívás egy embert határozottan kiragad, míg az a hívás, mely csak testi természetetekből jön, otthagy a többi emberek közt, s ott fog hagyni bennünket, hogy egy kévébe köttessünk a többi bűnösökkel, és ugyanabba a tűzbe vettessünk.  Sokan kijöttek Egyiptomból, kik sohasem érkeztek meg Kanaánba, akárcsak Izráel fiai, kiknek holttestei ott maradtak a pusztában, kiknek szívük nem volt igaz az Úr iránt. Elindultak ők szépen, de a vöröshagymák és a dinnyék íze ott forgott szájukban, s elméjüket Egyiptom húsos fazekai továbbra is fogva tartották.  Akárcsak a bolygók, két vonzás erőterében állnak: az egyik a mennybe vonzaná őket, de a másik visszavonja őket a világ szintjére. S így forognak körbe-körbe, mint a őrlő lovak, anélkül, hogy előhaladást tennének. Továbbra is formálisan félik az Urat, de szívükben gyakorlatilag mégis más isteneknek szolgálnak. Őrizkedjetek, kedves barátaim, attól a hívástól, mely felráz titeket, de nem ad vezetést, hogy kitartsatok. Imádkozzatok, hogy ez az ige legyen érvényes rátok nézve is: „És elindulának, hogy a Kanaán földjére menjenek, és el is jutának Kanaán földjére.” Ne elégedjetek meg azzal, hogy imádkoztok, hogy üdvözüljetek, ne elégedjetek meg addig, míg nem üdvösségben nem részesültök. Ne nyugodjatok meg abban, hogy megpróbáltok hinni, és megpróbáltok megtérni: jöjjetek Krisztushoz, és térjetek meg és higgyetek, és ne engedjetek szendert szemeteknek, míg nem váltok bűnbánó hívőkké.  Teljes és tökéletes munkát végezzetek a hit dolgában. Ne csak igyekezzetek elérni a szoros kaput, hanem menjetek be rajta. Ehhez a menny Urától való elhívásra van szükségetek. Én hívhatlak benneteket, mint ahogy hívtam sokakat közületek az évek során, és elmentetek egy darabig, noha én intettelek, hogy tartsatok ki az út végéig. De amikor jóságotok olyan, mint a reggeli felhő, s mint a hajnali harmat, úgy az hamar szétoszlik és odavan. Isten adja, hogy elnyerjétek az Ő örök Lelkének hatékony hívását, hogy üdvözülhessetek.

II. Néhány percünk maradt még, melyeket a tárgy megváltoztatásával fogok eltölteni. Ha igénk igen jó szemléltetője a hatékony elhívásnak, úgy éppen olyan jól elénk tárja A MINDVÉGIG VALÓ KITARTÁS KÉPÉT.

„Elindultak Kanaán földjére, és meg is érkeztek Kanaán földjére.” Ez igaz és érvényes Isten minden egyes gyermekére, aki igazán megtért és Isten választottainak hitét kapja.  Ó, micsoda nyomorúságos tanítás az, mely azt mondja, hogy a szentek elindulnak Kanaán felé, de sohasem érik el azt a helyet! Hát ez elég ahhoz, hogy egy hívő életét pokollá tegye e földön. Nem számít, milyen boldog lehetnék, ez a tan minden lelki békémet megmérgezi. Az a tanítás, mely tagadja, hogy a dicsőség felé tartó zarándokok erőről erőre jutnak, mígnem megjelennek Isten előtt a Sionon – hanem azt tanítja, hogy Krisztus juhait széttéphetik a farkasok, s hogy a lelki templom kövei szétszórathatnak a négy égtáj felé, s hogy Krisztus tagjait kitépdeshetik az ő szent testéről, s hogy Krisztus jegyesét megcsonkíthatják – ez megrázza értelmemet, tapasztalatomat, hitemet, és egész lelki természetemet. Én hiszek minden egyes ember végső kitartásában, akiben Isten kegyelme a természet változását kimunkálta. Ha Istentől született, nem halhat meg! Ha benne van az élő mag, az ördög nem pusztíthatja azt el, mert él, és örökre megmarad. Mivel Krisztus él, minden egyes hívő, ki Krisztussal egyesül, úgyszintén élni fog.
Elindultunk tehát Kánaán földjére, és, áldott legyen Isten, meg is érkezünk Kánaán földjére. Isten elrendelte ezt. Elhatározta, hogy a sok fiak mind dicsőségre jussanak az ő üdvösségük Fejedelme által. S lehetséges, hogy megmondta, és ne tenné meg?! El fogjuk érni nyugvóhelyünket, mert a mi fegyverhordozónk, ki előttünk megy az úton, nem más, mint Jézus Krisztus, a Szövetség Angyala, ki hatalmasan megment. Ki fogunk tartani, mert körülvesz bennünket a tűzoszlop, s fölöttünk van az Örökkévaló és Változhatatlan Jehova pajzsa, kinek szeretete örökké tart. Az út nem fog kifárasztani bennünket: vas és réz lábbelit fog ránk adni, s életünkön át fog tartani erőnk. Az út zordonsága nem fog leverni; Ő sasszárnyakon fog minket hordozni; s angyalainak fog parancsolni felőlünk, hogy meg ne üssük lábainkat a kőben. A pokol nyilai nem pusztíthatnak el bennünket, mert oly fegyverzettel szerel fel minket, hogy semmi sem árthat nekünk. Az ördög nem ejthet minket el, mert Urunk bölcsessége bizonyára kivezető utat készít minden kísértésből, melybe gyermekei esnek. Dicsőség Istennek! A föld és a pokol egyesített erői sem képesek az Úr zarándokai közül egyetlenegyet sem megállítani, hogy el ne érjék a Mennyei Várost. „Kicsoda szakíthat el minket az Isten szerelmétől, mely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van?” „Mert meg vagyok győződve, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, el is végzi azt”. „Mert az igazak ösvénye olyan mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.”
Krisztus szeretetének minden tárgya
Biztos, hogy eléri fenn egykor a mennyei célt,
Mert sem a bűn, sem a Sátán maga,
Nem képes elpusztítani annak lelkét,
ki magát viseli a megtisztító vért.
A Sátán zaklathat, és a hitetlenség is
A megváltottat olykor háborgatja,
De neki biztosan győznie kell, mégis,
Mint ahogy igaz, hogy Jézus az Ő Ura!
Isten szent Fiának értékes vére
Sohasem hull a porba hiába,
A Krisztusban hívő léleknek
Krisztussal kell örökké uralkodnia!

Amint még egyszer átnézitek ez igét, e mai napon, szeretném, ha meggondolnátok e három dolgot: Mi elindultunk a Kanaán földjére; tudjuk, hová megyünk. Elmélkedjetek sokat a dicső nyugalomról, ahová egykor megérkeztek. Tanulmányozzátok ama drága Igét, mely felfedi az új Jeruzsálemet. Ismerkedjetek meg az angyalok hárfáival. Járuljatok az elsőszülöttek nagy gyülekezetéhez és közösségéhez. Az Úr napján, a nyugalomnapon elmélkedjetek az örök Szabbathról, mely nemsokára felkel számotokra.  - Aztán tudjuk, miért megyünk.  Megyünk Kanaánba, azért, mert Istentől kaptunk elhívást. Ő ad erőt a menéshez, Lelkét adja belénk, mely képessé tesz vágyni és felfelé törni, az örök lakóhely felé, a szentek boldog nyugodalmába.   
És tudjuk, hogy ténylegesen haladunk, megyünk. Ez egy másik kegyelmi áldás. Nem csak reméljük, hogy talán a mennybe megyünk, hanem tudjuk biztosan hogy oda tartunk. Krisztus az út, az ő szeretetének zászlaja vezet minket, a gondviselés fényes felhőoszlopa mutatja az irányt, az ígéret fenntart bennünket, s a Szentlélek bennünk lakozik.  Minderről bizonyosak vagyunk. Áldott legyen Isten, nincsenek kételyeink e dolgok felől.

Jegyezzetek meg két vagy három gondolatot ez emlékezetre érdemes igeversből: „Kimentek...”  Energikus tevékenység! Az emberek nem üdvözülnek, míg csendben alszanak. Nem lehet a menny felé haladni kényelmes díványon. „Elindultak, hogy Kanaán földjére menjenek.”  Értelmes belátás! Tudták, hogy mit tesznek. Nem vakon mentek, nem értvén az irányt.   Fontos, hogy ismerjük Krisztust, ha benne akarunk találtatni. A Szentlélek által meg kell adassék nekünk, hogy reá nézzünk, és  benne bízzunk, s megértsük, mit jelent ezt tenni. Az emberek nem üdvözülnek a tudatlan babonaság sötétsége által. „Elindultak Kanaán földjére, és meg is érkeztek Kanaán földjére.” Erős elszántság! Megállhattak volna ellankadva, de nem lehetett őket eltéríteni elhatározásuktól. Kanaán volt előttük, s azt akarták elérni minél hamarább. Akik üdvözülni szeretnének, erőszakoskodniuk kell a mennyországért. „El is jutának Kánaán földjére”.  Teljes kitartás! „Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül”. Nem egy kis munka, aztán pihenés, hanem folytonos versenyfutás nyeri el a jutalmat. Mindezek a gondolatok egybefonódnak a végső kitartás nagy tételében, melyet ez ige elénk tár.
 
De édes barátaim, milyen sokan vannak, akik elindulnak Kanaán földjére, de Kanaánba nem érnek el! Egyesek megállnak már a csüggedés első akadályánál, mellyel találkoznak. Akárcsak Simulékony, szaladnak haza a csüggedés mocsarának sarával lábukon. Mások letérnek Önigazság felé. Követik Világbölcs tanácsait, s a Törvényesség, vagy Erkölcsiség intelmeire hallgatnak, s rájuk szakad a Sinai hegye, s ott lelik halálukat.   Mások jobbra térnek Képmutatóval, azt gondolva, hogy a szentség színlelése felér annak valóságával. Mások balra térnek Kegyeskedővel, azt képzelve, hogy a sákramentumok és külső rendtartások éppoly hatékonyak lesznek, mint a belső tisztaság s a Szentléleknek a szívben elvégzett hatékony munkája. Sokan az ezüstbányába zuhannak, ahol Démás nyakát szegte. Százával vannak, akik a Kétségbeesés várába kerülnek, s ott hagyják csontjaikat. Némelyek látszólag messzire eljutnak, de Tudatlanhoz hasonlóan, sohasem haladnak igazán, s amikor a folyóhoz érnek végül elvesznek. Vannak, akik Visszafordult-hoz hasonlóan hitehagyottakká válnak, s a pokol fekete kapujához vonatnak, dacára minden korábbi hivőségüknek.  Egyesek megijednek az oroszlánoktól, másokat Mellékúti kísért meg. Némelyek szeretnének üdvözülni, de ezt a véletlenre bízzák. Sokan szeretnének üdvözülni, de nem bírják elviselni, hogy kinevessék őket. Vannak, akik bíznának Krisztusban, de nem tudják elfogadni az ő keresztjét. Sokan szeretnék viselni a koronát, de nem készek vállalni a fáradságot, ami által eljutnának ahhoz. Ah, emberek fiai, ti visszafordultok Könnyelmű s Érzéki hölgyekhez; ez vagy az, vagy amaz, valami egyéb elbűvölnek titeket, s pusztulásotokat okozzák. De a dicsőséges Megváltó szépségei, az örökkétartó örömök, amit csak Ő adhat, ezek túl magasak részetekre; felettetek állnak, s nem értek fel hozzájuk. Vagy ha keresitek is egy ideig, az eb aztán visszatér az ő okádására, és a megmosódott disznó a sárnak fertőjébe! A égre feldobott kő a föld vonzása következtében újra visszaesik. Ó, bárcsak tetszenék Istennek igaz kegyelmet munkálni szívünkben, Önmagáért, hogy mi is, elinduljunk alázatos lélekkel, Krisztusba vetett teljes bizalommal, a Lélek erejében, Kánaán földjére, s Kánaán földjére bizonnyal meg is érkezzünk, és az Úré lesz ezért a dicsőség!
 Ámen.
Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #11 Dátum: 2013. Október 28. - 22:49:30 »
A botjára támaszkodó Jákób imája

C. H. Spurgeon
1401. sz. nyomtatott prédikációja


Fordította: Borzási Sándor, 2011



„Hit által áldá meg a haldokló Jákób  a József fiainak mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott.” (Zsid. 11,21)

„A haldokló Jákób...” A halál mindenestől megpróbálja hitünket. A csontváz ujjának érintése alatt minden tettetés semmivé lesz, és csak a való igazság marad. Hacsak valóban egy igen erős tévelygésre nem adattak, és akkor a felfuvalkodott bűnösnek eltávozása az ő vétkeiben olyan, hogy az még angyalokat is sírásra bírhatja. Nehéz, igen nehéz egy hazugságot fenntartani az élet utolsó komoly perceinél. Az élet vége általában az öncsalás végét is jelenti. Létezik a hitnek egy mímelése, egy olyan hamis bizonyosságérzet, melyet nem tud kiölni semmilyen közönséges próba tüze, de nyomban elpárolog, amikor a halál lángjai csapnak fel körülötte. ● Egyes emberek békében és csendben vannak lelkiismeretükben, elfojtják a meggyőző bizonyságtételeket, elutasítanak minden önvizsgálatot, az önmagunkkal szembeni becsületes gyanakvást az ördög kísértésének tartják,  s lelkük töretlen békés derűjével dicsekszenek, s így élnek napról-napra teljes önérzetes bizonyossággal; de mi ne kívánunk soraikba tartozni.  Szemük be van zárva, fülük süket a hallásra, és szívük igen megkeményedett. Egy sziréndal örökre elbűvöli őket gyönyörűséggel, de úgyszintén elcsábítja őket a pusztulásra. Rettenetes lesz ébredésük, majd, a halálos ágyon: mint egy álom, hamis békességük szertefoszlik, és a rettegések valósága szállja meg őket.

Ez a kifejezés „Amikor haldokolt...” számos halálos ágyra emlékeztet engem. De nem róluk fogok szólni most, mert azt kívánom, hogy mindegyikőtök elővetítné saját eltávozásának képét, mert rövidesen mindenikünkről egy történetet fognak mondani, ami így fog kezdődni: „Amikor haldokolt...” Azt szeretném, hogy minden egyes jelenlevő egy kissé előre vetítené gondolatát arra az időre, amikor majd lábait felszedi az ágyba, utolsó búcsút mond, és kileheli lelkét. Tényleges elköltözésetek előtt, egy kis idő meglehet adatik nektek, - hacsak nem egy hirtelen csapással ragadtattok el, - egy rövid idő, amelyről azt mondják majd, „Akkor haldoklott...” ● Talán kívánatos dolog lenne néhány hetet elköltözésben tölteni, míg az elme már-már átmegy a kapun, s a dicsőséget élvezi, miközben a test még itt időzik; de amint nincs semmi tapasztalatunk efelől, nem igen tudunk véleményt alkotni e kérdésben.
Igénk elmondja, hogy a pátriárka hite erős volt a halál szélén is, úgyhogy semmilyen zúgolódás sem hagyta el ajkát, hanem az áldások özönét árasztotta, amint megáldotta Józsefnek mindkét fiát. Bárcsak a ti hitetek és az enyém is olyan lenne, hogy bármikor történne is haldoklásunk, hitünk valami csodálatos hőstettet vinne végbe akkor, hogy Isten kegyelme csodáltathassék bennünk. ● Pál nem mond semmit Jákób életéről, hanem halálának színterét választja ki. Számos példája volt Jákób hitének az ő élettörténetében, de emlékeztek, hogy a Zsidókhoz írt levélben Pál a történetek között jár, és egy-egy virágot letép innen is, onnan is, és azon panaszkodik, hogy az időből kifogy, s nem tudja még ezt sem elvégezni, oly termékeny a hit kertje.  Azonban úgy hiszem, hogy mindegyik életrajzból a legjobbat gyűjtötte össze; s talán a legnemesebb dolog a Jákób életében annak záradéka volt. Sokkal királyibb volt ő ágya függönyei mögött, mint sátrának ajtajában: nagyobb volt gyengeségének óráján, mint erejének napján.
A 147 éves öreg ember nyilván kész lett volna már az eltávozásra korának gyengeségei miatt, de mégis sok minden volt még, ami őt idelenn tartotta s azt a vágyat keltette benne, hogy éljen oly sokáig, ameddig csak lehetséges.  Egy nyomorúságokkal teljes élet után tizenhét éves jelentős nyugalmat s jólétet élvezett, oly mértékben, hogy ha helyében lettünk volna, mi valószínűleg elkezdtünk volna gyökeret verni Gósen talajában, és rettegtük volna még a gondolatát is az elköltözésnek. ¶ Azonban az idős tiszteletreméltó pátriárka ott ül, kezét a botján tartva, indulásra készen, nem kíván haladékot, hanem sóvárogva várja Isten szabadítását.  ¶ Sok-sok ide-oda való hányattatása után, miután oly sok ideig zarándokolt, jóleső dolog lehetett számára letelepedni egy kövér földben, összes fiaival, unokáival, és dédunokáival körülvéve, mindennel bőségesen ellátva, József, az ország feje  - Egyiptom miniszterelnöke - által, ki dicsőség fényét sugározta idős atyjára is, és gondosan vigyázott, hogy a nagy családból senki se szenvedjen semmiben hiányt. ¶   Jákób életének utolsó fogása volt a legeslegédesebb, és az öreg embernek nehezére eshetett volna visszavonulni egy ilyen dúsaz megterített asztaltól. Izráel fiai egyféle külföldi arisztokratákként voltak az országban, és ellenük még csak egy eb sem öltötte ki a nyelvét, nehogy a nagyhírű hatalmas József felemelje kezét rá. A tizenhét esztendő tele volt fénnyel és nyugalommal az öreg ember számára. ●  De az érzékiség nem ölte ki belőle a hitet! A fényűzés nem rombolta le lelkiségét! Szíve továbbra is sátorokban lakott, ahol tartózkodott míg Istennel vándorolt.   Láthatjátok, hogy még csak egyetlen gyökérszállal sem húzott a lelke Egyiptomhoz.  Elsődlegesen az foglalkoztatja, hogy gondoskodjék, hogy még csak csontjai se pihenjenek Gósen földjében, hanem teste kivitessék ez országból, felkiáltójelként családja számára, hogy ők nem egyiptomiak! és nem válhatnak a faraó alattvalóivá! s hogy Kanaán az ő igazi birtokuk ahová vissza kell térjenek. ¶ Végrendelkezésében, hogy őt Makpeláh barlangjába temessék, gyakorlatilag azt tanítja utódainak, hogy ők el kell szakadjanak mindattól a jó földtől, mit Gósenben élveznek, mert az ő örökségük nem a Nílus partjain fekszik, hanem a sivatag másik oldalán, Kánaánban, s nekik mindig készen kell lenniük az odamenetelre. ¶ Az áldás, mit a József fiainak adott, csak világos kifejezése volt a szövetségbe vetett szilárd hitének, mely azt a földet neki és utódainak adta. Ebben az áldásban hite tükröződött, mely veszni hagyja a jelent, és a jövendőre épít, lemond az ideiglenesekről és az örökkévalót ragadja meg, elutasítja Egyiptom kincseit, s az Isten szövetségébe kapaszkodik.
[Szeretnék szólni a haldokló Jákób hitéről, amint az megnyilvánult unokái megáldásában, istentiszteletében, és még testtartásában is.]

I.
Először tehát itt van a Jákób áldása. Megáldotta két fiát Józsefnek. ¶ Ugye, meghallgattok türelmesen, míg megpróbálom kimutatni, hogy a József fiainak megáldása Jákób részéről hitbeli cselekedet volt?  ¶   Mert, először is, csakis hit által tudott a jó öreg valódi áldást adni bárkinek.  ¶ Nézzétek őt. Túl gyenge ahhoz, hogy ágyát elhagyja. Amikor felül, a párnáktól körülvéve, az ágy fejének nevezett helyre, kéri megbízható botját, melyre támaszkodhasson, miközben kissé felemelkedik, hogy olyan helyzetben legyen, hogy két kezét kinyújthassa, és hangját használhassa. Nincs már ereje, és szemei is hályogosak, úgy, hogy nem láthatja melyik Efraim és melyik Manasse. ¶ Minden oldalról elhagyták már képességei, mindenképpen láthatjátok, hogy egy megviselt, halál-szélén álló öreg ember, ki mit sem tehet már a gyermekeiért, kiket szeret. Ha mégis képes áldást osztani, ez nem a természet ereje által történhet; és mégis, meg tudja áldani és megáldja őket, ¶ s ezért biztosan érezzük, hogy egy belső embernek kellett lennie a remegő öreg Jákóbban; ott volt elrejtve mélyen benne a lelki Izráel, ki Istennel való küzdése s győzelme folytán, mint fejedelem áldást nyert, s képes azt másokra is árasztani. És valóban így van; és fél szemünkkel látjuk ezt. Egy király, próféta és pap méltóságára magasodik, amikor két unokája megáldásába kezd.  ¶ Hitte, hogy Isten szólt hozzá; és hitte, hogy Isten igazolni fogja minden szavát, amit csak kiejt.  Hitt az imameghallgató Istenben: áldása tulajdonképpen egy imádság volt. S amint áldást mondott unokáira, érezte, hogy minden szó, amit csak kiejtett, olyan kérés volt, melyre az Úr válaszolni fog. A gyermekek áldottak, és áldottak lesznek, áldásban kell részesüljenek, s ezt hit által tisztán látta.  ¶ Ekként látjuk, hogy hitét kinyilvánította hívő imádságának felajánlásában, és bizalommal teljes áldásmondásában.
Akár élünk, akár halunk, legyen hitünk Istenben. Valahányszor csak evangelizálunk, vagy tanítunk, legyen hitünk, mert hit nélkül hiába fáradozunk. Amikor vallásos könyveket osztogatunk, vagy beteglátogatást végzünk, tegyük hitben, mert a hit az éltető vére minden szolgálatunknak.  Ha a haldokló Jákób csakis hit által tudta megáldani utódait, úgy mi is, csakis hit által tudjuk megáldani az emberek fiait. ¶ Legyen hited Istenben, és akkor az oktatások, melyeket adsz, valóban építők lesznek; az imák, melyeket felajánlasz, az irgalom záporait fogják aláhozni, s fiaidért és lányaidért végzett törekvéseid mind eredményesek lesznek. Isten megáldja azt, ami hitből van. De ha nem hiszünk, munkánk nem lesz maradandó. A hit a keresztyén embernek a gerince és veleje a jócselekvésre: gyengék vagyunk, mint a víz, míg Istennel hit által nem egyesülünk, ám így akkor mindenhatók vagyunk. Semmit sem tehetünk embertársainkért, lelki életük és örök érdekeik előmozdítására, ha a szemeink látása szerint járunk. De amikor Isten erejébe lépünk, a merész bizalommal az Ő ígéretébe kapaszkodunk, akkor megnyerjük az áldásra való erőt. 
Megjegyezhetitek azt is, hogy nemcsak a megáldáshoz szükséges erőt nyerte hit által, hanem az áldások, melyeket unokáira helyezett, ugyanazon alapon voltak az övéi.  Hagyatékai mint olyan áldások voltak, melyeket csakis hit által birtokolt. Efraimnak és Manassének egy-egy osztályrészt adott: de hol és mit? Kivett-e egy erszényt egy vasládikóból s így szólt, „Kedves ifjak, itt átadok nektek egy ugyanolyan összeget készpénzben, mint amilyet fiaimnak is adtam?” Nem, nem tűnik ki, hogy akár egyetlen magányos sekel is lett volna nála.  Elkéri-e a családi vagyon nyilvántartását, és azt mondja: „Nevetekre iratok, fiaim, az én tulajdon földemből, ebben és ebben a tartományban, és másolatot adok a gazdasági tulajdonjogról, ebben és ebben a majorságban?” Nem, nem. Semmilyen osztályrészt sem adott nekik Gósenben, de mindkettő osztályrészt nyert Kánaánban.
De ez az övé volt? Igen, egy bizonyos értelemben, de nem a másikban. Isten megígérte azt neki, de még egy talpalatnyi sem volt az övé. A kanaániták nyüzsögtek azon a földön; égig érő kőfalakkal körülvett városokban laktak, és az országot törvényes tulajdonjog szerint bírták. ¶ De a jó öreg úgy beszél Kanaánról, mintha az egész az övé volna, és előre látja a törzseket, amint nemzetté növekednek, mintha máris ténylegesen birtokba vették volna az országot. Valójában sem háza sem földje nem volt Palesztinában, és mégis az egészet magáénak vallja, mivel a hűséges Isten megígérte azt az ő atyáinak. Isten azt mondta Ábrahámnak: „Emeld fel szemeidet, és tekints keletre és nyugatra, északra és délre. Mindezt neked adom.”   ¶ És Jákób Istennek ez ajándékát úgy tekinti, mint birtoklevelet és tulajdonjogot, és ennek alapján cselekszik, amikor azt mondja: „Ez az Efraimé; ez a Manaséé”, noha a sziszegő hitetlenség mellette állva kész volt így szólni:  „Hallod, az öreg miként képzelődik és butáskodik, azt adva örökségül, amit meg sem szerzett!” ¶ A hit a reménylett dolgok valósága, és komoly érdekeltséggel kezeli mindazt amit a maga számára valóságosnak megismert. A vak értelem gúnyt űzhet belőle, de a hit igazoltatik minden ő gyermekeitől.
Szeretteim, a hívők ilyenképpen áldják meg az emberek fiait, vagyis hit által. Imádkozunk értük, és beszélünk nekik az ezután következő jó dolgokról, melyeket szem nem látott, érzékekkel fel nem foghatók, de elképzelhetetlenül jó dolgokat készített Isten az őt szeretőknek, melyek gyermekeink és barátaink osztályrészévé lesznek, ha hisznek az élő Istenben.   ¶ Hit által meg vagyunk győződve a még nem látottakról. Valljuk akárcsak Ábrahám, Izsák és Jákób, hogy idegenek vagyunk itt, és egy hely felé zarándokolunk, melyről Isten beszélt nekünk: „Egy alapokkal bíró város, melynek alkotója és építője az Isten.” Megtanultuk, hogy bizonyossággal szóljunk a koronáról, melyet az Úr fenntart számunkra, de nem csak nekünk, hanem mindazoknak, akik várva várják az ő megjelenését; és örömmel teszünk bizonyságot másoknak is, miként nyerhetik meg e koronát.  A szoros kapu s a keskeny út felé irányítjuk őket, melyek közül egyiket sem láthatják, s rámutatunk e keskeny út végére, a mennyei várossal ékesített hegytetőre, ahol az Úr zarándokai fognak örökké lakozni, és élvezni az örök jutalmat. ¶ A hit késztet bennünket, hogy az embereket a láthatatlan és örök valóságok felé tereljük, s ha ezt nem tudjuk megtenni, úgy miként áldjuk meg őket? Hinnünk kell mindazokért, akiket szeretünk, és reménységünk kell legyen felőlük: így erőnk lesz Istennél az értük való imához, és meg fogjuk áldani őket. ¶ Ó, ti világias apák, adhattok fiaitoknak amilyen örökséget csak akartok, és eloszthatjátok lányaitok közt gazdagságotokat, amint nektek tetszik, de ami minket illet, mi azt óhajtjuk, hogy gyermekeinkre és unokáinkra felülről való gazdagságot hagyjunk. Ha megnyernek egy osztályrészt a Jordán túlsó oldalán, mint láthatatlant, és részesednek most Krisztus Jézusban, igazán boldogok leszünk – végtelenül boldogabbak annál, mint ha a leggazdagabbak lennének az emberek között. Utódainkra hagyott örökségeink a kegyelem áldásai és az Úr ígéretei.
Igen figyelemre méltó dolog, hogy Jákób, a tisztes pátriárka, az ő áldásában különlegesen említést tett a szövetségről. Az ő hite, akárcsak Isten legtöbb gyermekének hite, a szövetséget tette gyönyörűséges hajlékának alapjául, védő bástyájául és a harcra való fegyverzetéül.  Nem volt édesebb szó a nyelvén, mint a szövetség, és nem volt ennél gazdagabb vigasz, mely fenntarthatta szívét. Azt mondta Józsefnek: „A mindenható Isten megjelent nékem Lúzban, a Kánaán földjén, és megáldott engem, és ezt mondta nekem: Én megszaporítalak és megsokasítalak téged.” ¶ Bizodalma az Úr ígéretén nyugodott, s az isteni hűségben: ez volt az igazság kútja, melyből merítette az ihletettséget, mely unokái megáldására vezette őt. És úgyszintén figyeljétek meg, miként időz nagyapjának, Ábrahámnak, és apjának, Izsáknak nevénél, akikkel a szövetség korábban megerősíttetett: ¶ Isten szövetséges szeretetének emlékezete igen értékes, és minden egyes megerősítő jegyet féltve kell őriznünk, és elménkben forgatnunk.  ¶ A haldokló emberek komoly dolgokról beszélnek. Ők valami szilárd alapra tettek szert, s az örök szövetség, mely atyáikkal köttetett, és velük személyesen megerősíttetett, - ezek voltak a nagy dolgok, melyekről szólva a haldokló szentek vágyták kilehelni lelküket.  Emlékezzetek csak, miként mondta Dávid: „Nem ilyen-é az én házam Isten előtt?! Mert örökkévaló szövetséget kötött velem, mindennel ellátva és állandót.” ¶ Miközben itt ülünk, a dologról hűvösen tudunk beszélni, de amikor a halál harmata ül ki homlokunkon, és pulzusunk elhagy, s torkunk fokozatosan elszorul, micsoda áldás lesz szemeinket a hűséges ígérettevőre függesztenünk, csendes békességgel szívünkben, mit még a halál fájdalmai sem képesek megzavarni, mert ujjongva tudja kiáltani lelkünk: „Tudom, kiben hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy a nála letett kincsemet képes megőrizni ama napra!”
Szeretném figyelmeteket felhívni egy másik dologra, ami szerintem rendkívülien illusztrálja a Jákób hitét. E két unokájára való áldásmondásában, a jövőre nézve, határozottan elveszi őket Józseftől, és azt mondja: „E két fiú, miként Simeon és Ruben, enyéim lesznek.” ¶ Tudjátok, kié volt e két gyermek? Gondolkodjatok egy kicsit, és meglátjátok, hogy igen különböztek rangban, állásban, származásban és kilátásban is Jákób minden fiától. Jákób fiai munkás emberekként nevelkedtek, a magas rangú társadalom különleges ismeretei híján, s anélkül, hogy művészeteket tanultak volna. Parasztemberek voltak, egyszerű beduinok, vándorló pásztorok, és semmi egyebek; ¶ de e két ifjú fejedelemnőtől származott, és minden bizonnyal királyi nevelésben részesültek.  Faraó Józsefnek adta Potiferának, Ón papjának leányát, s tudjuk, hogy Egyiptom papjai képezték az ország legmagasabb rendű nemességét. József maga volt a miniszterelnök, s fiai részestársai voltak az ő fenséges pozíciójának.  A Rúben és Simeon fiai senkik voltak az egyiptomi úri körökben, noha egyébként jó, becsületes emberek voltak, farmerek és gazdálkodók, de messze álltak az igen nagyságos Manassé úrfitól, és tiszteletreméltó Efraimtól. ¶  Valóban, minden juhpásztor utálatosság volt az Egyiptomiak előtt, s ezért megengedhetetlen volt, hogy egy ilyen ember Egyiptom nemességéhez tartozzék. De Manasse és Efraim felsőbbrendű kaszthoz tartoztak, és a nagy lehetőségek és világi szerencse fiai voltak. ¶ De Jákób megmutatta hitét abban, hogy mellőzte unokáinak világi előnyeit. Azt mondja Józsefnek: „Ők nem a tieitek. Nem ismerem őket, mint egyiptomiakat, elfelejtek mindent, ami anyjuk rangját és családját illeti.  - A fiúk előtt vonzó kilátások álltak: lehetnek főpapok a pogány templomban, és magas méltóságra emelkedhetnek az egyiptomiak között. - De minden ilyen csillogást megvetek értük, és ennek jegyeként saját fiaimmá fogadom őket; ők enyémek; akárcsak Simeon és Rúben, az enyémek lesznek. Egyiptom összes aranyáért se engedd, hogy valamelyikük is bálványnak szolgáljon, mert tudom, hogy te atyád Istenéhez és atyád hitéhez hűen ragaszkodsz.” ¶ És így határozottan elveszi a fiúkat, látjátok, minden ragyogó lehetőségtől, és olyan áldást mond rájuk, ami testi értelem előtt csak légbőlkapott örökségnek tűnik, mondjuk egy spanyolországi kastélyt, amit nem lehet érinteni, sem megjelölni. ¶ Ez valóban a hit cselekedete volt, és áldottak azok, akik képesek követni őt, inkább választván Krisztus gyalázatát fiaik számára, mint Egyiptom kincseit. ¶ S a nagy öröm ebben az volt, hogy e fiúk elfogadták ezt a cserét, és veszni hagyták Egyiptom arany birtokait, akárcsak Mózes is cselekedett utánuk. ¶ Bárcsak a mi örököseink és utódaink is hasonló gondolkozásúak lennének, s az Úr elmondhatná róluk: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”; aztán ismét, „Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és kihívtam Egyitomból az én fiamat.”
Ilyen módon vezeti a hit a hívőket, gyermekeik megáldására. Mi is úgy gondolkozunk, mint Jákób ebben a dologban. ¶ Hamarabb készek vagyunk eltemetni kicsinyeinket, mintsem éljenek, s a leggazdagabbakká és leghíresebekké váljanak az emberek között, de ne ismerjék és ne szolgálják atyáik Istenét. Jobb, ha csendben elhelyezzük őket olyan földben, amilyent keresztyén testvéreink biztosítanak nekünk, hogy sírhelynek használjuk meg nem keresztelt csecsemőink számára; jobb, ha biztonságban élnek Isten jobbján, mintsem felnőjenek és istentelenségbe merüljenek, vagy hamis tanítást kövessenek, és Krisztus nélkül elvesszenek.
Még nem végeztünk, mert említést kell tegyünk arról, hogy Jákób abban is kinyilvánította hitét, hogy József fiait Isten sorrendje szerint áldotta meg.  Efraimot Manasse elé helyezte.  Nem a természet szabálya szerint történt ez, de egy ösztönzést érzett szívében, és hite nem tiltakozott az isteni vezetés iránt: bármennyire vak is volt már, mégsem engedett fia akaratosságának, hanem kezeit keresztbe téve helyezte rájuk, hogy engedelmeskedjék az isteni jelzésnek. ¶ A hit elhatározza, hogy a jó dolgot helyes módon teszi.  Egyes szülők hite úgy vezeti őket, hogy a jó dolgot rossz úton-módon vezessék előre, de az érett hit követi az Isten által lefektetett sorrendet és szabályt. Ha Isten Efraimot akarja elsőnek, akkor a hit nem száll szembe az ő elrendelésével.  ¶ Lehet, kívánjuk, hogy egy kedvelt gyermekünk jobban megáldassék, mint a másik, azonban a természet alá kell vesse magát Isten választásának, hadd tegyen az Úr úgy, amint jónak látja.  ¶ A hit előbbre helyezi a kegyelmet a tehetségnél, és a kegyességet az éleselméjűségnél. A hit oda helyezi jobbkezét, ahová Isten teszi, és nem oda, ahová a személy szépsége, vagy gyors felfogóképessége sugallaná. Az a legjobb gyermekünk, akik Isten legjobbnak nevez; a hit kiigazítja az értelmet, és elfogadja az isteni véleményt.
Jegyezzük meg azt is, hogy a pátriárka kifejezte hitét a megváltásra való különleges utalásában. ¶ Csakis a hittel bíró ember fog imádkozni gyermekei megváltásáért, különösen akkor, amikor még semmi jelét sem mutatják rabságban lételüknek, hanem reményteljesek és aranyosak. E jó öreg így imádkozott: „Az Angyal, aki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket.” ¶ Hadd hozza alá hited gyermekeidre a megváltás áldásaiban való részesedést, mert nekik is szükségük van a megváltásra, éppúgy, mint másoknak. Ha megmosattak a Jézus vérében, ha megbékéltek Istennel az Fiának vére által, ha van menetelük Istenhez az engesztelő vér által, úgy elégedetten halhatsz meg; mert mi árthat nekik, ha egyszer az Angyal, aki téged megváltott, úgyszintén megváltotta őket is?! A bűntől, a Sátántól, a haláltól, a pokoltól, önmagunktól – „minden gonosztól” megszabadított Megváltónk bennünket! S ez a legnagyobb minden áldások felett, amit csak legdrágább gyermekeinkre mondhatunk.
Jákób kimutatta hitét azon bizonyosságával, hogy Isten az ő utódaival lesz. Milyen ujjongók az öregember haldokló szavai, melyeket nem csak fiaihoz, hanem egész családjához intéz! Azt mondja: „Én meghalok, de az Úr veletek lesz.” ¶ Igen különbözik ez némely jóravaló öreg lelkipásztor panaszától, kik halálukhoz közel állván ezt mondják: „Ha meghalok, Izráel szövétneke kialszik. Én meghalok, és a nép eltévelyeg az igazságtól. Amikor elmegyek, a zászlóvivő elesett, és az őrálló a kőfalon kimúlt”.  Sokan, haláluk óráján aggódnak Izráel szekerei és lovagjai miatt, ¶ és olykor, még mi is, akik jó egészségben vagyunk, igen hasonló hangnemben szólunk, mintha csodálatosan nélkülözhetetlenek lennénk Isten ügyének előhaladásában. Ismertem egyeseket gyülekezetünkből, akik ilyenképpen szóltak, és azt kérdezték: „Mit fogunk tenni, ha X.Y. úr meghal?! Ha pásztorunk elmegy, mi lesz a gyülekezettel?” Megmondom nektek, mit fogtok tenni nélkülünk: A dolgot úgy állítom be, mintha nekem kellene most meghaljak: „Most meghalok, de Isten veletek lesz.” ¶ Bárki is költözzék el, az Úr az ő népével fog maradni, és az egyház biztonságban van. A régi nagy ügy nem függ egyiktől vagy másiktól közülünk. Isten őrizzen! Az igazság hatalmas volt az országban mielőtt a legjobb jelenleg élő ember megszületett, és az igazság nem fog sírba szállni velük, hanem a rá jellemző halhatatlan ifjúságában továbbra is erős lesz!  Igen, és friss új védői fognak támadni, még erőteljesebbek és energikusabbak, mint mi vagyunk, és még nagyobb diadalmakat fognak kivívni! ¶ Nagy dolog Jákóbnak elmondani, „Én meghalok, de az Isten veletek lesz.” Az ilyen beszédmód dicsőíti Istent, és egy mély hitű, bizalomteljes lelkületről tanúskodik, mely teljességgel mentes az önbizalomtól, mely magát igen fontosnak képzeli, sőt nélkülözhetetlenül szükségesnek, Isten munkájára nézve.
 
II.
Aztán azt olvassuk az igében, hogy az áldott öreg hit által kegyesen imádta Istent, hódolatteljes szeretettel tisztelve Őt. Nagyon röviden, hadd mondjam el nektek, milyen imádatra, istentiszteletre gondolok én, amit ő ott gyakorolt.
Először, a halál szélén állva hálás istentiszteletet ajánlott fel. Mennyire kedves a tizedik s tizenegyedik versben lejegyzett jelenet: „Izráelnek szemei meghomályosodtak a vénség miatt és nem látott már. És József közel vitte hozzá az ő két fiát, ő pedig megcsókolgatá és megölelgeté őket, és monda Izráel Józsefnek: Nem gondoltam, hogy orcádat megláthassam, s ímé az Isten megengedte látnom magodat is.” ¶ Igen! gyakran mondanunk kell: „Uram, nem gondoltam, hogy ilyen sokat teszel értem, Te sokkal felülmúltad azt, amit kértem, vagy gondoltam.” Remélem, ez a vallomás ott lesz utolsó beszédünkben és vallomásunkban, hogy felét sem mondták el nekünk, hogy a mi jó Urunk a legjobb bort utoljára tartotta; s lévén, hogy a földi ünnep vége a mennyei örök lakoma kezdetét képezi, így mindent megkoronáz.  Mondjuk el Urunkról, hogy egyre jobbnak és jobbnak és jobbnak találjuk Őt, egész addig, míg bemegyünk az Ő nyugodalmába. Már először is jobbnak bizonyult félelmeinknél, majd jobbnak reményeinknél, és végül minden kívánságainkat is felülmúlja az Ő jósága!
Aztán nemde felajánlotta úgyszintén bizonyságtevő istentiszteletét is, amikor elismerte Isten jóságát irányában, egész életében? Azt mondja: „Az Isten, aki gondomat viselte, mióta vagyok, mind e mai napig”, s így beismeri, hogy mindig Tőle függött, de mindig elégsége volt. ¶ Jákób pásztor volt, s egy olyan szót használ itt, ami azt jelenti „ Az Isten aki pásztorolt (legeltetett) engem – aki pásztorom volt egész életem során.” Jehova gondosságáról és gyöngédségéről való bizonyságtétel volt ez. ¶ Igen. És remélem, hogy mi is az Úr jóságát magasztalva fogjuk befejezni életünket. Ez legyen a mi bizonyságtételünk: „Táplált engem egész életemben. Olykor szorultságban voltam, s nem tudtam, hogy a következő kenyérdarab honnan fog előkerülni. De ha nem is küldött hollókat, vagy ha nem is küldött egy özvegyasszonyhoz hogy az gondoskodjon rólam, mégis, így vagy úgy, mindig táplált engem mióta csak vagyok, mind e mai napig. Az Ő bölcs útjai szerint munkálkodott, úgy hogy sohasem szűkölködtem, mert az Úr volt pásztorom életem minden napján.”
Jegyezzétek meg azt is, hogy milyen tiszteletteljes imádattal említi a szövetség angyalát, s imádja Őt  szeretetteljes hódolattal. Beszél az „Angyalról, aki megszabadított engem minden gonosztól.” Arra az Angyalra gondol, aki tusakodott vele, s az Angyalra, ki megjelent neki, amikor Béthelnél aludt. ¶ Ez az Angyal, nem egy közönséges angyal, hanem az igazi arkangyal, - Jézus Krisztus – a szövetség angyala, akit mi szeretünk. Ő az, aki megszabadított minket minden gonosztól, az Ő megváltó vére által, mert rajta kívül senki más lény nem tudott volna ily teljes megváltást szerezni. ¶ Emlékeztek-e arra, amikor személyesen hozzátok jött, és küzdött veletek, s kificamította önigazságotokat, hogy sántává legyetek? Ez lehet az első találkozásotok vele. Éjjel volt, amikor láttátok Őt, és először inkább ellenségnek tartottátok, mintsem barátnak. ¶ Emlékeztek-e rá, amikor elvette erőtöket, hogy ne bízzatok magatokban, s aztán végül megszabadított titeket, mert teljes tehetetlenségben a földre estetek előtte, és megragadtátok Őt, s azt mondtátok: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem!”, s így áldást nyertetek Tőle? Valamikor azt gondoltátok, hogy erősek vagytok magatokban, de most megtanultátok, hogy csupa gyengeség vagytok, s csak amennyiben tudatára ébredtek gyengeségeteknek, annyiban válthattok Általa igazán erősekké. ¶ Megtanultátok, hogy magatokról Őreá nézzetek, s nemde áldjátok Őt, hogy ilyen leckére tanított titeket? Nemde áldani fogjátok Őt halálotok óráján, azért, amit tett akkor értetek, és egész életetek során? Ó, testvéreim, mi mindent a szövetség Angyalának, a Megváltónak tulajdonítunk. A gonosz, amit elhárított tőlünk minden képzeletet meghaladóan rettenetes, s az áldások melyeket megszerzett számunkra, minden képzeletet felülmúló gazdagságot képeznek. 
Ekként előttetek áll egy kép az öreg Jákóbról,  amint hit által áldást mond, és hit által imádja Istent: ¶ a hit volt a fő forrása e két cselekedetnek, ez volt azok lényege, átható lelke, és koronája.

III.
Az utolsó dolog, amiről szólnunk kell még, az ő testtartása. „Botjára hajolva imádkozott.” ¶ A római vallásúak körmönfont csalást eszeltek ki ez igéből, mert egyesek így fordítják: „Imádta botjának a végét”, s feltételezem, úgy értik, hogy egy kis aranyos fejű istenke volt rávésve botja végére – egy szentnek a képe, vagy egy feszület, vagy valami más szimbólum, s hogy ő azt a jegyet feltartotta, s így imádta botja végét. ¶ Mi jól tudjuk, hogy nem tett ő ilyesmit, mert semmi nyoma Ábrahámnál, Izsáknál vagy Jákóbnál a képek tiszteletének, vagy ami ezzel kapcsolatos. Habár a teráf-tisztelet ott lappangott családjaikban, de ez nem az ő beleegyezésükkel történt. ¶ Nem voltak ők tökéletes emberek, de tökéletesen tiszták voltak a bálványimádástól, és sohasem imádtak semmilyen kiábrázolást, vagy képet. Nem, nem, soha. Ők csak Istent imádták. ¶ Botja végére támaszkodva imádkozott, fenntartva magát vele. Mózes 1. könyvében azt olvashatjátok, hogy „leborult az ágy fejére”.  Igen érdekes, hogy héberben az ágyra és a botra vonatkozó szavak annyira hasonlítanak egymásra, hogy ha a kis pontokat nem használnák, - melyek, tudomásunk szerint nem voltak használatban a régi aranykorban, - igen bonyolult vállalkozás lenne megmondani, hogy az eredeti szó „ágyat” vagy „botot” jelentett? Azonban nem gondolom, hogy akár Mózes, akár Pál tévedhetett volna. Úgy hiszem, Jákób összeszedte erejét, és felült az ágyon, s aztán úgyszintén ráhajolt botjára is. Igen könnyű elképzelni egy ilyen testtartást, melyben mindkét leírás egyformán igaz. Ülhetett az ágyon, és ráhajolhatott botjára is egyszerre, miközben imádkozott.
De miért hajolt botjára? Mire szolgált az? Úgy gondolom, hogy a természetes szükségszerűség mellett, mely öregsége folytán jelentkezett, jelképszerűen tette ezt. ¶ Nem emlékeztek-e mondására: „Ezzel a botommal szeltem át e Jordánt”?  Úgy hiszem, azt a botot megőrizte egész életében, mint emlékjegyet. Kedvelt botja lehetett, melyet magával vitt egykor első útjára, s most ráhajol, amikor utolsó mozdulatait teszi, s innen eltávozik. „E botommal keltem át e Jordánon,” mondta előbb, és most e bottal kezében szeli át a lelki Jordánt.  Ez a bot ott volt útitársként mellette egész életében, állandóan tanúskodott lelkének az Úr jósága felől, éppen úgy, mint ahogy egyeseknek közülünk van egy régi Bibliánk, vagy evőeszközünk, vagy egy székünk a szobánkban, melyekhez életünk jelentős eseményei fűződnek.
De mire utal, mit jelez ez a bot? Halljuk csak, mit mondott Jákób egy más alkalommal, amikor Faraó előtt állt, s méltóságosan így szólt: „Kevesek és nyomorúságosak voltak az én bujdosásomnak (zarándoklásomnak – angolban) napjai”. Mi késztette őt „a zarándoklás” szó használatára? Hát az, hogy az ő elméjében mindig ott élt annak a tudata, hogy ő csak vándor e földön. Szószerint vándor volt életének kedvelt szakaszában, folyton ide-oda bujdosott, vándorolt; ¶ és most, habár már tizenhét éve Gósenben van, megőrzi e régi botot, s ráhajol, hogy jelezze, mindig csak jövevény és vándor volt, akárcsak az ő atyái, és hogy még most is az. Miközben ráhajol arra a botra, Józsefhez beszél, és azt mondja: „Ne hagyd az én csontjaimat itt. Isten gondviselése folytán jöttem ide, de én nem ide tartozom. Ez a bot jelzi, hogy én csak jövevény, átutazó vagyok itt, és vágyok innen elmenni. Egyiptomban vagyok, de nem innen való vagyok. Vigyétek el csontjaimat innen. Ne hagyjátok azokat itt, mert ha így teszitek, fiaim és leányaim összeelegyednek az egyiptomiakkal, s ennek nem szabad megtörténnie, mert mi egy külön nemzet vagyunk. Isten kiválasztott minket magának, s mi el kell különüljünk tőlük. S azért, hogy gyermekeimmel világosan láttassam ezt, ímé, igy halok meg, e vándorbotommal kezemben.”
Nos, keresztyén testvérem, szeretném, ha te is ilyen lelkülettel élnél, folyton érezve, hogy ez nem a te nyugodalmad, sem a te szülőfölded. Semmi sincs itt, ami méltó lenne hozzád. A te hazád amott van, a puszta túlsó oldalán, ahol Isten kijelölte a te osztályrészedet. Krisztus előre ment, hogy helyet készítsen neked, s igazán rosszul állna a dolgod, ha nem vágyódnál utána. Minél tovább élsz, annál erősebben foglalkoztasson e gondolat: „Add ide a botomat. Mennem kell. Szegény világ, te nem adsz nekem nyugalmat. Nem a te fiad vagyok, én idegen és jövevény vagyok itt. Az én polgárjogom a mennyben van. Kiveszem részem Egyiptom politikájából, és Egyiptom fáradalmából, sőt, Egyiptom bánkódásaiból is, de én nem vagyok egyiptomi.  Külföldi vagyok, és egy más országhoz tartozom.” Imádkozz, imádd Istent botodra hajolva, s énekeld –
Egy batyuval vállamon s egy bottal kezemben,
Gyorsan megyek át ez ellenséges vidéken.
Semmi sincs e földön, mi maradásra bírna,
„Fel, s el innen”! – ez van a botomra ráírva!
Eléggé különös és érdekes jelenség, hogy Jákób minden leszármazottja botjára hajolva imádkozott végül, mert azon az éjszakán, amikor a páskavacsorát fogyasztották, amikor az ajtófelek és a szemöldökfa vérrel voltak behintve, a páskabárányt mindegyikük derekát felövezve, s bottal a kezében fogyasztotta. Az a vacsora istentiszteleti ünnep volt, Isten imádatára rendeltetett, és úgy ették mindnyájan, mindenki a saját botjára támaszkodva, mint akik gyorsan elhagyják otthonukat, s vándorútra kelnek a pusztán keresztül.
Kedves hallgatóim, e tanács mégsem alkalmas mindnyájatokra, mert nem vagytok mindnyájan Jákóbok, sem tartoztok az ő hívő utódaihoz. Nem szólíthatlak fel, hogy vegyétek bototokat, mert ha kézbe vennétek, hogy induljatok, hova mennétek? Semmi osztályrészetek nincs a másvilágon, nem a tietek az ígéret földje, a Kánaán, a tejjel és mézzel folyó föld. Hová fogtok menni?! El lesztek űzve az Úr jelenlététől, és az Ő hatalmának dicsőségétől. Jaj nektek! Nem imádhatjátok Istent, mert nem ismeritek Őt! Nem áldhattok másokat, mert ti magatok nem nyertétek el az áldást.  Ó bárcsak az Úr az Ő drága Fiához, Jézus Krisztushoz vonna titeket, és rávezetne, hogy bizodalmatokat belé vessétek, s akkor teljes szívvel remélem, hogy mivel megváltottak vagytok, hit által követni fogjátok Jákób példáját, s mint ő, áldani fogjátok az embereket, és imádni fogjátok Istent, s bototokkal kezetekben készenlétben várjátok, mikor üt az óra, hogy az örök nyugalomba zarándokoljatok.

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 2662
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:09:35
    • A Nagyvaradi Roma Baptista Gyülekezet
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #12 Dátum: 2013. Október 29. - 22:40:57 »
Evangélium - az Ábrahám áldozatában (Izsák feláldozásában)

C.H. Spurgeon  869. sz. prédikációja

Elhangzott 1869 május 2-án, vasárnap délután,
Londonban.

Fordította: Borzási Sándor, 2011


Alapige: Róm 8,32:
„Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta....”


Ezt az igeverset választottuk fő gondolatként, de valódi textusunkat Mózes 1. könyve 22. fejezetében találjátok, abban a történetben, melyet teljes egészében felolvastunk ma reggel számotokra, s amelyet részletesen tárgyaltunk prédikációnkban. Jónak láttam csak egy dolgot emelni ki ma reggel, azon megfontolásból, hogy egy dolog egy alkalommal, a legjobb, s ezért igyekeztem összpontosított figyelmeteket rávezetni a szent, hívő engedelmességnek páratlan példaképére, melyet a hívők atyja mutatott be nekünk, amikor feláldozta az ő fiát.
De nem lenne becsületes kezelése a Szentírásnak, hogy egy ilyen tárgyat, mely annyira telve van Krisztussal, az egész történet tipikus jellegének feltárása nélkül hagynánk. Ha Krisztus valahol is szimbolikusan elénk van tárva az Ótestamentumban, úgy bizonyára fényesen ragyog a Mória hegyén, ahol a szeretett Izsák, ki készséggel vállalja a megkötöztetést, s ott fekszik az oltáron, élénk színben ábrázolja a mennyei Egyszülöttet, ki életét váltságul adta értünk.  Nem kételkedünk afelől, hogy az egész esemény azzal a szándékkal volt Istentől elrendelve, hogy Ábrahámnak egy világosabb képet adjon a Krisztus napjáról. A próbatétel alatt egy nagy kiváltság rejlett, mert felfedte a pátriárka előtt a nagy Atya szívét, az emberekhez való szeretetének nagy tettében, és ugyanakkor megjelenítette a tökéletes Fiú készséges engedelmességét, ki örömmel vált Isten előtt kedves égőáldozattá.  Az Mória evangéliuma, ami csak egy más elnevezése a Golgotának, sokkal világosabb volt már, mint a Paradicsom kapujában adott kijelentés, vagy mely Nóének adatott a bárkában, vagy Ábrahámnak bármelyik korábbi alkalommal. Imádkozzunk, hogy mi is részesüljünk Isten hírneves barátjának kiváltságában, miközben a megváltást tanulmányozzuk, abban a fényben, mely Ábrahám szívét örömmel töltötte el. 
Anélkül hogy valamilyen hosszúra nyújtott bevezetővel fárasztanálak benneteket, amire sem időnk, sem hajlamunk nincs, először is, egy párhuzamot vonunk Krisztus áldozata és Izsák feláldozása közt; és másodszor, kimutatjuk, miben múlja felül Krisztus áldozata még e legszemléltetőbb előképet is. Ó, Isten áldott Lelke, kérünk, végy a Krisztus titkaiból ez órán, és jelents meg azokat nekünk!

I. Először, A PÁRHUZAM.

A történetet tudjátok, előttetek van; nem szükséges ismételnem, csak amennyiben elmélkedésünkbe beleszőjük.  Amint Ábrahám feláldozta Izsákot, és így elmondható róla, hogy „nem kímélte saját fiát”, úgy az örökké áldott Isten feláldozta az Ő Fát, Jézus Krisztust, és nem kímélte Őt.
Van egyféle hasonlóság a feláldozott személyek között. Izsák Ábrahám fia volt, éspedig abban a hangsúlyos értelemben, az ő egyetlen fia.  Ezért nem volt neki könnyű róla lemondani, s áldozatra szánni. Mélységes jelentése van e szónak „egyetlen”, amikor egy gyermekre van alkalmazva. Egy szülő szívének oly drága egyetlen gyermeke, mint saját élete. Nincs olyan ofiri arany, sem indiai gyöngy, amit össze lehetne vele hasonlítani. Akik közületek megtöltött tegezzel vagytok megajándékozva, sok gyermeketek van, igen nehéznek találnátok mégis, ha egyet ki kellene választanotok közülük, s meghatároznotok, melyik legyen az.  Ezer fájdalom hasogatná szíveteket, míg egyet kiszemelnétek a hét közül, vagy tíz közül, akinek agyag-hideg homlokára utolsó csókotokat helyezzétek. De milyen lenne szomorúságotok, ha csak egy fiatok lenne! Micsoda agónia lenne átélni hitvesi szerelmetek egyetlen jegyének, családfátok egyetlen képviselőjének elszakítását! Kegyetlen szél, mely kitépi egy ősi fa egyetlen csemetéjét; durva kéz az, mely letépi a rózsáról az egyetlen bimbót. Irgalmatlan fosztogató, ki egyetlen örökösötöktől foszt meg titeket, szerelmetek sarokkövétől, reményetek simára csiszolt oszlopától! Gondoljátok meg hát, micsoda szomorúság szúrta át Ábrahám szívét, amikor Isten azt parancsolta neki, hogy vegye az ő fiát, az ő egyetlenét, és áldozza meg égőáldozatul. De nem tudok semmilyen nyelven megfelelő szavakkal szólni Isten szívéről, amikor Ő feladta az ő egyszülött Fiát. Ahelyett, hogy megkísérelném a lehetetlent, megelégszem a Szentírás szavainak ismétlésével: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”  Csakis az ember iránti végtelen szeretet vezethette Istent Fiának összetörésére, s a szomorúság vállalására. Krisztus Jézus, az Isten Fia, az ő isteni természetében egy, és egyenlő Istennel, örökkévaló Isten, Ő Isten egyszülött Fia egy számunkra titokzatos és ismeretlen módon.  Mint isteni Fiút adta Őt az Atya nekünk: „Fiú adatott nékünk, és hívják nevét Örökkévaló Istennek.”  A mi Urunk, mint ember, a Magasságosnak Fia, a Szűzhöz intézett angyali köszöntés szerint: „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának”. Az ő emberi természetében Jézus nem kíméltetett, hanem odaadatott hogy szenvedjen, elvérezzen és meghaljon értünk.  Isten és ember egy személyben, - két természetében ekképpen csodálatosan egyesítve, nem kíméltetett, hanem odaadatott az ő választottaiért. Ebben van a szeretet! Szemléld és csodáld!  Fontold meg, és ámulj felette! A szeretett Fiú áldozattá lesz! Ő, az Egyszülött, Istentől verettetik és gyötrettetik, és kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!” 
Aztán emlékezzetek, hogy Ábrahám esetében Izsák az ő szívéhez nőtt gyermek volt. Nem szükség sokat részletezzem ezt, könnyen elképzelhetitek, hogy Ábrahám mennyire szerette őt. De a mi Urunk esetében milyen elme képes felfogni, hogy mennyire közeli és kedves volt a mi Megváltónk Atyja szívének?!  Gondoljatok a testet öltött Bölcsesség azon csodás szavaira: „Mellette valék, mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva őelőtte minden időben.”  Dicsőséges Üdvözítőnk sokkal inkább Isten szeretetének Fia volt, mint amennyire drága lehetett Izsák Ábrahámnak. Örökkévalóság és végtelenség hatotta át azt a szeretetet, mely létezett az Atya és a Fiú között. Krisztus az ő emberi természetében szeplőtelenül tiszta és szent volt, és benne lakozott az Istenségnek egész teljessége testileg; ezért rendkívül gyönyörűséges volt Ő az Atyának, s erről a gyönyörködésről nyilvánosan bizonyságot is  tett hallható kijelentésekben. „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm!”  Mégsem kímélte Őt, hanem váltságul adta, áldozatul értünk, bűnösökért; átokká tette értünk, odaadta, hogy ott függjön az átokfán. Van-e egy kedves gyermeked? Van-e olyan, aki kebleden pihen? Van-e olyan, aki kedvesebb minden másnál? Akkor, amikor arra kapsz elhívást, hogy elválj tőle, képes leszel a nagy Atyával való közösségvállalásra, ki feláldozta az Ő szeretett Fiát. 

Emlékezzetek arra is, hogy Izsák egy igen szeretetre méltó és engedelmes gyermek volt. Bizonyságunk van erre, abban a tényben, hogy kész volt áldozattá válni, mert mint fürge ifjú, ellenállhatott volna idős atyjának, azonban készséggel hagyta, hogy megkötöztessék, s engedte, hogy az oltárra kerüljön. Milyen kevés az ilyen fiak száma! Hát feladja őt Ábrahám? Kevés ilyen fiút mondtam?  Nos ezt a kifejezést nem tudom alkalmazni Krisztusra, az Isten Fiára, mert nem volt soha hozzá hasonló. Ha emberi voltáról beszélek, ki volt valaha is, aki úgy engedelmeskedett atyjának, mint Krisztus az Ő Istenének? „Noha Fiú volt, mégis, megtanulta az engedelmességet.” Az volt étele és itala, hogy annak akaratát cselekedje, aki elküldte őt. „Nem tudjátok, hogy nékem az én Atyám dolgaiban kell foglalatos lennem?”  És mégis, ez engedelmes Fiút, e legnagyobb Fiút, Isten nem kímélte, hanem kivonta kardját ellene, és odaadta a haláltusába és vérverejtékre, a keresztre, s a halálba. Micsoda erős szeretet kellett késztesse az Atyát erre!  Lehetetlen ezt megmérni!

Oly nagy, oly korlátlan volt a szeretet
Mellyel megszánta a haldokló embereket
Az Atya, hogy elküldte vele egyenlő Fiát,
Hogy nekik új életet adjon, s legyőzze a halált.

Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy Izsák körül rejtélyes próféciák érlelődtek. Izsák volt a megígért mag, akin keresztül Ábrahám az utódokban tovább élni fog, és folyton áldás lesz minden nemzet számára. De micsoda próféciák gyülekeznek Krisztus feje körül! Milyen dicsőséges dolgok lettek kijelentve felőle az ő eljövetele előtt! Ő volt a győzelmes mag, aki arra volt rendelve, hogy megtapossa a sárkány fejét.  Ő volt a szövetség angyala, sőt, a szövetség maga. Meg volt jövendölve, mint a Békesség Fejedelme, a királyok Királya, és uraknak Ura. Benne Isten jobban felfedte magát, mint a teremtés és gondviselés összes munkáiban. Mégis, e fenséges személy, mindenek örököse, a Csodálatos, Tanácsos, erős Isten, az örökkévaló Atya, a békesség Fejedelme, meg kell hajtsa fejét, hogy lesújtson rá a szent ítélet, mivel bűnbakként lett feláldozva minden hívőért. Ő a mi páskabárányunk és a mi bűnünkért való áldozat. Testvéreim, elhagytam a sekély partot, s messze kieveztem a mély vizekre ezen az estén: mély mélység felett úszok, nem találom a földet, és partot sehol sem látok; érzem, hogy elmerülök a csodálat mélységében. Lelkem inkább elmélkedni kíván, mintsem szóval megkísérelni kifejezni e titkot.  Valóban, Isten kimondhatatlan ajándékának témája, ha ennek szélességét és hosszúságát szeretnénk felfogni, inkább a csendes kamránkra való, mintsem a szószékre, inkább imádságos elmélkedésre, mikor csendben vagy úgy estefelé, mintsem a nagy gyülekezetben szónokolni róla. Szóljunk bár embereknek vagy angyaloknak nyelvén, mégsem tudjuk elérni e nagy titok magasságát. Isten olyat adott nekünk, akihez hasonlót nem talál a világ, sem az ég nem képes felmutatni vele egyenlőt. Oly értékes kincstárat adott nekünk, hogy ha az ég és föld együtt aranyrúdakként megméretnének is, akkor sem volnánk képesek megvásárolni velük ennek értékét. Mert az lett értünk adva, ki tízezer közül is kitetszik, ki mindenestől kívánatos. Értünk, a fej, mely olyan volt, mint a drága megtisztított arany, a porba vettetett. Értünk, azok a szemek, melyek oly szelídek voltak, mint a galambok szemei, a sírástól vörösekké váltak, és tej helyett könnyel lettek mosva. Értünk azok az orcák, melyek a drága füvek táblájához voltak hasonlatosak, köpésekkel lettek meggyalázva; s az Ő tekintete, mely olyan volt, mint a Libánus, s tetszetes, mint a cédrusfa, minden embernél nyomorúságosabb lett.  S mindez az Atya tanácsa és határozata szerint történt, az örök elrendelés szerint, mely megíratott a Könyv fejezetében.

A párhuzam igen világos az áldozat bevezetésénél. Hadd tárjam fel előttetek néhány szóban. Ábrahámnak három nap adatott, melyen gondolkozzék és elmélkedjen fia halála felől. Három nap, melyen nézze azt a szerelmes arcot, és készüljön arra az órára, amikor már a halál sápadtságát fogja látni rajta. De az Örök Atya eleve tudta, és eleve elrendelte az ő egyszülött Fia áldozatát, nem három nappal, sem három évvel, sem háromezer évvel azelőtt, hanem még mielőtt a föld lett volna, Jézus az Atyja számára „az a Bárány volt, mely megöletett a világ megalapítása előtt.” Századokkal azelőtt, hogy Betlehemben megszületett volna, meg volt jövendőlve, „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtük, kiki az ő útjára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá veté.” Öröktől fogva elrendeltetett, hogy a Megváltó szenvedése folytán egy mag támadjon, mely szolgálja Őt, min vérén megváltott nép. Az önzetlen szeretetnek micsoda kitartó munkáját látjuk itt! Testvéreim, engedjétek meg, hogy megálljak, és imádkozzam, mert megakadok a prédikálásban. Zavarban vagyok ilyen csodálatos szeretet előtt.  Ó, nagy Isten! Nem tudlak megérteni Téged! Tudom, hogy téged nem zaklatnak szenvedélyek és érzelmek, Téged nem törhet össze a bánat úgy, mint az embereket. Ezért nem merem azt mondani, hogy búsúltál Fiad halála felett. De viszont tudom, hogy nem érzéketlen, megindíthatatlan kőisten vagy. Te Isten vagy, s ezért mi nem tudunk téged felfogni. De mégis, te magadat egy atyához hasonlítod, ki könyörületességre indul tékozló fián. Vajon tévedünk-e, akkor, ha úgy gondolunk rád, mint aki sirattad Szerelmesedet, amikor átadatott a halál fájdalmainak? Bocsáss meg, ha túlzottan fürkészem szerető szívedet, de bizonyosan nagy, lemondással teljes áldozat volt, amit tettél, sokba került neked! Nem szólok rólad ebben a dologban, én Istenem, mert képtelen vagyok rá, de hódolattal gondolok rád, és csodállak, hogyan tudtál oly kitartó szilárdsággal nézni századokon keresztül, és tántoríthatatlan elszántsággal a hatalmas áldozatra, a mérhetetlen jótéteményre, hogy kedves Fiadról lemondj, hogy értünk megölettessék.

Emlékezzetek, hogy Ábrahám szent előrelátással mindent előkészített az áldozathoz. Amint feltártam előttetek délelőtt, gibeonitává vált Istenért, favágóként dolgozva, miközben fia megégetése számára a tüzelőanyagot készítette. Ő vitte a tüzet, és építette az oltárt, minden szükségeset előkészítve a fájdalmas szolgálathoz.  De mit mondjak a nagy Istenről, aki századokon keresztül folyton készítette e világot e nagy történelmi eseményre, a testet öltött Isten halálára? Az egész történelem erre összpontosult. Merem állítani, hogy minden történés, akár nagy, akár kicsi, mely valaha is zaklatta Assíriát, vagy felindította Káldeát, vagy zavarta Egyiptomot, vagy fenyítette a zsidókat, végeredményben a világ előkészítéséül szolgált Krisztus születésére és áldozatára. A kereszt minden történelem középpontja. Erre irányul minden, ősidők óta. S abból származik minden e jelenkorban, és mindent arra lehet visszavezetni. Milyen mély ez a tárgy, mégis, milyen igaz! Isten folyton készült az Ő Szerelmes Fia feláldozására az emberek üdvösségéért!

Azonban ne időzünk sokat az áldozat bevezetésénél, hanem szerény imádatban haladjunk előre, a cselekménynek szemlélésére.  Amikor végre Ábrahám eljutott a Mória hegyéhez, szolgáinak meghagyta, hogy maradjanak a hegy lábánál. Most övezzétek fel elméteket, és jöjjetek velem a Golgotára, az igazi Móriára. Annak a dombnak lábánál  Isten minden embernek megálljt parancsolt. A tizenkettő Krisztussal volt életútja során, de nem kellett vele legyenek haláltusájában. Tizenegyen mentek el vele a Gecsemánéba: csak három volt közel hozzá tusájában; de amikor a szenvedés tetőfokra hágott, mind elhagyták Őt és elfutottak. A csatát egyedül harcolta meg. „A sajtót egyedül tapostam”, mondta, „s a népek közül senki sem volt velem.” Noha a Golgota körül nagy néptömeg gyűlt egybe, hogy szemlélje a Megváltó halálát, mégis, lelkileg Jézus egyedül volt ott, a bűnt megtorló, megbüntető Istennel. A Golgotán végbement csodálatos esemény, annak valódi lényegében és velejében, ünnepélyes titokzatosságban lett elvégezve, az Atya és a Fiú között. Ábrahám és Izsák egyedül voltak. Az Atya és a Fiú úgyszintén egyedül voltak, amikor az Ő lelke bűnért való áldozattá tétetett.
Figyeljétek meg azt is, hogy Izsák vitte a fát! – egy igazi képe annak, amint Jézus vitte a keresztjét. Nem minden gonosztevőnek volt osztályrésze, hogy vállán vigye a fát, melyre azután őt kellett ráhelyezni, de Urunk esetében, túlzott kegyetlenségből, a gonosz emberek vele vitették a keresztjét.  A próféciai előkép csodálatos pontos megfelelőjeként, Isten úgy rendelte, hogy Izsák vigye a fát egész az oltárig, s így kellett Krisztusnak vinni az Ő keresztjét az átok helyéig.   
Egy figyelemreméltó pont, hogy az van mondva Ábrahámról és Izsákról, amint láthatjátok, ha elolvassátok a részt, hogy „mentek vala ketten együtt.” Ő, akinek a késsel le kellett sújtania, s a másik, aki az áldozat kellett, hogy legyen, békés beszélgetésben mentek együtt, egész az oltárig. „Mentek együtt, mindketten”, szívélyes egyetértésben.  Olyan gyönyörűség számomra arra gondolni, hogy Krisztus Jézus, és az Ő Atyja, együtt haladtak a megváltói szeretet munkájában. Abban a nagy munkában, mely által üdvözülünk, az Atya adta nekünk Krisztust, de Krisztus egyformán úgyszintén nekünk adta magát. Az Atya ment előre a bosszúállásra (megtorlásra), felöltözve az ember iránti igaz szeretet palástjába, és a Fiú is haladt előre, hogy annak a bosszúállásnak áldozata legyen, ugyanazzal a szeretettel szívében. 
Haladtak előre, és végül, Izsák megkötöztetett; megkötözte őt az ő atyja. Így volt Krisztus is megkötözve, és azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha az én Atyámtól nem adatott volna nektek” Krisztust nem kötözhette volna meg Júdás, sem Pilátus, sem Heródes, ha az Örök Atya valósággal nem kötözte volna meg, és nem adta volna át őt kivégzőinek kezébe! Én lelkem, állj meg, és csodáld! Az Atya megkötözi Fiát! Ez Isten, a te Atyád, ki megkötözi a te Nagy Testvéredet, és átadja őt a kegyetlen embereknek, hogy meggyalázzák, leköpjék, és keresztre szegezzék, hogy meghaljon.

A párhuzam még tovább vonul, mert miközben az atya megkötözi az áldozatot, az áldozat kész a megkötöztetésre. Amint már mondtuk, Izsák ellenállhatott volna, de nem tette. Semmi nyoma sincs a vesződésnek, az ellenállásnak; még csak zúgolódás jele sem volt. Éppen így Jézus is: szemét Jeruzsálemre szegezve, eltökélten, örömmel ment a vágóhídra, készségesen adva önmagát értünk. „Senki sem veszi el életemet éntőlem, hanem én teszem le azt magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt.”
Látjátok, hogy halad a párhuzam, és amint a földi szülőt nézitek, amint gyötrődő arccal készül beledöfni a kést szeretett gyermekének szívébe, előttetek van, már amennyire földi képmás képes kiábrázolni a mennyei dolgokat, a mennyei Atya tükre, amint máris odaadja Szerelmes Fiát, az igazat a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen. Megállok itt. Mit mondhatnék még? Amint már előbb mondtam, ez nem szavak tárgya, hanem a szív benső érzelmeié, ajkatok csókjáé, és a lelketekből fakadó könnyeké.
Mégis, a párhuzam egy kissé még továbbhalad, miután egy pillanatra fel volt függesztve: Izsák újra visszaállíttatott az életbe. Megkötöztetett, és oda lett helyezve az oltárra, a kés ki lett vonva, és lélekben halálra adatott, de megszabadult. Elhagyjuk ezt a hézagot, melyben Krisztus nincs teljesen előrevetítve Izsák által, hanem a kos által, mégis, Jézus is megszabadult.  Újra előjött, az élő és diadalmas Fiú, miután halott volt. Izsákra Ábrahám három napon át úgy nézett, mint halottra, s a harmadik napon az atya örvendezett, hogy fiával együtt ereszkedhet le a hegyről. Jézus halott volt, de a harmadik napon feltámadt. Ó, micsoda öröm lehetett ott a hegycsúcson, milyen nagy öröme volt e két léleknek, amint visszatértek a várakozó szolgákhoz, mindketten megszabadulva a nagy próbából! Nem tudom megmondani, milyen öröm volt a Jézus szívében, s a nagy Atya szívében, amikor a mérhetetlen áldozat befejeződött, és Jézus feltámadt a halálból. De testvéreim, meg fogjuk tudni egy napon, mert be fogunk menni az Úr örömébe.

Merész dolog Istenről úgy beszélni, mint aki örömtől repdes, vagy bánattól levert, de mégis, mivel Ő nem fa- vagy kő- Isten, nem érzéketlen tuskó, ezért emberi módhoz alkalmazkodva, kijelentjük, hogy Isten örvendezett rendkívüli örömmel feltámadt Fia felett, miközben a Fiú úgyszintén örült, mivel nagy műve megvalósult. Emlékezetünkben tartva azon igeszakaszt a prófétától, ahol Isten az ő szentjeiről szól, és kijelenti, hogy énekléssel fog örvendezni felettük, joggal mondhatom, hogy sokkal inkább ezt teszi az Ő Fiával, és nyugszik az Ő szerelmében, ujjong az ő Feltámadottja felett, énekléssel örül rajta. 
Mi következett Izsák megszabadulása után? Hallottátok e reggelen, hogy attól a pillanattól a szövetség megerősíttetett. Épp annak az oltárnak az alapján az angyal kijelentette az esküt, melyben Isten önmagára esküdött meg. Testvéreim, a feltámadt Megváltó, ki egyszer megöletett, megerősítette a kegyelem szövetségét, mely most örökre szilárdan áll, két változhatatlan tény által, melyekre nézve lehetetlen, hogy az Isten hazudjék.
Úgyszintén, Izsák azon a napon eszköz lett az Isten nagy gazdagságának a feltárására Ábrahám részére. Az a név, Jehovah-Jireh, új volt a világ számára; azon a napon adatott az embereknek, a Mória hegyéről. És a Krisztus halálában az emberek láthatják, amit sohasem láthattak azelőtt, - s az Ő feltámadásában szemlélhetik a legmélyebb titkok megoldását.  Isten gondoskodott arról, amire az embereknek szükségük volt. A nagy probléma az volt: Hogyan nyerhetnek a bűnösök bocsánatot? Miként lehet a bűn vétkességét elvenni? Hogyan válhatnak a bűnösök szentekké, s azok kik csak a pokolban való égésre voltak méltók, hogyan juthatnak a mennyei kórusba? A válasz, íme, ott van, ahol Isten odaadta Egyszülöttjét elvérezni és meghalni a bűnösök helyett, s aztán meghagyta ez Egyszülöttnek, hogy dicsőségben támadjon fel a sírból. „Jehovah-Jíreh” – ez olvasható abban a fényességben, mely a keresztről árad. „Az Úr gondot visel” – ezt szemlélhetjük a Golgota hegyén, úgy mint sehol máshol, sem mennyen, sem földön.
Ekképpen megpróbáltam kimutatni a párhuzamot, de mélyen tudatában vagyok erőm hiányosságának. Úgy érzem, hogy csak merő ábrákat, vázlatokat adtam nektek, amilyeneket iskolás gyerekek rajzolnak krétával, vagy szénnel. Töltsétek ki ti őket. Van bőségesen hely az elmélkedésre – Ábrahám és Izsák, az Atya és Krisztus. A gyöngédség és szeretet mértéke szerint, mellyel behatolhattok az emberi szív csodálatába, úgy, szerintem, a Szentlélek szeretető és gyöngéd tanítása által behatolhattok az emberekért hozott isteni áldozat kimeríthetetlen csodálatába.   

II. De most, másodsorban, rá szeretnék mutatni NÉHÁNY PONTRA, MELYBEN A PÁRHUZAM MEGAKAD.


Az első ez, hogy Izsáknak meg kellett halnia a természet folyása szerint. Amikor atyja által feláldoztatott, ez csak kevéssel előzte meg a biztos halált, melynek nemsokára úgy is be kellett következnie. De Jézus az, „akié a halhatatlanság”, és akinek sohasem kellett meghalnia. Sem mint Isten, sem mint ember,  benne nem volt semmi, ami őt a halál köteléke alá helyezte volna. Számára a Hádesz  egy olyan hely volt, hová sohasem kellett volna bemennie, és a sírverem, vagy sírbolt el volt zárva és erősen elhatárolva tőle, mert a romlásnak semmiféle magva sem volt az Ő szent természetében.  Az eredendő bűn szennyfoltja nélkül, nem volt szükség arra, hogy teste a halálos csapásnak alávetessék. Valóban, még ha meg is halt, teste mégsem látott rothadást. Isten megőrizte őt ettől. Tehát Izsáknak meg kellett halnia, de Jézusnál ez nem volt szükségszerűség. Az Ő halála teljesen önkéntes volt, és ebben kimagaslóan egyedül áll, nem számláltatik más emberek halálával együvé.
Ezenfelül egy kényszer volt Ábrahámon, így adta oda Izsákot. Megengedem, hogy mint ajándékot örömest adta, de mégis a legfelsőbb törvény, melynek az ő lelki természete alá volt vetve, arra késztette a hívő Ábrahámot, hogy úgy tegyen, amint Isten parancsolta.  De semmilyen nyomás sem nehezedhetett a Magasságosra. Ha Ő odaadta Fiát, ez a legnagyobb szabadsággal kellett történjen. Ki érdemelhetné meg, hogy Krisztus meghaljon érte? Mégha mindenestől tökéletesek és bűntelenek lennénk is, mint az angyalok, még sem tudnánk megérdemelni egy ilyen ajándékot. De, drága testvéreim, mi teljesek voltunk gonoszsággal; Istent gyűlölők voltunk; kitartottunk az ellene való vétkezésben; és mégis, irántunk való tiszta szeretetből, Ő véghezvitte e kegyelmi csodát – odaadta Fiát, hogy meghaljon értünk!  Ó! Kényszer nélküli szeretet! Az isteni természet mélyéről feltörő forrás, melyet nem kértünk, s nem érdemlettünk meg! Mit mondok róla? Ó, Isten, légy örökké áldva! Még a mennyei énekek sem képesek kifejezni a mi vétkes fajunk lekötelezettségét az te ingyenes szeretetedért, hogy ajándékul adtad nekünk a Te Fiadat!

Továbbá, emlékezzetek, hogy Izsák végül is nem halt meg az áldozatban, de Jézus meghalt. A képek mégis, a lehető legpontosabbak, mert a kos előkerült a bozótból, és az állat megöletett az ember helyett. Urunk esetében viszont Ő maga volt a helyettes áldozat értünk, de Őt magát senki sem helyettesítette. Ő maga vitte fel az Ő testében a mi bűneinket a fára.  Ő volt személyesen a szenvedő. Nem helyettes által váltott meg minket, hanem ő maga szenvedett értünk; saját személyében áldozta felé életét érettünk.   
És itt jön be egy másik különbözeti pont, nevezetesen, hogy ha Izsák meghalt volna is, nem halhatott volna  váltságul  értünk. Meghalhatott volna értünk, mint példakép arra vonatkozólag, hogy hogyan kell életünkről lemondanunk – de ez igen kis jótétemény lett volna. Nem lett volna nagyobb áldás annál, mint amit az unitárius evangélium kínál, midőn Krisztust úgy tárja elénk, mint aki a mi felmentésünkre hal meg. De szeretteim, a Krisztus halála mindenestől egyedüli és különálló, mivel mindenestől másokért való halál volt, és kimondottan csak az elbukottak iránti önzetlen szeretetből fakadóan vállalta ezt. Nem volt egyetlen sajgó fájdalom sem a Megváltó szívében, mely szükségszerűen ott kellett volna legyen, hanem csakis a mi érettünk való szeretetből. Egyetlen csepp vér sem serkent abból a töviskoszorúzott fejből csak úgy természetesen, hanem mind az olyan érdemtelenekért érzett szeretetből fakadt, mint amilyenek mi vagyunk. És szemléld, mit tett Ő értünk! Megszerezte bűnbocsánatunkat; mi, akik hitünket belé vetettük, Istennél bocsánatot nyertünk. Megszerezte fiúságunkat: Istennek fiai vagyunk Krisztus Jézusban. Bezárta a pokol kapuit értünk; nem veszhetünk el, és senki ki nem ragadhat az Ő kezéből! Kitárta számunkra a mennyország kapuit; vele leszünk, ott, ahol Ő van. A mi testünk is érezni fogja az Ő halálának erejét, mert fel fog támadni, a trombitaszóra, az utolsó napon.  Ő odaadatott értünk, az ő népéért, „mindnyájunkért”. Elszenvedett mindent, mindenkiért az övéi közül, mindenkiért, kik benne bíznak, Ádám minden fiáért, kik hozzá folyamodnak (reá vetik magukat); minden férfiért és nőért, akik egyedül csak reá támaszkodnak üdvösségükért. Hadd kérdezzem: ilyen értelemben adatott-e érted, kedves hallgatóm?  Van-e részesedésed az Ő halálában? Ha igen, kell-e még késztesselek, hogy járulj e megterített asztalhoz, hogy emlékezz az Atya ajándékára, és elmélkedj magáról az Atyáról? Kell-e kérjelek, hogy míg könnyes szemmel és bűnbánó szívvel  veszed Megváltónk szenvedésének emlékjegyeit, tekints az Ő Atyjára, és Őreá, és alázatos imádattal csodáld azt a szeretetet, melyet én igen hiányosan tudtam lefesteni, s amelyet megmérni te is oly képtelen vagy?  Úgy hiszem, sohasem éreztem, egész életemben jobban megszégyenülve a szavak dolgában magam, és sohasem voltam késztetve a beszéd mellőzésére úgy, mint itt, e tárgynál, mert Isten szeretetének gondolatai túl nehezek az én szavaim vállainak; minden mondataimat megterhelik, és letörik őket. Még maga a gondolat sem képes ilyen óriási terhet elhordozni. Itt valóban mélység van, nagy mélység, és a mi kis csónakunk nem tudja, hogyan evezzen rajta. Itt mélység mélységet hív elő, és elménket elborítják a szeretet óriási hullámai, melyek körülöttünk tornyosulnak.  Ámde, amit az értelem képtelen felmérni, azt a hit meg tudja ragadni; s amit a mi értelmünk nem tud felfogni, azt szívünk képes szeretni; s amit nem tudunk kifejezve elmondani másoknak, azt mégis elsuttogjuk lelkünk csendjében önmagunknak, míg csak lelkünk a legalázatosabb hódolattal meghajlik amaz Isten előtt, akinek neve Szeretet. 

Most, amint befejezem, késztetve érzem magam, hogy kimondjam, hogy lehet, vannak itt olyanok, akiknek ez csak üres mese. Ó, az én szívem sajog, ha rátok gondolok, hogy továbbra is folytatni akarjátok a Teremtőtök elleni bűnözést, s elfeleditek Őt napról napra, amint sokan cselekszitek. Teremtőtök saját Fiát adja, hogy megváltsa az ő ellenségeit, és hozzátok jön ez este, hogy megmondja nektek, hogy ha megtértek bűneitekből, és rá bízzátok magatokat az Ő drága Fiának kezeire, ki meghalt a bűnösökért, üdvözültök, - de, jaj! ti ne akarjátok ezt cselekedni. Oly gonosz a ti szívetek, hogy Istenetek ellen fordultok, és az Ő irgalma ellen fordultok. Ó, mondod-e: „Én nem fogok többé ellene fordulni!”?  Megmozdult-e valami benned?  Kívánsz-e megbékélni Istennel, akit megsértettél? Lehetséges a megbékélés. Még ma este megbékélsz vele, ha épp most átadod magad Istenednek, Atyádnak és Krisztusnak, a te Megváltódnak.  Valaki csak hisz benne, nem vész el, hanem örök élete van. Mert ez az Ő evangéliuma: „ Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; de aki nem hisz, elkárhozik.” Hogy mi ez a kárhozat, azt sohase ismerjétek meg, de adja az Úr, hogy kegyelme a tietek legyen!
 Ámen.   

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

Nem elérhető Kálmán

  • Helyreállítási szolgálat
  • *
  • Hozzászólások: 13594
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 18:19:38
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #13 Dátum: 2013. Október 29. - 23:12:17 »
 O0

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 12340
  • Nem: Férfi
  • Last Login:2018. November 16. - 22:23:03
Re:C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek
« Válasz #14 Dátum: 2013. Október 30. - 18:32:33 »
O0
'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13

 

Hasonló Témák

  Téma / Indította Válaszok Utolsó üzenet:
8957 Válaszok
498886 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2018. Augusztus 31. - 19:08:15
írta Csaba
19 Válaszok
5918 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2017. November 15. - 19:52:20
írta Kamilla
60 Válaszok
6445 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2015. Május 31. - 19:24:34
írta Kálmán