„Velünk az Isten!”
[/size]
C. H. Spurgeon
(1834-1892)
Elhangzott 1875 december 26-án, Londonban
Nyersfordítás: Borzási Sándor, 2012
Meghallgatható:
Szatmárnémeti Magyar Baptista GyülekezetAlapige:
Mt 1,23
„És nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.”1¶Ezek a szavak: „ami azt jelenti”, olyan édesen csengnek a fülemben! Miért is kellett az „Immánuel” héber szót egyáltalán értelmezni? Vajon nem annak jelzésére, hogy ez velünk, pogányokkal kapcsolatos? S ezért volt szükséges, hogy az akkori pogány világ fő nyelvén, nevezetesen görög nyelven ez meg legyen magyarázva. Ez a kifejezés Krisztus születésénél, hogy „azt jelenti”, és a háromnyelvű felírat a kereszten, az Ő halálánál, elénk tárják, hogy Ő nem csak zsidók Megváltója, hanem a többi nemzeteké (pogányoké) is. – Amint Marseillesben a rakpart mentén sétáltam, nézegettem a kikötőben horgonyzó, a világ minden tájáról összegyűlt hajókat, megfigyeltem a boltok és raktárak feliratait. A büfé-feliratok, vagy a benti áruk megnevezései nem csak francia nyelven szerepeltek, hanem angol, olasz, német, görög, s olykor még orosz és svéd nyelveken is. A vitorla-készítők, csónak-építők, vaskereskedők, vagy hajókereskedők irodáin is többnyelvű feliratokat lehetett olvasni, feltárva az információkat sok-sok nemzet fia előtt. S ez világosan jelezte, hogy minden nyelvű és nemzetiségű emberek felé szól a hívás, hogy jöjjenek és vásároljanak; s hogy számítanak jövetelükre, s hogy gondoskodás történt sajátos szükségleteikről. – Ez a kifejezés tehát, hogy „Ami azt jelenti” világosan jelzi, hogy különféle népekhez van intézve e kijelentés. Igénkben először héberül halljuk, „Immánuel”, s aztán le van fordítva görög nyelvre is, „Velünk az Isten”. Megmagyarázza, hogy „ezt jelenti”, hogy megtudhassuk, hogy mi is meghívottak vagyunk, hogy minket is örömmel látnak, hogy Isten látta szükségeinket, és gondoskodott rólunk, s hogy most szabadon jöhetünk! Épp mi, akik pogányokból való bűnösök voltunk, és Istentől távol éltünk! – Őrizzük meg hódolatteljes szeretettel a drága Név mindkét formáját, és várjunk a boldog napra, amikor zsidó testvéreink egyesítni fogják „Immánuel”-jüket” a mi „Velünk-az-Isten”-ünkkel.
2¶Igénk a mi Urunk Jézusunknak egy nevéről beszél. Az halljuk „Nevét Immánuelnek nevezik.” E mostani időben a gyermekeket olyan nevekkel szoktuk nevezni, melyeknek nincs sajátos jelentésük. Talán apjuk, vagy anyjuk nevével, vagy valamely tisztelt rokon nevéről, de rendszerint nincs semmi szándékolt különös jelentőség gyermekeink nevében. Ez nem így volt a régi időkben. A név jelentett valamit. A bibliai nevek, általános szabályként állíthatjuk: tanítást tartalmaznak. És különösen igaz ez minden névben, amit az Úr Jézusnak adtak. Nála a nevek dolgokra utalnak. „Hívják nevét Csodálatosnak, Tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság Atyjának, Békesség fejedelmének”, mivel Ő valóban ilyen! Jézusnak neveztetett, de nem ok nélkül. Egyetlen más névvel sem lett volna Jézus olyan édes, mert semmilyen más név sem tudta volna igazán kifejezni az ő nagy munkáját, hogy népét megváltsa bűneiből. Amikor azt halljuk, hogy így, vagy úgy neveztetett, ez azt jelenti, hogy Ő valóban olyan. – Nem tudok róla, hogy Urunk az Újtestamentumban, ezután valahol Immánuelnek lett volna nevezve. Nem találom, hogy apostolai, vagy valamely tanítványa, szószerint ezzel a névvel nevezték volna. De azt látjuk, hogy a dolog lényegét tekintve ezt tették, mert úgy szólnak róla, mint aki „testben megjelent Isten”. Hirdetik, „Az ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” Nem használják szószerint e nevet, de újra és újra jelentését adják. Magyarázzák, és szabadon, a mi tanításunkra lefordítják, miközben hirdetik a fenséges cím értelmét, és különféle módon értésünkre adják, mit is jelent az, hogy velünk az Isten az Úr Jézus Krisztus személyében. A legnagyobb fontossággal bíró dicsőséges tény, hogy mióta Krisztus megszületett e világba, Isten velünk van!
3¶Feloszthatjátok igénket, ha akarjátok, két részre: „ISTEN” és „ISTEN VELÜNK”. Egyforma hangsúllyal kell időznünk mindkét szó felett. - Soha egy pillanatra se ingadozzunk a mi Urunk Jézus Krisztus istensége felől, mert az Ő istensége alapvető tanítása a keresztyén hitnek. Meglehet, sohasem fogjuk teljesen megérteni, miként lehet Isten és ember egy személyre korlátozva, hisz ki képes kikutatni s kiismerni Istent? A kegyességnek ezen nagy titkai, Istennek ezen „mélységei” a mi mércénk felett állnak. [[[A mi kis csónakunk könnyen elveszhet e mérhetetlen, végtelen óceánon, ha annyira kimerészkedünk hajtani, míg elveszítjük a világosan kinyilatkoztatott igazság partját. De hadd maradjon a hit kijelentett ténye, hogy Jézus Krisztus, - épp az a Gyermek, aki a betlehemi istállóban feküdt és anyja karjaiba simult, ki szenvedő életet élt e földön, és gonosztevő halálával halt meg a kereszten, - ennek ellenére - „örökké áldandó Isten”, „hatalma szavával fenntartva a mindenséget, mindenek felett uralkodik és örökké áldott!” -- Nem egy angyal volt Ő. Ezt az apostol bőségesen megcáfolta a Zsidókhoz írt levél első és második fejezetében. Nem lehetett angyal, mert olyan dicsőség van tulajdonítva neki, ami sohasem volt angyalokra hárítva. – Nem is valami „alárendelt istenség”, vagy valamilyen „istenségre emelt, felmagasztalt lény” volt Ő, amint ezt értelmetlenül állították némelyek. Mindezek csak álmodozások, üres képzelgések és hamisságok. Éppoly bizonyosan Isten volt Ő, mint ahogyan Isten csak lehetett, egy az Atyával és az örökké áldott Lélekkel. – Ha nem így lenne, nemcsak reménységünk nagy ereje semmisülne meg, hanem ennek az igének az édessége is teljesen elpárologna. A testté-létel lényege és dicsősége épp az, hogy Isten volt az, aki emberi testbe öltözött. Nem látok semmi rendkívülit, semmi vigasztalót, bizonyosat abban, ha valamilyen más lény lett volna az, ki ekként eljön emberi testben. Hogy egy angyalnak emberré kellett volna lennie, ez nem járna nagy következményekkel számomra. Ha valamilyen magasabb-rendű lény öltött volna testet, ez nem hozna örömet az én szívembe, s nem fakasztaná fel a vigasztalás kútfőjét számomra. – De „Isten velünk” – ez pompás gyönyörűség! „ISTEN velünk!”- mindaz, amit „Isten” jelent, az Istenség, a végtelen Jehova velünk van! Ez valóban méltó volt arra, hogy az éjszaka kellős közepén énekre hangolja az angyalokat. A pásztorok megdöbbenve hallgatták csodaszép karácsonyi éneküket: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat.” Erről igazán érdemes volt előre jövendölniük a látnokoknak és prófétáknak! Joggal jelent meg új csillag az égen! Ez valóban méltó volt arra a gondosságra, mit az ihletés Szentlelke tanúsított a feljegyzettek megörökítésében! Ez úgyszintén méltó volt az apostolok és hitvallók mártírhalálára, kik nem kímélték életüket, a megtestesült Istenért! És testvéreim, ez méltó arra most, e mai napon, hogy komoly igyekezettel törekedjetek terjeszteni a jó hírt! Méltó arra, hogy szent élettel illusztráljátok ennek áldott hatásait! És méltó, hogy boldog halállal bizonyítsuk ennek vigasztaló erejét! Itt van szent hitünk első nagy igazsága: „Minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben!” Isten az, Aki megszületett Betlehemben, és „Isten velünk.” Isten – ebben rejlik a fenség. „Isten velünk”, ebben rejlik az irgalom. Isten – ebben dicsőség van; „Isten velünk,” ebből kegyelem árad. Isten, ha egyedül nézzük, joggal sújt rettenettel bennünket; de „Isten velünk” reménységet és bizalmat áraszt a szívünkbe. Vegyétek textusomat a maga egészében, és hordozzátok kebleteken, mint édes illatú mirhát, hogy békével és örömmel hassa át lelketeket! Bárcsak a Szentlélek feltárná szíveteket az igazság előtt, és az igazságot is szívetek számára! Örömmel mondom, egyik költőnk szavaival élve –
„Testbe fátyolozva szemléld az isteni Fenséget,
Üdvözöld a megtestesült Istenséget!
Íme, emberként embereknek megjelenjen
Jézus, Immánuelünk! Ő van e helyen!”
Először, jertek, csodáljuk ez igazságot! Aztán jertek, vegyük fontolóra még alaposabban. És azután törekedjünk alkalmazva, személyesen magunkévá tenni azt.
I. 4¶HADD CSODÁLJUK EZ IGAZSÁGOT és ámuljunk felette! „Velünk az Isten!” Álljunk tiszteletteljes távolságra, mint Mózes, ki látva Istent a csipkebokorban, kissé hátrább lépett, és levette saruit lábairól, mert átérezte, hogy szent az a hely, amelyen lábai állnak. Ez egy csodálatos tény, hogy a Végtelen Isten egyszer egy törékeny gyermek testében lakozott, és egy alázatos ember szenvedő alakjában sátorozott népe között. „Isten volt Krisztusban”. „Önmagát megüresítette, és szolgai formát vett fel magára, és emberekhez hasonlóvá lett.”
5¶Figyeld meg először, a jóságos lehajlás csodáját, mit e tény tartalmaz. Hogy Isten, aki mindeneket teremtett, felveszi saját teremtményének természetét! Hogy az önmagától Létező egyesül a teljesen Tőle függő és Tőle eredő teremtménnyel, és a Mindenható egy törékeny és halandó lénnyel lép szövetségbe! Az előttünk levő esetben az Úr leszállt a megaláztatás mélyére, egyesült egy olyan természettel, mely nem főhelyet foglalt el a létezés skáláján. Nagy lehajlás lett volna az a végtelen és felfoghatatlan Jehova részéről, ha valamely nemes, magas szintű szellemi lény természetét vette volna magára, mint például egy szeráfét, vagy kérubét. Az isteninek egy teremtett szellemmel való egyesülése felmérhetetlen lehajlás lett volna, de hogy Isten az emberrel lett eggyé, ez sokkal nagyobb! Ne feledjétek, hogy Krisztus személyében az emberi természet nemcsak megelevenítő szellemből állt, hanem úgyszintén szenvedő, éhező, meghaló testből és vérből. Urunk magára vette mindazt az anyagi részt, miből áll egy test. És egy test végül is nem más, mint a föld pora: olyan szervezet, mely a körültünk levő anyagokból áll. Semmi sincs testi felépítésünkben, ami nem lenne fellelhető e föld elemeiben, melyen élünk. Abból táplálkozunk, amit a föld terem, s ha meghalunk, visszatérünk a porba, melyből vétettünk. Hát nem különös nagy csoda ez, hogy e durvább része teremtettségünknek, ez alantas rész, ennek pora, mégis felvétetik ama tiszta, csodálatos, felfoghatatlan isteni Lénnyel való egységbe, akiről mi oly keveset tudunk, és Akit véges értelmünkkel egyáltalán nem tudunk felfogni? Ó, micsoda lehajlás ez! Hagyom, hogy elmélkedjetek rajta csendes perceitekben! Imádattal gondoljatok rá! Meg vagyok győződve, hogy egyetlen embernek sincs igazi fogalma arról, milyen csodálatos lehajlás volt Isten részéről, ekként emberi testben lakozni, és az, hogy Immánuel - „Velünk az Isten” legyen számunkra!
6¶De hogy még inkább kitűnjék ennek rendkívüli volta, gondoljátok meg, hogy a teremtmény, akinek természetét Krisztus felvette, olyan lény volt, mely vétkezett. Sokkal inkább kész vagyok elképzelni azt, hogy az Úr magára veszi egy olyan fajnak a természetét, mely sohasem bukott el. De, íme, az emberi faj fellázadt Isten ellen, és mégis, Krisztus emberré lett, hogy bennünket megszabadíthasson lázadásunk következményeitől, és eredeti tisztaságunknál valamivel magasabbra emeljen bennünket. „Isten elküldte az Ő Fiát, bűn testének hasonlatosságában, s kárhoztatta a bűnt a testben.” „Ó, Isten kikutathatatlan mélysége!” – ez minden, amit mondhatunk, amint szemléljük és csodáljuk az isteni szeretetnek ezen lehajlását.
7¶Továbbá, jegyezzétek meg azt is, amint távolról ámultok e csodán, hogy az erőnek micsoda csodája áll itt előttünk! Belegondoltatok-e valaha abba, milyen erő mutatkozott meg abban, hogy az Úr egy oly emberi testet alkotott, mely alkalmas volt az Istenséggel való egységre?! Urunk egy csecsemőben öltött testet, mely valóban emberi test volt, de mégis, bizonyos csodálatos módon el volt készítve, hogy kibírja az Istenségnek benne lakozását. Az Istennel való érintkezés rettenetes: „ha rátekint e földre, megrendül az; megilleti a hegyeket, és füstölögnek azok.” Ráteszi lábát Páránra, és ez megolvad, s a Sinai tűznek lángjában felbomlik. Oly erősen belevésődött ez igazság a hajdani szentek elméjébe, hogy ezt mondták: „Senki sem láthatja Isten arcát, úgy, hogy életben maradjon.” De íme, itt van egy emberi természet, mely nem csak látja Isten arcát, hanem szállást vesz benne az Istenség. Micsoda emberi alkat lehetett az, mely képes volt elviselni Jehova jelenlétét! „Testet alkottál nekem!” Ez igazán egy csodálatosan megkülönböztetett, szent test volt, a Szentlélek erejének egy különleges alkotása! A mienkhez hasonló test volt, idegrendszerrel és érzékekkel felruházva, és feszülésre kész izmokkal, és minden szerve éppoly finoman meg volt alkotva, mint a mienk, és mégis, Isten volt benne! Törékeny bárka volt egy ilyen rakomány elhordozására. Ó, ember Krisztus, hogy tudtad magadban hordozni az Istenséget? Nem tudjuk, hogyan lehetett ez, de Isten tudta. Imádjuk hát a Mindenhatónak az emberi gyengeségben való ezen elrejtőzését, a Felfoghatatlannak ezen felkarolását, a Láthatatlannak ezen felfedését, a Mindenütt-jelenvalónak ezen helyhez-kötöttségét. Sajnos, csak gagyogni tudok! Mik is a szavak, amikor ilyen kimondhatatlan igazsággal van dolgunk?! Elég, ha annyit mondunk, hogy az isteni erő csodálatosan látható volt, Krisztus testének folytonos anyagi állapotában, mely másként megemésztődött volna az Istenséggel való ilyen csodálatos érintkezés következtében. Csodáld hát az erőt, mely „Isten velünk”-ben, -„Immánuelben”- lakozott.
8¶Aztán, amint e titkot csodálod, gondold meg, az isteni jóakaratnak micsoda jelvénye ez az emberek iránt! Amikor az Úr felveszi az emberi természetet, hogy vele egy egységet alkosson, e páratlan cselekedet rendkívül nagy jót jelent az ember számára! Lehetetlen, hogy Isten elpusztítsa azt a fajt, melyet ekként magához esketett. Egy ilyen házasság, ember és Isten között, békét kell jelentsen! A háborút és pusztulást sohasem szokták így bejelenteni. Az, hogy a Betlehemben testet öltött Istent a pásztorok imádták, azt hirdeti, hogy „béke a földön és szelíd irgalom”. Ó, bűnösök, kik remegtek az isteni harag gondolatára, jobban tennétek, ha az irgalom és kegyelem örömteljes reménységével emelnétek fel fejeteket, mert Isten tele kell legyen kegyelemmel és irgalommal azon faj iránt, melyet így, minden más felett ekként kitűntetett, hogy Önmagával egységbe helyezett! Légy jó reménységgel, bízzál, ó, asszonytól született ember, és számíts kibeszélhetetlen áldásokra, mert „egy Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk.” 9¶Ha a folyókra nézel, gyakran meg tudod mondani, honnan folynak, és a földet, melyen átfolynak meg tudod állapítani színük alapján: amelyek az olvadó gleccserekből folynak, egyből felismerhetők. Van egy ige, egy mennyei folyóról, melyet könnyen megértesz, ha ebben a megvilágításban szemléled. „És megmutatta nékem az élet vizének tiszta folyóját, a mely ragyogó volt, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jővén ki”. Ahol a trónt az Istenség és az általa megállapított Közbenjáró foglalja el, vagyis a testet öltött Isten, az egykor elvérzett Bárány, ott a folyónak kristálytisztának kell lennie: nem a pusztító haragnak olvasztott lávája, hanem az éle vizének folyója ez! Nézzetek e drága névre, „Velünk az Isten!”, és látni fogjátok, hogy a testet öltés következményei áldottak, hasznosak, üdvösek, és nemesítő hatásúak az emberek számára.
10¶Kérlek, folytassátok tovább ámulat-teljes szemléléseteket, és nézzetek még egyszer e „Velünk-az-Isten-Immánuel”-re mint szabadulásunk zálogára. Mi elbukott faj vagyunk, belesüllyedtünk a sárba, eladattunk a bűnnek: a Sátán fogságában és rabságában sínylődünk. De ha Isten eljön a mi fajunkhoz, és felkarolja ennek természetét, hisz akkor jóvátehetjük bukásunkat, mert lehetetlen a pokol kapuinak lenyomni azokat, akikkel velük van az Isten! Ti, kik rabszolgái vagytok a bűnnek, és rogyásig eladósodottak a törvénynek, halljátok a jubileumi szabadságot hirdető kürtzengést, mert valaki eljött közétek, ki asszonytól született, ki törvény alatt lett, ki úgyszintén erős Isten, és ünnepélyesen megfogadta, hogy felszabadít titeket! Ő hatalmas Megváltó, nagy Megmentő! Képes üdvözíteni, mert Mindenható, és szavát adta, hogy megteszi. Kilépett a küzdőtérre, és fegyverbe öltözött. Népének Hőse Ő, és nem vall csődöt, és nem ernyed el, míg a csatát teljesen meg nem vívta, s a győzelmet meg nem szerezte! Jézusnak mennyből való földre-jövetele záloga annak, hogy népét felviszi a mennybe! Hogy természetünket felvette, ez biztos pecsétje annak, hogy lényünket az Ő trónjára fogja emelni! Ha egy angyal lépett volna közbe, úgy lehetne némi félelmünk. Ha egy ember lett volna, ki erre vállalkozik, úgy joggal félhetnénk, és kétségbeesve heverhetnénk. De ha Immánuel, „Isten velünk” teszi ezt, és Isten valóban felvette az emberi természetet a magával való egységbe, akkor jertek, „zengedeztessük a menny harangjait”, és örüljünk! Lesznek még fényesebb és boldogabb napok, lesz üdvössége az embernek és lesz dicsőség Istennek! Jertek, sütkérezzünk az Igazság Napjának sugaraiban, mely immár felkelt nekünk, világosságul a pogányok megvilágosítására, és az Ő népének az Izráelnek dicsőségére!
Ekként ámulattal csodáltuk e tényt, távolról szemlélve azt.
II.11¶És most, a második fejezetben, jertek, jöjjünk közelebb, és VEGYÜK SZEMÜGYRE A TÁRGYAT ALAPOSABBAN. Miről is van szó? Mit is jelent ez, „Velünk az Isten”? 12¶Nem remélem, hogy képes leszek e reggelen feltárni e rövid textus - „Velünk az Isten” - teljes mondanivalóját. Mert valóban úgy tűnik nekem, hogy a megváltás egész történetét magában foglalja. Utal az ember Isten nélküli voltára, hogy Isten elvonta magát az embertől, a bűn miatt. Úgy tűnik nekem, beszél az ember lelki életéről, hogy Krisztus eljött hozzá, és benne a dicsőség reménységére formáltatik. Isten foglalkozik az emberrel, és az ember visszatér Istenhez, és újra elnyeri az isteni képmást, mit először, a teremtéskor. Sőt, maga a menny is, lényege szerint nem más, mint ez: „Isten velünk.” Ez az ige száz prédikációhoz is anyagot szolgáltatna, minden megerőltetés nélkül. Sőt, az ember folytathatná sokoldalú jelentésének kimerítését egy örökkévalóságon át. Én ez alkalommal csak gondolatszálakat tárok elétek, melyeket felgöngyölíthettek szabadidőtökben, a Szentlélek segítségével.
13¶E dicsőséges név, Immánuel, jelenti, először is, hogy Isten Krisztusban velünk van, igen szoros szövetségben. A görög viszonyszó ezen a helyen igen hangsúlyos, és a legerősebb formában fejezi ki ezt, hogy „velünk”. Nem csak „a mi társaságunkban”, mint amit egy másik görög szó jelentene, hanem „velünk”, „együtt velünk”, „közösen osztozva”. E szócska egy szoros szegecs, egy erős kötés, melyből következik, kijelentésszerűen, a szoros közösség. Isten különleges módon és szorosan „velünk van”. Nos, gondolj csak bele kissé, és meglátod, hogy Isten valóban közel jött hozzánk, igen szoros közösségbe! Bizonyára ezt tette, mert magára vette a mi természetünket,- szó szerint a mi saját természetünket – húst, vért, csontot, s mindazt, amiből áll egy test; elmét, szívet, lelket, memóriát, képzelőerőt, ítélőképességet, mindazt, amivel csak bír egy értelmes ember. Krisztus Jézus volt az emberek embere, a második Ádám, a képviseleti ember modellje. Ne gondold őt megistenült embernek, még kevésbé merészeld őt humanizált Istennek, vagy félistennek tartani. Ne keverd össze a természeteket, és nem oszd szét a Személyiséget. Ő csak egy személy, de mégis, valóságos ember, mint ahogy valóságos Isten! Elmélkedj hát ez igazság felett, és mondd: „Aki a trónon ül, olyan, mint én, a bűnt kivéve!” Túl fenséges e tárgy ahhoz, hogy sokat beszéljünk szavakkal róla. Nem akarok fecsegni. Olyan téma ez, mely felülmúl engem, és félek elhamarkodott szavakat kiejteni. De forgassátok szívetekben ez igazságot, és meglátjátok, édesebb a méznél, még a színméznél is.
„Mily öröm! Ott ül, a mi testünkben,
Fényes mennyei királyiszéken,
Egy asszonytól született ember,
Teljes isteni dicsőségben!”
14¶És így, mivel velünk volt a mi természetünkben, Isten velünk van életünk egész vándorútja alatt. Nehezen találsz egy olyan nehézséget az élet útján, mely mellett Jézus is meg nem állt volna, vagy olyan szakaszt, amin Ő át ne ment volna. A bejárati kaputól egész addig az ajtóig, mellyel bezárja élete útját, a Jézus lábnyomai nyomon követhetők. Bölcsőben vagy? Ő is volt ott. Szülői tekintély alatt levő gyermek vagy? Krisztus is volt kisfiú názáreti otthonában. Beléptél az élet csataterére? Urad és Mestered ugyanúgy tette. És bár nem élt hosszú életet, mégis szakadatlan fáradság és szenvedésen át hordozta azt az elrontott képet, mi az öregkorral jár. Magányos vagy, s fáj az egyedüllét? Ilyennek látjuk Őt a pusztába, a hegyoldalon, és a Gecsemáné homályában. Elvegyülve élsz a társadalomban? Így élt ő is, az emberek között végezve szolgálatát, a tömeg szorítása alatt. Hol találnád magad olyan helyen, akár a csúcson, vagy a völgyben, a szárazon, vagy tengeren, napfényben vagy sötétben - hol lehetnél, kérdem, ahol ne fedeznéd fel, hogy Jézus is ott járt előtted? Amit a világ elmondott nagy költőjéről, azt mi sokkal nagyobb igazságként elmondhatjuk Megváltónkról –
„Egy olyan sokoldalú ember,
hogy nyilván nem valakinek,
hanem az egész emberiségnek
a példányképe!”
Egy harmonikus ember volt Ő, mégis, az összes szentek élete, úgy tűnik, az övébe van összesűrítve. Két hívő, meglehet, nagyon elüt egymástól, és mégis, mindketten tapasztalják, hogy Krisztus életében megvan a hasonlósági pont, amelyhez életüket viszonyíthatják. Az egyik lehet gazdag, a másik meg szegény, - az egyik rendkívül tevékeny, s a másik türelmesen szenvedő, és mégis, minden ember, a Megváltó életét tanulmányozva, képes lesz elmondani: az Ő kemény életútja az enyém mellett haladt. Hasonlatossá tétetett mindenben az ő testvéreihez. Mily vigasztaló e tény, hogy Urunk Immánuel, „Velünk az Isten”, nem csak itt és ott, most, vagy akkor, hanem szüntelen!
15¶Különösen édes vigaszt nyújt e név „Velünk az Isten” szomorúságunkban. Nincs olyan szívszaggató fájdalom, nincs olyan testünket zaklató szenvedés, melyben Jézus Krisztus ne állna mellettünk. A szegénység lesújtó keserűsége emészt? „Neki nem volt fejét hová lehajtania.” Vagy a gyász sötét fellege szakadt rád? „Jézus sírásra fakadt” a Lázár sírjánál. Gyaláztak vajon az igazságért, és ez gyötri lelkedet? Ő azt mondta: „a gyalázat összetörte szívemet”. Elárultak? Ne feledd, neki is volt egy bizalmas barátja, aki eladta őt rabszolga-áron. Milyen viharba sodródhatnál, mely nem háborgatta volna úgyszintén az ő csónakját is? Nem vihet az ínség olyan sötét völgybe, olyan mély, látszólag ösvénytelen szakadékba, ahol lehajolva ne fedezhetnéd fel a Megfeszített nyomdokait! Tűzben járva, vagy folyókon, a hideg éjszakában, vagy a tűző napon Ő ezt kiáltja neked: „Én veled vagyok! Ne rettegj, mert társad is, és Istened is vagyok!”
16¶Titokzatosan igaz, hogy amikor végül az utolsó, záró jelenethez érkezünk, úgy fogjuk találni, hogy Immánuelünk ott volt. Átérezte a halál fájdalmait és gyötrelmeit, elviselte a haláltusa vérverejtékét, a láznak epesztő szomjúságát. Tapasztalatból ismerte, mit jelent a meggyötört léleknek elszakadása a nyomorúságos gyenge testtől, és azt kiáltotta, amit mi is kiálthatunk: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!” És, ó!, tudta mit jelent a sírverem, mert ott aludt! És a sírhelyet beillatosítva és szépen elkészítve hagyta maga után, hogy nyugágy legyen a számunkra, s nem pedig a romlás gödre. Az az új sír ama kertben Isten-velünk-Immánuellé teszi Őt számunkra egész addig, míg a feltámadáskor előhív minket sár-ágyunkból, hogy megtapasztalhassuk, hogy Ő „Isten-velünk” örökre, az élet újságában. Az Ő hasonlatosságában fogunk feltámadni, és első látványként, megnyílt szemünk a testet öltött Istent fogja szemlélni csodás dicsőségben! „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és habár testem megrágják a férgek, mégis, testemben fogom meglátni az Istent!” „Velünk az Isten!” Én, az én testemben fogom meglátni Őt, mint az embert, az Istent. És így egy egész örökkévalóságon át a legmeghittebb közösséget fogja Ő fenntartani velünk. Amint a korszakok telnek, „Velünk az Isten” lesz Ő számunkra! Nem megmondta-e: „Mert én élek, ti is élni fogtok?” Úgy emberi, mint isteni élete örökké fog tartani, és ilyen tartós lesz a mi életünk is. Közöttünk fog lakozni, és élő vizek forrásaihoz fog bennünket vezetni, és így mindenkor az Úrral leszünk.
17¶Nos, testvéreim, ha újra felelevenítitek szívetekben ez áldott gondolatokat, jó gazdag eledelkészletet fogtok találni: valóban, egy teljes ünnepi lakomát, már csak ezen egy pont alatt! Isten velünk van, Krisztusban, a lehető legközelebbi érintkezésben.
18¶De másodszor, Isten Krisztusban velünk van a legteljesebb megbékélésben. Ez természetesen így van, ha az előbbi állítás igaz. Volt idő, amikor elszakadva voltunk Istentől. Isten nélkül éltünk, elidegenedve tőle gonosz cselekedeteink miatt, és Isten is elvonta magát tőlünk természetének tisztasága folytán, mely a hamisságot messze veti magától. Tisztábbak szemei, hogysem nézhetné a gonoszt, és nem lakhat nála semmilyen hamisság. Az a tiszta méltányosság, mellyel uralja a világot, megköveteli, hogy arcát elrejtse a bűnös nemzedék elől. Az az Isten, aki elégedettséggel néz a vétkes emberekre, nem a Biblia Istene, mely számos helyen úgy tárja Őt elénk, mint aki haragtól lángol a gonoszok ellen! „A gonoszt, az álnokságnak kedvelőjét gyűlöli az Ő lelke.” De most, a bűn, mely elválasztott minket Istentől, félre lett téve Krisztusnak a keresztfán bemutatott áldott áldozata folytán, és az igazságosság, melynek hiánya okozta a nagy szakadékot a bűnös ember és igaz Isten között, - az az igazságosság, mondom, ajándékként a mienk lett, mert Jézus elhozta nekünk az örökkévaló igazságot! Úgyhogy most Jézusban Isten velünk van, velünk kibékülten, s a bűn, mely haragját felgerjesztette, örökre elvétetett az ő népéről. Vannak, akik ellenvetéseket hoznak fel s tiltakoznak e szemlélet ellen, de én egy jótányit sem engedek az ő ellenvetéseiknek. Nem csodálkozom, hogy gáncsoskodnak bizonyos bölcstelen állítások miatt, melyeket én sem szeretek jobban, mint ők. Azonban, ha tiltakoznak az engesztelés olyan értelmezése ellen, mint ami elégtételt képez a megsértett igazságosság iránt, érveiknek semmi ereje sem lesz nálam. Nagyon is igaz, hogy Isten örök szeretet, de ezzel nem áll szemben az Ő igazságossága. Úgyszintén igaz, hogy népe iránt Ő mindig is szeretet volt, a legmagasabb értelemben; s az engesztelés nem oka, hanem eredménye (gyümölcse) az isteni szeretetnek. Mégis, kormányzói minőségében, mint bíró és törvényadó, Isten „mindennap haragszik a gonoszra”, és Krisztus békéltető áldozatától függetlenül, az Ő tulajdon népe úgyszintén „haragnak örökösei volt, mint egyebek is”. Egy igazságos bíróhoz hasonlóan, harag volt Isten szívében azok ellen, akik megszegték szent törvényét. És a megbékélésnek köze van úgy az egész föld bírája, mint az ember álláspontjához. – Ami engem illet, sohasem szűnök meg hálát adni: „Ó, Uram, magasztallak Téged, mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult tőlem a te haragod, és megvigasztaltál engem!” Isten most már az emberrel lehet, és átkarolhatja a bűnösöket, mint gyermekeit, amit igazságosan nem tehetett volna meg, ha Jézus nem halt volna meg. 18b¶Ilyen értelemben, és csakis ilyen értelemben írta Dr. Watts egyes énekeit, melyeket oly hevesen elítéltek. Szabadságot veszek, két versszak idézésére, és ajánlom őket, mint amelyek egy nagy igazságot tárnak elénk, ha az Urat mint Bírót szemléljük, s úgy tűntetjük fel, ahogy az ember felébredt lelkiismerete helyesen észleli Őt. Költőnk ezt mondja az Isten trónja előtt:
„Egykor úgy állt e trón, mint a harag rettenetes széke,
Emésztő tűz lövellt szikrákat belőle.
Istenünk megjelent, rettenetes tűzben,
Neve „Bosszúállás” volt, fényes szentségében.
De gazdagon hullt, permetezett a Jézus vére,
S megengesztelte Isten arcát véle,
Ráhullt az a lángoló trónra,
S a haragot kegyelemre változtatta.”
Úgyhogy most Jehova nem velünk szemben álló Isten, hanem „Velünk az Isten!”, „megbékéltetett minket magával az Ő Fiának halála által.”
19¶A harmadik jelentése ez igének, „Velünk az Isten!”, a következő: Isten Krisztusban velünk van, áldott közlékeny érintkezésben. Vagyis, most oly közel jött hozzánk, hogy kapcsolatban áll velünk, és ez részben megszentelt társalgásban valósul meg. Most szól hozzánk, és szól bennünk. Ez utolsó időkben szólott hozzánk az Ő Fia által, és az Isteni Lélek által, azon a szelíd halk hangon, mellyel figyelmeztet, vigasztal, oktat és vezet bennünket. Nem vagytok tudatában ennek? Nemde, mióta lelketekben megismertétek Krisztust, élvezitek a Magasságossal való bizalmas kapcsolatot is? Most, Énókhoz hasonlóan, „Istennel jártok”, és mint Ábrahám, beszéltek Vele, mint ember beszél az ő barátjával. Hisz mi egyebek imádságaitok és dicséreteitek, mint szabad társalgások a Magasságossal, hiszen szabad meneteletek van Őhozzá! És Ő válaszol nektek, amikor Lelke lelketekben megpecsételi ígéretét, vagy alkalmazza intelmét, amikor új világosságot gyújt és vezet benneteket a tiszta tanításban, vagy fényesebb reménységet gyújt szívetekben az eljövendő dolgok iránt. Ó, valóban, Isten velünk van most, úgy, hogy amikor azt kiáltja, „Az Én orcámat keressétek!”, szívünk így válaszol neki, „A Te orcádat keresem, ó, Uram!”. E vasárnapi összegyülekezések, mi mást jelentenek sokunk számára, mint ezt „Velünk az Isten!”? Az Úrvacsorai közösség mi mást jelent, ha nem ezt, „velünk az Isten!”? Ó, hányszor tapasztaltuk az Ő valóságos jelenlétét, a kenyér megtörésében és a bor kiöntésében, az Ő engesztelő halálára emlékezve, nem babonásan, hanem lelki értelemben, és úgy találtuk, hogy az Úr Jézus Immánuel, „Velünk az Isten!”. Igen, minden egyes szent rendelésben, és minden egyes szent istentiszteleti cselekményben, nemde úgy tapasztaltuk, hogy egy mennybe nyitott ajtó van kitárva, és egy új és élő út áll előttünk, melyen a kegyelem trónjához járulhatunk?! Hát nem nagyobb öröm ez minden gazdagságnál, ami csak megszerezhető e földön?
20¶És nem csak beszédben (társalgásban) van az Úr velünk, hanem velünk van most hatalmas cselekedetek által éppúgy, mint szavak által. „Velünk az Isten!” Hát nem ez ragyog dicső feliratként királyi zászlónkon, rettenettel sújtva ellenségeink szívét, és megörvendeztetve Isten választottjainak szentséges seregét?! Nem ez-e a mi csatakiáltásunk, „A seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk!” A mi szívünkben lappangó belső ellenségünkkel szemben, Isten velünk van, hogy legyőzzük romlottságainkat és gyengeségeinket; s az igazság külső ellenségei ellen, Isten vele van az Ő egyházával, és Krisztus megígérte, hogy örökké vele lesz, „a világ végezetéig”! Nemcsak Isten szavait és ígéreteit nyertük, hanem láttuk az Ő kegyelmének tetteit a mi érdekünkben, úgy a Gondviselésben, mint az Ő áldott Lelkének üdvös munkáiban. „Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását! ” „Ismeretes az Isten Júdában, nagy az ő neve Izráelben. Mert hajléka van Sálemben, és lakhelye Sionban. Ott törte össze a kézív villámait, paizst, szablyát és a hadat.” „Velünk az Isten!” – ó, testvéreim! - ez szívünket szökdécselésre készteti az örömtől, s rettenthetetlen bátorsággal tölt el bennünket! Hogyan is lehetnénk mi levertek, amikor a seregek Ura a mi oldalunkon áll!
21¶De nemcsak értünk végzett hatalmas cselekedeteiben van Isten velünk, hanem az Ő tulajdon életének a mi természetünkbe való behatolásával (áradásával), mely által először újjászületünk, és aztán fenntartatunk a lelki életben. Ez még csodálatosabb. A Szentlélek által az isteni mag, mely „él, és megmarad örökké” elvettetik a lelkünkbe, és napról-napra hatalmasan megerősíttetünk az Ő Lelke által a belső emberben.
22¶És még ez sem minden, mert a kegyelem mesterműveként, az Úr, az Ő Lelke által, az Ő népében lakozik! Isten nem ölt testet bennünk, mint Jézus Krisztusban, de épp olyan csodálatos, mint a testet-öltés a Szentléleknek a hívőkben való lakozása. Most „Isten velünk” van valóban, mert Isten bennünk lakozik. „Nem tudjátok – szól az apostol - , hogy a ti testetek a Szentléleknek temploma?” „Amint meg van írva: lakozom bennük, és közöttük járok”. Ó, micsoda mélységek és magasságok vannak e pár szóba foglalva: „Velünk az Isten!”
23¶Sok dolgot tudnék még mondani nektek, de az idő sürget, hogy röviden foglaljam össze őket. Az Úr számunkra „Velünk az Isten!” lesz, az Ő képének bennünk való helyreállítása által. „Velünk az Isten!” látható volt Ádámban, amikor tökéletesen tiszta, bűntelen volt. De Ádám meghalt, amikor vétkezett. És Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene. Most, mi, az új élet visszanyerésében, és Istennel való megbékélésünkben Krisztus Jézusban, megkapjuk úgyszintén a helyreállított isteni képmást, és megújíttatunk ismeretben és valóságos szentségben. „Velünk az Isten!” – megszentelődést jelent, azáltal, hogy Jézus Krisztus képe minden Ő testvérére kitörölhetetlenül bevésődik!
24¶Isten velünk van, úgyszintén, - említsük még meg ezt, és aztán elhagyjuk a fejezetet -, a legmélyebb együttérzésben. Testvér, szomorúságban vagy? Isten Krisztusban együtt érez a te bánatoddal. Testvér, egy nagy terved van? Tudom mi az: Isten dicsőségére szolgál! Ebben úgyszintén rokonszenvez veled Isten, és Isten veled van. Hadd kérdezzem meg, mi a legnagyobb örömed? Hát nem tanultál meg még az Úrban örülni? Nemde ujjongsz Istenben Jézus Krisztus által? Hisz akkor Isten is örvend benned! Nyugszik az Ő szerelmében, és énekléssel örvendez néked… Úgyhogy Isten velünk van minden csodálatos vonatkozásban, amennyiben Krisztus által céljaink és vágyaink Istenével azonosak. Ugyanazon dolgot óhajtjuk, ugyanazon cél felé törtetünk, és ugyanazon gyönyörtárgyakban örvendünk. Amikor az Úr azt mondja, „Íme, ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm!”, a mi szívünk is rámondja, „Igen, és én is benne gyönyörködöm!” Az Atya gyönyörűsége az Ő választott fiainak a gyönyörűsége is, mert mi úgyszintén örvendünk Krisztusban! Lelkünk ujjong az Ő neve hallatára!
III.25¶E gyönyörteljes tárgy befejezése előtt hadd mondjak még két-három dolgot az előttünk fekvő igazság SZEMÉLYES ELSAJÁTÍTÁSÁRÓL.
„Velünk az Isten!” Nos, ha Jézus Krisztus „Velünk az Isten” lett, járuljunk hát Istenhez minden kétely és tartózkodás nélkül! Bárki légy, nincs szükséged papra, vagy közvetítőre, hogy téged bemutasson Istennek, mert Isten bemutatott téged önmagának. Gyermek vagy? Akkor jöjj Istenhez a gyermek Jézusban, ki ott feküdt a betlehemi jászolban! Ó, ti, dérlepte üstökűek, nektek sem kell távol maradnotok, hanem Simeonhoz hasonlóan jöjjetek és vegyétek Őt karjaitokba, és mondjátok, „Uram, most már hadd távozzon el a te szolgád békességben, mert szemeim látták a te üdvösségedet!” - Isten egy nagykövetet küldött hozzánk, de olyat, aki nem kelt rettenetet bennünk. Nem sisakkal és páncéllal felöltözötten, lándzsát viselve közeledik a menny követe hozzánk, hanem fehér zászló lebeg egy gyermek kezében; a nép közül kiválasztottnak kezében; annak kezében, aki meghalt; Annak kezében, ki bár a trónon ül, továbbra is magán viseli a szegek helyeit. - Ó, ember, Isten egy hozzád hasonló személyben jön hozzád! Ne félj hát a gyermek Jézushoz jönni! Ne képzeld, hogy előbb különleges felkészülésre van szükséged, hogy kihallgatást kapj nála, vagy hogy egy szentnek, papnak, vagy lelkipásztornak a közbenjárására lenne szükséged! Bárki jöhetett az újszülötthöz, Betlehemben. Úgy gondolom, a szarvas ökrök abból a szénából ettek, melyen Ő aludt, és mégsem féltek. Jézus mindannyiunknak a barátja, bármilyen bűnösek és érdemtelenek legyünk is! Ti, szegények, nektek sem kell félnetek, mert nézzétek, egy istállóban született, és jászol volt a bölcsője. A ti felszerelésetek sem rosszabb ennél, nem vagytok szegényebbek nálánál. Jöjjetek, és üdvözöljétek a szegények Fejedelmét, a egyszerű parasztok Megváltóját! Ne maradj távol az alkalmatlanságodtól való félelem miatt. A pásztorok úgy jöttek hozzá, amint voltak, éjszakai öltözetükben. Nem olvasom, hogy várakoztak, míg jobb ruhát vettek volna magukra, hanem azzal a ruhával, mellyel magukat takargatták a hideg éjszakában, siettek amint voltak, az újszülött gyermek jelenlétébe. Isten nem a ruhákra néz, hanem a szívre, és elfogadja az embereket, amikor hozzá jönnek, kész lélekkel, akár gazdagok, akár szegények. Jöjjetek hát! Jöjjetek, és örömmel lát titeket, mert Isten valóban Immánuel -„Velünk az Isten!”.
26¶De, ó, ne halogassátok! Úgy tűnt nekem, amint e tárgyat átgondoltam tegnap, hogy, ha valaki ezt mondja: „Én nem jövök Istenhez”, miután Isten ilyen formában eljött az emberhez, ez megbocsáthatatlan lázadás lenne részéről. Meglehet, hogy nem tudtál Isten szeretetéről, mikor vétkeztél ellene, úgy amint azt tetted. Lehetséges, hogy bár üldözted az Ő szentjeit, tudatlanságból cselekedted, hitetlenségben. De nézd, Istened kinyújtja feléd a békesség olajágát, kiterjeszti azt csodálatos módon, mert Ő maga jön, hogy asszonytól megszülessen, hogy találkozhasson veled, ki szintén asszonytól született vagy, és megmentsen téged bűneidből. Mondd, nem akarsz Reá hallgatni most sem, amikor Fia által szól? Meg tudom érteni, ha azt kéred, ne kelljen hallanod többé az Ő szavát, amikor kürtzengésben szól, egyre hosszabban és erősebben, a Sinai lángoló kőszirtjei közül. Nem csodálkozom, ha félsz közel járulni, amikor a föld reng és inog az Ő rettenetes jelenlétében. De most, visszafogja magát, és eltakarja arcának fényét, és alázatos ember gyermekeként, egy ácsmester fiaként jön hozzád. Ó, ha így jön, vajon most is hátat fordítasz Neki? Képes vagy elutasítani? Miféle nagykövetet tudsz ennél jobbat kívánni? E békekövetség oly gyöngéd, oly szelíd, oly kedves, oly tapintatos, hogy bizonnyal nem lehet olyan szíved, hogy ellenállj neki! Ó, ne tedd! Ne fordulj el, ne fordítsd el füled a kegyelmének nyelvétől! Inkább mondd: „Ha Isten velünk, úgy mi is vele leszünk!” Mondd, bűnös, mondd: „Felkelek, elmegyek az én Atyámhoz, és ezt mondom neki: Atyám, vétkeztem!”
27¶Ami téged illet, ki minden reményt feladtál már, - ki annyira elesettnek és aljasnak gondolod magad, hogy úgy hiszed, nem lehet már jövő számodra - : tudd meg, van még remény a te számodra is! Mert ember vagy, és az Istenhez álló legközelebbi lény az ember! Ő, aki Isten, egyszersmind ember is. És van valami e tényben, ami arra kell késztessen, hogy így szólj: „Igen, lehetséges talán, hogy visszanyerjem az ember Fiával való barátságot, ki egyben Isten Fia is! Még én is, igen én is felemelkedhetem Általa, hogy a fejedelmek közé ültethessen, népének fejei közé, az én újjáteremtett emberi természetem által, mely kapcsolatba hoz Krisztus emberi természetével, és ez pedig kapcsolatba helyez az Istenséggel!” Ne dobd el magad, ó ember, mert végül is valami sokkal reménykeltőbb vagy annál, hogy a soha el nem haló férgek eledele légy, és martalékául ess a tűznek, mely soha el nem oltatik! Térj meg a te Istenedhez teljes szívvel, és látni fogod, hogy egy nagy áldás van még fenntartva számodra a jövőben.
28¶És most, testvéreim, hozzátok intézem befejező szavaimat: hadd legyünk Istennel, mert Isten velünk van! Az elkövetkező esztendőre jeligeként adom nektek ezt: „Immánuel, Velünk az Isten!” Nektek, kik véren megváltott szentek vagytok, jogotok van mindehhez, a legteljesebb értelmében. Igyatok belőle, és töltekezzetek fel bátorsággal! Ne mondjátok: „Mi nem tehetünk semmit!” Ki vagy te, hogy nem tehetsz semmit? Isten veled van! - Ne mondd: „Az egyház igen gyengén áll, és a gonosz idők járnak rája!” – hiszen „Velünk az Isten!”. Szükségünk van azon ókori katonák bátorságára, akik a nehézségeket csak köszörűköveknek tekintették, melyeken kardjaikat kiélesíthetik. Szeretem Nagy Sándor mondását, - amikor azt mondták neki, hogy túl sok ezren, sőt több millió-számra vannak a perzsák. Ezt mondta: „Nincs semmi baj! Jó aratást lehet rendezni ott, ahol sűrű a gabona! Egy mészáros nem ijed meg, mégha ezerszámra vannak is a juhok!” Még inkább szeretem az öreg Gascon szólását, aki, mikor megkérdezték tőle: „Képes vagy te és a sereged bejutni abba az erősségbe? Hisz az bevehetetlen!” „Képes-e a nap behatolni oda?” – kérdezte – „Hát igen.” „Nos, ahová a nap bejuthat, oda én is bemehetek.” Bármi legyen is, lehetséges, vagy lehetetlen, a keresztyének képesek annak megtevésére, Isten parancsára, mert Isten velünk van. Átlátjátok-e, hogy a szó „Velünk az Isten!” megszüntet minden lehetetlenséget? Kemény szívek, melyek sehogy se tudtak összetörni, össze fognak törni, ha Isten velünk van! Tévelygések, melyeket eddig nem tudtak megcáfolni, megsemmisíthetők, „Isten velünk” által! Amik embereknél lehetetlenek, Istennel lehetségesek! John Wesley utolsó szavai ezek voltak, és hadd éljünk mi ezzel, szívünkbe zárva: „Mindenek felett a legjobb az, hogy Isten velünk van!” Áldott Isten Fia, köszönjük Neked, hogy elhoztad nekünk e drága Igét!
Ámen.