Szerző Téma: C.H. Spurgeon prédikációk - idézetek  (Megtekintve 35099 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2013. November 07. - 23:08:52
Érett hit – Ábrahám áldozata (Izsák feláldozása) által szemléltetve

C.H. Spurgeon  868. sz. prédikációja

Elhangzott 1869 május 2-án, vasárnap délelőtt,
Londonban.

Fordította: Borzási Sándor, 2011




Alapige: 1Móz 22,2

És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és  áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked.



Nem szándékom most e történetet Urunkra vonatkozólag behatóan magyarázni, bár az egyik legszebb előképe van itt elénk tárva az Egyszülöttnek, kit a Nagy Atya feláldozott népe bűneiért. Előreláthatólag ez lesz esti igénk tárgya. De amint emlékeztek egyesek, hogy már három prédikációt tartottam Ábrahám életéről , szemléltetve hatékony elhívását, megigazulását és az Úrnak való odaszenteltségét, úgy most teljessé tesszük e sorozatot, s Ábrahám hite diadalát fogjuk szemlélni, amikor lelki élete a legmagasabb érettségi szintre ért.

Kinyitva Bibliátokat e fejezetnél, felfigyelhettek az időre, amikor Isten az ő számos próbái közül e legkeményebbel próbálta meg Ábrahámot. „E dolgok után” történt ez, vagyis, kilenc nehéz próba után, melyek közül mindegyik igen jelentős és szívet-vizsgáló volt. Miután átment egy nagy harcon, nyomorúság-sorozaton, és ezáltal megerősödött és megszenteltetett, egy még keményebb próba elviselésére hívatott el.  S ebből a tényből jó ha megtanuljuk, hogy Isten nem tesz nehéz terheket gyenge vállakra, s nem rendel erős férfiaknak való próbákat kiskorúak számára, hanem bölcsen neveli hitünket, próbák által edzve azt, melyek fokozatosan egyre nagyobbak, hitünk erősödésével arányosan. Csak azt várja tőlünk, hogy férfias munkát végezzünk és férfiasan viseljük a próbákat, amikor a gyermekkoron már átmentünk, és eljutottunk a Krisztus Jézusban való érett férfiúságra. Ezért, szeretteim, számítsatok rá, hogy próbatételeitek megsokszorozódnak, amint a menny felé előhaladtok. Ne gondoljátok, hogy amint a kegyelemben növekedtek, az ösvény egyre simább lesz lábatok alatt, s az ég egyre derűsebben ragyog majd fejetek felett. Épp ellenkezőleg, arra számítsatok, hogy Isten, amint nagyobb képességgel áld meg benneteket, mint katonáit, még bonyolultabb csatákba, vállalkozásokba küld titeket. És amint egyre alkalmasabbá teszi bárkátokat a viharral és a hullámokkal való dacolásra, úgy egyre háborgóbb tengerekre küld benneteket, még hosszabb utazásokra, hogy így dicsőítsétek Őt, s még nagyobbá tegye bennetek a belé vetett szent bizodalmat.  Ti azt gondolnátok talán, hogy Ábrahám most a békés nyugalom országához érkezik, hogy öreg korában, Izsák születése után, s különösen Ismáelnek elűzése után, most már békés időszak következik s teljes nyugalmat fog élvezni. Hadd intsen ez bennünket, hogy sohase számítsunk nyomorúságtól mentes életre ezen a földön.  Nem! a kürt továbbra is csatát jelez. Még nem ülhettek le pihenni, s nem helyezhetitek a babérkoszorút fejetekre. Számotokra még nincs győzelmi pálma, sem diadalmi dicshimnusz. Még viselnetek kell a mellvértet, és forgatnotok kell a kardot, kell vigyázzatok, imádkozzatok és harcoljatok, felkészülten várva, hogy talán utolsó harcotok lesz a legnehezebb, s hogy az ellenség legdühösebb ereje a nap végére van fenntartva.   
Miután így megfigyeltük az időt, amikor Istennek tetszett megpróbálni a hívők e nagy mintaképét, most meg fogjuk tekinteni magát a próbát. Azután megnézzük Ábrahám viselkedését e próba alatt. És végül egy rövid időt töltünk a jutalom megfigyelésével, mi érte őt, kitartása következtében.

I. Először, tehát, hadd lássuk A PRÓBÁT.

Az igében minden szótag jelentős. Ha George Herbert szólna most róla, azt mondaná, hogy a szavak mind megannyi tőrszúrások voltak Ábrahám lelkének. Istennek hozzá intézett beszédében, e próbatétel nyitányában, úgy látszik, minden szó összpontosított erővel arra szolgál, hogy szíven szúrja a pátriárkát.  Figyeljétek: „Vedd a te fiadat.”  Micsoda? Egy atya ölje meg fiát?! Hát nem volt semmi egyéb Ábrahám sátorában, amit Isten elvegyen, csak az ő fia?! Örömmel adta volna neki a tulkok hekatombáit és juhnyájak sokaságát. Az összes ezüstöt és aranyat, amit csak bírt, mind kiürítette volna erszényéből, sietve, örömest! Hát semmi más nem elégíti ki az Urat, csak Ábrahám fia?! Ha mégis fel kell áldozni valaki emberáldozatul, hát mért nem a Damaskusból való Eliézert, házának felvigyázóját? Pontosan az ő fiát kell feláldoznia? Mennyire téphette ez az atya szívének húrjait!   Az ő fiát, az ágyékából származó zsengét, kell feláldoznia égőáldozatul? Hát nem elégszik meg Isten engedelmességének semmilyen más bizonyságával, csak magzatja feláldozásával?  Az „egyetlen” szó is különösen hangsúlyos, mivel Ismáel el lett űzve Isten parancsára. Nagy szomorúságára Ábrahámnak, Hágár gyermeke ki lett űzve. „Űzd ki a szolgálót az ő fiával együtt: mert a szolgálónak fia nem lesz örökös az én fiammal, Izsákkal.” – mondta Sára. És Isten meghagyta a pátriárkának, hogy hallgasson felesége szavára, úgyhogy most már Izsák volt az ő egyetlene. Ha Izsák meghal, nem marad más leszármazott, s nincs valószínűsége annak hogy bárki is utódja lehetne. Ábrahám világa ki fog aludni, és neve el lesz feledve. Sára igen idős már, őmaga is vén, csecsemőkiáltás nem fogja többé örvendeztetni a sátort. És Izsák az ő egyetlen fia, magányos csillag az éjszakában, az egyetlen fiú, atyja vén korának szövétneke.   De ez még nem minden: „a te fiadat, Izsákot”.  Milyen sok gondolat szökhetett Ábrahám elméjébe, emlékezetébe e szóra: „Izsák.”. Ez volt az ígéret gyermeke, mely ígéretet Isten kegyelmesen adott neki, egy olyan ígéreté, melynek beteljesedését rendkívül óhajtotta s várta, de olyan sokat, sokat, sokat késett. Izsák, ki szülei szívét nevetésre bírta, - a szövetség gyermeke: az a gyermek, akiben az atya minden reménye összpontosult, meg biztosítást kapott: „Izsákban neveztetik a te magod.” Micsoda? Végül is Isten visszavonja ajándékát? Isten szövetsége semmissé lesz, s a megígért áldások csatornája örökre kiszárad? Ó, próbák próbája! „A te fiadat”, „a te egyetlenedet”, „a te egyetlen fiad, Izsákot.”   De még hozzá van téve: „akit szeretsz”. Hát az örököse iránti szeretetére kell őt emlékeztetni épp akkor, amikor elveszíti őt? Ó, mily kemény szavak! úgy látszik, hogy semmi együttérzés, irgalom nincs bennük!  Hát nem elég elvennie szeretetének tárgyát, anélkül, hogy ugyanakkor fel ne keltené szívbemarkoló módon az érzelmeket, melyeket oly érzéketlenül megsértett!?” Izsák méltán volt atyja szeretetének tárgya, mert a természet kötelékein felül, s azon felül, hogy Isten kegyelmi ajándéka volt e fiú számára, Izsák jelleme igen szeretetreméltó volt. Feláldoztatása alkalmával tanúsított viselkedése bizonyítja, hogy lelkében az alázat, engedelmesség, megnyugvás és gyöngédség bősége volt, valóban mindaz megvolt benne, ami a szentség ékességét képezi, és egy ilyen karakter biztos, hogy megnyerte atyjának, Ábrahámnak csodálatát, kinek lelki szemei igen élesek voltak felismerni e kiválóságokat, melyek szeretett fiában mutatkoztak.  Ó, mért kell Izsáknak meghalnia? És atyja keze által meghalnia! Ó, próbák próbája! A szemlélő képzelet s az együttérző részvét jobban le tudja írni az atya fájdalmát, mint bármennyi szó, amit csak magam erejéből felhozhatok. Fátylat borítok hát oda, amit képtelen vagyok lefesteni.
De jegyezzétek meg, hogy e gyöngéd atya nemcsak el kellett veszítse a legjobb gyermeket, hanem a legrettenetesebb módon kellett őt elveszítse. A gyermeket fel kellett áldozni – s az atyának, magának kellett feláldoznia őt!  Ha az Úr azt mondta volna, „Szólj a te szolgádnak, Eliézernek, és bízd meg, hogy áldozza fel fiadat”, ez a próbát enyhítette volna. De ahogy Ábrahám értette a parancsot, úgy látszott, úgy szólt, hogy, te, Ábrahám, te kell legyél a pap; saját kezeddel kell megragadd az áldozati kést, s te kell ott állj összetört szívvel, hogy beledöfd a kést fiad mellébe, s nézd őt, amint kimúlik, sőt, míg csak hamuvá válik az oltáron. Megértette, hogy mindez be van foglalva Isten szavába, habár az Úr nem így értette, hanem kész volt elfogadni a készséges akaratot az a dolog véghezvitele helyett.  Minden arra irányult, hogy a próbát a lehető legkeményebbé tegye. Isten barátja oly módon volt próbára téve, amihez hasonló tapasztalatban valószínűleg sohasem volt része senkinek, sem azelőtt, sem azóta. Az áldozaton kívül Ábrahámnak meg volt parancsolva, hogy menjen el egy hegyre, melyet Isten mutatni fog neki.  Viszonylag könnyű a pillanat erejében, és a szent befolyás hatásának érzelme alatt, gyorsan, sietve egy önfeláldozó hősi tettet végbevinni. De nem olyan könnyű érző embereknek, mint mi vagyunk, megfontolt elszántsággal szívünkben ráhangolódni a tőlünk kért áldozatokra. De Ábrahámnak három napig kellett szájában forgatnia e keserű pirulát, melyet már önmagában is elég kemény dolog volt lenyelni, de mennyivel keservesebb, amikor az embernek részletesen meg kell ismerkednie minden ürömjével és gyötrelmével! Egész napon át azzal a drága fiúval a szeme előtt kellett mennie, hallani hangját, ki oly hirtelen el fog némulni, s néznie kellett azokba a fényes szemekbe, melyek nemsokára könnyben fognak úszni, s a halál fátyla borul rájuk; személve benne anyja örömét és saját gyönyörét, s mindez idő alatt arra a végzetes csapásra gondolni, melyet, amennyire ő tudta, Isten követel tőle. Ó, ez a minket körülzárt ostromlás, hosszú és gondosan felállított barikádokkal, ez az, ami igazán megpróbál minket! Egy éles támadást sokkal jobban kibírnánk. Gyorsan halálra égni hatalmas máglya tüzében viszonylag könnyű mártírság, de felfüggesztve lenni, s gyenge tűzön nyárson forgatva pirulni, vagy érezni, amint szívedet egyre szorosabbra és szorosabbra fogják, mintegy satuba, - nos, ez az, ami a hitet igazán megpróbálja! S ezt kellett Ábrahámnak három hosszú napon át elviselni! Csakis a hit, az ő nagy hite tudta őt képesíteni, hogy szembenézzen e rettenetes próbával, mely most ostromolta.
A pátriárkát kétség nélkül keményen megviselték, megpróbálták, és megindították nem csak Istennek az ő hallására kijelentett szavai, hanem a saját szívében támadt természetes és keserű gondolatok is, melyek, bármennyire is kész volt azokat legyőzni, nyilván újra és újra feltámadtak. Mondhatta volna: „Olyan cselekedet megtevésére kaptam felszólítást, ami ellen ösztönszerűleg tiltakozik egész természetem: gyermekemet kell feláldoznom! Rettenetes! Gyilkossággal határos! Meg kell égetnem a kezem által levágott gyermekemet mintegy vallásos cselekményként  - borzasztó, barbár, utálatos dolog! Én magam kell feláldozzam őt az oltáron, megfontoltan. Hogy tehetem meg? Hogyan kérheti Isten tőlem, hogy azt tegyem, ami gyökereiben szaggat szét minden érzelmet, mit Ő maga plántált belém, ami homlokegyenest ellenkezik szívem legnemesebb emberségével?! Hogyan tehetem én ezt meg?”
 
Kedves testvéreim, jöjjünk közelebb, és próbáljuk meg személyesen magunkra alkalmazni ezt. Meglehet, hogy Isten igéje által az engedelmesség olyan cselekedeteire leszünk felszólítva, melyekkel látszólag erőszakot kell elkövetnünk minden természetes érzelmeinken. A keresztyének olykor azt a parancsot kapják, hogy jöjjenek ki a világból határozott állásfoglalásokkal, amivel a hozzájuk legközelebb állók, és számukra legdrágábbak gyűlöletét hívják ki maguk ellen. Mármost, ha szeretik Istent, úgy hozzá mérve vetélytársként nem fogják szeretni sem apjukat, sem anyjukat, sem férjüket, sem testvérüket, sem nővérüket. És bár a keresztyének mindig a leggyöngédebb szívű emberek lesznek, mégis, Isten iránti ragaszkodásukat olyan dolognak tartják, hogy érte, ha kell, mindent feláldoznak, és minden természetes vonzalmat hamarabb megtagadnak, mintsem az isteni törvényt megsértsék. Talán jelenleg olyan nyomorúság alatt szenvedsz, ami egész lényedet megviseli, s minden erődet elveszi: az Úrnak tetszett elvenni tőled azt, ki az életnél is drágább volt számodra, akiért örömest meghaltál volna. Ó, tanuld meg hát Ábrahámmal csókolni az ő vesszejét! Ne álljon Izsák Isten előtt! Legyen kedves Izsák, de hadd haljon meg hamarabb Izsák, mintsem Isten iránt bizalmatlan légy! Hajtsd meg fejedet s mond: „Istenem, végy el bármit, tetszésed szerint; ölj meg engem, vagy vedd el mindenemet, de én akkor is áldani fogom szent nevedet.” Ez volt Ábrahám próbájának lényeges része, mely úgy tűnt, hogy durván szétszakítja szívének leggyöngébb érzelmeit.
És gondolhatta volna Ábrahám, hogy ilyen módon, gyermeke megölésével Isten minden ígéretét hiábavalóvá teszi. Egy igen kemény próba, mert amilyen mértékben hiszi egy ember az ígéretet és értékeli azt, olyan mértékben vigyáz, hogy semmit se tegyen, ami azt hatástalanná tenné. Testvéreim, vannak idők, amikor olyan cselekedetek sorára vagyunk elhívva, melyek úgy tűnik, veszélyeztetik legfensőbb reményeinket. Egy keresztyén olykor kötelességénél fogva meg kell tegyen olyan dolgot, ami minden valószínűség szerint tönkreteszi saját jövőbeli hasznosságát (sikerességét). Gyakran hallom az emberek részéről felhozott érvként hangoztatni egy romlott egyházban való maradásra, hogy ezáltal befolyást nyernek annak közepette, és pozíciójukra hivatkoznak, mit elveszítenének, ha lelkiismeretükre hallgatnának és igazán követnék Istent. De inkább el kell veszítsenek minden feltételezett befolyást, és lemondjanak látszólagos előnyeikről, mintsem a legkisebb sérelmet elkövessék lelkiismeretükön – éppúgy kötelesek ezt megtenni, mint ahogy Ábrahám köteles volt vállalni Izsák feláldozását, akiben Isten minden ígérete összpontosult.  Nem a ti dogotok, sem az enyém, hogy beteljesítsük Isten ígéretét, és nem kell a legkisebb rosszat sem tennünk azért, hogy a legnagyobb jót létrehozzuk. Rosszat tenni azért, hogy jó származzék belőle, hamis erkölcsösség, és gonosz okoskodás. A mi dolgunk a ránk mért kötelesség, Isten dolga pedig az ő saját ígéretének teljesítése, és a mi hasznosságunk megőrzése. Még ha hírnevemet darabokra töri is, és minden hasznosságomat a négy szelek felé szórja, mégis, ha a kötelesség szólít, nem szabad tétováznom egy másodpercet sem, mert ebben a tétovázásban engedetlen leszek Istenem iránt. Isten kérésére Izsákot fel kell áldozni, még ha leszakad is az ég, és a hit minden kifinomult kérdésre azzal a bizonyossággal kell válaszoljon, hogy amit Isten rendel, az végeredményben sohasem hozhat mást, csak jót. Az engedelmesség sohasem veszélyezteti az áldásokat, hisz a parancsok sohasem állnak valódi ellentétben az ígéretekkel, mert Isten képes feltámasztani Izsákot, és beteljesíteni saját elrendelését.
Továbbá, meglehet, - sőt emberileg azt gondoljuk bizonyosan – Ábrahámban ott volt a gondolat, hogy Izsák halálával minden örömének vége lesz. A sátor elsötétül Sára részére, és minden sivatagi pusztává válik gyászoló anyai szíve számára. Jaj a szerencsétlen szülőnek, ki öreg korának támaszát elveszti, és az összeomlása szélén áll!   A nap elsötétül délben, és a hold sem fénylik éjjel, ha Izsák meghal. Bármilyen szerencsétlenséget kész lett volna inkább elviselni, csak e drága gyermek el ne vétessék! Mindezt bizonyára így kellett éreznie, de ez még sem tette őt ingadozóvá. Van úgy, hogy a kötelesség útja épp a legszeretettebb reményadó társunk holttestén vezet át. Meglehet, azt kell kötelességként megtegyük, ami végnélküli bánatot zúdít saját fejünkre. De meg kell tenned, bármi következzék is. Ha az Úr parancsolja, keresned kell a hitet annak megtevésére, mégha attól a pillanattól kezdve sohasem fogja egy más öröm örvendeztetni szívedet, mígnem minden veszteségedért teljesen kárpótolva leszel végül, amikor bemégy az te Uradnak örömébe.
Úgyszintén, úgy gondolom, eszébe juthatott Ábrahámnak, habár nem engedte, hogy ez befolyásolja őt, hogy ettől kezdve sok ellenséget szerez magának. Sokan kételkedni fognak jellemében, sokan tökéletes bolondnak fogják tartani. Bárhová megy, mindenki menekülni fog előle, mint saját gyermekének gyilkosától.  Hogy tudja kibírni, hogy újra a Sára szeme elé kerüljön? „Hol van a gyermekem? Micsoda vérengző férfi vagy te!” mondta volna, sokkal nagyobb alappal, mint Cippóra mondta Mózesnek. Hogyan állhat majd szolgái elé? Miként viseli el tekintetüket, melyből azt olvashatja ki: „Legyilkoltad saját fiadat! Kezeid saját magzatod vérétől véresek!” De miként találkozik majd Abimélekkel és a filiszteusokkal?  Miként fog minden vándorló törzs, kik sátora mellett mennek el, hallani e rettenetes vérontásról, és irtózattal elfordulni tőle, a gyűlölséges szörnytől, ki fiának vérével szennyezte be a földet, melyet lába tapos... És mégis, figyeljétek meg ez isteni ember aggodalommentes szent gondatlanságát arra nézve, hogy mit gondolhatnak és mondhatnak felőle mások. Mit számít az neki? Tartsák ördögnek, ha akarják, s a gyűlölet és megvetés mélységes poklára ítéljék egyetemes elfordulással: nem törődik vele. Neki Isten akaratát teljesítenie kell. Istennek majd gondja lesz szolgája jellemére, vagy, ha nem, úgy szolgájának el kell szenvednie a következményeket, az Ő Uráért.  Neki engedelmeskednie kell. Nincs egy másodlagos út nyitva számára. Nem gondol az engedetlenségre. Meg van győződve, jól tudja, hogy Istennek igaza van, és neki Isten akaratát kell tennie, bármi történjék is!
Jól jegyezzétek meg, ez az egyik legnagyobb tényező a hívők atyja hitével kapcsolatosan. S ha mi is arra hívattunk, hogy ezt szemléltessük, úgy sohase találtassunk hiányosaknak, hanem viseljük el a szégyent és gyalázatot, örömmel, a Szentlélek ereje által. Miként remeghettek először Luther ajkai, amint ki merte mondani, hogy a pápa az antikrisztus! „Ember, hogy mersz te ilyet mondani?! Milliók esnek térdre előtte! Ő Isten helytartója a földön! Hát ne imádják őt az Urat, a mi Istenünket, a pápát?!”  „Igen, ő az antikrisztus, egy igazi ördög!”  - mondta Luther. És először bizonyára érezte, hogy fülei és arca tűzben égnek, egy ilyen óriási istentelenségnek tűnő állítás kijelentésére. S amikor azt tapasztalta, hogy az egyházi klérus utálattal elfordul tőle, kik korábban versenyezve keresték Luther Márton doktor társaságát, s hallotta az általánosan feltörő üvöltést, az egész emberiség megvetését, hogy ez a szerzetes egy részeges, és mivel egy apácát vett feleségül, kéjvággyal teljes, s hogy magát eladta a Sátánnak, - és nem tudom még miket ezenkívül: bizonyára nagy dolog volt, amikor Luther teljes nyugalommal elmondta, amit szívében érzett: „Nevezzenek aminek csak akarnak, de én tudom, hogy Isten szólta lelkemnek e nagy igazságot, hogy az ember Jézus Krisztusban való hit által igazul meg, és nem a pápa által elrendelt ceremóniák folytán, sem az általa biztosított bűnbocsánatok révén; és ha nevem a pokol mélységére vettetnék is, akkor is hirdetni fogom ez igazságot, miről bizonyos vagyok, és Isten nevében nem fogom nyelvem visszatartani.” Erre kell eljussunk mi is, hogy készek legyünk félretenni korunk minden ítéletét, sőt, minden kornak, úgy múltnak mint jövőnek ítéletét, és megállni egyedül, ha kell, egy rettenetesen üvöltő és felbőszült világban, s dicsőséget adni Isten parancsának, ami az egyetlen szükségszerűség számunkra, ami feltétlen engedelmességet követel s érdemel tőlünk, még ha szégyent vagy halált vonunk is vele magunkra.
Tehát itt teljessé lett téve Ábrahám hite, hogy bármilyen kemények voltak is a külső körülmények, s bármennyire aggasztóak azok a gondolatok, melyek a körülményekből támadtak, ő mindezeket félretette, és vállalt minden nehézséget, csakhogy haladék és zúgolódás nélkül teljesítse Mesterének akaratát, mindent ami abba foglaltatott, erős hittel meg lévén győződve, hogy semmi sérelem nem származik abból, sőt inkább őmaga sokkal áldottabb lesz, és Isten jobban megdicsőül.

II. Most meg fogjuk figyelni A PÁTRIÁRKÁT A PRÓBA ALATT.


Ábrahámnak e próba alatti viselkedésében minden gyönyörűséges. Ha megpróbálom felemlíteni részleteiben, attól félek, hogy megsértem az összkép benyomását. Engedelmessége minden erényt egybefoglaló kép, melyek csodálatos harmóniában illeszkednek egybe. Nem is annyira egy pontban vagy részletben ragyog a pátriárka kiválósága, hanem inkább az ő szent cselekményének egészében.
Először jegyezzük meg Ábrahám meghajlását e kísértés alatt. Alávetettségéről, meghajlásáról beszélek, mert észre fogjátok venni, nincs feljegyezve egyetlen válaszforma sem, mit Ábrahám adott volna Istennek, szóbelileg vagy más formában. Ezért feltételezem, hogy nem is volt semmi. Furcsa és meghökkentő parancs, „Vedd a te fiadat, és áldozd meg őt égőáldozatul!” De Ábrahám nem vitatkozik felette, nem tiltakozik ellene. Természetes azt várni, hogy ezt mondja, „De Uram, komolyan ezt akarod? Hát lehet egy emberáldozat kedves előtted? Én úgy tudom, hogy nem. Te szeretet és gyöngédség vagy: kedvedet leled mégis az én kedves fiam vérében? Ez lehetetlen!” De nincs egyetlen érvelési szó sem. Egyetlen halk kérdés sem, ami tétovázást tükrözne. „Isten Isten”- mintha ez mondta volna, és nem reám tartozik Őt kérdezni, hogy miért, vagy valami okát keresnem az ő parancsának. Ő mondta: „Én megteszem.” Nem tűnik ki az sem, hogy egy esdeklő ima, vagy sóhajtozó kérlelés szava elhangzott volna. Egy ilyen rettenetes próba elleni ima nem lett volna bűnös dolog. Ha ez ember nem lett volna annyira férfias, úgy nem csak természetes lett volna, hanem épp helyénvaló ezt mondania: „Én Istenem, kíméld meg gyermekem! Tégy engem valamilyen más próbára, de ne erre! olyan furcsa, olyan titokzatos! Uram, tekintettel Sárára, és a Te ígéretedért, kérlek, ne próbálj engem így.” Mondom, egy ilyen imádság nem lett volna helytelen, nem lett volna bűnös dolog egy közönséges embertől, sőt épp erényes és helyeslendő lett volna. De e nagy lélektől nem hallunk ilyen imát. Nem kéri, hogy megmeneküljön. Nem könyörög szabadulásért, ha egyszer tudja Isten akaratát. Még kevésbé nincs itt árnyéka sem a zúgolódásnak. E szent férfiú úgy megy végig ez egész ügyben, mintha csak arra kapott volna parancsot, hogy egy közönséges bárányt áldozzon a nyájból. Egy higgadt megfontoltság jellemzi őt, ami nem azt bizonyítja, hogy érzéketlen sztoikus volt, hanem, ami annak bizonysága, hogy óriási volt hitében. „Nem kételkedett (ingadozott , -angolban)”, mondja az apostol; és ez a megfelelő szó. Te és én, ha mégis helyesen cselekedtünk volna, ingadozva, tétovázva tettük volna. De ő, egy idegszála sem rezdül, egy arcizma sem rándult. Tudja, hogy Isten parancsol neki, és szent elszántsággal, komolyan, de mégis gyermeki egyszerűséggel, ráadja magát az áldozatra. A tanulság, amit ebből merítek, (és ezt a leckét elmélkedésünk egész útján gyűjthetjük, akárcsak a tallózók, kik kalászfejeket gyűjtögetnek a mezőn haladva) – a tanulság ez: amikor tudomásod van egy kötelességről, sohase imádkozz felmentésért, hanem menj, és tedd meg Isten nevében és a hit erejében. Ha eljutottál oda, hogy világosan látod Mestered akaratát, ne kezdj el alkudozni vele, se ne várj jobb lehetőségekre, és így tovább; hanem tedd meg nyomban.  Nem tudom, milyen sok örömet és dicsőséget veszthettetek el közületek egyesek, a lelkiismeretetekkel való tépelődés rossz szokása miatt. Nagyon rettenetes dolog megengedni, hogy a lelkiismeret megkeményedésnek induljon, mert hamarosan úgy fog égetni, mint a forró vas. Olyan ez, mint egy tó befagyása. Az első jégréteg képződése alig észrevehető: tartsd a vizet állandó mozgásban, s így visszatarthatod a jeget a megkeményedéstől. De ha egyszer a tavon a jég vékonyan megképződött és úgy marad, úgy egyre vastagszik az egész felszínen, s végül olyan szilárd lesz, hogy járművel lehet menni a befagyott vízen. Így van a lelkiismerettel is, fokozatosan képződik rajta a hártya, és végül keménnyé válik, érzéketlenné, képes a gonoszságok súlyát is viselni. Ó, nem az illik hozzánk, hogy az imádság ürügye alatt halogassuk az engedelmességet, hanem hogy azonnal készséggel szolgálunk. Sokszor meglepett és megdöbbentett, amikor keresztyén emberek így szóltak például a keresztség dolgában:  „Meg vagyok győződve, hogy ez a kötelességem, hogy mint hívő megkeresztelkedjek, de még sohasem nehezedett a lelkiismeretemre.” Sohasem nehezedett a lelkiismeretedre!? Tudod, hogy Isten parancsolja, és mégis merészelsz ilyen vallomást tenni, hogy lelkiismereted olyan aljassá vált, hogy nem érzed kötelességednek annak teljesítését mit Isten parancsolt?! „Ó, de nem érzem, hogy ez rám reám vonatkozik.” Érezni! Hát az érzés kell legyen a mércéje a te Isten iránti hűségednek, az Isten törvényének hordozója? Ha tudod, hogy az a helyes, úgy felszólítlak hűséges engedelmességre. Uraim, ez a világ siralmas állapotba jutott, azért, mert az emberek cselesen játszanak lelkiismeretükkel.  Ez az oka mindazon kiforgatott értelmezésnek, mit az emberek adnak lefektetett szövegeknek és hitvallásoknak! Ez a titkos oka amiért ez ország vallása, mely protestánsnak állítja magát, pápistává válik gyökereiig, mivel evangéliumi emberek pápista katekizmust fogadnak el, arra esküsznek, és más értelmet adnak neki. És ahelyett, hogy kijönnének egy romlott egyházból, enyelegnek lelkiismeretükkel, és így eljárásukkal hatálytalanítják prédikálásukat, és az embereket hazudni tanítják. Nem csoda, hogy a kereskedők csalnak és lopnak, amikor a kegyességet valló hívők olyan értelemben használnak szavakat, amilyen jelentéssel azok sohasem álltak az egyszerű józan elmék előtt. Ha a hitvalló emberek csak Isten dicsőségéért buzgólkodnának, és pontos becsületességgel járnának el minden útjukban a Magasságos előtt, úgy Ábrahám dicsőségéből és áldásából többet bírnának, s a világra gyakorolt befolyásuk sokkal inkább hasonlítana a sóéhoz, és kevésbé a rossz kovászhoz, mely megrontja a tésztát.

De tovább kell mennünk, hogy említést tegyünk Ábrahám okosságáról (bölcs belátásáról). Az okosság, közülünk egyesek hallhattuk ez utóbbi héten, lehet igen nagy erény, de gyakran válik az egyik leggyalázatosabb és legalávalóbb vétkekké. Az okosság, jól alkalmazva jelentős szolgálója lehet a hitnek; és az Ábrahám okossága ebben tűnt ki, hogy nem beszélte meg Sárával, hogy mire készül.  A józan ész, amint mi nevezzük, ezt mondta volna: „Ez egy furcsa parancs; jobban teszed, ha előbb tárgyalsz feleségeddel róla. Te hiszed, hogy Istentől jön, de tévedhetsz a benyomásodban. Legalábbis, Sárát is megilleti, hogy mivel saját drága gyermekéről van szó, hogy véleményét figyelembe vedd. Azonfelül ott van az a jó ember, Eliézer, ő sokszor segített és vezetett téged nehéz dolgaidban; jól teszed, ha megbeszéled vele is e dolgot.” „Igen,” de nyilván így gondolkodott Ábrahám, „e szeretteim csak gyengíthetnek engem, de nem tudják erősíteni elhatározásomat, vagy megváltoztatni kötelességemet”; és ezért, Pálhoz hasonlóan, nem tanácskozott testtel és vérrel. De végül is, testvéreim, mi értelme van a tanácskozásnak, amikor tudjuk az Úr akaratát?! Ha a Bibliához fordulok, és látom világosan, hogy ez és ez a dolog az én kötelességem, számomra emberrel tanácskozni, hogy engedjek-e Istennek, vagy sem: ez a menny Ura elleni felségsértés (összeesküvés)! Aljas dolog emberekkel tanácskozni, amikor előttünk áll Isten világos parancsa. Képzeljetek el egy altisztet egy hadseregben, aki azt a parancsot kapja harcnak idején, hogy támadást indítson, s ő odafordul egy közkatonához hogy megkérdezze véleményét a hadvezértől kapott parancs felől. Állítsák hadibíróság elé az ilyen embert, vagy lőjék le ott a harctéren! Teljességgel megbízhatatlan és hűtlen! Nincs szükség további tárgyalásra, ennek a gondolata is merő lázadás, s a kérdő szavak nyílt ellenszegülést jelentenek. Amikor Isten parancsol, számunkra nem marad más, csak az engedelmeskedés. A testtel és vérrel való tanácskozások skarlátvörös bűnök!

Aztán figyeljétek meg Ábrahám serénységét (fürgeségét). Felkelt korán reggel. Közülünk a legtöbben még egy jót aludtak volna rá, vagy ha nem tudtak volna aludni, akkor nyugtalanul hánykolódtak volna legalább délig. „Hogy-hogy? Öljem meg fiamat, - az én egyetlen fiam, Izsákot? A parancs nem határozza meg az órát, nincs egy pontosított szó sem az időpontra vonatkozólag, hogy mikor induljak e rettenetes útra. Legalább halasszuk, toljuk oly messzire, ahogy csak lehet, a kedves gyermekért; hadd éljen, oly sokáig, amint csak lehetséges.” De nem. Nem volt késedelmezés a pátriárka elméjében. Hát nem csodálatos? A szent ember felkel korán. Akarja, hogy Istene lássa, hogy tud benne bízni, és megteszi, amit parancsol, vonakodás nélkül. Ó, hívő testvéreim, legyetek mindig gyorsak és határozottak annak cselekvésében, mit Isten parancsol nektek! Ne tétovázzatok! Engedelmességeteknek értéke épp abban fog rejleni, hogy gyorsan igyekeztek azt megtenni, és nem késedelmeztek az Úr parancsának megtartásában.   Ábrahám abban is megmutatta serénységét, hogy ő maga készítette el a tűzifát. Külön meg van említve, hogy „fát hasogatott”. Ő volt a törzsfőnök, és hatalmas úr az ő táborában, de most favágó lett, nem tartván semmilyen dolgot megalázónak, ha az Istenért van végezve, s túl szentnek tartván ezt a munkát ahhoz, hogy más kezekre bízza. Megszakadt szívvel, hasogatja a fát. Tűzifát az ő örököse elégetéséhez! Fát az áldozathoz, az ő kedves fiának feláldozásához. Látjátok ebben Ábrahám serénységét, és bárcsak mi is oly készséges buzgósággal engedelmeskednénk Istennek, hogy engedelmességünknek minden kis körülményében látható lenne, hogy nem kényszeredett szolgákként vagyunk kötelességünkhöz láncolva, és nem a törvény fenyegetéseinek korbácsütéseivel hajtatunk a szolgálatra, hanem, mint szerető gyermekei hűséges Atyánknak, akinek szolgálni a legnagyobb örömünknek tartjuk, mégha ez a szolgálat legdrágább Izsákjaink feláldozását foglalja is magába.
Továbbá, arra kell kérjelek, hogy figyeljétek meg Ábrahám előrelátását. Nem kívánta, hogy cselekedetében fennakadjon. Miután felvágta a fát, magához vette a tüzet, és minden egyebet, ami szükséges volt a munka végrehajtásához.  Vannak emberek, akik Isten szolgálatában nem gondolkoznak előrelátással, s aztán, ha egy bökkenő akad, mindjárt azt kiáltják, hogy ez Isten gondviselő körülménye, közbeavatkozási jele, s mentségként veszik a kedvezőtlen feladat alóli kibúváshoz. Ó, mennyire könnyű, amikor nem akarod magad egy bajba ártani, azt gondolni, hogy valami komoly okát látod, hogy ne tedd. „Tudod, - mondja az egyik – nekünk élni kell.” „Ó, - mondja a másik – miért vessem én bele magam egy bonyolult helyzetbe, csak pusztán egy kis lelkiismereti kérdés miatt? És éppen most állt be egy körülmény, ami majdnem kényszerít engem, hogy meggyőződésem ellen cselekedjem, legalábbis most pillanatnyilag. Komolyan, a gondviselés kedvesen parancsolja, hogy maradjak úgy, ahogy vagyok. Tudom, hogy a Biblia azt mondja, hogy másképp járjak el, de, tudod, nekünk a körülményeket is figyelembe kell vennünk, és ha ezek nem is változtatják meg teljesen a parancsolatokat, de bizonyos értelemben mentségül szolgálhatnak az elhalasztott engedelmességre...”  De Ábrahám, Isten bölcs, megfontolt szolgája gondoskodik előre, lehetőleg minden körülményt számbavéve, hogy elejét vágja minden nehézségnek, mely megakasztaná a helyes eljárásban.  „Nem! – mondja - , számomra nem lehet megalkuvás, kötelességem világos! Hát nem Isten parancsolta?! Minden szükségeset biztosítok hát az ő akaratának teljesítéséhez. Nem akarok semmi mentséget a visszavonulásra, mert visszavonulni nem fogok, bármi következzék is!
Figyeljük meg továbbá Ábrahám kitartását. Három napig kitartóan halad utjában, vándorolva azon hely felé, ahol éppúgy kész volt feláldozni önmagát is, mint gyermekét. Majd megparancsolja szolgáinak, hogy maradjanak ott, ahová elértek, talán attól félve, nehogy sajnálatuk miatt az áldozatot ne tudja elvégezni. Mármost ti meg én, talán ellenkezőleg, szerettünk volna magunk mellé valami barátot venni, ki a kritikus pillanatban közbelépjen, s a felelősséget levegye vállunkról. De nem, a szent ember mindent félretesz, mi őt gátolhatná a dolog teljes véghezvitelében. Aztán ráhelyezi a fát Izsákra. Ah, micsoda terhet tett egyszersmind az ő saját szívére is, amint ráhelyezte azt a fát kedvelt fiára! A tüzet ő maga vitte, talán az oldalán levő tömjénezőben, de micsoda tűz emészthette a lelkét!  Milyen éles lehetett a próba, amikor a fiú azt kérdezte jóhiszeműen: „Atyám, ímhol a tűz, és ímhol a fa, de hol a bárány?” Vajon nem volt semmi könny a pátriárka szemében, amit letöröljön? Csak egy rövid választ hallunk. De minden okunk megvan azt hinni, hogy más válaszok is következtek, melyek ugyan nincsenek följegyezve, melyekben bizonyára megmagyarázta fiának hogy áll a dolog, és mit parancsolt Isten; mert nehezen feltételezhető, hogy Izsák vakon megadta volna magát, hacsak először egy magyarázatot nem kapott, hogy egy ilyen parancs a legfelsőbb tekintélytől származik, és ennek engedelmeskedni kell.  Ó, mily  mélységes lehetett az apa elméjének szomorúsága, de hadd mondjam inkább hogy mily fenséges volt az apa hite, hogy letette szívének minden érzését az Úr kezébe, és habár a természet tiltakozott, a hit sokkal erősebben hallatta szavát; s ha nyomorúságának mélysége hangosan morajlott, Istenbe vetett még mélyebb hite még hatalmasabb zengést adott.  Most nézzétek őt! Nézzétek a szent embert, amint szedegeti össze az otromba köveket, ott fenn, a Mória hegyén! Nézzétek, amint felveszi őket, és fia segítségével egymásra helyezi, míg az oltár felépül. Látjátok őt, amint ezután felrakja szép rendben a fát az oltárra? Nincs jele kapkodásnak, vagy izgalomnak. Nézzétek, amint megkötözi fiát a kötelekkel! Ó, micsoda kötelekkel volt az ő saját szegény szíve körülsodorva! Ráhelyezi fiát az oltárra, mintha áldozat lenne. Most kiveszi a kést a hüvelyből, emeli már, és a nagy dologból már csak egy pillanat van hátra... – de Isten elégedett! Megálljt parancsol! Ábrahám igazán feláldozta fiát az ő szívében, és a parancs be lett teljesítve. Jól jegyezzétek meg Isten eme barátjának engedelmességét – nem játszotta gyermekének feláldozását. Valóban kész volt megtenni. Nem beszélt róla, hogy mint tud tenni, és mit tenne talán, hanem hite gyakorlati és hősies hit volt. Minden hivőt felszólítok ennek megjegyzésére. Nemcsak csak úgy kell szeretnünk Istent, hogy reméljük, hogy mindent készek lennénk feladni érte, hanem szószerint és ténylegesen készek kell lennünk erre. Könyörögnünk kell több hitért, hogy amikor a próba elérkezik, ne bizonyuljunk csupán felfújt hivőknek, üres fecsegőknek, hanem valóban hűeknek Istenhez. Azt mondta valaki a múltkor az egyik estén: „Ó, én úgy gondoltam, hogy nagy hitem van, de most hogy a fájdalom szaggatja testemet, úgy találom, hogy alig nevezhető az hitnek.” „Ó, Istenem – mondhatnák egyesek közülünk – , én úgy gondoltam, hogy van hitem Benned, de most, hogy e nyomorúság elviselésére kerül sor, melyet reám helyeztél, kész vagyok rugódozni ellened, és nem tudom mondani, Legyen meg a Te akaratod.” Milyen sok hitvalló van, ki csak addig szereti Istent míg pénzét el nem veszi. Engedelmeskednek Istennek míg ez nem jár szegénységgel és szűkölködéssel. Hűségesek Istenhez, míg nem éri őket gyalázat és szégyen, de aztán hirtelen megbotránkoznak, és ezáltal tűnik ki, hogy ki is valójában az ő istenük, mert elfordulnak a láthatatlanoktól, és azután néznek, amit ők fő lehetőségnek neveznek, a kor igénye, saját járandóságaik és testi élvezeteik után járnak. Isten nem az ő Istenük, csak üres beszédeket folytatnak róla. Legyenek Krisztus parancsai kedvezőek, s az emberek elfogadják őket: ha egy kicsit élesebben hatnak, az emberek már elfordulnak; mert végül is a legtöbb hitvalló Istenét csak egy bizonyos pontig szolgálja, de nem tovább, és így kimutatják, hogy egyáltalán nem is szeretik Istent.

Igyekeztem egy kissé reflektor fénybe állítani Ábrahám engedelmességét. A képet nem hagyhatom el addig, míg nem teszek említést arról, ami az egésznek alapját képezte. Mi rejlett mindennek a mélyén? Azt mondja Pál apostol a Zsidókhoz írt levél 11. részében, hogy „hit által áldozta fel Ábrahám Izsákot”.  Nos, mi volt az a hit, ami képesítette Ábrahámot e dolog megtevésére? Bár sok írásmagyarázó nem így gondolja, és ragaszkodom mégis ahhoz a véleményhez, hogy Ábrahám érezte lelkében, hogy Isten nem hazudhat, és Isten igéje nem vall kudarcot, és ezért remélte, hogy Izsákot újra látni fogja, mert Isten feltámasztja a halálból. „Azt a biztos ígéretet kaptam – mondta magában – hogy Izsákban neveztetik nékem mag; és ha arra vagyok felszólítva, hogy őt halálba adjam, az az ígéret továbbra is érvényes lesz, Isten valószínűleg fel fogja támasztani a halálból. Mégha teste hamuvá ég is, az Úr képes visszaállítani az életbe az én fiamat.” Olvassuk az Újszövetségben, hogy Ábrahám hitt Istenben, s úgy gondolkozott, hogy képes visszahozni Izsákot a halálból, miért is példa gyanánt visszanyerte.  Egyesek talán erre azt mondják: „De ez gyengíti a próbát.” Megengedem, ha akarjátok, de viszont nem gyengíti a hitet, és végül is a hit az, amit leginkább csodálnunk kell. A próba alatt azon meggyőződés által tartatott fenn, hogy Istennek lehetséges őt feltámasztania a halálból, és így beteljesítenie ígéretét.  De ezalatt, és még mélyebben, ott élt Ábrahám szívében a tudat, hogy ha nem így, akkor valamilyen más módon Isten igazolni fogja őt abban amit tennie kellett, hogy sohasem lehet rossz dolog engedelmeskedni annak, mit Isten parancsol neki; hogy Isten nem parancsolhat neki egy rossz dolgot, s ezért ennek megtételével nem fogja elveszteni az Izsák felől tett ígéretet. Valamilyen úton-módon Isten gondoskodni fog róla, csak legyen hűséges Istenhez való ragaszkodásában. És én úgy gondolom, minél pontatlanabb volt Ábrahám fogalma Isten útjáról, amelyen kivitelezheti az ígéretet, annál dicsőségesebb volt a hit, mely mégis ragaszkodott hozzá, hogy semmi sem fogja meghiúsítani az ígéretet, s hogy ő megteszi kötelességét, bármi következzék is. Testvéreim, szeretteim a Úrban, higgyétek, hogy minden egybedolgozik a ti javatokra, és ha azt a parancsot kapjátok lelkiismeretetek és Isten igéje által, hogy tegyétek meg azt, ami koldussá tenne titeket, vagy hírneveteket porba döntené: nem lenne valódi sérelem részetekre; mindennek jóra kell fordulnia. Láttam embereket, akiket kitettek munkahelyükről, amikért ragaszkodtak az Úr napja megtartásához, vagy mert nem voltak eléggé készek az üzlet trükkjeit felvállalni, és szenvedtek egy ideig, de sajnos, egyesek közülük egy idő után elvesztették szívüket, és engedtek a gonosznak.  Ó, arra a hitre van szükségünk, mely soha, semmilyen nyomás vagy kényszer alatt sem menekül a harctérről! Bárcsak ezt hallanánk az emberektől: „Ha meghalok és megrothadok is, nem fogok vétkezni! Ha kidobnak is, mint egy döglött varjút, mégsem vehet rá senki hogy erőszakot kövessek el lelkiismeretemen; vagy hogy azt tegyem, amiről Isten azt parancsolja, hogy ne cselekedjem;  vagy hogy ne teljesítsem azt, amiről Isten parancsolja, hogy megtegyem!” Ez az Ábrahám hite. Adja Isten, hogy a miénk is legyen! Milyen dicsőséges lenne a keresztyénségünk, ha így állna a helyzet!

III. Néhány perc maradt még számomra az utolsó pont kifejtéséhez, ami úgy szólt, hogy FIGYELJÜK MEG, MILYEN ÁLDÁSOK SZÁRMAZTAK ÁBRAHÁMRA HITÉNEK PRÓBÁJÁN KERESZTÜL.  Az áldás hétszeres volt.


Először, a próba vissza lett vonva: Izsák sértetlen maradt. A legközelebbi út a nyomorúság végéhez az, ha ráhangolódunk arra.  Isten nem próbál többet téged, ha bármely próbát teljességben el tudsz viselni. Adj fel mindent, és mindent meg fogsz tartani. Add fel Izsákodat, és nem lesz szükség arra, hogy Izsákot feladd, de ha életedet megtartod, elfogod azt veszíteni.   
Másodszor, Ábrahám megnyerte Isten kifejezett helyeslését: „Mostmár tudom, hogy istenfélő vagy.” Az az ember, kinek lelkiismerete a Szentlélekkel együtt tesz bizonyságot, nagy békességnek örvend, és ebben a békességben úgy részesül, hogy a próba alatt magát igaz és hű szolgának bizonyította. Ó, testvéreim, ha képtelenek vagyunk kiállni ez élet próbáit, mit fogunk tenni az ítélet napján? Ha a Gondviselés kezében levő közönséges mérleg serpenyőiben fogyatkozásban levőknek találtatunk, mit fogunk tenni a nagy fehér királyi szék előtt, ahol minden egyes gondolat a Magasságos színe előtt szigorúan megítéltetik? Ha a gyalogokkal való futás most elfáraszt téged, miként versenyezhetsz végül a lovakkal? Ha megrettenünk most egy kis veszteségtől és egy kis gyalázattól, mit tettünk volna a mártírok napjaiban, amikor az embereknek életük sem volt drága, csakhogy Krisztust megnyerjék!
Aztán Ábrahámnak egy sokkal világosabb látása lett Krisztusról, mint amilyennel azelőtt rendelkezett – s ez nem csekély jutalom! „Ábrahám látta az én napomat,” mondta Krisztus: „Látta, és örvendezett.” Saját maga képében, amint kész volt feláldozni fiát, Jehovát látta képviselve, ki nem kímélte az ő tulajdon Fiát. Az Izsák helyett megölt kosban a nagy Helyettest látta kiábrázolva, ki meghalt, hogy az emberek élhessenek.
És ami még ennél is több: Ábrahám számára Isten neve még teljesebben kijelentetett azon a napon. Jehovah-Jiréh-nek nevezte Őt, egy lépéssel előbb haladva az ismeretben, mindahhoz képest, amit addig tudott felőle. „Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti e tudományról.” Minél jobban kiállod a próba tesztjét, annál jobb oktatatást fogsz nyerni az Isten dolgaiban. Világosság vár rád, ha kegyelem által áttörsz a nehézségeken.

Ábrahám számára az a szövetségi nap Isten esküjével volt megerősítve. Az Úr önmagára esküdött. Testvéreim, Isten kegyelmének irányotokban való megerősítését sohasem tapasztalhatjátok meg oly erőteljesen, mint amikor hűségeseknek bizonyultok Istenhez, engedelmeskedve neki minden kockázatot vállalva. Akkor látni fogjátok, mennyire igazak az ígéretek, s mennyire hűséges Isten a kegyelem szövetségéhez! A leggyorsabb út a teljes bizonyossághoz a fenntartás nélküli teljes engedelmesség. Miközben a bizonyosság segítni fog téged az engedelmességben, az engedelmesség is segítni fog a bizonyosság erősítésében: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én is megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.”
Úgyszintén akkor Ábrahám egy még teljesebb ígéretet nyert utódjára vonatkozóan. A tíz ígéret közül, melyeket Ábrahám kapott, az első főként a földről szól, de az utolsó csak az ő utódjával kapcsolatos. Krisztust egyre jobban szeretjük, egyre jobban értékeljük, egyre tisztábban látjuk és jobban értjük, amint egyre jobban odaszánjuk magunkat az Úr akaratának.
És végül, Isten egy áldást mond Ábrahám fejére, olyan áldást, amilyent sohasem adott még embernek azelőtt; s mi lesz, ha azt mondom, hogy egyetlen egyénnek sem adatott az idők során, megkülönböztetetten és személyreszólóan ilyen áldás, mint amilyen adatott Ábrahámnak azon a napon. Ki első volt a próbatételben, első úgyszintén az áldásban is. Első Istene iránti hűségében, s elsővé lesz az édes jutalmakban, melyeket a hűség bizonyosan elnyer.  Drága testvéreim, jertek, kérjük Istent, hogy tegyen bennünket Ábrahámhoz hasonlóvá, az ő igazi gyermekeivé, hogy mi is ilyen jutalmakban részesüljünk, mint ő. Kérjük Őt, hogy segítsen odaszánni most szívünkben mindenünket, amivel csak bírunk, szerelmünk legdrágább tárgyait. Segítsen Ő ma hit által mindent az oltárhoz vinni, készségesen feladni mindent, ha az Úr úgy akarja. Adja az Úr, hogy e mai napon a teljes hit Lelkét érezzük, teljes hittel higgyük, hogy Isten ígéretei érvényesek, mégha a külső körülmények, sőt saját belső érzéseink látszólag meghazudtolják is az Isten biztos igéjét. Törekedjünk megismerni a hitből való élet valóságát. Higgyünk olyan természetesen Istennek, mint ahogy hiszünk barátainknak, - de egy sokkal magasabb és bizonyosabb szinten. Higgyünk e mai naptól fogva úgy Istenben, hogy sohase kérdezzünk egy kérdést sem a következményekkel kapcsolatosan, valahányszor csak megvagyunk győződve kötelességünk felől. Sohase álljunk meg azt mérlegelni, hogy vajon ez gazdaggá vagy szegénnyé tesz bennünket, tisztességet vagy megvetést szerez számunkra, békét hoz-e ránk, vagy gyötrődést, hanem menjünk, haladjunk egyenesen előre, előre, mintha Isten az ő örökkévaló nyilából lőtt volna ki minket, jussunk sebesen előre, abban a teljes meggyőződésben, hogy ha lesz is időleges sötétség, annak végül örök fényességben kell végződnie. Ha lesz is jelenlegi veszteség, az örök nyereségben fog végződni. Legyen számunkra erős pecsét, hogy Isten igaz, hogy jutalom vár az igazra, és igaz békesség az engedelmesre, s hogy végül legnagyobb nyereség lesz számunkra az Isten szolgálata, mégha ez a szolgálat jelenleg szörnyű veszteséget is okoz. Ó, bárcsak e házban a teherbíró hívőknek olyan nemzedéke formálódna ki, kik el tudnak viselni nagy nehézségeket, de nem viselhetik el a bűnt.

Testvéreim, bárcsak olyan állandó módon engedelmeskednétek meggyőződéseteknek, mint ahogy az anyagi tárgyak engednek a gravitáció törvényeinek, és soha ne adnátok el születési jogotokat a világ siralmas ételéért. Ha e ház ilyen férfiakkal és nőkkel lenne tele, úgy London megrendülne hadseregünk menetelése alatt; ez egész állam rádöbbenne, hogy egy új erő támadt e földön, igazság és hűség magasra emelnék szarvaikat, s akkor a csaló kereskedés, az arany utáni mohóság, a beszédbeli jezsuisztikus köpönyegforgatás, e pápista paráznával való egyezkedés egyszer s mindenkorra véget érne! Ó, bárcsak az igazság zászlaja egy bátor sereg által kibontva magasan lengene, mert ez a zászló fogja bejelenteni a végső győzelem napját. Bárcsak Istenünk így megáldana minket, és a föld minden határa félni fogja Őt. Az Úr tegyen bennünket igazi férfiakká, mint Ábrahám, valóban hívő emberekké, és képesítsen mindenünket feláldozni, ha kell, az Úr Jézusért.

 Ámen.



Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #16 Dátum: 2013. November 09. - 21:29:33
Ellenszer a Sátán csábításaira

C. H. Spurgeon 2707. nyomtatásban megjelent prédikációja

Elhangzott Londonban, 1858 telén, egy csütörtök estén

Fordította: Borzási Sándor, 2011




Alapige:

„A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala.” 1Móz 3,1.


1¶ Természetesen, mi ezt az igeverset ama régi kígyóra értjük, „ki neveztetik ördögnek és Sátánnak”.  A samaritánus kéziratban a „kígyó” helyett „csaló” vagy „hazug” található.  Még ha nem is ez a valódi olvasat, az igazságot mégis bizonnyal hűen feltárja. Ama régi csaló, akiről az Úr Jézus beszélt a zsidóknak - „Amikor hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug ő, és a hazugság atyja” – „ravaszabb volt minden mezei vadnál, amit az Úr Isten teremtett volt.” 2¶ Istennek tetszett sok mezei vadat ravaszsággal ruházni fel – egyeseknél e ravaszságot és csalafintaságot nagy erővel is társította, azért, hogy sokkal hatékonyabban pusztíthassanak bizonyos állatokat, melyek száma korlátozást igényel.  Más vadakat viszont, melyeknek nem adott nagy erőt, úgy látta jónak, hogy csodálatos okossági ösztönökkel ruházzon föl, egyrészt önvédelmül, másrészt zsákmányuk elejtése céljából, táplálékuk megszerzésére.  De a mezei vadak minden okossági ösztönét és ravaszságát messze felülmúlja a Sátán ravaszsága. 3¶ Tulajdonképpen, hogy még tovább menjünk, az ember nyilván sokkal okosabb, mint bármely állat, habár olykor úgy tűnik,  hogy az állatok ösztöne s képessége felülmúlja az emberi értelmet. De a Sátánban több agyafúrtság van, mint Isten bármely más teremtményében, az embert is beleértve.
4¶ A Sátán rendkívül ravasz, és képes minket elejteni és legyőzni, több ok miatt is. Úgy gondolom, elégséges ok lenne a Sátán ravaszságára már egyszerűen az a tény, hogy gonosz és rosszindulatú. Mert a gonoszság mindenek felett a legtermékenyebben ontja a ravaszságot. Amikor egy ember elhatározza magában, hogy megbosszulja magát, meglepő, mennyire leleményes és ravasz az alkalmak kihasználásában, hogy mérgét kiönthesse. Legyen csak egy ember ellenséges a másik iránt, és ez ellenségeskedés vegyen uralmat egész lelkén, s mérgét árassza el – úgymond - a vérében: ezt követően rendkívül agyafúrttá válik a lehetséges eszközök kihasználásában, hogy ellenfelét zaklassa és sértegesse. Nos, senki sem lehet annyira rosszindulattal teljes az ember ellen, mint a Sátán, amint ezt bebizonyítja is mindennap. S ez a gonosz rosszindulat igen megélesítette az eszét, úgyhogy rendkívül ravasszá vált.
5¶ Emellett, a Sátán egy angyal, egy bukott angyal. A Szentírás néhány utalásaiból tudjuk bizonyosan, hogy bukása előtt egy igen magas helyet töltött be az angyalok hierarchiájában. És jól tudjuk, hogy azok a fenséges lények rendkívüli intellektuális erőkkel vannak felruházva, melyek messze felülmúlják azt, ami valaha is az emberi lényeknek adatott. Ezért, nem remélhetjük, hogy egy ember, fentről való segítség nélkül, valaha is megbirkózhat egy angyallal, különösen egy olyan angyallal, melynek eredeti értelme az ellenünk irányuló leggonoszabb rosszindulat által lett kiélesítve.

6¶ Továbbá, a Sátán méltán lehet ravasz most, - bízvást mondhatom, sokkal ravaszabb, mint volt az Ádám napjaiban, - mert hosszú időn át volt dolga és ügye az emberi nemmel.  Ez volt az első alkalom, az emberiséggel való foglalkozásában, amikor Évát megkísértette. De már akkor is „sokkal ravaszabb volt minden mezei vadnál, amit az Úr Isten teremtett volt”.   Azóta minden ördögi fortélyát és erejét bevetette s gyakorlatoztatta az emberek megtévesztésében és tönkretevésében. Nem volt egy szent sem, akit ő ne zaklatott volna, s nincs olyan kő, mit meg nem mozdított volna ellenük, hogy őket félrevezesse. Az ő seregeit képező gonosz lelkekkel együtt állandóan rettenetes uralmat gyakorol az emberek fiai felett. Ezért hát nagyon képzett ő a kísértés minden fortélyában. 7¶ Egy anatómus sem ismerte soha úgy az emberi testet, mint ahogy a Sátán ismeri az emberi lelket.  Ő nem volt „megkísértve mindenben”, de megkísértett másokat minden oldalról. Megpróbálta embervoltunk kiaknázását fejünk tetejétől a lábunk kisujjáig; és természetünk minden vonását kielemezte; sőt, még lelkünk legtitkosabb zugait is. Felhágott szívünk bástyájára, s befészkelte magát oda. Kifürkészte annak legrejtettebb titkait, s befúrta magát a legtitkosabb mélységeibe is. Úgy gondolom, semmi sincs az emberi természetben, amit a Sátán nem tudna megtámadni. 8¶ És bár, kétség nélkül, ő a legnagyobb bolond, aki valaha csak létezett, amint az idő ezt folytonosan bizonyítja, azonban, minden kétségen felül, ő a legravaszabb bolond. És hozzátehetem, hogy nem nagy paradox ez, mert a ravaszság mindig bolondság, és nem egyéb, mint a bölcsességtől való elpártolásnak egy másik megnyilvánulása.
9¶ És most, testvéreim, először néhány percig szeretném figyelmeteket a Sátán ravaszságára és csalárdságára fordítani, s azokra a módozatokra, ahogyan megtámadja lelkeinket. És másodszor, néhány intő szót mondok a bölcsességre vonatkozóan, melyet gyakorolnunk kell ellene, s felmutatom az egyetlen eszközt, melyet hatékonyan használhatunk, hogy az ő ravaszsága pusztulásunkat ne okozza. 

I.

10¶ Figyeljük meg, először, A SÁTÁN RAVASZSÁGÁT ÉS CSALÁRDSÁGÁT, amint azt észrevehettük saját tapasztalatainkból.
És azzal a megjegyzéssel kívánom kezdeni, hogy a Sátán felfedi az ő ravaszságát és csalárdságát, támadási módszerei által. Van egy ember, aki csendes, békés és nyugodt. A Sátán nem támadja azt az embert hitetlenséggel vagy bizalmatlansággal. Hanem ennél sokkal sebezhetőbb ponton támad rá: önszeretet, önbizalom, világiasság által. Ezek lesznek azok a fegyverek, melyeket a Sátán használni fog ellene.  11¶ Van egy másik személy, akire a meghúzódottság jellemző s az éleselméjűség hiánya. Nos, nem valószínű, hogy a Sátán büszkeséggel próbálja őt elejteni, hanem megvizsgálva őt, és felfedezve, hol van a gyenge pontja, talán elhívatása felőli kétellyel fogja őt kísérteni, s kétségbeesésbe igyekszik taszítani.  12¶ Van egy másik ember, erős testi alkattal és egészséggel, kinek értelmi és szellemi erői hatékonyan működnek, ki élvezi az isteni ígéreteket, és gyönyörködik Isten útjaiban – nos, valószínűleg a Sátán nem fogja őt hitetlenséggel támadni, mivel érzi, hogy erős páncél fedi azon a helyen, de viszont támadni fogja őt büszkeséggel, vagy valamilyen érzéki kívánsággal. Tehát alaposan és gondosan megvizsgál bennünket, s ha úgy találja, hogy Achilleshez hasonlóan, csak a sarkunkon vagyunk sebezhetők: épp oda fogja lőni tüzes nyilait. 
13¶ Úgy hiszem, a Sátán nem igen támad egy embert azon a ponton, ahol látja, hogy erős. Hanem általában jól kinézi a gyenge pontját, a megrögzött bűnét. „Oda,” mondja, „oda fogom mérni az ütést!” És Isten legyen segítségül a harcnak hevében, a kísértés tüzében! Nagy szükségünk van ezt mondani: „Istenünk, segíts meg minket!”, mert valóban, ha az Úr nem jönne segítségünkre, e ravasz ellenség könnyen találna elég rést a fegyverzetünkön, és hamar bebocsátaná halálos nyilát lelkünkbe, úgy, hogy megsebesülten zuhannánk elébe.  – 14¶ És mégis, - bármennyire különös -, én észrevettem, hogy a Sátán néha épp azzal kísérti az embereket, amiről azt gondolnátok, sohasem fog rájuk jönni.  Mit gondoltok, mi volt Knox János (skóciai reformátor) utolsó kísértése a halálos ágyán? Talán nem volt még ember, aki oly teljesen értette s hirdette a „kegyelemből van üdvösségetek!” nagy tanát, mint Knox János. Mennydörögte a szószékről. S ha megkérdeztétek volna őt e kérdésről, kijelentette volna bátran és merészen, teljes erővel tagadva az emberi érdem általi pápista üdvözülési tanítást.   De, elhiszitek-e, hogy a lelkek ama régi ellensége Knox Jánost önigazsággal kísértette, halála óráján? Hozzájött, és ezt mondta: „Milyen vitézül szolgáltad Mestered, János! Sohasem remegtél az emberek színe előtt. Szemben álltál királyokkal és fejedelmekkel, és mégsem rettegtél. Hát egy ilyen ember, mint te, saját lábán mehet be a mennyek országába, és saját öltönyét viselheti a Magasságos menyegzői lakomáján!” És igen éles és rettenetes volt a küzdelem, melyben Knox Jánosnak része volt a nagy ellenséggel, e kísértés felett.
15¶ Adhatok egy hasonló példát saját tapasztalatomból. Úgy gondoltam magamban, hogy az egész világon minden ember között én vagyok a legszabadabb a megélhetési gondoktól. Sohasem történt meg, hogy gondolataim csak egy percre is az ideig való szükségleteken csüngjenek. Mindig megvolt, ami kellett, és úgy tűnt nekem, teljesen kívül állok az ilyen dolgok feletti aggodalmak hatáskörén. És mégis, bármilyen furcsán hangzik, nem is olyan régen, egy rettenetes kísértés vett erőt rajtam, mely a világi gondok és töprengő gondolatok kellős közepébe vetett. És habár leverten ott hevertem, nyögtem, és tusakodtam, és harcoltam teljes erővel a kísértés ellen, csak nagy sokára tudtam legyőzni e bizalmatlan gondolatokat Isten gondviselését illetően, holott, be kell vallanom, a legcsekélyebb ok sem volt, tudomásom szerint, amiért ilyen gondolatok törtek volna rám.     16¶ Nos, ez ok miatt, és számos több okért is, gyűlölöm az ördögöt egyre nagyobb és nagyobb gyűlölettel, minden nap, és megfogadtam, hogy, ha lehetséges, Isten Igéjének hirdetése által uralmát annak oszlopaiban rendítem meg. És úgy vélem, Isten minden szolgái érzik, hogy a lelkek ős-ellensége iránti ellenségeskedésük naponként növekszik, azon rosszindulatú, gonosz, meglepő támadások miatt, melyekkel folytonosan ostromol bennünket.
17¶ A Sátán támadási módszerei tehát, - amint hamar meg fogjátok ismerni, ha még eddig nem tanultátok meg -, elárulják az ő ravaszságát. Ah! emberek fiai! Miközben ti a sisakot teszitek fel, ő igyekszik tüzes kardját szívetekbe döfni! Vagy mialatt gondosan felszerelitek magatokat mellvértetekkel, ő felemeli csatabárdját, hogy kettéhasítsa koponyátokat! És miközben igyekeztek úgy a sisakra, mint a mellvértre összpontosítani, ő a lábatokra sújt le. Ő mindig oda figyel és néz, ahová ti nem néztek; ő mindig ébren van, és támadást indít, amikor ti szenderegtek. Vigyázzatok tehát magatokra; „öltözzétek fel az Isten minden fegyverét”; „legyetek éberek és józanok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán, szertejár, keresvén kit elnyeljen: akinek álljatok ellent, erősek lévén a hitben.” És Isten megsegít, hogy győzelmet vegyetek rajta!

18¶ Egy második dolog, melyben a Sátán elárulja ravaszságát, az ellenünk használt fegyverekben szemlélhető. Néha Isten gyermekét egy trágár nóta emlékezetével kísérti, vagy egy ledér kifejezéssel, melyet még testies állapotában, megtérése előtt hallhatott. 19¶ De sokkal gyakrabban szentírásbeli igehelyekkel kísérti őt. Igen különösnek tűnik, de igen gyakran ez az eset áll fenn, hogy amikor kilövi nyilát a keresztyénre, Isten tulajdon Igéjét helyezi rá. Ez, a költő szerint, a legszomorúbb bánat, hogy a sas, amikor a nyíl szíven találja, és vérét kiissza, meglátja, hogy a toll, mely arra rá van tűzve, az ő melléről lett letépve.  „Ah!” mondja az ilyen lélek, „itt van egy ige, melyet nagyon szeretek, abból a Könyvből, mit nagyon becsülök, mégis, ellenemre van fordítva. Egy Isten fegyvertárából vett fegyver lett eszközként használva lelkem megsebesítésére.”  Ti nem találtátok-e ezt így, kedves keresztyén barátaim? Nem tapasztaltátok-e ti is, hogy amint Krisztust egy „Meg van írva” formulával kísértette, úgy támadt rátok is?  És nem tanultátok-e meg, hogy résen legyetek a Szent Írások megrontása és Isten Igéjének elcsavarásával szemben, nehogy romlásba döntsön titeket?
20¶ Máskor meg a Sátán felhasználja a saját tapasztalatunk fegyverét. „Ah!” mondja az ördög, „ezen és ezen a napon, ilyen és ilyen módon vétkeztél. Hogyan lehetsz te Isten gyermeke?” Máskor meg azt fogja mondani, „Önigazult vagy, tehát nem lehetsz a menny örököse.” Aztán ismét, elkezdi felgereblyézni a régi történeteket, melyeket már rég elfeledtetünk, minden múltbeli hitetlenségünkről, tévelygéseinkről, és így tovább, s ezeket fogunkhoz veri. Ilyeneket mond: „Micsoda! Te, TE keresztyén vagy? Na, te aztán szép keresztyén vagy!”  - 21¶ Vagy, meglehet, elkezd kísérteni téged valahogy ilyenformán: „A múltnap, nem voltál hajlandó megtenni ilyen és ilyen dolgot az üzletben: mennyit vesztettél miatta! Ez és ez a személy keresztyén; s ő megtette. A szomszédod, az utca túlsó felén, nemde diakónus egy gyülekezetben, és ő mégis megtette! Hát mért ne tehetnéd meg te is ugyanazt?!  Sokkal többet nyertél volna, ha megteszed. X. Y. Megteszi, és hasznot nyer belőle, és éppúgy tisztelve van, mint te; hát akkor te mért nem járhatnál el ugyanúgy?” Ekképpen, az ördög saját tapasztalatodból vett fegyverekkel támad rád, vagy a gyülekezetből vett példákkal, melynek tagja vagy. 22¶ Ó, légy figyelmes, mert a Sátán tudja, miként használja fegyvereit. Ha erős vitézek vagytok, nem parittyával és kővel jön ellenetek, hanem tetőtől-talpig felfegyverkezve, hogy levágjon titeket. Ha tudja, hogy oly erősen véd a páncél benneteket, hogy kardjának éle kicsorbul rajtatok, úgy halálos méreggel fog megtámadni.  És ha tudja, hogy ilyen módon sem tud elpusztítani, látva, hogy kéznél van az ellenszeretek, úgy igyekszik tőrbe ejteni benneteket. Ha óvatosak lesztek, s ha így sem tud legyőzni titeket, úgy tüzes próbáltatásokat fog küldeni rátok, vagy sajgó fájdalmak lavináját, csakhogy letörjön titeket.  Az ő harci fegyverei mindig gonoszak, és gyakran lelkiek és láthatatlanok, és erősek ilyen gyenge teremtésekkel szemben, mint mi vagyunk.

23¶ Aztán ismét, az ördög ravaszsága felfedezhető egy másik tényezőben is: az általa használt emberi eszközökben (ügynökökben), melyeket felhasznál ellenünk. Az ördög nem önmagában végzi szennyes munkáit, hanem gyakran másokat is befog az neki való szolgálatba. 24¶ Amikor Sámsont kellett legyőznie, és az ő nazireusi fürtjeit lenyírnia, a Sátánnak ott volt kéznél egy Delila, hogy kísértse és félrevezesse őt. A Sátán tudta, mi volt a Sámson szívében, és hol volt az ő gyenge pontja, s ezért azzal a nővel kísértette őt, akit ő szeretett. Egy öreg lelkipásztor mondta: „Sok embernek törte össze már a fejét a saját oldalbordája”; és bizonyára ez egy nagy igazság. A Sátán olykor egy embernek saját feleségét használja fel, hogy őt pusztulásba döntse; vagy felhasználja egy kedves barátját, hogy eszköz legyen romlása kimunkálásában.  25¶ Emlékeztek, miként kesergett Dávid e gonosz felett:  „Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben.” „Ó, - mondja az ördög – hát csak nem gondolod, hogy egy ellenségedet teszem oda, hogy rosszat mondjon rólad? Ezzel nem okoznék nagy szívfájdalmat neked.  Tudom én, hogyan kell kiválasszam ügynökeimet: egy olyan embert fogok keresni, aki barátod, vagy ismerősöd; odaférkőzik közel hozzád, szívedhez közel, s aztán ruhád szélét felhajtva beléd döfi tőrét!” 26¶ Ha egy lelkipásztort kell zaklatni, úgy egy diakónust fog kiválasztani, hogy háborgassa őt. Tudja, hogy nem sokat ad arra, ha a támadás a gyülekezet valamely egyszerű tagjától származik; így hát valamely diakónus fog feltámadni ellene s basáskodni felette, úgyhogy lesz elég álmatlan éjjele és zaklatott napja. Ha viszont a Sátán egy diakónust kíván háborgatni, úgy igyekszik valamely szolgálattevőt, vagy diakónustársát szembeállítani vele. S ha nincs kéznél más személy, akire alapozhatna, úgy a legközelebbi és legkedvesebb barátját fogja alkalmazni, aki véghezviszi az aljas tettet.

27¶ A Sátán mindig kész azt a hálót bevetni, mely leginkább megfelel a halaknak, és azt a tőrt kitenni, mellyel legbiztosabban megfoghatja a madarakat. Nem gondolom, hogy te, ki régóta hívő vagy, kísértve leszel egy részeg ember által. Nem, az ördög nyilván egy hízelgő képmutató által fog kísérteni téged. Nem gondolom, hogy ellenséged fog eljönni, hogy rád támadjon, s rágalmazzon téged; hanem inkább barátod fogja ezt megtenni. 28¶ A Sátán tudja, miként használja és miként álcázza minden ügynökét. „Ó, - mondja, - egy báránybőrbe öltözött farkas jobban megfelel nekem, mint egy olyan farkas, mely farkasként néz ki. És egy gyülekezethez tartozó személy sokkal jobban fogja játszani az én játszmámat, és hamarabb célt ér, mint egy kívülvaló.”  A Sátán alkalmazottjainak megválasztása jól bizonyítja az ő ravaszságát és agyafúrtságát.
29¶ Ravasz dolog volt, hogy épp a kígyót választotta ki Éva megkísértésére. Igen valószínű, hogy Éva el volt ragadtatva a kígyó látványától. Talán csodálta fényes színárnyalatait, s okunk van hinni, hogy a kígyó sokkal nemesebb rendű teremtmény volt akkor, mint most. Talán akkor ki tudott egyenesedni a saját körkörös csavarodásából, s Évának nagyon tetszett, és gyönyörködött benne. Talán ez volt a kedvenc állata, mellyel játszott – nem kétlem, hogy ez volt, mielőtt az ördög bele nem ment volna!
30¶ Gondolom, tudjátok, az ördög milyen gyakran befurakodik, s elfoglalja a mi szívünket is. Tudom, sok alkalommal bejött az én szívembe is, amikor egy éles szót akart mondani valaki ellen. „Senki sem képes úgy megsérteni vagy megszomorítani azt az embert – mondta az ördög -, mint ahogy Spurgeon úr képes rá; hisz úgy szereti őt, mint a saját lelkét. Ez az alkalmas ember – mondja az ördög – ki a legélesebb sebet tudja vágni; bízzátok csak rá!” 31¶ Aztán, máskor arra késztet, hogy valami rosszat gondoljak Istennek egy drága gyermekéről, s majd ki is beszéljem. S aztán gyötrődöm, ha belegondolok, hogy lehettem olyan ostoba, hogy szívemet és nyelvemet az ördögnek adjam!  Ezért tehát figyelmeztethetek mindenkit, de főképpen magamat, s mindazokat, akikre sokan szeretettel néznek, vigyázzanak, nehogy az Sátán eszközeivé váljanak, Isten gyermekei szívének megszomorításában, s azok leverésében, akiknek elég bajuk van amúgy is, mely leveri őket, anélkül, hogy még mi is rájuk támadnánk.

32¶ És még egyszer, a Sátán kimutatja ravasz természetét az időpont megválasztásában, melyben megtámad bennünket.  Én úgy gondoltam, mikor betegen feküdtem, hogy ha egyszer felkelek ágyamból és megerősödöm, rettenetesen elnadrágolnám az ördögöt, azért a sok ravasz kísértésért, mellyel zaklatott engem, amikor beteg voltam.  Micsoda gyáva egy alak! Mért nem várt addig, míg jobban leszek? 33¶ De mindig úgy találom, hogy ha kedélyállapotom elmerül, és mélyponton vagyok, a Sátán különösen azt az időt választja ki, hogy hitetlenséggel támadjon meg engem. Jöjjön csak hozzánk akkor, amikor Isten ígéretei frissen élnek emlékezetünkben, vagy mikor az áhítat édes időszakában kiöntjük szívünket imában Isten előtt, s meglátná, hogyan harcolunk ellene akkor! De nem. Ő jól tudja, hogy akkor erősek vagyunk, s neki ellent tudunk állni. Tudja, hogy amikor imában Istennel küzdve is győztünk, képesek leszünk az ördögöt is legyőzni.  Ezért hát akkor közeledik hozzánk, amikor egy felhő támad köztünk és Istenünk között; amikor a test levert, és a lélek gyenge, akkor fog kísérteni minket, és megpróbál Isten iránti bizalmatlanságot sugallni szívünkbe...
34¶ Máskor meg büszkeséggel kísért minket. De mért nem kísért büszkeséggel akkor, amikor betegek vagyunk s mikor lélekben is levertek vagyunk?! „Nem – mondja -, akkor ez nem menne!” Kiválasztja hát az időpontot, amikor egy ember jól van, amikor teljes örömben élvezi az üdvös ígéreteket, és Isten Lelke által képes szolgálni Őt teljes gyönyörrel, - és akkor fogja büszkeséggel kísérteni őt!  35¶ És éppen az ő támadásainak az időzítése, a rohamainak pontos megszervezése az, ami a Sátánt tízszeresen rettenetesebb ellenséggé teszi, mint ahogy máskülönben lenne! S ez mélységes ravaszságának a bizonyítéka. Bizony, az ősi kígyó, sokkal ravaszabb minden mezei vadnál, amit az Úr Isten teremtett vala!

36¶ Van egy dolog a pokol erőivel kapcsolatban, amin mindig fennakadtam, s folyton ámulattal töltött el engem. Krisztus Egyháza folyton vitában tengődik; folyton vitatkoznak és csatároznak egymással;  de hallottátok-e valaha is, hogy az ördög és az ő szövetségesei veszekednének? A bukott szellemeknek óriási nagy a serege, de micsoda csodálatos összhangban vannak mind egymással!  Annyira egyek, hogy ha egy bizonyos pillanatban a pokol nagy fekete főnöke összes erőit egy bizonyos pontra kívánná összpontosítani, ez az órának egy kettyenése alatt megtörténik, s a kísértés teljes erővel beindul, épp akkor, amikor ő legalkalmasabbnak látja, hogy győzni fog vele. Ó, bárcsak ilyen egység lenne Isten Egyházában! Bárcsak az egész egyház tudna, épp most, például egyetlen nagy hadtestként rátámadni egy bizonyos gonoszságra, most, amikor az idő elérkezett a támadásra, - mennyivel sokkal könnyebben tudnánk győzedelmeskedni!  De sajnos!  A Sátán felülmúl minket ravaszságában, és a pokol erői felülmúlnak minket egyöntetűségükkel!...  Megjegyezhetjük tehát, hogy nagy részét képezi a Sátán ravaszságának az, hogy mindig oly bölcsen választja ki támadásainak időpontját.
37¶ És hadd tárjak fel még egy gondolatot, s aztán befejezem ezt a fejezetet.  A Sátán ravaszsága egy másik dologban is nagyban megmutatkozik: és pedig az ő visszavonulásaiban. Amikor először csatlakoztam a keresztyén gyülekezethez, sohasem tudtam, mit jelent az a mondás, amit egy öreg  testvértől hallottam, hogy „nincs annál rosszabb kísértés, mint hogy ne legyél kísértve”. És nem értettem akkor azt sem, mit akart Rutherford mondani, amikor azt mondta: „nekem egy ordító ördög jobban tetszik, mint egy alvó ördög”. Most már értem. És te, ki Isten gyermeke vagy, és néhány éve már az ő útjain jársz, úgyszintén érted.

„Jobban rettegem az áruló, csalfa nyugalmat,
Mint a fejem felett tornyosuló hullámokat.”

38¶ Van a szívnek egy ilyen állapota: szeretnél érezni, és nem érzel. Ha csak kételkedni tudnál, nagy megvalósításnak tartanád. Igen, és ha a legfeketébb kétségbeesést kellene megkóstolnod, inkább kívánnád azt érezni, mintsem az legyél, aki vagy. „Ez az! – mondod – Nekem nincsenek kételyeim örök állapotom felől. Valahogy, úgy gondolom, elmondhatom, bár nem tudok teljes bizonyossággal szólni, mert attól tartok beképzeltség lenne, mégis, úgy hiszem, elmondhatom, hogy a menny örököse vagyok. De ez nem ad nekem semmi örömet. Képes vagyok végezni Isten országának dolgait. Úgy érzem, szeretem ezt tenni, és mégis, nem tudom átérezni, hogy Isten munkája ez! Úgy tűnik nekem, hogy a kötelesség taposómalmában járok, míg megyek előre, előre, előre, akárcsak egy vak ló, mely megállás nélkül megy, mivel mennie kell.  Olvasom az ígéreteket, de nem látok semmilyen édességet bennük. És még a fenyegetések sem rettentenek meg. Nem érzek bennük semmi döbbenetest irányomban.  Hallgatom Isten beszédét. Talán felindulok azon, amint mond a prédikátor, de nem érzem magam úgy megindulva az ő buzgósága által, mint ahogy kellene. Érzem, hogy nem élhetek imádság nélkül, és mégis, nincs semmi kenet a lelkemben.  Nem merek vétkezni. Úgy hiszem, életem külsőleg feddhetetlen. Mégis, ami miatt sírnom kell, az egy megterhelt szív, a lelki gyönyörködés iránti érzéketlenség, valamint a lelki éneklés s dicséretmondás hiánya, egy halálos nyugalom a lélekben, mely ahhoz a rettenetes csendességhez hasonlít, melyről Coleridge „Hajdani Tengerész”-e mondta:

„Rothad már hajónk a mélyen.
Itt pusztulunk el! Jaj nekünk!
Nyálkás tárgyak járnak köröttünk
Apró lábakon a nyálkás vízen...”

Nos, kedves barátom, tudsz-e valamit a saját szíved állapotáról, épp most? Ha igen, ez a válasz a rejtélyre, hogy „kísértve nem lenni, rosszabb, mint kísértésben lenni”.  39¶ Megvallom, voltak időszakok saját lelkem régi tapasztalataiban, amikor hálás lettem volna az ördögnek, ha eljön, kísértéseivel felrázni engem. Mert úgy éreztem, hogy Isten felhasználná őt, akarata ellenére, hogy tartós jót tegyen nekem, felébresztve engem a harcra. 40¶ Ha az ördög elment volna az Elvarázsolt Területre, és megtámadta volna a zarándokokat ott, micsoda jótékony dolog lett volna számukra! De, megfigyelhetitek, Bunyan János a kísértőt nem oda helyezte, mert ott nem volt számára semmi tennivaló. A Megaláztatás Völgyében volt sok munkája a Sátánnak; de az Elvarázsolt Országban a zarándokok mind szunnyadoztak, akárcsak az árboc tetején alvó emberek. Megrészegedtek a bortól, úgyhogy semmit sem tudtak tenni, és ezért az ördög tudta, hogy nincs rá szükség ottan; egyszerűen hagyta, hadd aludjanak tovább. Fecsegő Asszonyság és az álmosság megteszik munkájukat. De a Megaláztatás Völgye volt az, ahová elment, és ott vívta kemény harcát szegény Keresztyénnel.  Testvéreim, ha az álmosság, közömbösség, szendergés Elvarázsolt Mezején mentek keresztül, meg fogjátok érteni az ördög ravaszságát, abban, hogy olykor elkerüli azt az utat.

II.

41¶És most, másodszor, keressük a választ röviden e kérdésre: MIT TEGYÜNK EZ ELLENSÉGGEL?   Ti is, én is, érezzük, hogy be kell mennünk a mennyek országába, és nem mehetünk be, amíg egy helyben állunk.  Romlás városa mögöttünk van, és a Halál a nyomunkban üldöz minket. Törtetnünk kell a menny felé. De, utunkban áll ez „ordító oroszlán, keresvén, kit elnyeljen”. Mit tegyünk? Nagy ravaszsággal bír. Hogyan győzzük le őt? Igyekezzünk mi is olyan ravasznak lenni, mint ő? Ó, ez hiábavaló dolog lenne. Sőt, valójában bűnös dolog lenne. Az ördöghöz hasonlóan ravasznak lenni éppoly gonosz lenne, mint amilyen hiábavaló kísérlet. Akkor mit tegyünk? Támadjuk meg emberi bölcsességgel? Jaj, a mi bölcsességünk csak bolondság. „A hiábavaló ember bölccsé válhat, de legjobb állapotában is, csak olyan, mint a vadszamár csikója”. Nos, mit tehetünk hát?
Az egyedüli mód a Sátán ravaszságának visszaverésére, az, ha igazi bölcsességet szerzünk. Újra ismétlem: az ember nem rendelkezik ezzel önmagában. Nos hát? Ebben van az igaz bölcsesség! 42¶Ha sikerrel kívánsz harcolni a Sátánnal szemben, tedd a Szentírást mindennapi kenyereddé! Ebből a szent fegyvertárból vedd fegyvereidet és muníciódat.   Ragadd meg erősen Isten Igéjének dicső tanait; tedd őket mindennapi ételeddé és italoddá. Így erős leszel szembeszállni az ördöggel, és örömmel fogod felfedezni, hogy elfut tőled. „Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját” és miként őrizheti meg egy keresztyén magát az ellenséggel szemben? „Úgy, hogy figyelmez Igédre, és  megtartja a te Beszédedet.” 43¶Harcoljunk a Sátánnal mindig így: „Meg van írva!”,  mert egyetlen fegyver sem fog úgy az ősellenségen, mint a Szentírás!  Próbálj csak az emberi értelem fakardjával hadakozni a Sátánnal szemben, és meglátod, mily könnyen legyőz téged. De használd Isten Igéjének e jeruzsálemi pengéjű kardját, mely által számtalan esetben sebet kapott már, és hamarosan legyőzöd őt!

44¶De, mindenekfelett, ha sikerrel kívánunk ellenállni a Sátánnak, úgy nem csak a kijelentett bölcsességre, hanem a Megtestesült Bölcsességre kell függesszük tekintetünket. Szeretteim, itt van a fő menedékhely minden megkísértett lélek számára! Oda kell menekülnünk hozzá, „aki Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul lett számunkra.”  Ő kell tanítson bennünket, Ő kell vezessen, Ő kell legyen Minden-mindenekben. Szorosan ragaszkodnunk kell hozzá a szent közösségben. A bárány sehol sincs a farkastól oly biztonságban, mint a pásztor közvetlen közelében. Sohasem leszünk oly védettek a Sátán nyilaitól, mint amikor fejünket Megváltónk keblére hajtjuk. Hívő lélek: járj e példa szerint; élj mindennap az Ő közösségében; bízz folyton az ő vérében; és ilyen módon felettébb diadalmas leszel e ravasz, agyafúrt ellenség, a Sátán felett!
45¶Nagy örömöt kell jelentsen egy keresztyénnek az a tudat, hogy hosszútávon a Sátán ravaszsága mind kudarcot fog vallani, és a szentek ellen irányuló összes szándékai eredményteleneknek fognak bizonyulni. Hát, kedveseim, nem tekintetek előre, arra a napra, amikor minden kísértéseteknek vége lesz, és célba értek a mennybe? És nemde akkor majd szent nevetéssel és gúnnyal fogtok lenézni a démon-vezérre? Én hiszem, hogy amikor majd ott a szentek a Sátán támadásaira visszagondolnak, „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel fognak örvendezni”, és ezenfelül lenéző megvetést fognak érezni lelkükben a pokol minden ravaszsága iránt, amikor majd tisztán látják, miként lettek azok meghiúsítva. 

46¶Hát mit tett az ördög ez évezredek alatt? Hát akaratlanul is nemde Istennek és az ő Egyházának a szolgája volt?  Folyton azon igyekezett, hogy elpusztítsa az élő fát; de amikor gyökeréhez próbált férkőzni, tombolása annyit ért, mintha egy kertész ásóval felásta volna, a földet fellazítva, hogy segítse a gyökereket jobban terjeszkedni. És amikor fejszéjével lenyesni próbálta az Úr fáit, s tönkretenni azok szépségét, lényegében mi más volt az, mint metszőkés az Isten kezében, hogy eltávolítsa a gyümölcsöt nem termő ágakat, s megtisztítsa azokat, melyek valamit teremtek, hogy még több gyümölcsöt teremjenek?  47¶Egykor, hajdan, tudjátok, Krisztus Gyülekezete olyan volt, mint egy kis patak,– csak egy vékony erecske – és ott folydogált egy keskeny csermelyként.  Kevés szent volt még a földön, kik mind Jeruzsálemben gyűltek össze, és az ördög azt gondolta magában: „Most egy nagy követ dobok a vízbe, és megállítom e patak folyását!”  Nos, el is ment a kőért, és lezuhintotta a patak közepébe, azt gondolva, persze, hogy megállítja, s többet nem fog folydogálni. De, ezt téve, szétfreccsentette annak vizét az egész világra, és minden csepp egy újabb friss forrás anyja lett!  Tudjátok, mi volt az a kő: az üldözés volt az. És a szentek szétszéledtek általa. De aztán, „azok akik szétszéledtek, eloszolva széjjeljártak, hirdetve az Igét”, s így a Gyülekezet szaporodott, s az ördög kudarcot vallott! 48¶Te Sátán, szemedbe mondom, te vagy a legnagyobb bolond, ki valaha csak létezett,  és be is bizonyítom ezt neked, azon a napon, amikor te és én ott fogunk állni, mint ellenségek – esküdt ellenségek, mint amilyenek e mai napon is vagyunk – Isten nagy ítélőszékénél! És, ugyanígy szólhatsz te is, keresztyén testvérem, valahányszor csak rád támad. Ne hallgass rá, hanem állj ellent neki, erősen állva a hitben, és győzni fogsz!

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2013. November 14. - 22:02:19
A haláltól való félelem

C.H. Spurgeon  3125. sz. prédikációja

Elhangzott 1874 december 17-én, Londonban, a Tabernákulumban
Nyomtatásban megjelent: 1908 december 31-én

fordította: Borzási Sándor, 2011 december 27-28


meghallgatható (magyar nyelven):
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet


Alapige:
„. És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának”  (Zsid 2,15)

1¶Igen természetes dolog, hogy az ember féljen a haláltól, mert az ember eredetileg nem úgy volt teremtve, hogy meghaljon. Amikor Ádám és Éva először az Édenkertbe lettek helyezve, olyan helyzetben voltak, hogy akár egy milliárd évet is élhettek volna ott, ha megőrizték volna feddhetetlenségüket.  A bukás előtt nem volt oka az embernek hogy féljen a haláltól. De most, hogy vétkeztünk, a romlottság magvait hordozzuk e testünkben, és elrendelt dolog Istennél, hogy az emberek egyszer meghaljanak. - Igen, és mintha a test tudná, hogy nem a menny eredeti határozata szerint van, hogy neki a földbe, a férgekhez kell térnie: van benne egy természetes vonakodás a végső fekhelyére való vonulás iránt.  – 2¶És ez a halálfélelem, amíg természetes, nem rossz dolog. Tulajdonképpen egy igen magas célt szolgál az emberiség fenntartásában, mert igen sok ember van, aki e halandó életnek véget vetne, ha nem létezne a haláltól való félelem. De életének önkezével véget vetni, érzi, irtózatos cselekedet lenne; azt bizonyítaná, hogy nem volt Isten gyermeke, mert „tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradhatna őbenne.” – 3¶Úgy értem, természetesen, ha egy ilyen cselekedetet valaki tudatosan visz véghez. Ne mondok semmi ítéletet azok felett, akik nincsenek értelmük birtokában, és akik ezért nem felelősek s nem vonhatók számadásra azért, amit tesznek.  De ha valamely ember értelmi képességgel követ el öngyilkosságot, úgy örök élete felől semmilyen reményt sem táplálhatunk.  Mégis, sokan megtennék ezt, ha nem nehezedne lelkükre a félelem, hogy mi következik rájuk életük ilyen bevégzésétől!  Így tehát láthatod, hogy a halálfélelem egy jó célt szolgál, és ez önmagában jó dolog. - 4¶De igen könnyen átlépheti e helyesség határát, s átcsaphat arra a területre, melyben rosszá válik.  És úgy hiszem, sok kegyes személyben van olyan halálfélelem, mely helytelen, mely igen rossz hatásokat eredményez szívében.  Jól tudjuk, hogy voltak, akiket a haláltól való félelem meggátolt a Krisztus megvallásában, s az Ő teljes szívvel való követésében; talán nem annyira a mi időnkben volt ez, mint inkább a mártírok korában. Akkor voltak bátor hithősök, akik készek voltak kínpadra, sőt máglyára is menni, vagy bármilyen más kínos halálra, mit az akkori zsarnok hatóság elrendelt, és örömmel, diadalkiáltásokkal tették le életüket Jézus Krisztusért; életük sem volt drága, ha Őérette kellett meghalni.  De voltak félénk lelkek is, akik visszariadtak egy ilyen próbától. Szerették az életet és féltek a haláltól, különösen olyan rettenetes haláltól, amilyen rájuk ki volt mérve.  Nos, egy ilyen vonakodás helytelen és bűnös dolog lenne közülünk bárkiben. Ha a haláltól való félelem által gyalázatot vonnánk Krisztusra, úgy halálos bűnnel lennénk vétkesek. Ha valaki elhatározza, hogy követi Krisztust, annak nem szabad saját életét szeretnie a Jézus Krisztus iránti szeretethez képest, hanem késznek kell lennie letenni azt Azért, aki a kereszten életét adta értünk. 
5¶A haláltól való félelem okozza egyes keresztyéneknél azt, hogy sok szükségtelen szomorúságban van részük.  Betegségben vannak, és közel állnak a halálhoz, és ahelyett, hogy csendes és derűs lelkiállapotban lennének, amint illene hozzájuk, igen zaklatottak és levertek.  Még akkor is, amikor egészségesek, ha olykor megtörténik, hogy leülnek és utolsó órájukra gondolnak, megterhelődnek és levertek lesznek. Nos, ez a szomorúság testies szomorúság, és ezt kerülnünk kell. Az Úr kegyelmét kell keresnünk és kérnünk, hogy legyőzhessük, hogy ne vegyen erőt rajtunk a világ szerinti megszomorodás, mely halált szerez.
6¶Ez a halálfélelem igen gyalázatos, mert tiszteletlen Istennel szemben. Úgy tünteti Őt fel, mintha bízhatnál benne jó időben, de nem a viharban; szerinte bízhatsz benne míg egészséges és erős vagy, de nem bízhatsz benne, ha elhagy az egészség és erő. De sohase feledjétek Dávid szavait: „Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, a ki megszabadít a haláltól.” Nagymértékben dicsőítjük Istent, amikor elmondhatjuk Jóbbal együtt: „Ha megöl is engem, mégis bízom benne” (angol ford. és régi Károli fordítás szerint), de ha félünk meghalni, akkor ez úgy néz ki, mintha nem lenne teljes bizodalmunk Istenben, vagy nem uralná szívünket az a teljes szeretet, mely kiűzi a félelmet.
7¶És ez a halálfélelem igen gyalázatosnak tűnteti fel szent vallásunkat azok szemében, akik nem hisznek Jézusban.  Az a nyugalom, mellyel a keresztyén várja élte végét, vagy épp az a szent öröm, mellyel fogadja azt, az egyike azon dolgoknak, melyeket a hitetlenek nem tudnak felfogni, és még ha nem vallják is be, nagymértékben hatással van ez rájuk, és gyakran vágyják szívükben megtudni azt az áldott titkot, mely képesíti a keresztyéneket ilyen derűs lélekkel előretekinteni utolsó földi napjaikra.  8¶Az a keresztyén, ki derűsen fogadja a halált, egy élő prédikáció! Jobban védelmezi az evangéliumot, mint Butler és Paley összes apologetikai munkái, s a többi keresztyén írók bizonyságai, melyeket valaha csak lejegyezhettek.  S ezért, kedves barátaim, Krisztus gyülekezete elveszti e védelmet, és a világ előtt elvész e bizonyság, ha mi a haláltól való félelem miatt zavarban vagyunk. E félelemnek nincs helye a keresztyénekben; s ha mégis előfordulna, küzdeniük kell ellene mindaddig, míg le nem győzik!

„Miért remegnénk, vagy félnénk meghalni?
Ó, halandók! milyen gyáva férgek vagyunk mi!
A halál a végtelen öröm kapuja
S mi mégis rettegünk bemenni oda!”

„A fájdalmak, sóhajok, halálküzdelmek
Keblünkből elrettentik s kiűzik lelkünket,
Mi meg visszariasztanánk azt e földi létre,
Annyira beleszerettünk testünkbe, ez agyagbörtönbe!”

9¶”De hogyan szabadulhatunk meg e félelemtől?” – kérdezi valaki. Nos, sohase próbáljunk megszabadulni tőle, úgy, ahogy sokan teszik, hogy teljesen megfeledkeznek a halálról. Így élni, a veszendő barmokhoz hasonló élet lenne; ők rövid életüket leélik itt, anélkül, hogy valamivel is törődnének a megfogható jelenen kívül.   Az ökör és a juh úgy megy a mészárszékre, hogy képtelen a jelen életen túl látni. De én nem szeretnék lelki békét azáltal nyerni, hogy leereszkedem ezen „néma, bamba barmok” szintjére. De mégis, sok ember van, akiknek egyetlen békéjük ilyen gondatlanságból származik; 10¶márpedig nyavalyás béke az, amely nem képes elviselni az elemzést és megfontolást.  Hiszen ismerünk embereket, akik elég merészek a társaságokban, sőt képesek még káromolni is Istent – de zárd csak magukra őket egy szobába, s kényszerítsd őket, hogy magányukban csak egyetlen órát gondolkozzanak – és ennél nagyobb nyomorúságra nem is ítélheted őket! Nem képesek elviselni a jelenlegi örömeiktől való elválás gondolatát!  Egy más világra való átkelés olyan veszélyes vállalkozásnak tűnik számukra, hogy mindenestől igyekeznek elfelejteni, és szemeiket behunyják ez élet utáni minden gondolat iránt! Nos, a keresztyének nem ilyen módon keresik a haláltól való félelmük feletti győzelmet. Ők értelmesen gondolkoznak, és vágynak folyton gondolkodni, megfontolni és helyesen ítélni a jövő felől, éppúgy, mint a jelen felől. Kívánnak e halandó állapoton túl látni. Fényesebb látásért és világosabb látomásért imádkoznak, és nem szükség szemeiket behunyniuk a jövő felé, bármit tartogasson is az a számukra. 
11¶Most megpróbálok választ adni három kérdésre e halálfélelemmel kapcsolatban. Először, Hova kell forduljunk, hogy megszabaduljunk tőle? Másodszor, Hogyan kell gondolkozzunk, s milyen megfontolások segítnek minket annak legyőzésében? És harmadszor, Mit kell tennünk, hogy győzedelmeskedjünk felette?
I.
12¶Először, tehát, HOVÁ KELL NÉZNÜNK, HOGY MEGSZABADULJUNK A HALÁLFÉLELEMTŐL? Szeretteim, a válasz erre az, hogy oda kell folyamodnunk ezért is, ahová kell fordulnunk mindenért, éspedig: AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSHOZ, mert nincs igazi szabadulás a halálfélelemtől, csak azáltal, ha felnézünk Arra, akinek halála a halál halálát képezi! A textusunk előtti igevers világosan sugallja ezt, amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztus emberré lett, „hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik, az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.”
13¶Nos, hogyan veszi el Krisztus tőlünk a haláltól való félelmet?
Először is, azáltal, hogy elveszi tőlünk a bűnt, mely a halál fullánkját képezi. Bűnbocsánatot nyerve halni meg, „elfogadottan ama Szerelmesben”, valójában nem is meghalás, hanem csak elköltözés e világból az Atyához!  Tulajdonképpen a meg nem bocsátott bűn az, mely nehézzé teszi, hogy fejünket a halálos ágy párnájára hajtsuk. De amikor a bűn megbocsáttatik, és tudjuk, hogy ez megtörtént, és tökéletes békénk van Istennel, úgy akár vágyódhatunk is az élet amaz utolsó estéjére, hogy elérkezzék már, s hogy levetkőzzünk, és elaludjunk Jézusban! 14¶Szeretteim, legyetek bizonyosak a bűnbocsánat felől – „igyekezzetek elhívatásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni”!  Nyerjetek bizonyosságot afelől, hogy Jézus Krisztus ezen szavai rátok is érvényesek: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki hisz Énbennem, örök élete van annak!”  Alapozzatok s nyugodjatok meg teljesen azon az Áldozaton, melyet Ő egyszer felajánlott a Kereszten, amikor teljes engesztelést végzett mindazokért, akik csak hisznek Benne! Értsétek meg, hogy Ő megmosott titeket az Ő vérében bűneitektől, és királyokká és papokká tett titeket Istennek, - és akkor nem tudom elképzelni, miként lehet továbbra is halálfélelem bennetek!

„Ha a bűnre bocsánatot nyertem, úgy biztonság a részem!
A halálnak nincs több fullánkja ezen kívül, érzem!
A törvény bár kárhoztató erőt kölcsönöz a bűnnek,
De Krisztus az én Megváltóm, halálával mindent megfizetett!”

15¶Továbbá, Krisztus megszabadított téged a halálfélelemtől azáltal, hogy megváltoztatta magát a halál természetét.  Tudjátok, mit mondott Mártának: „Aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” És a hívők sohasem halnak meg olyan értelemben, mint ahogy mások meghalnak.  Mások azért halnak meg, hogy elszenvedjék a bűn büntetését, de ami minket illet, érettünk azt a büntetést Krisztus elhordozta! Minden vétkünk s hamisságunk Őreá vettetett, és az azokért járó büntetést Ő mind elhordozta! A halál a Hívő számára nem büntetés, - hanem egy kibontakozás ez időleges állapotból egy másik, magasabb rendű állapotba, - azon burok széttörése, mely most még fogva tart minket!  A kötél elszakítását jelenti, mely a hajót a parthoz köti. A lánc eltávolítását, mely a sast a sziklához szorította. A halál felszabadít minket úgy, hogy szárnyalhatunk a fény és szeretet azon földjére, hol Jézus van, amint John Newton énekli –

„Képzeletem hiába erőlködik lefesteni
A halál utáni jelenetet,
A dicsőséget, mely körülveszi a szentet,
Amikor lelkét kileheli.
Egy gyönge sóhaj, s a bilincs széttörve!
Alig tudjuk kimondani: „Vége!”
S a készséges lélek máris 
Elfoglalja helyét a Trón közelébe’!”

16¶A halál a Hívő számára nem egy kivégzés – hanem ez az ő felszabadulása, a szolgaságból való felszabadulás, és az Isten dicsőségébe való bebocsáttatás! Krisztus elvette a halál félelmét azoktól, akik igazán ismerik Őt, azáltal, hogy biztosít minket arról, hogy lelkünk nem hal meg, és nem alszik ki (nem szűnik meg létezni). Egy éltető törvény van bennünk, amint Ő megmondta: „Mert én élek, ti is élni fogtok”. Utolsó ünnepélyes kijelentéseinek egyike ez volt: „Atyám, a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet!” Mi nem bánkódunk a Krisztusban elhunytakért úgy, mint akiknek nincsen reménységük, mert tudjuk, hogy ők örökre az Úrnál vannak! „A testből elköltöztek és az Úrnál vannak”, ez az Isteni Kijelentés mindazok felől, akik élő hit által Krisztus Jézusban vannak! Mivel tudjuk, hogy lelkünk sohasem hal meg, ezért nem félünk a lelkek világába belépni.
17¶Aztán, ott van a keresztyén hit ama vezértanítása, mely nem volt felfedve az embereknek annak teljességében Jézus eljöveteléig. A test feltámadásának tanát értem. Hisz emiatt van minden félelmünk; rothadás vár rá, földdé lesz és férgeknek jut örökségül; és igen nehéznek tűnik, hogy ezek a szemek, melyek látták a világosságot, vakságra jussanak a földben! Hogy ezek a kezek, melyek az Isten szolgálatában serénykedtek, tehetetlenül pihenjenek a sírban; s hogy ezek a végtagok, melyek a zarándok ösvényt rótták, nem lesznek képesek többé megmozdulni.   De bátorság, Hívő!  Tested fel fog támadni! Az meglehet, hogy földbe lesz helyezve, de a föld nem tarthatja fogva. A természet szava halálra szólít, de a Mindenható szava új életre kelt! Mert trombita fog szólni, és akkor a szentek testei feltámadnak, a csendes agyag porlepte ágyaiból az örökké tartó nap dicső birodalmára!  Ez a mi vigaszunk, hogy, miként Jézus Krisztus meghalt, és feltámadt a halálból, „úgy azokat is, akik Jézusban elaludtak, Isten előhozza, Ővele együtt”.  Nos, ha ilyen kettős vigasszal bírunk, lelkünk és testünk számára, mire lehetne még szükségünk?
18¶Ekként feltárta előttetek, hogy a halálfélelem legyőzésére Jézus Krisztusra kell nézzünk, látnunk kell Őt a kereszten, amint engesztelést végzett értünk; feltámadásában, feltámadva értünk; a dicsőségben, amint otthonunkat birtokba veszi és lefoglalja számunkra; és az Isten jobbján helyet készít nekünk;  minden hatalmat birtokolva, és úgy használva azt, hogy bennünket az Ő örök országába vigyen; s hamarosan visszajöjjön, az utolsó napok minden dicsőségével, hogy feltámassza övéit a halálból, hacsak nem lesznek élve az Ő eljövetelekor. Ő az, aki győzelmet vesz értünk a halálfélelmen! Ő az, akire kell folyton néznünk: „nézvén Jézusra!”. Szemeitek legyenek szüntelen ráfüggesztve, s akkor nem lesztek a halálfélelem foglyai.
II.
19¶És most, második fejezetként, nézzük meg, MIRŐL KELL GONDOLKOZZUNK, HOGY TOVÁBBI SEGÍTSÉGET NYERJÜNK E HALÁLFÉLELEM LEGYŐZÉSÉRE?
Először is, emlékezzünk arra, hogy ha meg kell halnunk, nem nagyobb dologra hívatunk annál, mint amit Jézus Krisztus is megtett előttünk. Amikor testem leszáll a sírba, nem az lesz a sírverem első lakója. A szentek milliárdjai voltak ott már előbb, és, mindenek felett a szentek Mestere és Ura ott aludt a sírban! Emlékeztek, hogy Jézus ott hagyta a keszkenőt összegöngyölítve, hogy a sírók használhassák könnyük felszárításában; de a gyolcs lepedők, melyekbe be volt göngyölve, együtt maradtak érintetlenül, úgy, hogy a mi utolsó ágyunk jól megvetett legyen, hogy utolsó hálószobánk kellékeinél ne legyen hiány! És ami ennél is több,

„A Jézus drága teste ott pihent,
és beillatosította azt a helyet lent.”
Hát nem olyan kell legyen a szolga, mint az ő Ura? Kívánhat-e többet? Ha a Király maga ezt az utat járta, úgy az Ő testőrei, katonái, társai félve vonakodnának ugyanazon ösvényen végigmenni? Nem, szeretteim! Amint követitek a Megfeszített nyomát az arimathiai József sírjához, ti magatok biztonságban járhattok ott! Ha a nyáj lábnyomai gyakran bátorítottak bennünket, mennyivel inkább a Pásztor nyomdokai! Ezért hát, hívők, ne féljetek meghalni, mert Jézus is meghalt!
20¶És emlékezzetek arra is, hogy a halál nem választ el minket a Krisztus szerelmétől, sem magától Krisztustól.  Ő velünk van most, és velünk lesz akkor is; és a halál után vele leszünk mindenkor, örökre! Ő szeret minket most, és szeretni fog holnap, szeretni fog egész életünkben, szeretni fog a halálban, és szeretni fog egy örökkévalóságon át! Ezt az igazságot hirdette Pál, amikor ezt írta: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Isten szerelmétől, mely a mi Urunkban, Krisztus Jézusban van.” Aztán azt írja a keresztyén birtokának egyik leltározásakor: „Akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők: minden a tiétek”; így hát a halál is a tietek, ha ti Krisztus Jézusban vagytok.  Ha a halál fájdalmai elválaszthatnák a Krisztus misztikus testét az ő Fejüktől, akkor valóban halál lenne! Ha a gyászos szomorúság éket vernek a Jézus szíve és az Ő választottainak szíve közé, akkor méltán retteghetnénk a haláltól. De nem így van. Ha a halál valami különbséget eszközöl számunkra, akkor az csak annyi, hogy a kötelék, mely most egyesít minket Krisztussal, még erősebbé válik, és a Krisztus kinyilatkoztatása még ragyogóbb lesz, és Jézus még közelebb és még drágább lesz számunkra e földről való eltávozásunk után, mint ahogy volt valaha is azelőtt. „Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!”
21¶Továbbá, emlékezzünk, hogy a halál nem fog elválasztani minket összes barátainktól sem. Elveszi a feleséget a férjétől, és a gyermeket az édesanyától, és magunk mögött kell hagynunk sokakat, kik bajtársaink voltak az élet harcaiban. De különösen részedre, ki már öregszel, egy igen vigasztaló gondolat kell legyen az, hogy talán legjobb barátaid többnyire immár átkeltek a folyón. Ha összeszámlálnád azokat, akik gyermekségedtől fogva drágák voltak neked, úgy találod, hogy többségük már előtted átkeltek, amint te előrehaladtál éveidben. És vannak ott fenn némelyek, -  természetesen jó messze Urunk mögött – akik a legdrágább barátaink közt lesznek, akiket csak szeretnénk meglátni odaát. Az anya megtalálja csecsemőjét, aki egy rövid időre kezére bízatott, és aztán elragadtatott a mennybe, - ott fogja látni biztonságban a parton! És a nagyszülők, meg a szülők, és testvérek, nővérek, és sok-sok gyülekezeti tag, akikkel közösségben együtt mentünk az Úr házába, mind-mind ott lesznek, készen állva, hogy üdvözöljenek minket, amikor mi, mint új érkezők belépünk a mennyei városba. Ne emésszen hát a halálfélelem a lenti szeretteitektől való elválás miatt, hanem inkább örvendeztessétek szíveteket a fenti barátaitokkal való áldott viszontlátás és egyesülés biztos kilátásával. Meglehet, hogy bánattal tölt el, hogy egyeseket hátra kell hagynotok, de gondoljatok az előrement szeretteitekre, és ujjongjon szívetek amikor arra gondoltok, hogy „az elsőszülöttek seregéhez fogunk járulni a mennyben, akiknek nevei fel vannak írva az élet könyvében”. Újra mondom, „Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!”
22¶Aztán, úgy hiszem, a halálfélelemnek el kell távoznia tőlünk, amikor megfontoljuk, hogy elköltözésünk egy kegyelmes válasz lesz számos eddig elmondott imádságunkra. Nem vagyok biztos, hogy mindig helyesen tesszük-e, amikor ilyen szavakkal énekelünk mint –
„Atyám, vágyom, sóvárgom látni a Te lakhelyed...”
Én emlékszem egy prédikátorra, egy idős barátomra, aki egy vasárnap reggel felment a szószékre, és elolvasta ezt az énekverset:
„Atyám! úgy sóvárgom látni mennyei házadat,
Kívánom itt hagyni már földi sátramat,
Trónodhoz űz a vágyam,
Én Istenem, Uram!
S amint kimondta e szavakat, leült a székre, hátrahanyatlott, és elment, hogy örökre Istenével legyen! Ne merészeljünk mondani, vagy énekelni ilyen szavakat, csak akkor, ha teljes szívvel fel vagyunk készülve egy ilyen hirtelen változásra, mint ami bekövetkezett az én idős barátomnál. – 23¶De, testvéreim, milyen gyakran imádkozunk azért, hogy megszabaduljunk a próbáktól! Nos, akkor megszabadulunk tőlük! – Milyen gyakran könyörgünk, hogy megszabaduljunk a bűntől! Akkor szabadulást nyerünk tőle! -  Mennyit imádkoztunk azért, hogy megszabadítassunk a kísértéstől! és akkor ennek is vége lesz! – Sokszor kértük, hogy válhassunk Jézushoz hasonlóvá; és akkor ez is valóság lesz! – Imádkoztunk hogy tisztább látást nyerjünk felőle; hát akkor ezt is megnyerjük! – Szinte minden kérésünk, (kivéve ezt, hogy „Az egész föld legyen teljes a te dicsőségeddel”), lényegében nem fejez ki többet,  mintha ezt mondanánk „Hadd lehessünk ott, ahol Te vagy!” - És halálunk által fogja az Úr megválaszolni imáinkat. Amikor csókot lehel ajkunkra az Ő kedves ajkaival, lelkünket foglyul ejti, és ott találjuk magunkat, ahol örökké teljes fényben szemlélhetjük áldott dicsőségét!  Nos, ha a halál az igazi válasz imáitokra, akkor miért kellene rettegnetek tőle?
24¶Emlékezzetek arra is, hogy a halál különleges vigasztalások kíséretében jelenik meg. Emlékszem nagyapám egy prédikációjára, mely serdülőkoromban emlékezetembe vésődött, és most is frissen él bennem. A textusra nem emlékszem, de a tárgya ez volt: „Kegyelem a szükség idején.” És az első rész végén az tisztelt öregember ezt mondta: „De van egy fajta kegyelem, amire nincs szükségetek”.  Aztán végigment a második fejezeten, feltárt egy másik kegyelmet, és újra azt mondta: „De van egy fajta kegyelem, amire nektek nincs szükségetek!”  Volt öt, vagy hat pontja beszédének, de mindegyik végén ezt mondta: „Van egy féle kegyelem, amire nincs szükségetek.”  Mind elkezdtük találgatni, vajon mit akart ezzel mondani; s végül ezzel a megjegyzéssel fejezte be beszédét: „Nincs szükségetek a meghalás kegyelmére, míg a meghalás pillanata el nem érkezik”.  Nagy igazság volt ebben a megállapításban. Mondhatom magamnak: „Érzem-e most, hogy meg tudnék halni békésen, vagy épp diadalmasan?” Feltehetem a kérdést, ha akarom, de nem lenne becsületes kérdés, mert még nem hivattam arra, hogy meghaljak. Mégis, a tapasztalat és mások megfigyelése rávezetett, hogy higgyem, hogy az a rendkívüli kegyelem általában csak az utolsó órában adatik meg a hívőknek. 25¶Tanúja voltam sokszor, hogy akkor a félénk sokkal bátrabbá válik a legerősebbnél; láttam, hogy a visszahúzódó merészebb lett a bátornál is; és ismerek egyeseket, akik, bár csaknem némáknak tűntek előbb, páratlan világossággal tettek bizonyságot!  És láttam olyanokat, akiknek arcuk természetfeletti örömtől sugárzott, akik előbb a kételkedők és remegők közt tűntek fel a Krisztus családjában. Valóban, azokban a pillanatokban Krisztusról sokkal világosabb kinyilatkoztatások, különleges felfedezések, jelenlétének mélyebb megtapasztalásai, a tőle áradó szeretet mélyebb kiáradásai, dicsőségének még ragyogóbb feltárulásai adatnak nekünk, mint amit valaha is átéltünk azelőtt. 26¶Amikor a test erős, gyakran olyan, mint egy vastag fal, mely kizárja a világosságot. De amikor eljön a betegség, és megrázza bérelt lakásunkat, nagy hasadásokat, repedéseket csinál a falon és tetőn, és ezeken a repedéseken a világosság beözönlik sokkal jobban, mint azelőtt. Én sohasem tudok már kételkedni szent hitünk igazsága felől, vagy megtagadni a vallás valóságát, miután oly sokszor tanúként álltam az Úr gyermekeinek halálos ágyánál.  27¶Beszélhetek nektek egy testvérnőről, aki épp ezen a héten halt meg, s aki sokáig tagja volt e gyülekezetnek. Nem volt már tudatánál utolsó óráiban. De mielőtt eszméletlen állapotba került, bizonyára nagy öröm lett volna mindegyikőtök számára látni őt. Szinte szünet nélkül kérte mellette levő barátait, hogy énekeljenek neki ilyen énekeket, mint
„Bizton a Jézus karján...”
Ameddig tehette, ő is énekelt a többiekkel, az övéket felülmúló örömmel, az ének valódi átélésével; mert a többieket bánat fogta el a gondolatra, hogy elveszítenek valakit, akit szerettek, de ő sugárzott az örömtől abban a tudatban, hogy hamarosan látni fogja Azt, akit lelke oly erősen szeretett. – 28¶Úgy hiszem, az életben nincs olyan öröm, mely az elköltöző hívők örömével felérne! Ellátogathattok a bolondok odúiba, ha akartok, és öröm után nézhettek ott, de nem találtok olyan örömet, ami méltó lenne a birtoklásra. Elmehettek a királyok palotáiba, elmehettek a mennyegzői termekbe, mehettek oda, ahol egészség, erő, hírnév, és hatalom szítja a világi vigasságot, de mégsem találtok olyan mély, erőteljes örömet sehol, mint amilyet találni fogtok abban a szobában, ahol a halálveríték van a hívő homlokán, de a menny dicsősége fénylik már arcán. Hallottam egyeseket, kik azt mondták, hogy érdemes volt élni már csak azért az örömért is, ami a halál szélén éreznek; ezért nincs oka egy keresztyénnek a haláltól félni, ha ilyen dicső tapasztalat vár rá.
29¶De nem is annyira a meghalás öröme az, ami képes megvigasztalni minket, mint inkább az élet, ami a halál után vár ránk.  Én nem szeretem, amikor a testvérek ez igének csak az első részét idézik, s elhagyják a második felét: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek. - De nekünk az Isten kijelentette az Ő Lelke által. Mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Isten mélységeit is.” A keresztyének tudják, hogy van egy kibeszélhetetlen és örök öröm, ami osztályrészük lesz nemsokára, mihelyt eltávoznak e világból, hogy az Atyánál legyenek! Joggal énekeljük már most: -
„Gátolhatják bár kételyek s veszélyek haladásomat,
Csak egyre édesebbé teszik a mennyet, ha bevégzem utamat:
Jöjjön öröm, vagy bánat, s történjék bármi velem,
Egy óra Istenemmel, kárpótlást ad majd mindenért a mennyben!”
30¶Milyen benyomást fog nyújtani, s milyen érzelmeket fog kelteni az első óra a mennyben? Nem próbálom lefesteni, rátok hagyom, hogy elképzeljétek. De milyen érzés fog eltölteni, amikor megértitek, hogy nem csak egy órára, vagy egy napra, vagy épp hetven esztendőre lesztek ott, hanem örökkön örökké! Arról, aki győz, azt mondja Krisztus, hogy „Többé onnan ki nem jő!”, áldott és boldog lesz örökkön örökké az Ő Ura jelenlétében. Az igazak elmennek majd „az örök életre”. Vedd el ezt a szót „örök”, és ezzel elvetted mindenünket; de amíg ez megmarad, a mennyei boldogság olyan tény, mely örökkön örökké fog tartani!
31¶Nem tudok most részletesen sokat szólni mindezekről, de kérem s buzdítom Isten minden egyes gyermekét, hogy elmélkedjenek sokat e vigasztaló tárgyakon: s akkor, bizonyára segítséget nyernek a halálfélelem legyőzésére.
III.
32¶És most, harmadszor, fontoljuk meg, MIT KELL TENNÜNK, - éppúgy, amint láttuk, hogy miről kell gondolkodjunk - ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY LEGYŐZHESSÜK A HALÁLFÉLELMET?
Azt mondanám először is, hogy haljunk meg minden nap! „Mindennap halál révén állok”, - mondta Pál apostol. Az az ember, aki a maghalást minden nap gyakorolja, aki annak mintegy főpróbáját minden nap elvégzi, annak nem kell félnie a valóságtól, amikor az bekövetkezik.  33¶Bölcsen tesszük, ha gyakran beszélünk utolsó óránkról, ha megbarátkozunk e világból való eltávozás gondolatával. Minden este, amikor ágyba térünk, újra át kellene gondolnunk a halált. Letesszük ruháinkat éjszakára éppúgy, mint ahogy le fogjuk tenni testünket a halálban.  Szeretem ezt a hasonlatot, különösen szombat estére alkalmazva, mert akkor levetjük hétköznapi munkás ruháinkat, és félretesszük, s elalszunk. És aztán, reggel, ott van vasárnapi öltönyünk elkészítve számunkra; s micsoda csodálatos vasárnapi öltözetet kapunk, amikor felserkenünk reggel a mennyben, és felöltözünk „fehér finom gyolcsba: tiszta és fehér” lesz az, mely „a szentek igazságos cselekedete”.  Tehát, halljunk meg naponta, testvéreim; legyen szokásunkká ennek gyakorlása.  34¶Emlékszem egy idős keresztyén hölgyre, akinek szokása volt mondogatni, hogy belemártotta lábait a halál Jordánjába minden reggel, mielőtt hálószobáját elhagyta, úgyhogy nem érte váratlanul a hívás, amikor tényleg felszólíttatott azon átmenni, mert annyira hozzászokott már a „mindennapi meghaláshoz”.
35¶A következő tanács, amit adok számotokra, az, hogy tartsatok mindent lazán ezen a földön! Sok birtokkal, és barátokkal rendelkeztek? Vigyázzatok, hogy ne kapaszkodjatok túl szorosan beléjük, mert ott van a veszély, mely mindet érinti. Amint valaki egyszer megjegyezte egy gazdag embernek, aki őt elvezette parkjaiba és szebbnél szebb kertjeibe: „Ó, uram, ezek olyan dolgok, amelyek nehézzé teszik az embernek a meghalást.”  A szegénynek kevese van, amit maga után hagyhat; s amikor elmegy, nem emészti olyan bánat, mint ami a telhetetlen harácsoló gazdagot elfogja, vagy azt az embert, aki földjeihez földeket szerzett, gazdaságához újabb gazdaságot, míg magának tudhatta az egész földet azon a vidéken, ahol élt. „Itt kell hagynom? Itt kell hagynom?” – hangzott gyakran a fösvény kiáltozása, amint próbálta erszényét haldokló ujjaival szorosan tartani. Ó, szeretett testvérem, tarts mindent csak lazán! 36¶Ne feledd, egy haldokló világban vagy, és körülötted minden olyan, mint te, árnyszerű és múlandó!  Ne rakj fészket itt úgy, mintha örökre itt maradnál! Mi úgy kell élnünk e világon, mint utasok egy fogadóban. Volt egy jó püspök, aki azt mondta, hogy szeretne egy fogadóban meghalni, mert úgy érezte, az lenne a legmegfelelőbb körülmény, úgy szó szerint, mint lelki értelemben; és valóban, ez az a lelkület, melyben a keresztyéneknek élniük kell itten. Az ember egy éjszakát eltölteni megy egy fogadóba; nem emészti magát, ha a szoba nem teljesen az ő ízlése szerinti, mert reggel úgy is elhagyja. Te is, hívő testvérem, csak egy fogadóban vagy itt, ne emésztődj hát az itteni kellemetlenségekért, melyek reggel úgyis itt hagyod, és alapozhatsz rá, hogy Atyád hintaja az ajtónál lesz a megfelelő időben, ezért hát csomagolj össze, s mindennel légy kész a távozásra. Ne vásárolj össze minden felesleges holmit, mert nem viheted úgyse magaddal. Érd be kevéssel, és légy készen minden tekintetben! - 37¶És nagyon jól teszed, ha amennyit csak tudsz, előre küldesz magad előtt. Valaki azt mondta a minap, hogy a legjobb utazási mód szerinte az, ha minden csomagodat előre küldöd egy poggyászkocsiban, s aztán te magad egy első osztályú gyorsvonaton utazol kényelmesen. Aztán megmagyarázta, hogy úgy érti, hogy amennyit csak tudsz, adnod kell a szegényeknek és Isten gyülekezetének, és így előre küldöd a poggyászkocsin. 38¶ „Amit elköltöttem, az már elfogyasztottam” – mondta valaki – „amit megtartottam, azt elvesztettem; de amit másoknak adtam, az ma is megvan”; és valóban így van, amikor a hívők meghalnak.  Továbbra is övék, amit Istennek és az Ő szegényeinek adtak, „de kiéi lesznek amiket hátrahagynak?” Talán valami hálátlan örökös fogja vétkesen elpazarolni.
39¶Gyakran elgondolkozom a gazdag ember temetése s a szegény ember temetése közötti különbségen. Miről gondolkoznak a fösvény fiai és leányai? Legfőbb gondjuk az, hogy idejében hazaérjenek, hogy hallhassák a végrendelkezés felolvasását.  De amikor a szegény meghal, egészen más a helyzet. Ott van lánya, Janka, ki dolgozni van. Hozzájárul valamivel a temetés költségeihez. Aztán ott van a fia, Jani, kinek felesége és négy vagy öt gyereke van, de megszorítja magát, és ő is hozzájárul valamivel. A gyerekek mind tesznek valamit, hogy egymást segítsék. És őszinte könnyeket ejtenek a szegény öregemberért, mert semmijük sincs, amit nyerhetnének az ő eltávozásán; s az ő temetésén való szomorúság valódi és igaz lesz.  De legyél akár gazdag akár szegény e világ javait illetőleg, arra legyen gondod, hogy azok között légy, kik „lélekben szegények, mert övék a mennyeknek országa”.
40¶De főképpen úgy lehet legyőzni a halálfélelmet, hogy erősen hiszel Uradban. Tapasztalni fogjátok, hogy hitetek erősödésével arányosan, a haláltól való félelmetek gyengül s eltűnik; és amint hitetek újra gyenge lesz, a félelem megint trónra ül.  Tudatosítsd magadban, hogy Krisztus a te Üdvözítőd, aki szeret téged, és önmagát adta érted, és megmentett téged örök szabadítással!  Vedd komolyan, hogy nevedet markaiba metszette, sőt, mi több, szívébe véste azt! Emlékezz, hogy még ha egy anya elfeledkezne is csecsemőjéről, Urad sohasem felejt el téged; s hogy Ő mondta: „Nem hagylak el, és el sem távozom tőled”, s akkor képes leszel így szólni: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy; a te botod és vessződ vigasztalnak engem”.
41¶Egy következő dolog, aminek gyakorlására buzdítlak titeket, hogy járjatok szoros közösségben Istennel. Nem vehet erőt rajtatok a haláltól való félelem, miközben Vele jártok.   Emlékeztek, volt egy ember, ki nem halt meg soha, és ez azért volt lehetséges, mert Istennel járt. Ha valaki szeretné elkerülni a halál minden rettenetét, annak Énók ösvényét kell végigjárnia. Ez az egyetlen út a természetes félelmek fölé emelkedni, melyek folyton ránk telepszenek.
42¶Aztán, hogy megszabadulj a halálfélelemtől, arra serkentelek, hogy szolgálj Istennek mindennap, teljes erődből. Úgy élj minden egyes napot, mintha utolsó napod lenne! Ha valamely keresztyén tudná, hogy csak egy napja van hátra, micsoda munkát sűrítene bele abba az egy napba! Tedd hát ezt minden nap, mert bármely este, amikor álomra hajtod fejed, talán utoljára teszed ezt e földön. Sűríts bele minden napba annyi szolgálatot, amennyit csak tudsz! Élj rövid távon, gyors ütemben! Szolgáld az Urat teljes szívvel, elmével, lélekkel és erővel, és igyekezz minden egyes nap teljes munkanapot nyerni! 43¶A minap egy költemény akadt a kezembe, ami igen mély hatást tett rám. Kíváncsi vagyok, vajon rátok is hatni fog úgy, mint rám, most, hogy olvasni fogom: -

„Munkám immár kész; lefekszem, hogy meghaljak;
Fáradtan, az úttól meggyötörten áhítom a nyugalmat.
Drága Uram, szólj csak egy szót, és én megyek,
Hogy, mint galamb a fészkén, kebleden pihenjek.”

„Még nem, gyermekem! még várnod kell egy keveset,
Szükségem van vigyázó imádra a dicsőség kapuja mellett.”

„De Uram, nincs már erőm vigyázni és imádkozni,
Lelkem meggémberedett, és látásom gyengíti,
És csak szomorítani fogom éber szereteted, mint azok,
Akik a kertben elaludtak, miközben a te hited virrasztott!”

„De gyermekem, szükségem van gyengeségedre, minden órában,
Hogy bebizonyítsam, a te erőtlenségedben erő van!”

„Ó, nem magamért sóhajtok, hanem szeretteimért,
Akik értem emésztődnek, s vesztik éltük üdeségét,
És gyöngéden, türelemmel, zúgolódás nélkül, némán
Elvesztik minden örömüket az én sötét szobámban állván!”

„Elég legyen, gyerekem! Akarom, hogy ott legyenek nálad,
Hisz ágyad körül tulajdonképpen nekem szolgálnak.”

„Jól van, drága Mester, úgy legyen, Ámen!
Nem ejtek több zokszót, s nem ellenkezem,
Csak végezd el bennem munkádat, s a végén, ott,
Ha hazahívsz, engedd, hadd szóljak: „Itt vagyok!”

„Gyermekem, a jel, melyre vártam, immár megjelent:
Munkád készen áll, most már várlak a mennybe, fent!”

44¶Nagyon szeretem Whitefield úrnak azt a mondását, mit az előbb idéztem: „Próbálom minden dolgomat oly rendben tartani, hogy bármikor halnék is meg, azok ne okozzanak problémát az utánam következőknek”. S olyan aprólékos volt ebben a szokásában, hogy nem volt hajlandó nyugovóra térni, ha csak egy pár kesztyűje is nem volt a helyére téve. És én is szeretem tudni s érezni, hogy amennyire csak lehetséges minden dolgom rendben van. 45¶Nem csodálom, hogy egyes keresztyének félnének most meghalni, mert rádöbbennek, hogy nem írták meg végrendeletüket.  Bármennyire közönségesnek tűnik is előttetek ez, mégis, igen fontos dolog, mert rettenetes dolog egy ember számára hirtelen elköltözni, és ahelyett, hogy Istenéhez való eltávozásra gondolhatna, ügyvédért kell küldjön, és amikor értelme alig kész már ilyesmire, arról kell gondolkozzon, hogy mi legyen feleségével, meg gyermekeivel, és másokkal, akiket segíteni kíván. Ezt a dolgot tisztázzátok amilyen hamar csak tudjátok, és minden mást is, ami figyelmet igényel, hogy aztán elmondhassátok: „Itt vagyok, készen, akárcsak egy utas a vasútállomáson, csomagjaim mind rendben vannak, és csak arra várok, hogy belépjek a kocsiba, és mehetek.” Boldog ember az, aki ilyen felkészült állapotban van, mert nem kell a haláltól félnie.
46¶És, testvéreim, ha szeretnétek megszabadulni a halálfélelemtől, az én utolsó tanácsom az, hogy használjátok gyakran a teleszkópot! Nézzetek vele messzire, az örökkévaló halmok felé, ahol mennyei örökségetek fekszik, mert mindaz a dicsőség, amivel Krisztus az Atyánál bír, a tietek!  A trónon fogtok ülni, miképpen Ő is Atyja trónján ül. Meg fogtok koronáztatni, amint Ő is megkoronáztatott!  Nézzetek hát túl a párán és ködön, e fagyon és havon túl, arra a földre, ahol a nap többé nem megy le, és a ti szomorúságtok napjainak örökre vége lesz! Örvendezzen lelketek azon, hogy amint Jézussal egyek vagytok, úgy hit által máris birtokoljátok a földet, melyen nem lesz többé részetek fájdalomban, próbában, bűnben, vagy halálban! 
47¶Boldog ember az, akinek ilyen áldott helye van, ahová mehet, amikor meghal. De attól félek, hogy vannak itt egyesek, akik előtt nincs ilyen remény, s nem rendelkeznek ilyen kilátással.  Az ő számukra elismétlek egy egyszerű történetet, amit már ezelőtt egyeseknek elmondtam. 48¶Hallottam egy bizonyos királyról, akinek volt egy bohóca, vagy udvari bolondja, aki mókázásokkal szórakoztatta, amint a királyok szoktak ilyet tartani.  De ez a „bolond” nem volt bolond, nagyon is értelmes volt, és bölcsességet nyert az örökkévaló dolgok felől. Egy napon, amikor nagyszerű tetszést aratott a király előtt, őfelsége megajándékozta egy pálcával, ezt mondva: „Tamás, itt van e pálca, tartsd meg mindaddig, amíg magadnál nagyobb bolondra találsz, és akkor add oda neki”. Egy napon aztán őfelsége rosszul lett, és megtudták, hogy meg fog halni, és sokan mentek meglátogatni, és Tamás is elment. Így szólt: „Mi a helyzet, Felség?” „Elmegyek, Tamás, hamarosan indulok...” „Hová mész?”- kérdezte Tamás.  „Attól tartok, egy igen hosszú útra...” – mondta a király. „És visszatérsz onnan, Felség?” „Nem, Tamás”.  „Tehát elmész, és hosszú ideig időzöl ott?” „Örökké”- mondta a király. „Feltételezem, hogy Felségednek van már odaát egy palotája.” „Nincs.” „De, gondolom, Felséged gondoskodott mindenről, amire csak szüksége lehet, ha ilyen hosszú útra indul, és sohasem tér vissza onnan. Gondolom, sok javait előre küldte, és ugye beszerzett mindent előre?” „Nem, Tamás, - szólt a király -, nem tettem semmi előkészületet.” „Nos, Felség, itt a pálcád, vedd vissza, mert nagyobb bolond vagy nálamnál!” – És ha van itt egy ember, aki nem készült még fel az örökkévalóságra, akinek nincs hajléka, maradandó háza, nincs kincse, sem Barátja, Ügyvédje, Segítője odaát, az ilyen óriási bolond, legyen bár akárki! Az Úr adjon annak a bolondnak egy kis értelmet, és vezesse rá, hogy bevallja ostobaságát, és nézzen Jézusra, aki a Megváltó, Barát, és a Menny, Minden egy személyben!   Isten áldjon meg titeket Krisztusért!
 Ámen.

 O0



Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #18 Dátum: 2013. November 14. - 22:05:07
Érett hit – Ábrahám áldozata (Izsák feláldozása) által szemléltetve

C.H. Spurgeon  868. sz. prédikációja

Elhangzott 1869 május 2-án, vasárnap délelőtt,
Londonban.

Fordította: Borzási Sándor, 2011




Alapige: 1Móz 22,2

És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és  áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked.



Nem szándékom most e történetet Urunkra vonatkozólag behatóan magyarázni, bár az egyik legszebb előképe van itt elénk tárva az Egyszülöttnek, kit a Nagy Atya feláldozott népe bűneiért. Előreláthatólag ez lesz esti igénk tárgya. De amint emlékeztek egyesek, hogy már három prédikációt tartottam Ábrahám életéről , szemléltetve hatékony elhívását, megigazulását és az Úrnak való odaszenteltségét, úgy most teljessé tesszük e sorozatot, s Ábrahám hite diadalát fogjuk szemlélni, amikor lelki élete a legmagasabb érettségi szintre ért.

Kinyitva Bibliátokat e fejezetnél, felfigyelhettek az időre, amikor Isten az ő számos próbái közül e legkeményebbel próbálta meg Ábrahámot. „E dolgok után” történt ez, vagyis, kilenc nehéz próba után, melyek közül mindegyik igen jelentős és szívet-vizsgáló volt. Miután átment egy nagy harcon, nyomorúság-sorozaton, és ezáltal megerősödött és megszenteltetett, egy még keményebb próba elviselésére hívatott el.  S ebből a tényből jó ha megtanuljuk, hogy Isten nem tesz nehéz terheket gyenge vállakra, s nem rendel erős férfiaknak való próbákat kiskorúak számára, hanem bölcsen neveli hitünket, próbák által edzve azt, melyek fokozatosan egyre nagyobbak, hitünk erősödésével arányosan. Csak azt várja tőlünk, hogy férfias munkát végezzünk és férfiasan viseljük a próbákat, amikor a gyermekkoron már átmentünk, és eljutottunk a Krisztus Jézusban való érett férfiúságra. Ezért, szeretteim, számítsatok rá, hogy próbatételeitek megsokszorozódnak, amint a menny felé előhaladtok. Ne gondoljátok, hogy amint a kegyelemben növekedtek, az ösvény egyre simább lesz lábatok alatt, s az ég egyre derűsebben ragyog majd fejetek felett. Épp ellenkezőleg, arra számítsatok, hogy Isten, amint nagyobb képességgel áld meg benneteket, mint katonáit, még bonyolultabb csatákba, vállalkozásokba küld titeket. És amint egyre alkalmasabbá teszi bárkátokat a viharral és a hullámokkal való dacolásra, úgy egyre háborgóbb tengerekre küld benneteket, még hosszabb utazásokra, hogy így dicsőítsétek Őt, s még nagyobbá tegye bennetek a belé vetett szent bizodalmat.  Ti azt gondolnátok talán, hogy Ábrahám most a békés nyugalom országához érkezik, hogy öreg korában, Izsák születése után, s különösen Ismáelnek elűzése után, most már békés időszak következik s teljes nyugalmat fog élvezni. Hadd intsen ez bennünket, hogy sohase számítsunk nyomorúságtól mentes életre ezen a földön.  Nem! a kürt továbbra is csatát jelez. Még nem ülhettek le pihenni, s nem helyezhetitek a babérkoszorút fejetekre. Számotokra még nincs győzelmi pálma, sem diadalmi dicshimnusz. Még viselnetek kell a mellvértet, és forgatnotok kell a kardot, kell vigyázzatok, imádkozzatok és harcoljatok, felkészülten várva, hogy talán utolsó harcotok lesz a legnehezebb, s hogy az ellenség legdühösebb ereje a nap végére van fenntartva.   
Miután így megfigyeltük az időt, amikor Istennek tetszett megpróbálni a hívők e nagy mintaképét, most meg fogjuk tekinteni magát a próbát. Azután megnézzük Ábrahám viselkedését e próba alatt. És végül egy rövid időt töltünk a jutalom megfigyelésével, mi érte őt, kitartása következtében.

I. Először, tehát, hadd lássuk A PRÓBÁT.

Az igében minden szótag jelentős. Ha George Herbert szólna most róla, azt mondaná, hogy a szavak mind megannyi tőrszúrások voltak Ábrahám lelkének. Istennek hozzá intézett beszédében, e próbatétel nyitányában, úgy látszik, minden szó összpontosított erővel arra szolgál, hogy szíven szúrja a pátriárkát.  Figyeljétek: „Vedd a te fiadat.”  Micsoda? Egy atya ölje meg fiát?! Hát nem volt semmi egyéb Ábrahám sátorában, amit Isten elvegyen, csak az ő fia?! Örömmel adta volna neki a tulkok hekatombáit és juhnyájak sokaságát. Az összes ezüstöt és aranyat, amit csak bírt, mind kiürítette volna erszényéből, sietve, örömest! Hát semmi más nem elégíti ki az Urat, csak Ábrahám fia?! Ha mégis fel kell áldozni valaki emberáldozatul, hát mért nem a Damaskusból való Eliézert, házának felvigyázóját? Pontosan az ő fiát kell feláldoznia? Mennyire téphette ez az atya szívének húrjait!   Az ő fiát, az ágyékából származó zsengét, kell feláldoznia égőáldozatul? Hát nem elégszik meg Isten engedelmességének semmilyen más bizonyságával, csak magzatja feláldozásával?  Az „egyetlen” szó is különösen hangsúlyos, mivel Ismáel el lett űzve Isten parancsára. Nagy szomorúságára Ábrahámnak, Hágár gyermeke ki lett űzve. „Űzd ki a szolgálót az ő fiával együtt: mert a szolgálónak fia nem lesz örökös az én fiammal, Izsákkal.” – mondta Sára. És Isten meghagyta a pátriárkának, hogy hallgasson felesége szavára, úgyhogy most már Izsák volt az ő egyetlene. Ha Izsák meghal, nem marad más leszármazott, s nincs valószínűsége annak hogy bárki is utódja lehetne. Ábrahám világa ki fog aludni, és neve el lesz feledve. Sára igen idős már, őmaga is vén, csecsemőkiáltás nem fogja többé örvendeztetni a sátort. És Izsák az ő egyetlen fia, magányos csillag az éjszakában, az egyetlen fiú, atyja vén korának szövétneke.   De ez még nem minden: „a te fiadat, Izsákot”.  Milyen sok gondolat szökhetett Ábrahám elméjébe, emlékezetébe e szóra: „Izsák.”. Ez volt az ígéret gyermeke, mely ígéretet Isten kegyelmesen adott neki, egy olyan ígéreté, melynek beteljesedését rendkívül óhajtotta s várta, de olyan sokat, sokat, sokat késett. Izsák, ki szülei szívét nevetésre bírta, - a szövetség gyermeke: az a gyermek, akiben az atya minden reménye összpontosult, meg biztosítást kapott: „Izsákban neveztetik a te magod.” Micsoda? Végül is Isten visszavonja ajándékát? Isten szövetsége semmissé lesz, s a megígért áldások csatornája örökre kiszárad? Ó, próbák próbája! „A te fiadat”, „a te egyetlenedet”, „a te egyetlen fiad, Izsákot.”   De még hozzá van téve: „akit szeretsz”. Hát az örököse iránti szeretetére kell őt emlékeztetni épp akkor, amikor elveszíti őt? Ó, mily kemény szavak! úgy látszik, hogy semmi együttérzés, irgalom nincs bennük!  Hát nem elég elvennie szeretetének tárgyát, anélkül, hogy ugyanakkor fel ne keltené szívbemarkoló módon az érzelmeket, melyeket oly érzéketlenül megsértett!?” Izsák méltán volt atyja szeretetének tárgya, mert a természet kötelékein felül, s azon felül, hogy Isten kegyelmi ajándéka volt e fiú számára, Izsák jelleme igen szeretetreméltó volt. Feláldoztatása alkalmával tanúsított viselkedése bizonyítja, hogy lelkében az alázat, engedelmesség, megnyugvás és gyöngédség bősége volt, valóban mindaz megvolt benne, ami a szentség ékességét képezi, és egy ilyen karakter biztos, hogy megnyerte atyjának, Ábrahámnak csodálatát, kinek lelki szemei igen élesek voltak felismerni e kiválóságokat, melyek szeretett fiában mutatkoztak.  Ó, mért kell Izsáknak meghalnia? És atyja keze által meghalnia! Ó, próbák próbája! A szemlélő képzelet s az együttérző részvét jobban le tudja írni az atya fájdalmát, mint bármennyi szó, amit csak magam erejéből felhozhatok. Fátylat borítok hát oda, amit képtelen vagyok lefesteni.
De jegyezzétek meg, hogy e gyöngéd atya nemcsak el kellett veszítse a legjobb gyermeket, hanem a legrettenetesebb módon kellett őt elveszítse. A gyermeket fel kellett áldozni – s az atyának, magának kellett feláldoznia őt!  Ha az Úr azt mondta volna, „Szólj a te szolgádnak, Eliézernek, és bízd meg, hogy áldozza fel fiadat”, ez a próbát enyhítette volna. De ahogy Ábrahám értette a parancsot, úgy látszott, úgy szólt, hogy, te, Ábrahám, te kell legyél a pap; saját kezeddel kell megragadd az áldozati kést, s te kell ott állj összetört szívvel, hogy beledöfd a kést fiad mellébe, s nézd őt, amint kimúlik, sőt, míg csak hamuvá válik az oltáron. Megértette, hogy mindez be van foglalva Isten szavába, habár az Úr nem így értette, hanem kész volt elfogadni a készséges akaratot az a dolog véghezvitele helyett.  Minden arra irányult, hogy a próbát a lehető legkeményebbé tegye. Isten barátja oly módon volt próbára téve, amihez hasonló tapasztalatban valószínűleg sohasem volt része senkinek, sem azelőtt, sem azóta. Az áldozaton kívül Ábrahámnak meg volt parancsolva, hogy menjen el egy hegyre, melyet Isten mutatni fog neki.  Viszonylag könnyű a pillanat erejében, és a szent befolyás hatásának érzelme alatt, gyorsan, sietve egy önfeláldozó hősi tettet végbevinni. De nem olyan könnyű érző embereknek, mint mi vagyunk, megfontolt elszántsággal szívünkben ráhangolódni a tőlünk kért áldozatokra. De Ábrahámnak három napig kellett szájában forgatnia e keserű pirulát, melyet már önmagában is elég kemény dolog volt lenyelni, de mennyivel keservesebb, amikor az embernek részletesen meg kell ismerkednie minden ürömjével és gyötrelmével! Egész napon át azzal a drága fiúval a szeme előtt kellett mennie, hallani hangját, ki oly hirtelen el fog némulni, s néznie kellett azokba a fényes szemekbe, melyek nemsokára könnyben fognak úszni, s a halál fátyla borul rájuk; személve benne anyja örömét és saját gyönyörét, s mindez idő alatt arra a végzetes csapásra gondolni, melyet, amennyire ő tudta, Isten követel tőle. Ó, ez a minket körülzárt ostromlás, hosszú és gondosan felállított barikádokkal, ez az, ami igazán megpróbál minket! Egy éles támadást sokkal jobban kibírnánk. Gyorsan halálra égni hatalmas máglya tüzében viszonylag könnyű mártírság, de felfüggesztve lenni, s gyenge tűzön nyárson forgatva pirulni, vagy érezni, amint szívedet egyre szorosabbra és szorosabbra fogják, mintegy satuba, - nos, ez az, ami a hitet igazán megpróbálja! S ezt kellett Ábrahámnak három hosszú napon át elviselni! Csakis a hit, az ő nagy hite tudta őt képesíteni, hogy szembenézzen e rettenetes próbával, mely most ostromolta.
A pátriárkát kétség nélkül keményen megviselték, megpróbálták, és megindították nem csak Istennek az ő hallására kijelentett szavai, hanem a saját szívében támadt természetes és keserű gondolatok is, melyek, bármennyire is kész volt azokat legyőzni, nyilván újra és újra feltámadtak. Mondhatta volna: „Olyan cselekedet megtevésére kaptam felszólítást, ami ellen ösztönszerűleg tiltakozik egész természetem: gyermekemet kell feláldoznom! Rettenetes! Gyilkossággal határos! Meg kell égetnem a kezem által levágott gyermekemet mintegy vallásos cselekményként  - borzasztó, barbár, utálatos dolog! Én magam kell feláldozzam őt az oltáron, megfontoltan. Hogy tehetem meg? Hogyan kérheti Isten tőlem, hogy azt tegyem, ami gyökereiben szaggat szét minden érzelmet, mit Ő maga plántált belém, ami homlokegyenest ellenkezik szívem legnemesebb emberségével?! Hogyan tehetem én ezt meg?”
 
Kedves testvéreim, jöjjünk közelebb, és próbáljuk meg személyesen magunkra alkalmazni ezt. Meglehet, hogy Isten igéje által az engedelmesség olyan cselekedeteire leszünk felszólítva, melyekkel látszólag erőszakot kell elkövetnünk minden természetes érzelmeinken. A keresztyének olykor azt a parancsot kapják, hogy jöjjenek ki a világból határozott állásfoglalásokkal, amivel a hozzájuk legközelebb állók, és számukra legdrágábbak gyűlöletét hívják ki maguk ellen. Mármost, ha szeretik Istent, úgy hozzá mérve vetélytársként nem fogják szeretni sem apjukat, sem anyjukat, sem férjüket, sem testvérüket, sem nővérüket. És bár a keresztyének mindig a leggyöngédebb szívű emberek lesznek, mégis, Isten iránti ragaszkodásukat olyan dolognak tartják, hogy érte, ha kell, mindent feláldoznak, és minden természetes vonzalmat hamarabb megtagadnak, mintsem az isteni törvényt megsértsék. Talán jelenleg olyan nyomorúság alatt szenvedsz, ami egész lényedet megviseli, s minden erődet elveszi: az Úrnak tetszett elvenni tőled azt, ki az életnél is drágább volt számodra, akiért örömest meghaltál volna. Ó, tanuld meg hát Ábrahámmal csókolni az ő vesszejét! Ne álljon Izsák Isten előtt! Legyen kedves Izsák, de hadd haljon meg hamarabb Izsák, mintsem Isten iránt bizalmatlan légy! Hajtsd meg fejedet s mond: „Istenem, végy el bármit, tetszésed szerint; ölj meg engem, vagy vedd el mindenemet, de én akkor is áldani fogom szent nevedet.” Ez volt Ábrahám próbájának lényeges része, mely úgy tűnt, hogy durván szétszakítja szívének leggyöngébb érzelmeit.
És gondolhatta volna Ábrahám, hogy ilyen módon, gyermeke megölésével Isten minden ígéretét hiábavalóvá teszi. Egy igen kemény próba, mert amilyen mértékben hiszi egy ember az ígéretet és értékeli azt, olyan mértékben vigyáz, hogy semmit se tegyen, ami azt hatástalanná tenné. Testvéreim, vannak idők, amikor olyan cselekedetek sorára vagyunk elhívva, melyek úgy tűnik, veszélyeztetik legfensőbb reményeinket. Egy keresztyén olykor kötelességénél fogva meg kell tegyen olyan dolgot, ami minden valószínűség szerint tönkreteszi saját jövőbeli hasznosságát (sikerességét). Gyakran hallom az emberek részéről felhozott érvként hangoztatni egy romlott egyházban való maradásra, hogy ezáltal befolyást nyernek annak közepette, és pozíciójukra hivatkoznak, mit elveszítenének, ha lelkiismeretükre hallgatnának és igazán követnék Istent. De inkább el kell veszítsenek minden feltételezett befolyást, és lemondjanak látszólagos előnyeikről, mintsem a legkisebb sérelmet elkövessék lelkiismeretükön – éppúgy kötelesek ezt megtenni, mint ahogy Ábrahám köteles volt vállalni Izsák feláldozását, akiben Isten minden ígérete összpontosult.  Nem a ti dogotok, sem az enyém, hogy beteljesítsük Isten ígéretét, és nem kell a legkisebb rosszat sem tennünk azért, hogy a legnagyobb jót létrehozzuk. Rosszat tenni azért, hogy jó származzék belőle, hamis erkölcsösség, és gonosz okoskodás. A mi dolgunk a ránk mért kötelesség, Isten dolga pedig az ő saját ígéretének teljesítése, és a mi hasznosságunk megőrzése. Még ha hírnevemet darabokra töri is, és minden hasznosságomat a négy szelek felé szórja, mégis, ha a kötelesség szólít, nem szabad tétováznom egy másodpercet sem, mert ebben a tétovázásban engedetlen leszek Istenem iránt. Isten kérésére Izsákot fel kell áldozni, még ha leszakad is az ég, és a hit minden kifinomult kérdésre azzal a bizonyossággal kell válaszoljon, hogy amit Isten rendel, az végeredményben sohasem hozhat mást, csak jót. Az engedelmesség sohasem veszélyezteti az áldásokat, hisz a parancsok sohasem állnak valódi ellentétben az ígéretekkel, mert Isten képes feltámasztani Izsákot, és beteljesíteni saját elrendelését.
Továbbá, meglehet, - sőt emberileg azt gondoljuk bizonyosan – Ábrahámban ott volt a gondolat, hogy Izsák halálával minden örömének vége lesz. A sátor elsötétül Sára részére, és minden sivatagi pusztává válik gyászoló anyai szíve számára. Jaj a szerencsétlen szülőnek, ki öreg korának támaszát elveszti, és az összeomlása szélén áll!   A nap elsötétül délben, és a hold sem fénylik éjjel, ha Izsák meghal. Bármilyen szerencsétlenséget kész lett volna inkább elviselni, csak e drága gyermek el ne vétessék! Mindezt bizonyára így kellett éreznie, de ez még sem tette őt ingadozóvá. Van úgy, hogy a kötelesség útja épp a legszeretettebb reményadó társunk holttestén vezet át. Meglehet, azt kell kötelességként megtegyük, ami végnélküli bánatot zúdít saját fejünkre. De meg kell tenned, bármi következzék is. Ha az Úr parancsolja, keresned kell a hitet annak megtevésére, mégha attól a pillanattól kezdve sohasem fogja egy más öröm örvendeztetni szívedet, mígnem minden veszteségedért teljesen kárpótolva leszel végül, amikor bemégy az te Uradnak örömébe.
Úgyszintén, úgy gondolom, eszébe juthatott Ábrahámnak, habár nem engedte, hogy ez befolyásolja őt, hogy ettől kezdve sok ellenséget szerez magának. Sokan kételkedni fognak jellemében, sokan tökéletes bolondnak fogják tartani. Bárhová megy, mindenki menekülni fog előle, mint saját gyermekének gyilkosától.  Hogy tudja kibírni, hogy újra a Sára szeme elé kerüljön? „Hol van a gyermekem? Micsoda vérengző férfi vagy te!” mondta volna, sokkal nagyobb alappal, mint Cippóra mondta Mózesnek. Hogyan állhat majd szolgái elé? Miként viseli el tekintetüket, melyből azt olvashatja ki: „Legyilkoltad saját fiadat! Kezeid saját magzatod vérétől véresek!” De miként találkozik majd Abimélekkel és a filiszteusokkal?  Miként fog minden vándorló törzs, kik sátora mellett mennek el, hallani e rettenetes vérontásról, és irtózattal elfordulni tőle, a gyűlölséges szörnytől, ki fiának vérével szennyezte be a földet, melyet lába tapos... És mégis, figyeljétek meg ez isteni ember aggodalommentes szent gondatlanságát arra nézve, hogy mit gondolhatnak és mondhatnak felőle mások. Mit számít az neki? Tartsák ördögnek, ha akarják, s a gyűlölet és megvetés mélységes poklára ítéljék egyetemes elfordulással: nem törődik vele. Neki Isten akaratát teljesítenie kell. Istennek majd gondja lesz szolgája jellemére, vagy, ha nem, úgy szolgájának el kell szenvednie a következményeket, az Ő Uráért.  Neki engedelmeskednie kell. Nincs egy másodlagos út nyitva számára. Nem gondol az engedetlenségre. Meg van győződve, jól tudja, hogy Istennek igaza van, és neki Isten akaratát kell tennie, bármi történjék is!
Jól jegyezzétek meg, ez az egyik legnagyobb tényező a hívők atyja hitével kapcsolatosan. S ha mi is arra hívattunk, hogy ezt szemléltessük, úgy sohase találtassunk hiányosaknak, hanem viseljük el a szégyent és gyalázatot, örömmel, a Szentlélek ereje által. Miként remeghettek először Luther ajkai, amint ki merte mondani, hogy a pápa az antikrisztus! „Ember, hogy mersz te ilyet mondani?! Milliók esnek térdre előtte! Ő Isten helytartója a földön! Hát ne imádják őt az Urat, a mi Istenünket, a pápát?!”  „Igen, ő az antikrisztus, egy igazi ördög!”  - mondta Luther. És először bizonyára érezte, hogy fülei és arca tűzben égnek, egy ilyen óriási istentelenségnek tűnő állítás kijelentésére. S amikor azt tapasztalta, hogy az egyházi klérus utálattal elfordul tőle, kik korábban versenyezve keresték Luther Márton doktor társaságát, s hallotta az általánosan feltörő üvöltést, az egész emberiség megvetését, hogy ez a szerzetes egy részeges, és mivel egy apácát vett feleségül, kéjvággyal teljes, s hogy magát eladta a Sátánnak, - és nem tudom még miket ezenkívül: bizonyára nagy dolog volt, amikor Luther teljes nyugalommal elmondta, amit szívében érzett: „Nevezzenek aminek csak akarnak, de én tudom, hogy Isten szólta lelkemnek e nagy igazságot, hogy az ember Jézus Krisztusban való hit által igazul meg, és nem a pápa által elrendelt ceremóniák folytán, sem az általa biztosított bűnbocsánatok révén; és ha nevem a pokol mélységére vettetnék is, akkor is hirdetni fogom ez igazságot, miről bizonyos vagyok, és Isten nevében nem fogom nyelvem visszatartani.” Erre kell eljussunk mi is, hogy készek legyünk félretenni korunk minden ítéletét, sőt, minden kornak, úgy múltnak mint jövőnek ítéletét, és megállni egyedül, ha kell, egy rettenetesen üvöltő és felbőszült világban, s dicsőséget adni Isten parancsának, ami az egyetlen szükségszerűség számunkra, ami feltétlen engedelmességet követel s érdemel tőlünk, még ha szégyent vagy halált vonunk is vele magunkra.
Tehát itt teljessé lett téve Ábrahám hite, hogy bármilyen kemények voltak is a külső körülmények, s bármennyire aggasztóak azok a gondolatok, melyek a körülményekből támadtak, ő mindezeket félretette, és vállalt minden nehézséget, csakhogy haladék és zúgolódás nélkül teljesítse Mesterének akaratát, mindent ami abba foglaltatott, erős hittel meg lévén győződve, hogy semmi sérelem nem származik abból, sőt inkább őmaga sokkal áldottabb lesz, és Isten jobban megdicsőül.

II. Most meg fogjuk figyelni A PÁTRIÁRKÁT A PRÓBA ALATT.


Ábrahámnak e próba alatti viselkedésében minden gyönyörűséges. Ha megpróbálom felemlíteni részleteiben, attól félek, hogy megsértem az összkép benyomását. Engedelmessége minden erényt egybefoglaló kép, melyek csodálatos harmóniában illeszkednek egybe. Nem is annyira egy pontban vagy részletben ragyog a pátriárka kiválósága, hanem inkább az ő szent cselekményének egészében.
Először jegyezzük meg Ábrahám meghajlását e kísértés alatt. Alávetettségéről, meghajlásáról beszélek, mert észre fogjátok venni, nincs feljegyezve egyetlen válaszforma sem, mit Ábrahám adott volna Istennek, szóbelileg vagy más formában. Ezért feltételezem, hogy nem is volt semmi. Furcsa és meghökkentő parancs, „Vedd a te fiadat, és áldozd meg őt égőáldozatul!” De Ábrahám nem vitatkozik felette, nem tiltakozik ellene. Természetes azt várni, hogy ezt mondja, „De Uram, komolyan ezt akarod? Hát lehet egy emberáldozat kedves előtted? Én úgy tudom, hogy nem. Te szeretet és gyöngédség vagy: kedvedet leled mégis az én kedves fiam vérében? Ez lehetetlen!” De nincs egyetlen érvelési szó sem. Egyetlen halk kérdés sem, ami tétovázást tükrözne. „Isten Isten”- mintha ez mondta volna, és nem reám tartozik Őt kérdezni, hogy miért, vagy valami okát keresnem az ő parancsának. Ő mondta: „Én megteszem.” Nem tűnik ki az sem, hogy egy esdeklő ima, vagy sóhajtozó kérlelés szava elhangzott volna. Egy ilyen rettenetes próba elleni ima nem lett volna bűnös dolog. Ha ez ember nem lett volna annyira férfias, úgy nem csak természetes lett volna, hanem épp helyénvaló ezt mondania: „Én Istenem, kíméld meg gyermekem! Tégy engem valamilyen más próbára, de ne erre! olyan furcsa, olyan titokzatos! Uram, tekintettel Sárára, és a Te ígéretedért, kérlek, ne próbálj engem így.” Mondom, egy ilyen imádság nem lett volna helytelen, nem lett volna bűnös dolog egy közönséges embertől, sőt épp erényes és helyeslendő lett volna. De e nagy lélektől nem hallunk ilyen imát. Nem kéri, hogy megmeneküljön. Nem könyörög szabadulásért, ha egyszer tudja Isten akaratát. Még kevésbé nincs itt árnyéka sem a zúgolódásnak. E szent férfiú úgy megy végig ez egész ügyben, mintha csak arra kapott volna parancsot, hogy egy közönséges bárányt áldozzon a nyájból. Egy higgadt megfontoltság jellemzi őt, ami nem azt bizonyítja, hogy érzéketlen sztoikus volt, hanem, ami annak bizonysága, hogy óriási volt hitében. „Nem kételkedett (ingadozott , -angolban)”, mondja az apostol; és ez a megfelelő szó. Te és én, ha mégis helyesen cselekedtünk volna, ingadozva, tétovázva tettük volna. De ő, egy idegszála sem rezdül, egy arcizma sem rándult. Tudja, hogy Isten parancsol neki, és szent elszántsággal, komolyan, de mégis gyermeki egyszerűséggel, ráadja magát az áldozatra. A tanulság, amit ebből merítek, (és ezt a leckét elmélkedésünk egész útján gyűjthetjük, akárcsak a tallózók, kik kalászfejeket gyűjtögetnek a mezőn haladva) – a tanulság ez: amikor tudomásod van egy kötelességről, sohase imádkozz felmentésért, hanem menj, és tedd meg Isten nevében és a hit erejében. Ha eljutottál oda, hogy világosan látod Mestered akaratát, ne kezdj el alkudozni vele, se ne várj jobb lehetőségekre, és így tovább; hanem tedd meg nyomban.  Nem tudom, milyen sok örömet és dicsőséget veszthettetek el közületek egyesek, a lelkiismeretetekkel való tépelődés rossz szokása miatt. Nagyon rettenetes dolog megengedni, hogy a lelkiismeret megkeményedésnek induljon, mert hamarosan úgy fog égetni, mint a forró vas. Olyan ez, mint egy tó befagyása. Az első jégréteg képződése alig észrevehető: tartsd a vizet állandó mozgásban, s így visszatarthatod a jeget a megkeményedéstől. De ha egyszer a tavon a jég vékonyan megképződött és úgy marad, úgy egyre vastagszik az egész felszínen, s végül olyan szilárd lesz, hogy járművel lehet menni a befagyott vízen. Így van a lelkiismerettel is, fokozatosan képződik rajta a hártya, és végül keménnyé válik, érzéketlenné, képes a gonoszságok súlyát is viselni. Ó, nem az illik hozzánk, hogy az imádság ürügye alatt halogassuk az engedelmességet, hanem hogy azonnal készséggel szolgálunk. Sokszor meglepett és megdöbbentett, amikor keresztyén emberek így szóltak például a keresztség dolgában:  „Meg vagyok győződve, hogy ez a kötelességem, hogy mint hívő megkeresztelkedjek, de még sohasem nehezedett a lelkiismeretemre.” Sohasem nehezedett a lelkiismeretedre!? Tudod, hogy Isten parancsolja, és mégis merészelsz ilyen vallomást tenni, hogy lelkiismereted olyan aljassá vált, hogy nem érzed kötelességednek annak teljesítését mit Isten parancsolt?! „Ó, de nem érzem, hogy ez rám reám vonatkozik.” Érezni! Hát az érzés kell legyen a mércéje a te Isten iránti hűségednek, az Isten törvényének hordozója? Ha tudod, hogy az a helyes, úgy felszólítlak hűséges engedelmességre. Uraim, ez a világ siralmas állapotba jutott, azért, mert az emberek cselesen játszanak lelkiismeretükkel.  Ez az oka mindazon kiforgatott értelmezésnek, mit az emberek adnak lefektetett szövegeknek és hitvallásoknak! Ez a titkos oka amiért ez ország vallása, mely protestánsnak állítja magát, pápistává válik gyökereiig, mivel evangéliumi emberek pápista katekizmust fogadnak el, arra esküsznek, és más értelmet adnak neki. És ahelyett, hogy kijönnének egy romlott egyházból, enyelegnek lelkiismeretükkel, és így eljárásukkal hatálytalanítják prédikálásukat, és az embereket hazudni tanítják. Nem csoda, hogy a kereskedők csalnak és lopnak, amikor a kegyességet valló hívők olyan értelemben használnak szavakat, amilyen jelentéssel azok sohasem álltak az egyszerű józan elmék előtt. Ha a hitvalló emberek csak Isten dicsőségéért buzgólkodnának, és pontos becsületességgel járnának el minden útjukban a Magasságos előtt, úgy Ábrahám dicsőségéből és áldásából többet bírnának, s a világra gyakorolt befolyásuk sokkal inkább hasonlítana a sóéhoz, és kevésbé a rossz kovászhoz, mely megrontja a tésztát.

De tovább kell mennünk, hogy említést tegyünk Ábrahám okosságáról (bölcs belátásáról). Az okosság, közülünk egyesek hallhattuk ez utóbbi héten, lehet igen nagy erény, de gyakran válik az egyik leggyalázatosabb és legalávalóbb vétkekké. Az okosság, jól alkalmazva jelentős szolgálója lehet a hitnek; és az Ábrahám okossága ebben tűnt ki, hogy nem beszélte meg Sárával, hogy mire készül.  A józan ész, amint mi nevezzük, ezt mondta volna: „Ez egy furcsa parancs; jobban teszed, ha előbb tárgyalsz feleségeddel róla. Te hiszed, hogy Istentől jön, de tévedhetsz a benyomásodban. Legalábbis, Sárát is megilleti, hogy mivel saját drága gyermekéről van szó, hogy véleményét figyelembe vedd. Azonfelül ott van az a jó ember, Eliézer, ő sokszor segített és vezetett téged nehéz dolgaidban; jól teszed, ha megbeszéled vele is e dolgot.” „Igen,” de nyilván így gondolkodott Ábrahám, „e szeretteim csak gyengíthetnek engem, de nem tudják erősíteni elhatározásomat, vagy megváltoztatni kötelességemet”; és ezért, Pálhoz hasonlóan, nem tanácskozott testtel és vérrel. De végül is, testvéreim, mi értelme van a tanácskozásnak, amikor tudjuk az Úr akaratát?! Ha a Bibliához fordulok, és látom világosan, hogy ez és ez a dolog az én kötelességem, számomra emberrel tanácskozni, hogy engedjek-e Istennek, vagy sem: ez a menny Ura elleni felségsértés (összeesküvés)! Aljas dolog emberekkel tanácskozni, amikor előttünk áll Isten világos parancsa. Képzeljetek el egy altisztet egy hadseregben, aki azt a parancsot kapja harcnak idején, hogy támadást indítson, s ő odafordul egy közkatonához hogy megkérdezze véleményét a hadvezértől kapott parancs felől. Állítsák hadibíróság elé az ilyen embert, vagy lőjék le ott a harctéren! Teljességgel megbízhatatlan és hűtlen! Nincs szükség további tárgyalásra, ennek a gondolata is merő lázadás, s a kérdő szavak nyílt ellenszegülést jelentenek. Amikor Isten parancsol, számunkra nem marad más, csak az engedelmeskedés. A testtel és vérrel való tanácskozások skarlátvörös bűnök!

Aztán figyeljétek meg Ábrahám serénységét (fürgeségét). Felkelt korán reggel. Közülünk a legtöbben még egy jót aludtak volna rá, vagy ha nem tudtak volna aludni, akkor nyugtalanul hánykolódtak volna legalább délig. „Hogy-hogy? Öljem meg fiamat, - az én egyetlen fiam, Izsákot? A parancs nem határozza meg az órát, nincs egy pontosított szó sem az időpontra vonatkozólag, hogy mikor induljak e rettenetes útra. Legalább halasszuk, toljuk oly messzire, ahogy csak lehet, a kedves gyermekért; hadd éljen, oly sokáig, amint csak lehetséges.” De nem. Nem volt késedelmezés a pátriárka elméjében. Hát nem csodálatos? A szent ember felkel korán. Akarja, hogy Istene lássa, hogy tud benne bízni, és megteszi, amit parancsol, vonakodás nélkül. Ó, hívő testvéreim, legyetek mindig gyorsak és határozottak annak cselekvésében, mit Isten parancsol nektek! Ne tétovázzatok! Engedelmességeteknek értéke épp abban fog rejleni, hogy gyorsan igyekeztek azt megtenni, és nem késedelmeztek az Úr parancsának megtartásában.   Ábrahám abban is megmutatta serénységét, hogy ő maga készítette el a tűzifát. Külön meg van említve, hogy „fát hasogatott”. Ő volt a törzsfőnök, és hatalmas úr az ő táborában, de most favágó lett, nem tartván semmilyen dolgot megalázónak, ha az Istenért van végezve, s túl szentnek tartván ezt a munkát ahhoz, hogy más kezekre bízza. Megszakadt szívvel, hasogatja a fát. Tűzifát az ő örököse elégetéséhez! Fát az áldozathoz, az ő kedves fiának feláldozásához. Látjátok ebben Ábrahám serénységét, és bárcsak mi is oly készséges buzgósággal engedelmeskednénk Istennek, hogy engedelmességünknek minden kis körülményében látható lenne, hogy nem kényszeredett szolgákként vagyunk kötelességünkhöz láncolva, és nem a törvény fenyegetéseinek korbácsütéseivel hajtatunk a szolgálatra, hanem, mint szerető gyermekei hűséges Atyánknak, akinek szolgálni a legnagyobb örömünknek tartjuk, mégha ez a szolgálat legdrágább Izsákjaink feláldozását foglalja is magába.
Továbbá, arra kell kérjelek, hogy figyeljétek meg Ábrahám előrelátását. Nem kívánta, hogy cselekedetében fennakadjon. Miután felvágta a fát, magához vette a tüzet, és minden egyebet, ami szükséges volt a munka végrehajtásához.  Vannak emberek, akik Isten szolgálatában nem gondolkoznak előrelátással, s aztán, ha egy bökkenő akad, mindjárt azt kiáltják, hogy ez Isten gondviselő körülménye, közbeavatkozási jele, s mentségként veszik a kedvezőtlen feladat alóli kibúváshoz. Ó, mennyire könnyű, amikor nem akarod magad egy bajba ártani, azt gondolni, hogy valami komoly okát látod, hogy ne tedd. „Tudod, - mondja az egyik – nekünk élni kell.” „Ó, - mondja a másik – miért vessem én bele magam egy bonyolult helyzetbe, csak pusztán egy kis lelkiismereti kérdés miatt? És éppen most állt be egy körülmény, ami majdnem kényszerít engem, hogy meggyőződésem ellen cselekedjem, legalábbis most pillanatnyilag. Komolyan, a gondviselés kedvesen parancsolja, hogy maradjak úgy, ahogy vagyok. Tudom, hogy a Biblia azt mondja, hogy másképp járjak el, de, tudod, nekünk a körülményeket is figyelembe kell vennünk, és ha ezek nem is változtatják meg teljesen a parancsolatokat, de bizonyos értelemben mentségül szolgálhatnak az elhalasztott engedelmességre...”  De Ábrahám, Isten bölcs, megfontolt szolgája gondoskodik előre, lehetőleg minden körülményt számbavéve, hogy elejét vágja minden nehézségnek, mely megakasztaná a helyes eljárásban.  „Nem! – mondja - , számomra nem lehet megalkuvás, kötelességem világos! Hát nem Isten parancsolta?! Minden szükségeset biztosítok hát az ő akaratának teljesítéséhez. Nem akarok semmi mentséget a visszavonulásra, mert visszavonulni nem fogok, bármi következzék is!
Figyeljük meg továbbá Ábrahám kitartását. Három napig kitartóan halad utjában, vándorolva azon hely felé, ahol éppúgy kész volt feláldozni önmagát is, mint gyermekét. Majd megparancsolja szolgáinak, hogy maradjanak ott, ahová elértek, talán attól félve, nehogy sajnálatuk miatt az áldozatot ne tudja elvégezni. Mármost ti meg én, talán ellenkezőleg, szerettünk volna magunk mellé valami barátot venni, ki a kritikus pillanatban közbelépjen, s a felelősséget levegye vállunkról. De nem, a szent ember mindent félretesz, mi őt gátolhatná a dolog teljes véghezvitelében. Aztán ráhelyezi a fát Izsákra. Ah, micsoda terhet tett egyszersmind az ő saját szívére is, amint ráhelyezte azt a fát kedvelt fiára! A tüzet ő maga vitte, talán az oldalán levő tömjénezőben, de micsoda tűz emészthette a lelkét!  Milyen éles lehetett a próba, amikor a fiú azt kérdezte jóhiszeműen: „Atyám, ímhol a tűz, és ímhol a fa, de hol a bárány?” Vajon nem volt semmi könny a pátriárka szemében, amit letöröljön? Csak egy rövid választ hallunk. De minden okunk megvan azt hinni, hogy más válaszok is következtek, melyek ugyan nincsenek följegyezve, melyekben bizonyára megmagyarázta fiának hogy áll a dolog, és mit parancsolt Isten; mert nehezen feltételezhető, hogy Izsák vakon megadta volna magát, hacsak először egy magyarázatot nem kapott, hogy egy ilyen parancs a legfelsőbb tekintélytől származik, és ennek engedelmeskedni kell.  Ó, mily  mélységes lehetett az apa elméjének szomorúsága, de hadd mondjam inkább hogy mily fenséges volt az apa hite, hogy letette szívének minden érzését az Úr kezébe, és habár a természet tiltakozott, a hit sokkal erősebben hallatta szavát; s ha nyomorúságának mélysége hangosan morajlott, Istenbe vetett még mélyebb hite még hatalmasabb zengést adott.  Most nézzétek őt! Nézzétek a szent embert, amint szedegeti össze az otromba köveket, ott fenn, a Mória hegyén! Nézzétek, amint felveszi őket, és fia segítségével egymásra helyezi, míg az oltár felépül. Látjátok őt, amint ezután felrakja szép rendben a fát az oltárra? Nincs jele kapkodásnak, vagy izgalomnak. Nézzétek, amint megkötözi fiát a kötelekkel! Ó, micsoda kötelekkel volt az ő saját szegény szíve körülsodorva! Ráhelyezi fiát az oltárra, mintha áldozat lenne. Most kiveszi a kést a hüvelyből, emeli már, és a nagy dologból már csak egy pillanat van hátra... – de Isten elégedett! Megálljt parancsol! Ábrahám igazán feláldozta fiát az ő szívében, és a parancs be lett teljesítve. Jól jegyezzétek meg Isten eme barátjának engedelmességét – nem játszotta gyermekének feláldozását. Valóban kész volt megtenni. Nem beszélt róla, hogy mint tud tenni, és mit tenne talán, hanem hite gyakorlati és hősies hit volt. Minden hivőt felszólítok ennek megjegyzésére. Nemcsak csak úgy kell szeretnünk Istent, hogy reméljük, hogy mindent készek lennénk feladni érte, hanem szószerint és ténylegesen készek kell lennünk erre. Könyörögnünk kell több hitért, hogy amikor a próba elérkezik, ne bizonyuljunk csupán felfújt hivőknek, üres fecsegőknek, hanem valóban hűeknek Istenhez. Azt mondta valaki a múltkor az egyik estén: „Ó, én úgy gondoltam, hogy nagy hitem van, de most hogy a fájdalom szaggatja testemet, úgy találom, hogy alig nevezhető az hitnek.” „Ó, Istenem – mondhatnák egyesek közülünk – , én úgy gondoltam, hogy van hitem Benned, de most, hogy e nyomorúság elviselésére kerül sor, melyet reám helyeztél, kész vagyok rugódozni ellened, és nem tudom mondani, Legyen meg a Te akaratod.” Milyen sok hitvalló van, ki csak addig szereti Istent míg pénzét el nem veszi. Engedelmeskednek Istennek míg ez nem jár szegénységgel és szűkölködéssel. Hűségesek Istenhez, míg nem éri őket gyalázat és szégyen, de aztán hirtelen megbotránkoznak, és ezáltal tűnik ki, hogy ki is valójában az ő istenük, mert elfordulnak a láthatatlanoktól, és azután néznek, amit ők fő lehetőségnek neveznek, a kor igénye, saját járandóságaik és testi élvezeteik után járnak. Isten nem az ő Istenük, csak üres beszédeket folytatnak róla. Legyenek Krisztus parancsai kedvezőek, s az emberek elfogadják őket: ha egy kicsit élesebben hatnak, az emberek már elfordulnak; mert végül is a legtöbb hitvalló Istenét csak egy bizonyos pontig szolgálja, de nem tovább, és így kimutatják, hogy egyáltalán nem is szeretik Istent.

Igyekeztem egy kissé reflektor fénybe állítani Ábrahám engedelmességét. A képet nem hagyhatom el addig, míg nem teszek említést arról, ami az egésznek alapját képezte. Mi rejlett mindennek a mélyén? Azt mondja Pál apostol a Zsidókhoz írt levél 11. részében, hogy „hit által áldozta fel Ábrahám Izsákot”.  Nos, mi volt az a hit, ami képesítette Ábrahámot e dolog megtevésére? Bár sok írásmagyarázó nem így gondolja, és ragaszkodom mégis ahhoz a véleményhez, hogy Ábrahám érezte lelkében, hogy Isten nem hazudhat, és Isten igéje nem vall kudarcot, és ezért remélte, hogy Izsákot újra látni fogja, mert Isten feltámasztja a halálból. „Azt a biztos ígéretet kaptam – mondta magában – hogy Izsákban neveztetik nékem mag; és ha arra vagyok felszólítva, hogy őt halálba adjam, az az ígéret továbbra is érvényes lesz, Isten valószínűleg fel fogja támasztani a halálból. Mégha teste hamuvá ég is, az Úr képes visszaállítani az életbe az én fiamat.” Olvassuk az Újszövetségben, hogy Ábrahám hitt Istenben, s úgy gondolkozott, hogy képes visszahozni Izsákot a halálból, miért is példa gyanánt visszanyerte.  Egyesek talán erre azt mondják: „De ez gyengíti a próbát.” Megengedem, ha akarjátok, de viszont nem gyengíti a hitet, és végül is a hit az, amit leginkább csodálnunk kell. A próba alatt azon meggyőződés által tartatott fenn, hogy Istennek lehetséges őt feltámasztania a halálból, és így beteljesítenie ígéretét.  De ezalatt, és még mélyebben, ott élt Ábrahám szívében a tudat, hogy ha nem így, akkor valamilyen más módon Isten igazolni fogja őt abban amit tennie kellett, hogy sohasem lehet rossz dolog engedelmeskedni annak, mit Isten parancsol neki; hogy Isten nem parancsolhat neki egy rossz dolgot, s ezért ennek megtételével nem fogja elveszteni az Izsák felől tett ígéretet. Valamilyen úton-módon Isten gondoskodni fog róla, csak legyen hűséges Istenhez való ragaszkodásában. És én úgy gondolom, minél pontatlanabb volt Ábrahám fogalma Isten útjáról, amelyen kivitelezheti az ígéretet, annál dicsőségesebb volt a hit, mely mégis ragaszkodott hozzá, hogy semmi sem fogja meghiúsítani az ígéretet, s hogy ő megteszi kötelességét, bármi következzék is. Testvéreim, szeretteim a Úrban, higgyétek, hogy minden egybedolgozik a ti javatokra, és ha azt a parancsot kapjátok lelkiismeretetek és Isten igéje által, hogy tegyétek meg azt, ami koldussá tenne titeket, vagy hírneveteket porba döntené: nem lenne valódi sérelem részetekre; mindennek jóra kell fordulnia. Láttam embereket, akiket kitettek munkahelyükről, amikért ragaszkodtak az Úr napja megtartásához, vagy mert nem voltak eléggé készek az üzlet trükkjeit felvállalni, és szenvedtek egy ideig, de sajnos, egyesek közülük egy idő után elvesztették szívüket, és engedtek a gonosznak.  Ó, arra a hitre van szükségünk, mely soha, semmilyen nyomás vagy kényszer alatt sem menekül a harctérről! Bárcsak ezt hallanánk az emberektől: „Ha meghalok és megrothadok is, nem fogok vétkezni! Ha kidobnak is, mint egy döglött varjút, mégsem vehet rá senki hogy erőszakot kövessek el lelkiismeretemen; vagy hogy azt tegyem, amiről Isten azt parancsolja, hogy ne cselekedjem;  vagy hogy ne teljesítsem azt, amiről Isten parancsolja, hogy megtegyem!” Ez az Ábrahám hite. Adja Isten, hogy a miénk is legyen! Milyen dicsőséges lenne a keresztyénségünk, ha így állna a helyzet!

III. Néhány perc maradt még számomra az utolsó pont kifejtéséhez, ami úgy szólt, hogy FIGYELJÜK MEG, MILYEN ÁLDÁSOK SZÁRMAZTAK ÁBRAHÁMRA HITÉNEK PRÓBÁJÁN KERESZTÜL.  Az áldás hétszeres volt.


Először, a próba vissza lett vonva: Izsák sértetlen maradt. A legközelebbi út a nyomorúság végéhez az, ha ráhangolódunk arra.  Isten nem próbál többet téged, ha bármely próbát teljességben el tudsz viselni. Adj fel mindent, és mindent meg fogsz tartani. Add fel Izsákodat, és nem lesz szükség arra, hogy Izsákot feladd, de ha életedet megtartod, elfogod azt veszíteni.   
Másodszor, Ábrahám megnyerte Isten kifejezett helyeslését: „Mostmár tudom, hogy istenfélő vagy.” Az az ember, kinek lelkiismerete a Szentlélekkel együtt tesz bizonyságot, nagy békességnek örvend, és ebben a békességben úgy részesül, hogy a próba alatt magát igaz és hű szolgának bizonyította. Ó, testvéreim, ha képtelenek vagyunk kiállni ez élet próbáit, mit fogunk tenni az ítélet napján? Ha a Gondviselés kezében levő közönséges mérleg serpenyőiben fogyatkozásban levőknek találtatunk, mit fogunk tenni a nagy fehér királyi szék előtt, ahol minden egyes gondolat a Magasságos színe előtt szigorúan megítéltetik? Ha a gyalogokkal való futás most elfáraszt téged, miként versenyezhetsz végül a lovakkal? Ha megrettenünk most egy kis veszteségtől és egy kis gyalázattól, mit tettünk volna a mártírok napjaiban, amikor az embereknek életük sem volt drága, csakhogy Krisztust megnyerjék!
Aztán Ábrahámnak egy sokkal világosabb látása lett Krisztusról, mint amilyennel azelőtt rendelkezett – s ez nem csekély jutalom! „Ábrahám látta az én napomat,” mondta Krisztus: „Látta, és örvendezett.” Saját maga képében, amint kész volt feláldozni fiát, Jehovát látta képviselve, ki nem kímélte az ő tulajdon Fiát. Az Izsák helyett megölt kosban a nagy Helyettest látta kiábrázolva, ki meghalt, hogy az emberek élhessenek.
És ami még ennél is több: Ábrahám számára Isten neve még teljesebben kijelentetett azon a napon. Jehovah-Jiréh-nek nevezte Őt, egy lépéssel előbb haladva az ismeretben, mindahhoz képest, amit addig tudott felőle. „Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti e tudományról.” Minél jobban kiállod a próba tesztjét, annál jobb oktatatást fogsz nyerni az Isten dolgaiban. Világosság vár rád, ha kegyelem által áttörsz a nehézségeken.

Ábrahám számára az a szövetségi nap Isten esküjével volt megerősítve. Az Úr önmagára esküdött. Testvéreim, Isten kegyelmének irányotokban való megerősítését sohasem tapasztalhatjátok meg oly erőteljesen, mint amikor hűségeseknek bizonyultok Istenhez, engedelmeskedve neki minden kockázatot vállalva. Akkor látni fogjátok, mennyire igazak az ígéretek, s mennyire hűséges Isten a kegyelem szövetségéhez! A leggyorsabb út a teljes bizonyossághoz a fenntartás nélküli teljes engedelmesség. Miközben a bizonyosság segítni fog téged az engedelmességben, az engedelmesség is segítni fog a bizonyosság erősítésében: „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én is megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.”
Úgyszintén akkor Ábrahám egy még teljesebb ígéretet nyert utódjára vonatkozóan. A tíz ígéret közül, melyeket Ábrahám kapott, az első főként a földről szól, de az utolsó csak az ő utódjával kapcsolatos. Krisztust egyre jobban szeretjük, egyre jobban értékeljük, egyre tisztábban látjuk és jobban értjük, amint egyre jobban odaszánjuk magunkat az Úr akaratának.
És végül, Isten egy áldást mond Ábrahám fejére, olyan áldást, amilyent sohasem adott még embernek azelőtt; s mi lesz, ha azt mondom, hogy egyetlen egyénnek sem adatott az idők során, megkülönböztetetten és személyreszólóan ilyen áldás, mint amilyen adatott Ábrahámnak azon a napon. Ki első volt a próbatételben, első úgyszintén az áldásban is. Első Istene iránti hűségében, s elsővé lesz az édes jutalmakban, melyeket a hűség bizonyosan elnyer.  Drága testvéreim, jertek, kérjük Istent, hogy tegyen bennünket Ábrahámhoz hasonlóvá, az ő igazi gyermekeivé, hogy mi is ilyen jutalmakban részesüljünk, mint ő. Kérjük Őt, hogy segítsen odaszánni most szívünkben mindenünket, amivel csak bírunk, szerelmünk legdrágább tárgyait. Segítsen Ő ma hit által mindent az oltárhoz vinni, készségesen feladni mindent, ha az Úr úgy akarja. Adja az Úr, hogy e mai napon a teljes hit Lelkét érezzük, teljes hittel higgyük, hogy Isten ígéretei érvényesek, mégha a külső körülmények, sőt saját belső érzéseink látszólag meghazudtolják is az Isten biztos igéjét. Törekedjünk megismerni a hitből való élet valóságát. Higgyünk olyan természetesen Istennek, mint ahogy hiszünk barátainknak, - de egy sokkal magasabb és bizonyosabb szinten. Higgyünk e mai naptól fogva úgy Istenben, hogy sohase kérdezzünk egy kérdést sem a következményekkel kapcsolatosan, valahányszor csak megvagyunk győződve kötelességünk felől. Sohase álljunk meg azt mérlegelni, hogy vajon ez gazdaggá vagy szegénnyé tesz bennünket, tisztességet vagy megvetést szerez számunkra, békét hoz-e ránk, vagy gyötrődést, hanem menjünk, haladjunk egyenesen előre, előre, mintha Isten az ő örökkévaló nyilából lőtt volna ki minket, jussunk sebesen előre, abban a teljes meggyőződésben, hogy ha lesz is időleges sötétség, annak végül örök fényességben kell végződnie. Ha lesz is jelenlegi veszteség, az örök nyereségben fog végződni. Legyen számunkra erős pecsét, hogy Isten igaz, hogy jutalom vár az igazra, és igaz békesség az engedelmesre, s hogy végül legnagyobb nyereség lesz számunkra az Isten szolgálata, mégha ez a szolgálat jelenleg szörnyű veszteséget is okoz. Ó, bárcsak e házban a teherbíró hívőknek olyan nemzedéke formálódna ki, kik el tudnak viselni nagy nehézségeket, de nem viselhetik el a bűnt.

Testvéreim, bárcsak olyan állandó módon engedelmeskednétek meggyőződéseteknek, mint ahogy az anyagi tárgyak engednek a gravitáció törvényeinek, és soha ne adnátok el születési jogotokat a világ siralmas ételéért. Ha e ház ilyen férfiakkal és nőkkel lenne tele, úgy London megrendülne hadseregünk menetelése alatt; ez egész állam rádöbbenne, hogy egy új erő támadt e földön, igazság és hűség magasra emelnék szarvaikat, s akkor a csaló kereskedés, az arany utáni mohóság, a beszédbeli jezsuisztikus köpönyegforgatás, e pápista paráznával való egyezkedés egyszer s mindenkorra véget érne! Ó, bárcsak az igazság zászlaja egy bátor sereg által kibontva magasan lengene, mert ez a zászló fogja bejelenteni a végső győzelem napját. Bárcsak Istenünk így megáldana minket, és a föld minden határa félni fogja Őt. Az Úr tegyen bennünket igazi férfiakká, mint Ábrahám, valóban hívő emberekké, és képesítsen mindenünket feláldozni, ha kell, az Úr Jézusért.

 Ámen.

 O0



Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #19 Dátum: 2013. November 14. - 22:06:02
Ellenszer a Sátán csábításaira

C. H. Spurgeon 2707. nyomtatásban megjelent prédikációja

Elhangzott Londonban, 1858 telén, egy csütörtök estén

Fordította: Borzási Sándor, 2011




Alapige:

„A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala.” 1Móz 3,1.


1¶ Természetesen, mi ezt az igeverset ama régi kígyóra értjük, „ki neveztetik ördögnek és Sátánnak”.  A samaritánus kéziratban a „kígyó” helyett „csaló” vagy „hazug” található.  Még ha nem is ez a valódi olvasat, az igazságot mégis bizonnyal hűen feltárja. Ama régi csaló, akiről az Úr Jézus beszélt a zsidóknak - „Amikor hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug ő, és a hazugság atyja” – „ravaszabb volt minden mezei vadnál, amit az Úr Isten teremtett volt.” 2¶ Istennek tetszett sok mezei vadat ravaszsággal ruházni fel – egyeseknél e ravaszságot és csalafintaságot nagy erővel is társította, azért, hogy sokkal hatékonyabban pusztíthassanak bizonyos állatokat, melyek száma korlátozást igényel.  Más vadakat viszont, melyeknek nem adott nagy erőt, úgy látta jónak, hogy csodálatos okossági ösztönökkel ruházzon föl, egyrészt önvédelmül, másrészt zsákmányuk elejtése céljából, táplálékuk megszerzésére.  De a mezei vadak minden okossági ösztönét és ravaszságát messze felülmúlja a Sátán ravaszsága. 3¶ Tulajdonképpen, hogy még tovább menjünk, az ember nyilván sokkal okosabb, mint bármely állat, habár olykor úgy tűnik,  hogy az állatok ösztöne s képessége felülmúlja az emberi értelmet. De a Sátánban több agyafúrtság van, mint Isten bármely más teremtményében, az embert is beleértve.
4¶ A Sátán rendkívül ravasz, és képes minket elejteni és legyőzni, több ok miatt is. Úgy gondolom, elégséges ok lenne a Sátán ravaszságára már egyszerűen az a tény, hogy gonosz és rosszindulatú. Mert a gonoszság mindenek felett a legtermékenyebben ontja a ravaszságot. Amikor egy ember elhatározza magában, hogy megbosszulja magát, meglepő, mennyire leleményes és ravasz az alkalmak kihasználásában, hogy mérgét kiönthesse. Legyen csak egy ember ellenséges a másik iránt, és ez ellenségeskedés vegyen uralmat egész lelkén, s mérgét árassza el – úgymond - a vérében: ezt követően rendkívül agyafúrttá válik a lehetséges eszközök kihasználásában, hogy ellenfelét zaklassa és sértegesse. Nos, senki sem lehet annyira rosszindulattal teljes az ember ellen, mint a Sátán, amint ezt bebizonyítja is mindennap. S ez a gonosz rosszindulat igen megélesítette az eszét, úgyhogy rendkívül ravasszá vált.
5¶ Emellett, a Sátán egy angyal, egy bukott angyal. A Szentírás néhány utalásaiból tudjuk bizonyosan, hogy bukása előtt egy igen magas helyet töltött be az angyalok hierarchiájában. És jól tudjuk, hogy azok a fenséges lények rendkívüli intellektuális erőkkel vannak felruházva, melyek messze felülmúlják azt, ami valaha is az emberi lényeknek adatott. Ezért, nem remélhetjük, hogy egy ember, fentről való segítség nélkül, valaha is megbirkózhat egy angyallal, különösen egy olyan angyallal, melynek eredeti értelme az ellenünk irányuló leggonoszabb rosszindulat által lett kiélesítve.

6¶ Továbbá, a Sátán méltán lehet ravasz most, - bízvást mondhatom, sokkal ravaszabb, mint volt az Ádám napjaiban, - mert hosszú időn át volt dolga és ügye az emberi nemmel.  Ez volt az első alkalom, az emberiséggel való foglalkozásában, amikor Évát megkísértette. De már akkor is „sokkal ravaszabb volt minden mezei vadnál, amit az Úr Isten teremtett volt”.   Azóta minden ördögi fortélyát és erejét bevetette s gyakorlatoztatta az emberek megtévesztésében és tönkretevésében. Nem volt egy szent sem, akit ő ne zaklatott volna, s nincs olyan kő, mit meg nem mozdított volna ellenük, hogy őket félrevezesse. Az ő seregeit képező gonosz lelkekkel együtt állandóan rettenetes uralmat gyakorol az emberek fiai felett. Ezért hát nagyon képzett ő a kísértés minden fortélyában. 7¶ Egy anatómus sem ismerte soha úgy az emberi testet, mint ahogy a Sátán ismeri az emberi lelket.  Ő nem volt „megkísértve mindenben”, de megkísértett másokat minden oldalról. Megpróbálta embervoltunk kiaknázását fejünk tetejétől a lábunk kisujjáig; és természetünk minden vonását kielemezte; sőt, még lelkünk legtitkosabb zugait is. Felhágott szívünk bástyájára, s befészkelte magát oda. Kifürkészte annak legrejtettebb titkait, s befúrta magát a legtitkosabb mélységeibe is. Úgy gondolom, semmi sincs az emberi természetben, amit a Sátán nem tudna megtámadni. 8¶ És bár, kétség nélkül, ő a legnagyobb bolond, aki valaha csak létezett, amint az idő ezt folytonosan bizonyítja, azonban, minden kétségen felül, ő a legravaszabb bolond. És hozzátehetem, hogy nem nagy paradox ez, mert a ravaszság mindig bolondság, és nem egyéb, mint a bölcsességtől való elpártolásnak egy másik megnyilvánulása.
9¶ És most, testvéreim, először néhány percig szeretném figyelmeteket a Sátán ravaszságára és csalárdságára fordítani, s azokra a módozatokra, ahogyan megtámadja lelkeinket. És másodszor, néhány intő szót mondok a bölcsességre vonatkozóan, melyet gyakorolnunk kell ellene, s felmutatom az egyetlen eszközt, melyet hatékonyan használhatunk, hogy az ő ravaszsága pusztulásunkat ne okozza. 

I.

10¶ Figyeljük meg, először, A SÁTÁN RAVASZSÁGÁT ÉS CSALÁRDSÁGÁT, amint azt észrevehettük saját tapasztalatainkból.
És azzal a megjegyzéssel kívánom kezdeni, hogy a Sátán felfedi az ő ravaszságát és csalárdságát, támadási módszerei által. Van egy ember, aki csendes, békés és nyugodt. A Sátán nem támadja azt az embert hitetlenséggel vagy bizalmatlansággal. Hanem ennél sokkal sebezhetőbb ponton támad rá: önszeretet, önbizalom, világiasság által. Ezek lesznek azok a fegyverek, melyeket a Sátán használni fog ellene.  11¶ Van egy másik személy, akire a meghúzódottság jellemző s az éleselméjűség hiánya. Nos, nem valószínű, hogy a Sátán büszkeséggel próbálja őt elejteni, hanem megvizsgálva őt, és felfedezve, hol van a gyenge pontja, talán elhívatása felőli kétellyel fogja őt kísérteni, s kétségbeesésbe igyekszik taszítani.  12¶ Van egy másik ember, erős testi alkattal és egészséggel, kinek értelmi és szellemi erői hatékonyan működnek, ki élvezi az isteni ígéreteket, és gyönyörködik Isten útjaiban – nos, valószínűleg a Sátán nem fogja őt hitetlenséggel támadni, mivel érzi, hogy erős páncél fedi azon a helyen, de viszont támadni fogja őt büszkeséggel, vagy valamilyen érzéki kívánsággal. Tehát alaposan és gondosan megvizsgál bennünket, s ha úgy találja, hogy Achilleshez hasonlóan, csak a sarkunkon vagyunk sebezhetők: épp oda fogja lőni tüzes nyilait. 
13¶ Úgy hiszem, a Sátán nem igen támad egy embert azon a ponton, ahol látja, hogy erős. Hanem általában jól kinézi a gyenge pontját, a megrögzött bűnét. „Oda,” mondja, „oda fogom mérni az ütést!” És Isten legyen segítségül a harcnak hevében, a kísértés tüzében! Nagy szükségünk van ezt mondani: „Istenünk, segíts meg minket!”, mert valóban, ha az Úr nem jönne segítségünkre, e ravasz ellenség könnyen találna elég rést a fegyverzetünkön, és hamar bebocsátaná halálos nyilát lelkünkbe, úgy, hogy megsebesülten zuhannánk elébe.  – 14¶ És mégis, - bármennyire különös -, én észrevettem, hogy a Sátán néha épp azzal kísérti az embereket, amiről azt gondolnátok, sohasem fog rájuk jönni.  Mit gondoltok, mi volt Knox János (skóciai reformátor) utolsó kísértése a halálos ágyán? Talán nem volt még ember, aki oly teljesen értette s hirdette a „kegyelemből van üdvösségetek!” nagy tanát, mint Knox János. Mennydörögte a szószékről. S ha megkérdeztétek volna őt e kérdésről, kijelentette volna bátran és merészen, teljes erővel tagadva az emberi érdem általi pápista üdvözülési tanítást.   De, elhiszitek-e, hogy a lelkek ama régi ellensége Knox Jánost önigazsággal kísértette, halála óráján? Hozzájött, és ezt mondta: „Milyen vitézül szolgáltad Mestered, János! Sohasem remegtél az emberek színe előtt. Szemben álltál királyokkal és fejedelmekkel, és mégsem rettegtél. Hát egy ilyen ember, mint te, saját lábán mehet be a mennyek országába, és saját öltönyét viselheti a Magasságos menyegzői lakomáján!” És igen éles és rettenetes volt a küzdelem, melyben Knox Jánosnak része volt a nagy ellenséggel, e kísértés felett.
15¶ Adhatok egy hasonló példát saját tapasztalatomból. Úgy gondoltam magamban, hogy az egész világon minden ember között én vagyok a legszabadabb a megélhetési gondoktól. Sohasem történt meg, hogy gondolataim csak egy percre is az ideig való szükségleteken csüngjenek. Mindig megvolt, ami kellett, és úgy tűnt nekem, teljesen kívül állok az ilyen dolgok feletti aggodalmak hatáskörén. És mégis, bármilyen furcsán hangzik, nem is olyan régen, egy rettenetes kísértés vett erőt rajtam, mely a világi gondok és töprengő gondolatok kellős közepébe vetett. És habár leverten ott hevertem, nyögtem, és tusakodtam, és harcoltam teljes erővel a kísértés ellen, csak nagy sokára tudtam legyőzni e bizalmatlan gondolatokat Isten gondviselését illetően, holott, be kell vallanom, a legcsekélyebb ok sem volt, tudomásom szerint, amiért ilyen gondolatok törtek volna rám.     16¶ Nos, ez ok miatt, és számos több okért is, gyűlölöm az ördögöt egyre nagyobb és nagyobb gyűlölettel, minden nap, és megfogadtam, hogy, ha lehetséges, Isten Igéjének hirdetése által uralmát annak oszlopaiban rendítem meg. És úgy vélem, Isten minden szolgái érzik, hogy a lelkek ős-ellensége iránti ellenségeskedésük naponként növekszik, azon rosszindulatú, gonosz, meglepő támadások miatt, melyekkel folytonosan ostromol bennünket.
17¶ A Sátán támadási módszerei tehát, - amint hamar meg fogjátok ismerni, ha még eddig nem tanultátok meg -, elárulják az ő ravaszságát. Ah! emberek fiai! Miközben ti a sisakot teszitek fel, ő igyekszik tüzes kardját szívetekbe döfni! Vagy mialatt gondosan felszerelitek magatokat mellvértetekkel, ő felemeli csatabárdját, hogy kettéhasítsa koponyátokat! És miközben igyekeztek úgy a sisakra, mint a mellvértre összpontosítani, ő a lábatokra sújt le. Ő mindig oda figyel és néz, ahová ti nem néztek; ő mindig ébren van, és támadást indít, amikor ti szenderegtek. Vigyázzatok tehát magatokra; „öltözzétek fel az Isten minden fegyverét”; „legyetek éberek és józanok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán, szertejár, keresvén kit elnyeljen: akinek álljatok ellent, erősek lévén a hitben.” És Isten megsegít, hogy győzelmet vegyetek rajta!

18¶ Egy második dolog, melyben a Sátán elárulja ravaszságát, az ellenünk használt fegyverekben szemlélhető. Néha Isten gyermekét egy trágár nóta emlékezetével kísérti, vagy egy ledér kifejezéssel, melyet még testies állapotában, megtérése előtt hallhatott. 19¶ De sokkal gyakrabban szentírásbeli igehelyekkel kísérti őt. Igen különösnek tűnik, de igen gyakran ez az eset áll fenn, hogy amikor kilövi nyilát a keresztyénre, Isten tulajdon Igéjét helyezi rá. Ez, a költő szerint, a legszomorúbb bánat, hogy a sas, amikor a nyíl szíven találja, és vérét kiissza, meglátja, hogy a toll, mely arra rá van tűzve, az ő melléről lett letépve.  „Ah!” mondja az ilyen lélek, „itt van egy ige, melyet nagyon szeretek, abból a Könyvből, mit nagyon becsülök, mégis, ellenemre van fordítva. Egy Isten fegyvertárából vett fegyver lett eszközként használva lelkem megsebesítésére.”  Ti nem találtátok-e ezt így, kedves keresztyén barátaim? Nem tapasztaltátok-e ti is, hogy amint Krisztust egy „Meg van írva” formulával kísértette, úgy támadt rátok is?  És nem tanultátok-e meg, hogy résen legyetek a Szent Írások megrontása és Isten Igéjének elcsavarásával szemben, nehogy romlásba döntsön titeket?
20¶ Máskor meg a Sátán felhasználja a saját tapasztalatunk fegyverét. „Ah!” mondja az ördög, „ezen és ezen a napon, ilyen és ilyen módon vétkeztél. Hogyan lehetsz te Isten gyermeke?” Máskor meg azt fogja mondani, „Önigazult vagy, tehát nem lehetsz a menny örököse.” Aztán ismét, elkezdi felgereblyézni a régi történeteket, melyeket már rég elfeledtetünk, minden múltbeli hitetlenségünkről, tévelygéseinkről, és így tovább, s ezeket fogunkhoz veri. Ilyeneket mond: „Micsoda! Te, TE keresztyén vagy? Na, te aztán szép keresztyén vagy!”  - 21¶ Vagy, meglehet, elkezd kísérteni téged valahogy ilyenformán: „A múltnap, nem voltál hajlandó megtenni ilyen és ilyen dolgot az üzletben: mennyit vesztettél miatta! Ez és ez a személy keresztyén; s ő megtette. A szomszédod, az utca túlsó felén, nemde diakónus egy gyülekezetben, és ő mégis megtette! Hát mért ne tehetnéd meg te is ugyanazt?!  Sokkal többet nyertél volna, ha megteszed. X. Y. Megteszi, és hasznot nyer belőle, és éppúgy tisztelve van, mint te; hát akkor te mért nem járhatnál el ugyanúgy?” Ekképpen, az ördög saját tapasztalatodból vett fegyverekkel támad rád, vagy a gyülekezetből vett példákkal, melynek tagja vagy. 22¶ Ó, légy figyelmes, mert a Sátán tudja, miként használja fegyvereit. Ha erős vitézek vagytok, nem parittyával és kővel jön ellenetek, hanem tetőtől-talpig felfegyverkezve, hogy levágjon titeket. Ha tudja, hogy oly erősen véd a páncél benneteket, hogy kardjának éle kicsorbul rajtatok, úgy halálos méreggel fog megtámadni.  És ha tudja, hogy ilyen módon sem tud elpusztítani, látva, hogy kéznél van az ellenszeretek, úgy igyekszik tőrbe ejteni benneteket. Ha óvatosak lesztek, s ha így sem tud legyőzni titeket, úgy tüzes próbáltatásokat fog küldeni rátok, vagy sajgó fájdalmak lavináját, csakhogy letörjön titeket.  Az ő harci fegyverei mindig gonoszak, és gyakran lelkiek és láthatatlanok, és erősek ilyen gyenge teremtésekkel szemben, mint mi vagyunk.

23¶ Aztán ismét, az ördög ravaszsága felfedezhető egy másik tényezőben is: az általa használt emberi eszközökben (ügynökökben), melyeket felhasznál ellenünk. Az ördög nem önmagában végzi szennyes munkáit, hanem gyakran másokat is befog az neki való szolgálatba. 24¶ Amikor Sámsont kellett legyőznie, és az ő nazireusi fürtjeit lenyírnia, a Sátánnak ott volt kéznél egy Delila, hogy kísértse és félrevezesse őt. A Sátán tudta, mi volt a Sámson szívében, és hol volt az ő gyenge pontja, s ezért azzal a nővel kísértette őt, akit ő szeretett. Egy öreg lelkipásztor mondta: „Sok embernek törte össze már a fejét a saját oldalbordája”; és bizonyára ez egy nagy igazság. A Sátán olykor egy embernek saját feleségét használja fel, hogy őt pusztulásba döntse; vagy felhasználja egy kedves barátját, hogy eszköz legyen romlása kimunkálásában.  25¶ Emlékeztek, miként kesergett Dávid e gonosz felett:  „Mert nem ellenség szidalmazott engem, hisz azt elszenvedném; nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem, hiszen elrejtettem volna magamat az elől: Hanem te, hozzám hasonló halandó, én barátom és ismerősöm, akik együtt édes bizalomban éltünk; az Isten házába jártunk a tömegben.” „Ó, - mondja az ördög – hát csak nem gondolod, hogy egy ellenségedet teszem oda, hogy rosszat mondjon rólad? Ezzel nem okoznék nagy szívfájdalmat neked.  Tudom én, hogyan kell kiválasszam ügynökeimet: egy olyan embert fogok keresni, aki barátod, vagy ismerősöd; odaférkőzik közel hozzád, szívedhez közel, s aztán ruhád szélét felhajtva beléd döfi tőrét!” 26¶ Ha egy lelkipásztort kell zaklatni, úgy egy diakónust fog kiválasztani, hogy háborgassa őt. Tudja, hogy nem sokat ad arra, ha a támadás a gyülekezet valamely egyszerű tagjától származik; így hát valamely diakónus fog feltámadni ellene s basáskodni felette, úgyhogy lesz elég álmatlan éjjele és zaklatott napja. Ha viszont a Sátán egy diakónust kíván háborgatni, úgy igyekszik valamely szolgálattevőt, vagy diakónustársát szembeállítani vele. S ha nincs kéznél más személy, akire alapozhatna, úgy a legközelebbi és legkedvesebb barátját fogja alkalmazni, aki véghezviszi az aljas tettet.

27¶ A Sátán mindig kész azt a hálót bevetni, mely leginkább megfelel a halaknak, és azt a tőrt kitenni, mellyel legbiztosabban megfoghatja a madarakat. Nem gondolom, hogy te, ki régóta hívő vagy, kísértve leszel egy részeg ember által. Nem, az ördög nyilván egy hízelgő képmutató által fog kísérteni téged. Nem gondolom, hogy ellenséged fog eljönni, hogy rád támadjon, s rágalmazzon téged; hanem inkább barátod fogja ezt megtenni. 28¶ A Sátán tudja, miként használja és miként álcázza minden ügynökét. „Ó, - mondja, - egy báránybőrbe öltözött farkas jobban megfelel nekem, mint egy olyan farkas, mely farkasként néz ki. És egy gyülekezethez tartozó személy sokkal jobban fogja játszani az én játszmámat, és hamarabb célt ér, mint egy kívülvaló.”  A Sátán alkalmazottjainak megválasztása jól bizonyítja az ő ravaszságát és agyafúrtságát.
29¶ Ravasz dolog volt, hogy épp a kígyót választotta ki Éva megkísértésére. Igen valószínű, hogy Éva el volt ragadtatva a kígyó látványától. Talán csodálta fényes színárnyalatait, s okunk van hinni, hogy a kígyó sokkal nemesebb rendű teremtmény volt akkor, mint most. Talán akkor ki tudott egyenesedni a saját körkörös csavarodásából, s Évának nagyon tetszett, és gyönyörködött benne. Talán ez volt a kedvenc állata, mellyel játszott – nem kétlem, hogy ez volt, mielőtt az ördög bele nem ment volna!
30¶ Gondolom, tudjátok, az ördög milyen gyakran befurakodik, s elfoglalja a mi szívünket is. Tudom, sok alkalommal bejött az én szívembe is, amikor egy éles szót akart mondani valaki ellen. „Senki sem képes úgy megsérteni vagy megszomorítani azt az embert – mondta az ördög -, mint ahogy Spurgeon úr képes rá; hisz úgy szereti őt, mint a saját lelkét. Ez az alkalmas ember – mondja az ördög – ki a legélesebb sebet tudja vágni; bízzátok csak rá!” 31¶ Aztán, máskor arra késztet, hogy valami rosszat gondoljak Istennek egy drága gyermekéről, s majd ki is beszéljem. S aztán gyötrődöm, ha belegondolok, hogy lehettem olyan ostoba, hogy szívemet és nyelvemet az ördögnek adjam!  Ezért tehát figyelmeztethetek mindenkit, de főképpen magamat, s mindazokat, akikre sokan szeretettel néznek, vigyázzanak, nehogy az Sátán eszközeivé váljanak, Isten gyermekei szívének megszomorításában, s azok leverésében, akiknek elég bajuk van amúgy is, mely leveri őket, anélkül, hogy még mi is rájuk támadnánk.

32¶ És még egyszer, a Sátán kimutatja ravasz természetét az időpont megválasztásában, melyben megtámad bennünket.  Én úgy gondoltam, mikor betegen feküdtem, hogy ha egyszer felkelek ágyamból és megerősödöm, rettenetesen elnadrágolnám az ördögöt, azért a sok ravasz kísértésért, mellyel zaklatott engem, amikor beteg voltam.  Micsoda gyáva egy alak! Mért nem várt addig, míg jobban leszek? 33¶ De mindig úgy találom, hogy ha kedélyállapotom elmerül, és mélyponton vagyok, a Sátán különösen azt az időt választja ki, hogy hitetlenséggel támadjon meg engem. Jöjjön csak hozzánk akkor, amikor Isten ígéretei frissen élnek emlékezetünkben, vagy mikor az áhítat édes időszakában kiöntjük szívünket imában Isten előtt, s meglátná, hogyan harcolunk ellene akkor! De nem. Ő jól tudja, hogy akkor erősek vagyunk, s neki ellent tudunk állni. Tudja, hogy amikor imában Istennel küzdve is győztünk, képesek leszünk az ördögöt is legyőzni.  Ezért hát akkor közeledik hozzánk, amikor egy felhő támad köztünk és Istenünk között; amikor a test levert, és a lélek gyenge, akkor fog kísérteni minket, és megpróbál Isten iránti bizalmatlanságot sugallni szívünkbe...
34¶ Máskor meg büszkeséggel kísért minket. De mért nem kísért büszkeséggel akkor, amikor betegek vagyunk s mikor lélekben is levertek vagyunk?! „Nem – mondja -, akkor ez nem menne!” Kiválasztja hát az időpontot, amikor egy ember jól van, amikor teljes örömben élvezi az üdvös ígéreteket, és Isten Lelke által képes szolgálni Őt teljes gyönyörrel, - és akkor fogja büszkeséggel kísérteni őt!  35¶ És éppen az ő támadásainak az időzítése, a rohamainak pontos megszervezése az, ami a Sátánt tízszeresen rettenetesebb ellenséggé teszi, mint ahogy máskülönben lenne! S ez mélységes ravaszságának a bizonyítéka. Bizony, az ősi kígyó, sokkal ravaszabb minden mezei vadnál, amit az Úr Isten teremtett vala!

36¶ Van egy dolog a pokol erőivel kapcsolatban, amin mindig fennakadtam, s folyton ámulattal töltött el engem. Krisztus Egyháza folyton vitában tengődik; folyton vitatkoznak és csatároznak egymással;  de hallottátok-e valaha is, hogy az ördög és az ő szövetségesei veszekednének? A bukott szellemeknek óriási nagy a serege, de micsoda csodálatos összhangban vannak mind egymással!  Annyira egyek, hogy ha egy bizonyos pillanatban a pokol nagy fekete főnöke összes erőit egy bizonyos pontra kívánná összpontosítani, ez az órának egy kettyenése alatt megtörténik, s a kísértés teljes erővel beindul, épp akkor, amikor ő legalkalmasabbnak látja, hogy győzni fog vele. Ó, bárcsak ilyen egység lenne Isten Egyházában! Bárcsak az egész egyház tudna, épp most, például egyetlen nagy hadtestként rátámadni egy bizonyos gonoszságra, most, amikor az idő elérkezett a támadásra, - mennyivel sokkal könnyebben tudnánk győzedelmeskedni!  De sajnos!  A Sátán felülmúl minket ravaszságában, és a pokol erői felülmúlnak minket egyöntetűségükkel!...  Megjegyezhetjük tehát, hogy nagy részét képezi a Sátán ravaszságának az, hogy mindig oly bölcsen választja ki támadásainak időpontját.
37¶ És hadd tárjak fel még egy gondolatot, s aztán befejezem ezt a fejezetet.  A Sátán ravaszsága egy másik dologban is nagyban megmutatkozik: és pedig az ő visszavonulásaiban. Amikor először csatlakoztam a keresztyén gyülekezethez, sohasem tudtam, mit jelent az a mondás, amit egy öreg  testvértől hallottam, hogy „nincs annál rosszabb kísértés, mint hogy ne legyél kísértve”. És nem értettem akkor azt sem, mit akart Rutherford mondani, amikor azt mondta: „nekem egy ordító ördög jobban tetszik, mint egy alvó ördög”. Most már értem. És te, ki Isten gyermeke vagy, és néhány éve már az ő útjain jársz, úgyszintén érted.

„Jobban rettegem az áruló, csalfa nyugalmat,
Mint a fejem felett tornyosuló hullámokat.”

38¶ Van a szívnek egy ilyen állapota: szeretnél érezni, és nem érzel. Ha csak kételkedni tudnál, nagy megvalósításnak tartanád. Igen, és ha a legfeketébb kétségbeesést kellene megkóstolnod, inkább kívánnád azt érezni, mintsem az legyél, aki vagy. „Ez az! – mondod – Nekem nincsenek kételyeim örök állapotom felől. Valahogy, úgy gondolom, elmondhatom, bár nem tudok teljes bizonyossággal szólni, mert attól tartok beképzeltség lenne, mégis, úgy hiszem, elmondhatom, hogy a menny örököse vagyok. De ez nem ad nekem semmi örömet. Képes vagyok végezni Isten országának dolgait. Úgy érzem, szeretem ezt tenni, és mégis, nem tudom átérezni, hogy Isten munkája ez! Úgy tűnik nekem, hogy a kötelesség taposómalmában járok, míg megyek előre, előre, előre, akárcsak egy vak ló, mely megállás nélkül megy, mivel mennie kell.  Olvasom az ígéreteket, de nem látok semmilyen édességet bennük. És még a fenyegetések sem rettentenek meg. Nem érzek bennük semmi döbbenetest irányomban.  Hallgatom Isten beszédét. Talán felindulok azon, amint mond a prédikátor, de nem érzem magam úgy megindulva az ő buzgósága által, mint ahogy kellene. Érzem, hogy nem élhetek imádság nélkül, és mégis, nincs semmi kenet a lelkemben.  Nem merek vétkezni. Úgy hiszem, életem külsőleg feddhetetlen. Mégis, ami miatt sírnom kell, az egy megterhelt szív, a lelki gyönyörködés iránti érzéketlenség, valamint a lelki éneklés s dicséretmondás hiánya, egy halálos nyugalom a lélekben, mely ahhoz a rettenetes csendességhez hasonlít, melyről Coleridge „Hajdani Tengerész”-e mondta:

„Rothad már hajónk a mélyen.
Itt pusztulunk el! Jaj nekünk!
Nyálkás tárgyak járnak köröttünk
Apró lábakon a nyálkás vízen...”

Nos, kedves barátom, tudsz-e valamit a saját szíved állapotáról, épp most? Ha igen, ez a válasz a rejtélyre, hogy „kísértve nem lenni, rosszabb, mint kísértésben lenni”.  39¶ Megvallom, voltak időszakok saját lelkem régi tapasztalataiban, amikor hálás lettem volna az ördögnek, ha eljön, kísértéseivel felrázni engem. Mert úgy éreztem, hogy Isten felhasználná őt, akarata ellenére, hogy tartós jót tegyen nekem, felébresztve engem a harcra. 40¶ Ha az ördög elment volna az Elvarázsolt Területre, és megtámadta volna a zarándokokat ott, micsoda jótékony dolog lett volna számukra! De, megfigyelhetitek, Bunyan János a kísértőt nem oda helyezte, mert ott nem volt számára semmi tennivaló. A Megaláztatás Völgyében volt sok munkája a Sátánnak; de az Elvarázsolt Országban a zarándokok mind szunnyadoztak, akárcsak az árboc tetején alvó emberek. Megrészegedtek a bortól, úgyhogy semmit sem tudtak tenni, és ezért az ördög tudta, hogy nincs rá szükség ottan; egyszerűen hagyta, hadd aludjanak tovább. Fecsegő Asszonyság és az álmosság megteszik munkájukat. De a Megaláztatás Völgye volt az, ahová elment, és ott vívta kemény harcát szegény Keresztyénnel.  Testvéreim, ha az álmosság, közömbösség, szendergés Elvarázsolt Mezején mentek keresztül, meg fogjátok érteni az ördög ravaszságát, abban, hogy olykor elkerüli azt az utat.

II.

41¶És most, másodszor, keressük a választ röviden e kérdésre: MIT TEGYÜNK EZ ELLENSÉGGEL?   Ti is, én is, érezzük, hogy be kell mennünk a mennyek országába, és nem mehetünk be, amíg egy helyben állunk.  Romlás városa mögöttünk van, és a Halál a nyomunkban üldöz minket. Törtetnünk kell a menny felé. De, utunkban áll ez „ordító oroszlán, keresvén, kit elnyeljen”. Mit tegyünk? Nagy ravaszsággal bír. Hogyan győzzük le őt? Igyekezzünk mi is olyan ravasznak lenni, mint ő? Ó, ez hiábavaló dolog lenne. Sőt, valójában bűnös dolog lenne. Az ördöghöz hasonlóan ravasznak lenni éppoly gonosz lenne, mint amilyen hiábavaló kísérlet. Akkor mit tegyünk? Támadjuk meg emberi bölcsességgel? Jaj, a mi bölcsességünk csak bolondság. „A hiábavaló ember bölccsé válhat, de legjobb állapotában is, csak olyan, mint a vadszamár csikója”. Nos, mit tehetünk hát?
Az egyedüli mód a Sátán ravaszságának visszaverésére, az, ha igazi bölcsességet szerzünk. Újra ismétlem: az ember nem rendelkezik ezzel önmagában. Nos hát? Ebben van az igaz bölcsesség! 42¶Ha sikerrel kívánsz harcolni a Sátánnal szemben, tedd a Szentírást mindennapi kenyereddé! Ebből a szent fegyvertárból vedd fegyvereidet és muníciódat.   Ragadd meg erősen Isten Igéjének dicső tanait; tedd őket mindennapi ételeddé és italoddá. Így erős leszel szembeszállni az ördöggel, és örömmel fogod felfedezni, hogy elfut tőled. „Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját” és miként őrizheti meg egy keresztyén magát az ellenséggel szemben? „Úgy, hogy figyelmez Igédre, és  megtartja a te Beszédedet.” 43¶Harcoljunk a Sátánnal mindig így: „Meg van írva!”,  mert egyetlen fegyver sem fog úgy az ősellenségen, mint a Szentírás!  Próbálj csak az emberi értelem fakardjával hadakozni a Sátánnal szemben, és meglátod, mily könnyen legyőz téged. De használd Isten Igéjének e jeruzsálemi pengéjű kardját, mely által számtalan esetben sebet kapott már, és hamarosan legyőzöd őt!

44¶De, mindenekfelett, ha sikerrel kívánunk ellenállni a Sátánnak, úgy nem csak a kijelentett bölcsességre, hanem a Megtestesült Bölcsességre kell függesszük tekintetünket. Szeretteim, itt van a fő menedékhely minden megkísértett lélek számára! Oda kell menekülnünk hozzá, „aki Istentől bölcsességül, igazságul, szentségül és váltságul lett számunkra.”  Ő kell tanítson bennünket, Ő kell vezessen, Ő kell legyen Minden-mindenekben. Szorosan ragaszkodnunk kell hozzá a szent közösségben. A bárány sehol sincs a farkastól oly biztonságban, mint a pásztor közvetlen közelében. Sohasem leszünk oly védettek a Sátán nyilaitól, mint amikor fejünket Megváltónk keblére hajtjuk. Hívő lélek: járj e példa szerint; élj mindennap az Ő közösségében; bízz folyton az ő vérében; és ilyen módon felettébb diadalmas leszel e ravasz, agyafúrt ellenség, a Sátán felett!
45¶Nagy örömöt kell jelentsen egy keresztyénnek az a tudat, hogy hosszútávon a Sátán ravaszsága mind kudarcot fog vallani, és a szentek ellen irányuló összes szándékai eredményteleneknek fognak bizonyulni. Hát, kedveseim, nem tekintetek előre, arra a napra, amikor minden kísértéseteknek vége lesz, és célba értek a mennybe? És nemde akkor majd szent nevetéssel és gúnnyal fogtok lenézni a démon-vezérre? Én hiszem, hogy amikor majd ott a szentek a Sátán támadásaira visszagondolnak, „kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel fognak örvendezni”, és ezenfelül lenéző megvetést fognak érezni lelkükben a pokol minden ravaszsága iránt, amikor majd tisztán látják, miként lettek azok meghiúsítva. 

46¶Hát mit tett az ördög ez évezredek alatt? Hát akaratlanul is nemde Istennek és az ő Egyházának a szolgája volt?  Folyton azon igyekezett, hogy elpusztítsa az élő fát; de amikor gyökeréhez próbált férkőzni, tombolása annyit ért, mintha egy kertész ásóval felásta volna, a földet fellazítva, hogy segítse a gyökereket jobban terjeszkedni. És amikor fejszéjével lenyesni próbálta az Úr fáit, s tönkretenni azok szépségét, lényegében mi más volt az, mint metszőkés az Isten kezében, hogy eltávolítsa a gyümölcsöt nem termő ágakat, s megtisztítsa azokat, melyek valamit teremtek, hogy még több gyümölcsöt teremjenek?  47¶Egykor, hajdan, tudjátok, Krisztus Gyülekezete olyan volt, mint egy kis patak,– csak egy vékony erecske – és ott folydogált egy keskeny csermelyként.  Kevés szent volt még a földön, kik mind Jeruzsálemben gyűltek össze, és az ördög azt gondolta magában: „Most egy nagy követ dobok a vízbe, és megállítom e patak folyását!”  Nos, el is ment a kőért, és lezuhintotta a patak közepébe, azt gondolva, persze, hogy megállítja, s többet nem fog folydogálni. De, ezt téve, szétfreccsentette annak vizét az egész világra, és minden csepp egy újabb friss forrás anyja lett!  Tudjátok, mi volt az a kő: az üldözés volt az. És a szentek szétszéledtek általa. De aztán, „azok akik szétszéledtek, eloszolva széjjeljártak, hirdetve az Igét”, s így a Gyülekezet szaporodott, s az ördög kudarcot vallott! 48¶Te Sátán, szemedbe mondom, te vagy a legnagyobb bolond, ki valaha csak létezett,  és be is bizonyítom ezt neked, azon a napon, amikor te és én ott fogunk állni, mint ellenségek – esküdt ellenségek, mint amilyenek e mai napon is vagyunk – Isten nagy ítélőszékénél! És, ugyanígy szólhatsz te is, keresztyén testvérem, valahányszor csak rád támad. Ne hallgass rá, hanem állj ellent neki, erősen állva a hitben, és győzni fogsz!

 O0



Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #20 Dátum: 2013. November 15. - 19:05:37
Az Istenhez vezető út

„Senki nem mehet az Atyához, hanem én általam.” Ján. ev. 14,

Sok ember van e világon, ki ahelyett, hogy Istenhez jönne, inkább lehető legtávolabb megy el tőle. Semminek nem örülne annyira, mint annak, ha az Ő jelenlétét egyáltalán nem érezné és hatalma köréből magát teljesen elvonhatná. Ha a pokolba kellene lenniök, még azzal is megelégednének, ha akkor azon nagy kérdésre megadhatnák a választ „Hová mennék a te lelked előtt és a te orcád előtt hová futnék?” Szívük Isten iránti ellenségeskedéssel van telve; gyűlölik igéjét és utait. Tudják, hogy Isten haragszik rájuk, azért ők viszont haragusznak Istenre. Eltér ezektől, habár nagyon kevéssé, az emberiség egy másik osztálya. Azokról, kik ezen osztályhoz tartoznak, nem épen lehet állítani, hogy Istent gyűlölik; de mégis elfordulnak tőle. Talán a legmagasabb fokon sértve éreznék magukat, ha azzal vádolnánk őket, hogy Istent megutálják; de azt még sem tagadhatják, hogy Isten iránti teljes közönyben töltik életüket. Azt mondják szívükben: „Nincs Isten.” Nincs Isten az ő gondolatukban. Magasztos feltevéseik lehetnek a természetről, de még sem vágyódnak az azzal való társaságra, ki a természetet teremtette. Gyakran gondolnak arra, ami az ideigvalókat illeti és az észt foglalkoztatja, a földi dolgokra, de ami az örökkévalóságot illeti, az el nem múló jókat, azon dolgokat, melyek láthatatlanok és örökkévalók, azokra alig van idejük gondolni. „Vigyázzatok ti, kik az Istenről elfelejtkeztek”, mert helyzetetek egyáltalán nem jobb, mint Isten határozott ellenségeinek állapota. „Az istentelenek pokolra mennek;” azok, kik Istent gyűlölik, az Ő haragját érezni fogják; de hasonlóan fog menni a ti dolgotok is, kik az ő társai vagytok, mert ugyanazon helyen az is van mondva: „és minden pogányok, kik az Istenről elfelejtkeznek”. Nem szükség, hogy Istent gyűlöljétek, hogy ellene fellázadjatok, ha tönkre akarjátok tenni magatokat; csupán az Istenről való elfelejtkezés elég ahhoz, hogy a kárhozatba döntsétek magatokat. Mert azt mondja az apostol: „Hogyan menekedünk meg, ha ily nagy szabadításunkat megvetendjük?”

Nem szükséges Istennel vakmerően szembe szállnotok Őt kihívóan gyaláznotok és vele dacolnotok. Maradjatok csak csendben és tétlenül; ne figyeljetek reá; hunyjátok be előtte és töltsétek fel életeteket a föld hiábavalóságaival -egész biztosan épen úgy elvesztek, mintha a leggyalázatosabb módon lázadtatok volna fel Isten ellen. Isten elfeledése megnyitja a kárhozat kapuját. Az Istent elfeledő biztosítja magának a helyet azon tóban, mely tűzzel és kénkővel ég. ,lé- van azonban egy harmadik osztály is az emberek között e földön, kik nem tartoznak Isten ellenségei közé s akik igazán mondhatják, hogy nékik nem egyre megy, ha Isten tetszését bírják vagy nem. Ők azok közé akarnak tartozni, kik az Urat keresik. Vágynak Atyjukhoz menni. Lehetséges, hogy még nincsenek azon egyedüli úton, mely arra rendeltett, hogy Hozzá vezessen, de mégis mondhatják, hogy vágyódnak Istent imádni, kívánkoznak orcája előtt hálaadással megjelenni és Őbenne örvendezni. Azokhoz, kiknek jellemükben olyasmi van, mely jó reményre jogosít, fordulok mostan kiváltképpen; általában azonban minden egyeshez is, ki ezen gyülekezetben van; és hirdetem azon igazságot, melyet szövegünk tartalmaz. Senki - ha még annyira szeretné is, ha még oly komolyan fáradoznék is miatta - nem mehet az Atyához más úton, egyedül Jézus Krisztus által. Mikor Ádám tökéletes volt az Éden kertjében, akkor Isten hozzáment a napszele mentében, azaz este felé. Isten és ember a legbensőbb s a legszívélyesebb közösség által volt egymással összekötve. Az ember egy boldog teremtmény volt; Isten kegyelmes teremtő, ők ketten összejöttek és boldog összeköttetésük volt egymással. De azon szem pillantástól fogva, mikor Ádám a tiltott gyümölcshöz nyúlt, az út Isten és az ember között elzáratott, a híd összetört, nagy űr támadt és ha Isten üdvterve, kegyelem-elhatározása a mi üdvözülésünket illetőleg ne lett volna, akkor mi soha Istenhez nem juthattunk volna, sem Isten gazságosságának megsértése nélkül hozzánk le nem ereszkedhetett volna. A mi üdvösségünkről azonban gondoskodva volt. Meg volt határozva segédeszköz, mely által kijuthatunk a nagy katasztrófából.

Jézus Krisztus már az örökkévalóságban elrendeltetett Isten és az ember között közbenjárónak. Akartok egy képies ábrázolást az ő közbenjárói hivataláról, úgy gondoljatok Jákob csodálatos álmára. Tudjuk, hogy Jákob magános helyen feküdt le és álmot látott; és azon álomlátásban több valóság és lényeg volt, mint abban, amit valaha nyitott szemekkel látott. Látott egy létrát, melynek egyik vége a földet, a másik pedig eget érte. Ezen a létrán látta az angyalokat le és felmenni. Ezen létra Krisztus volt. Krisztus az ő emberi természetével e földet érte, csontunkból való csont és testünkből való test. Isteni természeténél fogy pedig az égig ér, mert ő az igaz Istenből való igaz Isten. Ha imáin felfelé hatolnak, akkor ezen létra fokain kell azoknak felhágni; ha akarunk áldásokat nyerni Istentől, azoknak ezen csodálatos létrán kell hozzánk jutni. Még soha nem hatolt ima másként Istenhez, hanem csak az Úr Jézus Krisztus által. Még soha nem szállt áldás az emberekre, csak ezen isteni közvetítő által. Most létezik egy út, mely szentség útnak neveztetik, melyen a megváltottak Istenhez mennek és Isten hozzájuk jöhet. Ez a király seregének útja. Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Jézus Krisztus, az út Istenhez; időzzünk néhány szempillantásig ezen gondolatnál. Miért nem mehetett Isten többé, mint az előtt a paradicsomban az emberhez? Az ok egyszerűen az, hogy Isten ugyanaz maradt, az ember pedig megváltozott, Isten még most is telve szeretettel és leereszkedéssel; de az ember tisztátalanná és szentségtelenné lett. De amilyen szeretetteljes Isten, olyan tiszta is; Isten a szeretet, de épen olyan igaz is, hogy Isten végtelenül igaz és szent. Szent szemei nem nézhetik az Igazságtalanságot. Ha a bűnös teremtmény is közeledhetett volna Istenhez, ha az elesett ember is a legszentebb színe elé léphetett volna, úgy annak következménye felfoghatatlanul rettenetes lett volna. Szent haragja a teremtményt, melyben bűnt lát, menten megemésztette volna; nem is lehetett volna másként. Isten színe elé akarsz lépni, ó bűnös? Éppen úgy teheted azt, mint a tűzlángba lépni; nem bírod ki. Amint Nabukodonozor kemencéje azon férfiakat megemésztette, kik a három zsidó fiút bedobtál: úgy Isten a megemésztő tűz, elborítana minket, még ha hálával és tisztelettel közelednénk is felé, ha Jézus Krisztus, a közbenjáró nem esedeznék érettünk. Azt mondom, hogy ez az ő természetének szükségszerű folyománya. Isten nem lehet más, mint igaz; az igazság pedig nem tűrheti el a bűnt. Isten nem lehet más, mint szent és tiszta; megszűnnék Isten lenni, ha nem lenne többé tiszta. Azért kell megakadályozni a tisztátalanság mindennemű közeledését. Amint nincs semmiféle törvény alá vettetve, úgy az Ő természetének törvényei soha meg nem változhatnak. Az Ő lénye: „Nem hagyok senkit büntetetlenül.” Késedelmes a haragom, hatalma van és kész megbocsátani, de míg a vétek nincs megbocsátva, kész arra is, hogy büntessen; igen, büntetnie kell vagy megszűnnie. Ebből kifolyólag senki sem jöhet Istenhez, aki bűnös, ha nem akar rögtön minden segítség nélkül elveszni. Nem mehettek tehát Istenhez. Üdvös dolog, hogy mégis azon helyzetben vagyunk, hogy embertársainknak egy olyan útról beszélhetünk, melyen örömmel és dicsénekléssel mehetünk az Atyához Jézus Krisztus által.

Tárgyamról három nagy részletben akarok beszélni. Figyeljük meg, hogy: Az emberek a vallásosság útján akarnak Istenhez jutni, de ők fossz utat választottak. Gyakran találkoztok olyan emberekkel, kik azt mondják: „templomba járás, bibliaolvasás, Krisztusban hinni, olyan dolgok, melyeket én nem teszek és nem is akarok tenni. Mily nevetséges mindaz! Én a vasárnapot a szabad ég alatt töltöm - azon fenséges templomban, melyet Isten épített. Mily magasztosak azon érzelmek, melyektől ott leszünk áthatva, ahol a pacsirták vidáman énekelve emelkednek ég felé, hol minden virág arról beszél, kinek lehelete által él, ahol ezer meg ezer teremtmény énekli az ő dicsénekét. Az egy templom, hol minden az Ő dicséretét hirdeti. Nekem nem szükség templomba menni és azt hallgatni, amit ti evangéliumnak neveztek; „tisztelem a természet Istenét,, nem a jelentések Istenét,hanem a természet Istenét.” Így beszélnek ők e mi szövegünk szavaival élve azt mondjuk: Imád és hálád nem kedves Istennek, akit tisztelsz, mert azon Isten kijelentette, hogy senki nem lehet ő hozzá, hanem csak az Ő fia az úr Jézus Krisztus által. Elveted ezen hozzá vezető utat és bízol abban, hogy imád és tiszteleted olyan úton hozhatod eléje, amelyet Ő nem ismer, úgy tudd meg, e lesz a felelet a te imád és tiszteletedre: Helyzeted kínos lesz, ha Isten el fog jönni téged megítélni az utolsó napon. Az igaz keresztyén természettől annak Istenéhez emeltetik, mivel ő a természet Istenétől ereszkedett a természethez. Senki sem képes e meredek halmot meg mászni és a természettől a természet Istenéhez emelkedni, ha előbb ezen útra nem lépett. Istennek először téged magához kell venni azon hegyre melyen Ő lakik; csak majd azután tudsz lejönni, mint Mózes a Sin hegyéről; de amíg téged fel nem emelt oda, fáradt lábad előbb ellankad és erőd kimerül, mint a természet Istenét megismernéd az ő cselekedeteiből és hozzá eljutnál. Nem barátom, bár a legnagyobb komolysággal véled elérni az imáid és hódolatod által, melyet a természet ki ne békített Istenének a te kertedben vagy meződön hozol; ha oly őszinte gondolod, amint csak lehetséges, mégis elhibázod a célt; a nyíl íve, mely azt eldobja, nem elég erős ahhoz, hogy azt a kívánt célig vigye, elpattan és saját fejedre esik vissza és téged sebez meg, de Isten trónjához nem jut el. Megjegyzem még, hogy ezen emberek, kik annyit beszélnek természet vallásáról, amennyire én ismerem őket, egészen vallástalanok. Megfigyeltem, hogy azok, akik azt mondják: „Én tudom Istent imádni anélkül, hogy a templomba mennék vagy Jézusban hinnék”, nem teszik azt, amit mondanak. Volt már alkalmam látni néha, a természet Istennek imádói közül sokakat menni vasárnapon azon az utcán, amelyben lakom. Leginkább olyan emberekből állanak, kik kalitkával vannak felszerelve, hogy madarakat fogjanak a réten, vagy horoggal, hogy horgásszanak. egy jelentékeny része pedig ezen tiszteletreméltó társaságnak a tekepályázás és korcsmázás után az ökölharc különféle gyakorlatával tölti a napot. Az előkelő művelt bűnösök azt mondják: „Nem szükség templomba mennünk; a vasárnapot a természet Istenének imádásával töltjük el. És valóban, szép istentisztelet az! A „természet Istene” mindenesetre az, akit szolgálnak, de az elbukott természet istene, t. i. az ördög; nem a fenséges Isten, ki ott van a zajló tengeren, a háborgó hullámokon és a virágzó réten. Istennek leginkább tudják azon emberek, akik úgy nyilatkoznak, hogy azon Isten, akinek szolgálnak, az ő hasuk: szolgálnak kívánságaiknak és vágyaiknak, dicsőítik magukat saját vesztükre. Kísérjétek csak figyelemmel az ő magánéletüket és nézzétek vajon csakugyan megvan-e ez a szép istentisztelet? Azt hiszem, hamarosan rá fogtok jönni, hogy ők nagyobb képmutatók, mint azon emberek, akik képmutatóiknak neveztetnek.

Nem meggondolandó állapot-e az, hogy ezen emberek, akik saját gondolataik szerint, nálunknál annyira előbb vannak, hogy a természet istenét imádják, szívesebben társalognak juhokkal, lovakkal és éneklő madarakkal, mint a szent Istennel? Az már mégis különös, ha egy ember a juhakolban, jobban otthon érzi magát, mint az értelmes lényei: gyülekezetében. Olyan formán tűnik fel a dolog, mintha állatias érzülete volna, mivel szíve csak akkor hangolható áhítatra, ha állatok közt van. Ami személyemet illeti én inkább képes vagyok Istent a nagy gyülekezetben, a szentek összejövetelén imádni, mint bárhol másutt: „Az Úr házának kapuiban, te közötted, óh Jeruzsálem, Halleluja!” Tudom, hogy minden műve dicséri Őt. Ez az én örömöm, hogy - azt tapasztalom: a különböző évszakok az Isten különböző megjelenései; a tavasz beszél nekem az Ő gyöngédségéről és nyájasságáról, a nyár fenségességéről, az ősz az Ő adakozásáról és a tél az Ő fenséges hatalmáról; de mégis tudom, hogy az ő dicsőségnek szentségében még világosabban látom és ott úgy találom, mint szívem vigaszát és élvezetét. Az igaz keresztyén a szabadban is tudja Istent tisztelni; de aki nem tanulta meg Istent az ő házában imádni, az nem tanulja meg azt egész biztosan sehol. Az úgynevezett természeti vallás hazugság; sokat beszéltek már felőle, de nem létezik. Kövessétek ezen farizeusokat, kik a sátán iskolájából valók, az ő házaikba és meggyőződtök róla, hogy vallásosságukkal csak azt- akarják eltakarni, hogy vallásuk egyáltalán nincs. Lehetetlen dolog Istenhez menni ájtatosság és imádás által, ha az ember nem a Jézus Krisztus által megy. Lássátok tehát, hogy szövegünk az Istennél való elfogadástól mindazokat elzárja, kik Krisztust, az Isten Fiát, közbenjáróul el nem fogadják. Azt szokás mondani: „Mindenkinek igaza van; legyen az zsidó vagy pogány.” Most legyen néktek egyszer s mindenkorra megmondva, hogy a Krisztus vallása ilyen eszméknek nem ad helyet. Nem fordul láncokhoz és kínzóeszközökhöz, hogy akaratod ellenére vallomást csikarjon ki tőled! De nem is hízeleg a hitetleneknek megnyugtató ígéretekkel, hanem még inkább fenyegeti őket rettenetes sorsuk leírásával. Isten ezen könyvében egyetlenegy sort sem találok, amely azt hitetné el velem, hogy a mohamedán részére más út vezet Istenhez, úgy a zsidónak, vagy más valakinek, ki nem a Jézus Krisztus által jön. A Krisztus religiója (vallása) türelmetlen ebben a tekintetben. Azt mondja, hogy más fundamentumot senki nem vethet, azon kívül, amely vettetett. Ezt mondja: Senki nem mehet az Atyához, csak Jézus Krisztus által. Azon krisztusi szeretet, melyről némelyek beszélnek, csaló és értéktelen lehet reményünk azok felől, kik Krisztust el nem fogadják.

Résztvevők vagyunk irántuk, szeretjük őket, imádkozunk tusakodunk értük, hogy a hithez jöhetnének; de nem merészkedünk őket megnyugtatni, nem bátorkodunk nékik azt mondani, hogy Isten imájukat meg fogja hallgatni, hanem a Jézus Krisztus által akarnak is jönni. Legyünk oly türelmesek, mint Krisztus; de Krisztus maga mondta: „Aki nem hiszen, immár elkárhoztatott,” mi lesz te veled is - racionalista, szocialista, hitetlen, észt-istenítő; lehet imád bármilyen őszinte Isten megutálja azts gyűlöli, ha nem Jézus Krisztus által, ki az egyedüli közbenjáró Isten s a bűnös között, hozod eléje. Mások azon tudatban, hogy mint bűnös lények az ájtatosság útján nem mehetnek Istenhez, a bűnbánat, megtérés útján akarnak közeledni; de jegyezzétek meg: a megtérés útján sem mehet senki Isten ez, hanem a Jézus Krisztus által jön. A szemeidben levő könnyek minden kegyelemnek Istene előtt értékesek, mint a gyémánt, ha Jézus az igazság napja, ragyog azokban; de könnyeid, sóhajaid és kesergéseid sem gyakorolnak semmi befolyást Isten szívére, ha a Jézus Krisztus, az ő egyszülött Fiában való alázatos hittel nincsenek összekötve. Hiába sírsz addig, lesig szemeid a sok könnyezéstől meghomályosodnak hiába sóhajtozol, mígnem szíved dobogása, melyet az aggodalom idéz elő, egész testedet remegésbe hozza, hiába térdelsz, míg végre térde kisebesedik: Isten nem hallgat meg, nem fogad el, ha Jézus, a megfeszített, az Ő Fia, az emberek Megváltója nevét nem említed. Ah, mily szomorító látni, hogy az emberek inkább keresnek más utat, hogy sem Jézus Krisztus által jönnének Istenhez. Ott van a római egyház, mely az emberektől nehéz vezeklést kíván, hogy Istenhez jöhessenek. A múlt héten bementem egy katolikus templomba és láttam ottan nagy csodálkozásomra egy szegény asszonyt térden állva, ki az egész templomon keresztül kúszott, mi közben vezekelve, egy egész festmény - sorozat előtt, mely a falon függött, imádkozott. Nos, gondoltam, ez az ő Istenének tetszeni akar, - az én Istenemnek ez nem tetszik. Hogy ez szegény asszony magának reumát szerezzen, vagy még annál is rosszabbat, hogy úgy Isten tetszését megnyerje, ez a legérdekesebb vallás amit ismerek. Milyen lény lehet nékik Isten, ha a szegény emberekben csak akkor van öröme, ha azok magokat szenvedtetik. Nézzétek meg barátot - ha az ő Istenét meg akarja örvendeztetni, akkor nem szabad megmosakodnia; mert az ő Istene a szenny kedvelője és saját vallomása szerint a tisztaság néki nem kellemes.

Böjtölni is kell - Isten az éhség Istene az határozottan nem a mi Istenünk, mert a mi Istenünk a bőkezűség Istene. A szegény barátnak meg kell magát ostorozni; megveri hátát annyira, hogy a vér patakzik belőle; a ti Istenetek kedvet talál teremtményének vérében nincs semmi kedvesebb előtte, amint magatok mondjátok, mintha teremtménye fájdalmát látja. Nagy örömünkre tehát a mi Istenünknek semmi köze a ti Istenetekhez. A ti Istenetek egy régi római pogány bálvány; a mi Istenünk olyan Isten, akinek öröme teremtményeinek boldogságában van; ki, ha valahol érdem volna, azt inkább örömeinkben, mint fájdalmainkban találná; de ha jól megfigyeljük, érdem egyikben sincs. Ha Istenhez bánattal és vezekléssel jövünk, akkor is csak egy áldozatot hozhatunk, mert csupán egy út van, melyen Istennek tetsző megtéréshez juthatunk az a mi urunk Jézus Krisztus által nyert út. Ha nem tévedek, ott fönn van egy ember, kit vétkének érzete terhel és megbocsátás után vágyódik. Azt rebegi ajka: „Óh tudora, hogy vétek terhel; érzem, hogy Isten haragját megérdemlem. Azonban megígérem, hogy többé nem iszom le magamat; soha nem átkozódom; mostantól kezdve az Isten házában az összejöveteleket rendesen fogom látogatni. Meg fogok javulni egész biztosan.” Oh barátom, barátom, olyan megtéréssel soha sem fogsz Istenhez jutni. Oh ember az az út - a cselekedetek útja - a halálra vezet. Mihelyt lábadat azon útra teszed, azonnal hangzik a Sínai hegy átkának dörgése. „Átkozott valaki meg nem marad mindazokban, melyek megírattattak a törvényben, hogy azokat cselekedje.” Elmehetsz jó feltevéseiddel és szándékaiddal; kíséreld meg azt keresztülvinni; azt fogod látni, hogy ezen utad minden nap nehezebbé válik. Minél többet teszesz, annál több tennivalód lesz; ha egy halmot megmászol, hegyet fogsz magad előtt látni; ha egy folyamon átúsztál, tengert látsz magad előtt és nem lesz tengerész, aki átvigyen. A jó cselekedetek által való út a mennybe nagyon nehéz volna, ha esetleg lehetséges volna is. A lelkiismeret, mint a nadály, azt kiáltja folyton: „adj, adj, adj!” A lelkiismeret soha sincs megelégedve, a legjobb tettel sem, amit tehetünk; mindig többet kivár. Figyelmeztetlek arra, óh ember, hogyha cselekedeteid útján mégy tovább és úgy akarsz bűnbocsánatot találni, a te veszedelmed épen olyan biztos, mintha a bűn ösvényén haladnál. Gondold meg, hogy az ókor zsidói nem akarták elfogadni Krisztus igazságát, hanem saját igazságukat igyekeztek állatni, így a Krisztus igazságának nem voltak részesei, azért elvesztek irgalmasság nélkül. Így fog az veled is történni. Térj vissza utadról! Isten nem fogadhat el téged, ha ezen az úton haladsz, azért fordulj vissza arról! Ha tökéletes volnál és Isten törvényét soha meg nem rontottad volna, úgy üdvözülhetnél a törvény által; de egyetlen bűn által, melyet tettél, ketté töröd az egész törvényt és azon törést soha nem tudod jóra hozni. El vagy veszve, ha tetteidre alapítod üdvödet. Jöjj onnan, jöjj Krisztus keresztjéhez. Csak Jézus Krisztus által van út a mennybe: el - úgy tetteiddel, mint bűneiddel; nézz Krisztusra és élsz; tekints reá és megbocsáttatnak bűneid; tekints Őreá és íme bánatod el lesz véve és békességet fogsz nyerni.

Mások vannak, akik így gondolkoznak: „Igaz, hogy Jézus bocsáthatja áthatja meg bűneinket; csak szenvedése által lesz kegyelemben részünk: de”, azt mondják: „mi akarunk Istennek tetszeni életünk minden idejében; tehát azon fáradozunk, hogy olyan úton jöjjünk Istenhez, melyen minket szívesen fogadjon.” Sokan vannak, kik a következő útra jutottak, Amennyiben azt mondják: „Mi nagyon lelkiismeretesek akarunk lenni minden tettünkben, nagyon vigyázunk erre másokkal való összeköttetésünkben, ami az Isten országát illeti bőkezű adakozók legyünk; ezen az úton elfogadtatunk Istentől. Krisztusban fogunk bízni, amíg bűneink megbocsátásáról van szó, a magunk részéről pedig fogunk arról gondoskodni, hogy az igazság ruhájába felöltözködjünk; akarjuk, hogy Krisztus megmosson bennünket, tetteinket is, ha úgy akarja; de legalább erényeinket és jeles tulajdonságainkat, mi magunk fogjuk gyártani. Isten előtt tetteinkért legyünk kedvesek; Krisztus a hibákat hozza helyre; Ő azon egy vagy két szakadást, mely esetleg öltözetünkön előfordul, megfoldja, de régi ruhánkat a legkevésbé sem akarjuk eldobni, ha azt is halljuk, hogy a mi igazságunk olyan, mint a vérbe mártott ruha, azért mégis kimosatjuk azt és újból felvesszük, habár rongy és foszlány is az. „Nos, mostan figyeljétek meg hallgatóim, amint, ha először Istenhez megyünk, nem vihetünk semmi mást magunkkal, mint Krisztus vérét, úgy, ha később újból jövünk, nem hozhatunk más egyebet, mint csupán ezen ajándékot. Egy megterhelt bűnös soha sem jut bűnbocsánathoz, ha Isten trónjához közeledik, csak azon esetben, ha azon vérre hivatkozik, melyet Krisztus ontott egykor; és a legkevesebb, a kitűnő keresztyén épen oly kevéssé fogadtatik el Istentől, mint a legnyomorultabb bűnös, ha újból és újból nem veszi őt oltalmába Krisztus vére és igazsága. Némely keresztyén úgy fogja fel a dolgot, hogy Istennél való elfogadása bizonyos mértékben az ő elfogadásától függ. Azt gondolják t. i., hogy- ha a keresztyén bűnbe esik Istennek ki kell őt zárni szent családjából, épen ezen feltevésből szükségszerűen következik, hogy a keresztyének elfogadása az ő jó tetteiktől függ, úgy hogy mikor Istenhez jön, jó magaviseletében bízva jön és épen azáltal, amit Krisztus tett. Ez egy hamis felfogás és épen olyan kárhozatos tévedés, mintha azt prédikálnám, hogy az üdvösség teljesen a cselekedetekből származik. Nincs rá eset a keresztyén élményei között, amikor Istennel más módon érintkezett volna, mint Krisztus által. Kezdetben minden Krisztus általa van; a folyamatban minden Ő általa van; a befejezésnél szintén úgy kell lenni. Ha lehetséges volna testvérem, hogy tökéletesen bűntelen volnál, még akkor sem mehetne más úton Istenhez, mint Krisztus által. Ha hited a legvidámabb bizonyossággá fejlődött, életed balgaságai eltöröltettek, jellemed Krisztus képétől van áthatva, szíved teljesen szent, még akkor is lelked megmentése és Istennel való társaságod ezen változhatatlan mód szerint lehetséges. Jézus, Jézus, Jézus a bűnösök ösvénye és a szentek útja. Nincs más út Istenhez - még a legszentebb emberek számára sem - nincs más út az Istennél való elfogadáshoz, csupán Jézus által, egyedül Jézus által.

Nem fedeztünk-e fel mindnyájan magunkban hajlamot arra nézve, hogy szerettünk volna más úton közeledni Istenhez, nem pedig Jézus Krisztus által? „Most jól prédikáltál”, mondja a sátán; „ezen és ezen dolgot nagyon jól végezted el. Lásd, mennyit adtál azon társaság javára. Most menj és imádkozzál.” És megyünk s azon reménnyel imádkozunk, hogy ezen alkalommal biztosan meghallgattatunk. De talán ott lappang, anélkül, hogy tudnánk, az imában való jártasságunk kapcsán azon titkos gondolat, hogy Isten biztosan meg fog hallgatni, mert mi olyan szorgalmasok és adakozók lettünk. Más oldalról pedig, ha vétkeztünk vádol, akkor félelemmel megyünk Isten trónjához, mert bebeszéljük magunknak, hogy Isten nem fog meghallgatni. Nem gőg ez? Hát akkor jobbak voltunk, mint most vagyunk? Nem voltunk-e mindig és nem vagyunk-e most is olyan rosszak, amilyenek csak lehetünk, Van bennünk valami, ami minket beajánlana Istennek? Azon tény, hogyha jó állapotban van szívünk merészséggel, ha rossz állapotban van félelemmel jövünk, nem-e épen annak a bizonysága, hogy azon titkos gondolat szívünkben lappang, mely szerint valaminek bennünk kell lenni, ami által Istenhez mehetünk? Oh vajha tanulhatnók meg és tartanók erősen azon igazságot, hogy Istennél való elfogadásunk egyáltalán nem függ attól, mit teszünk vagy tehetünk; sem attól, mit gondolunk, érezünk vagy tudunk, hanem teljesen egyedül és csupán attól, amit Krisztus tett és szenvedett; csak egyszer foghatnánk fel ezen gondolatot - mely szövegünkben áll - akkor a Szentlélek támogatása folytán képesek volnánk minden időben bátorsággal Istenhez menni tudván, hogy mivel Krisztus által megyünk, merészséggel szabad Isten trónjához lépnünk. Talán van itten - bizonyosa van - oly remegő lélek, ki fél Krisztus által menni Istenhez? Ah, kedves testvérem, ismerem félelmedet és tudok veled érezni; de épen azért mert félelmedet ismerem, akarlak téged megróni. Mit? Félsz Krisztus által Istenhez menni és kell neked valaki, aki szószólóvá legyen Krisztusnál? Óh balga szív, ha Istenhez akarsz jönni, persze szükséged van közbenjáróra, de ha Krisztushoz jössz, nem kell az neked. Menj hozzá, épen úgy, ahogyan vagy, minden előzetes önjavítgatás nélkül; menj csak egyenesen hozzá, rongyaiddal, bűneiddel, sebeid és bélpoklosságoddal, menj egyenesen hozzá. Ne félj, hegy az Atya el fog vetni, ha általa jössz. Szegény, félénk testvérem, engedd magad általam ezen útra vezettetni. Jöjj velem! Látod ott ama keresztet? Látod ott ama dicsőséges embert, ki azon kimondhatatlan kínokban hal meg? Nem gondolod, hogy azon szenvedések elegendők Isten haragjának kiengesztelésére? Hallgasd csak, unit kiált! Nem akarod hinni, amit mond? „Elvégeztetett!” így kiált fel, mielőtt kiadná lelkét. S ha Jézus azt állította, hogy elvégeztetett minden, te nem hiszed azt? Ha Ő maga azt hitte, hogy eleget tett, az nem elég neked, ami neki elég volt? Jöjj és ne félj semmit, mert Jézus örömmel lát téged. Még folyik vére, még vér és víz ömlik az Ő szívéből. Jöjj, mert senki sem lett soha eltaszítva, talán te lennél az első? Ama karok, melyek a keresztre szegeztettek, erősen kiterjesztve, mintha azt akarnák neked mutatni, hogy a legnagyobb bűnösöket is képesek átkarolni. Ama karok, melyek a kereszthez szegeztettek, erősen állnak helyeiken, mintha itt maradnának és várnák, hogy te kegyelmet nyelj. Oh lásd átfúrt oldalát, mintha azt mondaná neked: „Szívemhez nem nehéz eljutni. Íme a vitéz dárdáján át egy egyenes út vezet Őhozzá. Jöjj, rebegd óhajod szívembe, meghallom és meghallgatom azt.” Jöjj lélek, lépj ezen útra. Mily biztos ez, mert a Jehova szeretetlobogója lebeg felette és a Megváltó véres lábnyomai jelzik az utat. Az Isten trónjához vezető ezen vérrel áztatott ösvényre meghívlak téged - lépj még ma. Jézus egyengette azt, Jézus festette meg azt vérével. Felülről jön lefelé a véres nyom, a vörös fonál, mely bizton vezet téged minden kételyed labirintusán keresztül. Jer ide, jer ide, szegény Lélek! Jer, helyezd bizodalmadat egyedül Jézusra, akkor nem kell rettegéssel és aggállyal menni többé Istenhez, az Atyához. Isten segítsen neked, félelmes lélek, Isten segítsen neked. Nem szükség rettegned. Jézus mondja:: „Aki én hozzám jön semmiképpen nem vetem ki.”

Továbbá léteznek emberek, kik a társaság útján akarnak Istenhez menni. Itt is ott is találkoztok jámbor emberekkel, akik nagyon tökéletlen felfogással bírnak az evangyéliomról. Ott van egy csillagász, ő azt mondja, vallástalan csillagásznak nincs elég esze, illetve, ha az volna azt mondja, ha a messzelátó üvegén át szemeivel a csodálatos világokra tekint, melyek az éterbe úsznak, ő Istennel társalog, mindenhatósága felett bámul és hasonlíthatatlan jósága és bölcsessége felett csodálkozik. A geológus is azt mondja, hogyha ő a föld mély rétegeibe lát és amaz őslakókat ismét napfényre hozza, kik az ősvilágban a végtelen erdőkben éltek, akkor úgy érzi, mintha az örök Istennel beszélne; hogy neki az eltemetett nemzedékek csontjai az Örökkévalóról prédikálnak, ki mindenek előtt volt és akiben minden volt. Nos, ezen emberek őszinték; de nem gondolják meg, hogy az ő áhítatuk Istennek csak akkor fog tetszeni, és társaságuk Istennel csak úgy lesz való és természetes, ha ők ezen ismeret szülte érzéseiket bemártják abba és áthatni engedik azzal, hogy Jézus Krisztus az Istenhez vezető egyedüli út. Óh lélek, akarsz Istennel járni, mint Ádám az Édenben - az nem lehetetlen; akarsz Ővele járni, mint Énók - az sem lehetetlen; akarod Őt látni színről-színre és vele szólni, mint barát barátjával, úgy gondold meg, hogy Krisztusnak, mint sziklának üregébe kell állnod, hogy azt megtehesd. Aki ezen sziklaüregben egyszer szilárd állásba helyezkedett és Jézus vérét figyelembe vette, az a természetben is tud Istennel bensőleg társalogni. A hegy lábánál állva, láthatja ezen halmot, mely mint egy ék elválasztja a sötét éjszakát; lelke megmássza a csúcsot és a láthatatlan világba hág; ezen hatalmas sziklán széttekint; lelke folyton feljebb-feljebb emelkedik a hegy ormára, mígnem érzi, hogy a Mindenható kezét megfoghatja. De jegyezd meg jól, hogy az Istennel való társaság ezen magas ormára nem hághatnál fel, ha Jézus nem ajánlaná fel önmagát létrának és hitünk fáradt lépteinek erősítéséül erőt nem kölcsönözne. Ő az Istenhez vezető út; Ő az igazság, mely minket vezet; Ő az élet, mely minket erősít az úton való járásra. Krisztus nélkül nincs út az Istennel való társasághoz, nincs igazság a társaságban, sem élet. Keresztyén, óvakodjál valamikor megkísérelni másként, mint Jézus Krisztus által Istennel társaságba jutni. A Szentlélek által se próbáld meg vele társalogni, ha a mellett Krisztusra nem gondolsz. A Szentlélek hozza létre a társaságot; de Krisztus a közvetítő, aki által az folyik. A Szentlélek Krisztuson, mint csatornán fut keresztül. Mint a víz a vezetékből a csöveken át folyik, úgy folyik a Szentlélek közössége Jézus Krisztus által. Isten nem jöhet másként hozzánk, sem lelkünk nem mehet másként Istenhez, mint az úton, mely a Jézus Krisztus!

És még záradékul: Van közöttünk valaki, ki nem vágynék a mennybe? Létezik valahol oly holt lelkű ember, kinek szívében ne volna vágyakozás egy más és jobb világ után? Van szív, mely annyira meg volna tompítva, hogy nem óhajtoznék bemenni az üdvös nyugalomba - oly homályos szem, mely soha ne pillantana túlnanra, oly érzés nélkül való Lélek, mely soha sem indulna meg azon örömtől, melyet az üdvösség és boldogság hona iránti remény kelt? A természet vad fia, ki őserdőkben él, más világ után vágyakozik és ha egy- kedves halottja van, annak sírjára tüzet csinál, hogy azáltal a halál rémes és titokzatos árnyát megvilágítsa, hogy a paradicsomba vezető utat megtalálhassa; ha pedig a tűz elaludt, a sírra ül és az elhunytnak énekel és reméli, hogy annak lelke így, a túlvilágban az üdvözültek országába jutott. Nem nyugszik meg mindaddig, míg nem hiszi, hogy az elköltözött kedvesének szelleme a jobb hazába érkezett. És lehetséges volna az, hogy közöttünk kik keresztyén országban élünk, találkozzék valaki, kinek szemei a jövő előtt bezárva vannak és soha sem pillantott voltra túl a síron? Nem, nem - mi mindnyájan vágyódunk egy más és jobb házába. Óh, jaj és nyomor hazája, volnál te ha nem az üdvvel teljes világnak tornáca volnál? Óh, sírok és emlék kövek hazája, mi volnál, ha rajtad keresztül nem a fény hazájába jutnánk? Óh könnyek völgye, mi volnál, ha nem tudnánk, hogy te a megdicsőülés hegyéhez vezető út vagy, mi volnál, ha nem vinnél minket ami Istenünk sátorához, a béke szentségéhez, ahol lakást remélünk. De nem létezik más út a mennybe, amelyhez reményt fűzhetnék, csak Krisztus által. Oh emberi lélek, csak Jézus vérző oldalán át vezet az út a gyöngykapuhoz. Ezek a paradicsom kapui - ezen vérző sebek. Akarod Isten ragyogó rajához az utat megtalálni, úgy csak keresd az utat Jézus keresztjéhez és gyalázatához; keresed az üdv útját, úgy lépj a nyomor ösvényére, melyen Jézus járt egykor. Mit? Akarsz más utat keresni: Ember, annyira megvakíttattál, hogy nem tudod megfontolni, hogy a menny kapuját és oszlopait örök alapjukból akarod kimozdítani és magadnak utat erőszakolni a Mindenhatóhoz. Isten karja levethetne téged a legnagyobb mélységbe! Vagy azt véled, hogy gazdagságoddal és aranyoddal csak egy talpalatnyi földet is meg tudsz szerezni a paradicsomban? Te ostoba, mi a te aranyod, ott, ahol aranyból van az utca és egyetlen darab kő minden kapu - a fundamentum jáspis és a kőfalak drágakövek? Talán azt véled, hogy érdemeid által jutsz oda? Óh balga, gőg miatt levettettek az angyalok, te is levettettél gőgöd miatt. Ha érdemeidről beszélsz, az arról tanúskodik, hogy te megtestesült ördög vagy. El veled! A menny nem az ilyeneké. - Vagy azt mondod:: „Vagyonomat úgy is itt hagyom, ha meghalok kórházat fogok építeni és a szegényeket táplálni.” Gyere csak, le akarok veled számolni. Te nemzeted javára dolgoztál, fizessék meg ők, amivel tartoznak; állítanak emlékszobrot és képedet abban megörökítik. Hazádnak éltél, úgy hazád fizesse meg neked, amivel tartozik. De Isten, mivel tartozik azért neked? Elfelejtkeztél róla, megutáltad fiát, elvetetted evangéliumát. Katona, államférfiú, hazafi, vagy bárki légy - az emberek tartoznak nektek fizetni; Isten nem tartozik neked semmivel; minden, amit csak tehetsz, soha sem elég, ahhoz, hogy téged palotájába beengedjen, ha nem a helyes úton, t. i. Jézus Krisztus által jössz, ki élt és meghalt és most é1 örökkön örökké, és nála van a menny kulcsa. És most jöjjetek ti, kik semmit sem hoztatok; jertek Krisztushoz e reggelen, ti csüggedezők, vétkesek és elveszettek. Isten küldötte áll előttetek és mintha Krisztus kérne titeket, úgy kér ő, hogy jöjjetek most Jézushoz! Ti, akik bűneitek felett sírtok vágyódtok üdv után, higgyetek most Őbenne!

Szívedben szegény bűnös mond: Amint vagyok csak úgy jövök, Nem az erőm, de az erőd A véred mossa le a bűnt, Isten báránya ím jövök! A meghívás általános, a megbocsátás nyíltan ígértetik. Istenem nem a harag és gyűlölet Istene; Ő a szeretet Istene. Ő hív titeket, kik szomjúhoztok, kik vágyódtok orcáját látni, hív most magához; szavait esküvel is megerősíti: „Élek én, mondja az Úr, nem akarom a bűnösnek halálát; hanem hogy megtérjen és éljen. Azért térjetek meg a ti gonosz utaitokról; miért halnátok meg, óh Izráel háza? Jertek most! A lélek és a menyasszony azt mondja: Jövel! Aki szomjúhozik jöjjön el, és aki akarja, vegye az életnek vizét ingyen! Oh Istennek lelke, vonjad a bűnösöket Krisztushoz! Uh te dicsőséges, Te hatalmas Szellem, tessék most néked ők az Atyához vonni Jézus Krisztus, az Isten Fia által! Ámen







Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #21 Dátum: 2013. November 25. - 16:56:32
Isten első szava az első bűnöshöz


Elhangzott Londonban, 1861 október 6-án

Fordította: Borzási Sándor, 2011


Alapige: “Szólítá az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?” (1Móz 3,8)


1¶ Gondolom érdekli e gyülekezetet, hogy egykori híres lelkipásztora, Dr. Gill lelkipásztor, - tisztelt, nagyra becsült elődöm ezen a helyen -, egy olyan prédikációra tért meg, mit Mr. William Wallin erről az igeversről tartott. Így ismerte ő meg az igazságot, úgy, amint az Jézusban van. Megvallom, bizonyos fokú kíváncsisággal olvastam bibliakommentárjában ez igéről adott magyarázatát. Reméltem, hogy valami utalást találok benne az ő megtérésére; de nem találtam. Viszont épültem ez igeversről adott világos, módszeres fejtegetéseiből. Tulajdonképpen, ennek hatására született e mostani prédikációm. 2¶ Remélem, hogy amint ez ige eszköz volt Isten kezében, hogy Krisztus egyházának egy ilyen rendkívüli férfit ajándékozzon - ki bátran védelmezte Isten igazságát, és nagy világossággal magyarázta a kegyelem tanát -, úgy lesz itt ma legalább egyvalaki, ki John Gillhez hasonlóan meghallja a Lélek erejével hirdetett igét, s befogadja azt lelkébe, annak megelevenítő hatásában. Sőt, imádkozzunk, hogy nem csak egyvalaki, hanem sokan meghallják Isten kereső szavát, amint elzeng ma e sokaság felett, és mialatt eljut a fülekig, hadd hasson el a szívekig is, és bárcsak Isten színe elé vonná a lelkeket, s válaszolnának e kérdésre „Hol vagy?”, és elnyernék a bocsánat bizonyosságát, és békével mennének tovább útjukon.
 
3¶ Nem szükséges ez ige magyarázásában feltárnom minden egyes körülményt, mely e kérdéshez vezetett. Az ember vétkezett Isten ellen. Figyeld meg a szív elidegenedését, mit a bűn okoz a bűnösben. Ádámnak keresnie kellett volna Alkotóját. Kutatnia kellett volna utána. A kerten végigrohanva kiáltania kellett volna Istene után, „Én Istenem! Én Istenem! Vétkeztem ellened! Hol vagy?! Nézd, megalázkodva, a porba hull teremtményed, lábadhoz borul, és irgalmat kért kezeidnél. Ó, Atyám, te e gyönyörű paradicsomba helyeztél engem. Én gonoszul és szándékosan ettem a gyümölcsből, melyről azt mondtad, hogy ne egyek belőle, mert amely napon megteszem, bizonnyal meghalok. Íme, Atyám, alávetem magam ítéletednek. Megvallom igazságodat, és irgalmadért esdek, ha lehet irgalom egy ilyen lényhez, mint én vagyok...”  4¶ De ehelyett – Ádám fut, menekül Istentől.  A bűnös nem jön Istenéhez. Isten jön őhozzá. Nem ezt halljuk: „Én Istenem, hol vagy?” hanem, az első kiáltás a kegyelemé: „Bűnös, hol vagy?” Isten jön az emberhez. Az ember nem keresi Istenét. 5¶ Dacára a sok tannak s elméletnek, miket a büszke szabad akarat gyártott, sohasem találtatott még Ádámtól mostanig egyetlenegy eset sem, amelyben a bűnös először kereste volna Istenét. Istennek kell először keresnie őt. A bárány eltéved magától, de a nyájhoz sohasem tér vissza másként, csak ha megkeresi őt a Nagy Pásztor. Tévedni emberi dolog, de a megtérést Isten munkálja. Az ember képes a hamisság elkövetésére, de a hamisság felismerése, úgy, hogy érezze annak vétkességét, terhét: ez Isten kegyelmének az ajándéka. Mindaz, amivel bírunk s amik vagyunk, csak aljasság. Mindaz, ami isteni hasonlósággal s jelleggel bír, mindaz, ami az igazság és igazi szentség után vágyódik, a Magasságostól származik.   

6¶ És miközben ez ige nyilvánvalóan tanítja számunkra az emberi szívnek Istentől való elidegenedését, úgy, hogy az ember szándékosan kerüli Alkotóját, és nem kívánja a vele való közösséget, úgyszintén felfedi a balgaságot, mit a bűn okozott. A bűn bolondot csinált az emberből. Egykor Isten képmása volt, igazán bölcs volt. Most, mióta a kígyó tekervényessége átjárta természetét, valósággal bolonddá lett. Mert, nemde bolond az, aki a bűn meztelenségét fügefalevelekkel akarja eltakarni? Hát nem őrült az, aki a mindentudó Úristen elől a fák szerteágazó gallyai közé rejtőzik?  Hát nem tudta Ádám, hogy Isten minden helyet betölt, és mindenütt lakozik; hogy a legmagasabb égtől a legmélyebb pokolig semmi sincs, ami rejtve lenne az Ő tudásától? S mégis olyan tudatlan és ostoba, hogy azt reméli, elmenekülhet Istentől, és a kert fái biztos falat képeznek számára, s megvédik őt az isteni harag tüzes szemeitől! Ó, mennyire ostobák vagyunk! Miként ismételjük mi is naponként újra meg újra első szüleink esztelenségét, amikor igyekszünk elrejteni bűnünket lelkiismeretünktől, s aztán azt gondoljuk, Istentől is rejtve van az! amikor jobban félünk az ember tekintetétől, mint az Örökkévaló szívet átható pillantásától! amikor, - mivel titkos bűnről van szó, és nem hágta át a társadalom törvényeit és szokásait -, nem csinálunk lelkiismereti ügyet belőle, hanem a fekete folttal szennyesen térünk nyugovóra, teljesen elégedetten azzal, hogy mivel az emberek nem látják, ezért Isten sem veszi azt észre! Ó, bűn! te keltetted fel az emberben e kérdést, „Hová menjek a te orcád elől?” és elfelejttetted vele, hogy ha az égbe hág fel, Isten ott van, és ha a seolba veti ágyát, Isten ott is jelen van, és ha azt mondja, „Bizonyára a sötétség elborít engem”, még az éjszaka is olyan lesz körülte, mint a fényes nappal!

7¶ De most, maga az Úr jön Ádámhoz. És figyeljétek meg, hogyan jön. Csendes járással, sétálva közeledik.   Nem futva jön, hogy lesújtson a vétkezőre, nem a szelek szárnyán suhanva érkezik, nem megélesített tüzes karddal rohan utána, hanem a kertben járva. „Hűvös alkonyatban” – nem a halálos éjszakában, amikor a sötétség természetes borúja csak fokozta volna a bűnös rettegését; nem a nap hevében, nehogy azt gondolja, hogy Isten az indulat tüzében érkezik; nem kora hajnalban, mintha sietne az öldöklésre, hanem az nap alkonyán, mert Isten hosszútűrő, késedelmes a haragra, és nagykegyelmű. Hűvös alkonyatkor, amikor a nap lemenőben volt Éden utolsó dicsőséges napja felett, amikor a harmatcseppek könnyezni kezdtek az ember nyomorúságán; amikor a gyenge szellővel együtt az irgalom lehelete érintette az félelem homlokát; amikor a föld elcsendesedett, hogy az ember elmélkedhessen; s amikor a menny felgyújtotta esti lámpásait, hogy az embernek reménysége lehessen a sötétben – ekkor, s nem eddig, hanem e kedvező pillanatban közeledett a megsértett Atya. Ádám menekül, és igyekszik elkerülni épp azt az Istent, akivel egykor bizalmasan találkozott, s akivel a legédesebb közösségben volt, úgy beszélt vele, mint ember beszél barátjával.

8¶ S most halld Isten hangját, amint kiáltja: „Hol vagy?” Ó, két nagy igazság fejeződött ki e rövid mondatban.  Kifejezte, hogy Ádám elveszett. Hisz másként Istennek nem kellett volna kérdeznie, hol van. Míg nem vesztünk el egy tárgyat, nincs szükség utána érdeklődnünk. De amikor Isten ezt mondta, „Hol vagy?”, ez egy pásztor hangja volt, amint elveszett juhát keresi. Vagy, helyesebben, egy szerető szülő szívélyes kiáltása, ki gyermekét keresi, kutatja, aki elfutott tőle. „Hol vagy?” Csak két szó, de magába foglalja elveszett állapotunk rettenetes tanát. Amikor Isten azt kérdi, „Hol vagy?, akkor az ember bizonnyal elveszett. Amikor maga Isten érdeklődik holléte felől, akkor bizonnyal elveszettnek kell lennie, sokkal rettenetesebb értelemben, mint ahogy te és én eddig ennek teljességét megértettük.   
9¶ De akkor, úgyszintén irgalom is volt ott, mert kifejezésre juttatta, hogy Isten könyörülni akar az emberen, hisz másként hagyta volna, hogy elveszve maradjon, s nem kérdezte volna: „Hol vagy?” Az emberek nem kérdeznek azután, amit nem értékelnek.  Úgy hiszem, egy nagyszerű evangéliumi prédikáció csendült fel ez isteni szavakban, amint behatolt a fák sűrűjébe, és elérte a rettegő szökevények fülét, - „Hol vagy? Istened nem akar elveszteni téged. Azért jön, hogy megkeressen, amint nemsokára szándékszik eljönni Fia személyében, nem csak azért, hogy megkeresse, hanem hogy meg is tartsa, ami most elveszett. „Hol vagy, Ádám?” Ó, ha Isten el akart volna pusztítani téged, úgy villámcsapásával egyből lesújtott volna rád, tűzzel emésztette volna fel a fákat, és hagyta volna hogy a bűnös hamvai ott porladjanak haragvó tekintete előtt. Forgószélben s viharban rontott volna be, gyökerestől tépve ki a cédrusokat és gránátalmafákat, s ezt mondta volna: „Itt vagy, te áruló és lázadó! Vedd, hát amit érdemelsz! Nyíljon meg a pokol előtted, és nyeljen el örökre!” De nem ezt tette. Ő szereti az embert. Gondoskodik róla, s ezért most nyugodt hangon érdeklődik: „Ádám, hol vagy? Hol vagy?”

10¶ E kérdést, mit az Úr feltett Ádámnak, öt különféle módon lehet hasznosítani. Nem tudjuk biztosan, az Úr milyen értelemben mondta,  - talán mind az öt vonatkozás benne rejlett - , mert az Isteni Kijelentésben mindig van egy mélység, mely alul elterül. A mi szavaink, ha kifejeznek egy értelmet, jól teszik; de az Úr tudja, hogyan szóljon úgy, hogy számos igazságot tanítson néhány szóban. Mi sok szóban keveset közlünk. Isten sokat ad néhány szóban.   Sok szóban elvész a lényeg – sokszor ez jellemzi az emberi beszédet. Kevés szóban mélységes értelem – ez a szabály Istennél. Mi az aranyat levélfoszlányokra verjük; Isten aranyrudakat ad, amikor beszél. Mi csak drágakő szemcséket hasznosítunk; Isten ajkairól drágagyöngyök hullanak, valahányszor csak hozzánk beszél. Talán még az örökkévalóságban sem fogjuk teljességében felfogni, mennyire isteniek Istennek igéi, - mennyire hasonlítanak önmagához, mennyire rendkívül szélesek, mennyire végtelenek!

I.


11¶Hisszük, hogy Isten kérdése FELÉBRESZTŐ ÉRTELEMBEN hangzott el – „Ádám, hol vagy?” A bűn tompává teszi a lelkiismeretet, elködösíti az értelmet, úgy, hogy az ember a bűn után nem képes megérteni igazán a veszélyt, mint ahogy azt látná nélküle. A bűn olyan méreg, mely megöli a lelkiismeretet fájdalommentesen, halálba döntve azt. Az ember úgy hal meg a bűn által, mint ahogy az emberek meghalnak halálra fagyva az Alpokon, - álomba szenderegve halnak meg.  Alszanak, alszanak, alszanak tovább, míg a halál lezárja a színhelyet, és akkor a pokolban, kínokban ébrednek fel. A kegyelem első munkái közé tartozik egy emberben, hogy ez alvást megszünteti, felébreszti őt letargiájából, megnyitja szemeit, hogy felismerje veszélyes állapotát. Egy jó orvos első cselekedetei közé tartozik, hogy érzékennyé teszi testünket. Meglehet, kihűlt, élettelen, érzéketlen: ő életet hoz bele, és akkor megjelenik a fájdalom érzése, de ennek a fájdalomnak üdvös hatása van számunkra. 12¶Mármost, úgy gondolom, hogy e kérdés az Úr részéről azért volt, hogy Ádámot gondolkodásra késztesse. „Hol vagy te?” Valamennyire felfogta ő, milyen állapotba döntötte őt a bűn, de ez a kérdés arra szolgált, hogy mélységesen felindítsa lelkét, felébressze őt a veszélynek olyan átérzésére, hogy igyekezzen megszabadulni az eljövendő harag elő. „Ádám, hol vagy?” – nézz most magadra, lásd meg milyen mezítelen, Istenedtől elidegenedett, Alkotód jelenlététől rettegő, nyomorult, szerencsétlen vagy!  „Hol vagy?” – keményszívűségben, lázadó akarattal, elesve, elbukva, messze zuhanva eredeti fenséges állapotodtól! „Ádám, hol vagy?” Elveszve! Elveszve Istened számára, elveszve a boldogságra nézve, elesve a békességtől, elveszve az időben, s elveszve az örökkévalóságban. 13¶Bűnös, „hol vagy?” Ó, bárcsak, e komoly szavakkal, melyeket most kiejtek, felébreszthetnék némely megkeményedett, gondatlan bűnöst, hogy feleljen szívében önmagának e kérdésre! Ember, hol vagy? – hol vagy ma reggel? Mondjam meg neked? Olyan állapotban vagy, melyben a te saját lelkiismereted is kárhoztat téged. Milyen sokan vannak közületek, akik sohasem tértek meg a bűnből, sohasem hittek Krisztusban! Kérdezlek benneteket, nyugodt a lelkiismeretetek? Mindig nyugodt? Nincsenek-e alkalmak, amikor mennydörgő hangon hallatja szavát? Nincsenek-e időszakok, amikor az őrszem felemeli lámpását, és lelked legmélyebb rejtekét fürkészi, és felfedi vétkességedet? Hol vagy akkor? – 14¶mert a lelkiismeret olyan Isten számára, mint a horog a halásznak. A lelkiismeret, mint Isten horga, ma benne van álkapcsodban, és neki csak be kell vonnia a zsinórt, és te máris a pokol emésztő tüzében vagy! És ha a lelkiismeret gyötör is téged, az ítélet sokkal szigorúbb lesz veled szemben, mint tökéletlen, silány lelkiismereted. Ha szíved vádol téged, Isten nagyobb a te szívednél, és mindent tud.  Saját lelkiismereted azt súgja, hogy rossz vagy – ó, akkor mennyire rossznak kell lenned!
15¶De ember, te nem tudod, hogy elidegenedtél Istenedtől? Sokan közületek ritkán gondolnak rá. Napokat, sőt heteket eltöltesz, anélkül, hogy Nevét egyszer is említenéd, kivéve, talán, ha valami megfontolatlan beszédben, vagy esküdözéskor. Barát nélkül nem tudsz élni, de képes vagy Isten nélkül élni. Eszel, iszol, és neked ez elég. Ez a világ elég neked. Tünékeny gyönyörei kielégítik lelkedet. Ha meglátnád itt Istent, elfutnál tőle; ellenséges lelkülettel vagy iránta. Ah! hát ilyen viszonyban kell legyen egy teremtmény Istenével szemben?  Hadd érjen el e kérdés hozzád – „Hol vagy?”  16¶Hát nem siralmas helyzetben kell lennie annak, aki így retteg Teremtőjétől. Hisz arra lettél teremtve, hogy dicsőítsd Őt. Arra lettél teremtve, hogy örvendezz az Ő jelenlétében, és gyönyörködj az ő jóságában. De úgy látszik, nem kedveled azt az ételt, ami fenntartásodra rendeltetett. Nem csoda hát, ha beteg vagy – rettenetes a te betegséged! 17¶ „Hol vagy?” Emlékezz, a Mindenható Isten haragszik rád. Az Ő parancsolatai, mint megannyi fegyverek, mind fel vannak töltve, és ellened vannak irányítva ezen a reggelen.  És csak annyi kell, hogy az Isten ujja jelt adjon, és hamarosan elpusztítnak s darabokra tépnek téged. Jól érezheti-e magát valaki amint nyakát a tőkére helyezték, és a fejsze már felvillan feje fölött? Hát ez a te helyzeted e mai napon. Olyan az állapotod, mint Dionysius lakomáján levő udvaroncnak, a kard hajszálon függ a fejed fölött!  Máris el vagy ítélve!! „Isten igaz bíró, és olyan Isten, aki a gonoszra mindennap haragszik. Ha meg nem tér Hozzá, kardját élesíti ellene; kézívét felvonja és felkészíti azt.” Hol vagy, ember? Ó, Isten segítse az embert meglátni, hol van! Nyissa fel szemeit! Ébressze fel őt a kérdés! Hadd zavarja meg álmát – sőt, hadd ébressze fel, és fedje fel előtte, hogy hol van – döbbenjen rá, hogy haragodnak ki van téve, és heves ítéleted tárgyát képezi. 
18¶ „Hol vagy?” Életed múlékony, semmi sem lehet törékenyebb, s bizonytalanabb. Egy pókháló-szála kötélnek számít a te életed fonalához viszonyítva. Az álmok lényeges falazatot képeznek a te buborékszerű lényedhez képest. Ma még itt vagy, és holnap véged. Itt ülsz ma, és egy hét múlva talán a másvilágon fogsz ordítani. Ember, hol vagy?  Bűneidre nem nyertél bocsánatot, és a halál szélén állsz!  A kárhozat tátong előtted, és mégis, gondtalanul haladsz a pusztulás felé! Bűnnel terhelten, mégis sietve mész Bírád rettenetes ítélőszékéhez.  Máris elveszve, s mégis rohansz, minden percben sasszárnyakon a hely felé, hol örökké elveszett leszel! 19¶Mennyire nehéz rávenni magunkat önmagunk megismerésére! Más vonatkozásban, ha egy ember kissé nem jól érzi magát, mindjárt felkeresi orvosát, és tudni akarja helyzetét. De itt az ember így szól. „Békesség, nyugalom; minden rendben van; hagyj csak magamra; jól érzem magam.”  Ha attól félünk, hogy személyes tulajdonunk, vagyonunk veszélyben van, aggódunk éjeken át, és egész nap küszködünk. De, ó, lelkünkkel, - szegény, szegény lelkünkkel – csak játékot űzünk, mintha értéktelen pénzérem lenne, vagy cserépdarab, mit a gyermek felszed az utcán, és eldobja! Bűnös! Bűnös! Bűnös! Hát lelked olyan értéktelen semmiség, hogy képes vagy elveszni hagyni, csak azért, mert nem akarsz felébredni, s nem akarod élvezetes álmaidat megszakítani?!  Ó, ha egy testvér szíve képes megindítani szívedet, és ha egy testvér szava képes felébreszteni alvó szemeidet, úgy azt mondom neked: Mi lelt, te nagy alvó? Kelj fel, és kiálts a te Istenedhez! Ébredj! Miért alszol?! Ébredj, s válaszolj a kérdésre: „Hol vagy?” – elveszve, tönkre menve, rettenetes pusztulásban! Ó, bűnös, mondd, hol vagy?

II.

20¶Másodszor, a kérdés arra szolgált, hogy MEGGYŐZZE ŐT A BŰNRŐL, és bűnvallásra indítsa. Ha Ádám szíve rendben lett volna, úgy mélységes bűnvallást tett volna. „Hol vagy?” Halljuk meg Isten szavát, amint így szól felénk, ha ma Istentől és Krisztustól idegenek vagyunk. „Hol vagy, Ádám?” Én téged az én saját képemre teremtettelek; kevéssé tettelek kisebbé az angyaloknál: úrrá tettelek kezeim munkáin: mindent lábaid alá vetettem – az ég madarait s a tenger halait, és mindent, ami a tenger mélységein jár. Neked adtam e gyönyörűséges kertet, hogy otthonod legyen. Megtiszteltelek jelenlétemmel, gondoskodtam jólétedről, s előre teljesítettem minden kívánságodat. A hold nem ártott néked éjjel, és a nap nem perzselt meg nappal. Mérsékeltem a viharokat a te kedvedért. Felöltöztettem a fákat gyümölcsökkel, a te táplálásodra. Mindent úgy teremtettem és intéztem, hogy boldogságod szolgálja. Hol vagy? Csak azt a csekélységet kértem tőled, hogy ne nyúlj egy fához, melyet magamnak tartottam fenn. Hol vagy? Egy tolvaj, lázadó, áruló helyét foglaltad el? Vétkeztél? Ó, Ádám, hol vagy?”
21¶És most, bűnös, hallgass ide. „Hol vagy?” Az Úr így szól közületek sokakhoz: „Istenfélő édesanyát adtam neked, ki őrködött feletted gyermekkorodban. Egy szentéletű apát adtam neked, ki sóvárgott megtérésedre. Elárasztottalak a gondviselés ajándékaival, - sohasem volt ételben hiányod. Felruháztalak. Megfelelő életszínvonallal áldottalak meg.  Felsegéltelek a betegágyból. Elnéztem tízezernyi ostobaságodat. Irgalmasságom, mint folyóvíz áradt feléd. Amikor szemed felnyitottad reggelenként, jóságomat láthattad. És egész az este utolsó pillanatáig segítőd voltam, és az oltalom függönyét vontam védtelen fejedre. Tollaimmal fedeztelek be téged, és szárnyaim alatt volt oltalmad, és most – hol vagy? Nemde elfeledted parancsolataimat, meggyűlölted személyemet, megtörted törvényeimet, és elvetetted Fiamat? Nemde e mai napon egy hitszegő vagy, ki saját cselekedeteidben bizakodsz, és nem veszed igénybe szerelmes Fiamnak, a világ Megváltójának bevégzett tökéletes igazságosságát? Mit tettél Őérte, ki oly sokat tett érted? Hol vagy? Nemde hiába foglalod a földet – olyan fa vagy, mely feléli a talaj nedveit, de gyümölcsöt nem hoz – mely beissza a ég éltető záporait, de nem terem semmi kívánatos gyümölcsöt? Hol vagy? Nemde ott vagy e mai napon az ellenség táborában? Nemde a Sátán oldalán állsz, gyalázva engem, és felemeled lázadó kezed ellenem, Urad ellen, ki alkotott, és leheletet ad orrodba, - kinek kezében van életed, és előtte vannak minden útjaid? Bűnös, hol vagy? Isten minden jósága ellenére – még mindig lázadó bűnösként!
22¶Olvasd a kérdést újra, ekképpen: „Hol vagy?” A kígyó azt mondta neked, hogy isten leszel. Úgy gondoltad, rendkívül dicsőséges leszel. Így van, Ádám? Mondd, valóban így van? Hol van az ismeret, mellyel dicsekedtél? Hol vannak a vélt dicsőségek? Hol van a nagyszerű megvalósítás, mit lázadásod ígért neked? Az angyalok ruházata helyett, - mezítelen vagy! Dicsőség helyett – szégyenben heversz! Előléptetés helyett, gyalázat a részed. Ádám, hol vagy?   És bűnös, te hol vagy? A bűn azt mondta neked: Gyönyört adok, - bírni fogod. 23¶De micsoda csömör következett a gyönyör után! A bűn átnyújtotta neked vegyített borral teljes poharát; de mi van a veres szemekkel, és a sok jajjal? A bűn azt mondta neked: „Naggyá teszlek téged!”, de mi az, amit tett érted.  Mondd, részeges, mit tett érted a bűn? Rongyokba öltöztetett, és szegénysorsba döntött! Mondd, te parázna, házasságtörő, mit tett érted? Tested megtöltötte leprával, lelked pedig viaskodással. Tolvaj! Rabló! Mit tett a bűn neked? Kegyvesztett lettél, megbélyegzetté tett az emberek szeme előtt.  Te titkon vétkező! Udvarias bűnös! Mit tett a bűn érted? Savanyúvá tette cukorkáidat, és megmérgezte minden örömödet. Hol vagy – mondd, hol vagy? Minden esetben, a bűn rabságba döntött, és kivétel nélkül, a lázadás, ha még nem hozta meg megérdemelt gyümölcsét, hamarosan megtermi, és a bűnösök saját útjaik keserűségeikkel lesznek tele.
24¶És aztán, a meggyőzetés fokozására az Úr azt kérdi Ádámtól: „Hol vagy?” mintha az kérdené: „Hogyan kerültél ide?” Ádám, te magadtól jutottál ide. Ha igazságod megőrizted volna, Éva nem dönthetett volna le. Éva, a te vétkességed nem hárítható a kígyóra. Ha nem hallgattál volna rá, úgy kísérthetett volna akármeddig; nem járt volna sikerrel, ha süket fülekre talál nálad.  És így szól Isten ma is a bűnöshöz: „Hol vagy?” Ott vagy, ahová magadat juttattad. Vétkezésed a saját magad hibája, és senki másé, csak a tied. 25¶Ó, nehéz dolog egy bűnöst rávenni, hogy belássa: a bűn saját tulajdona. Ez az egyetlen dolog, amivel rendelkezünk. Csak egyetlen dolog van, amit mi teremtettünk,  s ez a bűn, s ez teljesen sajátunk. Ha bármit is megengedek, ami rossz, meg kell vallanom, hogy az olyan sarjadék, ami saját keblemből csirázott elő, és eredete bennem rejlik. Ha a bűnesetről beszélünk, az emberek bűnösségüket Ádámra hárítják. 26¶Beszélnek a természet megromlásáról, és aztán úgy gondolják, hogy ők kivételt képeznek, mintha a természet romlottsága nem azt bizonyítaná, hogy az ember rendkívül gonosz; mintha nem azt fejezné ki, hogy a bűn lényegileg az ember sajátja, hogy benne van a vérében, csontja velejében. Ha bűnben élve bűnösök leszünk, semmi mentségünk sem lesz, és ha így élünk és halunk meg, a vétkesség egyedül a mi felelősségünk, senkire sem hárítható. „Ádám, hol vagy?” Ott vagy, ahova készakarva tetted magad, és készakarva maradsz az Isten elleni lázadásnak ugyanabban a rettenetes állapotában, s a Tőle való elszigeteltségben.
27¶Kívánom, hogy Isten nemcsak felébressze a bűnöst e reggelen, hanem meggyőző munkát is végezzen benne. Könnyebb egy embert pillanatnyilag felébreszteni álmából, mint valósággal felkelteni, és elégetni a gyalázatos ágyat, melyen szunnyadozott. 28¶És ez az, amit a bűnösnek tennie kell, és amit meg fog tenni, ha Isten elkezdi hatalmas munkáját nála. Felserken, és rádöbben, hogy elveszett. Lelkében a meggyőzetés eljuttatja a tudatra, hogy ő tette tönkre magát. És aztán gyűlölni fogja a bűnöket, melyeket előbb szeretett; menekülni fog a hamis rejtekhelyeitől; elhagyja örömeit,  igyekszik egy tartós, örök üdvösséget találni, ott, ahol az megtalálható – a Krisztus vérében.

III.


29¶Ez a harmadik módhoz vezet engem, melyben vehetjük az igénkben feltárt kérdést. Az Úristen szólította Ádámot, és azt mondta neki: „Hol vagy?”. Vehetjük ez igét úgy, mint ISTEN SZAVÁT, AMINT BÁNKÓDIK AZ EMBER ELVESZETT SORSÁN.
Némelyek így is fordították a héberből: „Jaj neked, sajnállak téged!”  Úgy hangzik ez, mintha Isten a próféta szavait ejtené ki: „Hogyan adnálak oda? Miként veszítselek el téged teljesen? Miként szolgáltatnálak ki!? Miként adnálak oda, mint Admát, tennélek olyanná, a milyen Seboim?! Megesett bennem a szívem, fellángolt minden szánalmam! (Hós 11,8) 30¶Hol vagy, szegény fiam, Ádám? Eddig társalogtál velem, de most futsz tőlem! Egykor boldog voltál, az vagy-e most? Mi van veled most? Mezítelen, szegény és nyomorult! Egykor az én képemet viselted, dicsőségben, halhatatlanságban, áldott állapotban, - hol vagy most, szegény Ádám? Képem elcsúfult benned, Atyádnak arcvonása eltűnt rólad, és magad földivé, érzékivé, ördögivé tetted. Hol vagy most, nyomorult Ádám?” 31¶Ó, csodálatos arra gondolni, hogy az Úr szíve milyen érzelmekkel volt szegény Ádám iránt. Minden teológus alapvető tézisként állítja, hogy Isten sem érezni, sem szenvedni nem tud.  De nincs ilyen állítás Isten Igéjében. Ha el lehetne mondani, hogy Isten valamit vagy bármit nem tud megtenni, úgy azt kellene mondanunk, hogy Isten nem mindenható. De Ő mindent megtehet. És nekünk nem oly Istenünk van, aki nem tudna megindulni, hanem olyan a mi Istenünk, aki érez, együttérez, és aki úgy jellemzi magát emberi nyelvezetben, mint akinek atyai keble és érzelme van, és egy szerető anya minden gyöngédségével rendelkezik. Amint egy apa kiált lázadó fia után, úgy mondja az Örökkévaló Atya: „Szerencsétlen Ádám, hol vagy?”

32¶És most, hadd kérdezzem, van-e itt e reggelen olyan lélek, akire az ige előbbi kifejtése valami hatással volt? Elveszettnek érzed magad, és belátod, hogy ez elveszettséged saját makacs ostobaságod eredménye? Bánkódsz magad felett? Ó, akkor Isten is sajnál téged. Irgalommal néz le rád, és azt mondja: „Ó, szerencsétlen részeges! Hát továbbra is poharadhoz ragaszkodsz? Micsoda nyomorúságba fog az vinni téged!” Azt mondja neked, ki most a bűn miatt sírsz: „Ó, szegény gyermek, micsoda fájdalmakat szenvedsz saját esztelen akaratosságod miatt!”. Egy atya szíve megindul, és vágyik keblére ölelni Efraimját. 33¶Ne gondold, bűnös, hogy Isten kőszívű. A te szíved kő szív, de az Istené nem.  Ne gondold, hogy őt nehéz megindítani: te nehezen indulsz meg, de Ő nem; a keménység benned található. Ó, lélek, ki bűneid alatt roskadozol! Isten szeret téged, és hogy bebizonyítsa, mennyire szeret, az Ő Fiának személyében feléd hajol, és azt kiáltja: „Ó, bárcsak megismerted volna, e mostani napodon is, amik a te békességedre valók; de most elrejtettek a te szemeid elől.” Ó, halld őt, amint ezt mondja neked „Jeruzsálem, Jeruzsálem, milyen sokszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, amint a tyúk egybegyűjti csibéit szárnyai alá, és te nem akartad!” Kérlek, engedd, hogy az Örök Isten szomorú, szánakozó hangja elhasson füledig, és megtérésre indítson téged! „Élek én, az mondja az Úr, hogy nem gyönyörködöm a maghaló halálában, hanem inkább, hogy megtérjen hozzám, és éljen.” 34¶Ó, úgy érzed, hogy szíved kész összetörni bűneid miatt, és a nyomorúságért, amelybe juttatott téged? Mond, szegény bűnös: „Felkelek és elmegyek az én Atyámhoz, és azt mondom az én Atyámnak: Atyám, vétkeztem az ég ellen és Te ellened, és nem vagyok méltó immár, hogy fiadnak hivatassam”. Ő lát téged, bűnös. Amikor még jó messze vagy, már meglát téged. Az irgalom szemei ezek! Fut feléd. Az irgalom lábai ezek! Magához ölel; az irgalom karjaival! Megcsókol – az irgalom ajkaival! Azt mondja: „vegyétek le szennyes ruháit” – itt az irgalom szavait hallod! Felöltöztet téged; íme, az irgalom cselekedetei! Az irgalom csodái ezek – minden csupa irgalom! Ó, ha tudnád, milyen fogadtatásban részesíti az irgalom Istene a bűnösöket, nem késlekednél az indulásban. 35¶Amint Bunyan János mondja, amikor az ostromló kitűzi a fekete zászlót, akkor a falon belül levők azt mondták, hogy kitartanak az ellenállásban. De amikor felhúzta a fehér lobogót, és azt mondta nekik, hogy ha kitárják a kapukat, irgalmat fog tanúsítani irántuk, sőt, szabadalmat biztosít városuknak, akkor, mondja Bunyan, ezt mondták: „Tárjátok szélesre a kapukat”, és özönével jöttek minden oldalról, a falakon is átbukfencezve siettek hozzá, készséges szívvel.   36¶Kedves lélek, ne hagyd, hogy a Sátán becsapjon téged, azt mondva neked, hogy Isten kemény, kegyetlen, nem akar megbocsátani! Próbáld ki! Tedd próbára Őt!  Jöjj úgy, amint vagy, - feketén, szennyesen, önmagad kárhoztatva. És ha úgy érzed, szükséged van az Ő kegyelmére: halld újra az Úr szánakozó, panaszos kiáltását amint átzeng Éden fáin keresztül: „Ádám, szegény Ádám, szeretett teremtményem, hol vagy, mondd, hol?”

IV.


37¶De most tovább kell mennem, nehogy az idő elhagyjon minket, a negyedik módhoz, melyben kétség nélkül, ez igevers értelme vehető. Egy ébresztő hang ez, egy meggyőző, egy szánakozó hang, de, negyedszer, egy KERESŐ HANG is. „Ádám, hol vagy?” Jövök, hogy megtaláljalak, bárhol legyél is. Kereslek, kutatok utánad, míg könyörülő szemeim meg nem látnak. Követni foglak, míg irgalmam keze el nem ér, és addig foglak hordozni, míg vissza nem vezetlek magamhoz, és meg nem békítelek téged szívemmel.
38¶Hadd mondjam ismét, ha képes voltál követni engem beszédem első három részén át, úgy bizalmasan szólhatok hozzád. Ha felébredtél, ha meggyőzettél, ha vágyódás támadt szívedben Isten iránt, akkor az Úr közeledik feléd, hogy megkeressen téged, és meg akar keresni téged ezen a reggelen. 39¶Micsoda fenséges gondolat, hogy amikor Isten elindul megkeresni az Ő választottait, tudja, hogy hol vannak, és sohasem téveszti el őket! És bár meglehet, nagyon eltévedtek, messze elbujdostak, mégis, nincsenek túl messze az Ő számára. Ha a pokol kapujáig jutottak is, és a kapuk félig már megnyíltak, hogy befogadják őket, az Úr még ott is rájuk talál! Ha olyan mélyre jutottak a bűnben, hogy mindenki lemondott róluk, és minden keresztény ember is úgyszintén lemondott már róluk – ha a Sátán biztosra számít rájuk, és elkészítette már számukra a fogadtatást, - mégis, amikor Isten közeledik, hogy megkeresse őket, meg fogja találni őket, és bírni fogja őket, mindenek dacára! 40¶Ti, akik elveszett, kárhozat felé tartó bűnösök vagytok, halljátok meg Isten szavát, mert most hozzátok szól. „Hol vagy?”– én azért jövök, hogy megkeresselek téged.  „Ó, Uram, én olyan helyen vagyok, hogy semmit sem tudok tenni magamért.”  „Akkor jövök, hogy megkeresselek, s mindent megteszek érted.” „Uram, olyan helyen vagyok, hol a törvény rettenetesen fenyeget és az ítélet villáma rettent.” „ Jövök, hogy megfeleljek a törvény fenyegetéseinek, és elhordozzam mind a ítélet haragját.” „De, Uram, olyan helyen vagyok, hogy nem tudok megtérni, úgy, amint szeretnék.” „Jövök, hogy megkeresselek téged, és azért lettem felmagasztalva, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjak.” „De, Uram, én nem tudok hinni benned, nem tudok hinni, úgy, mint szeretnék.” „A megrepedt nádat nem töröm el, és a pislogó gyertyabelet nem oltom ki. Jövök, hogy hitet adjak neked.” „De Uram, én olyan állapotban vagyok, hogy imáim sohasem lehetnek elfogadhatók”. „Jövök, hogy imádkozzam érted, és aztán, hogy teljesítsem vágyaidat”. „De Uram, te nem tudod, milyen utálatos, nyomorult vagyok.” „De igen, ismerlek téged. Bár feltettem neked a kérdést, Hol vagy, de ez csak azért történt, hogy te megtudhasd, hol vagy, mert én elég jól tudom.” „De Uram, én voltam a legnagyobb a bűnösök között, senki sem fokozta annyira vétkességét, mint én.” „De bárhol légy is, én azért jövök, hogy megmentselek téged.” „De én a társadalom kivetettje vagyok.” „De én azért jöttem, hogy összegyűjtsem Izráel kivetettjeit.”  „De én minden reménységen felül vétkeztem.” „Igen, de én azért jövök, hogy reményt adjak a reménytelen bűnösöknek”. „Ó, jaj, de én megérdemlem, hogy elvesszek.” „Igen, de én azért jövök, hogy a törvényt naggyá és dicsőségessé tegyem, és így a Krisztus személyében megadjam, amit te érdemelsz; és aztán, az Ő érdemeiért irgalomban részesítselek. 41¶Nem létezik olyan bűnös itt, aki elveszett állapotának tudatában olyan helyzetben lenne, melyből nem lehetne kimenteni. Elképzelem a gonoszok leggonoszabbikát, az aljasok közt a legaljasabbat, felmutatjuk azokat, akik magas rangokat szereztek az ördög zsinagógájában, és mesterekké váltak a gonoszságban; de mégis, ha könnyes szemmel rátekintenek annak sebeire, aki vérét ontotta a bűnösökért, Ő képes őket is megmenteni, és mindenképpen üdvözítheti azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez. 
42¶Ó! Nem tudok úgy prédikálni e reggelen, ahogy szeretnék, s talán ti sem tudtok úgy hallgatni, amint szeretnétek, de bárcsak az Úr szólna ott, ahol én nem tudok, és bárcsak Ő szólna némely kétségbeesett bűnöshöz itt, „Lélek, eljött az óra: Kiragadlak téged a mélységes veremből, a sáros fertőből, és ezen a napon, és épp ezen órán, sziklára állítom lábadat, új éneket adok szádba, és megerősítem lépteidet.”  Áldott, áldott legyen a Magasságos neve, ha ilyen dolog fog történni ma.

V.


43¶És most, végül, biztosan tudjuk és érezzük, hogy ezt az igét használhatjuk, és feltétlen kell használnunk egy más értelemben is. Azok számára, akik elutasítják ez igét, mint ébresztő, meggyőző szózatot, - azok számára, kik megvetik ezt, mint a felettük síró irgalom vagy őket kereső jóság szavát, - azok számára egy más módban hangzik: AZ ÍTÉLETRE BEIDÉZŐ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS HANGJA ez számukra. Ádám elfutott, de Isten letartóztatja, s ítélő széke elé rendeli őt. „Hol vagy, Ádám?” Jöjj ide, ember, jöjj ide, ítélnem kell feletted, a bűn nem maradhat büntetlenül. Jöjj, és jöjjön vétkes párod is veled együtt. Jöjj ide elém; kérdőre kell vonjalak, kivallatlak, s mivel nincs mivel mentened magadat, ki kell mondjam rád az ítéletet.”  Mert, bár sok irgalom s szánalom volt a kérdésben, van ott valami szigorúság is. „Ádám, Ádám, hol vagy?” Jöjj elő, ítéletre.” Ma nem hallod még ezt a hangot. Irgalmasan el lett halasztva. De hamarosan hallani fogod. 44¶Hallani fogod először, mint messzi mennydörgést, vihar közeledtekor, amikor a betegség ágyadba dönt, és a halál csontos szemeivel rád mered, és rémes kezeivel megérint, és azt mondja: „Készülj Istened elé.” Ma félreteheted a kérdést, de szembesülnöd kell vele akkor, amikor maga Isten sokkal szorosabban fog kezelni téged, személyes lényedet, mint ma tapasztalod. Akkor csontjaid olyanok lesznek, mint a kocsonya, bordáid remegnek, és szíved ellágyul bensődben, mint a viasz. Megelégednél gyengeségeddel, vagy betegséged kínjaival, de ezeknél sokkal élesebb fájdalom fog gyötörni. 45¶Szembe kell nézned a halállal, de nem a halál fogja képezni a legnagyobb rettenetet számodra, hanem az, hogy a halálon túl vár az ítélet és a kárhozat. Akkor hallani fogod, bár csendes lesz szobád, és feleséged s gyermekeid csak suttogva beszélnek; amikor csak az óraketyegés hallszik, te hallani fogod Isten lépteit, amint jön feléd, életed alkonyán, és ezt mondja neked: „Hol vagy? Most találkoznod kell velem. Övezd fel derekadat! Nincs többé irgalmas meghívás számodra! A te kegyelmi napod lement!  Az igehirdetőtől nem kapsz több figyelmeztető szót! Most szemtől-szembe kell állnod velem! „Hol vagy?” Vajon tudsz-e hencegni és dicsekedni most, amikor idegszálaid kimerülnek a fájdalom forró lábai alatt, melyek rajtuk taposnak, és erőd elhagy, és olyan vagy, mint egy csonkig égett gyertya, mely nyomban kialszik? Hol vannak most a fogadalmaid? Hol vannak most mulatozásaid és tréfáid? Hol vagy te most? Forgolódhatsz amerre csak akarsz, de nem leszel képes menekülni e kérdés elől.  Próbálsz visszatekinteni ez életre, de ellenállhatatlanul kényszerítve leszel előre nézni a eljövendő életre, vagy halálra. És még mindig hallani fogod amint az Úr súgni fogja füleidbe: „Hol vagy? Hol vagy?” 46¶Akkor bekövetkezik az utolsó küzdelem, amikor megroggyan az erős férfi, és a fényes és csillogó szemek fátyolosak lesznek; és nyelved szájpadlásodhoz tapad; s kezed erőtlenül hever az ágyon; s lábad nem lesz képes fenntartani a testet; amikor a pulzusod elhagy, és a hideg halálveríték kiül a homlokodra. És azokban az utolsó pillanatokban még mindig hallani fogod az a rettenetes hangot, amint egyre erősödik a készülődő viharral, míg eléri orkánszerű dübörgését – „Hol vagy?”  A Jordánban, Isten nélkül; a sírhoz közel, reménység nélkül; haldokolva, de nincs melletted Krisztus, hogy segítsen. Elindulsz a vízen az örökkévalóság felé, de nincs semmi reményed az örök üdvösség felől. 47¶Eljött a vég, utolsó leheleted kiadtad, és a fonal elszakadt, mely lelkedet a testhez kötötte, és eltávoztál a másvilágra. De a kérdés követ téged – „Hol vagy?” Lelked most már ébren van, többé el nem alszik, megszabadult a renyhe testtől, mely mogorván, közönyösen, ostobán, halálban tartotta. Most már igazán hallja az a hangot, és fülében cseng állandóan, átjárva őt egészen, mert a lélek Istene elé vitetik. „Hol vagy? Hol vagy?” – kiáltja a felébredt lelkiismeret. És Isten szól: „Távozz, távozz tőlem, te átkozott!” A lélek eltávozik Istentől, de nem azért, hogy elrejtőzzék a kert fái között, hanem hogy belemártsa magát a gyötrelem s kínlódás hullámaiba. 48¶És sok-sok év eltelt; és a test, - bár a lélek élt és szenvedett -, ott feküdt s aludt a sírban, és a férgek megemésztették. De halld csak! Az ítélet napja, a mennydörgés napja elérkezett; odafenn rettenetes mennydörgés jelez; s a trombita hangja után jön a kiáltás: - „Keljetek fel, ti holtak, és jöjjetek ítéletre!” A rettenetes zavargás közt hallatszik a kiáltás: „Hol vagy?” Az angyali követ előtalálja testedet, és a sírból a test elindul, a zöld fű alól.  Felugrik a kérdésre: „Hol vagy?”, és irtózatára, kísérteties szelleme visszatér; lelke, mely már régóta szenvedett, visszatér a feltámadott testbe, és ők ketten, kik társak voltak a bűnben, most együtt állnak ítéletre. 49¶A kiáltás még egyszer felhallszik, és ugyanaz a fül fogja hallani, mely most hallgat engem – „Hol vagy?” Aztán jön a nagy fehér királyi trón, és ugyanazok a szemek fogják nézni, melyek most rám bámulnak. És aztán következik az írtózatos per kezdete – és az a szív rettenetesen fog remegni akkor, mely most nem indul meg.  Akkor elérkezik a te személyes pered; és ó, bűnös, bűnös, nem az én dolgom, hogy leírjam a te rettenetedet!  A leggyengébb képet sem tudom adni ama halál-hangról, és a halhatatlan lelked haláláról,  miközben hallani fogod: „Éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam és nem adtatok innom; amennyiben nem cselekedtétek meg ezt az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem nem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”  50¶Ó, föld! Föld! Föld! Halld meg az Úrnak szavát!”  Mindegyikőtöket kérlek, halljátok meg magatok számára, személyesen. Nem álmokról beszéltem nektek. Tudjátok, hogy ezek igaz valóságok. És ha nem tudod most, megtudod nemsokára. Kérlek titeket annak vérére, ki meghalt a bűnösökért – és milyen erősebb érvet használhatok ennél? – gondoljatok e kérdésre: „Hol vagy?”  Bárcsak Isten feltárná neked, hol vagy. Halld Isten szánalmas hangját, amint sajnálattal sír feletted. 51¶Keresd az Ő orcáját, mert Ő keres téged. És akkor nem kell rettegned, ha hallod Őt végül: „Hol vagy?” Hanem képes leszel mondani: „Itt vagyok, én és a gyermekek, akiket nékem adott az Isten. És, Atyám, itt vagyunk, azzal az élő reménységgel, hogy jelenlétedben fogunk lakni örökkön örökké.” 52¶Ó, bárcsak tudnék oly meggyőzőn szólni veled, mint ahogy egy ember életéért esedezik! Ó bárcsak e porból formált ajkak tüzesek lennének, és e nyelv ne lenne húsból, hanem lenne eleven szén, mit fogóval vettek az oltárról!  Ó! Bárcsak olyan szavaim lennének, melyek utat égetnének lelketekbe! Ó, bűnös, bűnös, mért akarsz meghalni? Mért akarsz elveszni? Ó, ember! Az örökkévalóság borzasztó dolog! És a haragvó Istennel találkozni rettenetes dolog! S mely nyelv tudja kifejezni, mit jelent az ítélet és kárhoztatás. 53¶Mentsd meg a te lelkedet! Hátra ne tekints! Meg ne állj az egész síkságon! Menekülj a Golgota hegyére, nehogy megemésztessél! „Higgy az Úr Jézus Krisztusban;” bízz benne teljes lelkeddel; bízd rá magad, teljes szíveddel, most – „és üdvözülsz, mind te, mind a te házadnépe.”

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #22 Dátum: 2013. December 20. - 17:26:01

Egy bánatos lelkű asszony

Charles Haddon Spurgeon
(1834-1892)
1515. prédikációja
Megjelent 1881-ben


Nyersfordítás: Borzási Sándor, 2013

Alapige: 1Sám 1,15

„Anna pedig felele, és monda néki: Nem, Uram! bánatos lelkű asszony vagyok én.”


1¶Anna szomorúságának sajátos oka a többnejűség káros intézményében rejlett. Bár megtűrt volt a törvény alatt, mégis, gyakorlati tényekben mindig úgy tárul elénk, mint a keserűségnek és bűnnek legtermékenyebb forrása. Egyetlen esetben sem szerepel úgy a Szentírásban, mint ami csodálatosan szép és kívánatos lenne. A legtöbb esetben rossz hatásának bizonyságai ki vannak teregetve a napra. Hálásak lehetünk, hogy a keresztyén vallás révén ez az utálatosság eltöröltetett. Mert még ilyen férjeknél is, mint Ábrahám, Jákób, Dávid és Salamon nem szolgált boldogságra és becsületességre. A férj nehéz tehernek találta ez intézményt, amit viselni keserves volt. Mert hamar megtapasztalta, mennyire igaza volt annak a bölcsnek, ki a szultánnak ezt tanácsolta: „Előbb tanulj meg együtt élni két nőstény tigrissel, és csak aztán reméld, hogy boldogan élhetsz két feleséggel.” A feleségnek is szinte minden esetben éreznie kellett, mennyire átkos dolog az egy szerelmen való osztozás, mely teljességgel csak az övé kellene, hogy legyen. Micsoda nyomorúságot szenvedtek a háremben a keleti nők! Senki sem képes ezt elmondani, vagy talán még elképzelni sem!

Az előttünk levő esetben Elkánának elég baja lehetett e kettős lánc viselésében. De még nehezebb teher esett az ő szeretett Annájára, a két feleség közül a jobbikra. Minél rosszabb volt egy asszony, annál jobban kijött a sok-feleségű rendszerrel. De egy jó asszony, az igazi feleség bizony sokat szenvedett alatta. Habár férje által igazán szeretve volt, a rivális feleség féltékenysége megkeserítette Anna életét, és „bánatos lelkű asszonnyá” tette őt. Hálásak vagyunk Istennek, hogy az Úr oltárát ma már nem öntik el fiatal feleségek könnyei, kesergései és jajgatásai, kik férjük szívét megosztottnak és elidegenítettnek találták a többi feleségek miatt. Náluk a szívkeménység okáért e rossz egy ideig megtűrt volt, de a belőle sarjadt számos gonoszság teljesen elég ahhoz, hogy tiltott legyen mindazok közt, kik fajunk javát keresik. Kezdetben az Úr a férfi számára csak egy feleséget alkotott. És miért egyet? Hisz nála volt a lélek-tartalék, és alkothatott volna annyit, amennyit csak akar. Malakiás válaszol: „Hogy istenfélő utódhoz juthasson.” Mintha azt mondaná, teljesen világos, hogy a többnejűségből származó gyermekek istentelenek lesznek, és csak az egy férfi és egy nő házában lesz fellelhető a kegyesség. Ez a bizonyságtétel az Úrtól van és igaz.

2¶De marad bánatforrás családjainkban, még így is, épp elég. Sőt, túl sok is. És úgy hiszem, nincs olyan ház, bármilyen örömteli legyen is, amely kereszttől mentesített lenne. A világiak azt mondják (angol közmondás): „Minden házban ott van egy csontváz”. Én nem ismerek ilyen halott-elemeket, de azt jól tudom, hogy valamilyen formában, ilyen vagy olyan keresztet, Isten minden gyermekének hordoznia kell.  És a menny minden egyes igazi örökösének, át kell mennie a szövetség vesszeje alatt. A füstölgő kemence a mennyei család címeréhez tartozik, ami nélkül az ember joggal megkérdőjelezheti, hogy egyáltalán szövetségi kapcsolatban áll-e Istennel. Talán egy bizonyos Anna van itt előttem most, ki ilyen módon keservesen szenved Isten fenyítő keze alatt, - a világosságnak egy gyermeke, ki sötét völgyben jár, Ábrahámnak egy leánya, kit meggörnyesztett a Sátán  - és nem lesz helytelen, ha emlékeztetem őt, hogy nem ő az első ilyen személy. Hanem a régi időkben, ott állt Isten háza ajtajában egy hozzá hasonló nő, ki így nyilatkozott: „Nem, uram; bánatos lelkű asszony vagyok én.”  Bárcsak az örökké-áldott Vigasztaló, ki főleg a megszomorodottak szívében munkálkodik, igaz vigasztalással töltené meg elmélkedésünket ez alkalommal.

I.


3¶E „bánatos lelkű asszonyról” szólva, először azt a megjegyzést tesszük, hogy SOK ÉRTÉKES DOLOG LEHET EGY BÁNATOS LÉLEKNÉL is. Önmagában a bánatos lelkület semmiképp sem kívánatos.  Adjatok nekünk ragyogó szemeket, sugárzó mosolyt, vidám modort, csengő hangot! Bár nem kívánunk szórakozást és mulatságot, mégis kérjük, adjátok nekünk legalább azt a békés, csendes nyugalmat, azt a tartós vidámságot, mely boldoggá teszi mindenütt az otthont, valahol csak jelenléte áthatja a házat. Vannak feleségek, édesanyák és hajadonlányok, akik jobban kellene árasszák ezeket a derűs kegyelmi áldásokat, mint most teszik! És ők igenis hibáztathatók amiért nyűgösek, kedvetlenek, és ingerlékenyek. De vannak mások, nem kétlem, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elragadóak és élvezetesek legyenek, de nem sikerül nekik, mert Annához hasonlóan szomorú lelkűek, és nem tudják lerázni a szívükre nehezedő szomorúságot. 4¶Nos, hasztalan dolog az éjszakának mondogatni, hogy legyen olyan ragyogó, mint a nappal, vagy a télnek megparancsolni, hogy öltse fel a nyár virágait. És éppoly hiábavaló korholni az összetört szívet. Az éjszaka madara nem énekelhet a menny kapuján, és csúszómászó féreg sem ugorhat, mint egy szarvasbika a hegyeken. Kevés haszna van buzdítgatni a fűzfát, melynek ágai a folyó felett sírnak, hogy emelje fel fejét, mint a pálma, vagy terjessze szét ágait, mint a cédrus. Minden saját tulajdon természete szerint kell, hogy viselkedjen.  Minden alaptermészetnek megvannak  a saját tulajdonságai, s nem lépheti át jellegének határait. Vannak alkati, nevelési és környezeti körülmények, melyek nehézzé teszik egyes igen kiváló személyeknek, hogy örvendezők legyenek. Ők arra vannak predesztinálva, hogy egy ilyen név alatt ismerjék őket: „bánatos lelkű asszony”.

Jegyezzük meg jól az értékes dolgokat, melyek Anna esetében megvoltak és megnyilvánultak bánatos lelkülete ellenére.

5¶Az első az igazi kegyesség volt. Igazán istenfélő, kegyes asszony volt. Amint olvassuk a fejezetet, teljesen megbizonyosodunk, hogy szíve igaz volt Isten előtt. Nem merülhet fel semmilyen kérdőjel imájának őszinteségét illetően, vagy annak hatásossága felől. Nem kételkedünk egy pillanatra sem fogadástételének megbízhatóságában. Olyan nő volt, ki kimagaslott sokak felett istenfélelmében, egy igazán hívő asszony, és mégis, „bánatos lelkű asszony”.

6¶Soha ne következtess a szomorúságból arra, hogy akit ez lesújt, azt nem szereti Isten. Biztonságosabban következtethetsz az ellenkezőjére, noha nem mindig érvényes ez sem, mert a külső körülmények gyenge ismérvei egy ember lelkiállapotának. Az biztos, hogy a dúsgazdag, bíborban és patyolatban, nem volt kedves Isten előtt, miközben Lázár, bár a kutyák nyalták sebeit, a menny kiváltságosa volt. És mégis, nem minden gazdag ember elvetett, és nem minden koldust fognak mennybe vinni az angyalok. Külső helyzetünk nem döntő tényező egyik vonatkozásban sem. A szíveket kell megvizsgálni, a viselkedést és cselekedetet mérlegelni, és nem a külső látszat szerint ítélni.  Sokan nagyon boldogoknak érezhetik magukat, de ebből nem következtethetik, hogy Isten szereti őket. Másokról, akik szomorúak és levertek, igen kegyetlen dolog azt állítani, vagy azt mondani nekik, hogy Isten haragszik rájuk. Az igében sehol sem olvassuk azt, hogy „Akit szeret az Úr, azt meggazdagítja”. Hanem az ige azt mondja: „Akit szeret az Úr, azt megfenyíti.”

7¶A csapások és szenvedések önmagukban nem bizonyítékai a fiúságnak, mert „sok bánata van a gonosznak”. És mégis, ahol nagy megpróbáltatások vannak, ott gyakran megtörténik, hogy fénnyel árad ki Isten kegyelme. Létezik egy „világ szerinti szomorúság”, ami halált szerez – ez a szomorúság nyakasságból, makacsságból ered – és lázadásba torkollik, s ezért gonosz, mert szemben áll az isteni akarattal. Van olyan szomorúság, mely emészt, mint a moly, és még nagyobb keserűségeket szül. Így végül az ilyen szomorkodók bánatos lelkükkel leszállnak arra a helyre, hol a teljes keserűség uralkodik, és reménysugár sosem támad. Tartsátok ezt szem előtt. De ne vonjátok kétségbe azt a tényt, hogy egy bánatos lélek teljesen összeegyeztethető Isten szeretetével, és az igazi kegyesség birtoklásával. Azt könnyen megengedjük, sőt állítjuk, hogy a kegyességnek meg kellene örvendeztetni sok bánatos lelket, jobban, mint ahogy ezt tapasztaljuk. Azt is elismerjük, hogy sok dolog van a keresztyének tapasztalatában, ami nem keresztyén tapasztalat, hanem szánalmas eltávolodás attól, amit igazi hivőknek érezniük kellene. Sok dolog van, amit keresztyének átélnek, amit sohasem kellene átélniük. Az élet nyomorúságainak felét mi készítjük magunknak, és teljesen szükségtelenek. Talán tízszerte több nyomorúsággal sújtjuk mi önmagunkat, mint amennyit Isten bocsát reánk. Sok szíjat csatolunk Isten korbácsára: ahol csak egy kellene legyen, oda még kilencet fűzünk fel. Isten egy felhőt küld sorsunkat intézve, mi pedig húszat támasztunk hitetlenségünkkel. De ha mindezeket elvesszük is, s továbbá azt az enyhítést tesszük, hogy az evangélium megparancsolja nekünk, hogy örüljünk az Úrban mindenkor, - és nem szólítana fel erre, ha nem lenne bőséges okunk és érvünk rá -, mégis, mindezek mellett is, meglehet, hogy bánatos lelkület vesz erőt valakin, aki igazán és mélyen féli az Urat.  Sohase ítélkezz azok felett, kiket szomorúnak látsz, és ne írd le őket, mint Isten haragja alatt állókat, mert igen nagyot tévedhetsz kegyetlenül hozott, elhamarkodott ítéleteddel. A bolondok megvetik a csapás alatt levőket, de a bölcsek értékelik őket.  A legszebb virágok a kertben árnyékos és nedves helyen nőnek. Meg vagyok győződve, hogy Annak kertjében, „aki a liliomok közt legeltet”, vannak egyedülállóan csodás virágok, csodálatos szépek és gyönyörűen illatozók, melyek sokkal jobban érzik magukat a reggeli nyirkosságban, mint a forró napban. Ismertem ilyen személyeket, akik élő leckét jelentettek mindnyájunknak, töredelmes megtérésükben, kegyes buzgóságukban, komoly vigyázásukban, kedves alázatosságukban és gyöngéd szeretetükben. Ezek a völgyek liliomai, melyek pazar szépséget viselnek, s a Király tetszését megnyerik. Bármilyen gyengék bizonyosságban, és szánalomra méltók félénkségükben, mégis aranyosak csüggetegségükben, és kecsesek szent aggodalmukban. Anna tehát kegyességgel rendelkezett szomorúsága ellenére.
 
8¶Aztán szomorú lelkülete mellett Anna egy szeretetreméltó nő volt. Férje nagyon szerette és gyönyörködött benne. Gyermektelensége miatt nem volt kevésbé értékes előtte. Ezt mondta: „Nem többet érek én neked tíz fiúnál?!” Nyilván úgy érezte, minden tőle telhetőt megtenne, csakhogy felemelje lehangolt szívét. Erre a tényre érdemes felfigyelnünk, mert rendszerint úgy esik, hogy a bánatos lelkek távolról sem szeretetreméltók. A legtöbb esetben szomorúságuk besavanyította őket. Megpróbáltatásaik savat termeltek szívükben, és ezzel a fanyar savval mindenkit megmarnak, akivel csak érintkeznek. Temperamentumukban több a vitriolos olaj (maró kénsav), mint a testvéri szeretet olaja. Rajtuk kívül senki másnak sem volt igazi nehézsége; a szenvedés birodalmában nem viselnek el egy ellenlábast sem; egyféle féltékenységgel üldözik minden szenvedőtársukat, mintha csak ők volnának a szenvedés mennyasszonyai, és a többiek csak merő betolakodók lennének. Bárki másnak a bánata csak képzelődés, vagy bebeszélés az övékhez hasonlítva. Ők egyedül ülnek, és hallgatnak. Vagy amikor beszélnek, hallgatásuk sokkal kívánatosabb lenne.       

9¶Sajnálatos, hogy így van, de mégis igaz, hogy a bánatos lelkű férfiak és nők gyakran olyanok közé sorolandók, kik szeretetlenek és elviselhetetlenek. Ezért annál inkább csodáljuk az igazi keresztyénekben a kegyelmet, mely megédesíti őket úgy, hogy minél többet szenvednek ők maguk, annál szelídebbekké és türelmesebbekké válnak más szenvedők iránt, és annál készségesebben hozzák meg mindazt az áldozatot, amit csak az együttérzés megkíván. Szeretteim, ha nagy próbák és nehézségek alatt vagytok, ha igen levert lelkűek lettetek, kérjétek az Urat, hogy őrizzen meg attól, hogy mások örömeinek gyilkosai legyetek.  Emlékezzetek Mesteretek szabályára: „Te pedig, amikor böjtölsz, kend meg a te fejedet és a te orcádat mosd meg, hogy az emberek ne lássák böjtölésedet.” Nem mondom, hogy Urunk ez igét pontosan ebben az értelemben mondta, ahogy én adom most nektek, de az értelme hasonló. Légy derűs még akkor is, ha szíved szomorú. Nem szükség minden szívet megnehezíteni, csak azért, mert én megterhelt vagyok. Használna ez nekem, vagy bárki másnak?  Ó, nem. Törekedjünk hát vidámak lenni, hogy szeretetreméltók lehessünk, még ha belül bánatos lelkűek vagyunk is. Nem kell zsoltárként zengenünk önös dolgainkat, személyes jajainkat, s nem kell úton-útfelen erről beszélnünk. Másokkal kell törődnünk, és az ő örömükkel igyekeznünk kell azonosulni.

10¶Anna esetében azt is elmondhatjuk, hogy a bánatos lelkű asszony egy igen szelíd asszony volt.  Peninna az ő durva, dölyfös, fennhéjázó beszédével tépdeste sebét, hogy bosszantsa őt, de nem találjuk, hogy valamit is válaszolt volna neki. Az évi ünnepen, amikor Pennina leginkább zaklatta, elosont a szent sátorba, hogy egyedül sírjon és imádkozzon, mert igen szelíd és alázatos volt. Amikor Éli azt mondta „Meddig leszel részeg? Távoztasd el mámorodat!” Nem vágott vissza neki élesen, amint megtehette volna. Az idős papnak adott válasza példaértékű a számunkra. A szelídség mintaképe e felelet. A leghatékonyabban tisztázta magát, és világosan megcáfolta a kemény vádat, de nem replikázott, nem zúgolódott az igazságtalanság miatt. Nem mondja neki, hogy szeretetlen, amiért ilyen elhamarkodott ítél, és nem is háborodott fel bánatában. Mentegette tévedéséért. Idős ember volt már. Kötelessége volt felvigyázni, hogy az istentisztelet jó rendben folyjék, és, ha rosszul ítélt felőle, ez csak szolgálatában való hűségéről tanúskodik. Ezért olyan értelemben vette, amint gondolta, hogy az mondva volt. Mindenképpen elviselte a feddést zokszó és sértődés nélkül.

11¶Nos, egyes szomorú személyek igen fanyarak, igen élesek, igen ridegek, és ha valamiben félreérted őket, a legádázabb keserűséggel mérlegelik kegyetlenségedet. A legkegyetlenebb ember vagy a földön, ha őket nem tartod tökéleteseknek. Micsoda sértetten, s milyen hangnemben fogják védeni magukat! A káromlásnál is nagyobb bűnt követtél el szemükben, ha merészelsz hibát emlegetni náluk. Nem hibáztatni akarom őket, mert mi éppoly szívtelenek lennénk, mint ők, ha túl szigorúan kezelnénk a szomorúságból fakadó élességet. De igen gyönyörűséges, amikor a próbák alatt levő hívő tele van édességgel és fénnyel, és akárcsak a szikamór-füge, összezúzás által érik meg.  Amikor vérző sebeik gyöngédekké teszik őket mások sebei iránt, és tulajdon sérelmeik készségesebbekké teszik őket a mások tévedéseiből fakadó sérelmek elhordozására, akkor gyönyörű bizonyságként áll előttünk, hogy „áldásul volt a nagy keserűség”. Nézzétek Urunkat! Ó, bárcsak mindnyájan Őrá néznénk, aki, amikor szidalmazták, viszont nem szidalmazott, nem fenyegetőzött, s aki, amikor gúnyolták, nem feddőzött egy szóval sem, hanem imáival válaszolt, mondván: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek.”  Látjátok-e, hogy sok értékes tulajdonság lehet egy bánatos lélek mellett?

12¶Azonban, az eddig feltártakon kívül még több is rejlik itt, mert Anna egy gondolkodó (mélyenszántó) asszony volt. Mert szomorúsága először magába szállásra késztette őt, s aztán szorosabb közösségbe vonta Istenével. Hogy igen mélyen gondolkodó asszony volt, kitűnik mindabból, amit mond. Nem önti ki egyből azt, ami csak kezéhez jön. Megfontolt elméjéből fakadó imádsága nyilván olyan, mit csak megmunkált talaj képes teremni. Nem fogok most belemerülni énekének elemzésébe, de azt megjegyzem, hogy igazi költészet ez. Emelkedettségében, fenségében és teljességében olyan szinten áll, mint magának Dávidnak, Izráel nagy zsoltárosának bármelyik imádsága. S észrevehető, hogy Szűz Mária is e nagy költőnő nyomdokán járt, dicsőítő énekének megfogalmazásában.
13¶Jegyezzétek meg azt is, hogy habár egy bánatos lelkű asszony volt, nyilván áldott asszony volt. Méltán elmondható róla: „Örvendj, kegyelmébe fogadott! Az Úr veled van! Áldott vagy te az asszonyok között!” Béliál leányai nevethettek és szórakozhattak rajta, és letiporhatták, mint az út porát, ő mégis, bánatos lelkével kegyelmet talált az Úr előtt.  Ott volt Peninna, gyermekekkel telt tegzével, kárörvendőn ujjongva a meddő siránkozó felett, és Peninna mégsem volt áldott, miközben Anna, minden szomorúsága ellenére, kedves volt az Úrnak.  Úgy tűnik, hasonlított ahhoz a másik személyhez, kiről egy másik korban azt olvassuk, hogy: „Jábez tiszteletreméltóbb volt testvéreinél, mert anyja fájdalommal szülte őt”.  A szomorúság áldások gazdagságát hozza magával, amikor az Úr megszenteli azt. És ha valaki azon töpreng, hogy vajon a vigadozókkal vagy a szomorkodókkal tartson-e, jó, ha megfogadja Salamon tanácsát, aki azt mondta: „Jobb a siralmas házhoz menni, hogynem a lakodalmas házhoz”. Nagy villanófényt látni a világi vigadozásban, de sokkal tartósabb, igazi világosság található a keresztyének szomorúságaiban. Amikor látod, hogy az Úr miként tartja fenn és szenteli meg övéit nyomorúságaik által, a sötétség máris nappallá változik.

II.

14¶Most második megjegyzésünkhöz térünk, ami a következő: SOK ÉRTÉKES DOLOG SZÁRMAZIK EGY BÁNATOS LÉLEKBŐL.  Nem csak fellelhető mellette, hanem következhet, származhat belőle.
Figyeljük meg, először, hogy bánatos lelkén keresztül tanult meg Anna imádkozni. Nem mondom azt, hogy egyáltalán nem imádkozott ő, mielőtt e nagy szomorúság le nem tiporta, de ezt tudom, hogy most nagyobb hévvel imádkozott mint azelőtt. Amikor riválisát felettébb büszkén hallotta beszélni, és teljes megvetettségben látta önmagát – egyre buzgóságosabban imádkozott. Ó, testvérek, testvérnők! Ha van egy bánatotok, tanuljátok meg, hova kell fordulnotok vele, és ne halogassátok terhetek ottani letevését! Tanuljatok Annától! Ő az Úrhoz folyamodott! Lelke sóhaját és titkát nem halandó ember fülébe öntötte ki, hanem kiterítette bánatát az Úr előtt, az Ő házában, éspedig az Általa meghatározott módon. Lelke el volt keseredve, de imádkozott az Úrhoz! A lélek keserűségét mindig így kell édesíteni. Sokan vannak keserű lélekkel, kik nem imádkoznak, és ezért az üröm íze náluk megmarad. Ó, bárcsak bölcsek volnának, és úgy néznének szomorúságaikra, mint imára való isteni felszólításra, mint olyan sötét felhőre, mely az esedezés záporát hozza magával! Nehézségeink olyan paripák, melyeken Isten felé vágtatunk! Amikor a szív vidám, énekelhetünk zsoltárokat; de a próbák alatt levőnek az ige ezt mondja: „Imádkozzék!”. Ekként, a lélek szomorúsága azt mutatja, mennyire szükséges az imádkozás, és serkent bennünket e szent gyakorlatra.
Ó, te, ki szomorúság leánya vagy, ha a te sötét szobádban megtanulod a Szerelmessel való tusakodás áldott művészetét, úgy a fényes szemű lányok, kiknek arcán könny sohase patakzott, méltán fognak téged irigyelni! Mert jártasnak lenni az imádság titkos művészetében, annyi, mint Istentől nyert fejedelmi ranggal élni az életet! Adja Isten, hogy ha bánatos lelkűek vagyunk, ugyanolyan arányban lehessünk imádkozó lelkek! És bizonyára nem kívánunk majd cserélni senkivel!

15¶Aztán, Anna megtanulta az önmegtagadást. Ez világos, mert épp az az imádság, mely által nagy szomorúságából menekvést remélt, önmegtagadó ima volt. Fiúgyermekre vágyott, hogy gyalázata elvétessék. De ha szemei ilyen áldás látványában részesülnének, úgy örömmel engedné át kedves újszülöttjét az Úrnak, hogy csakis az Övé legyen élete végéig. Az édesanyák arra vágynak, hogy gyermekeiket maguk körül tartsák. Természetes, hogy folyton maguk mellett kívánják látni őket. De Anna, amikor nagyon vágyott fiúgyermekre, és ezt kérte imájában, és csak egyet kért, és azt az egyet, mint Isten különleges ajándékát: mégsem saját magának kérte azt, hanem az ő Istenének! Eldöntötte szívében, és komolyan gondolta, hogy mihelyt elválassza őt, felviszi az Úr házába, és ott hagyja, mint teljesen Istennek szentelt gyermeket, akit csak bizonyos ünnepeken láthat. Olvassátok figyelmesen az ő saját szavait: „Seregeknek Ura! ha megtekinted a te szolgáló leányodnak nyomorúságát, és megemlékezel rólam, és nem feledkezel el szolgáló leányodról, hanem fiúmagzatot adsz szolgáló leányodnak: én őt egész életére az Úrnak ajánlom! És borotva nem érinti az ő fejét soha!” Szíve nem azért sóvárgott, hogy kisfiát otthon lássa, - mint aki apja büszkeségét képezi naponként, és neki óránként csendes öröm forrása -, hanem lévitaként kívánja őt látni, amint szolgál az Úr házában. Ekként bizonyította be, hogy valóban megtanulta az önmegtagadást!     

16¶Testvérek és testvérnők! Ez az egyik legnehezebb leckénk: az Úr parancsára átadni neki azt, s lemondani arról, amit leginkább értékelünk, legjobban szeretünk! S ezt örömmel tenni meg! Ez igazi önmegtagadás, amikor mi magunk terjesszük elő az ajánlatot, és az áldozatot szabadon hozzuk, mint Anna tette. Kívánni egy áldást, csak azért, hogy lehetőségünk legyen attól megválni: ez önmagunk legyőzése! Elértük-e már ezt? Ó, te, bánatos lélek, ha megtanultad megfeszíteni a testet, ha megtanultad azt szolgává tenni, ha megtanultad minden vágyadat és akaratodat az Úr lábához tenni, úgy megnyerted azt, ami tízszeresen kárpótol minden veszteséget és keresztet, amit csak elszenvedtél! Én személyesen áldom Isten az örömökért, és úgy gondolom, olykor ennél kissé többet is tudok tenni. De ha visszanézek, úgy látom, igen ritkán tettem valami kis előhaladást is a kegyelemben, anélkül, hogy az ne a fájdalom szigorú vincellérjének körülkapálása és megtrágyázása eredményeként történt volna. Leveleim esős időben a legzöldellőbbek, és gyümölcseim akkor a legédesebbek, amikor megcsípte őket a téli fagy!

17¶Egy másik értékes dolog is kifejlődött ez asszonyban, éspedig: megtanulta a hitet. Gyakorlott lett az ígéretek elhívésében. Igen gyönyörűséges megfigyelni, miként történt az, hogy egyik percben a bánat keserűségében volt még, de mihelyt Éli azt mondta: „Eredj el békességgel, és Izráelnek Istene adja meg a te kérésedet, a melyet kértél tőle” ezt olvassuk, „elment az asszony az ő útjára és evett, és arca nem volt többé szomorú”. Még nem nyerte meg az áldást, de meg volt győződve az ígéret igaz voltáról, magához ölelte azt, hittel elfogadta. Éppen úgy, ahogy Krisztus tanított bennünket, hogy tegyünk, amikor azt mondta: „Higgyétek, hogy amit könyörgésetekben kértek, mindazt meg is kapjátok, és meglészen néktek.” Letörölte könnyeit, homlokán a redők kisimultak, mert tudta, hogy imája meghallgatást nyert. Hit által már karjaiban tartotta a fiúgyermeket, és bemutatta azt az Úrnak. Nem kis dolog erre a szintre eljutni. Amikor egy bánatos lélek megtanul Istenben hinni, terhét Reá vetni, és Benne bízva bátran Tőle várni támaszt és segítséget, úgy megtanulta veszteségei által, miként fordítsa keserveit legnagyobb nyereségévé, s miként fejtse ki belőlük a legnemesebb isteni örömöket! Anna ott áll azok tiszteletreméltó sorában, akik „hit által elnyerték az ígéreteket”. Ezért, ó, te, ki bánatos lélek vagy, semmi okod sincs, amiért ne lehetnél egyszersmind hívő lélek is, akárcsak Anna!

18¶Sokat lehetne mondani e bánatos lelkű asszony értékességéről, azon áldásokról, melyek az ő szomorúságából nőttek fel, de még egy felbecsülhetetlen dolgot szeretnék említeni, s ezzel bezárom e listát. Anna nyilván sokat tanult Istenről (mély istenismeretre jutott). Megfosztva és elűzve az általános családi örömöktől, közel került Istenhez, és ebben a mennyei közösségben szíve megmaradt alázatosan várakozó és vigyázó állapotában. Az Úrral való rejtett közösség áldott alkalmain az Úr mennyei kinyilatkoztatásokban részesítette őt az Ő neve és természete felől, amint ezt énekéből megérthetjük.

19¶Először, most már tudta, hogy a szív legigazibb öröme nem a gyermekekben van, még csak nem is az imádságra válaszul adott áldásokban: mert így kezdi énekét: „Örvendez az én szívem az Úrban”. Nem Sámuelben, hanem Jehovában volt az ő fő gyönyörűsége. „Az én szarvam felmagasztaltatott az Úrban”, - nem „abban a kisgyermekben, akit oly örömmel hoztam fel e szenthelyre”. Nem. Azt mondja az első versben, „Szabadításodnak örvendezek én”, és ez valóban így volt. Isten volt az ő túláradó öröme, és az ő szabadítása volt legfőbb gyönyörűsége. Ó, nagy dolog tanítást venni Istentől, s megtanulni a földi dolgokat a maguk megfelelő helyére tenni, és miközben ezek boldogítanak, mégis érezni: „Az én igazi boldogságom Istenben van! Nem búzában, borban és olajban, hanem magában az Úrban! Minden forrásaim Őbenne vannak!”

20¶Továbbá, felfedezte az Úr dicsőséges szentségét, mert így énekel: „Senki sincs olyan szent, mint az Úr!”. Az Ő tökéletes jellemének teljessége lenyűgözte és hatással volt rá, és úgy énekel Róla, mint aki mindenkit felülmúl jóságában.
Felismerte  mindenre-elégséges voltát. Látta, hogy Ő minden mindenben, mert így énekel: „Rajtad kívül senki sincs. Nincsen olyan kőszál, mint a mi Istenünk.”

21¶Kiismerte Isten kezének intézését a gondviselésben, mert halljátok, mily édesen zengi: „Az erős kézíjjasokat megrontja, és a roskadozókat erővel övezi fel”. Tudta, hogy mindig ez volt Isten eljárásmódja: feldönteni azokat, akik magukban erősek és elbizakodottak; és felemelni azokat, akik gyengék!  Isten útja az, hogy az erőseket gyengeséggel lássa el, és a gyengéket megáldja erővel! Ez Isten sajátos útja, és Ő ehhez tartja magát. Akik önmagukkal telve vannak, azokat megüresíti, az üres edényeket pedig betölti. Akik hatalommal és életerővel kérkednek, azokat megöli; azokat pedig, akik Előtte leesnek, mint a halottak, életre kelti.

22¶Úgyszintén megtanulta az Ő kegyelmének elvét és útját, éppúgy, mint az Ő gondviseléséét. Mert nem találunk még egy asszonyt, aki az isteni kegyelem csodáit jobban ismerte volna, mint Anna, amikor így énekelt: „Felemeli a porból a szegényt, - És a sárból kihozza a szűkölködőt, - Hogy ültesse hatalmasok mellé, - És a dicsőségnek székét adja nékik”. Ez, szintén egyike Isten azon útjainak, melyet csak az övéi látnak és értenek meg.

23¶Úgyszintén meglátta Isten hűségét övéi iránt. Egyes keresztyének, most, ez evangéliumi korban sem hisznek a szentek végső kitartásában úgy, mint ahogy ő hitt. Énekli: „híveinek lábait megoltalmazza”. És szeretteim, ennek így kell lennie, Ő így tesz, mert másként övéi közül senki sem állhatna meg.
24¶Előre meglátott valamit az Ő királyságából, s annak dicsőségéből. Profetikus szemei, melyek a megszentelt könnyek folytán egyre fényesebbé és tisztábbá lettek, képessé tették őt a jövőbe tekinteni, és miközben eléje tárul a dicsőség látványa, énekel: „Királyának pedig hatalmat ad, - És felemeli felkentjének szarvát!”

III.

25¶És most, végül, rátérek arra, hogy SOK ÉRTÉKES DOLOG ADATIK MÉG EZUTÁN azoknak, akik igazán az Úréi, még ha bánatos lelkűek is.
Mert, először is, Anna imái meghallgatást nyertek. Ó, képzeletébe se fért, amikor Éli részegségért feddte őt, hogy rövid időn belül újra ott lesz, és ugyanazon főpap mély tisztelettel és gyönyörűséggel fog ránézni, amiért az Úr kiváltságban részesítette. És te, kedves bánatos barátom, nem sírnál olyan sokat ma este, ha tudnád, mit tartogat Isten számodra. Egyáltalán nem keseregnél, ha sejtenéd, milyen hamar minden megváltozik, és Sárához hasonlóan nevetni fogsz az örömtől. Nagyon szegény vagy. Alig tudod, hová fogod fejed lehajtani ma este. De ha tudnád, hogy milyen rövid időn belül az angyalok közt leszel, úgy ínséged nem okozna olyan nagy keserűséget neked. Egyre inkább gyengélkedsz, sorvadsz, és hamarosan elmész örökös hazába. Nem lennél annyira elkeseredve, ha meggondolnád, hogy milyen fényesen fog ragyogni fejed körül a csillagos diadém, és nyelvedről milyen édesen fognak folyni a mennyei szonettek, olyanok, melyeket senki más nem képes énekelni, csak azok, akik hozzád hasonlóan megízlelték a búbánat keserű vizeit. A java még ezután következik! A legjobb még előttünk van! Hadd vidítsanak fel ezek benneteket, kik bánatos lelkűek vagytok! Egyszer minden beteljesedik, és valóra válik, amit Isten megígért nektek. Szem nem látott-, fül nem hallott dolgok vannak fenntartva részetekre, de a Lélek felfedi őket nektek épp ez órában!

26¶Nem csak imameghallgatás áldását élvezte Anna szomorúsága után, hanem kegyelmet is kapott, a kapott felelet hasznosítására. Nem gondolom, hogy Anna megfelelő édesanya lett volna Sámuel részére, ha mindenekelőtt nem lett volna bánatos lelkületű. Nem mindenki alkalmas egy ifjú prófétát nevelni. Sok esztelen asszony tette már esztelenné gyermekét. Annyira édes szelíd „kacsája” volt, hogy felnövekedve „liba” lett belőle. Bölcs asszony kell ahhoz, hogy bölcs fiút neveljen. És ezért én Sámuel kiváló jellemét és szolgálatát nagyrészt anyja szomorúsága gyümölcsének tartom, és mintegy annak jutalmaként. Anna gondos, előzékeny anya volt, ami sokat jelentett, és megfontoltsága szorgalomhoz vezetett. Kevés ideje volt, melyben nevelje fiát, mert korán elvált tőle, hogy a kis ruhácskát viselje és szolgáljon az Úr előtt. De abban a rövid időszakban munkáját hatékonyan végezte, mert a gyermek Sámuel szolgálta és imádta Istent már azon a napon, melyen felvitte őt a templomba. Otthonainkban sok helyen látható egy imádkozó gyermeket ábrázoló sikeres kép, és nem kétlem, ilyen lehetett a gyermek Sámuel. Szeretek rá gondolni, amint azt az kis vászonkabátot viseli, ünnepélyesen jár-kel a templomban, mint Istennek gyermek-szolgája, hogy a templomi szolgálatokban segédkezzen.

27¶Anna egy másik áldásra is szert tett, s ez nem más volt, mint az Urat magasztaló képesség. Azokat a szép énekeit, különösen e feljegyzett értékes éneket, melyet az imént felolvastunk, - honnan szerezte őket? Megmondom nektek. Ugye felvettetek már egy kagylót a tengerparton, és fületekhez téve hallottátok, hogy zúgnak benne a vad hullámok? Hol tanulta az el ezt a zenét? A mélységben. Ide-oda dobálták a háborgó hullámok, míg meg nem tanult értekezni a mélységes, csöndes titkokkal, melyeket csak a sóstenger barlangjai képesek továbbítani. Anna lírája is szomorúságából született. És ha az itt levő szomorú lelkek elsajátíthatnák a hárfahangolást, oly kellemesre, mint ő hangolta az övét, úgy joggal örvendezhetnének annak, hogy az övéhez hasonló szomorúságokat szenvedték át.
28¶Ezenfelül, szomorúsága előkészítette őt további áldások elvételére. Mert Sámuel születése után még három fia és két leánya lett, Isten ekként ötöt adott azon egy helyett, kit Anna Neki szentelt. Ez nagy kamat volt Istentől az Annától kapott kölcsönre: ötszáz százalékos kamat! A Sámueltől való megválás volt a szükséges bevezető a többi kicsik fogadásához. Isten nem áldhat meg egyeseket közülünk, míg először meg nem próbált minket. Közülünk sokan nem vagyunk alkalmasak nagy áldás elvételére, míg nem megyünk át a tűzön. A népszerűségtől tönkrement emberek fele azért jutott oda, ahol most van, mert előbb nem mentek át a szégyen és gyalázat felkészítő fázisán. A gazdagság miatt elvesző emberek fele azért jár így, mert nem fáradtak gazdagságuk megszerzéséért, hanem szerencsés találatként érte őket, és egy óra alatt hirtelen váltak dúsgazdagokká. A kardot előbb tűzben megedzik, s csak azután lehet hasznos a csatában. És Anna mélységes szomorúsága folytán nyerte azt a kegyelmet, hogy nagy kiváltságos áldásban részesüljön.
29¶Végül, türelmes szenvedése által történt, hogy bátor bizonyságtevővé vált, s az Úrért tanúskodva tudta zengeni: „Nincs senki olyan szent, mint az Úr! Nincs olyan kőszál, mint a mi Istenünk!” Bizonyságot tenni csak úgy tudunk, ha kipróbáljuk az ígéretet. S ezért boldog ember az, akit az Úr megpróbál, és felkészíti, hogy a világ előtt bizonyságot tegyen arról, hogy Isten igaz. Erre a bizonyságtételre szeretném én is személyes tanúságtelem pecsétjét ütni.   
     

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #23 Dátum: 2013. December 20. - 20:28:29
Ámen!



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #24 Dátum: 2013. December 20. - 22:16:09
Ámen!
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető pacific

  • Aktív fórumozó
  • *
  • Hozzászólások: 661
  • Nem: Férfi
Válasz #25 Dátum: 2013. December 21. - 06:20:38
 O0



Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #26 Dátum: 2013. December 24. - 11:44:53
„Velünk az Isten!”
[/size]

C. H. Spurgeon
(1834-1892)
Elhangzott 1875 december 26-án, Londonban

Nyersfordítás: Borzási Sándor, 2012

Meghallgatható:
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet


Alapige:
Mt 1,23
 „És nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.”


1¶Ezek a szavak: „ami azt jelenti”, olyan édesen csengnek a fülemben! Miért is kellett az „Immánuel” héber szót egyáltalán értelmezni? Vajon nem annak jelzésére, hogy ez velünk, pogányokkal kapcsolatos? S ezért volt szükséges, hogy az akkori pogány világ fő nyelvén, nevezetesen görög nyelven ez meg legyen magyarázva. Ez a kifejezés Krisztus születésénél, hogy „azt jelenti”, és a háromnyelvű felírat a kereszten, az Ő halálánál, elénk tárják, hogy Ő nem csak zsidók Megváltója, hanem a többi nemzeteké (pogányoké) is. – Amint Marseillesben a rakpart mentén sétáltam, nézegettem a kikötőben horgonyzó, a világ minden tájáról összegyűlt hajókat, megfigyeltem a boltok és raktárak feliratait. A büfé-feliratok, vagy a benti áruk megnevezései nem csak francia nyelven szerepeltek, hanem angol, olasz, német, görög, s olykor még orosz és svéd nyelveken is. A vitorla-készítők, csónak-építők, vaskereskedők, vagy hajókereskedők irodáin is többnyelvű feliratokat lehetett olvasni, feltárva az információkat sok-sok nemzet fia előtt.  S ez világosan jelezte, hogy minden nyelvű és nemzetiségű emberek felé szól a hívás, hogy jöjjenek és vásároljanak; s hogy számítanak jövetelükre, s hogy gondoskodás történt sajátos szükségleteikről. – Ez a kifejezés tehát, hogy „Ami azt jelenti” világosan jelzi, hogy különféle népekhez van intézve e kijelentés.  Igénkben először héberül halljuk, „Immánuel”, s aztán le van fordítva görög nyelvre is, „Velünk az Isten”. Megmagyarázza, hogy „ezt jelenti”, hogy megtudhassuk, hogy mi is meghívottak vagyunk, hogy minket is örömmel látnak, hogy Isten látta szükségeinket, és gondoskodott rólunk, s hogy most szabadon jöhetünk! Épp mi, akik pogányokból való bűnösök voltunk, és Istentől távol éltünk!  – Őrizzük meg hódolatteljes szeretettel a drága Név mindkét formáját, és várjunk a boldog napra, amikor zsidó testvéreink egyesítni fogják „Immánuel”-jüket” a mi „Velünk-az-Isten”-ünkkel.

2¶Igénk a mi Urunk Jézusunknak egy nevéről beszél. Az halljuk „Nevét Immánuelnek nevezik.” E mostani időben a gyermekeket olyan nevekkel szoktuk nevezni, melyeknek nincs sajátos jelentésük. Talán apjuk, vagy anyjuk nevével, vagy valamely tisztelt rokon nevéről, de rendszerint nincs semmi szándékolt különös jelentőség gyermekeink nevében. Ez nem így volt a régi időkben. A név jelentett valamit. A bibliai nevek, általános szabályként állíthatjuk: tanítást tartalmaznak. És különösen igaz ez minden névben, amit az Úr Jézusnak adtak. Nála a nevek dolgokra utalnak. „Hívják nevét Csodálatosnak, Tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság Atyjának, Békesség fejedelmének”, mivel Ő valóban ilyen! Jézusnak  neveztetett, de nem ok nélkül. Egyetlen más névvel sem lett volna Jézus olyan édes, mert semmilyen más név sem tudta volna igazán kifejezni az ő nagy munkáját, hogy népét megváltsa bűneiből. Amikor azt halljuk, hogy így, vagy úgy neveztetett, ez azt jelenti, hogy Ő valóban olyan. – Nem tudok róla, hogy Urunk az Újtestamentumban, ezután valahol Immánuelnek lett volna nevezve. Nem találom, hogy apostolai, vagy valamely tanítványa, szószerint ezzel a névvel nevezték volna. De azt látjuk, hogy a dolog lényegét tekintve ezt tették, mert úgy szólnak róla, mint aki „testben megjelent Isten”.  Hirdetik, „Az ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.” Nem használják szószerint e nevet, de újra és újra jelentését adják. Magyarázzák, és szabadon, a mi tanításunkra lefordítják, miközben hirdetik a fenséges cím értelmét, és különféle módon értésünkre adják, mit is jelent az, hogy velünk az Isten az Úr Jézus Krisztus személyében. A legnagyobb fontossággal bíró dicsőséges tény, hogy mióta Krisztus megszületett e világba, Isten velünk van!

3¶Feloszthatjátok igénket, ha akarjátok, két részre: „ISTEN” és „ISTEN VELÜNK”. Egyforma hangsúllyal kell időznünk mindkét szó felett. - Soha egy pillanatra se ingadozzunk a mi Urunk Jézus Krisztus istensége felől, mert az Ő istensége alapvető tanítása a keresztyén hitnek. Meglehet, sohasem fogjuk teljesen megérteni, miként lehet Isten és ember egy személyre korlátozva, hisz ki képes kikutatni s kiismerni Istent? A kegyességnek ezen nagy titkai, Istennek ezen „mélységei” a mi mércénk felett állnak. [[[A mi kis csónakunk könnyen elveszhet e mérhetetlen, végtelen óceánon, ha annyira kimerészkedünk hajtani, míg elveszítjük a világosan kinyilatkoztatott igazság partját.  De hadd maradjon a hit kijelentett ténye, hogy Jézus Krisztus, - épp az a Gyermek, aki a betlehemi istállóban feküdt és anyja karjaiba simult, ki szenvedő életet élt e földön, és gonosztevő halálával halt meg a kereszten, - ennek ellenére - „örökké áldandó Isten”, „hatalma szavával fenntartva a mindenséget, mindenek felett uralkodik és örökké áldott!” --  Nem egy angyal volt Ő. Ezt az apostol bőségesen megcáfolta a Zsidókhoz írt levél első és második fejezetében. Nem lehetett angyal, mert olyan dicsőség van tulajdonítva neki, ami sohasem volt angyalokra hárítva. – Nem is valami „alárendelt istenség”, vagy valamilyen „istenségre emelt, felmagasztalt lény” volt Ő, amint ezt értelmetlenül állították némelyek. Mindezek csak álmodozások, üres képzelgések és hamisságok. Éppoly bizonyosan Isten volt Ő, mint ahogyan Isten csak lehetett, egy az Atyával és az örökké áldott Lélekkel. – Ha nem így lenne, nemcsak reménységünk nagy ereje semmisülne meg, hanem ennek az igének az édessége is teljesen elpárologna. A testté-létel lényege és dicsősége épp az, hogy Isten volt az, aki emberi testbe öltözött. Nem látok semmi rendkívülit, semmi vigasztalót, bizonyosat abban, ha valamilyen más lény lett volna az, ki ekként eljön emberi testben. Hogy egy angyalnak emberré kellett volna lennie, ez nem járna nagy következményekkel számomra. Ha valamilyen magasabb-rendű lény öltött volna testet, ez nem hozna örömet az én szívembe, s nem fakasztaná fel a vigasztalás kútfőjét számomra. – De „Isten velünk” – ez pompás gyönyörűség! „ISTEN velünk!”- mindaz, amit „Isten” jelent, az Istenség, a végtelen Jehova velünk van! Ez valóban méltó volt arra, hogy az éjszaka kellős közepén énekre hangolja az angyalokat. A pásztorok megdöbbenve hallgatták csodaszép karácsonyi éneküket: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat.” Erről igazán érdemes volt előre jövendölniük a látnokoknak és prófétáknak! Joggal jelent meg új csillag az égen! Ez valóban méltó volt arra a gondosságra, mit az ihletés Szentlelke tanúsított a feljegyzettek megörökítésében! Ez úgyszintén méltó volt az apostolok és hitvallók mártírhalálára, kik nem kímélték életüket, a megtestesült Istenért! És testvéreim, ez méltó arra most, e mai napon, hogy komoly igyekezettel törekedjetek terjeszteni a jó hírt! Méltó arra, hogy szent élettel illusztráljátok ennek áldott hatásait! És méltó, hogy boldog halállal bizonyítsuk ennek vigasztaló erejét!  Itt van szent hitünk első nagy igazsága: „Minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben!” Isten az, Aki megszületett Betlehemben, és „Isten velünk.”  Isten – ebben rejlik a fenség. „Isten velünk”, ebben rejlik az irgalom. Isten – ebben dicsőség van; „Isten velünk,” ebből kegyelem árad. Isten, ha egyedül nézzük, joggal sújt rettenettel bennünket; de „Isten velünk” reménységet és bizalmat áraszt a szívünkbe. Vegyétek textusomat a maga egészében, és hordozzátok kebleteken, mint édes illatú mirhát, hogy békével és örömmel hassa át lelketeket! Bárcsak a Szentlélek feltárná szíveteket az igazság előtt, és az igazságot is szívetek számára! Örömmel mondom, egyik költőnk szavaival élve –

„Testbe fátyolozva szemléld az isteni Fenséget,
Üdvözöld a megtestesült Istenséget!
Íme, emberként embereknek megjelenjen   
Jézus, Immánuelünk! Ő van e helyen!”

Először, jertek, csodáljuk ez igazságot! Aztán jertek, vegyük fontolóra még alaposabban. És azután törekedjünk alkalmazva, személyesen magunkévá tenni azt.

I.


4¶HADD CSODÁLJUK EZ IGAZSÁGOT és ámuljunk felette! „Velünk az Isten!”  Álljunk tiszteletteljes távolságra, mint Mózes, ki látva Istent a csipkebokorban, kissé hátrább lépett, és levette saruit lábairól, mert átérezte, hogy szent az a hely, amelyen lábai állnak. Ez egy csodálatos tény, hogy a Végtelen Isten egyszer egy törékeny gyermek testében lakozott, és egy alázatos ember szenvedő alakjában sátorozott népe között. „Isten volt Krisztusban”. „Önmagát megüresítette, és szolgai formát vett fel magára, és emberekhez hasonlóvá lett.”

5¶Figyeld meg először, a jóságos lehajlás csodáját, mit e tény tartalmaz. Hogy Isten, aki mindeneket teremtett, felveszi saját teremtményének természetét! Hogy az önmagától Létező egyesül a teljesen Tőle függő és Tőle eredő teremtménnyel, és a Mindenható egy törékeny és halandó lénnyel lép szövetségbe! Az előttünk levő esetben az Úr leszállt a megaláztatás mélyére, egyesült egy olyan természettel, mely nem főhelyet foglalt el a létezés skáláján. Nagy lehajlás lett volna az a végtelen és felfoghatatlan Jehova részéről, ha valamely nemes, magas szintű szellemi lény természetét vette volna magára, mint például egy szeráfét, vagy kérubét. Az isteninek egy teremtett szellemmel való egyesülése felmérhetetlen lehajlás lett volna, de hogy Isten az emberrel lett eggyé, ez sokkal nagyobb! Ne feledjétek, hogy Krisztus személyében az emberi természet nemcsak megelevenítő szellemből állt, hanem úgyszintén szenvedő, éhező, meghaló testből és vérből. Urunk magára vette mindazt az anyagi részt, miből áll egy test. És egy test végül is nem más, mint a föld pora: olyan szervezet, mely a körültünk levő anyagokból áll. Semmi sincs testi felépítésünkben, ami nem lenne fellelhető e föld elemeiben, melyen élünk. Abból táplálkozunk, amit a föld terem, s ha meghalunk, visszatérünk a porba, melyből vétettünk. Hát nem különös nagy csoda ez, hogy e durvább része teremtettségünknek, ez alantas rész, ennek pora, mégis felvétetik ama tiszta, csodálatos, felfoghatatlan isteni Lénnyel való egységbe, akiről mi oly keveset tudunk, és Akit véges értelmünkkel egyáltalán nem tudunk felfogni? Ó, micsoda lehajlás ez! Hagyom, hogy elmélkedjetek rajta csendes perceitekben! Imádattal gondoljatok rá! Meg vagyok győződve, hogy egyetlen embernek sincs igazi fogalma arról, milyen csodálatos lehajlás volt Isten részéről, ekként emberi testben lakozni, és az, hogy Immánuel - „Velünk az Isten” legyen számunkra!

6¶De hogy még inkább kitűnjék ennek rendkívüli volta, gondoljátok meg, hogy a teremtmény, akinek természetét Krisztus felvette, olyan lény volt, mely vétkezett. Sokkal inkább kész vagyok elképzelni azt, hogy az Úr magára veszi egy olyan fajnak a természetét, mely sohasem bukott el. De, íme, az emberi faj fellázadt Isten ellen, és mégis, Krisztus emberré lett, hogy bennünket megszabadíthasson lázadásunk következményeitől, és eredeti tisztaságunknál valamivel magasabbra emeljen bennünket. „Isten elküldte az Ő Fiát, bűn testének hasonlatosságában, s kárhoztatta a bűnt a testben.” „Ó, Isten kikutathatatlan mélysége!” – ez minden, amit mondhatunk, amint szemléljük és csodáljuk az isteni szeretetnek ezen lehajlását.

7¶Továbbá, jegyezzétek meg azt is, amint távolról ámultok e csodán, hogy az erőnek micsoda csodája áll itt előttünk! Belegondoltatok-e valaha abba, milyen erő mutatkozott meg abban, hogy az Úr egy oly emberi testet alkotott, mely alkalmas volt az Istenséggel való egységre?! Urunk egy csecsemőben öltött testet, mely valóban emberi test volt, de mégis, bizonyos csodálatos módon el volt készítve, hogy kibírja az Istenségnek benne lakozását. Az Istennel való érintkezés rettenetes: „ha rátekint e földre, megrendül az; megilleti a hegyeket, és füstölögnek azok.” Ráteszi lábát Páránra, és ez megolvad, s a Sinai tűznek lángjában felbomlik. Oly erősen belevésődött ez igazság a hajdani szentek elméjébe, hogy ezt mondták: „Senki sem láthatja Isten arcát, úgy, hogy életben maradjon.” De íme, itt van egy emberi természet, mely nem csak látja Isten arcát, hanem szállást vesz benne az Istenség. Micsoda emberi alkat lehetett az, mely képes volt elviselni Jehova jelenlétét! „Testet alkottál nekem!” Ez igazán egy csodálatosan megkülönböztetett, szent test volt, a Szentlélek erejének egy különleges alkotása! A mienkhez hasonló test volt, idegrendszerrel és érzékekkel felruházva, és feszülésre kész izmokkal, és minden szerve éppoly finoman meg volt alkotva, mint a mienk, és mégis, Isten volt benne! Törékeny bárka volt egy ilyen rakomány elhordozására. Ó, ember Krisztus, hogy tudtad magadban hordozni az Istenséget? Nem tudjuk, hogyan lehetett ez, de Isten tudta. Imádjuk hát a Mindenhatónak az emberi gyengeségben való ezen elrejtőzését, a Felfoghatatlannak ezen felkarolását, a Láthatatlannak ezen felfedését, a Mindenütt-jelenvalónak ezen helyhez-kötöttségét.  Sajnos, csak gagyogni tudok! Mik is a szavak, amikor ilyen kimondhatatlan igazsággal van dolgunk?! Elég, ha annyit mondunk, hogy az isteni erő csodálatosan látható volt, Krisztus testének folytonos anyagi állapotában, mely másként megemésztődött volna az Istenséggel való ilyen csodálatos érintkezés következtében. Csodáld hát az erőt, mely „Isten velünk”-ben, -„Immánuelben”- lakozott.   

8¶Aztán, amint e titkot csodálod, gondold meg, az isteni jóakaratnak micsoda jelvénye ez az emberek iránt! Amikor az Úr felveszi az emberi természetet, hogy vele egy egységet alkosson, e páratlan cselekedet rendkívül nagy jót jelent az ember számára! Lehetetlen, hogy Isten elpusztítsa azt a fajt, melyet ekként magához esketett. Egy ilyen házasság, ember és Isten között, békét kell jelentsen! A háborút és pusztulást sohasem szokták így bejelenteni. Az, hogy a Betlehemben testet öltött Istent a pásztorok imádták, azt hirdeti, hogy „béke a földön és szelíd irgalom”. Ó, bűnösök, kik remegtek az isteni harag gondolatára, jobban tennétek, ha az irgalom és kegyelem örömteljes reménységével emelnétek fel fejeteket, mert Isten tele kell legyen kegyelemmel és irgalommal azon faj iránt, melyet így, minden más felett ekként kitűntetett, hogy Önmagával egységbe helyezett! Légy jó reménységgel, bízzál, ó, asszonytól született ember, és számíts kibeszélhetetlen áldásokra, mert „egy Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk.” 9¶Ha a folyókra nézel, gyakran meg tudod mondani, honnan folynak, és a földet, melyen átfolynak meg tudod állapítani színük alapján: amelyek az olvadó gleccserekből folynak, egyből felismerhetők. Van egy ige, egy mennyei folyóról, melyet könnyen megértesz, ha ebben a megvilágításban szemléled. „És megmutatta nékem az élet vizének tiszta folyóját, a mely ragyogó volt, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jővén ki”. Ahol a trónt az Istenség és az általa megállapított Közbenjáró foglalja el, vagyis a testet öltött Isten, az egykor elvérzett Bárány, ott a folyónak kristálytisztának kell lennie: nem a pusztító haragnak olvasztott lávája, hanem az éle vizének folyója ez! Nézzetek e drága névre, „Velünk az Isten!”, és látni fogjátok, hogy a testet öltés következményei áldottak, hasznosak, üdvösek, és nemesítő hatásúak az emberek számára.

10¶Kérlek, folytassátok tovább ámulat-teljes szemléléseteket, és nézzetek még egyszer e „Velünk-az-Isten-Immánuel”-re mint szabadulásunk zálogára. Mi elbukott faj vagyunk, belesüllyedtünk a sárba, eladattunk a bűnnek: a Sátán fogságában és rabságában sínylődünk. De ha Isten eljön a mi fajunkhoz, és felkarolja ennek természetét, hisz akkor jóvátehetjük bukásunkat, mert lehetetlen a pokol kapuinak lenyomni azokat, akikkel velük van az Isten! Ti, kik rabszolgái vagytok a bűnnek, és rogyásig eladósodottak a törvénynek, halljátok a jubileumi szabadságot hirdető kürtzengést, mert valaki eljött közétek, ki asszonytól született, ki törvény alatt lett, ki úgyszintén erős Isten, és ünnepélyesen megfogadta, hogy felszabadít titeket!  Ő hatalmas Megváltó, nagy Megmentő! Képes üdvözíteni, mert Mindenható, és szavát adta, hogy megteszi. Kilépett a küzdőtérre, és fegyverbe öltözött. Népének Hőse Ő, és nem vall csődöt, és nem ernyed el, míg a csatát teljesen meg nem vívta, s a győzelmet meg nem szerezte! Jézusnak mennyből való földre-jövetele záloga annak, hogy népét felviszi a mennybe! Hogy természetünket felvette, ez biztos pecsétje annak, hogy lényünket az Ő trónjára fogja emelni!  Ha egy angyal lépett volna közbe, úgy lehetne némi félelmünk. Ha egy ember lett volna, ki erre vállalkozik, úgy joggal félhetnénk, és kétségbeesve heverhetnénk. De ha Immánuel, „Isten velünk” teszi ezt, és Isten valóban felvette az emberi természetet a magával való egységbe, akkor jertek, „zengedeztessük a menny harangjait”, és örüljünk! Lesznek még fényesebb és boldogabb napok, lesz üdvössége az embernek és lesz dicsőség Istennek! Jertek, sütkérezzünk az Igazság Napjának sugaraiban, mely immár felkelt nekünk, világosságul a pogányok megvilágosítására, és az Ő népének az Izráelnek dicsőségére!
Ekként ámulattal csodáltuk e tényt, távolról szemlélve azt.

II.

11¶És most, a második fejezetben, jertek, jöjjünk közelebb, és VEGYÜK SZEMÜGYRE A TÁRGYAT ALAPOSABBAN. Miről is van szó? Mit is jelent ez, „Velünk az Isten”? 12¶Nem remélem, hogy képes leszek e reggelen feltárni e rövid textus - „Velünk az Isten” - teljes mondanivalóját. Mert valóban úgy tűnik nekem, hogy a megváltás egész történetét magában foglalja. Utal az ember Isten nélküli voltára, hogy Isten elvonta magát az embertől, a bűn miatt. Úgy tűnik nekem, beszél az ember lelki életéről, hogy Krisztus eljött hozzá, és benne a dicsőség reménységére formáltatik. Isten foglalkozik az emberrel, és az ember visszatér Istenhez, és újra elnyeri az isteni képmást, mit először, a teremtéskor. Sőt, maga a menny is, lényege szerint nem más, mint ez: „Isten velünk.” Ez az ige száz prédikációhoz is anyagot szolgáltatna, minden megerőltetés nélkül. Sőt, az ember folytathatná sokoldalú jelentésének kimerítését egy örökkévalóságon át. Én ez alkalommal csak gondolatszálakat tárok elétek, melyeket felgöngyölíthettek szabadidőtökben, a Szentlélek segítségével.

13¶E dicsőséges név, Immánuel, jelenti, először is, hogy Isten Krisztusban velünk van, igen szoros szövetségben. A görög viszonyszó ezen a helyen igen hangsúlyos, és a legerősebb formában fejezi ki ezt, hogy „velünk”. Nem csak „a mi társaságunkban”, mint amit egy másik görög szó jelentene, hanem „velünk”, „együtt velünk”, „közösen osztozva”. E szócska egy szoros szegecs, egy erős kötés, melyből következik, kijelentésszerűen, a szoros közösség. Isten különleges módon és szorosan „velünk van”. Nos, gondolj csak bele kissé, és meglátod, hogy Isten valóban közel jött hozzánk, igen szoros közösségbe! Bizonyára ezt tette, mert magára vette a mi természetünket,- szó szerint a mi saját természetünket – húst, vért, csontot, s mindazt, amiből áll egy test; elmét, szívet, lelket, memóriát, képzelőerőt, ítélőképességet, mindazt, amivel csak bír egy értelmes ember. Krisztus Jézus volt az emberek embere, a második Ádám, a képviseleti ember modellje. Ne gondold őt megistenült embernek, még kevésbé merészeld őt humanizált Istennek, vagy félistennek tartani. Ne keverd össze a természeteket, és nem oszd szét a Személyiséget. Ő csak egy személy, de mégis, valóságos ember, mint ahogy valóságos Isten! Elmélkedj hát ez igazság felett, és mondd: „Aki a trónon ül, olyan, mint én, a bűnt kivéve!” Túl fenséges e tárgy ahhoz, hogy sokat beszéljünk szavakkal róla. Nem akarok fecsegni. Olyan téma ez, mely felülmúl engem, és félek elhamarkodott szavakat kiejteni. De forgassátok szívetekben ez igazságot, és meglátjátok, édesebb a méznél, még a színméznél is.

„Mily öröm! Ott ül, a mi testünkben,
Fényes mennyei királyiszéken,
Egy asszonytól született ember,
Teljes isteni dicsőségben!”

14¶És így, mivel velünk volt a mi természetünkben, Isten velünk van életünk egész vándorútja alatt. Nehezen találsz egy olyan nehézséget az élet útján, mely mellett Jézus is meg nem állt volna, vagy olyan szakaszt, amin Ő át ne ment volna. A bejárati kaputól egész addig az ajtóig, mellyel bezárja élete útját, a Jézus lábnyomai nyomon követhetők. Bölcsőben vagy? Ő is volt ott. Szülői tekintély alatt levő gyermek vagy? Krisztus is volt kisfiú názáreti otthonában. Beléptél az élet csataterére? Urad és Mestered ugyanúgy tette. És bár nem élt hosszú életet, mégis szakadatlan fáradság és szenvedésen át hordozta azt az elrontott képet, mi az öregkorral jár. Magányos vagy, s fáj az egyedüllét? Ilyennek látjuk Őt a pusztába, a hegyoldalon, és a Gecsemáné homályában. Elvegyülve élsz a társadalomban? Így élt ő is, az emberek között végezve szolgálatát, a tömeg szorítása alatt. Hol találnád magad olyan helyen, akár a csúcson, vagy a völgyben, a szárazon, vagy tengeren, napfényben vagy sötétben -  hol lehetnél, kérdem, ahol ne fedeznéd fel, hogy Jézus is ott járt előtted? Amit a világ elmondott nagy költőjéről, azt mi sokkal nagyobb igazságként elmondhatjuk Megváltónkról –

„Egy olyan sokoldalú ember,
hogy nyilván nem valakinek,
hanem az egész emberiségnek
a példányképe!”

Egy harmonikus ember volt Ő, mégis, az összes szentek élete, úgy tűnik, az övébe van összesűrítve. Két hívő, meglehet, nagyon elüt egymástól, és mégis, mindketten tapasztalják, hogy Krisztus életében megvan a hasonlósági pont, amelyhez életüket viszonyíthatják. Az egyik lehet gazdag, a másik meg szegény, - az egyik rendkívül tevékeny, s a másik türelmesen szenvedő, és mégis, minden ember, a Megváltó életét tanulmányozva, képes lesz elmondani: az Ő kemény életútja az enyém mellett haladt. Hasonlatossá tétetett mindenben az ő testvéreihez. Mily vigasztaló e tény, hogy Urunk Immánuel, „Velünk az Isten”, nem csak itt és ott, most, vagy akkor, hanem szüntelen!

15¶Különösen édes vigaszt nyújt e név „Velünk az Isten” szomorúságunkban. Nincs olyan szívszaggató fájdalom, nincs olyan testünket zaklató szenvedés, melyben Jézus Krisztus ne állna mellettünk. A szegénység lesújtó keserűsége emészt? „Neki nem volt fejét hová lehajtania.” Vagy a gyász sötét fellege szakadt rád? „Jézus sírásra fakadt” a Lázár sírjánál. Gyaláztak vajon az igazságért, és ez gyötri lelkedet? Ő azt mondta: „a gyalázat összetörte szívemet”. Elárultak? Ne feledd, neki is volt egy bizalmas barátja, aki eladta őt rabszolga-áron. Milyen viharba sodródhatnál, mely nem háborgatta volna úgyszintén az ő csónakját is? Nem vihet az ínség olyan sötét völgybe, olyan mély, látszólag ösvénytelen szakadékba, ahol lehajolva ne fedezhetnéd fel a Megfeszített nyomdokait! Tűzben járva, vagy folyókon, a hideg éjszakában, vagy a tűző napon Ő ezt kiáltja neked: „Én veled vagyok! Ne rettegj, mert társad is, és Istened is vagyok!”

16¶Titokzatosan igaz, hogy amikor végül az utolsó, záró jelenethez érkezünk, úgy fogjuk találni, hogy Immánuelünk ott volt. Átérezte a halál fájdalmait és gyötrelmeit, elviselte a haláltusa vérverejtékét, a láznak epesztő szomjúságát. Tapasztalatból ismerte, mit jelent a meggyötört léleknek elszakadása a nyomorúságos gyenge testtől, és azt kiáltotta, amit mi is kiálthatunk: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!” És, ó!, tudta mit jelent a sírverem, mert ott aludt! És a sírhelyet beillatosítva és szépen elkészítve hagyta maga után, hogy nyugágy legyen a számunkra, s nem pedig a romlás gödre. Az az új sír ama kertben Isten-velünk-Immánuellé teszi Őt számunkra egész addig, míg a feltámadáskor előhív minket sár-ágyunkból, hogy megtapasztalhassuk, hogy Ő „Isten-velünk” örökre, az élet újságában. Az Ő hasonlatosságában fogunk feltámadni, és első látványként, megnyílt szemünk a testet öltött Istent fogja szemlélni csodás dicsőségben! „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és habár testem megrágják a férgek, mégis, testemben fogom meglátni az Istent!” „Velünk az Isten!” Én, az én testemben fogom meglátni Őt, mint az embert, az Istent. És így egy egész örökkévalóságon át a legmeghittebb közösséget fogja Ő fenntartani velünk. Amint a korszakok telnek, „Velünk az Isten” lesz Ő számunkra! Nem megmondta-e: „Mert én élek, ti is élni fogtok?” Úgy emberi, mint isteni élete örökké fog tartani, és ilyen tartós lesz a mi életünk is. Közöttünk fog lakozni, és élő vizek forrásaihoz fog bennünket vezetni, és így mindenkor az Úrral leszünk.

17¶Nos, testvéreim, ha újra felelevenítitek szívetekben ez áldott gondolatokat, jó gazdag eledelkészletet fogtok találni: valóban, egy teljes ünnepi lakomát, már csak ezen egy pont alatt! Isten velünk van, Krisztusban, a lehető legközelebbi érintkezésben.
18¶De másodszor, Isten Krisztusban velünk van a legteljesebb megbékélésben. Ez természetesen így van, ha az előbbi állítás igaz. Volt idő, amikor elszakadva voltunk Istentől. Isten nélkül éltünk, elidegenedve tőle gonosz cselekedeteink miatt, és Isten is elvonta magát tőlünk természetének tisztasága folytán, mely a hamisságot messze veti magától. Tisztábbak szemei, hogysem nézhetné a gonoszt, és nem lakhat nála semmilyen hamisság. Az a tiszta méltányosság, mellyel uralja a világot, megköveteli, hogy arcát elrejtse a bűnös nemzedék elől. Az az Isten, aki elégedettséggel néz a vétkes emberekre, nem a Biblia Istene, mely számos helyen úgy tárja Őt elénk, mint aki haragtól lángol a gonoszok ellen! „A gonoszt, az álnokságnak kedvelőjét gyűlöli az Ő lelke.” De most, a bűn, mely elválasztott minket Istentől, félre lett téve Krisztusnak a keresztfán bemutatott áldott áldozata folytán, és az igazságosság, melynek hiánya okozta a nagy szakadékot a bűnös ember és igaz Isten között, - az az igazságosság, mondom, ajándékként a mienk lett, mert Jézus elhozta nekünk az örökkévaló igazságot! Úgyhogy most Jézusban Isten velünk van, velünk kibékülten, s a bűn, mely haragját felgerjesztette, örökre elvétetett az ő népéről. Vannak, akik ellenvetéseket hoznak fel s tiltakoznak e szemlélet ellen, de én egy jótányit sem engedek az ő ellenvetéseiknek. Nem csodálkozom, hogy gáncsoskodnak bizonyos bölcstelen állítások miatt, melyeket én sem szeretek jobban, mint ők. Azonban, ha tiltakoznak az engesztelés olyan értelmezése ellen, mint ami elégtételt képez a megsértett igazságosság iránt, érveiknek semmi ereje sem lesz nálam. Nagyon is igaz, hogy Isten örök szeretet, de ezzel nem áll szemben az Ő igazságossága. Úgyszintén igaz, hogy népe iránt Ő mindig is szeretet volt, a legmagasabb értelemben; s az engesztelés nem oka, hanem eredménye (gyümölcse) az isteni szeretetnek. Mégis, kormányzói minőségében, mint bíró és törvényadó, Isten „mindennap haragszik a gonoszra”, és Krisztus békéltető áldozatától függetlenül, az Ő tulajdon népe úgyszintén „haragnak örökösei volt, mint egyebek is”. Egy igazságos bíróhoz hasonlóan, harag volt Isten szívében azok ellen, akik megszegték szent törvényét. És a megbékélésnek köze van úgy az egész föld bírája, mint az ember álláspontjához. – Ami engem illet, sohasem szűnök meg hálát adni: „Ó, Uram, magasztallak Téged, mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult tőlem a te haragod, és megvigasztaltál engem!” Isten most már az emberrel lehet, és átkarolhatja a bűnösöket, mint gyermekeit, amit igazságosan nem tehetett volna meg, ha Jézus nem halt volna meg. 18b¶Ilyen értelemben, és csakis ilyen értelemben írta Dr. Watts egyes énekeit, melyeket oly hevesen elítéltek. Szabadságot veszek, két versszak idézésére, és ajánlom őket, mint amelyek egy nagy igazságot tárnak elénk, ha az Urat mint Bírót szemléljük, s úgy tűntetjük fel, ahogy az ember felébredt lelkiismerete helyesen észleli Őt. Költőnk ezt mondja az Isten trónja előtt:

„Egykor úgy állt e trón, mint a harag rettenetes széke,
Emésztő tűz lövellt szikrákat belőle.
Istenünk megjelent, rettenetes tűzben,
Neve „Bosszúállás” volt, fényes szentségében.

De gazdagon hullt, permetezett a Jézus vére,
S megengesztelte Isten arcát véle,
Ráhullt az a lángoló trónra,
S a haragot kegyelemre változtatta.”   

Úgyhogy most Jehova nem velünk szemben álló Isten, hanem „Velünk az Isten!”, „megbékéltetett minket magával az Ő Fiának halála által.”

19¶A harmadik jelentése ez igének, „Velünk az Isten!”, a következő: Isten Krisztusban velünk van, áldott közlékeny érintkezésben. Vagyis, most oly közel jött hozzánk, hogy kapcsolatban áll velünk, és ez részben megszentelt társalgásban valósul meg. Most szól hozzánk, és szól bennünk. Ez utolsó időkben szólott hozzánk az Ő Fia által, és az Isteni Lélek által, azon a szelíd halk hangon, mellyel figyelmeztet, vigasztal, oktat és vezet bennünket. Nem vagytok tudatában ennek? Nemde, mióta lelketekben megismertétek Krisztust, élvezitek a Magasságossal való bizalmas kapcsolatot is? Most, Énókhoz hasonlóan, „Istennel jártok”, és mint Ábrahám, beszéltek Vele, mint ember beszél az ő barátjával. Hisz mi egyebek imádságaitok és dicséreteitek, mint szabad társalgások a Magasságossal, hiszen szabad meneteletek van Őhozzá! És Ő válaszol nektek, amikor Lelke lelketekben megpecsételi ígéretét, vagy alkalmazza intelmét, amikor új világosságot gyújt és vezet benneteket a tiszta tanításban, vagy fényesebb reménységet gyújt szívetekben az eljövendő dolgok iránt. Ó, valóban, Isten velünk van most, úgy, hogy amikor azt kiáltja, „Az Én orcámat keressétek!”, szívünk így válaszol neki, „A Te orcádat keresem, ó, Uram!”. E vasárnapi összegyülekezések, mi mást jelentenek sokunk számára, mint ezt „Velünk az Isten!”? Az Úrvacsorai közösség mi mást jelent, ha nem ezt, „velünk az Isten!”? Ó, hányszor tapasztaltuk az Ő valóságos jelenlétét, a kenyér megtörésében és a bor kiöntésében, az Ő engesztelő halálára emlékezve, nem babonásan, hanem lelki értelemben, és úgy találtuk, hogy az Úr Jézus Immánuel, „Velünk az Isten!”. Igen, minden egyes szent rendelésben, és minden egyes szent istentiszteleti cselekményben, nemde úgy tapasztaltuk, hogy egy mennybe nyitott ajtó van kitárva, és egy új és élő út áll előttünk, melyen a kegyelem trónjához járulhatunk?! Hát nem nagyobb öröm ez minden gazdagságnál, ami csak megszerezhető e földön?

20¶És nem csak beszédben (társalgásban) van az Úr velünk, hanem velünk van most hatalmas cselekedetek által éppúgy, mint szavak által. „Velünk az Isten!” Hát nem ez ragyog dicső feliratként királyi zászlónkon, rettenettel sújtva ellenségeink szívét, és megörvendeztetve Isten választottjainak szentséges seregét?! Nem ez-e a mi csatakiáltásunk, „A seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk!”  A mi szívünkben lappangó belső ellenségünkkel szemben, Isten velünk van, hogy legyőzzük romlottságainkat és gyengeségeinket; s az igazság külső ellenségei ellen, Isten vele van az Ő egyházával, és Krisztus megígérte, hogy örökké vele lesz, „a világ végezetéig”! Nemcsak Isten szavait és ígéreteit nyertük, hanem láttuk az Ő kegyelmének tetteit a mi érdekünkben, úgy a Gondviselésben, mint az Ő áldott Lelkének üdvös munkáiban. „Feltűrte az Úr szent karját minden népeknek szemei előtt, hogy lássák a föld minden határai Istenünk szabadítását! ” „Ismeretes az Isten Júdában, nagy az ő neve Izráelben. Mert hajléka van Sálemben, és lakhelye Sionban. Ott törte össze a kézív villámait, paizst, szablyát és a hadat.” „Velünk az Isten!” – ó, testvéreim! - ez szívünket szökdécselésre készteti az örömtől, s rettenthetetlen bátorsággal tölt el bennünket! Hogyan is lehetnénk mi levertek, amikor a seregek Ura a mi oldalunkon áll!

21¶De nemcsak értünk végzett hatalmas cselekedeteiben van Isten velünk, hanem az Ő tulajdon életének a mi természetünkbe való behatolásával (áradásával), mely által először újjászületünk, és aztán fenntartatunk a lelki életben. Ez még csodálatosabb. A Szentlélek által az isteni mag, mely „él, és megmarad örökké” elvettetik a lelkünkbe, és napról-napra hatalmasan megerősíttetünk az Ő Lelke által a belső emberben.

22¶És még ez sem minden, mert a kegyelem mesterműveként, az Úr, az Ő Lelke által, az Ő népében lakozik! Isten nem ölt testet bennünk, mint Jézus Krisztusban, de épp olyan csodálatos, mint a testet-öltés a Szentléleknek a hívőkben való lakozása. Most „Isten velünk” van valóban, mert Isten bennünk lakozik. „Nem tudjátok – szól az apostol - , hogy a ti testetek a Szentléleknek temploma?” „Amint meg van írva: lakozom bennük, és közöttük járok”. Ó, micsoda mélységek és magasságok vannak e pár szóba foglalva: „Velünk az Isten!”

23¶Sok dolgot tudnék még mondani nektek, de az idő sürget, hogy röviden foglaljam össze őket. Az Úr számunkra „Velünk az Isten!” lesz, az Ő képének bennünk való helyreállítása által. „Velünk az Isten!” látható volt Ádámban, amikor tökéletesen tiszta, bűntelen volt. De Ádám meghalt, amikor vétkezett. És Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene. Most, mi, az új élet visszanyerésében, és Istennel való megbékélésünkben Krisztus Jézusban, megkapjuk úgyszintén a helyreállított isteni képmást, és megújíttatunk ismeretben és valóságos szentségben. „Velünk az Isten!” – megszentelődést jelent, azáltal, hogy Jézus Krisztus képe minden Ő testvérére kitörölhetetlenül bevésődik!

24¶Isten velünk van, úgyszintén, - említsük még meg ezt, és aztán elhagyjuk a fejezetet -,  a legmélyebb együttérzésben. Testvér, szomorúságban vagy? Isten Krisztusban együtt érez a te bánatoddal. Testvér, egy nagy terved van? Tudom mi az: Isten dicsőségére szolgál! Ebben úgyszintén rokonszenvez veled Isten, és Isten veled van. Hadd kérdezzem meg, mi a legnagyobb örömed? Hát nem tanultál meg még az Úrban örülni? Nemde ujjongsz Istenben Jézus Krisztus által?  Hisz akkor Isten is örvend benned! Nyugszik az Ő szerelmében, és énekléssel örvendez néked… Úgyhogy Isten velünk van minden csodálatos vonatkozásban, amennyiben Krisztus által céljaink és vágyaink Istenével azonosak. Ugyanazon dolgot óhajtjuk, ugyanazon cél felé törtetünk, és ugyanazon gyönyörtárgyakban örvendünk. Amikor az Úr azt mondja, „Íme, ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm!”, a mi szívünk is rámondja, „Igen, és én is benne gyönyörködöm!” Az Atya gyönyörűsége az Ő választott fiainak a gyönyörűsége is, mert mi úgyszintén örvendünk Krisztusban! Lelkünk ujjong az Ő neve hallatára!

III.


25¶E gyönyörteljes tárgy befejezése előtt hadd mondjak még két-három dolgot az előttünk fekvő igazság SZEMÉLYES ELSAJÁTÍTÁSÁRÓL.
„Velünk az Isten!” Nos, ha Jézus Krisztus „Velünk az Isten” lett, járuljunk hát Istenhez minden kétely és tartózkodás nélkül! Bárki légy, nincs szükséged papra, vagy közvetítőre, hogy téged bemutasson Istennek, mert Isten bemutatott téged önmagának. Gyermek vagy? Akkor jöjj Istenhez a gyermek Jézusban, ki ott feküdt a betlehemi jászolban! Ó, ti, dérlepte üstökűek, nektek sem kell távol maradnotok, hanem Simeonhoz hasonlóan jöjjetek és vegyétek Őt karjaitokba, és mondjátok, „Uram, most már hadd távozzon el a te szolgád békességben, mert szemeim látták a te üdvösségedet!”  - Isten egy nagykövetet küldött hozzánk, de olyat, aki nem kelt rettenetet bennünk. Nem sisakkal és páncéllal felöltözötten, lándzsát viselve közeledik a menny követe hozzánk, hanem fehér zászló lebeg egy gyermek kezében; a nép közül kiválasztottnak kezében; annak kezében, aki meghalt; Annak kezében, ki bár a trónon ül, továbbra is magán viseli a szegek helyeit.   - Ó, ember, Isten egy hozzád hasonló személyben jön hozzád! Ne félj hát a gyermek Jézushoz jönni! Ne képzeld, hogy előbb különleges felkészülésre van szükséged, hogy kihallgatást kapj nála, vagy hogy egy szentnek, papnak, vagy lelkipásztornak a közbenjárására lenne szükséged! Bárki jöhetett az újszülötthöz, Betlehemben. Úgy gondolom, a szarvas ökrök abból a szénából ettek, melyen Ő aludt, és mégsem féltek. Jézus mindannyiunknak a barátja, bármilyen bűnösek és érdemtelenek legyünk is! Ti, szegények, nektek sem kell félnetek, mert nézzétek, egy istállóban született, és jászol volt a bölcsője. A ti felszerelésetek sem rosszabb ennél, nem vagytok szegényebbek nálánál. Jöjjetek, és üdvözöljétek a szegények Fejedelmét, a egyszerű parasztok Megváltóját! Ne maradj távol az alkalmatlanságodtól való félelem miatt. A pásztorok úgy jöttek hozzá, amint voltak, éjszakai öltözetükben. Nem olvasom, hogy várakoztak, míg jobb ruhát vettek volna magukra, hanem azzal a ruhával, mellyel magukat takargatták a hideg éjszakában, siettek amint voltak, az újszülött gyermek jelenlétébe. Isten nem a ruhákra néz, hanem a szívre, és elfogadja az embereket, amikor hozzá jönnek, kész lélekkel, akár gazdagok, akár szegények. Jöjjetek hát! Jöjjetek, és örömmel lát titeket, mert Isten valóban Immánuel -„Velünk az Isten!”. 

26¶De, ó, ne halogassátok! Úgy tűnt nekem, amint e tárgyat átgondoltam tegnap, hogy, ha valaki ezt mondja: „Én nem jövök Istenhez”, miután Isten ilyen formában eljött az emberhez, ez megbocsáthatatlan lázadás lenne részéről. Meglehet, hogy nem tudtál Isten szeretetéről, mikor vétkeztél ellene, úgy amint azt tetted. Lehetséges, hogy bár üldözted az Ő szentjeit, tudatlanságból cselekedted, hitetlenségben. De nézd, Istened kinyújtja feléd a békesség olajágát, kiterjeszti azt csodálatos módon, mert Ő maga jön, hogy asszonytól megszülessen, hogy találkozhasson veled, ki szintén asszonytól született vagy, és megmentsen téged bűneidből. Mondd, nem akarsz Reá hallgatni most sem, amikor Fia által szól? Meg tudom érteni, ha azt kéred, ne kelljen hallanod többé az Ő szavát, amikor kürtzengésben szól, egyre hosszabban és erősebben, a Sinai lángoló kőszirtjei közül. Nem csodálkozom, ha félsz közel járulni, amikor a föld reng és inog az Ő rettenetes jelenlétében. De most, visszafogja magát, és eltakarja arcának fényét, és alázatos ember gyermekeként, egy ácsmester fiaként jön hozzád. Ó, ha így jön, vajon most is hátat fordítasz Neki? Képes vagy elutasítani? Miféle nagykövetet tudsz ennél jobbat kívánni? E békekövetség oly gyöngéd, oly szelíd, oly kedves, oly tapintatos, hogy bizonnyal nem lehet olyan szíved, hogy ellenállj neki! Ó, ne tedd! Ne fordulj el, ne fordítsd el füled a kegyelmének nyelvétől! Inkább mondd: „Ha Isten velünk, úgy mi is vele leszünk!” Mondd, bűnös, mondd: „Felkelek, elmegyek az én Atyámhoz, és ezt mondom neki: Atyám, vétkeztem!”

27¶Ami téged illet, ki minden reményt feladtál már, - ki annyira elesettnek és aljasnak gondolod magad, hogy úgy hiszed, nem lehet már jövő számodra - : tudd meg, van még remény a te számodra is! Mert ember vagy, és az Istenhez álló legközelebbi lény az ember! Ő, aki Isten, egyszersmind ember is. És van valami e tényben, ami arra kell késztessen, hogy így szólj: „Igen, lehetséges talán, hogy visszanyerjem az ember Fiával való barátságot, ki egyben Isten Fia is! Még én is, igen én is felemelkedhetem Általa, hogy a fejedelmek közé ültethessen, népének fejei közé, az én újjáteremtett emberi természetem által, mely kapcsolatba hoz Krisztus emberi természetével, és ez pedig kapcsolatba helyez az Istenséggel!” Ne dobd el magad, ó ember, mert végül is valami sokkal reménykeltőbb vagy annál, hogy a soha el nem haló férgek eledele légy, és martalékául ess a tűznek, mely soha el nem oltatik! Térj meg a te Istenedhez teljes szívvel, és látni fogod, hogy egy nagy áldás van még fenntartva számodra a jövőben.

28¶És most, testvéreim, hozzátok intézem befejező szavaimat: hadd legyünk Istennel, mert Isten velünk van! Az elkövetkező esztendőre jeligeként adom nektek ezt: „Immánuel, Velünk az Isten!” Nektek, kik véren megváltott szentek vagytok, jogotok van mindehhez, a legteljesebb értelmében. Igyatok belőle, és töltekezzetek fel bátorsággal!   Ne mondjátok: „Mi nem tehetünk semmit!” Ki vagy te, hogy nem tehetsz semmit? Isten veled van!  - Ne mondd: „Az egyház igen gyengén áll, és a gonosz idők járnak rája!” – hiszen „Velünk az Isten!”. Szükségünk van azon ókori katonák bátorságára, akik a nehézségeket csak köszörűköveknek tekintették, melyeken kardjaikat kiélesíthetik. Szeretem Nagy Sándor mondását, - amikor azt mondták neki, hogy túl sok ezren, sőt több millió-számra vannak a perzsák. Ezt mondta: „Nincs semmi baj! Jó aratást lehet rendezni ott, ahol sűrű a gabona! Egy mészáros nem ijed meg, mégha ezerszámra vannak is a juhok!”  Még inkább szeretem az öreg Gascon szólását, aki, mikor megkérdezték tőle: „Képes vagy te és a sereged bejutni abba az erősségbe? Hisz az bevehetetlen!” „Képes-e a nap behatolni oda?” – kérdezte – „Hát igen.” „Nos, ahová a nap bejuthat, oda én is bemehetek.” Bármi legyen is, lehetséges, vagy lehetetlen, a keresztyének képesek annak megtevésére, Isten parancsára, mert Isten velünk van. Átlátjátok-e, hogy a szó „Velünk az Isten!” megszüntet minden lehetetlenséget? Kemény szívek, melyek sehogy se tudtak összetörni, össze fognak törni, ha Isten velünk van! Tévelygések, melyeket eddig nem tudtak megcáfolni, megsemmisíthetők, „Isten velünk” által! Amik embereknél lehetetlenek, Istennel lehetségesek! John Wesley utolsó szavai ezek voltak, és hadd éljünk mi ezzel, szívünkbe zárva: „Mindenek felett a legjobb az, hogy Isten velünk van!” Áldott Isten Fia, köszönjük Neked, hogy elhoztad nekünk e drága Igét!
 Ámen.   

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Kálmán

  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #27 Dátum: 2013. December 24. - 14:56:58
 O0



Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3290
  • Nem: Férfi
Válasz #28 Dátum: 2014. Január 11. - 22:47:30
A magvető

Charles Haddon Spurgeon
(1834-1892)
2842. prédikációja



Alapige: Mt 13,3

 „Ímé, a magvető kiméne vetni.”



1¶Ez egy nagyon fontos esemény volt. Ha egyedülálló esetként nézed, nem mondom, hogy annyira fontos volt. De ha számba veszed az esetek sokaságát, melyekben ez úgyszintén hasonlóképpen megtörtént, úgy túlnyomóan sokat jelent ez állítás: „Egy magvető kiment vetni.” Igen, Krisztus méltónak ítéli megemlíteni, hogy egy egyedülálló magvető kiment vetni, hogy egy keresztyén ember kiment bizonyságot tenni a falu piacán, vagy felvállalta egy vasárnapi iskolai osztály vezetését, vagy, hogy bárhol is szóljon az Úrért. De amikor a prédikátorok százaira gondolsz, akik minden vasárnap kimennek vetni a jó magot, hirdetve az evangéliumot, és a tanítók ezreire, akik gyermekeket oktatnak vasárnapi iskoláinkban, úgy bizonyos, hogy ez mind együtt, a legfontosabb esemény az ég alatt.  Te, jegyző angyal, azt mellőzheted feljegyezni, hogy egy harcos kiment küzdeni; sokkal fontosabb, hogy feljegyezd azt, hogy „egy magvető kiment vetni.” Még azt is elfelejtheted, hogy a tudós kutató bement laboratóriumába, és egy nagy felfedezést tett; mert egyetlen felfedezés sem ér fel fontosságban a földművelés munkáival. Hallod-e az aratók énekét? Látod-e azokat a megrakott szekereket, egymásután, hosszú sorban, amint a gazda csűréhez tartanak? Ha igen, ne feledd, hogy nem lenne aratás és semmilyen betakarítás, ha a magvető nem ment volna ki egyszer vetni. Amint a kasza rácsap a búzára, s cséplőgép elválasztja a szemet a polyvától, s a malom kerekei vidáman lisztté őrlik azt, s a háziasszony tésztát dagaszt belőle, és a kenyeret az asztalra helyezi, hogy szülők és gyerekek megelégedésig ehessenek, - ne feledd, hogy mindez sohasem történhetett volna meg, ha egyszer a magvető ki nem megy vetni! Ettől a cselekedettől függ az ember élete. A kenyér, mely az élet pálcája, nyomban eltörne, ha a magvető nem folytatná a magvetést. Nos, ha mindezt számba veszem, nekem úgy tűnik, hogy az igénkben leírt esemény elsődleges fontosságú, és megérdemli, hogy feljegyezve álljon ezen a helyen.

2¶És, kedves barátaim, a lelki vetés ugyanolyan összefüggésben áll a szellemi világgal, mint a természeti vetés a fizikai világgal. Rendkívül fontos, hogy kitartóan folytassuk az evangélium prédikálását. Egyeseknek talán jelentéktelen dolognak tűnik, hogy én újra és újra elfoglalom e szószéken a helyet. És én sem akarok semmilyen illetlen fontosságot tulajdonítani e ténynek. Mégis, az örökkévalóság sem lesz képes kimeríteni mindazt az áldott eredményt, mely az evangéliumnak itteni prédikálásából fakad. Vannak lelkek, kik égő üszögként ragadtatnak ki a tűzből, s örök üdvösségre jutnak: lámpások, kiket a Szentlélek gyújt meg, kik fényleni fognak, mint a csillagok, örökkön örökké az Isten égboltozatán! Ki tudja, ó, tanító, hogy amikor te a kisgyermekek közt fáradozol, milyen csodálatos eredménye lesz a tanításodnak?    Isten gabonája nőhet igen kis mezőkben is. Isten megáldhatja az egyszerű szavakat a gyermekek számára, kik azokat hallgatják. Mit tudod te, iskolázatlan testvérem, hogy amikor felállsz egy vidéki házi istentiszteleten, hogy egy pár léleknek szólj Krisztusról, mi fog következni erőfeszítésedből? Élet vagy halál, menny vagy pokol függhet az evangélium magvának elvetésétől! Valóban, ez a legfontosabb dolog, ami valaha csak történhet, ha az Úr melléd áll és veled megy, amikor kimész, a magvetőhöz hasonlóan, hogy elvesd a magot! Halld az angyalok énekét! Lásd a mennyei Atya arcán a túláradó, ragyogó dicsőséget! Örül, mert lelkek születnek újjá Krisztusnak!  De hogyan jöhetne létre ez öröm, természetes úton, és emberi módon szólva, az Ige prédikálása nélkül? Mert még mindig tetszik Istennek, hogy a prédikálás bolondsága által tartsa meg a hívőket. Nem kell hát magyarázkodnom, hogy miért is prédikálok újra egy ilyen fontos eseményről, még ha csak ilyen egyszerű szavakban van is elénk tárva: „A magvető kiméne vetni.”
3¶Megpróbálok választ adni a magvetővel kapcsolatosan három kérdésre: Először, Ki volt ő? Másodszor, Mit cselekedett? És harmadszor, Miért tette? (Mi volt a célja, szándéka)

I.

Először, KI VOLT E MAGVETŐ?

4¶Nem tudunk róla semmi egyebet, csak azt, hogy magvető volt. Egyénisége úgy látszik teljesen eltűnt a szolgálatában. Nem tudjuk, ki volt az apja, vagy anyja, vagy nővére, vagy fivére. Mindaz, amit tudunk, csak annyi, hogy egy magvető volt. És én nagyon szeretek látni olyan igehirdetőket, akik annyira szolgái az igének, hogy semmi mások ezen kívül, csak igehirdetők! Nem számít kicsoda, vagy ki volt valaki, vagy mi mást tehetne, ha ez egy dolgot cselekszi. Elvesztette tehát identitását a szolgálatában, habár vissza is nyerte azt újra, egy másik módon. Elvesztette önző énjét, és egyszer s mindenkorra magvetővé lett, és semmi egyébbé, mint magvető!

5¶Figyeljétek meg, kedves barátaim, hogy nagyon sok személyes ügy (dolog) létezik, melyek teljesen jelentéktelenek. Nincs itt megjegyezve, hogy vajon egy kulturált, vagy parasztos magvető volt-e. És nem számít, milyen volt. S így van ez a Krisztusért munkálkodóknál is. Isten megáld minden rangú és társadalmi osztályú embereket. William Huntington, a bányász, sok lelket hozott Krisztushoz. Egyesek kételkedtek efelől; de én, keresztyénségem korai szakaszában, ismertem egyes kiváló személyeket, akik lelki gyermekei voltak a bányásznak. Chalmers épp az ellentétes sarkon állt: kitűnő, kulturált, választékos beszédű szónok, tanult, igen képzett ember; és milyen sok embert hozott Chalmers is Krisztushoz! Tehát, akár Huntington, akár Chalmers, nem lényeges: „A magvető kiment vetni”. Az egyik prédikátor úgy beszél, mint Rowland Hill, igen egyszerű szász kiejtéssel, nemes humorral fűszerezve. A másik, akárcsak Robert Hall, nagyszerű beszédstílust használ, fényes retorikai fordulatokkal, és igen ritkán ereszkedik le az alacsonyszintű emberekhez. Mégis Isten megáldja mindkettőjüket. Mit számít, ha bizalmas társalgási stílusban, vagy szónokias módon történik az igehirdetés, ha egyszer Isten megáldja! Ez az ember az evangéliumot hirdette: hogy pontosan hogyan prédikálta, nem szükséges elemezni. Magvető volt: kiment vetni, és dicsőséges aratás származott az ő vetéséből.

6¶Nos, kedves testvérem, te is elkezdtél buzgón szólni Krisztusért, de azon bánkódsz, hogy nem tudsz úgy szólni, mint X.Y. Azt mondod: „Hallottam egy embert prédikálni, a múlt este: és amikor befejezte, úgy gondoltam, én sohasem leszek képes ismét szolgálni”. Nos, igen helytelen dolog részedről így gondolkodni. Inkább azt kellene mondanod: „Megpróbálok minél jobban prédikálni ezentúl, hogy hallottam valakit sokkal jobban prédikálni, mint én.”  A lényeg az, hogy érezd, hogy neked Isten Országa magját kell hintened! És ha nem tudod is oly nagy marokkal vetni, mint más magvetők teszik, és nem tudsz is oly sokat szétszórni egyszerre, csak menj, és vesd a te képességed szerint! Csak arra vigyázz, hogy ugyanazt a jó magot vesd. Így Isten elfogadja azt, amit teszel. Szomorú vagy, hogy nem tudsz oly sokat tenni, mint mások, és nem vagy annyira képzett, mint ők. Bánt, hogy nem vagy olyan költőies, mint egyesek, vagy olyan kegyes beállítottságú, kenetteljes beszédű, mint mások. De miért beszélsz mindezekről? Urunk Jézus Krisztus nem mondta, hogy neked is úgy kell tenned, mint ők. Ő egyszerűen ezt mondja: „Egy magvető kiment vetni.” Nem beszél arról, hogyan volt felöltözve; egy szóval sem említi, hogy fekete volt-e, vagy fehér, vagy milyen egyéb jellegzetessége volt. Nem mond semmi egyebet felőle, csak hogy egy magvető volt. Kedves barátom, mondd, meg fogod-e próbálni, hogy ne legyél más, csak egy lélekmentő? Ne törődj az egyéni vonásaiddal, bármit mondjanak is mások rólad! Menj csak, és vesd a jó magot, és Isten áldjon meg ennek cselekvésében!

7¶Jegyezzük meg, továbbá, hogy amint ez ember különféle személyes vonásai túl jelentéktelenek voltak a följegyzésre, úgy az ő neve és hírneve sincs közölve ebben a Könyvben.  Szeretnéd, ha neved ott állna mindenen, amit végzel? Emlékezz, hogy Isten nem hagyja helybe ezt a vágyadat, és azt fogja mondani neked: „Nos itt van, ezt te önmagadnak tetted; úgyhogy megjutalmazhatod magadat érte.” Amennyire csak teheted, tartsd távol neved minden munkádtól, amit csak az Úrért végzel! Szoktam mondani, hogy egy időben, Párizsban nem volt olyan híd, olyan épület, melyen ne lett volna ott valahol felírva az „N” betű. Nos, menj csak most végig a városon, és találj egy „N” jegyet, ha tudsz. Napóleon azt remélte, hogy hírneve márványba vésve kitörölhetetlenül fennmarad, - de nevét végül is csak homokba írta. És ha szolgálatunkban nagyon fontosnak tartjuk nevünk kiemelését, úgy teljesen rossz úton vagyunk! Amikor George Whitefield-et megkérték, hogy szervezzen ő is egy új felekezetet, ő azt mondta: „Én nem ítélem el Wesley testvéremet azért, amit tett, de én nem tehetek hasonlóképpen. Hadd vesszen el az én nevem, de a Krisztus Neve maradjon fenn mindörökké!” Ne aggódjatok nevetek miatt, hogy fennmaradjon az utókornak, hanem csak az legyen gondotok, hogy arra emlékezhessenek, amit tettetek, - mint erre az emberre úgy tekintünk, Krisztus bizonyságtétele alapján, hogy egy magvető volt.

8¶Hogy mit tett, vetésében, valamelyest fel van jegyezve, de csak az, ami az ő különleges munkájával volt kapcsolatos. Hova esett a mag, hogyan növekedett, vagy nem növekedett, és hogy mi lett belőle, vagy mi nem lett belőle – ez minden, ami itt feljegyezve áll. De egyáltalán semmit sem találunk itt az ő életéről, történetéről. Komolyan kérlek, ne vágyj semmire, ami hírnevedet bebalzsamozná! A balzsamozás a halottaknak való. Tehát az élő emberek ne bánják, ha nevüket, hírnevüket elfújja a szél, éppúgy, mint ahogy feléjük fújta azt. Végül is mit számít a mi hírnevünk? Nem más az, mint az emberek véleménye vagy lehelete, és ez igen keveset, vagy semmit sem ér Isten gyermekének. Szolgáld Istent hűségesen, és aztán hagyd neved és hírneved megőrzését az Ő kezében. Lesz egy nap, amikor az igazak fénylenek majd, mint a nap, az Ő Atyjuk országában!

9¶Nincsenek följegyzéseink ez ember nevéről, híréről, mégis, tudunk valamit felőle. Tudjuk azt, hogy mindenekelőtt, egy kenyérrel táplálkozónak (gabonával élőnek) kellett lenni, mert másként nem lett volna magvető. Az evangélium mag a magvetőnek, és kenyér az evőnek. És minden ember, aki valóban kimegy vetni a magot Istenért, az először egy evő kell, hogy legyen. Nincs olyan személy a föld színén, aki a mező barázdáit tapossa, és veti a magot, aki előbb ne egy kenyéren élő ember lenne.  És Istennek minden igaz szolgája, az ég alatt, mielőtt az evangéliumot prédikálná, előbb azzal táplálkozik. Ha lenne valaki, aki magvetést színlel, de sohasem táplálkozik az igével, Isten könyörüljön meg rajta! Micsoda lealjasítása a szószéknek, amikor egy ember megkísérli prédikálni azt, amit ő maga nem tud, nem ismer!  Micsoda meggyalázása még egy vasárnapi iskolai osztálynak is, hogy egy megtéretlen ifjú, vagy nő legyen ott mások tanítója! Nem szabad ilyen dolgot megengednünk! Ha előfordult ilyen eset, felszólítok mindenkit, aki tanítani próbált olyat, amit ő maga nem tud s nem élt át, hogy kiáltson Istenhez, hogy nyerjen tanítást Tőle! Ne menjen addig, és ne színlelje, hogy az Úr nevében szól a gyermekekhez, míg mindenekelőtt Krisztus nem szólt békességet és bocsánatot az ő saját szívéhez, és nem formálta ki benne a dicsőség reménységét. Minden lelki munkás, aki itt van, tegye fel magának e komoly kérdést: „Táplálkozom-e az Úr szavával, és élvezem-e azt a jó Igét, melyet látszólag másoknak tanítok?”     
 
9b¶Aztán, ha evő volt, úgy elfogadónak is kellett lenni. Egy magvető nem vethet, ha nincs magja. Csak nevetséges mutatvány lenne fel s alá járni a mezőn, és üres kézzel színlelni a magvetést. De nincs-e nagyon sok úgynevezett keresztyén-munkás, aki épp ezt teszi? Akik e munkára vállalkoznak, de semmijük sincs, amit adjanak; és ezért nem is adhatnak semmit. Nem tudsz egy férfiből vagy nőből valami olyasmit kipumpálni, ami nincs meg bennük. És nem prédikálhatod, nem taníthatod Isten szerint azt, ami nincs meg először a te szívedben. Először be kell fogadnunk Istentől az evangélium magvát, csak azután leszünk képesek annak vetésére. A magvető bement gazdájának magtárába, és átvett egy pár véka búzát, s aztán kiment és elvetette. Attól félek, hogy egyes úgynevezett magvetők elbuknak az elfogadásnak ezen dolgában. Rohannak, hogy osztályt nyerjenek, kapkodnak, hogy prédikáljanak, hol itt, hol ott tolakodnak, de nincs semmi az egészben. Mi más lehet beszédedben, mint zengő érc és pengő cimbalom, ha egyszer nem fogadtad be az élő Igét, az élő Istentől, és nem lettél tőle kiküldve, hogy hirdesd azt az embereknek?!

10¶Egy igazi magvető Isten Igéjének a terjesztője. Egy ember sem lehet magvető, csak ha hinti-szórja az igazságot. Ha nem prédikálja az igazságot, nem igazi magvető, a szónak igazi értelmében. Valaki járhat fel s alá csatangolva a barázdákon, és az emberek összetéveszthetik őt egy magvetővel, de valójában nem az. S ha abban, amit prédikálunk nincs ott Isten igazi, szilárd igazsága, bármilyen csinosan tálaljuk is édes semmiségeinket, nem szolgáltuk az Urat. Nekünk valóban hintenünk, szórnunk kell az élő magot, mert másként nem vagyunk méltók a magvető névre.

11¶Úgy látszik, tudunk már egy keveset e magvetőről, és tovább menve megtudjuk azt is, hogy egy nemes ágról származott. Urunk pontosan így mondta: „A MAGVETŐ kiment vetni”.  És úgy vélem, látom az első Magvetőt kijönni az elefántcsont-palotákból, az ő örök természetének egyedülálló dicsőségéből, amint lemegy Betlehembe, csecsemővé válik, vár mindaddig, míg a vetőmag készen áll, és aztán a Jordán partján s a hegyoldalon, meg Kapernaumban és Názáretben és mindenütt veti azokat a csodás magvakat, melyektől a puszta és a kietlen hely virulni kezdett, a sivatag örvendezett és kinyílt, mint a rózsa! Nézd, miként sarjadt fel az egész keresztyénség annak az Embernek a vetésétől! És a mi dicsőséges Urunk régóta arat, és e mai napon is aratja a galileai hegyoldalon végzett vetésének termését. „A Magvető kiméne vetni!”  Mondd, nem vagy boldog, hogy e nemes ághoz tartozol? Nem érzed, s nem tartod-e nagy dicsőségnek, még ha a legkisebb vagy is a magvetők között, ha egyike vagy azoknak, akik Isten örök evangéliumát vetik?

12¶De kik azok a magvetők, akik utána jöttek? Olyan emberek, „akikre nem volt méltó a világ”, akik szenvedtek Urukért és Mesterükért: az ő apostolai, s akik befogadták az ő beszédüket, s akik hűek voltak egész a halálig; mindenféle rendű emberekből álló hívő hadsereg, vének és fiatalok, gazdagok és szegények, tanultak és írástudatlanok.  És folyton létezett a magvetők serege, akik újra és újra kimentek vetni, akik nem tehettek másképp. Mint például a bedfordi üstfoltozó. Megparancsolták neki, hogy többé ne vesse a magot, és börtönbe vetették, mert továbbra is vetni akart. De annak a börtönnek az ablakán keresztül továbbra is vetett, s olyan bő marokkal szórta a magot, hogy azok még ma is hullnak a mi országunknak és más nyelven beszélő népeknek széles mezőire! Amikor lecsendesítették, ezt mondta: „Ha ma kiengedtek a börtönből, holnap újra prédikálni fogom az evangéliumot, Isten kegyelme által.” „Na, akkor, eredj vissza celládba!”- válaszolták. „Rendben, - mondta – és ott fogok ülni, míg a moha belepi szempilláimat, mielőtt nektek valami ígéretet tennék arra nézve, hogy néma leszek!” Neki vetnie kellett, nem tehetett másképp!  - Nos, most, e jelen korban egyesek úgy képzelik, hogy a modern teológia véget vet a mi magvetésünknek; hogy Isten országának jó magját nem fogjuk már tovább szórni. De sikerül ezt nekik megakadályozni? Úgy hiszem, hogy a magvetők továbbra is járni fogják a város minden zugát és utcáját, s országunknak minden falucskáját és községét, amikor Isten úgy akarja, mert az evangélium éppolyan örökkévaló, mint Isten, akitől származik, és ezért halhatatlan! S amikor úgy vélik, hogy kiölték e növényt, sokkal erőteljesebben fog feltörni mindenütt, mint korábban!

13¶A magvető nem csak egy dicsőséges származású ember, hanem Isten munkatársa - Istennel együtt munkálkodó személy. Isten terve, hogy minden növény szaporodjon és önmagát reprodukálja; és különösen az Isten terve és szándéka, hogy a búza és az ember számára más hasznos gabonafélék továbbra is sokszorozódjanak a föld színén. Ki fogja ezt végbevinni? Istennek gondja van rá, hogy ez megtörténjen. És általában embereket használ fel eszközeiként. Vannak egyes magok, melyeket sohasem vethetnek emberek, csak a madarak. De ami a búzát illeti, ezt az embernek kell elvetnie. Bárhova mész a világon, ahol csak búzaföldet látsz, ott mindenütt az emberi magvetés nyomán van az. Találhatsz tövisekkel teli földet, azt nem vetette emberi kéz, de a búzát vetni kell. Ez nem vadnövény, itt emberre van szükség, ki gondozza azt. És ezért, Isten az emberrel kapcsolja össze magát, hogy fenntartsa a búzát a föld felszínén. - És Ő úgy rendelkezett, hogy miközben terjeszthetné az evangéliumot az Ő Lelke által emberi hangok nélkül is, s emberek milliárdjait vonhatná magához minden emberi közreműködés nélkül, mégsem cselekszik így. És, mivel a cél érdekében eszközöket használ, azt akarja, hogy szólj, hogy szólhasson általad, hogy az ige szólásában a mag el legyen vetve, amelyből bőséges aratást fog előhozni.   


II.

14¶Most, másodszor, hadd nézzük meg, MIT TETT E MAGVETŐ?  Kiment. Ennél a ténynél fogok időzni egy pár percig.
Úgy gondolom, ez először is azt jelenti, hogy felgerjesztette (felindította) magát. Így szólt: „Itt az ideje, hogy kimenjek vetni. Vártam már eleget a kedvező időre, de emlékezem, hogy mondta Salamon: Aki a szelet nézi, nem vet. Úgy érzem, hogy a vetés ideje elérkezett a számomra, és rá kell adnom magam!” -  Hadd kérdezzem: Ránézhetek-e azokra, akik évek óta tagjai már ennek a gyülekezetnek, de még semmit sem tettek az Úrért? Testvérem, nővérem, ha Isten szolgája vagy már évek óta, és még sohasem dogoztál igazán a lelkek megmentéséért, szeretném, ha most ezt mondanád magadnak: „Jöjj, most már, valóban dologhoz kell lássak!” Nemsokára haza fogsz térni. S amikor Mestered megkérdi tőled: „Vetettél-e valamit az én országomért?”, akkor csak azt felelheted: „Nem, Uram. Én bőven ettem, táplálkoztam. Jártam a tabernákulumba, és élveztem a szolgálatokat.” „De vetettél-e valamit?” „Nem, Uram. Én csak összehordtam egy nagy halom magot. Félretettem egy nagy mennyiségű jó magot.” „De vetettél-e valamit az én hasznomra?” – fogja tovább is kérdezni, és ez egy rettenetes kérdés lesz azok számára, akik sohasem mentek ki vetni. Igen jól érzed magad odahaza, ugye? És a hosszú téli hónapokban, melyek ránk következnek, mondod, olyan jól lesz élvezni odahaza az estéket. Ott, a meleg kandallónál, és behúzott függönynél, üljünk le, és töltsük el boldogan az időt! Igen, de nem jött-e el az idő számodra, Magvető úr, hogy kimenj vetni? London milliói a kárhozat fele tartanak. A menedékhelyek tele vannak, a börtönök is teltek, a nyomor eláradt, a részegség uralkodik minden utcasarkon. A paráznaság sokféle megnyilvánulásai miatt a hívő férfiak és nők pirulnak! Itt az ideje, hogy az Úrért munkába állj, ha eddig nem tetted! Mit tettek egyesek közületek az Úrért?  Ó, bárcsak elkezdenéd felhasználni ma képességedet, vagy amid van, s így szólj: „Munkálkodnom kell Mesteremnek. Nem tölthetem el egész életemet csak azzal, hogy gondolkodom, s elmélkedem arról, hogy mit is fogok tenni… Meg kell tennem a következő dolgot, és azonnal tennem kell, mert másként meglehet, az Úr hazahív, és napom leáldozik, mielőtt egy maroknyi búzát elvetettem volna!”

15¶Továbbá, a magvető pontot tett a magánéletére. Kijött rejtett magányából, és elkezdett vetni. Nos, ezt értem én ez alatt. Először, igen bölcs dolog egy keresztyén részéről, ha bezárt ajtók mögött tevékenykedik. Sok tisztogatási, takarítási munka van ott. Amikor a méhek kijönnek sejtjeikből, életük első napjait a kaptárban töltik, mindent megtisztítnak és rendbe raknak. Nem mennek ki mézet gyűjteni, amíg előbb be nem fejeznek otthon minden házimunkát. Kívánom, hogy minden keresztyén, amilyen gyorsan csak tudja, fejezze be a háza táján a tennivalókat. Ezeket el kell végezni. Értem itt főként, hogy jártas legyen a bennünk lakozó bűn és a győzedelmeskedő kegyelem tapasztalati kérdéseiben.  De ezután aztán a magvető kiment vetni. Nem elégedett meg titkos tapasztalatával, hanem kiment vetni a magot. Sokan vannak, kiknek lelki élete azért nyomorúságos, mert mindig otthon ülnek. Kitakarítottak mindent, még a teáskanna alját is megmosták kívül, és most nem tudják, mihez kezdjenek. Így hát elkezdik azokat ismét befeketíteni, és újra megtisztítani. Folyton saját konyhájuk kicsinyes ügyeivel vannak elfoglalva. Menj ki, nővérem! Bármilyen fontos a te személyes tapasztalatod, csak a valódi hasznosság talaján fontos az. Rendezz el mindent ott belül, annak érdekében, hogy aztán munkához láthass odakünn.

16¶A magvető, amikor kiment vetni, úgyszintén abbahagyta tanulói tevékenységét és az igazság egyéni élvezetét. Bibliaiskolában volt egy évet, vagy kettőt, és egy jó adag igeismeretre tett ott szert. Rendszeres hallgatója is volt az igének. Láthattuk őt alkalomról-alkalomra a padjában ülni, és inni az Igét. De egy idő után ezt mondta magának: „Nincs jogom e bibliaiskolában maradni; most már a vasárnapi iskolában kellene lennem, hogy felvállaljam egy osztály tanítását.” Aztán azt mondta magának egyik vasárnap délután: „Voltam már egy istentiszteleten ma, és lelkileg táplálkoztam. Úgyhogy, most arra gondolok, el kellene mennem a város peremén levő bérházakhoz, hogy beszéljek az embereknek ott, vagy valami más szent elfoglaltságra kell adnom magam, melyekben hasznára lehetek másoknak.” Tehát kiment vetni. És úgy szeretnélek felindítani mindnyájatokat, hogy hasonlóképpen tegyetek! Talán nem kell sokat mondjak e dologról gyülekezetünk tagjainak; de vannak itt sokan idegenek is velünk. Szeretném azt tenni veletek, amit Sámson tett a rókákkal és a tüzes-csóvákkal. Túl sok hitvalló keresztyén van itt, akik szinte semmit sem tesznek. Ha tehetném, elküldenélek benneteket néhány egyház vetésébe, hogy tűzbe borítsam azokat! Nem lenne rossz csütörtök-esti munka!

17¶ „Egy magvető kiment vetni.” Honnan jött? Nem tudom, milyen házból indult, de azt megmondhatom nektek, hogy milyen helyről indult el a magvetésre. Kijött a magtárból. A magtárba kellett mennie, hogy vetőmagja legyen. Legalábbis, ha nem ment be oda, mielőtt vetni indult, úgy nem volt semmije, amit vetni érdemes. Ó, kedves testvéreim és nővéreim, - különösen igehirdető szolgatársaim! -, nekünk mindig a magtárba kell mennünk! Ugye, így igaz ez? A Szentírás szorgalmas és folytonos tanulmányozása nélkül mire jó a mi prédikálásunk? „Felmentem a szószékre - mondta valaki – és úgy prédikáltam, ahogy éppen az eszembe jött, és nem sokat gondolkodtam rajta.” „Igen, - mondta neki valaki – és úgyszintén a hallgatóid sem gondolkodtak rajta semmit.” Ez biztosan így van. Ti, tanítók, akik teljesen készületlenül mentek osztályotokhoz, és kinyitjátok Bibliátokat, és egyszerűen mondjátok, amit először eszetekbe jut, komolyan el kellene gondolkozzatok afelől, hogy Istennek nincs szüksége a ti ostobaságotokra. „Ó, de hát nem emberi bölcsesség által üdvözülnek a lelkek!” – mondja valaki. Nem, de nem is emberi tudatlanság által!  De ha azt állítod, hogy tanítasz, akkor tanulj! Sohasem lehet tanító az, aki előbb nem lelkiismeretes tanuló. Biztos vagyok benne, hogy amikor a magvető kiment vetni, a hely, ahonnan utoljára kiindult, a magtár volt. És legyen gondod úgyszintén, keresztyén munkatársam, a magtárba menni.

18¶ Arra is gondolok, hogy bizonyára e magvető megtette azt, amit én minden keresztyén magvetőnek ajánlok: kijött arról a helyről, ahol bepácolta a vetőmagot. Az egyik gazda azon panaszkodott, hogy az ő búzája nem növekszik. S a másik megkérdezte tőle, „Beáztattad-e és bepácoltad-e a vetőmagot?” „Nem. – válaszolta – Én sohasem hallottam még ilyet.” Az első viszont ezt mondta: „Én bepácolom az enyémet imában, és Isten áldást ad rá.” Ha mennyei vetőmagunkat mindig beáztatjuk imádságban, Isten jó előhaladást fog adni nekünk is. Mert erőtlen munka az, ha egy ember egyedül áll ki prédikálni; de ha ketten vagyunk itt, ez már hatalmas munka.  Hallottátok, ugye, a welszi prédikátor történetét, aki nem jelent meg idejében az istentiszteletre, amikor azt már kezdeni kellett volna. És vendéglátója egy fiút küldött be a szobájába, hogy tudassa vele, hogy itt az ideje, menjen már prédikálni. A fiú sietve jött vissza, s azt mondta: „Uram, ott van a prédikátor a szobájában, de nem gondolom, hogy jönni fog. Mert van még vele valaki ott benn. Hallottam, amint hangosan beszélt hozzá, rimánkodva, és hallottam, hogy mondta, hogy ha az másik személy nem jön vele, úgy ő sem jön semmiképpen!  És az a másik nem válaszolt semmit. Úgyhogy, nem gondolom, hogy el fog jönni.” „Ó, - mondta a gazda, ki nyomban megértette a helyzetet – el fog jönni bizonyosan, és az a Másik is vele fog jönni!” Ó, nagyon jó dolog az, amikor a magvető kimegy vetni, és az a Másik is vele megy! Akkor bepácolt vetőmaggal megyünk, olyan maggal, mely már kezünkben elkezd csírázni, mihelyst indulunk. Ez nem történik meg természetesen a fizikai vetésnél, de megtörténik lelkileg. Úgy tűnik, máris nő, amint kezünkbe vesszük, mert élet van benne. S amikor elvetjük, élet lesz benne hallgatóink számára.

19¶ Aztán, ez a magvető kiment a nyílt mezőre. Valahol csak volt egy vetésre elkészített terület, oda ment. Szeretett barátaim, mindig meg kell próbálnunk jót tenni ott, ahol a legnagyobb valószínűsége van a jótevésnek. Nem gondolom, hogy nekem valamilyen más helyre kellene mennem, mint ide. Mert itt van a nép, amelynek prédikálhatok. De ha ezen a helyen nem lennének hallgatók, úgy érezném, hogy nincs jogom itt állani és az üres padoknak prédikálni. Ha ez a helyzet a ti kis imaházatokban, ha az emberek nem jönnek el, úgy nem kívánom én azt, hogy a kápolnát porig égessétek, de egy enyhébb katasztrófa lenne, ha kifordulnátok az utcára prédikálni, vagy elmennétek valamilyen terembe, vagy csűrbe, mert vannak emberek, akik eljönnének és meghallgatnának ott titeket, akik eddig még sohasem hallották az igét. Ki kell mennetek, testvéreim, vetni! Nem ülhettek szobátokban a fényes ablaknál, úgy nem lehet búzát vetni! És nem állhattok folyton csak egy talpalatnyi földön, hogy mindig csak ott vessetek! Ha elvégeztétek a munkát azon a helyen, menjetek máshová! Ó, bárcsak Krisztus Egyháza kimenne a pogány földekre! Ó, bárcsak ránehezedne a keresztyénekre egy általános felelősségérzet, hogy nekik ki kell menniük, vetni! Micsoda óriási szántóföldek vannak még, ahová Isten búzamagjából egy szem sem hullott még soha! Ó, imádkozzunk a missziós lelkület felgerjesztéséért!  Bárcsak Isten kiárasztaná ezt az egész Gyülekezetre, míg mindenütt el lehetne mondani: „Ímé, a magvető kiment vetni!”  Van itt egy „ímé” szócska a textusban, amit eddig nem vettem észre. „Ímé, a magvető KIMENT VETNI.” Kiment, ameddig csak tudott, hogy vesse a jó magot, hogy gazdájának nagy aratása legyen belőle. Menjünk mi is, és tegyünk hasonlóképpen.

20¶ Mikor ment ki ez ember vetni? Gazdálkodó barátaink elkezdik a vetést nyomban, aratás után. Ez az ideje a Krisztusért végzett vetésnek is. Mihelyt megnyertél egy lelket Neki, igyekezz és nyerj meg még egyet Isten kegyelme által! Mondd azt magadnak, amit egy tábornok mondott csapatainak, amikor egyikük közülük lóháton felé tartott s örömmel újságolta: „Uram, sikerült elfoglalnunk egy ágyút az ellenségtől!” „Akkor, - mondta -, menjetek és foglaljatok el még egyet!” Az aratás után következzék a vetés, amilyen gyorsan csak lehet.

21¶ A megfelelő időben ment e magvető vetni. Nagydolog észrevenni a vetésre alkalmas időt, de még nagyobb dolog vetni a magot alkalmatlan időben is, mert az „alkalmatlan idő” olykor a legalkalmasabb Isten magvetőinek a vetésre. „Állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben!” – szólt Pál buzdítása Timótheusnak. Ó, imádkozzunk, hogy Isten adja meg a folytonos vetés kegyelmét! Ismertem embereket, akik valahányszor kimentek a városba, mindig vittek magukkal szórólapokat, éspedig célszerű, alkalmas tartalommal. Úgy látszott, alaposan megválogatták, és Isten adott nekik megfelelő alkalmat a kézbesítésre. Vagy ha nem adtak is traktátusokat, készek voltak adni egy jó szót, egy helyén mondott igét, egy szeretetteljes bíztatást, egy gyöngéd figyelmeztetést. Van egy féloldali útja is az evangélium célba-juttatásának, amikor nem tudod azt egyenesen átadni.

22¶ A bölcs magvetők széjjelszórják mindenfele a magot, de mégis, általában megfigyeltem, sohasem szórják azt a széllel szembe, mert így a port a szemükbe fújná. - És legnagyszerűbb dolog a széllel vetni a magot! Ahová csak a Szentlélek szele fúj, és ahová vezet az isteni gondviselés, szórd a magot, hogy a szél elvigye azt ameddig csak akarja, s hogy oda hulljon, ahol Isten növekedést adhat neki.
Ezzel elmondtam nektek, mit tett ez az ember: „A magvető kiment vetni.”

III.

23¶ Meg kell még válaszolnom az említett három kérdés közül az utolsót is: MILYEN CÉLKITŰZÉSE VOLT E MAGVETŐNEK? (Mihez szabta magát? Mire összpontosított? Mi volt az ő felelőssége? Hogyan is viselkedett? Milyen volt a magatartása? Mit akart elérni? Miből állt az ő megvetése?)
24¶Nos, ez alkalommal nem azért ment ki, hogy a magot magának tartsa meg. Azért ment ki, hogy a szélnek szórja szét. Elszórta azt magától, elhintette mindenfelé. -- Nem azért ment ki, hogy megvédje a magot. Hanem elszórta, és rábízta azt a sorsára. -- Nem azért ment ki, ez alkalommal, hogy vizsgálgassa a magot, hogy lássa, vajon jó búza-e, vagy sem. Kétség nélkül ezt megtette már előbb. De most csak elhintette azt. -- Nem azért ment ki, hogy azt megrostálja, és kiszelelje a polyvát belőle, vagy kiszedegesse a szemetet, ami még volt benne. Ezt mind elvégezte otthon. Most nem volt más teendője, csak hogy elvesse, elvesse, ELVESSE AZT!   És a vetésre ráadta magát, teljes erejével! -- Még csak nem is azért ment ki, hogy másokat kitoloncoljon a szántóföldről, akik rossz magokat vetettek. Hanem egyszerűen megragadta az alkalmat, ezt az adott időt, hogy kimenjen vetni, és ne tegyen semmi egyebet!

„Egy dolgot tégy egyszer,
És azt jól vidd véghez!
Ez egy nagyon jó elv,
Mit sokan szeretnek.”

25¶És különösen igaz ez Isten szolgálatában. Ne próbálj húsz dolgot tenni egyszerre. „A magvető kiment vetni.” Figyelme egy dologra korlátozódott. --- Nem azért ment ki, hogy a magnak növekedést adjon. Nem, ez meghaladta volna az ő erejét. Ő vetni ment ki. Ha mi lennénk a felelősek az evangéliumnak a szívekre gyakorolt hatásért, úgy valóban joggal lehetnénk levertek és letörtek. De mi csak a jó mag elvetéséért vagyunk felelősek. Kedves barátaim, ha halljátok az evangéliumot, és elutasítjátok azt, ez a ti cselekedetetek, nem a miénk. Ha üdvözültök általa, adjátok Istennek a dicsőséget. De ha a halál illatának bizonyul számotokra, ez a ti bűnötök, szégyenetek és szomorúságotok! Az igehirdető nem mentheti meg a lelkeket, ezért nem kell magára vegye azt a felelősséget, ami nem rá tartozik.

26¶És nem ment ki a magvető, abban az időpontban, aratni. Van sok példa arra, hogy az arató ott érte a vetőt, és Isten megmentett már lelkeket, azonnal, miközben prédikáltunk.  Mégis, ez az ember vetni ment ki. Akár üdvösségre jut-e valamely lélek, akár nem, - a mi dolgunk az, hogy prédikáljuk az evangéliumot. És nekünk ezen egy dologra kell összpontosítsunk: hogy Jézus Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet. Ezt jelenti vetni a magot. Mi nem hozhatunk létre aratást: az majd Isten ideje szerint fog bekövetkezni.
 
27¶Ez ember előtt határozottan egy cél lebegett. Nekünk közölnünk kell mindenkivel az igazságot, ismertetnünk kell az emberekkel az egész evangéliumot. Elveszettek vagytok, Isten kegyelmes, Krisztus eljött megkeresni és megmenteni az elveszetteket. Aki hisz benne, el nem kárhozik, hanem örök élet a része. A kereszten bemutatta az ő áldozatát, mely által eltöröltetik a bűn. Higgy benne, és élni fogsz az Ő halála által. –

28¶Ez a vetés, amint látod, egyszerűen az igazság kihirdetése, kimondása. S kedves barátaim, ez a mi fő dolgunk, melyet tennünk kell, hogy tartsunk ki ugyanannak az igazságnak az elmondásában, újra és újra és újra, és ismét, míg bejuttatjuk azt az emberek elméjébe és szívébe, és ők befogadják azt Isten áldása nyomán! Ha a magvető leült volna a szántóföld szélére, és egész nap csak hárfázott volna, úgy nem tette volna a kötelességét. És mi is, ha az evangélium egyszerű prédikálása helyett Isten magas vagy mély titkairól beszélünk, így nem tettük meg kötelességünket. A magvető egyetlen kötelessége a vetés. Így hát, testvéreim és nővéreim, tartsátok magatokat a vetésetekhez! Amikor ezt bevégzitek, és Mesteretek hazahív benneteket, Ő majd talál számotokra más munkát is, amit tegyetek érte a mennyben. De ami a jelent illeti, ez a ti tennivalótok.

29¶Most, hogy már a befejezéshez közeledem, hadd emlékeztesselek benneteket, hogy a vetés a hitnek cselekedete (megnyilvánulása). Hitből fakadó cselekedet. Ha valakinek nincs nagy hite Istenben, nem fogja venni azt a keveset, amivel rendelkezik, és nem fog elmenni, hogy eltemesse azt a földbe.  Felesége, lehet, odaszól neki: „János, szükségünk lesz arra a gabonára, kell a gyermekeknek. Ezért ne menj, és ne szórd azt széjjel, hisz a madarak megehetik, vagy a férgek elpusztíthatják.” És az evangéliumot hitből fakadó cselekedetként kell prédikálnod és tanítanod. Hinned kell, hogy Isten meg fogja azt áldani. Ha nem így teszed, nem valószínű, hogy áldás lesz rajta. Ha csak egy természetes dologként teszed, vagy egy reménykeltő cselekedetként, ez még nem elég. Úgy kell végezned, mint az élő Istenbe vetett teljes bizalomból fakadó cselekedetet. Ő parancsolja, hogy szóld az Igét, és saját szájaként használ téged egy ideig, és azt mondja, hogy az Ő Igéje nem tér vissza hozzá üresen, hanem megcselekszi azt, amiért küldetett.

30¶Ez a vetést úgyszintén egy erőkifejtő (energikus) munka. A magvető megnevezés egy erőteljes ember jelölésére szolgál. Ő, - amint mondani szoktuk – teljesen beleadta magát e munkába. Éppen így, amikor Krisztust tanítjuk, teljes erőnket, teljes lelkünket bele kell helyeznünk a tanításunkba. Ó, testvérek, sohase hagyjuk, hogy az evangélium jégcsapként csüngjön az ajkunkon! Inkább legyen égő lávához hasonló, mely a vulkán szájából tört elő! Legyünk mindenestől tűzben, az isteni igazságtól meggyújtva, mely szívünkben hatalmasan munkálkodik, s vessünk teljes szívvel, teljes elmével, teljes lélekkel és teljes erővel.

31¶Ez a vetés úgyszintén egy összpontosított erőkifejtés volt. A magvető „kiment, VETNI.” Nem két céllal, vagy kétfelé irányuló szándékkal, hátsó gondolattal, ment ki, hanem ezzel az eggyel. Nem osztotta életét sokféle, hanem hagyta, hogy az egész élete egyetlen erős, mély áramlatban fusson, ebben az egyetlen mederben.

32¶Most nyomban befejezem, csak egy felhívást intézek még hozzátok. Szeretnék hívni minden testvért és testvérnőt, hogy menjünk ki e tabernákulumból, vetni. Le fogtok mindjárt menni azokon a lépcsőkön, vagy amott ki fogtok menni a hátsó ajtókon, és szét fogtok széledni London egész területére. Nem tudom, milyen messzire fogtok eljutni. De hadd jegyezzék fel ma rólatok a mennyben „A magvetők kimentek vetni.” Kimentek a tabernákulumból, azzal az egyetlen eltökélt céllal, hogy Isten élő Lelkének ereje által, ők, akik Jézus drága vérén megváltást nyertek, ismertté szeretnék tenni az Ő evangéliumát az emberek fiaival, hintve-szórva a jó magot minden helyen, ahol csak lehetőségük lesz, bízva Istenben, hogy a magnak Ő növekedést és sokasodást ad.  - Ó, ne feledjétek ezt megtenni ezt már itt, e falakon belül, máris. Mert vannak itt némelyek, akiket nem lesztek képesek újra elérni. Ezért, ha tudtok szólni most a padban szomszédotoknak, mondjatok egy jó szót Krisztusért! Ha szeretnétek elkezdeni a magvetést, nincs annál jobb, mint ha most egyből elkezditek! Szórjatok egy marokkal, már most, mielőtt kimentek az ajtón! Ki tudja? Talán ez első maroknyi magvetés nem lesz e sokkal sikeresebb, mint mindaz, amit vettetetek, vagy vetni fogtok ezután?

33¶És ami titeket illet, drága lelkek, akik még sohasem fogadtátok be az élő magot, ó, bárcsak befogadnátok most, azonnal! Bárcsak az Szentlélek Isten elvégezné bennetek, hogy a jó földhöz hasonlítsatok, mely ezernyi szájat nyit ki a mag befogadására, s aztán bezárja a magot önmagába, és gyümölcsözteti azt. Isten áldjon meg titeket! Bárcsak ne hagyna senkit közületek pusztán és terméketlenül! Adja, hogy növekedjetek egy nagy aratásra, az ő dicsőségére, Krisztusért!
 Ámen!

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.


Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #29 Dátum: 2014. Január 12. - 20:57:04
Ámen!

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13