A haláltól való félelem
C.H. Spurgeon 3125. sz. prédikációja
Elhangzott 1874 december 17-én, Londonban, a Tabernákulumban
Nyomtatásban megjelent: 1908 december 31-én
fordította: Borzási Sándor, 2011 december 27-28
meghallgatható (magyar nyelven):
Szatmárnémeti Magyar Baptista Gyülekezet Alapige:
„. És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának” (Zsid 2,15)1¶Igen természetes dolog, hogy az ember féljen a haláltól, mert az ember eredetileg nem úgy volt teremtve, hogy meghaljon. Amikor Ádám és Éva először az Édenkertbe lettek helyezve, olyan helyzetben voltak, hogy akár egy milliárd évet is élhettek volna ott, ha megőrizték volna feddhetetlenségüket. A bukás előtt nem volt oka az embernek hogy féljen a haláltól. De most, hogy vétkeztünk, a romlottság magvait hordozzuk e testünkben, és elrendelt dolog Istennél, hogy az emberek egyszer meghaljanak. - Igen, és mintha a test tudná, hogy nem a menny eredeti határozata szerint van, hogy neki a földbe, a férgekhez kell térnie: van benne egy természetes vonakodás a végső fekhelyére való vonulás iránt. – 2¶És ez a halálfélelem, amíg természetes, nem rossz dolog. Tulajdonképpen egy igen magas célt szolgál az emberiség fenntartásában, mert igen sok ember van, aki e halandó életnek véget vetne, ha nem létezne a haláltól való félelem. De életének önkezével véget vetni, érzi, irtózatos cselekedet lenne; azt bizonyítaná, hogy nem volt Isten gyermeke, mert „tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradhatna őbenne.” – 3¶Úgy értem, természetesen, ha egy ilyen cselekedetet valaki tudatosan visz véghez. Ne mondok semmi ítéletet azok felett, akik nincsenek értelmük birtokában, és akik ezért nem felelősek s nem vonhatók számadásra azért, amit tesznek. De ha valamely ember értelmi képességgel követ el öngyilkosságot, úgy örök élete felől semmilyen reményt sem táplálhatunk. Mégis, sokan megtennék ezt, ha nem nehezedne lelkükre a félelem, hogy mi következik rájuk életük ilyen bevégzésétől! Így tehát láthatod, hogy a halálfélelem egy jó célt szolgál, és ez önmagában jó dolog. - 4¶De igen könnyen átlépheti e helyesség határát, s átcsaphat arra a területre, melyben rosszá válik. És úgy hiszem, sok kegyes személyben van olyan halálfélelem, mely helytelen, mely igen rossz hatásokat eredményez szívében. Jól tudjuk, hogy voltak, akiket a haláltól való félelem meggátolt a Krisztus megvallásában, s az Ő teljes szívvel való követésében; talán nem annyira a mi időnkben volt ez, mint inkább a mártírok korában. Akkor voltak bátor hithősök, akik készek voltak kínpadra, sőt máglyára is menni, vagy bármilyen más kínos halálra, mit az akkori zsarnok hatóság elrendelt, és örömmel, diadalkiáltásokkal tették le életüket Jézus Krisztusért; életük sem volt drága, ha Őérette kellett meghalni. De voltak félénk lelkek is, akik visszariadtak egy ilyen próbától. Szerették az életet és féltek a haláltól, különösen olyan rettenetes haláltól, amilyen rájuk ki volt mérve. Nos, egy ilyen vonakodás helytelen és bűnös dolog lenne közülünk bárkiben. Ha a haláltól való félelem által gyalázatot vonnánk Krisztusra, úgy halálos bűnnel lennénk vétkesek. Ha valaki elhatározza, hogy követi Krisztust, annak nem szabad saját életét szeretnie a Jézus Krisztus iránti szeretethez képest, hanem késznek kell lennie letenni azt Azért, aki a kereszten életét adta értünk.
5¶A haláltól való félelem okozza egyes keresztyéneknél azt, hogy sok szükségtelen szomorúságban van részük. Betegségben vannak, és közel állnak a halálhoz, és ahelyett, hogy csendes és derűs lelkiállapotban lennének, amint illene hozzájuk, igen zaklatottak és levertek. Még akkor is, amikor egészségesek, ha olykor megtörténik, hogy leülnek és utolsó órájukra gondolnak, megterhelődnek és levertek lesznek. Nos, ez a szomorúság testies szomorúság, és ezt kerülnünk kell. Az Úr kegyelmét kell keresnünk és kérnünk, hogy legyőzhessük, hogy ne vegyen erőt rajtunk a világ szerinti megszomorodás, mely halált szerez.
6¶Ez a halálfélelem igen gyalázatos, mert tiszteletlen Istennel szemben. Úgy tünteti Őt fel, mintha bízhatnál benne jó időben, de nem a viharban; szerinte bízhatsz benne míg egészséges és erős vagy, de nem bízhatsz benne, ha elhagy az egészség és erő. De sohase feledjétek Dávid szavait: „Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, a ki megszabadít a haláltól.” Nagymértékben dicsőítjük Istent, amikor elmondhatjuk Jóbbal együtt: „Ha megöl is engem, mégis bízom benne” (angol ford. és régi Károli fordítás szerint), de ha félünk meghalni, akkor ez úgy néz ki, mintha nem lenne teljes bizodalmunk Istenben, vagy nem uralná szívünket az a teljes szeretet, mely kiűzi a félelmet.
7¶És ez a halálfélelem igen gyalázatosnak tűnteti fel szent vallásunkat azok szemében, akik nem hisznek Jézusban. Az a nyugalom, mellyel a keresztyén várja élte végét, vagy épp az a szent öröm, mellyel fogadja azt, az egyike azon dolgoknak, melyeket a hitetlenek nem tudnak felfogni, és még ha nem vallják is be, nagymértékben hatással van ez rájuk, és gyakran vágyják szívükben megtudni azt az áldott titkot, mely képesíti a keresztyéneket ilyen derűs lélekkel előretekinteni utolsó földi napjaikra. 8¶Az a keresztyén, ki derűsen fogadja a halált, egy élő prédikáció! Jobban védelmezi az evangéliumot, mint Butler és Paley összes apologetikai munkái, s a többi keresztyén írók bizonyságai, melyeket valaha csak lejegyezhettek. S ezért, kedves barátaim, Krisztus gyülekezete elveszti e védelmet, és a világ előtt elvész e bizonyság, ha mi a haláltól való félelem miatt zavarban vagyunk. E félelemnek nincs helye a keresztyénekben; s ha mégis előfordulna, küzdeniük kell ellene mindaddig, míg le nem győzik!
„Miért remegnénk, vagy félnénk meghalni?
Ó, halandók! milyen gyáva férgek vagyunk mi!
A halál a végtelen öröm kapuja
S mi mégis rettegünk bemenni oda!”
„A fájdalmak, sóhajok, halálküzdelmek
Keblünkből elrettentik s kiűzik lelkünket,
Mi meg visszariasztanánk azt e földi létre,
Annyira beleszerettünk testünkbe, ez agyagbörtönbe!”
9¶”De hogyan szabadulhatunk meg e félelemtől?” – kérdezi valaki. Nos, sohase próbáljunk megszabadulni tőle, úgy, ahogy sokan teszik, hogy teljesen megfeledkeznek a halálról. Így élni, a veszendő barmokhoz hasonló élet lenne; ők rövid életüket leélik itt, anélkül, hogy valamivel is törődnének a megfogható jelenen kívül. Az ökör és a juh úgy megy a mészárszékre, hogy képtelen a jelen életen túl látni. De én nem szeretnék lelki békét azáltal nyerni, hogy leereszkedem ezen „néma, bamba barmok” szintjére. De mégis, sok ember van, akiknek egyetlen békéjük ilyen gondatlanságból származik; 10¶márpedig nyavalyás béke az, amely nem képes elviselni az elemzést és megfontolást. Hiszen ismerünk embereket, akik elég merészek a társaságokban, sőt képesek még káromolni is Istent – de zárd csak magukra őket egy szobába, s kényszerítsd őket, hogy magányukban csak egyetlen órát gondolkozzanak – és ennél nagyobb nyomorúságra nem is ítélheted őket! Nem képesek elviselni a jelenlegi örömeiktől való elválás gondolatát! Egy más világra való átkelés olyan veszélyes vállalkozásnak tűnik számukra, hogy mindenestől igyekeznek elfelejteni, és szemeiket behunyják ez élet utáni minden gondolat iránt! Nos, a keresztyének nem ilyen módon keresik a haláltól való félelmük feletti győzelmet. Ők értelmesen gondolkoznak, és vágynak folyton gondolkodni, megfontolni és helyesen ítélni a jövő felől, éppúgy, mint a jelen felől. Kívánnak e halandó állapoton túl látni. Fényesebb látásért és világosabb látomásért imádkoznak, és nem szükség szemeiket behunyniuk a jövő felé, bármit tartogasson is az a számukra.
11¶Most megpróbálok választ adni három kérdésre e halálfélelemmel kapcsolatban. Először, Hova kell forduljunk, hogy megszabaduljunk tőle? Másodszor, Hogyan kell gondolkozzunk, s milyen megfontolások segítnek minket annak legyőzésében? És harmadszor, Mit kell tennünk, hogy győzedelmeskedjünk felette?
I.
12¶Először, tehát, HOVÁ KELL NÉZNÜNK, HOGY MEGSZABADULJUNK A HALÁLFÉLELEMTŐL? Szeretteim, a válasz erre az, hogy oda kell folyamodnunk ezért is, ahová kell fordulnunk mindenért, éspedig: AZ ÚR JÉZUS KRISZTUSHOZ, mert nincs igazi szabadulás a halálfélelemtől, csak azáltal, ha felnézünk Arra, akinek halála a halál halálát képezi! A textusunk előtti igevers világosan sugallja ezt, amikor azt mondja, hogy Jézus Krisztus emberré lett, „hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik, az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.”
13¶Nos, hogyan veszi el Krisztus tőlünk a haláltól való félelmet?
Először is, azáltal, hogy elveszi tőlünk a bűnt, mely a halál fullánkját képezi. Bűnbocsánatot nyerve halni meg, „elfogadottan ama Szerelmesben”, valójában nem is meghalás, hanem csak elköltözés e világból az Atyához! Tulajdonképpen a meg nem bocsátott bűn az, mely nehézzé teszi, hogy fejünket a halálos ágy párnájára hajtsuk. De amikor a bűn megbocsáttatik, és tudjuk, hogy ez megtörtént, és tökéletes békénk van Istennel, úgy akár vágyódhatunk is az élet amaz utolsó estéjére, hogy elérkezzék már, s hogy levetkőzzünk, és elaludjunk Jézusban! 14¶Szeretteim, legyetek bizonyosak a bűnbocsánat felől – „igyekezzetek elhívatásotokat és kiválasztásotokat erőssé tenni”! Nyerjetek bizonyosságot afelől, hogy Jézus Krisztus ezen szavai rátok is érvényesek: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki hisz Énbennem, örök élete van annak!” Alapozzatok s nyugodjatok meg teljesen azon az Áldozaton, melyet Ő egyszer felajánlott a Kereszten, amikor teljes engesztelést végzett mindazokért, akik csak hisznek Benne! Értsétek meg, hogy Ő megmosott titeket az Ő vérében bűneitektől, és királyokká és papokká tett titeket Istennek, - és akkor nem tudom elképzelni, miként lehet továbbra is halálfélelem bennetek!
„Ha a bűnre bocsánatot nyertem, úgy biztonság a részem!
A halálnak nincs több fullánkja ezen kívül, érzem!
A törvény bár kárhoztató erőt kölcsönöz a bűnnek,
De Krisztus az én Megváltóm, halálával mindent megfizetett!”
15¶Továbbá, Krisztus megszabadított téged a halálfélelemtől azáltal, hogy megváltoztatta magát a halál természetét. Tudjátok, mit mondott Mártának: „Aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” És a hívők sohasem halnak meg olyan értelemben, mint ahogy mások meghalnak. Mások azért halnak meg, hogy elszenvedjék a bűn büntetését, de ami minket illet, érettünk azt a büntetést Krisztus elhordozta! Minden vétkünk s hamisságunk Őreá vettetett, és az azokért járó büntetést Ő mind elhordozta! A halál a Hívő számára nem büntetés, - hanem egy kibontakozás ez időleges állapotból egy másik, magasabb rendű állapotba, - azon burok széttörése, mely most még fogva tart minket! A kötél elszakítását jelenti, mely a hajót a parthoz köti. A lánc eltávolítását, mely a sast a sziklához szorította. A halál felszabadít minket úgy, hogy szárnyalhatunk a fény és szeretet azon földjére, hol Jézus van, amint John Newton énekli –
„Képzeletem hiába erőlködik lefesteni
A halál utáni jelenetet,
A dicsőséget, mely körülveszi a szentet,
Amikor lelkét kileheli.
Egy gyönge sóhaj, s a bilincs széttörve!
Alig tudjuk kimondani: „Vége!”
S a készséges lélek máris
Elfoglalja helyét a Trón közelébe’!”
16¶A halál a Hívő számára nem egy kivégzés – hanem ez az ő felszabadulása, a szolgaságból való felszabadulás, és az Isten dicsőségébe való bebocsáttatás! Krisztus elvette a halál félelmét azoktól, akik igazán ismerik Őt, azáltal, hogy biztosít minket arról, hogy lelkünk nem hal meg, és nem alszik ki (nem szűnik meg létezni). Egy éltető törvény van bennünk, amint Ő megmondta: „Mert én élek, ti is élni fogtok”. Utolsó ünnepélyes kijelentéseinek egyike ez volt: „Atyám, a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet!” Mi nem bánkódunk a Krisztusban elhunytakért úgy, mint akiknek nincsen reménységük, mert tudjuk, hogy ők örökre az Úrnál vannak! „A testből elköltöztek és az Úrnál vannak”, ez az Isteni Kijelentés mindazok felől, akik élő hit által Krisztus Jézusban vannak! Mivel tudjuk, hogy lelkünk sohasem hal meg, ezért nem félünk a lelkek világába belépni.
17¶Aztán, ott van a keresztyén hit ama vezértanítása, mely nem volt felfedve az embereknek annak teljességében Jézus eljöveteléig. A test feltámadásának tanát értem. Hisz emiatt van minden félelmünk; rothadás vár rá, földdé lesz és férgeknek jut örökségül; és igen nehéznek tűnik, hogy ezek a szemek, melyek látták a világosságot, vakságra jussanak a földben! Hogy ezek a kezek, melyek az Isten szolgálatában serénykedtek, tehetetlenül pihenjenek a sírban; s hogy ezek a végtagok, melyek a zarándok ösvényt rótták, nem lesznek képesek többé megmozdulni. De bátorság, Hívő! Tested fel fog támadni! Az meglehet, hogy földbe lesz helyezve, de a föld nem tarthatja fogva. A természet szava halálra szólít, de a Mindenható szava új életre kelt! Mert trombita fog szólni, és akkor a szentek testei feltámadnak, a csendes agyag porlepte ágyaiból az örökké tartó nap dicső birodalmára! Ez a mi vigaszunk, hogy, miként Jézus Krisztus meghalt, és feltámadt a halálból, „úgy azokat is, akik Jézusban elaludtak, Isten előhozza, Ővele együtt”. Nos, ha ilyen kettős vigasszal bírunk, lelkünk és testünk számára, mire lehetne még szükségünk?
18¶Ekként feltárta előttetek, hogy a halálfélelem legyőzésére Jézus Krisztusra kell nézzünk, látnunk kell Őt a kereszten, amint engesztelést végzett értünk; feltámadásában, feltámadva értünk; a dicsőségben, amint otthonunkat birtokba veszi és lefoglalja számunkra; és az Isten jobbján helyet készít nekünk; minden hatalmat birtokolva, és úgy használva azt, hogy bennünket az Ő örök országába vigyen; s hamarosan visszajöjjön, az utolsó napok minden dicsőségével, hogy feltámassza övéit a halálból, hacsak nem lesznek élve az Ő eljövetelekor. Ő az, aki győzelmet vesz értünk a halálfélelmen! Ő az, akire kell folyton néznünk: „nézvén Jézusra!”. Szemeitek legyenek szüntelen ráfüggesztve, s akkor nem lesztek a halálfélelem foglyai.
II.
19¶És most, második fejezetként, nézzük meg, MIRŐL KELL GONDOLKOZZUNK, HOGY TOVÁBBI SEGÍTSÉGET NYERJÜNK E HALÁLFÉLELEM LEGYŐZÉSÉRE?
Először is, emlékezzünk arra, hogy ha meg kell halnunk, nem nagyobb dologra hívatunk annál, mint amit Jézus Krisztus is megtett előttünk. Amikor testem leszáll a sírba, nem az lesz a sírverem első lakója. A szentek milliárdjai voltak ott már előbb, és, mindenek felett a szentek Mestere és Ura ott aludt a sírban! Emlékeztek, hogy Jézus ott hagyta a keszkenőt összegöngyölítve, hogy a sírók használhassák könnyük felszárításában; de a gyolcs lepedők, melyekbe be volt göngyölve, együtt maradtak érintetlenül, úgy, hogy a mi utolsó ágyunk jól megvetett legyen, hogy utolsó hálószobánk kellékeinél ne legyen hiány! És ami ennél is több,
„A Jézus drága teste ott pihent,
és beillatosította azt a helyet lent.”
Hát nem olyan kell legyen a szolga, mint az ő Ura? Kívánhat-e többet? Ha a Király maga ezt az utat járta, úgy az Ő testőrei, katonái, társai félve vonakodnának ugyanazon ösvényen végigmenni? Nem, szeretteim! Amint követitek a Megfeszített nyomát az arimathiai József sírjához, ti magatok biztonságban járhattok ott! Ha a nyáj lábnyomai gyakran bátorítottak bennünket, mennyivel inkább a Pásztor nyomdokai! Ezért hát, hívők, ne féljetek meghalni, mert Jézus is meghalt!
20¶És emlékezzetek arra is, hogy a halál nem választ el minket a Krisztus szerelmétől, sem magától Krisztustól. Ő velünk van most, és velünk lesz akkor is; és a halál után vele leszünk mindenkor, örökre! Ő szeret minket most, és szeretni fog holnap, szeretni fog egész életünkben, szeretni fog a halálban, és szeretni fog egy örökkévalóságon át! Ezt az igazságot hirdette Pál, amikor ezt írta: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Isten szerelmétől, mely a mi Urunkban, Krisztus Jézusban van.” Aztán azt írja a keresztyén birtokának egyik leltározásakor: „Akár élet, akár halál, akár jelenvalók, akár következendők: minden a tiétek”; így hát a halál is a tietek, ha ti Krisztus Jézusban vagytok. Ha a halál fájdalmai elválaszthatnák a Krisztus misztikus testét az ő Fejüktől, akkor valóban halál lenne! Ha a gyászos szomorúság éket vernek a Jézus szíve és az Ő választottainak szíve közé, akkor méltán retteghetnénk a haláltól. De nem így van. Ha a halál valami különbséget eszközöl számunkra, akkor az csak annyi, hogy a kötelék, mely most egyesít minket Krisztussal, még erősebbé válik, és a Krisztus kinyilatkoztatása még ragyogóbb lesz, és Jézus még közelebb és még drágább lesz számunkra e földről való eltávozásunk után, mint ahogy volt valaha is azelőtt. „Annak okáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!”
21¶Továbbá, emlékezzünk, hogy a halál nem fog elválasztani minket összes barátainktól sem. Elveszi a feleséget a férjétől, és a gyermeket az édesanyától, és magunk mögött kell hagynunk sokakat, kik bajtársaink voltak az élet harcaiban. De különösen részedre, ki már öregszel, egy igen vigasztaló gondolat kell legyen az, hogy talán legjobb barátaid többnyire immár átkeltek a folyón. Ha összeszámlálnád azokat, akik gyermekségedtől fogva drágák voltak neked, úgy találod, hogy többségük már előtted átkeltek, amint te előrehaladtál éveidben. És vannak ott fenn némelyek, - természetesen jó messze Urunk mögött – akik a legdrágább barátaink közt lesznek, akiket csak szeretnénk meglátni odaát. Az anya megtalálja csecsemőjét, aki egy rövid időre kezére bízatott, és aztán elragadtatott a mennybe, - ott fogja látni biztonságban a parton! És a nagyszülők, meg a szülők, és testvérek, nővérek, és sok-sok gyülekezeti tag, akikkel közösségben együtt mentünk az Úr házába, mind-mind ott lesznek, készen állva, hogy üdvözöljenek minket, amikor mi, mint új érkezők belépünk a mennyei városba. Ne emésszen hát a halálfélelem a lenti szeretteitektől való elválás miatt, hanem inkább örvendeztessétek szíveteket a fenti barátaitokkal való áldott viszontlátás és egyesülés biztos kilátásával. Meglehet, hogy bánattal tölt el, hogy egyeseket hátra kell hagynotok, de gondoljatok az előrement szeretteitekre, és ujjongjon szívetek amikor arra gondoltok, hogy „az elsőszülöttek seregéhez fogunk járulni a mennyben, akiknek nevei fel vannak írva az élet könyvében”. Újra mondom, „Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!”
22¶Aztán, úgy hiszem, a halálfélelemnek el kell távoznia tőlünk, amikor megfontoljuk, hogy elköltözésünk egy kegyelmes válasz lesz számos eddig elmondott imádságunkra. Nem vagyok biztos, hogy mindig helyesen tesszük-e, amikor ilyen szavakkal énekelünk mint –
„Atyám, vágyom, sóvárgom látni a Te lakhelyed...”
Én emlékszem egy prédikátorra, egy idős barátomra, aki egy vasárnap reggel felment a szószékre, és elolvasta ezt az énekverset:
„Atyám! úgy sóvárgom látni mennyei házadat,
Kívánom itt hagyni már földi sátramat,
Trónodhoz űz a vágyam,
Én Istenem, Uram!
S amint kimondta e szavakat, leült a székre, hátrahanyatlott, és elment, hogy örökre Istenével legyen! Ne merészeljünk mondani, vagy énekelni ilyen szavakat, csak akkor, ha teljes szívvel fel vagyunk készülve egy ilyen hirtelen változásra, mint ami bekövetkezett az én idős barátomnál. – 23¶De, testvéreim, milyen gyakran imádkozunk azért, hogy megszabaduljunk a próbáktól! Nos, akkor megszabadulunk tőlük! – Milyen gyakran könyörgünk, hogy megszabaduljunk a bűntől! Akkor szabadulást nyerünk tőle! - Mennyit imádkoztunk azért, hogy megszabadítassunk a kísértéstől! és akkor ennek is vége lesz! – Sokszor kértük, hogy válhassunk Jézushoz hasonlóvá; és akkor ez is valóság lesz! – Imádkoztunk hogy tisztább látást nyerjünk felőle; hát akkor ezt is megnyerjük! – Szinte minden kérésünk, (kivéve ezt, hogy „Az egész föld legyen teljes a te dicsőségeddel”), lényegében nem fejez ki többet, mintha ezt mondanánk „Hadd lehessünk ott, ahol Te vagy!” - És halálunk által fogja az Úr megválaszolni imáinkat. Amikor csókot lehel ajkunkra az Ő kedves ajkaival, lelkünket foglyul ejti, és ott találjuk magunkat, ahol örökké teljes fényben szemlélhetjük áldott dicsőségét! Nos, ha a halál az igazi válasz imáitokra, akkor miért kellene rettegnetek tőle?
24¶Emlékezzetek arra is, hogy a halál különleges vigasztalások kíséretében jelenik meg. Emlékszem nagyapám egy prédikációjára, mely serdülőkoromban emlékezetembe vésődött, és most is frissen él bennem. A textusra nem emlékszem, de a tárgya ez volt: „Kegyelem a szükség idején.” És az első rész végén az tisztelt öregember ezt mondta: „De van egy fajta kegyelem, amire nincs szükségetek”. Aztán végigment a második fejezeten, feltárt egy másik kegyelmet, és újra azt mondta: „De van egy fajta kegyelem, amire nektek nincs szükségetek!” Volt öt, vagy hat pontja beszédének, de mindegyik végén ezt mondta: „Van egy féle kegyelem, amire nincs szükségetek.” Mind elkezdtük találgatni, vajon mit akart ezzel mondani; s végül ezzel a megjegyzéssel fejezte be beszédét: „Nincs szükségetek a meghalás kegyelmére, míg a meghalás pillanata el nem érkezik”. Nagy igazság volt ebben a megállapításban. Mondhatom magamnak: „Érzem-e most, hogy meg tudnék halni békésen, vagy épp diadalmasan?” Feltehetem a kérdést, ha akarom, de nem lenne becsületes kérdés, mert még nem hivattam arra, hogy meghaljak. Mégis, a tapasztalat és mások megfigyelése rávezetett, hogy higgyem, hogy az a rendkívüli kegyelem általában csak az utolsó órában adatik meg a hívőknek. 25¶Tanúja voltam sokszor, hogy akkor a félénk sokkal bátrabbá válik a legerősebbnél; láttam, hogy a visszahúzódó merészebb lett a bátornál is; és ismerek egyeseket, akik, bár csaknem némáknak tűntek előbb, páratlan világossággal tettek bizonyságot! És láttam olyanokat, akiknek arcuk természetfeletti örömtől sugárzott, akik előbb a kételkedők és remegők közt tűntek fel a Krisztus családjában. Valóban, azokban a pillanatokban Krisztusról sokkal világosabb kinyilatkoztatások, különleges felfedezések, jelenlétének mélyebb megtapasztalásai, a tőle áradó szeretet mélyebb kiáradásai, dicsőségének még ragyogóbb feltárulásai adatnak nekünk, mint amit valaha is átéltünk azelőtt. 26¶Amikor a test erős, gyakran olyan, mint egy vastag fal, mely kizárja a világosságot. De amikor eljön a betegség, és megrázza bérelt lakásunkat, nagy hasadásokat, repedéseket csinál a falon és tetőn, és ezeken a repedéseken a világosság beözönlik sokkal jobban, mint azelőtt. Én sohasem tudok már kételkedni szent hitünk igazsága felől, vagy megtagadni a vallás valóságát, miután oly sokszor tanúként álltam az Úr gyermekeinek halálos ágyánál. 27¶Beszélhetek nektek egy testvérnőről, aki épp ezen a héten halt meg, s aki sokáig tagja volt e gyülekezetnek. Nem volt már tudatánál utolsó óráiban. De mielőtt eszméletlen állapotba került, bizonyára nagy öröm lett volna mindegyikőtök számára látni őt. Szinte szünet nélkül kérte mellette levő barátait, hogy énekeljenek neki ilyen énekeket, mint
„Bizton a Jézus karján...”
Ameddig tehette, ő is énekelt a többiekkel, az övéket felülmúló örömmel, az ének valódi átélésével; mert a többieket bánat fogta el a gondolatra, hogy elveszítenek valakit, akit szerettek, de ő sugárzott az örömtől abban a tudatban, hogy hamarosan látni fogja Azt, akit lelke oly erősen szeretett. – 28¶Úgy hiszem, az életben nincs olyan öröm, mely az elköltöző hívők örömével felérne! Ellátogathattok a bolondok odúiba, ha akartok, és öröm után nézhettek ott, de nem találtok olyan örömet, ami méltó lenne a birtoklásra. Elmehettek a királyok palotáiba, elmehettek a mennyegzői termekbe, mehettek oda, ahol egészség, erő, hírnév, és hatalom szítja a világi vigasságot, de mégsem találtok olyan mély, erőteljes örömet sehol, mint amilyet találni fogtok abban a szobában, ahol a halálveríték van a hívő homlokán, de a menny dicsősége fénylik már arcán. Hallottam egyeseket, kik azt mondták, hogy érdemes volt élni már csak azért az örömért is, ami a halál szélén éreznek; ezért nincs oka egy keresztyénnek a haláltól félni, ha ilyen dicső tapasztalat vár rá.
29¶De nem is annyira a meghalás öröme az, ami képes megvigasztalni minket, mint inkább az élet, ami a halál után vár ránk. Én nem szeretem, amikor a testvérek ez igének csak az első részét idézik, s elhagyják a második felét: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Őt szeretőknek. - De nekünk az Isten kijelentette az Ő Lelke által. Mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Isten mélységeit is.” A keresztyének tudják, hogy van egy kibeszélhetetlen és örök öröm, ami osztályrészük lesz nemsokára, mihelyt eltávoznak e világból, hogy az Atyánál legyenek! Joggal énekeljük már most: -
„Gátolhatják bár kételyek s veszélyek haladásomat,
Csak egyre édesebbé teszik a mennyet, ha bevégzem utamat:
Jöjjön öröm, vagy bánat, s történjék bármi velem,
Egy óra Istenemmel, kárpótlást ad majd mindenért a mennyben!”
30¶Milyen benyomást fog nyújtani, s milyen érzelmeket fog kelteni az első óra a mennyben? Nem próbálom lefesteni, rátok hagyom, hogy elképzeljétek. De milyen érzés fog eltölteni, amikor megértitek, hogy nem csak egy órára, vagy egy napra, vagy épp hetven esztendőre lesztek ott, hanem örökkön örökké! Arról, aki győz, azt mondja Krisztus, hogy „Többé onnan ki nem jő!”, áldott és boldog lesz örökkön örökké az Ő Ura jelenlétében. Az igazak elmennek majd „az örök életre”. Vedd el ezt a szót „örök”, és ezzel elvetted mindenünket; de amíg ez megmarad, a mennyei boldogság olyan tény, mely örökkön örökké fog tartani!
31¶Nem tudok most részletesen sokat szólni mindezekről, de kérem s buzdítom Isten minden egyes gyermekét, hogy elmélkedjenek sokat e vigasztaló tárgyakon: s akkor, bizonyára segítséget nyernek a halálfélelem legyőzésére.
III.
32¶És most, harmadszor, fontoljuk meg, MIT KELL TENNÜNK, - éppúgy, amint láttuk, hogy miről kell gondolkodjunk - ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY LEGYŐZHESSÜK A HALÁLFÉLELMET?
Azt mondanám először is, hogy haljunk meg minden nap! „Mindennap halál révén állok”, - mondta Pál apostol. Az az ember, aki a maghalást minden nap gyakorolja, aki annak mintegy főpróbáját minden nap elvégzi, annak nem kell félnie a valóságtól, amikor az bekövetkezik. 33¶Bölcsen tesszük, ha gyakran beszélünk utolsó óránkról, ha megbarátkozunk e világból való eltávozás gondolatával. Minden este, amikor ágyba térünk, újra át kellene gondolnunk a halált. Letesszük ruháinkat éjszakára éppúgy, mint ahogy le fogjuk tenni testünket a halálban. Szeretem ezt a hasonlatot, különösen szombat estére alkalmazva, mert akkor levetjük hétköznapi munkás ruháinkat, és félretesszük, s elalszunk. És aztán, reggel, ott van vasárnapi öltönyünk elkészítve számunkra; s micsoda csodálatos vasárnapi öltözetet kapunk, amikor felserkenünk reggel a mennyben, és felöltözünk „fehér finom gyolcsba: tiszta és fehér” lesz az, mely „a szentek igazságos cselekedete”. Tehát, halljunk meg naponta, testvéreim; legyen szokásunkká ennek gyakorlása. 34¶Emlékszem egy idős keresztyén hölgyre, akinek szokása volt mondogatni, hogy belemártotta lábait a halál Jordánjába minden reggel, mielőtt hálószobáját elhagyta, úgyhogy nem érte váratlanul a hívás, amikor tényleg felszólíttatott azon átmenni, mert annyira hozzászokott már a „mindennapi meghaláshoz”.
35¶A következő tanács, amit adok számotokra, az, hogy tartsatok mindent lazán ezen a földön! Sok birtokkal, és barátokkal rendelkeztek? Vigyázzatok, hogy ne kapaszkodjatok túl szorosan beléjük, mert ott van a veszély, mely mindet érinti. Amint valaki egyszer megjegyezte egy gazdag embernek, aki őt elvezette parkjaiba és szebbnél szebb kertjeibe: „Ó, uram, ezek olyan dolgok, amelyek nehézzé teszik az embernek a meghalást.” A szegénynek kevese van, amit maga után hagyhat; s amikor elmegy, nem emészti olyan bánat, mint ami a telhetetlen harácsoló gazdagot elfogja, vagy azt az embert, aki földjeihez földeket szerzett, gazdaságához újabb gazdaságot, míg magának tudhatta az egész földet azon a vidéken, ahol élt. „Itt kell hagynom? Itt kell hagynom?” – hangzott gyakran a fösvény kiáltozása, amint próbálta erszényét haldokló ujjaival szorosan tartani. Ó, szeretett testvérem, tarts mindent csak lazán! 36¶Ne feledd, egy haldokló világban vagy, és körülötted minden olyan, mint te, árnyszerű és múlandó! Ne rakj fészket itt úgy, mintha örökre itt maradnál! Mi úgy kell élnünk e világon, mint utasok egy fogadóban. Volt egy jó püspök, aki azt mondta, hogy szeretne egy fogadóban meghalni, mert úgy érezte, az lenne a legmegfelelőbb körülmény, úgy szó szerint, mint lelki értelemben; és valóban, ez az a lelkület, melyben a keresztyéneknek élniük kell itten. Az ember egy éjszakát eltölteni megy egy fogadóba; nem emészti magát, ha a szoba nem teljesen az ő ízlése szerinti, mert reggel úgy is elhagyja. Te is, hívő testvérem, csak egy fogadóban vagy itt, ne emésztődj hát az itteni kellemetlenségekért, melyek reggel úgyis itt hagyod, és alapozhatsz rá, hogy Atyád hintaja az ajtónál lesz a megfelelő időben, ezért hát csomagolj össze, s mindennel légy kész a távozásra. Ne vásárolj össze minden felesleges holmit, mert nem viheted úgyse magaddal. Érd be kevéssel, és légy készen minden tekintetben! - 37¶És nagyon jól teszed, ha amennyit csak tudsz, előre küldesz magad előtt. Valaki azt mondta a minap, hogy a legjobb utazási mód szerinte az, ha minden csomagodat előre küldöd egy poggyászkocsiban, s aztán te magad egy első osztályú gyorsvonaton utazol kényelmesen. Aztán megmagyarázta, hogy úgy érti, hogy amennyit csak tudsz, adnod kell a szegényeknek és Isten gyülekezetének, és így előre küldöd a poggyászkocsin. 38¶ „Amit elköltöttem, az már elfogyasztottam” – mondta valaki – „amit megtartottam, azt elvesztettem; de amit másoknak adtam, az ma is megvan”; és valóban így van, amikor a hívők meghalnak. Továbbra is övék, amit Istennek és az Ő szegényeinek adtak, „de kiéi lesznek amiket hátrahagynak?” Talán valami hálátlan örökös fogja vétkesen elpazarolni.
39¶Gyakran elgondolkozom a gazdag ember temetése s a szegény ember temetése közötti különbségen. Miről gondolkoznak a fösvény fiai és leányai? Legfőbb gondjuk az, hogy idejében hazaérjenek, hogy hallhassák a végrendelkezés felolvasását. De amikor a szegény meghal, egészen más a helyzet. Ott van lánya, Janka, ki dolgozni van. Hozzájárul valamivel a temetés költségeihez. Aztán ott van a fia, Jani, kinek felesége és négy vagy öt gyereke van, de megszorítja magát, és ő is hozzájárul valamivel. A gyerekek mind tesznek valamit, hogy egymást segítsék. És őszinte könnyeket ejtenek a szegény öregemberért, mert semmijük sincs, amit nyerhetnének az ő eltávozásán; s az ő temetésén való szomorúság valódi és igaz lesz. De legyél akár gazdag akár szegény e világ javait illetőleg, arra legyen gondod, hogy azok között légy, kik „lélekben szegények, mert övék a mennyeknek országa”.
40¶De főképpen úgy lehet legyőzni a halálfélelmet, hogy erősen hiszel Uradban. Tapasztalni fogjátok, hogy hitetek erősödésével arányosan, a haláltól való félelmetek gyengül s eltűnik; és amint hitetek újra gyenge lesz, a félelem megint trónra ül. Tudatosítsd magadban, hogy Krisztus a te Üdvözítőd, aki szeret téged, és önmagát adta érted, és megmentett téged örök szabadítással! Vedd komolyan, hogy nevedet markaiba metszette, sőt, mi több, szívébe véste azt! Emlékezz, hogy még ha egy anya elfeledkezne is csecsemőjéről, Urad sohasem felejt el téged; s hogy Ő mondta: „Nem hagylak el, és el sem távozom tőled”, s akkor képes leszel így szólni: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy; a te botod és vessződ vigasztalnak engem”.
41¶Egy következő dolog, aminek gyakorlására buzdítlak titeket, hogy járjatok szoros közösségben Istennel. Nem vehet erőt rajtatok a haláltól való félelem, miközben Vele jártok. Emlékeztek, volt egy ember, ki nem halt meg soha, és ez azért volt lehetséges, mert Istennel járt. Ha valaki szeretné elkerülni a halál minden rettenetét, annak Énók ösvényét kell végigjárnia. Ez az egyetlen út a természetes félelmek fölé emelkedni, melyek folyton ránk telepszenek.
42¶Aztán, hogy megszabadulj a halálfélelemtől, arra serkentelek, hogy szolgálj Istennek mindennap, teljes erődből. Úgy élj minden egyes napot, mintha utolsó napod lenne! Ha valamely keresztyén tudná, hogy csak egy napja van hátra, micsoda munkát sűrítene bele abba az egy napba! Tedd hát ezt minden nap, mert bármely este, amikor álomra hajtod fejed, talán utoljára teszed ezt e földön. Sűríts bele minden napba annyi szolgálatot, amennyit csak tudsz! Élj rövid távon, gyors ütemben! Szolgáld az Urat teljes szívvel, elmével, lélekkel és erővel, és igyekezz minden egyes nap teljes munkanapot nyerni! 43¶A minap egy költemény akadt a kezembe, ami igen mély hatást tett rám. Kíváncsi vagyok, vajon rátok is hatni fog úgy, mint rám, most, hogy olvasni fogom: -
„Munkám immár kész; lefekszem, hogy meghaljak;
Fáradtan, az úttól meggyötörten áhítom a nyugalmat.
Drága Uram, szólj csak egy szót, és én megyek,
Hogy, mint galamb a fészkén, kebleden pihenjek.”
„Még nem, gyermekem! még várnod kell egy keveset,
Szükségem van vigyázó imádra a dicsőség kapuja mellett.”
„De Uram, nincs már erőm vigyázni és imádkozni,
Lelkem meggémberedett, és látásom gyengíti,
És csak szomorítani fogom éber szereteted, mint azok,
Akik a kertben elaludtak, miközben a te hited virrasztott!”
„De gyermekem, szükségem van gyengeségedre, minden órában,
Hogy bebizonyítsam, a te erőtlenségedben erő van!”
„Ó, nem magamért sóhajtok, hanem szeretteimért,
Akik értem emésztődnek, s vesztik éltük üdeségét,
És gyöngéden, türelemmel, zúgolódás nélkül, némán
Elvesztik minden örömüket az én sötét szobámban állván!”
„Elég legyen, gyerekem! Akarom, hogy ott legyenek nálad,
Hisz ágyad körül tulajdonképpen nekem szolgálnak.”
„Jól van, drága Mester, úgy legyen, Ámen!
Nem ejtek több zokszót, s nem ellenkezem,
Csak végezd el bennem munkádat, s a végén, ott,
Ha hazahívsz, engedd, hadd szóljak: „Itt vagyok!”
„Gyermekem, a jel, melyre vártam, immár megjelent:
Munkád készen áll, most már várlak a mennybe, fent!”
44¶Nagyon szeretem Whitefield úrnak azt a mondását, mit az előbb idéztem: „Próbálom minden dolgomat oly rendben tartani, hogy bármikor halnék is meg, azok ne okozzanak problémát az utánam következőknek”. S olyan aprólékos volt ebben a szokásában, hogy nem volt hajlandó nyugovóra térni, ha csak egy pár kesztyűje is nem volt a helyére téve. És én is szeretem tudni s érezni, hogy amennyire csak lehetséges minden dolgom rendben van. 45¶Nem csodálom, hogy egyes keresztyének félnének most meghalni, mert rádöbbennek, hogy nem írták meg végrendeletüket. Bármennyire közönségesnek tűnik is előttetek ez, mégis, igen fontos dolog, mert rettenetes dolog egy ember számára hirtelen elköltözni, és ahelyett, hogy Istenéhez való eltávozásra gondolhatna, ügyvédért kell küldjön, és amikor értelme alig kész már ilyesmire, arról kell gondolkozzon, hogy mi legyen feleségével, meg gyermekeivel, és másokkal, akiket segíteni kíván. Ezt a dolgot tisztázzátok amilyen hamar csak tudjátok, és minden mást is, ami figyelmet igényel, hogy aztán elmondhassátok: „Itt vagyok, készen, akárcsak egy utas a vasútállomáson, csomagjaim mind rendben vannak, és csak arra várok, hogy belépjek a kocsiba, és mehetek.” Boldog ember az, aki ilyen felkészült állapotban van, mert nem kell a haláltól félnie.
46¶És, testvéreim, ha szeretnétek megszabadulni a halálfélelemtől, az én utolsó tanácsom az, hogy használjátok gyakran a teleszkópot! Nézzetek vele messzire, az örökkévaló halmok felé, ahol mennyei örökségetek fekszik, mert mindaz a dicsőség, amivel Krisztus az Atyánál bír, a tietek! A trónon fogtok ülni, miképpen Ő is Atyja trónján ül. Meg fogtok koronáztatni, amint Ő is megkoronáztatott! Nézzetek hát túl a párán és ködön, e fagyon és havon túl, arra a földre, ahol a nap többé nem megy le, és a ti szomorúságtok napjainak örökre vége lesz! Örvendezzen lelketek azon, hogy amint Jézussal egyek vagytok, úgy hit által máris birtokoljátok a földet, melyen nem lesz többé részetek fájdalomban, próbában, bűnben, vagy halálban!
47¶Boldog ember az, akinek ilyen áldott helye van, ahová mehet, amikor meghal. De attól félek, hogy vannak itt egyesek, akik előtt nincs ilyen remény, s nem rendelkeznek ilyen kilátással. Az ő számukra elismétlek egy egyszerű történetet, amit már ezelőtt egyeseknek elmondtam. 48¶Hallottam egy bizonyos királyról, akinek volt egy bohóca, vagy udvari bolondja, aki mókázásokkal szórakoztatta, amint a királyok szoktak ilyet tartani. De ez a „bolond” nem volt bolond, nagyon is értelmes volt, és bölcsességet nyert az örökkévaló dolgok felől. Egy napon, amikor nagyszerű tetszést aratott a király előtt, őfelsége megajándékozta egy pálcával, ezt mondva: „Tamás, itt van e pálca, tartsd meg mindaddig, amíg magadnál nagyobb bolondra találsz, és akkor add oda neki”. Egy napon aztán őfelsége rosszul lett, és megtudták, hogy meg fog halni, és sokan mentek meglátogatni, és Tamás is elment. Így szólt: „Mi a helyzet, Felség?” „Elmegyek, Tamás, hamarosan indulok...” „Hová mész?”- kérdezte Tamás. „Attól tartok, egy igen hosszú útra...” – mondta a király. „És visszatérsz onnan, Felség?” „Nem, Tamás”. „Tehát elmész, és hosszú ideig időzöl ott?” „Örökké”- mondta a király. „Feltételezem, hogy Felségednek van már odaát egy palotája.” „Nincs.” „De, gondolom, Felséged gondoskodott mindenről, amire csak szüksége lehet, ha ilyen hosszú útra indul, és sohasem tér vissza onnan. Gondolom, sok javait előre küldte, és ugye beszerzett mindent előre?” „Nem, Tamás, - szólt a király -, nem tettem semmi előkészületet.” „Nos, Felség, itt a pálcád, vedd vissza, mert nagyobb bolond vagy nálamnál!” – És ha van itt egy ember, aki nem készült még fel az örökkévalóságra, akinek nincs hajléka, maradandó háza, nincs kincse, sem Barátja, Ügyvédje, Segítője odaát, az ilyen óriási bolond, legyen bár akárki! Az Úr adjon annak a bolondnak egy kis értelmet, és vezesse rá, hogy bevallja ostobaságát, és nézzen Jézusra, aki a Megváltó, Barát, és a Menny, Minden egy személyben! Isten áldjon meg titeket Krisztusért!
Ámen.