Munkából hazafelé találtam egy pénztárcát.
Le sem tudom írni, mennyi gondolat kezdett el kavarogni bennem, miközben felvettem.
Első gondolatom, mit csináljak vele? Talán be kellene adnom a szemben levő kisboltba. Vagy majd hétfőn leadom az önkormányzat portáján.
Közben, párhuzamosan, a következő gondolatok: Ez egy próba, mit teszel. / Tedd el, nézd meg mennyi pénz van benne, és tedd el, úgysem tudja meg senki.
Közben hazaértem. Lepakoltam, leültem és megnéztem a pénztárcát, nincs-e benne valami név, papír, amiről lehet tudni, kié.
Találtam benne jól látható helyen egy papírdarabot, telefonszámokkal.
Felhívtam a "saját" számot, de hangposta jelentkezett. Aztán felhívtam "apa" számát. Nem sokra mentem vele
nem tudta, a lányáé-e.... szerintem nem is értette, mit akarok. Letettem.
Kisvártatva hívott a tulajdonos, mondtam neki, hova jöjjön. Eljött, odaadtam neki. Nem győzött hálálkodni. Benne volt a pénztársába, eldugva a szippantás ára, mutatta is, nem kevés lehetett, volt ötezres is benne.
Nagyon érdekes megtapasztalás volt ez, nem volt még ilyenben részem.
Restellem, hogy egyáltalán volt olyan gondolatom is, hogy tartsam meg, de inkább úgy tűnt, mintha nem is az én gondolataim lettek volna ezek a helytelen cselekedetre buzdítóak.
A világ legtermészetesebb dolgának kell lennie annak, hogy ami nem az enyém, azt visszaadjam a tulajdonosának. És az is!
Kiderült, az is jó lett volna, ha a kisboltba adom be, mert ott is kereste, még a kamerák felvételeit is megnézték.... érdekes, hogy a túloldalon nem találta meg, pedig, kereste....