Szerző Téma: Alázat  (Megtekintve 10312 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2014. Május 31. - 10:22:16
Az alázat és az öröm


„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor. 12: 9, 10).


   Ahhoz, hogy Pál apostol ne fuvalkodjon fel az Isten által nyert magasztos kijelentésektől, tövis adatott a testébe (ld. a 2 Kor. 12: 7-et! – valószínű, hogy valamilyen fizikai gyötrelmet). Az apostol nagyon szerette volna, hogy Isten szabadítsa meg ettől a tövistől. Háromszor imádkozott ezért az Úrhoz. Isten azonban azt mondta neki: „Elég neked az én kegyelmem” (2 Kor. 12: 9). Ez a megpróbáltatás áldás volt az apostol számára, mivel a tövis által hozott erőtlenségben, és megaláztatásban még inkább megmutatkozott az Úr kegyelme és ereje. Pál elkezdett akkor másként tekinteni a megpróbáltatására. Még egy lépést tett előre: nemcsak türelmesen hordozta az erőtlenségeit, hanem elkezdett hálás lenni értük; abbahagyta az azért való könyörgést, hogy mentesüljön az alól, és elkezdett örvendezni benne.
   Milyen sok keresztyén az alázatra törekedve, valójában menekül minden elől, ami ahhoz tudná vezetni őket! Ahelyett, hogy magukra vennék a keresztet, menekülnek mindenféle megterhelés elől. Nem tanultak meg igazán vágyakozni az alázat után. Elfogadják az alázatra való felhívást, és törekednek is rá, de csak arra jutnak ennek következtében, hogy folyamatosan nem tudnak eleget tenni annak. Időről időre komolyan könyörögnek az alázatért, szívük mélyén azonban azt szeretnék, hogy mindattól védve legyenek, ami valóban képes lenne megalázni őket. Még nem tanulták meg felismerni és szeretni annyira a Krisztusban az alázat által megmutatkozó mennyei örömöt és szépséget, hogy mindent odaadjanak azért, hogy azt elérjék. Az alázatra való törekvésük, és annak kérése még lehangoltsággal párosul, és kényszerű természetet hordoz. Maga az alázat még nem vált számukra az ilyen életmód és természet önkéntes jelenségévé, amelyek a maguk nemében az alázatot jellemzik. Még nem tudják elmondani: leginkább a magam erőtlenségével tudok dicsekedni, és örülök mindannak, ami engem megaláz.
   Vajon azonban reménykedhetünk-e abban, hogy valamikor is elérünk egy olyan szintet, hogy valóban örülni tudjunk a megaláztatásnak és az alázatnak? Kétségtelenül, igen! Mi vezet el minderre minket? Ugyanaz, ami Pál apostolt is arra vezette, mégpedig – az Úr Jézus Krisztus erejének megjelenése. Egyedül Isten jelenléte képes körülvenni, és megszabadítani minket önnön önző természetünktől. Isten megmutatta Pálnak, hogy Jézus jelenléte elvesz minden olyan törekvést, hogy magunkban keressünk bármit is. Mindez még arra is vezet bennünket, hogy örüljünk minden olyan megaláztatásnak, ami Isten ereje iránt még nyitottabbá és készségesebbé tesz. Minden megaláztatásunknak az a célja, hogy erőnk meggyengüljön Isten jelenlétében, és végül képesek legyünk, először is, elismerni azt, hogy az alázatban rejlik a mi legnagyobb jótéteményünk, és utána vágyakozzunk arra.
   Lehetséges, hogy mi, keresztyének, bizonyos eredményeket már elértünk tanítókként, gyülekezeti vezetőként, vagy kiscsoportos, esetleg ifjúsági vezetőkként, mint lelkészek vagy evangélisták. Lehetséges, hogy nem egyszer tapasztaltuk munkánk során Jézus jelenlétét, de ennek ellenére továbbra sem vagyunk tisztában azzal, mit jelent igazán alázatos lenni és dicsekedni a magunk erőtlenségeivel. Ezt magunk is láthatjuk Pál példáján. A büszkeség veszélye még nagyon közel volt: még nem tudta egészen, mint jelent semminek lenni, meghalni magának, hogy csak Krisztus tudjon élni benne; még nem ismerte meg annak mélységét, mit jelent örömöt találni abban, ami megaláz bennünket. Úgy tűnik, ez volt a legfőbb lecke, amelyet meg kellett tanulnia, mégpedig az, hogy az Úrnak való tökéletes engedelmesség az önmagunktól való olyasfajta elhatárolódásból áll, amely még az erőtlenségeivel is képes dicsekedni, csak hogy Krisztus ereje lakozást tudjon benne venni, és minden korlátozás nélkül uralkodjon benne.
   A hívő életében ez a legfontosabb lecke – alázatosnak lenni, megtanulni azt! Oh, bárcsak minden szentségre törekvő keresztyén megemlékezne erről! A szentség magas fokát érheted el, buzgólkodhatsz, és mélységes tapasztalatokat szerezhetsz, de mindez, hacsak az Úr nem alkalmazza az óvás különleges eszközeit, tudatlanul is okot szolgáltathat számodra az önhittségre. Nagyon meg kell tanulnunk ezt a leckét: a legnagyobb szentség – egyben a legnagyobb alázatot is jelenti! Emellett azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy az alázat nem jelenik meg magától, csak akkor, ha mi, mint Isten szolgái, arra következetesen törekszünk. Csak akkor, mikor szívbeli kívánságunkká valóban a Jézusnak való tetszés válik, Isten csak akkor képes bennünk ilyen változást véghezvinni.
   Mikor ezt megértjük, akkor már képtelen vagyunk komolyan el nem gondolkodni azon, hogy valóban úgy tudunk-e dicsekedni erőtlenségeinkkel, és a bajok, az üldöztetések, és nyomorgattatás közötti kedélyességünkkel úgy, ahogyan ezt Pál is tette (vö. a 2 Kor. 12: 10-el!)? A dorgálásban, – lett légy az megalapozott, vagy megalapozatlan – a gyalázkodásban, a szemrehányásokban, függetlenül attól, hogy ellenségeinktől vagy barátainktól származnak-e azok, jó alkalmat látunk-e arra nézve, hogy gyakoroljuk magunkat az igazi alázatban, és lehetőséget látunk-e arra nézve, hogy bebizonyítsuk, Krisztus tényleg bennünk van-e? Vagy lehetséges, hogy az ilyen esetek sértik a mi büszkeségünket, és felforgatják megszokott és kényelmes életvitelünket? Egy valami biztos: az igazi kegyességet és magasztos boldogságot csak akkor fogunk megtapasztalni, mikor megszabadítjuk magunkat saját önzésünktől és mindenfajta önszeretettől, hogy alázatunk – függetlenül attól, hogy mit mondanak rólunk vagy milyen kárt okoznának nekünk – azzal az eleven tudattal párosul, hogy JÉZUS MINDEN MINDENEKBEN!
   Meg kell értenünk, hogy Isten a saját dolgát meg akarja valósítani ugyanakkor bennünk is. Az az iskola, amelyben Jézus apostolát tanította, – a mi iskolánk is egyben. Ő gyengéden gondoskodik arról, hogy megóvjon minket a büszkeségtől. Ahogyan csak szeretnénk magunkat felmagasztalni, Ő a Szent Lelke segítségével, azon van, hogy lokalizálja ezt a törekvést, és megszabadítson tőle minket. Ő a próbák, erőtlenségek és szenvedések által tesz alázatossá minket, míg meg nem értjük, hogy mindez – áldás, míg nem tanulunk meg örömet találni abban, ami lealacsonyít és megaláz bennünket. Jézus ereje – a mi erőtlenségünk: ez az öröm az alázat titka, amely bármely helyzetben felháborítatlanul és kétségek nélkül Istenben találja megnyugvását. Mikor az ilyen alázat arra tekint, hogy az Úr bennünk van, és rajtunk keresztül munkálkodik, mindig kész lesz az apostol után mondani: „semmivel nem voltam alábbvaló a legfőbb apostoloknál, ha semmi vagyok is” (2 Kor. 12: 11). Életének minden nehézsége, minden megaláztatás az igazi alázatra vezette őt, és ahhoz arra a csodálatos örömre, amely által fogadott minden hátratételt és még dicsekedni is tudott azzal.
   „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben”. Az alázatos apostol megismerte és megértette a tartós öröm titkát: minél erőtlenebbnek érzem magam, minél kisebbé válok, annál értékesebbnek tűnnek nekem azok a megaláztatások, amelyeknek köszönhetően rajtam keresztül kiáradhat Krisztus nagysága és ereje. Mikor önkéntesen megalázom magam, azt mondva, hogy „Semmi vagyok”, akkor az Úr szavai, hogy „Elég neked az én kegyelmem” – a kibeszélhetetlen öröm és békesség gazdag forrását nyitja meg előttem. Mindarról, amiről beszéltünk, röviden így lehetne összefoglalni: a büszkeség veszélye jóval nagyobb annál, mint azt gondoljuk, de az alázat kegyelme is nagyobb és közelebb van hozzánk, mint azt feltételeznénk.
   A büszkeség veszélye sokkal nagyobb és közelebb áll hozzánk, mint az nekünk feltűnik, különösen a mélységes lelki élmények során. Egy igehirdető, aki Isten igazságait szólja egy figyelmes gyülekezet előtt, egy jó képességekkel rendelkező kisebb csoportot vezető ember, aki felfedi tagjai előtt a lelki élet titkait, egy keresztyén, aki bizonyságot tesz Isten csodálatos vezetéséről, egy hatékony evangélista, aki sok ember számára képes elhozni az üdvösséget, – nem lehet túlértékelni azt a rejtett, tudomásul nem vett veszélyt, amely rájuk leselkedik. Pál veszélyes helyzetben volt, nem tudva arról. Az, amit Jézus tett az életében, – lecke számunkra, hogy megismerjük az ellenség körmönfont ravaszságát, és képesek legyünk megvédeni magunkat attól.
   Mikor a keresztyén ember vagy az igehirdető a megszentelődésre törekszik, mások azonban azt mondják róluk, hogy egyedül magukkal vannak elfoglalva, vagy, hogy maguk sem úgy járnak el, ahogyan azt hirdetik, vagy, hogy az általuk nyert áldás nem teszi őket alázatosabbá vagy jóindulatúvá – akkor látszólag egy csüggesztő és ellentmondásos helyzet alakul ki! Állhatatosan arra fogunk törekedni és azért imádkozunk, hogy rólunk ne tudják ugyanezt elmondani! Az a Jézus, Akinek hittünk, nemcsak alázatossá tud minket tenni, de meg is tud minket abban őrizni.
   Igen, az alázat kegyelme nagyobb és közelebb van hozzánk, mintsem azt gondolnánk! Maga Jézus a mi alázatunk, és az Ő áldása tökéletesen elégséges arra, hogy ellene álljunk a büszkeség bennünk lakozó kísértésének. Az Ő ereje magasztosan mutatkozik meg a mi erőtlenségeinkben. Egyezz bele abba, hogy erőtlen, kicsi – semmi légy! Az alázat legyen a mi örömünk! Hogy még inkább erőtlenségeinkkel tudjunk dicsekedni, és örömet tudjunk találni mindabban, ami minket alázatra késztet és alázatban tart, hogy Krisztus erejével tudjunk betöltekezni.
   Krisztus megaláz minket és lehetővé teszi azt, hogy azok is maradjunk. Ezért bizalommal és örömmel fogadunk mindent, és egyetértünk mindazzal, ami minket alázatra int. Akkor megismerjük az Ő nyugalmát! Az Ő ereje és Ő maga, Jézus Krisztus, lesz velünk! Akkor az Úr megnyitja szemünket arra, hogy csak a mélységes alázat lehet boldogságunk, és valódi, maradandó örömünk titka. (folyt. köv.)

Andrew Murray



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #16 Dátum: 2014. Június 01. - 11:20:33
:like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2014. Június 29. - 16:42:37
Az alázat és a felmagasztalás

„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk. 14: 11).

„Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket” (Jak. 4: 10).

„Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején” (1 Pt. 5: 6).


   A válasz arra kérdésre, hogyan győzzem le a büszkeséget – egyszerű; ehhez két dolog szükségeltetik:
   Tedd azt, amit Isten megparancsolt neked: alázd meg magadat.
   Higgy abban, amit Ő megígért neked: Ő felmagasztal téged a maga idejében.
   A parancs világos: alázd meg magadat! Ezek a szavak azonban nem jelentik azt, hogy csak az a feladatod, hogy legyőzd a büszkeséged és Jézushoz válj hasonlóvá. Nem – ez kizárólagosan Isten feladata. Az „alázd meg magadat” parancsolat csak egyvalamit jelent: használj ki minden lehetőséget az alázatra Isten és az emberek előtt! Hidd el, hogy a kegyelem már munkálkodik benned, hidd el, hogy Isten mindent a rendelkezésedre bocsát annak érdekében, hogy le tudd győzni azt a büszkeséget, amely lelkiismereted által vádol téged. Minden vereségtől és hasztalan próbálkozástól függetlenül, légy engedelmes az Ő változhatatlan parancsolatának: alázd meg magadat! Hálaadással fogadj mindent, amit Isten reád helyez – külsőleg vagy belsőleg, a barátok vagy ellenségek által, természetből vagy kegyelemből fakadóan, – mindez azt szolgálja, hogy emlékeztessen arra, hogy nem rendelkezel elegendő alázattal.
   Az alázatot tartsd a legfontosabb jótéteménynek, a legfőbb kötelességednek Istennel szemben, és lelki életed legmegbízhatóbb védelmének. Kétségtelenül úgy közelíts hozzá, mint minden igaz áldás, gondolat, törekvés forrásához. Az Isten által adott ígéret abszolút megbízható: „aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik”. Csak arra figyelj, hogy azt csinálod-e, amit Isten elvár tőled: alázd meg magadat! Akkor meg lehetsz győződve arról, hogy megtartja az Ő ígéretét: nagy áldásban részesít és a maga idejében felmagasztal téged.
   Isten minden, az ember irányában mutatott cselekedetét két fázisra lehet bontani. Az első – a felkészítés ideje, mikor a parancsolatok és ígéretek, a munka, a bukás, és néha a győzelmek formálnak, és felkészítik az embert; szent várakozásban valami jobb felé nyújtja ki a kezét, egy olyan élet felé, amely az önrendelkezésre épül. A második – a megvalósulás ideje, mikor a hűség beteljesíti az ígéreteket és örül mindannak, amire gyakran eredménytelenül törekedett.
   A felkészülés és megvalósulás szabálya igaz a vallási élet minden területére, Isten minden dolgában működik. Ennek alapja maga a dolgok természete: mindennek, ami üdvösségünket érinti, Isten a szerzője és kiindulópontja. Mikor ez végbemegy, akkor kerül sorra az ember. Komolyan törekedve az engedelmességre és a tökéletességre, az embernek meg kell ismernie saját erőtlenségét, és éppen ezért el kell érnie őt a csüggedésnek. Csak akkor lesz késszé arra, hogy megtagadja magát és Krisztus halálába takarózzon. Csak akkor lesz kész önkéntesen és teljes megértéssel engedelmeskedni Istennek, és várni Tőle azt, amit – tudatlanságból és önmaga túlértékelésének szokása miatt – saját erejéből próbált elérni. Ennek következtében Isten, Aki elhelyezte a szegletkövet, hogy újjá formáljon minket, mielőtt képesek lettünk volna megérteni Őt és az Ő magasztos terveit, éppen Isten válik Azzá is, Aki bevégzi ezt a dolgot. Az igazi alázatban Azt magasztaljuk Benne, Aki Ő maga: a mindent mindenekben. Minden keresztyén azt a parancsolatot hallja az Ő trónusa felől: „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt”. Annak komoly próbája azonban, hogy engedelmeskedjünk Isten akaratának, két keserű felfedezésre vezet el bennünket. Az első: a büszkeség hatalmas és kibeszélhetetlen mélysége rugódozik az ellen, hogy semminek tekintse magát és tökéletesen engedelmeskedjen Istennek! A második: milyen erőtlenek törekvéseink, hogy elpusztítsuk ezt a rettenetes ellenséget! Boldog az, aki a dilemma mellett képes bízni Istenben, és figyelmen kívül hagyva a büszkeség erejét, következetesen abban gyakorolja magát, hogy megalázkodjon Isten és a felebarátja előtt!
   Ismert előttünk az emberi természet törvénye: a tettek szokásokat szülnek, a szokások megváltoztatják a hajlamokat, a hajlamok az akaratot formálják, míg a helyesen formálódó akarat jellemmé válik. Nem más a helyzet a kegyelemmel sem. Mivel a következetesen gyakorolt cselekmények szokássá és hajlammá válnak, és azok a maguk nemében az akaratot táplálják, Isten az Ő Lelkének segítségével két dolgot teremt bennünk: akaratot és a dolgok végrehajtásához szükséges erőt. A büszke szív újbóli és újbóli megalázása, és az Úr előtti megtöretés megjutalmaztatik, végül pedig a kegyelem által átformált, alázatos szívvé válik. Új teremtménnyé leszünk, amelynek köszönhetően Jézus, az egyedül szerény és mindig alázatos Úr, mindörökké lakozást vehet bennünk.
   Alázd meg magadat az Úr előtt, és Ő felmagasztal téged. Miben mutatkozik meg ez a felmagasztalás? A teremtmény legnagyobb dicsősége abban mutatkozik meg, hogy Isten dicsőségének edénye lehet, örülhet annak és megmutathatja azt másoknak. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a teremtmény semmivé akar válni saját magát illetően, hogy Isten lehessen minden mindenekben. Minél alázatosabban és nyíltabban áll az ember Isten előtt, annál gyorsabban és tökéletesebben tölti be őt az Isten dicsősége.
   Mi ez a dicsőség, amelyet Isten nekünk akar ajándékozni, ha nem az Ő bennünk való állandó jelenléte? Ő, a Teremtő, minden élet, tökéletesség, öröm és dicsőség forrása, ugyanakkor minden félelmünk eloszlatója; hisz Ő maga hozta létre ezeket a félelmeket bennünk! Értsük meg, hogy Isten felmagasztalása sehogyan sem hasonlítható össze valamiféle földi jutalommal, valamivel, ami csak úgy kötetlenül adatna, és semmilyen kapcsolatban sem lenne életünkkel vagy dolgainkkal. Nem – a mi jutalmunkat teljes egészében az határozza meg, mit ért el alázatunk és törekvésünk: vagyis mennyire van helye bennünk Istennek, hogy Ő maga lehessen minden, és mindent Ő tudjon megvalósítani. Az a felmagasztalás, amiről a Biblia beszél, nem más, mint a mennyei alázat ajándéka, amely olyan hasonlóvá tesz minket Jézushoz, hogy valamikor a dicsőségben Isten ábrázatát szemlélhetjük, és mindörökre Vele lehetünk. Ez a mi legmagasztosabb elhívásunk és végleges célunk!
   „Aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik”. Maga Jézus a bizonyítéka eme szava igaz voltának és kezességének, hogy azok beteljesednek esetünkben. Tehát, felvesszük az Ő keresztjét és megtanulunk Tőle mindent, mivel Ő szelíd és alázatos szívű. Ha szeretnénk megalázkodni Az előtt, Aki eljött hozzánk, akkor Ő még egyszer reánk száll. Minél mélységesebben és teljesebben egyesülünk Vele önmagunk lekicsinylésében, megalázva magunkat vagy elhordozva az emberek által való hátratételt, annál magasztosabban és hűségesebben száll le ránk az Ő Lelkének felmagasztaltatása, az Isten dicsőségének Lelke.
   Az Úr jelenléte és ereje betölti azokat, akik alázatos jellemmel bírnak. Isten csak az alázatos szívben tud Neki tetsző módon lakozást venni, csak az ilyen „edényt” tudja Ő felmagasztalni és az elsődleges elrendelésnek megfelelően felhasználni. Megalázva magadat, az Ő dicsőségét tedd törekvésed egyedüli tárgyává, az Úr pedig gondoskodni fog dicsőséged felől, tökéletessé téve alázatodat. Ő meg fog ajándékozni téged Jézus alázatos természetével, amely csak egyedül képes igaz életet biztosítani. Mikor betölt az Istentől kiáradó élet, és átformál téged, semmi sem lesz számodra olyan természetes és felszabadító dolog, mint az, hogy SEMMI légy, vagyis hogy egyetlen gondolattal sem rendelkezz magad felől, és semmilyen személyes kívánságod ne legyen, mivel mindent Ő ölelt fel, Aki mindeneket betölt. „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem”.
   Kedves Olvasó, nem ez-e az oka annak, hogy elkötelezettségünk és hitünk eddig ezért adtak oly kevés eredményt a megszentelődés útján? Vajon nem teljesen hamis előfeltételezésekből indulunk-e ki? Vagy lehetséges, hogy hitünk valamiféle játék volt, amelyben énünk saját erejéből törekedett a szentségre és a dicsőségre? Azért tértünk-e meg Istenhez, hogy új boldogságot szerezzünk jó öreg énünk számára? Ha ez így van, akkor mi még nem ismertük meg, mi az állandó, Krisztushoz hasonló, magunkat elvető, újból és újból magát halálra adó alázat az az új élet, ami után vágyakozunk!
   Csak akkor tartozom mindenestül Istenhez, ha képes vagyok elveszíteni magamat. Csak a nap mindent elvakító fényében válik láthatóvá egy mit sem érő porszem: a napsugarak melege hordozza azt, és azért úszik könnyedén annak árjában. Így van ez az alázattal is, hisz az nem más, mint Isten előtt valóságunk, hogy csak porszemek legyünk, amelyek egyedül Isten szeretetének fényében léteznek. Amilyen hatalmas Isten, olyan kicsiny vagyok én! Mikor a Te mélységeidbe süllyedek, a Te szerelmednek tengerébe, csak Téged látlak, csak Te létezel, Istenem!
   Mindenható, szerető Istenünk, add világosan látnunk és megértenünk azt, hogyan lehetünk alázatosak és kicsik a Te jelenlétedben – ez a legmagasztosabb boldogság és jótétemény. Te magad mondod: „Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét” (Ézs. 57: 15).
   Jézusom, Istennek alázatos Báránya, Aki ellene állsz a gőgösöknek, míg az alázatosokat áldásoddal ajándékozod meg, – kergess el szívemből minden büszkeséget, hogy az alázatosokhoz tartozzam, azokhoz, akik felszabadultak az alázatra. Engedd, hogy a Te iskoládban tanulhassak, ami igazán alázatossá tud tenni. Tedd lehetővé, hogy megtapasztaljam semmisségemet; magamtól semmi sem szeretnék lenni, hogy Te lehess minden mindenekben! 

Andrew Murray