A bűn mélyebb megértése
Jézus példázata elmélyíti a bűnről alkotott elképzelésünket. A legtöbb ember azt gondolja, hogy az a bűn, ha megszegjük Istennek a jó magaviseletre vonatkozó törvényeit. Ám Jézus definíciója ennél jóval sokrétűbb.
Flannery O'Connor amerikai regényíró Csalhatatlan vér című kisregényében így jellemzi a Hazel Motes nevű szereplőt: „a lelke mélyén réges-rég ott volt szavak nélkül is a meggyőződés, hogy Jézustól csak akkor szabadulhat, ha a bűnt is messzire elkerüli”. Ez egy nagyon izgalmas meglátás. El lehet kerülni Jézust, a megváltót úgy, hogy betartjuk az összes erkölcsi előírást. És aki ezt teszi, az „jogokra” tart számot. Annak Isten köteles felelni az imádságaira, jó életet biztosítani neki, valamint belépőjegyet a mennybe. Nincs szükség megváltóra, aki ingyen kegyelemből bocsát meg, mert az ilyen ember önmaga megváltója. Ez a hozzáállás egyértelműen az idősebb fiúé. Miért haragszik ennyire az apára? Úgy érzi, joga van rendelkezni a családi vagyon, a köntösök, a gyűrűk, a vágóállatok felett. Hasonlóképpen, a vallásos emberek annak jegyében élnek erkölcsösen, hogy ők maguk befolyásolhassák és irányíthassák Istent, hogy adóssá, önmaguk elkötelezettjévé tegyék. Így – minden kegyességük és morális igényességük ellenére – mégiscsak Isten fennhatósága ellen lázadnak. Aki tehát azt hiszi – mint a nagyobbik fiú -, hogy Istennek meg kell őt áldania, mert olyan keményen megdolgozott érte és olyan jó ember, annak Jézus lehet a példaképe, ihletője, de nem a megváltója. Az ilyen ember megváltója nem más, mint saját maga.
A testvérek homlokegyenest különböző viselkedésmódja mögött ugyanaz a motiváció és cél húzódik meg. Különböző módokon, de mindketten használni akarják az apjukat, hogy megszerezzék azt, amire vágyik a szívük. A vagyont, és nem az apjuk szeretetét kívánják, attól várják a boldogságot és kielégülést.
A történet legvégén az idősebb fiúnak módja van rá, hogy igazán megörvendeztesse az apját azzal, hogy bemegy a lakomára. Csakhogy neheztelő vonakodása azt mutatja, soha nem volt célja boldoggá tenni az apját. Amikor az visszafogadja kisebbik fiát, és ezzel csökken a nagyobbik fiú részesedése a családi vagyonból, kiderül, mi rejtőzött a báty szívében. Mindent megtesz, hogy megbántsa és visszautasítsa apját.
Aki engedelmességével irányítani akarja Istent, mint az idősebb fiú, annak az erkölcsössége csupán eszköz, amivel rá akarja bírni Istent arra, hogy megadja neki, amire vágyik. Ennek kitűnő példája az ifjú Salieri alkuja Istennel Peter Schaffer Amadeus című híres drámájában:
„Józan tizenhat esztendős gyerek voltam, eltelve a jóra való elszántsággal. Letérdepeltem az Alkuk Istene elé, egész lelkemet beleadva imádkoztam a potyogó vakolat alatt: 'Signore, hadd legyen belőlem komponista! Adj nékem annyi hírnevet, hogy élvezni tudjam! Viszonzásul erényben fogok élni. Tisztaságot fogadok. Igyekszem majd javítani felebarátaim sorsán. És életem minden napján sok-sok muzsikával foglak dicsérni!”
Salieri tehát fiatalon fogadalmat tesz Istennek. Távol tartja magát a nőktől, zenét szerez fáradhatatlanul, ingyen tanít, támogatja a szegényeket. És ekkor megjelenik Mozart, akinek zenei tehetsége messze meghaladja az övét. Mozart zsenialitása isteni adomány. Középső neve, az Amadeus azt jelenti: Istentől szeretett. Mindazonáltal Mozart közönséges alak, egy hedonista, igazi „kisebbik fiú”. A tehetség, amelyet Isten oly bőkezűen Mozartra tékozolt, a hit krízisét indítja el Salieri, a „nagyobbik testvér” szívében. És Salieri monológja nagyon hasonlít ahhoz, amit a báty mond a jézusi parabolában: „Miért?... Mit vétettem én?... Mind e mai napig elszántan szolgáltam az erényt. Sok-sok órát fáradoztam embertársaim megsegítésére... Te tudod, milyen keményen dolgoztam!” De felbukkant Mozart. „Rosszindulatú, gyűlölködő, beképzelt Mozart! Ki soha, egyetlen percet nem dolgozott azért, hogy másokon segítsen!... Őt választottad egyedüli letéteményesedül!” Végül pedig így szól Istenhez Salieri: „Mostantól fogva ellenségek leszünk, Te meg én!” - és ezután azon igyekszik, hogy tönkretegye Mozartot. Schaffer drámájában ugyanakkor Isten néma marad, nem úgy, mint Jézus történetében, ahol az apa megpróbálja megmenteni nagyobbik fiát, mikor azt kezdi elnyelni saját keserűsége, gyűlölete, kétségbeesése – mindaz, amibe Salieri belefullad.
Salieri erőlködéséről, hogy tiszta és jóságos legyen, végül kiderül, hogy valójában merő önzőség. Isten és a szegények csak eszközül szolgáltak neki. Azzal hitegette magát, hogy idejét, pénzét őértük áldozta, de ez valójában nem volt áldozat. Önmagáért tette, hírnévért, vagyonért, önbecsülésért. „Én jó ember voltam, abban az értelemben, ahogy a világ használja ezt a szót. És mire jutottam vele?” Amikor Salieri észreveszi, hogy szolgálata nem hozza meg a hőn óhajtott dicsőséget, gyilkos indulat támad benne. A feddhetetlen és tiszteletre méltó Salieri nagyobb bűnre képes, mint a feslett erkölcsű, trágárkodó Mozart. S míg a színmű Amadeusa vallástalan, addig az istenfélő Salieri lesz az, aki Istentől mégis a legtávolabbra kerül, éppúgy, mint a nagyobbik testvér a példázatban.
Az idősebb testvér lelkülete nem mindig mutatkozik meg ennyire leplezetlenül. Ismertem egy nőt, aki évekig egy keresztyén misszió munkatársa volt. Amikor középkorú éveiben megtámadta egy krónikus betegség, kétségbeesett. Szíve mélyén azt érezte, a sok munkáért cserébe Isten tartozik neki egy jobb élettel. És e feltételezés miatt rettentő nehéz volt kimásznia a gödörből – de megtette. Sikerének kulcsa az volt, hogy észrevette magában az idősebbik testvér lelkületét.
Az idősebb testvérek azért engedelmeskednek Istennek, hogy elnyerjék, amire vágynak. Nem Istenre vágynak, arra, hogy rá hasonlítsanak, hogy szeressék, megismerjék őt, hogy örömöt okozzanak neki. Így kerülhetik el a vallásos és erkölcsös emberek Jézust mint megváltót és Urat – pontosan úgy, ahogy a fiatalabb fiúk vallástalanságukkal és azzal a meggyőződéssel tartják magukat távol tőle, hogy a jó és a rossz mércéje saját kezükben van.
Jézus radikálisan újradefiniálja, hogy mi is a baj velünk. Szinte mindenki úgy gondolja, hogy a bűn egy listányi törvény megszegését jelenti. Erre Jézus mutat nekünk valakit, aki minden szabályt betartott, és mégis épp olyan elveszett, mint egy zülött életű ember. Miért van ez így? Mert a bűn nemcsak szabályszegést jelent, hanem azt, amikor megváltóként, úrként, bíróként állítjuk Isten helyébe magunkat – ahogy a példázat mindkét főszereplője megpróbálta kiiktatni az apai fennhatóságot az életéből.
A fiatal Salieri erősen tiltakozott volna, ha valaki szembesíti viszonyulásával. Visszautasította volna a feltételezést, hogy nem az Isten tetszését, hanem a magáét szolgálta feddhetetlen életvitelével – hát nem hozott elég dicsőséget Istennek, nem hajolt meg előtte? Valójában pedig csupán adósává igyekezett tenni Istent, uralkodni akart fölötte, önmaga megváltója kívánt lenni, és nem a puszta kegyelemre hagyatkozott. És amikor megkeseredett és meggyűlölte Mozartot, s közben úgy érezte, Isten igazságtalan hozzá, az egyetlen Bíró helyébe állt.
Két módon lehet az ember önmaga megváltója. Az egyik: ha megszegi az erkölcsi törvényeket és a saját útját járja. A másik: ha megtartja az erkölcsi törvényeket és igyekszik nagyon, de nagyon jó lenni. (folyt. köv.)