A gyáva elkülönülők
válasza (A KGTMI
diákjainak válasza Dr.
Juhász Tamás cikkére)
A GYÁVA ELKÜLÖNÜLŐK
VÁLASZA
Válasz Juhász Tamás cikkére,
amely az Üzenet 1998 Május
1-i számában jelent meg a
miskolci Károlyi Gáspár
Teológiai és Missziói
Intézetről.
Megdöbbenve vettük tudomásul, hogy
intézetünket az Üzenet hasábjain
támadások érték, és ezért
szükségesnek láttuk a hamis vádak,
rágalmak és teológiai tévedések
megválaszolását. Tesszük ezt a
Szentírás tévedhetetlensége, a
reformátori tanítások tisztasága és a
református hitvallások megvédése
érdekében. Csodálkozunk azon, hogy a
református egyház ily hamar „más
evangéliumra” hajlott, „holott nincs
más” (Gal 1:6,7) csak az, amely
számunkra az Igében kijelentetett.
Azért mondjuk ezt, mert Juhász Tamás
így fogalmaz: „vegyük sorra e hitvallás
hibáit, és lássuk, mit tanít református
egyházunk a Szentírás alapján.”
Mindenki számára egyértelmű tehát,
hogy a református egyház jelenlegi
teológiai, hitvallási ésgyakorlati
álláspontját tükrözi az Üzenetben
megjelent cikk. Arról, hogy ez az
álláspont mennyire biblikus, és
mennyire követi a református
tanításokat és hitvallásokat, később
szólunk.
Először, hadd tegyünk fel egy kérdést:
Kik a bátrak ? Azok, akik nem
gyakorolják a tan- és
egyházfegyelmet? Azok, akik
mindenben kompromisszumra
törekednek? Azok, akik nem vállalják
Krisztus evangéliumának
kizárólagosságát? Azok, akik a
hitvallókat és a megújulást
szorgalmazókat kidobják az egyházból
vagy üldözik? Azok, akik Isten Igéjének
igazságait feláldozzák egy hamis
egység és béke érdekében? Azok, akik
népszerűségért szociális evangéliumot
és hagyományokat hirdetnek? Ha ez így
van, akkor újra meg kell határozni a
bátorság fogalmát.
Másodszor, az a tény, hogy „a
magyarországi református egyházak,
sem a szomszédos országok
református egyházai nem ismerték el
magukénak” az iskolát, nem jelenti azt,
hogy intézetünk nem református.
Avagy nem létezik református hit a
Magyar Református Egyház (MRE)
kötelékein kívül?
Harmadszor, a „tájékozatlan fiatalok”
üzenetét közvetítjük akkor, amikor
elmondjuk, hogy az intézetben
mindenki nagyon világosan tudja, hogy
mit vállalt. De ha tájékozatlanok is a
fiatalok, ez mindenképpen az egyházon
belüli tanítás hiányáról és más
mulasztásokról árulkodik.
Végül pedig, ha a mi hitvallásunk a
„református egyházunk szellemétől
idegen”, vizsgáljuk meg, milyen az
egyház és egyik dogmatika
professzorának „helyes szellemisége”!
Vizsgálódásunkban a Bibliára, a
református hitvallásokra és egyes
református teológusokra hivatkozunk.
1. E szellemiség szerint Török István
ezt mondja a Bibliáról: „Úgy, amint
előttünk áll, gyar- lóságokkal terhelt
irodalmi termék, emberi dokumentum,
vagyis 'sötét hely'. Örökös alkalom a
megbotránkozásra és a lelki
elzuhanásra .” (Török István,
Dogmatika 81. old.) Barth Károly a MRE
nagyrabecsült liberális teológusa pedig
így vélekedik: „A próféták és apostolok,
az ő tisztségükben, bizonyságtevő
szerepükben, vagy magában a
bizonyságtéte- lük leírásának
aktusában, valódi történelmi
személyek voltak, mint mi, és ezért
bűnösök cselekvéseikben, tévedésre
képesek, és tulajdonképpen
beszédükben és leírt szavaikban
vétkesek a tévedések miatt.” (Karl
Barth, Kirchliche Dogmatik, I, 2, 507.
old.) Juhász Tamás szorosan
nyomdokaikban haladva ezt mondja:
„nem csak a másolók követtek el
hibákat: hanem maguk a szentírók is
gyarló emberek voltak, akik
tévedhettek.” Ezt tanítja tehát a helyes
magyar református szellemiség a
Bibliáról? Reméljük, hogy vannak és
lesznek olyanok, akik tiltakoznak ez
ellen, úgy ahogy a Biblia is teszi ( Zsolt
119:89, Jn 17:17, 2Pt 1:19-21), amikor
azt mondja magáról a 2Tim 3:16-ban:
„A teljes Írás Istentől ihletett”.
A Szentírás tévedhetetlenségét
hangsúlyozza Luther is a Jn 3:16-ról
mondott prédikációjában: „Ez Isten
Igéje. Ez az én kősziklám és horgonyom.
Ráhagyatkozom és az megáll. Ahol
pedig áll, ott állok én is; ahova megy,
oda megyek én is. Az Ige meg kell
álljon, mert Isten nem hazudhat; a
menny és a föld elpusztulhat, de az Ő
Igéjének a legjelentéktelenebb betűje
vagy címe sem marad
beteljesületlenül.” (John Warwick
Montgomery, God's Inerrant Word, 65.
old., WA, 10, III, 162 /Kirchenpostille)
Ugyancsak ő mondja: „Megtanultam,
hogy a tévedhetetlenség dicsőségét
csak azon könyveknek tulajdonítsam,
amelyek kanonikusak. Mélyen meg
vagyok győződve, hogy ezen írók
egyike sem tévedett.” (John Warwick
Montgomery, God's Inerrant Word, 84.
old., WA, 2, 618) Kálvin pedig így szól:
„Továbbá miután kétségtelen igazság,
hogy Isten beszéde az, mely a
Szentírásban előadatik, nincs egyetlen
oly kétségbeesetten vakmerő ember,
aki e beszéd szavaiban kételkedni
merészelne, hacsak a közönséges józan
észtől, sőt emberi természetétől nincs
megfosztva.” (Institutio, 1. könyv, VII.,
1) Figyeljünk most Károlyi Gáspár
szavaira: „...a prófétáknak és
apostoloknak írások tökéletes, teljes,
fogyatkozás nélkül való, tiszta,
igaz.” (Károlyi Gáspár, A vizsolyi Biblia
előszava, Studia et acta ecclesiastica, 3.
kötet, 524. old.) Lássuk most egy
kortárs teológus véleményét is: „A
Biblia irányadó: sőt mi több,
végérvényesen és abszolút módon
irányadó. Nem téved, nem is tévedhet,
és nem is fog minket tévútra
vezetni.” (John Richard de Witt, Mit
jelent reformátusnak lenni? 11. old.) Ez
a Biblia és a reformátorok tanítása
ebben a kérdésben. Ha ez a pont nem
áll, akkor minden relatív. Nem értjük,
hogy Juhász Tamás miért hivatkozik a
későbbiekben arra a Szentírásra, amely
tévedéseket tartalmaz. Ha ilyen
bizonytalan az alap, milyen lesz az a
ház, amely erre épül?
2. Érdekes a szerző és egyben az
egyház bizonyságtétele a jelenlegi
bibliaértelmezésről: „Nem hisszük,
hogy az evangéliumot református és
kálvinista módon kell értelmezni”.
Vajon miért mondják ezt? Talán nincs
különbség a református és pl. a
katolikus bibliaértelmezés között?
A hitvallásokat nem helyezzük a
Szentírás fölé és valljuk azt, hogy a
Biblia önmagát magyarázza. Amit e
második pontban kimondunk, az nem
más, mint az, hogy hisszük: reformátor
őseink hitvallásokban adott
bibliaértelmezése helyes. Ezért is
pontosítottunk, melyik hitvallásokra
gondolunk. A reformátorok pedig
bibliaértelmezésükben semmiképpen
nem jutottak a katolikusokkal vagy
unitáriusokkal azonos
következtetésekre. A mai korban,
amikor mindenki keresztyénnek vallja
magát, és a „Szentírást magából a
Szentírásból” értelmezi, de az
eredmény esetenként más és más,
szükségesnek láttuk pontosítani azt,
hogy mi református módon
értelmezzük a Bibliát (nem katolikus,
unitárius, adventista stb. módon). Ez azt
jelenti, hogy bibliaértelmezésünk
megegyezik a református hitvallások
által adott értelmezéssel. A hitvallások
közül egyet sem emeltünk ki, mert
hisszük, hogy e hitvallások ugyanazon
hitigazságokat fejtik ki. Az pedig, hogy
Isten ezeket az igazságokat hogyan
tanította meg nekünk az Ő Igéjéből, úgy
gondoljuk, nem Juhász Tamásra
tartozik értékelni. A következő
kijelentés pedig: „Ha pontosan idézték
volna, nem is lenne kifogásunk ellene”
nem más, mint mellébeszélés. Először
azért, mert nem állítottuk sehol azt,
hogy a hitvallásunkban idézni
törekedtünk volna. Másodszor pedig a
cikk szerzőjét nem a pontos idézetek
hiánya, hanem a hitvallás tartalma
zavarja. A megfogalmazott alpontok
ugyanis megegyeznek a hitvallásokban
leírtakkal.
b. „Isten senkit sem választott ki az
örök halálra”, de a Biblia és a
reformátori bizonyságtétel itt is
másképpen szól ( 1Pt 2:8, Róm 9:17-18).
Kálvin azt mondja: „az eleve
elrendelést, amellyel Isten némelyeket
az élet reményébe fogad, másokat
pedig az örök halálra szán, egyszerűen
tagadni nem meri senki, aki azt akarja,
hogy őt istenfélő embernek tartsák”.
(Institutio 3. könyv, XXI., 5) Ezért
mondja tovább: „tehát a szerint, amint
kiki egyik vagy másik célra rendeltetett
mondjuk azt, hogy az életre vagy
halálra van elválasztva.” (Uo.) Erről
szól Méliusz Juhász Péter is a
következőkben: „A választás pedig
kétféle. Egyik az életre, másik a
veszedelemre. Rend szerint szóljunk
mind a kétféle választás okairól és
rendéről...” (Méliusz Juhász Péter,
Magyar prédikációk, Studia et acta
ecclesiastica 3. köt., 358. old.) Látjuk
tehát, hogy a reformátorok használták
az életre vagy a halálra való választás
kifejezéseket. Ha azonban mégis zavart
okozna a „választani” kifejezés, hadd
idézzük a Westminsteri Hitvallás III. fej.
3. alpontját, amelyre hivatkozik Juhász
Tamás is, de tévesen állapítja meg,
hogy „nem választotta ki, hanem (a
kárhozatban) hagyta a többit”. A
hitvallás ugyanis ezt mondja: „Isten
dekrétuma által, dicsősége
megmutatása végett, némely ember és
angyal örökkévaló életre van
predestinálva, és mások pedig az
örökkévaló halálra vannak
elrendelve.” (Westminsteri Hitvallás III.,
3) Isten tehát nem „hagy” semmit a
véletlenre.
c. „Jézus Krisztus áldozata egyetemes,
nem csak a választottakért történt” -
mondja Juhász Tamás, és ezzel az
arminiánus tévtanítás széles útjára tér.
A Heidelbergi Káté 20. kérdésére és a
Dordrechti Kánonok II., 5-6-ra való
hivatkozása teljesen alaptalan, mert
ezekben még utalás sincs az
egyetemes megváltásra. A Jn 3:16
említése, mely szerint Jézus Krisztus a
világ megváltója, nem érv, mert ez nem
jelenti szükségszerűen azt, hogy a világ
szó alatt minden egyes embert kell
értenünk. „Íme, mind e világ ő utána
megy” ( Jn 12:19) - mondták Jézusról, de
ezt senki nem érti úgy, hogy a világon
levő összes ember őt követte volna.
Ellenben a Biblia világosan beszél arról,
hogy Krisztus azokért adja életét,
akiket az Atya neki adott, vagyis a
választottakért. ( Ézs 53:4-8,11, Ef 5:25,
Gal 1:4, Jn 17:19, Jn 10:14-15, Mt 1:21,
Mt 20:28, Róm 5:8, Zsid 10:14) Lássunk
egy XVI. századbeli magyar ref.
dogmatikát: „Kicsodákat váltott meg a
Krisztus? A Krisztus áldozatának ereje
csak a választottakra hatott, mint ő
maga bizonyítja: Én megáldozom
énmagamat őérettük.” (Félegyházi
Tamás, Dogmatika, Studia et acta
ecclesiastica, 3. köt. 795. old.) A
Dordrechti Kánonok is igen világosan
beszélnek erről: „Isten azt akarta, hogy
Krisztus keresztjének vére által
(mellyel az új szövetséget
megerősítette) minden népből,
törzsből, nemzetségből és nyelvből,
mindazokat, és csupán csak azokat,
akik öröktől fogva az üdvösségre ki
vannak választva, és akiket az Atya
Neki adott, bizonyosan
megváltsa.” (Dordrechti Kánonok II, 8)
Végül pedig hallgassuk meg, mit mond
erről egy hitvalló dogmatika
professzor: „Ezért vallotta a ref.
theológia, hogy a kétféle álláspont
közül a partikularizmusnak van igaza.
Mert Krisztus csak a hívőkért halt meg,
és halála csak a választottaknak
szolgált üdvösségére.” (Sebestyén
Jenő, Református Dogmatika, II. köt.
121. old.) Láthatjuk tehát, hogy mi a
Biblia és a reformátorok, illetve Juhász
Tamás és az egyház tanítása e
kérdésben is.
d. Az ellenállhatatlan kegyelemről
(nem pedig a megbánhatatlanról!) és a
szentek állhatatosságáról szóló pontok
kritikája nagyon zavaros. Senki nem
tagadta ugyanis azt, hogy azok, akiket
Isten ellenállhatatlan módon elhívott
„továbbra is bűnös emberekként élnek
a földön”. Továbbá senki sem készül
közülünk a szentek névsorát
összeállítani. A Westminsteri Hitvallás
azonban világosan fogalmaz:
„Mindazokat, akiket Isten az életre
rendelt - és csakis azokat - az Ő
elrendelt és megfelelő idejében, Ígéje
és Lelke által, hatékony módon kihív a
bűn és a halál állapotából - amelyben
természetük szerint vannak - a Jézus
Krisztus általi kegyelemre és
üdvösségre.” (Westminster Hitvallás, X,
1) A szentek állhatatosságáról pedig
egyértelműen beszél a Heidelbergi
Káté 54. kérdésére adott válasz.
Juhász Tamás „túlzó és tudatlan
egyszerűsítésnek” nevezi azon
kijelentésünket, hogy a római katolikus
és a görög keleti egyház nem vallja az
egyedül kegyelemből hit által való
megigazulást, de állítását újra
semmivel sem igazolja. Bizonyára ő tud
arról, hogy a római katolikus egyház
tanítása megváltozott. Mi azonban
erről nem tudunk! Azt viszont tudjuk,
hogy a reformáció óta még néhány
dogmával „egészítették ki” tanításukat
(a pápa csalatkozhatatlansága, Mária
mennybemenetele). 1996 októberében
a pápa az evolúció elméletét is
elfogadta. A kegyelemből hit által való
megigazulás tanáról pedig a Tridenti
Zsinat így nyilatkozott: „Ha valaki azt
mondja, hogy a hit által való
megigazulás nem más, mint abban az
isteni kegyelemben való bizodalom,
amely kegyelem egyedül Krisztus
érdeméért törli el a bűnt; vagy azt
mondja, hogy ez a bizodalom igazít
meg, legyen átkozott. ” (Tridenti zsinat,
VI. ülés, 12. kánon) Egyértelmű, hogy
Juhász Tamás álláspontja a reformáció
létjogosultságát tagadja.
3. A nőket a lelkipásztorságból a Biblia
és a hitvallások alapján ki lehet és ki is
kell zárni. A Biblia azt tanítja, hogy a nő
nem uralkodhat a férfin, mert ez Isten
mindenkor érvényes teremtési
rendjének a megszegése lenne ( 1Móz
3:16, 1Tim 2:13-14, 1Kor 11:3,8-9, 1Pt
3:1-7). Ezért nem megengedett a
nőknek, hogy lelkipásztorok vagy
presbiterek legyenek, mert ezek a
gyülekezet lelki vezetői, akik
autoritással bírnak ( 1Tim 2:12, 1Kor
14:34-35). Társadalmi helyzetből adódó
hátratételről beszélni butaság, hisz
egyetlen korabeli vallás vagy
társadalom sem emelte oly magas
méltóságra a nőket, mint a Biblia. Isten
igazsága különben sem változik
koronként. A II. Helvét Hitvallás pedig
ezt mondja: „Tanítjuk, hogy az
egyházban a keresztséget asszonyok
vagy bábák nem szolgáltathatják ki.
Pál ugyanis kirekesztette az
asszonyokat az egyházi szolgálatokból,
a keresztség pedig az egyházi
szolgálatok közé tartozik.” (II.Helv. Hitv.
XX. fej.) Ugyanerről olvasunk az Articuli
Maiores (1567-es debreceni zsinaton
keletkezett mű) 9. és 44. cikkelyében,
ahol világosan kimondták, hogy: „az
egész beszéd és tanításbeli szolgálat
meg van tiltva az asszonyoknak az
egyházban, úgy a sákramentumoknak
kiszolgáltatása is meg van
ugyanazoknak tiltva az Isten igéje
szerint.” Kálvin az 1Tim 2:12
magyarázatában ezt írja: „Mert a
nőuralmat, mint valami szörnyűséget,
minden okos ember visszautasította
mindig. Ezért bizonyos tekintetben
összekeveredik az ég és a föld, ha az
asszonyok a tanítás jogát magukhoz
ragadják.”
4. „A miskolci intézet neveltjeinek is
illik annyit tudni, hogy a magyar
református egyházban a püspöki
tisztség történelmi maradvány, és
elvileg nem több, mint más
reformátusoknál az elnöki vagy
moderátori tisztség.” - mondja Juhász
Tamás. Nem hisszük, hogy egy „illik
tudni”-val elintézhető ez a kérdés. Egy
nem biblikus tisztséget ( Fil 1:1, Tit
1:5-7, ApCsel 20:28) nem lehet
történelmi maradványként megőrizni.
Ha oly kis fontossággal bír e tisztség,
miért ragaszkodott ehhez az egyház
olyannyira, hogy mindazokat, akik ez
ellen tiltakoztak, kemény fenyítésben
részesítette? Miért zárta ki az egyház
az 1646-os nemzeti zsinaton (nem
országos!) a magyar puritán vezetőket?
Vajon nem az-e intézetünk „bűne”,
hogy független és nincs alávetve a
püspökök autoritásának?
Jól mondja a cikk szerzője, hogy a
püspöki tisztség „elvileg ” nem több a
moderátorénál, de mindenki nagyon jól
tudja, hogy gyakorlatban milyen nagy
hatalma van a püspöknek! Próbáljon
valaki ellenállni a szeretettel kiküldött
püspöki körleveleknek!
Nézzük, mit mond erről a II. Helvét
Hitvallás: „...Jeromos ezt a határozatot
nem tünteti fel isteni eredetűnek, mert
mindjárt hozzá teszi: 'Amiképpen a
presbiterek tudják, hogy ők az egyház
szokásai következtében vannak
alávetve annak, aki föléjük van
rendelve, úgy a püspököknek is tudniuk
kell, hogy ők inkább szokásból, mint az
Úr rendelésének igazsága szerint
állanak felette a presbitereknek...' Ezt
mondja ő, és ezért senki joggal meg
nem tilthatja, hogy visszatérjünk Isten
ősi alkotmányához, és azt fogadjuk el
emberi szokás helyett.” (II. Helv. Hitv.
XVIII. fej.) Világosan fogalmaz a
Németalföldi Hitvallás is: „Ami pedig a
lelkészeket illeti, bárhol vannak is,
egyforma a hatalmuk és a tekintélyük,
valamennyien Jézus Krisztusnak, az
egyház egyetlen Püspökének és
fejének szolgái.” (Confessio Belgica,
31.) Végül pedig idézzük Kálvin utódját,
Bézát: „A püspöki autoritást teljes
mértékben a pápistákra hagyom,
amelynek (és ezt nyíltan vallom) Isten
Szentlelke soha nem volt szerzője,
hanem csak az emberi előrelátás,
amelyről ha nem fedezzük fel, hogy
Isten átka alatt van, bizonyára még
semmit sem látunk: hanem egy viperát
táplálunk keblünkön, mely meg fogja
ölni az anyát.” (Iain H. Murray, The
Reformation of the Church, 101. old.)
Isten Igéje és a református hitvallások
szerint cselekedne a magyar
„episzkopális” református egyház, ha
megtisztítaná önmagát e „történelmi
maradványtól”.
5. Szomorú, hogy az egyházfegyelemről
szóló két mondatunk közhely az
egyházban. Lehet, hogy „mindenki
elismeri” a két mondat igazát, de senki
sem gyakorolja, mert a népegyházban
nem szabad különbséget tenni hívő és
hitetlen között. A Biblia azonban
világos határvonalat húz az egyház és
világ, a hívő és hitetlen között ( 2Kor
6:11-18, 1Jn 2:15-17). Továbbá sajátos
egyházfegyelmi esetekről is
olvashatunk a Bibliában: Mt 18:15-18,
1Kor 5:5, 9-13, 2Thessz 3:6, Tit 3:10-11.
(Lásd továbbá II. Helv. Hitv. XIV., XVII.,
XVIII. fejezeteit és a Heidelbergi Káté
83., 84., 85. kérdéseit.) Kálvin a
sákramentumok kiszolgáltatása
kapcsán így szól: „... gondot kell
fordítani az úrvacsorára is, nehogy a
különbség nélkül való kiszolgáltatás
megfertőztesse azt, mert a
legteljesebb mértékben igaz, hogy az,
akire az osztogatás bízatott, ha tudva
és akarva méltatlant bocsát ahhoz, akit
joggal visszaűzhetett volna, éppen úgy
szentségtörő, mintha az Úr testét
kutyáknak dobta volna oda.” (Institutio
4. könyv, XII., 5) Illetve: „Isten
gyalázatára a keresztyének közé ne
számláltassanak azok, akik rút és
vétkes életet élnek, mintha az Ő szent
egyháza az istentelen és bűnös
embereknek bűnös összeesküvése
volna. Mivel ugyanis az egyház
magának Krisztusnak teste, ilyen
rothadt és bűzös tagokkal nem
fertőztethető meg anélkül, hogy valami
gyalázat a főre is ne háromoljék. Hogy
tehát az egyházban semmi ilyen ne
legyen, ahonnét az Ő szentséges
nevére valami gyalázat származnék, ki
kell az Ő házanépe közül űzni
mindazokat, akiknek aljasságukból a
keresztyén névre gyalázat
áradna.” (Institutio, 4. könyv, XII.,5)
Lássuk, hogy mit mond erről a témáról
Dr. Illyés Endre 1941-ben Debrecenben
kiadott könyvében: „az
egyházfegyelem, a bibliai, reformátori
alapokból táplálkozó egyházi
fegyelem, a XIX. század végén egészen
meghalványodott, végül eltűnt a
magyar ref. egyház
életéből.” (Egyházfegyelem a magyar
ref. egyházban, 186. old.) Sajnálatos,
hogy az egyház Juhász Tamás torz
felfogását gyakorolja az
egyházfegyelemről így elvetve a
biblikus egyházfegyelmet.
6. A Bibliára alapuló krisztusi egység
elvét nem kérdőjelezzük meg, sőt a
zsoltárossal együtt mondjuk: „Ímé mily
jó és mily gyönyörűséges, ha a
testvérek egyetértésben élnek!” ( Zsolt
133:1 - új ford.) De tiltakozunk az
Egyházak Világtanácsa (EVT) által
hirdetett hamis egység ellen, mert az
nem a Bibliára épül, és célja a
szinkretizmus. Valljuk tehát azt, amit a
II. Helvét Hitvallás mond: „... nem külső
szertartásokban áll az egység, hanem
inkább az egyetemes keresztyén hit
igazságában és egységében. Az
egyetemes keresztyén hit pedig nem
emberi törvényekben szállt reánk,
hanem a Szentírásban...” (II. Helv. Hitv.,
XVII.) Milyen egységet hirdet tehát az
EVT? Olyat, amelyben a hitvallások
már nem mérvadók és a Biblia nem az
egyetlen fundamentum, hanem a
„szeretet”, „tolerancia” és „békesség”
jegyében Krisztus igazságát
megtapossa. Lehetetlen a Magyar
Református Egyháznak egyidőben a
hitvallásaihoz is ragaszkodni, és az
EVT-nek is tagja lenni !
Érdekes megfigyelni a következő
idézetet is: „...minek nézik magukat,
akik azt hiszik, hogy jelenlétük vagy
távollétük éppen annyira feltűnő?!”
Íme, milyen fontos az egyén az
egyházban! Talán ezért nem feltűnő,
hogy százezrek hiányoznak a
templomokból? Ezért is a „belülről
támadó ellenszegülők” vagy
„janicsárok” a felelősek? Vagy
csakugyan a „Tévedések vígjátéka” ez
(amelyet egyébként Shakespeare írt)?
Lehet, hogy egyesek nevetnek rajtunk,
de valójában sírni kellene az egyházban
uralkodó állapotok miatt. Mert az
egyház eltávolodott hitvallásaitól és
reformátori örökségétől, mellyel
dicsekszik. Vajon nincs itt az ideje, hogy
megálljunk és bűnbánatot tartsunk
önmagunk és az egyház állapota miatt?
Vajon nem időszerű-e az , amit Jeremiás
mond: „Álljatok az utakra, és nézzetek
szét, és kérdezősködjetek a régi
ösvények felől, melyik a jó út, és azon
járjatok, hogy nyugodalmat találjatok
a ti lelketeknek! ” ( Jer 6:16) Ha ez nem
fog bekövetkezni, akkor nem marad
más, mint a modernizmus,
ökumenizmus és liberalizmus útja,
amelyen az egyház most is jár. Ezek az
utak pedig nem a „református
szellemiség” útjai. Ezek az utak - amint
láttuk - a Biblia és a református
hitigazságok feladását jelentették, és
egy olyan anyaszentegyházat
eredményeztek, amely már rég nem
szent , és rég nem egy „az igaz hit
egyességében” (Heidelbergi Káté 54.
kérdése), és nem Isten dicsőítésére
törekszik.
Gondolja át mindenki felelősen az
álláspontját, mert „jaj azoknak, akik a
gonoszt jónak mondják és a jót
gonosznak” (Ézs 5:20). Legyünk az Ige
igazságainak ne csak „elvi” elfogadói,
hanem megtartói, következetes
cselekvői és védelmezői.
„Kérlek azért titeket atyámfiai az
Istennek irgalmasságára, hogy
szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent
és Istennek kedves áldozatul, mint a ti
okos tiszteleteteket. És ne szabjátok
magatokat e világhoz, hanem
változzatok el a ti elméteknek
megújulása által, hogy
megvizsgáljátok , mi az Istennek jó,
kedves és tökéletes
akarata.” ( Róm 12:1,2)
A K.G.T.M.I. diákjai