Horváth László Füles
ALIGÁTOR ALITERÁCIÓ!
(Vagy: én a világ végéig vidám vagyok!)
Feledve felmenőimet, és e Földön a felelősségemet,
Egyszer-egyszer engedem elkalandozni az eszemet,
Ilyenkor irgalmatlan iramban inal, az információ idebenn,
Furcsa filozófiai figurák, firkálnak filctollukkal a fejemben!
Ha ráérősen rákoncentrálok, rálátok, és rádöbbenek,
Másképp működik minden, mikor messziről méregetek,
Eszetlen, és egyben erkölcstelen, ez az emberi egység,
Lehet letörni, leköpni, lenézőn nevetni, lassan úgyis leég!
Szívemben szánalommal, néha szabályosan szomorkodok,
Belegondolva, bolond bolygónkon, búslakodva bolyongok,
Holdkórosan hanyagolom, hiányos hétköznapi helyemet,
Nem találom, tanult társaim társaságában teendőimet!
Barnuló bolygónk bukdácsolását, bódultan bámulom,
Levegőben lebegő létem leáldozását, legott látom,
Furcsa, fáj, felháborít, hogy felülmúlhatatlan Földünk,
Percről-percre pusztul, és mi pusztán passzívan pörgünk!
Édes életem érdekes, és éppannyira ékesen értelmetlen,
Pompás paradicsomi porond, és perzselő pokol is egyben,
Szívem szerint, szivárogtatnám szív-szirupom szememmel,
Ellenben elfojtom, elengednem ellenkezne elveimmel!
Visszafogom vágyaim, vastag vénáimban vergődő vérem,
A viszontagságos világ válságát, vállrándítással védem,
Kirekesztem a kínlódást, a kispolgári középszerűséget,
Lerázom a lelkemet lehúzogató, linkséget, és ledérséget!
Nincs nívó, normáltalan naplopók naszádjai nyüzsögnek,
Semmi sem sietet, hogy én se sumákul sündörögjek,
Amit látok lesújt, de lázba hozza lankadó lelkesedésemet,
Egyszer az egekbe emel, egyszer elemészti eszecskémet!
Különösen kegyetlen körülményekkel, keményen kardozok,
Borzasztóan botrányos, bár azért bele nem bolondulok,
Csupán csak a csiki-csuki, a csömörömnek a csúcs-virága,
Válaszúton vívódva vacillálok, vicces végzetem várva!
Önző önmagamban őrlöm, öntörvényű létem őrületét,
Szabadulni szeretne, ezért szaggatja szívem szanaszét,
Nagyszerű naprendszerünk nagyon nehéz nekem,
Harcolok hősiesen, hagyja meg hedonikus helyzetem!
Szikla szilárd személyiségemet, szörnyűségek szurkálják,
Szellemeim a szomorúságnak szirmait, szigorúan szórják,
Mindhiába, mert magamban már mindenen mosolygok,
Változatlanul vidám, s vadul virágzó vagány vagyok!
Nagytöbbségében nevetgélek, e nagyszerű nagyvilágon,
Mint egy fekete-fehér fecske fióka, fent egy faágon,
Majdnem madártávlatból, de mégsem oly messze,
Ütőtávon kívül ücsörgök, üdén ügyetlenül ügyeskedve!
Próbálom palástolni pofátlan, pulykás pukkadozásomat,
Mely megmagyarázhatatlanul marja mélyen mellkasomat,
Barátaimnak büszkeségét, buta boldogságom bántja,
Mert mimikrim, a mostoha mát, meg nem mintázza!
Sírással sem sikerülne sajnos, sanyarú sorsunkon segíteni,
De kegyetlenség, kikacagva kínunk-bajunk, kellemetlenkedni,
Sajnálom sületlenségem, de súlyosan sérülne a sérvem,
Ha normák, netán nevelés, nem engednék nevetésem!
Jókedvem jórészt, a jövőben is játszó jellemvonásom,
Sem vihar, viszály, válság, nem veheti el a vidámságom,
Senki, soha, semmikor, nem tehet kárt hangulatomban,
Legyen borús az ég, vagy derűs, az én lelkemben béke van!
(H.L.F.)