Szerző Téma: Mondjuk el - de hogyan?  (Megtekintve 37080 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #30 Dátum: 2014. Június 01. - 11:32:37
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #31 Dátum: 2014. Június 01. - 20:24:14
Nincs teljes tökéletesség


Szüntelen kérnünk kell, hogy életünk Jézus Krisztus dicsőségére váljon. Fontos, hogy életcélunkra vonatkozó elképzeléseink, értékrendünk és törekvéseink összhangban álljanak hitvallásunkkal. Isten jelenlétéről tanúskodik, ha az élet nehéz helyzeteiben csendes nyugalommal és megelégedettséggel állunk helyt.
A Sátán egyik kedvenc hazugsága, hogy mielőtt Krisztust képviselnénk, erkölcsi tökéletességre kell szert tennünk. Úgy akar hallgatásra kényszeríteni, hogy elhiteti velünk: senkinek sem tehetünk bizonyságot Jézus Krisztusról, amíg nem vagyunk legalább olyan jók, mint Gábriel arkangyal, végtére is nem szabad képmutatónak lennünk. Sajnos ez a hazugság számtalan embert lebénít.
Ha nyíltan megvalljuk másoknak küzdelmeinket, és elmondjuk, hogy bizonyos helyzetekben milyen segítséget kaptunk Jézus Krisztustól, ez szomjúságot ébreszthet azok szívében, akik még sohasem találkoztak vele. A küzdelem nem azonos az Úr elleni szándékos, kitartó lázadással.
A lázadás nyílt szembeszállás az Úrral; mintha azt mondanánk neki, hogy mostantól a saját fejünk után megyünk, és legyen szíves, ne avatkozzon bele a dolgainkba. A küzdelem ezzel szemben nem más, mint a különböző kísértésekkel való birkózás, amelyet mindenki megtapasztal. A lelki érettségért és a Jézus Krisztushoz való hasonlatosságért folytatott harcban a kísértés újra meg újra megkörnyékezi az embert. Az őszinteség és a valósághoz való hűség a feltétele annak, hogy a nem hívők belelássanak a keresztyén élet részleteibe és észrevegyék a bennünk munkálkodó természetfölötti erőt.
Amikor másoknak hitünkről beszélünk, ne hallgassuk el a valóságot! Legfájdalmasabb gyengeségeinket és bukásainkat gyakran nem látják azok, akik nem ismerik Jézus Krisztust. Azt az üzenetet kell közvetítenünk, hogy a Jézus Krisztussal való naponkénti együttlét során a Szentlélek felfedi bűneinket, és Jézus kész megbocsátani az őszinte bűnbánónak. Ha ezt közvetítjük mások felé, akkor azok Krisztus életének visszatükröződését látják meg bennünk.
Azt azonban sohasem szabad elfelednünk, hogy bár talán különbözünk másoktól, nem vagyunk tökéletesek. Ha üzenetünk idővel a saját tökéletességünkről kezd szólni, akkor hűtlenek lettünk Jézus Krisztus üzenetéhez. Emellett semmi sem taszítja jobban a nem keresztyéneket, mint az a ki nem mondott gondolat, hogy "én, szemben veled, tökéletes vagyok!". Az ilyen hozzállás nem fér össze a keresztyén üzenettel. A hívő ember nem a saját tökéletességét, hanem magának az Úr Jézusnak a tökéletességét képviseli.
Ahogy D. T. Niles mondta: "A keresztyénség nem más, mint mikor az egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol találhat ennivalót." Egyikünk sem éri el azt az érettséget, amelyet az Úr Jézus megkíván tőlünk, és ezt őszintén be kell vallanunk. Véleményem szerint csak abban az egy esetben jobb csöndben maradni, ha valaki szánt szándékkal a bűnt és az engedetlenséget választotta, és megszakította a kapcsolatot az Úrral.
Sokszor felteszik a kérdést: "Mi a fontosabb Krisztus képviseletekor - az életmódom, vagy a szavaim?" Ez a kérdés hamisan szembeállítja életünk és szóbeli tanúságtételünk egységét. Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, melyik szárnya fontosabb a repülőgépnek - a bal vagy a jobb. Nyilván mindkettő alapvető fontosságú; ugyanígy Krisztus eredményes követe számára az élet és a szó elválaszthatatlanok.
A tanúságtevő élet a Jézus Krisztus iránti teljes elkötelezettség következménye. Barátainknak a bőrükön kellene érezniük az életünkön átragyogó örök dimenziót. Ezt jelenti a Máté 5,16: "Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."
Úgy tűnik nekem, hogy a világosság az örömhír, és annak megszólaltatása. A jó cselekedetek az örömhír személyes érvényesítése. Ha némán várjuk, hogy az emberek majd meglátják Jézus Krisztust az életünkben, akkor lehet hogy mindössze kedves embernek fognak tartani. Ez hasonlítana a rákos beteg esetéhez, aki elsőként szerez tudomást egy rák elleni gyógymódról. Gyógyulása után visszatér a kórterembe, fel-alá rohangál, kézen áll, cigánykereket hány és más talajgyakorlatokat végez. Közben azt gondolja: "A rák elleni gyógymód néma tanúja leszek." Ha mindössze azt mutatja be, milyen egészséges, akkor senki más nem fog meggyógyulni. El kell mondania, hol lehet gyógykezelésben részesülni. A Szentírás tanítása szerint a szóbeli üzenet és a krisztusi életvitel egyaránt fontos. (folyt. köv.)

Paul Little



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #32 Dátum: 2014. Június 01. - 22:52:59
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #33 Dátum: 2014. Június 06. - 18:04:14
Ne zárkózzunk el!


Csapnivaló az olyan követ, aki pusztán azért utazik külföldre, hogy rezidenciát építsen magának és diplomatatársainak, de soha nem merészkedik ki onnan, hogy a vendéglátó ország állampolgáraival találkozzon. Ugyanilyen szomorú, ha a keresztyének erődítményekkel veszik körül magukat és csak hívőkkel barátkoznak. A megoldás természetesen az, ha kimegyünk a világba és megismerkedünk különféle emberekkel!
Gyakran azért nem adódik lehetőség megosztani másokkal az örömhírt, mert alig érintkezünk nem keresztyénekkel. Sem egyénileg, sem közösségileg nem közvetítjük az örömhírt. A nem hívők hallótávolságon kívül vannak! Nem az evangélium vesztette el az erejét, hanem a keresztyének vesztették el a közönségüket. Ha egyetlen nem hívőt sem ismerünk, akkor hogyan vezethetnénk bárkit is a Megváltóhoz? Az evangélium látszólagos hatástalansága a mai világban szinte teljességgel visszavezethető erre az egyszerű meglátásra.
Általában kétféle természetes alkalom adódik a tanúságtételre. Az egyik az „egyszeri” alkalom, például amikor egy rövid repülő-autóbusz-vagy vonatutazás során szóba elegyedünk ismeretlen emberekkel, akikkel valószínűleg többé nem fogunk találkozni. Bár az ilyen beszélgetések rövidek, mégis – talán a névtelenség miatt – személyessé válhatnak és elmélyülhetnek. Beszélgetőtársunk soha többé nem fog viszontlátni, és egyetlen ismerősünket sem ismeri. Adódnak továbbá véletlenszerű találkozások egy orvosi rendelőben, egészségfejlesztő klubban vagy bevásárlóközpontban. Akárhol is veszi kezdetét egy ilyen beszélgetés, megragadhatjuk az alkalmat, hogy Jézus Krisztusról szóljunk. Az ilyen találkozás az Újszövetség szóhasználatával élve feltehetően nem az „aratás” ideje lesz, viszont nyílhat alkalom a vetésre.
A kapcsolatteremtés másik módja azokkal adódik, akikkel rendszeresen találkozunk – családtagjainkkal, szobatársainkkal, csoporttársunkkal, szomszédainkkal és az üzlettársunkkal. Ezek kétségkívül a társadalmi érintkezések nagyobb részét teszik ki. Bár azt gondolnánk, hogy az életünkben állandóan jelenlevő csoport iránt tartozunk a legnagyobb felelősséggel, sokszor őelőttük vagyunk a legbátortalanabbak. Azok körében hallgatunk leginkább, akiket a legjobban ismerünk. Eszünkbe sem jutna olyat mondani nekik, amit esetleg furcsállnának, hiszen együtt kell élnünk velük. Ráadásul ismerik az összes hibáinkat. Hogyan is állhatnánk elő nekik bármilyen „lelki” igazsággal? Viszont egy idegennel, akit soha többé nem látunk, őszinték lehetünk. Azonban mindkétfajta kapcsolatban Isten követei vagyunk, s az a megbízásunk, hogy a megbékélés üzenetét hirdessük.
Különösnek találnánk, ha országunk követei a követség kapujára csupán egy táblát tennének ki a következő felirattal: „Ha szeretne megtudni valamit Magyarországról, kopogjon be! Idebent várakozunk, hogy válaszoljunk a kérdésére.” Mégis sok gyülekezet és keresztyén csoport ezen az elven működik. Sok helyütt az evangélizációs összejövetelen kevés, vagy egyetlen nem hívő sincs jelen.
Jóllehet vannak olyan kívülállók, akik bemerészkednek a templomokba, a legtöbben kívülmaradnak. Egy egyetemi városban tartott előadássorozaton világosan kiderült számomra, hogy szükséges az emberek közé menni. Minden este többszáz diák jelent meg a tágas egyetemi előadóteremben. Ez csodálatos volt. Ugyanakkor szükségét éreztük, hogy más közterületen is – a diákotthonokban, a szobákban stb. - szervezzünk összejöveteleket. Ezáltal további ezerháromszáz nem keresztyén diák hallotta az evangélium üzenetét. Ezek közül keveset tudtunk volna meggyőzni, hogy eljárjanak a nagy esti előadásokra, de a saját közegükben szívesen meghallgattak. És némelyikük keresztyén lett. Továbbra is fontosnak tartjuk az előadásokat, de többféle módon kell közelednünk az emberekhez, hogy megnyerjük őket az Úrnak. Való igaz, hogy sokakat akkor sikerül elérni, ha a saját környezetükben keressük meg őket. (folyt. köv.)

Paul Little



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #34 Dátum: 2014. Június 06. - 20:13:11
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #35 Dátum: 2014. Június 09. - 19:13:29
Nem mindenki extravertált


A társadalmi érintkezések szempontjából általában kétféle típust különböztetünk meg, az extravertált és az introvertált embert. Az extravertált vagy kifelé forduló embereket nem kell megtanítani, hogyan létesítsenek kapcsolatot és alakítsanak ki barátságokat. Számukra ez természetes. És Isten csodálatosan fel tudja használni ezt az adottságot különböző társadalmi helyzetekben. Négyszemközt vagy csoportban, az ilyen emberek könnyen teremtenek kapcsolatot másokkal.
Ezzel szemben az introvertált embereknek nehezebben megy a kommunikáció. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hozzájuk nem vonzódnak mások. Igenis vonzódnak – főleg más introvertáltak. Csöndes természetük miatt a hasonlóan csöndes emberek könnyebben közelednek hozzájuk. A társasági emberek gyorsabban összebarátkoznak más társaságszerető emberekkel. Az intellektuálisabb vagy filozofikusabb típusok több érintkezési pontot találnak a hozzájuk hasonlókkal. Szerencsére Isten pontosan olyannak alkotott meg, amilyennek akart, egyedülálló adottságokkal. Mindannyiunk számára megvannak azok, akiket elérhetünk, és saját, istenadta képességeinkkel megérinthetünk. Urunk szeretné, ha valamennyien követei lennénk. Az alábbi négy irányelv nagy segítségemre volt emberi kapcsolataimban:
-Nézzünk az emberek szemébe!
Egyenesen az emberek szemébe nézünk, vagy szerteszét kalandozik a tekintetünk? A tekintet a lélek szándékát tükrözi. A hideg tekintet eltávolít a másik embertől, a melegséget sugárzó tekintet közel visz hozzá. Kérjük meg az egyik barátunkat, hogy őszintén mondja meg, mit sugároz a tekintetünk!
-Tanuljunk meg figyelni másokra!
Vajon arra összpontosítjuk a figyelmünket, amit a másik mond? Vagy csupán arra gondolunk, mit fogunk válaszolni? Őszintén szeretnénk megérteni a mondanivalóját? Fontos ez számunkra? Ha érdeklődve figyelünk, a másik ember közeledni fog hozzánk.
-Legyünk bátorítóak!
Vajon nem inkább negatívan, mint pozitívan reagálunk mások gondolataira? Nem járatjuk le az embereket? Nem törekszünk gyakran arra, hogy okosabbnak vagy nagyobb tudásúnak tűnjünk a másiknál? Barátaink vajon otthonosan és felszabadultan érzik magukat a társaságunkban? Ne legyünk se ledorongolóak, se utálatosak!
-Legyünk érdekesek!
Sok keresztyén semmit sem tud kezdeni a nem keresztyénekkel, mert fogalma sincs, mit mondana, ha egy adott helyzetben fél órára egyedül maradna egyikükkel. Annyira eltávolodtak az élet fő áramlatától, hogy már nem tudják, hogyan viszonyuljanak azokhoz a kérdésekhez, amelyek a valláson kívül esnek. Egy jól ismert bibliaoktató bevallotta nekem, nem tudja, miről beszélgetne, ha elmenne egy nem keresztyén ifjúsági szervezet klubgyűlésére. Ha ez a problémánk, akkor a társadalmi érintkezéshez jó alapot adhat a mindennapi események és a fontos könyvek alapos ismerete. Jó az is, ha van néhány kedvtelésünk, s azt másokkal együtt űzzük. Például együtt futhatunk vagy teniszezhetünk valakivel, vagy egyszerűen átadhatjuk a csillagászatról vagy a számítógépekről szerzett tudásunkat. (folyt. köv.)

Paul Little
 



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #36 Dátum: 2014. Június 12. - 07:31:02
:like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #37 Dátum: 2014. Június 28. - 19:56:01
Az igazi diplomata


Ha valóban Krisztus követségében kívánunk járni, végig kell gondolnunk, hogyan lehetünk a nem keresztyének lehető legjobb barátai. Mindannyiunk számára erőfeszítést jelent ellenállni annak, hogy kizárólag keresztyén barátainkkal (vagy keresztyén körünkkel) érintkezzünk. Végtére is – érvelünk – a keresztyének ismerik a hátterünket, a szóhasználatunkat és az értékrendünket. Mennyivel könnyebb velük! Nincs semmi kockázat.
Ezzel szemben inkább kérjük az Urat, tegyen érzékenyebbé azok iránt az emberek iránt, akikkel nap mint nap találkozunk, hátha észrevesszük, kinek van szüksége egy barátra! Lehet, hogy pont a mellettünk élő embernek, a diákotthonban vagy a szomszédságunkban. Alaposan gondoljuk át, kivel kezdhetnénk! Ne húzódjunk vissza, de ne is személytelen módon közeledjünk hozzá! („Küldök neki egy traktátust vagy egy könyvet.”) Talán csak annyit kell tennünk, hogy egy órára meglátogatjuk a szomszéd szobában lakó társunkat, vagy a házunk kerítésén át elbeszélgetünk a szomszédunkkal, vagy megkérünk valakit a hivatalban, hogy ebédeljen velünk. De legyünk biztosak magunkban, mert a barátkozást elő kell készíteni. Azután imádkozzunk!
Az étkezések mindig kitűnő alkalmat nyújtanak az ismerkedésre. Figyeljük meg hányszor evett Jézus azokkal, akikkel kapcsolatot akart teremteni! Zákeus, Lévi és simon jut eszünkbe, pedig hányan vannak még! Mi is szervezhetünk összejöveteleket. Legyünk találékonyak! Imádkozzunk Isten bölcsességéért és áldásáért!
Talán nem ismerünk elég nem keresztyént. Ebben az esetben alighanem új elfoglaltságokat kellene keresni, vagy új helyekre kellene járni ismeretségi körünk bővítésére. Egyik ismerősöm rendszeresen jár testépítő klubba, kizárólag azért, hogy új barátokat szerezzen. Az egyetem is több tucat lehetőséget kínál az ismerkedésre. A diákok érdeklődésük és képességeik szerint csatlakozhatnak az egyetemi kórushoz, a sportklubhoz, részt vehetnek az egyetemi újság szerkesztésében vagy más szervezetben. Belefolyva az egyetemi életbe, nem csak pozitívan alakítjuk azt, hanem egyszerre megismerjük önmagunkat is, valamint természetes módon érintkezünk a nem hívőkkel.
Nem szabad megfeledkeznünk a hazánkban tanuló külföldi diákokról sem, akik bár sokat tudnának adni másoknak, többnyire teljesen egyedül vannak. Egy idegen országban jó darabig még az igazán társaságszeretők is elveszettnek és zavartnak érzik magukat. (Egy diák elmondta, hogy az első étel, amit Amerikában látott, a hot dog volt. Külön-külön mindkét szót ismerte, és úgy döntött, inkább nem eszik amerikai ételeket.) Minden külföldinek szüksége van társaságra és megértésre, amíg be nem illeszkedik az új kultúrába. Ismertünk olyanokat, akik miután lediplomáztak, saját kormányuk legfőbb vezetői lettek. Mi pedig ezeknek a tehetséges embereknek a személyes ismerősei, barátai lehettünk.
Saját környékünk gyakran a legelhanyagoltabb hely a tanúságtétel szempontjából. Nap mint nap kihajtunk a garázsból, anélkül hogy megfordulna a fejünkben, vajon mi folyhat a szomszéd csipkefüggönye mögött. Áthajtunk a városon, hogy találkozzunk keresztyén barátainkkal. Tegyük otthonunkat a barátság helyévé, oázissá, ahová bárki eljöhet, akinek felüdülésre van szüksége! Kétségtelen, hogy a legtöbb nem keresztyén tízszer hamarabb eljön az otthonunkba, mint a templomunkba.
Kezdetben talán még a felületes barátságot is nyíltan elutasítják. Első otthonunkban, ahol a családommal laktunk, minden szomszédunkért rendszeresen imádkoztunk. Biztosak voltunk benne, hogy Isten azért helyezett el abban a házban, hogy a mellettünk élő két családdal közeli barátságot kössünk, és követek legyünk. Lehet, hogy túl buzgónak tűntünk, mert az idő múlásával is csak felületes ismeretség jött létre közöttünk. Kudarcot vallottunk volna? Ám ezzel egy időben a sarkon túl megismerkedtünk egy másik családdal, akikkel felváltva vittük a gyerekeket iskolába. Közeli barátok lettünk. Később több háztömbbel lejjebb találkoztunk egy másik családdal, akik elmondták, hogy a fiuk sok kérdést tesz fel Istenről, amelyekre nem tudnak válaszolni. Felajánlottuk, hogy tanulmányozzuk együtt a Bibliát. Az első találkozót nálunk tartottuk, aztán felváltva mindig egy másik családnál.
Ettől kezdve tudtuk, hogy be kell fordulnunk a sarkon, hogy rátaláljunk arra, akiben Isten Lelke munkálkodik. Majdnem olyan volt ez, mint amikor becsöngetünk megnézni, van-e otthon valaki. Néha egy apró utalás Istenre olyan választ váltott ki, amelyre építeni lehetett. Ha nem kaptunk választ, nem estünk össze és nem csüggedtünk, hanem tovább kerestünk a sarkon túl. Nem mintha le kellene mondanunk azokról, akik nem reagálnak; egyszerűen nem várunk örökké a válaszra onnét, ahonnét nem érkezik.
Az egyik dolog, amelyet némi sikerrel kipróbáltunk, a nyitottabb családok megvendégelése volt. Úgy találtuk, a legalkalmasabb erre a vasárnap délután három és öt óra közötti időpont. Az utcánkban minden házba egyszerű meghívókat dobtunk be, és egy csomó üdítőt szolgáltunk fel. Általában sokan eljöttek, és olykor este nyolcig vagy kilencig ottmaradtak beszélgetni. A társalgás folyamán mindenkinek szabadon elmondtuk, hogy szeretjük megismerni a közelünkben élő embereket. Ezután könnyen összejöttünk egy-két családdal, hogy elmélyítsük az ismeretséget. Az ilyen alkalmak következtében idővel szabadon megvitattunk mindenféle kérdést, mint bármilyen baráti társaságban. Természetesen végül szóba került a hitünk is.
A szomszédunkban élő egyik családdal közeli barátságot kötöttünk. Észrevettük, hogy az asszony érdeklődik a Biblia iránt, és eljött velünk a templomba a házastársak bibliaórájára. Két hónap elteltével, az egyik összejövetel végén őszintén elmondta, hogy bűnbocsánatra van szüksége. Valamennyien együtt imádkoztunk, mélyen megrendülve a Szentlélek nyilvánvaló működésén. Tanúi voltunk, amint az Úr békességet adott az asszonynak. Aznap este hazafelé menet nagyon keveset beszéltünk, de a következő héten a feleségem levelet kapott tőle. Szavait azóta sem felejtettük el: „Köszönöm, hogy elvezettek Jézushoz. Én még csak azt sem tudtam, kit keresek.” Ez a család már elköltözött a közelünkből, és értesüléseink szerint a férj még mindig csak vár és figyel. De azóta is barátok vagyunk.
Meg kell kérdeznünk magunktól: „Van-e olyan ember az életemben, akiért naponta név szerint imádkozom, kérve a Szentlelket, hogy nyissa fel a szemét és világosítsa meg őt, hogy elfogadja Jézus Krisztust Urának és Megváltójának? Vannak-e olyan emberek, akikkel kölcsönösen mélyítjük a kapcsolatot, és keresem az alkalmat, hogy megmutassam nekik Krisztus szeretetét? Kész vagyok-e további beszélgetést kezdeményezni, hogy elmondjam nekik az örömhírt, ha a Szentlélek alkalmat ad rá? Ha ebből kiderül, hogy nincsenek élő kapcsolataink nem keresztyénekkel, egyszerűen kérhetjük Istent, hogy legalább egy embert mutasson, akivel szeretné, ha megbarátkoznánk, akiért szeretné, ha imádkoznánk, akit szeretettel vehetnénk körül, és akit idővel elvezetnénk a Megváltóhoz. Ő meg fogja mutatni azt az embert. „Emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg...” - mondja Jézus (Jn 4,35).

Kérdések

1.Emlékszünk-e olyan esetre, amikor úgy tettünk bizonyságot valakinek, hogy megsértettük vele (miattunk háborodott fel, nem pedig Krisztus kijelentései miatt!)? Mi az, amit ma másképpen csinálnánk?
2.Volt-e olyan tapasztalatunk, hogy egy bizonyos helyzetben mi voltunk Isten egyetlen „szája, lába, keze”?
3.A szerző meggyőződése szerint a keresztyén üzenet „az elképzelhető legnagyobb ajándék – több, mint egy millió font, több mint egy rák elleni gyógymód, több, mint bármi, amit csak el tudunk képzelni”. Hisszük, hogy Krisztus valóban a legnagyobb ajándék? Hogyan kell kihatnia e hitnek másokhoz való viszonyunkra? Ha pedig nem hisszük, mi az, ami meggyőzne erről?
4.Szerintünk jó, ha egy hiteles bizonyságtevő eltitkolja hibáit és kétségeit, vagy épp ellenkezőleg, legyen sebezhető nem hívő barátja előtt?

Paul Little



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #38 Dátum: 2014. Június 29. - 13:50:08
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #39 Dátum: 2014. Július 07. - 18:21:53
Hogyan tegyünk bizonyságot?


Gyakran naivan azt feltételezzük, hogy ha őszintén lelkesedünk az Úrért, és könnyen létesítünk barátságot, akkor valamennyi bizonyságtétellel kapcsolatos problémánk megszűnik. Azonban a valós életben szerzett tapasztalataink mást mutatnak. Olykor megpróbálunk bizonyságot tenni, mohón várunk valami elsöprően pozitív reakcióra, és mégis kudarcot vallunk. Nagy hévvel belevetjük magunkat a munkába, és az első szembejövő embernek elmondjuk az örömhírt. De esetlenül és ügyetlenül sül el a dolog. Elkullogunk, s úgy érezzük magunkat, mint az elefánt a porcelánboltban. Ezenfelül tapintatlan támadásunk (mert gyakran az) gyanútlan áldozata alaposan megjegyezte magának, hogy a jövőben nagy ívben elkerül, vagy legalábbis abban a pillanatban elfut, mihelyt a vallás kérdéseire bármilyen utalás történik.
Ami bennünket illet, keseregve állunk odébb: „Soha nem akarom viszontlátni!” Akkor és ott visszavonulunk rövid életű személyes bizonyságtevő szolgálatunkból, és beérjük a színfalak mögötti feladattal: „Borítékot ragasztok és bélyeget nyalok” - fogadkozunk. „Sőt, ha akarják, akár plakátot ragasztok és énekeskönyveket osztok. De valaki más beszéljen az embereknek Jézus Krisztusról – például Jóska. Neki veleszületett tehetsége van a beszédhez.
Világosan láthatjuk, hogy sokunknak meg kell tanulnia érthető és megnyerő formában átadni Krisztus békéltető üzenetét.

Kövessük Jézus példáját!

Szerencsére (és Isten kegyelméből) van előttünk példa; mindössze annyit kell tennünk, hogy követjük. Péter emlékeztet rá (1Pt 2,21), hogy az Úr saját példájával vezet bennünket. Életünk valamennyi területén az „Ő nyomában járhatunk”, beleértve a tanúságtételt. Ráadásul a megbízatásunk, hogy Őt képviseljük, természetfeletti feladat, amelyhez az Ő isteni Szentlelke ad erőt. Nem vagyunk magunkra hagyva!
Urunk életét tanulmányozva, az Ő személyes találkozásaiból sokat tanulhatunk a bizonyságtételről és az emberekhez való viszonyulásról. Láthatjuk, milyen fáradhatatlanul munkálkodott, hogy mások meghallják üzenetét. Most fordítsuk figyelmünket Jézus párbeszédére az asszonnyal Sikár kútjánál, Samáriában (Jn 4)! A történetből leszűrhetünk néhány alapvető gyakorlati elvet, melyek segítségünkre lehetnek Jézus követségében. Az alábbiakban átgondoljuk, hogyan ültethetők át ezek az elvek a gyakorlatba. Először is lássuk, hogyan kezdte Jézus a beszélgetést! (folyt. köv.)

Paul Little 



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #40 Dátum: 2014. Július 08. - 14:43:32
1. Lépjünk érintkezésbe másokkal!


”Amikor pedig megtudta Jézus, hogy a farizeusok meghallották, hogy ő több tanítványt szerez és keres„ztel, mint János – bár maga Jézus nem keresztelt, hanem a tanítványai -, elhagyta Júdeát, és elment ismét Galileába. Samárián kellett pedig átmennie, és így jutott el Samária egyik városához, amelynek Sikár volt a neve. Ez közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet Jákób adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákób forrása. Jézus ekkor az úttól elfáradva leült a forrásnál; az idő délfelé járt. Egy samáriai asszony jött vizet meríteni... (Jn 4,1-7)"

Az első alapelvet a második fejezetben már tárgyaltuk: érintkezésbe kell lépnünk nem keresztyénekkel. Urunk Sikár városában, Samáriában leült a kút mellé, ahol sok emberrel szemtől szembe találkozhatott. Nem zárkózott be egy testőrökkel körülvett fellegvárba. Úgyszólván a forgalom központjában volt.
A kúthoz érkező asszony és mások esetében is, Jézus határozottan magához ragadja a kezdeményezést, hogy közel kerüljön a másikhoz.
„Meglátott” egy vámszedőt, aki a vámnál ült, egyenesen odament hozzá, és azt mondta: „Kövess engem!” (Lk 5,27-28). Amikor a képmutató farizeusok ezt meglátták, haragra lobbantak. Jézus valóban mindent elkövetett, hogy a bűnös emberekkel kapcsolatba kerüljön. S meg is szólták érte: „Miért esztek és isztok vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?” De Ő így válaszolt nekik (figyeljünk csak mennyi irónia bújik meg szavaiban): „Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk 5,31-32)
Dr. Raymond Bakke, urbanológus rámutat, hogy Jézus saját korának szemében igencsak rendkívüli dolgot tett Samáriában. A János 4,39-41 szerint elbeszélgetett néhány Sikár városába való samáriabelivel, akik ismerték az asszonyt, sőt, kérésükre két napig velük maradt! Örömmel megismerkedett az asszony barátaival és ismerőseivel. Bizonyára az ő ágyukban aludt, osztozott az ételükben, és késő estig beszélgetett velük. Manapság ez ahhoz lenne fogható, ha egy izraeli katona a PFSZ-nél szállna meg. Hallatlan tett volt! De Jézus mindig lerombolta a válaszfalakat. Nem volt hajlandó pusztán a hagyományt figyelembe venni. Ezek az emberek fontosak voltak a számára. Nem statisztikai adatokban gondolkodott róluk. A 41. versben ezt olvashatjuk: „Az ő szavának sokkal többen hittek.”
Maga Dr. Bakke is példát mutatott ebben. Feleségével a külvárosból, ahol tanulmányaikat folytatták, Chicago belvárosába költöztek, hogy ott éljenek és neveljék gyermekeiket. Azóta húsz éve szeretetben együtt dolgoznak a környékükön élő emberekkel. Nincs kétségem afelől, hogy a Jézusba vetett hit és remény üzenete csak így juthatott el Chicago zsúfolt belvárosába.
Ahhoz, hogy másokkal érintkezésbe lépjünk, olykor le kell térnünk megszokott útvonalunkról, megváltoztatva terveinket, ahogy Jézus tette Samáriában. Sőt, lehet hogy csak így dönthetjük le a válaszfalakat. De lehet-e ennél jobban kifejezni Jézus Krisztus szeretetét, és bebizonyítani, milyen sokra értékelünk másokat? (folyt. köv.)

Paul Little



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #41 Dátum: 2014. Július 08. - 21:29:05
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #42 Dátum: 2014. Július 17. - 11:32:00
2. Teremtsünk közös érdeklődési alapot!


A második alapelv az elsőre épül. Időt kell szakítanunk rá, hogy közös érdeklődési alapot teremtsünk, amely lehetővé teszi a kommunikációt.
Mi, keresztyének hajlunk rá, hogy elvessük mindazt, ami sok időt és felkészülést igényel. Szeretjük mellőzni a „nem lényegest”, és rögtön a tárgyra térni. A bevezetést elfecsérelt időnek tartjuk. Adjuk át nekik az üzenetet, erősködünk türelmetlenül. Azonban a legtöbb ember zokon veszi, ha egyoldalú beszélgetésre kényszerítik egy olyan témában, amelyet beszélgetőtársai szívesen fejtegetnek, anélkül hogy törődnének vele, hallgatójukat érdekli-e egyáltalán a kérdés. Mi is neheztelnénk emiatt. Ha valaki túlságosan erős nyomást gyakorol ránk, megkérdőjelezzük, hogy az illetőt érdekli-e egyáltalán a személyünk, vagy csak tervének egy része vagyunk.
Valamennyien „áldozatul” estünk már olyan embereknek, akik kizárólag saját kiselőadásukat szeretik hallgatni. Az egyik barátom egyszer bejött az irodámba, és meglátta az egyik aktát „keresztyén szolgálat” címmel. Azzal ugratott (remélem viccesen), vajon róla is van-e egy akta a nevével. Mindketten nevettünk ezen, de régebben találkozott olyan keresztyénekkel, akik azt az érzést keltették benne, hogy csupán keresztyén kötelességüket végzik. Legyünk érzékenyek, beszédünk pedig kedves, ahogy a Szentírás mondja!
Jézus mestere volt a kapcsolatteremtésnek. Ha ma is köztünk lenne, bizonyára leleplezné némelyik hataloméhes és pénzhajhász keresztyén híresség furcsaságait. A fellengzős viselkedés pillanatnyilag érdeklődést kelthet, de valójában kifigurázza az igazi keresztyénséget, és megfosztja komolyságától a keresztyén üzenetet. Jézus nem arra hívott el, hogy különcök legyünk.
A keresztyénségről általánosan elterjedt hamis kép alkalmat adhat egy jó beszélgetés elindítására. Leszólhatjuk ezt a hamis képet, majd elmagyarázhatjuk, valójában ki volt Jézus, és miért jött. Ne engedjük, hogy Jézus Krisztus hiteltelen képviselőié legyen a végső szó! Pozitív képet kell felmutatnunk, amely arra késztet másokat, hogy mélyebbre ássanak és felfedezzék, mi is az igazi keresztyénség. Olvassuk tovább a bibliai szakaszt:

Egy samáriai asszony jött vizet meríteni. Jézus így szólt hozzá: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. (Jn 4,7-8)

Ha én lennék Jézus Krisztus, a világegyetem Ura, akkor valószínűleg a kezdet kezdetén rázúdítottam volna az asszonyra: „Hát nem tudod, ki vagyok?” Ám Jézus nem így közeledett hozzá. Kéréssel fordult az asszonyhoz. Húzna neki egy kis vizet? Figyeljük az asszony válaszát:

„Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai asszony vagyok?” Mert a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. (Jn 4,9)

Jézus kérésének drámaisága a háttér teljes ismeretében bontakozik ki. Maga az, hogy Jézus egyáltalán szóba állt ezzel az asszonnyal, igen váratlan volt. Ezzel az egyszerű tettel társadalmi, vallási, faji és politikai válaszfalakat döntött le. Mint férfi szólt egy nőhöz. Mint rabbi (tanító) szólt egy parázna asszonyhoz. Mint zsidó beszélt egy samáriaival. Nem csoda, hogy az asszony megdöbbent. Bár nem tudta teljesen megragadni szavainak értelmét, érezte Jézus életének mélyebb dimenzióját. Jézus nem előítélettel közeledett hozzá. Elfogadta őt, s ezzel az evangélizáció lényegét testesítette meg.
Az asszony számára Jézus kérése páratlan megtiszteltetés volt. Jézus ezzel megteremtette a közös alapot. Ugyanígy kell hidat építenünk ismerőseink felé is. Néha ott kezdődik a barátság, hogy a szomszédunktól szívességet vagy tanácsot kérünk. Egy közeli barátom így korhol: „Nem akarom, hogy mindig te segíts nekem. Hadd segítsek én is! Az adni és kapni tudás minden barátság lényeges vonása. Ez azt jelenti, hogy aktívan keressük az alkalmat szeretetünk kifejezésére, akár bizonyos megbízások teljesítésével, akár kertészeti munka vagy gyermekvigyázás által, és lehetővé tesszük ezek viszonzását. Társadalmunk túl nagyra értékeli az önállóságot. Azzal, hogy megengedjük másoknak, hogy segítsenek, azt fejezzük ki, hogy készek vagyunk leengedni védőfalainkat és sebezhetőnek mutatkozni előttük. Ez lehetővé teszi, hogy ők is így viszonyuljanak hozzánk, akár lelki kérdésekben is.
Látjuk Jézust vízmerítő edényével a kezében, amint a beszélgetést először erre a konkrét kérdésre, a kútban levő vízre irányítja, hogy aztán arról a lelki valóságról beszéljen, melyről az asszony semmit sem tudott.
Mindezt kérdések útján érte el. Jézus a hatásos kérdésfeltevés mestere volt. (Jó lenne elsajátítanunk ezt a képességet.) Jézus így kezdett beszélgetést egy törvénytudóval: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” (Lk 10,26) Ezzel rávette a férfit, hogy beszéljen. Máskor, amikor a farizeusok az adófizetéssel kapcsolatban tőrbe akarták csalni, a kezébe vett egy adópénzt és megkérdezte: „Kié ez a kép (a pénzen)?” (Mt 22,20) A gazdag főembertől, aki tudni akarta, hogyan nyerheti el az örök életet, Jézus megkérdezte: „Miért mondasz engem jónak?” (Lk 18,19) Kérdéseivel szóra bírta az embereket, meghallgatta válaszukat, majd szelíden elmondta nekik az örömhírt.
Úgy találtam, a kérdésfeltevés mindennél jobban kifejezi őszinte érdeklődésünket. Emellett, ha nekem nehézséget jelent a kapcsolatteremtés, akkor megpróbálok kilépni önmagamból (többé nem magamról gondolkodok) és elképzelni, mi zajlik a másik életében. Egy kérdés segít erre terelni a szót. Rövid idő alatt sok mindent megtudhatok az illetőről, és máris egy beszélgetés kellős közepén találjuk magunkat. Ha kérdéseink őszinte érdeklődésből fakadnak, a másik ember általában megnyílik.
Mint Isten szolgái előremutatóan és türelmesen kell munkálkodnunk, kezdve először az ő érdeklődési körükkel. Később eredményesen megbeszélhetünk lelki kérdéseket is. Feleségemmel közeli barátságba kerültünk egy házaspárral, akik erős negatív benyomásokat szereztek a keresztyénekről, és különösen a keresztyén munkakörben dolgozókról. Ahogy kezdtük megismeri egymást, felfedeztük, hogy rengeteget tudnak a virágokról és városunk történetéről (gyermekkoruk óta ott laktak). Bár a kertészkedés távolról sem tartozik életem főbb szenvedélyei közé, mégis sokat tanultunk tőlük. A kertészettel kapcsolatos valamennyi kérdésünkkel hozzájuk fordultunk, s feleségemmel együtt sokat tanultunk a kertészkedésről és városunk történetéről is. Fokozatosan kölcsönös érdeklődés alakult ki bennünk egymás iránt.
Amikor egy körútról visszatértem, gyakran ilyen kérdésekkel vártak: „Mit csináltál az ilyen vagy olyan egyetemen? Valóban érdekelte a hallgatókat?” Válaszom lehetővé tette, hogy beszéljek nekik Jézus Krisztus hatalmáról, arról, hogyan töltheti be Ő az emberek szükségleteit. Izgalommal vegyes örömmel figyeltük egyre növekvő érdeklődésüket. Billy Graham chicagói látogatásakor szomszédaink megkértek, hadd jöjjenek velünk az esti istentiszteletre. Titkon arra gondoltam, ha mi szóltunk volna először, esetleg zokon veszik, és nem jönnek el. Mi azonban hosszan próbáltunk figyelni rájuk, hogy megérezzük lelki útjuk melyik szakaszán tartanak, mielőtt szóba hoztuk volna Jézus Krisztust, És megérte az a sok-sok óra, amikor a virágokról beszéltünk, hisz ezalatt kialakult bennünk az egymás iránti bizalom, amely nélkül nem létezik igazi kapcsolat, és aligha létezik eredményes bizonyságtétel. (folyt. köv.)

Paul Little



Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #43 Dátum: 2014. Július 17. - 17:48:05
O0

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #44 Dátum: 2014. Július 19. - 12:29:16
3. Keltsünk érdeklődést!


Tovább olvasva János evangéliumának a 4. fejezetét, felvetődik bennünk a kérdés, vajon hogyan keltette fel az Úr Jézus annyira az asszony érdeklődését, és hogyan terelte a beszélgetést az örömüzenetre? A helyzet kulcsa egyértelműen az Ő kezében volt. Olvassuk tovább a szakaszt:

„Felele Jézus és monda néki: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom! te kérted volna Őt, és adott volna néked élő vizet. Monda néki az asszony: Uram, nincs mivel merítened, és a kút mély: hol vennéd hát az élő vizet? Avagy nagyobb vagy-é Te a mi atyánknál, Jákóbnál, aki nékünk adta ezt a kutat, és ebből ivott ő is, a fiai is és jószága is? Felele Jézus és monda néki: Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik: 
Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne. Monda néki az asszony: Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam, és ne jöjjek ide meríteni! (Jn 4,10-15)”


Lebilincselő látni, amint az asszony kíváncsisága fellángol Urunk szavai hallatán. A bánásmód, amelyben Jézus részesítette, bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy az asszony kedvezően reagált Jézus személyére, és az általa hirdetett igazságra.
Az Úr példáját követve a kisebb eseményeket felhasználhatjuk arra, hogy lelki kérdésekről beszéljünk. Egy szomszéd azt mondta az unokaöcsémnek és a feleségének: „Régóta figyelem a családotokat és a három lányotokat, és tetszik nekem az otthonotok légköre.” Kaptak az alkalmon, és elmondták a Biblia néhány irányelvét a családi életre vonatkozóan. Látszólag kicsi dolgok lehetővé tehetik a szóbeli tanúságtételt.
Igenis elsajátíthatjuk, hogyan képviseljük bátran, de kedvesen az Urat, anélkül hogy ellenszenvet keltenénk. Kezdetben elejthetünk néhány szót, amely irányt adhatna a beszélgetésnek, hogy megnézzük, érkezik-e valamilyen reakció. Jézus is ezt tette, amikor arra késztette a samáriai asszonyt, hogy feltegyen egy kérdést. A szomjúságot említette, és az asszony azonnal reagált.
Ha egy nem keresztyén megteszi az első lépést, és készségesen válaszol, ezzel megkönnyíti a helyzetünket. Később pár szóval felvehetjük a beszélgetés fonalát, mint : „Elgondolkodtam a tegnapi beszélgetésünkön...”, vagy „Olvastam valamit, ami eszembe juttatta a tegnapi beszélgetésünket...”, vagy „Mire gondoltál, amikor tegnap azt mondtad, hogy...”. Így nem éreznénk feszültséget vagy zavart, amikor újra felvetnénk a témát. Másrészről, ha a fokozódó ellenállásra erőszakosan lépünk fel, több kárt okozunk, mint hasznot. Emlékezzünk vissza, Jézus milyen finoman irányította a beszélgetést!
Bármennyire is szeretnénk, nem ébreszthetjük fel a lelki dolgok iránti érdeklődést másokban. Erre csak a Szentlélek képes. Mindenesetre eszközök lehetünk Isten kezében az általa elültetett érdeklődés felkeltésére. Annyi embert fogunk felfedezni, akik érdeklődnek a lelki valóság iránt, hogy nem kell majd rákényszeríteni magunkat azokra, akik nem fogékonyak. Óriási megkönnyebbülés lesz rájönnünk, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ha nyilvánvalóan nem kapunk választ.
Miután felszabadultunk a feszültség alól, hogy egy vonakodó hallgatóra mindenáron ráerőltessük a beszélgetést, később újra visszatérhetünk a témára. Az Úr vezetésében bízva most már természetes módon tudunk majd beszélni a hit kérdéseiről. Bizonyságtételkor hangvételünkben és modorunkban ugyanolyan oldottnak és természetesnek kell lennünk, mint amikor az előző napi sporteseményt, egy fizikaleckét, egy kisfiú hőstetteit vagy a következő nyaralást beszéljük meg.
Minden ismerősöm, akit a személyes evangélizációban Isten felhasznált, számított arra, hogy érdeklődő emberekre talál. Minden csoportos vagy személyes beszélgetés során felteszik magukban a kérdést: „Uram, őbenne is munkálkodsz?” Aztán, ha a Szentlélek alkalmat ad rá, hozzálátnak, hogy felmérjék a helyzetet. (folyt. köv.)

Paul Little