4. A beszélgetés elindítása
De hogyan indítsuk el a beszélgetést? Jézus ezt egy olyan rejtélyes kijelentéssel tette, amely a samáriai asszonyt kérdezésre késztette. Ez a kijelentés az asszony legalapvetőbb szükségleteire célzott, és ugyanakkor sejtette az Ő képességét és készségét e szükségletek kielégítésére:
Jézus így válaszolt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! Te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” Az asszony így szólt hozzá: „Uram, merítő edényed sincs, a kút mély: honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál...?” (Jn 4,10-11)
Tanúságtételünket mi is kezdhetjük egy kijelentéssel vagy egy rávezető kérdéssel. Jézus azzal kezdte, hogy említést tett „Isten ajándékairól”. Ő is előre számított az asszony válaszaira, így annak kérdései egyszer sem érték váratlanul. Az alkalmak teljes kihasználása érdekében nekünk is meg kell fontolnunk a várható kérdésekre a választ. A lehetséges helyzetek mérlegelése során gondoljuk át, hogyan indítsuk el a beszélgetést és hogyan reagáljunk a várható feleletekre.
Ha már a beszélgetésben történt valami halvány utalás a „vallásra”, a következő kérdéssorozatot alkalmazhatjuk a szunnyadó érdeklődés felébresztésére:
-Erről jut eszembe, érdekelnek a hitbeli kérdések?”
Sokan „igen”-nel fognak válaszolni. De még ha az illető „nem”-mel válaszol is, feltehetjük a második kérdést:
-Mit gondolsz, milyen egy igazi keresztyén?”
Annak mindig örül valaki, ha az ő véleményét akarjuk hallani. Válaszából mi is pontosabb – talán megrázó – betekintést nyerhetünk egy nem hívő ember gondolkodásába. Mivel pedig meghallgattuk ő is sokkal készségesebben meghallgat majd minket. A válaszok erre a kérdésre rendszerint valamilyen külső cselekvés körül mozognak: templombajárás, bibliaolvasás, imádkozás, tizedfizetés, keresztelkedés.
Egy ilyen felelet után egyetérthetünk abban, hogy az igazi keresztyének általában cselekszik ezeket, majd rámutathatunk, hogy pusztán ezektől nem lesz valaki igazi keresztyén. A keresztyén hit lényege élő kapcsolatban állni Jézus Krisztussal. Akinek ez valóság az életében, az akarja is cselekedni a fent említett dolgokat. Ha beszélgetőtársunk további érdeklődést mutat, rátérhetünk a harmadik kérdésre:
-Szeretnél igazi keresztyén lenni?”
Ma az emberek nagy tömege lelki homályban él, és vágyakozik olyan valaki után, aki belső bizonyosságra vezeti. A beszélgetés gyakran ráterelődik a templombajárás vagy az egyházi nevelés kérdésére. Ez alkalmat ad arra, hogy megjegyezzük: „Feltételezem, hogy egyházadban ugyanazt fedezted fel, amit én az én felekezetemben; az odajárók között van, aki személyesen ismeri Jézus Krisztust, mások viszont nem. Az egyháztagság önmagában egyik egyházban sem szavatolja Isten személyes ismeretét.” Így lehetőség adódik beszélgetni arról, hogy a vallásos háttér vagy akár a vallásosság nem azonos a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolattal.
Ha résen vagyunk, sok más lehetőséget is megragadhatunk, hogy irányt szabjunk a beszélgetésnek. Azonban a „megválaszolás művészetében” gyakran kudarcot vallunk, mivel a megfelelő gondolat csak egy órával később jut eszünkbe. Ezért jó, ha van a tarsolyunkban néhány olyan megjegyzés, amelyet bármikor bedobhatunk. A beszélgetés beindítására jó alkalom lehet hitbeli tapasztalataink megosztása. Amint egyre jobban összabarátkozunk a másikkal, lassan a bizalmába fog avatni, és megosztja velünk terheit, vágyait, törekvéseit, kudarcait és ürességét. Amikor ennyire megnyílik, mi is nyugodtan elmondhatjuk (ha mi is tapasztaltunk hasonlót): „Tudod, régen én is így éreztem, amíg olyan élményben nem volt részem, amely gyökeresen megváltoztatta életszemléletemet. Szeretnéd, hogy beszéljek róla?” Vagyis csupán célzást teszünk, és megtapasztalásunkat inkább felkínáljuk, mint ráerőltetjük a másikra. Ezzel megkíméljük attól az érzéstől, hogy valamilyen nemkívánt árut rakunk le a küszöbére. Ha szeretne hallani élményeinkről, beszéljünk röviden, hangsúlyozva Krisztus jelenlétét mindennapjainkban! Kerüljük az unalmas és talán nem odaillő részleteket! Egyszerűen mondjuk el, mit jelent számunkra Krisztus.
A keresztyén családban és gyülekezetben felnövekvő emberben gyakran kisebbrendűségi érzés alakul ki, mivel semmilyen drámai változásra nem tudnak rámutatni életükben. Nem mondhatják el:
„Valamikor a kábítószer rabja voltam, de lásd, mit tett értem Krisztus!” Ha gyermekkorunkban nyertük el az új életet Krisztusban, valószínűleg nem érzékeltünk nagy változásokat az életünkben.
Ezt azonban nem kell alsóbbrendűnek vagy sajnálatosnak éreznünk, mintha tapasztalatunk valahogy nem lenne olyan valódi, mint a látványosabbak. Pál drámai megtérésen ment keresztül, de ne feledjük, hogy Timóteusé ugyanolyan valóságos volt! Kora gyermekkorától hallotta Isten Igéjét nagyanyjától, Lóisztól és édesanyjától, Eunikétől (2Tim 1,5). A nagy kérdés mindig az, hogy Jézus Krisztus élő valóság-e ma az életünkben.
Az embernek élete bizonyos korszakaiban felébred az érdeklődése a vallás iránt, és ez számos lehetőséget kínál a tanúságtételre. Diákok esetében a tanulmányi kudarcok, a szerelmi csalódás vagy a jövendő karrier megválasztása megnyithatja a kaput. Egy ifjú pár az első gyermek születésekor fontolóra veheti a vallási nevelés lehetőségét. A gyermekek növekedésével a kamaszkor problémái kétségbe ejthetik a szülőket. A testi bajok, a lelki megrázkódtatások vagy az anyagi helyzet romlása különböző félelmeket ébreszt. A válások különösen megrázóak. E helyzetek bármelyike jó lehetőség arra, hogy elmondjuk, milyen nagy szükségünk van Istenre. Amikor a szomszédunk felhívott, és elmondta, hogy férje szívinfarktust kapott, együtt imádkoztam vele a telefonban. Feleségem vacsorát vitt a családnak. Később adtam neki egy könyvet.
Egyszer egy asszony felhívott bennünket, mert nem tudta eldönteni, hogy belevágjon-e egy építkezésbe, vagy maradjon a régi otthonában. Feleségem elmondta neki, hogy élete egyik nehéz szakaszában Jézus Krisztus békességet és bölcsességet adott neki. Az asszony, akiben a Szentlélek bizonyára már régóta munkálkodott, így válaszolt: „Én is erre vágyom, én is erre vágyom.” Másnap együtt ültünk a nappaliban, hogy segítsünk neki Jézus Krisztus kezébe tenni az életét. Nem mindenki ilyen buzgó és elszánt, de ő meghatódott, és elkötelezte magát az Úr mellett, bízva abban, hogy Ő élete minden döntésében vezetni fogja. Még mindig emlékszem, milyen öröm töltött el minket, amikor ezt olvastuk: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki (Jézus) életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)
Beszélhetünk továbbá az egyházzal, vagy valamilyen egyházi tevékenységgel kapcsolatos kérdésről. Ha megfelelően megválogatjuk szavainkat, felkelthetjük az érdeklődést az evangélium iránt. Utazásaim során gyakran felteszik nekem a kérdést: „Miféle munkát végez?” Régebben tárgyilagosan válaszoltam: „Az Egyetemi Keresztyén Szövetség munkatársa vagyok.” Ezzel a válasszal persze csupán azt értem el, hogy zátonyra futott a beszélgetés.
Később valaki azt tanácsolta, inkább magyarázzam el, mit csinálok, hisz az mindig többet árul el, mint a megfelelő nevek és címek hosszas felsorolása. Ezért ma már így szoktam válaszolni: „Diákokkal beszélgetek Jézus Krisztus és a mindennapi élet kapcsolatáról.” Így gyakrabban kapok ilyen választ: „Ez érdekesen hangzik.” „Valóban az – mondom. - Éppen az este beszéltem egy diákkal, aki azt mondta...” - és röviden összefoglalom egy beszélgetés lényegét. Azután megkérdezem: „Önt érdeklik a hitbeli kérdések?” És máris elkezdődött egy másik beszélgetés.
A napi hírekről, a legújabb válságról vagy más időszerű eseményről folytatott beszélgetésben helyénvaló lehet az alábbi puhatolózó kérdés: „Mit gondol, mi a baj a világgal?” Miután meghallgattuk, miféle külső okokkal magyarázza beszélgetőpartnerünk az emberiség problémáit, megkérdezhetjük: „Soha nem gondolt arra, amit Jézus Krisztus mondott erről?” Ha az illető további érdeklődést mutat, elmondom neki, milyen diagnózist adott Jézus az (Istentől elszakadt) ember természetéről (Mk 7,21-23). Lelki beállítottsága miatt a probléma gyökere magában az emberben rejlik. G. K. Chesterton találóan fogalmazza meg: „Mi a világ baja? Én magam vagyok!” Az „én” probléma egyetlen megoldása pedig Jézus Krisztus, aki megígérte, hogy új életet és új életcélt ad nekünk.
Vitatott kérdéseket tárgyaló könyvek és kiadványok szintén elindíthatnak egy-egy érdekfeszítő beszélgetést. A közelünkben élő egyik családnak három civakodó kisfia volt, három, négy és öt évesek. Másról sem beszéltek, mint a három gyermek nevelésében jelentkező nehézségekről. Egy nap kölcsönadtam nekik egy keresztyén szemléletű könyvet a gyermeknevelésről. Többé nem okozott gondot Jézus Krisztusról beszélnem nekik.
Több érdekes beszélgetés úgy indult, hogy barátaink végigpásztázták a nappaliban sorakozó könyveket. Mindenféle „világi” könyv található nálunk, de van néhány kimondottan keresztyén szellemű is. Örömmel vesszük, ha ismerőseink kölcsönkérik őket. Ez alkalmat ad rá, hogy megjegyezzük: „Érdekelne a véleménye erről a könyvről.” Általában utazásaimra is szoktam magammal vinni néhány evangélizációra alkalmas könyvet. Egy-egy beszélgetés után esetleg felajánlom valamelyiket, mondván: „Ez a könyv sokat segített nekem. Szeretné elolvasni?” Így még ha csak egyszer találkoztunk is, legalább hátrahagyok valami információt, amit az illető átgondolhat.
Néha úgy is kezdeményezhetünk egy beszélgetést, hogy egy bibliatanulmányozás keretében meghívunk embereket az otthonunkba vagy a templomba. Ha a légkör kellemes, nem fenyegető, akkor általában kedvezően reagálnak azok, akik gondolatban már foglalkoztak Istennel, vagy olyan magányos emberek, akik bármilyen bensőséges csoport létrejöttét szívesen fogadják. Ez kitűnő alkalom lehet arra, hogy pontosítsuk a Jézus Krisztusra vonatkozó ismereteket.
Két alapvető dolog szükséges egy ilyen csoport eredményességéhez. Olyan légkör, amelyben a kezdők nem érzik céltáblának, vagy mit sem tudó gyermeknek magukat. Gyakran segít, ha csoportunk vitacsoport, mert így az emberek szabadon kifejezhetik a kétségeiket és a kérdéseiket. A másik feltétel, hogy pontosan határozzuk meg a tanulmányozandó témakört, valamint a foglalkozások időtartamát. A kezdők jobban kedvelik a rövidebb, hathetes foglalkozást, vagy Márk evangéliumának tizenhat hétre terjedő elemzését. Az ilyen csoportos összejövetelek folyamán gyakran tanúja voltam, amint megrögzött szabadgondolkodók olyannyira megváltoztak, hogy végül maguk is vallották Jézus kijelentéseinek igazságát. Később egy kávézás alkalmával beszélgethetünk a személyes elkötelezettség fontosságáról is.
Más közös programok, például koncertek vagy filmek segítségével az érdeklődők betekintést nyerhetnek a keresztyének csoportos együttlétébe. Felszabadult keresztyének életteli csoportja a leghidegebb szíveket is megnyitja. És természetesen ha barátaink elkötelezték magukat az Úr mellett, szeretnénk, ha előbb-utóbb más hívőkhöz csatlakoznának. Nem csupán a döntéshozatal fontos számunkra; olyan emberekért imádkozunk, akik teljes szívvel elszánják magukat Jézus Krisztus követésére, és idővel érett keresztyénné válnak.
Segít leküzdeni idegességünket, ha ilyen és hasonló helyzetekben egy-két dolgot előre átgondolunk. Ha mi feszengünk, másokban is feszültséget keltünk. Ha felszabadultak vagyunk, beszélgetőtársunk hasonlóan viszonyul hozzánk. A másik könnyen észreveszi, ha hajlunk rá, hogy mentegetőzzünk a hitünk miatt. Ha a másikban az érdeklődés hiányát feltételezzük, eleve kudarcra ítéltük magunkat. Viszont ha érdeklődésre számítunk, alighanem lesz is érdeklődés. Belső bizalmunk növekedésével a Szentlélek érdeklődő emberekhez fog vezetni. S a nem hívőkkel történt valamennyi sikeres találkozásból nagyobb hitet és bizodalmat nyerünk a következőhöz. (folyt. köv. )
Paul Little