Gondolatok a "hit utjáról".
A napokban sokat gondolkodtam a "keskeny útnak" nevezett földi életpályáról, amelynek végcélja az üdvösség.
Sokáig úgy gondoltam, hogy ezen egy "egyenes vonalú, egyenletes mozgást" végez a keresztyén ember, s egyre közelebb kerűl Istenhez.
Aztán magamba néztem, s azt kellett látnom, hogy egy olyan elipszis alakú pályán kering a hitéletem, mint a Föld a Nap körűl.
A középpontban Isten áll, s csak az Ő kegyelméből származó "erő", a hit az, amely ezen a pályán mozgat és megakadályozza, hogy elszakadjak Tőle, s "elrepűljek" a végtelenbe.
Ahogy ezt az elipszis alakú pályát szemléltem, azt tapasztaltam, hogy az életem során, ahogy rajta haladtam, voltak szakaszok ahol közelebb kerűltem Istenhez, aztán volt hogy eltávolódtam Tőle, s a hitem sem volt olyankor oly perzselő, mint a közelében, de
Ő ekkor is megtartott és maga felé vonzott.
Picit méltatlankodva néztem magamra, mert eszembe jutottak Pál szavai, amiként a "hit hőseiről" beszélt.
Gondoltam megvizsgálom az Ő hitéletüket is, hogy a "keskeny út" valóban egy elipszis alakú pályán való mozgás, vagy csak én vagyok akkora balek, hogy körbe-körbe röpködök!
Az az igazság, hogy Nóétól, Ábrahámon át, Dávidon keresztűl mindenűt megtapasztaltam, hogy a hitéletük egy elipszis alakú körpályán mozgott, s csak Isten kiválasztó kegyelme vonzotta vissza őket!
Ábrahám pl. kinevette az Úrat, amikor gyermeket ígért néki, ekkor a hite a legtávolabbi pontra kerűlt Istentől, pedig előzőleg már két igéretet is kapott. Majd évekkel később Izsákot is hajlandó lett volna feláldozni Istennek. Valószínűleg hitének pályáján ekkor kerűlt legközelebb Istenhez hit és engedelmesség tekintetében.
Vagy ott van Dávid, az Isten szíve szerínt való férfiú! Örvendezve szögdelt a Frigyláda előtt Isten közelségének örömében, majd parázna vágytól indítatva halálra adta Hitteus Uriást...
Feltudjuk-e vajjon ismerni hitünknek eliptikus pályáját, s ki tudjuk-e mondani: "Az Úrnak kegyelme, hogy még nincs végünk!"