Szerző Téma: Ezernyi ajándék  (Megtekintve 7845 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Válasz #15 Dátum: 2015. Július 30. - 21:26:28
 :like:

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #16 Dátum: 2015. Október 01. - 11:04:36
Azon a napon, amikor Lukács evangéliumának 17. fejezetét hámozgatom, azt gondolom, ráleltem a válaszra.
Hálószobám ablaka előtt ülök, az imapadon. A fiaink odakint várat gyúrnak milliónyi hópihéből. Elolvasom a fejezetet, amelyre emlékszem még a Knox Presbiteriánus Gyülekezet vasárnapi iskolájának dohos alagsorából. Azt hiszem, ezt ismerem. Jézus tíz leprást meggyógyít. És csak egy tér vissza köszönetet mondani. Emlékszem a tanulságra is, amit Mrs. Morrison fényes piros rúzzsal bekent szájából hallottam: „Nektek milyen gyakran jut eszetekbe, hogy köszönetet mondjatok?” Igen, azt hiszem, ezt ismerem.
Lejjebb siklik a szemem.
„Egy pedig őközülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, dicsőítvén az Istent nagy szóval; és arccal leborult az ő lábainál, hálákat adván neki: és az Samariabeli volt” (Lukács 17:15,16). Igen, hálaadás. Tudom. Következő vers:

Felelvén pedig Jézus, mondta: Avagy nem tízen tisztultak-e meg? A kilenc pedig hol van? Nem találkoztak, akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És mondta neki: Kelj fel és menj el: a te hited téged megtartott. (Lukács 17:17-19)

Várjunk csak! - megyek vissza az elejére. Hát nem gyógyította már meg Jézus teljesen korábban? Ugyanúgy, mint a másik kilencet, akik nem fáradtak azzal, hogy visszajöjjenek köszönetet mondani Neki. Akkor hogy érti Jézus azt, hogy „a te hited megtartott téged”? Alulértelmeztem volna eddig ezt az igeszakaszt? Elszalasztottam valami rejtett titkot? Lelassítok, és mélyebbre ások. Elolvasom Jézus szavait Young szó szerinti fordításában: „És [Jézus] így szólt hozzá: Felkelvén eredj el, a te hited megmentett téged.” Megmentett? Tovább ások. Görögül ez a szó a szódzó. Jó néhány fordítás úgy adja vissza, hogy „éppé tett” vagy „meggyógyított”, de a szó szerinti jelentése, ahogy olvasom: „megmenteni”. A szódzó üdvösséget jelent. Valódi jólétet, tökéletes teljességet. Szódzó élni azt jelenti: teljes életet élni. Jézus azért jött, hogy teljes életet éljünk; azért jött, hogy szódzót adjon nekünk. Mikor nyerte el a leprás a szódzót – a megmentést a teljes, egész életre? Amikor visszatért, és hálát adott. Leteszem a tollat.
A megtartásunk is a hálánkhoz kapcsolódik.
Ezt nem említette Mrs. Morrison. De... persze, hogy így van! Ha a bűnbeesésünk az eukhariszteó-nélküliség, a hálátlanság volt, akkor az üdvösségnek szorosan kell kapcsolódnia az eukhariszteóhoz, a köszönetmondáshoz.
Visszapillantok a szövegre. Igen, ezt mondja: „A te hited megmentett téged.” Márpedig a leprás hite köszönetet mondó hit volt. Erről lenne szó? Jézus úgy tekinti, hogy a hálaadás szerves része az üdvözítő hitnek.
Csak akkor léphetünk be a teljes életbe, ha a hitünk hálát ad.
Máskülönben hogyan fogadhatnánk el az üdvösség ingyenes ajándékát Tőle, ha nem hálaadással? A hálaadás a bizonyítéka, hogy elfogadjuk, bármit is ad. A hálaadás az Ő kegyelmére kimondott igenünk megnyilvánulása.
A hálaadás szerves része a valódi üdvösség-élménynek, a hálaadás szükséges ahhoz, hogy ép, egész, legteljesebb életet éljünk.
„Ha az egyház Krisztusban van, első tette mindig a hálaadás tette, amivel a világot visszaadja Istennek” - írja Alexander Schmemann ortodox teológus. Ha én igazán Krisztusban vagyok, nem a hálaadásnak kell-e vajon az én első tettemnek is lennie; hogy köszönettel az ajkamon visszatérjek Jézushoz?
Sokkal később történt: egy úrvacsorai alkalom zárásakor, amikor a kenyeret és a bort visszatették az asztalra, Gazda felém nyújtotta Bibliáját, ujjával mutatva a verset a Zsoltárok lapjain, hogy lássam, mert éppen akkor olvasta azt, amit én mondogattam, megéltem, elhittem. Az állam remegni kezdett, aztán túlcsordult belőlem, hogyan mutatja meg Isten az Ő szabadítását: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és utat készít, hogy megmutathassam neki Isten szabadítását” (Zsoltárok 50:23, az angol alapján).
A hálaadás – mindenben köszönet-mondás – készíti elő az utat, hogy Isten megmutathassa nekünk legteljesebb szabadítását Krisztusban.
Ha hálaáldozatot mutatunk be Istennek – még a költségek kenyeréért és poharáért, a rákért és a keresztre feszítésért is, - az készíti elő az utat, hogy Isten megmutathassa nekünk legteljesebb szabadítását a megkeseredett, haragos, neheztelő élettől, és az összes bűntől, amely elidegenít Tőle. Az úrvacsorában Krisztus megtöri a saját szívét, hogy meggyógyítsa a miénket: Krisztus, üdvösségünk, megszabadulásunk tökéletes beteljesítője. És az eukhariszteó csodája soha nem ér véget: a hálaadás előzi meg az üdvösség kiteljesedésének csodáját az életünkben. A hálaadás – mindenben köszönet-mondás – készíti elő az utat az üdvösség teljes helyreállításához. Megmenekülésünk Krisztusban valóságos, ennek a szabadulásnak a teljessége mégsem valósul meg tökéletesen egy életben sem, amíg az az élet fel nem ismeri, hogy hálát kell adnia. Mindenben?
Nem fogom megtapasztalni üdvösségem teljességét, amíg ki nem fejeztem hálám teljességét mindennap, és az eukhariszteó nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megmentett életet éljünk.
Ezt sem mondta el nekem Mrs. Morrison.
Ahogy ott ülök az ablak előtt, hatalmába kerít az ámulat; üstökös hasít át életem üres sötétjén. Hány éven át hittem, hogy üdvösségem van, és igent mondtam Istennek, közben pedig a nemet éltem! Azért volt ez így vajon, mert soha nem tapasztaltam meg üdvösségem egészét? Soha nem éltem meg Krisztusban elnyert üdvösségem teljes kifejeződését? Mert nem fogtam mindent az életemben, és nem tértem vissza Jézushoz, lábaihoz leborulva hálát adni Neki. Csak ülök mozdulatlanul, elvakítva. Ezért volt hát, hogy annyi éven át ott ültem a templomban, de a lelkemen szakított lyukak soha nem gyógyultak be teljesen!
Eukhariszteó: a nehéz jelentésű görög szó, aminek még nehezebb megélni a jelentését; ez az egyetlen út az ürestől a teliig.
Figyelem, ahogy a fiúk a hóvár falába vájnak. Ásnak, arcuk kipirul a munka hevétől, hajuk megnedvesedik az erőfeszítéstől. Eszembe jut az anya, akinek a lánya rákos, és az apósom, aki azt kérdezte, kész vagyok-e hazamenni. Nem. Még mindig nem találom a szavakat. A legnagyobb fiunknál lapát van, a legkisebbiknél pedig egy kerti ásó, úgy vájják a falat. Csak egy szavam van. Egy szó, amely megragad, és kiszakít a halálos rémálomból, egy szó, amely megfosztja a félelemtől a haldoklást, amellyel megszabadult, teljesen meggyógyult életet lehet élni; egy szó, amely elvégzi a csodát: a lélek gyógyulását, a halott életre kelését.
A vár hóból tapasztott fala enged, és íme: ajtó támad a falban.
Eukhariszteó.
Nehéz keresztültörni. De csakugyan meg akarok menekülni?
(folyt. köv.)

Ann Voskamp



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #17 Dátum: 2016. December 15. - 14:29:47
Első repülés



A hála tiszteletet tanúsít, lehetővé teszi, hogy hétköznapi kinyilatkoztatásokkal találkozzunk, az ámulat tünékeny pillanataival, amelyek örökre megváltoztatják azt, ahogyan az életet és a világot megtapasztaljuk. - Sarah Ban Breathnach


A dolgozószoba kitárt ablakának párkányán csendben üldögél a faragott búvármadár és vadkacsa; egy fa vágyakozó szárnyakká vésett gesztje.
Én egy barátnőm konyhájában dolgozom: uborkát szeletelek.
Júliusba hajlik az idő, és hallom a folyó mellől csilingelő gyerekkacajt, a víz selymes csordogálását, és azt, ahogyan a magoktól dús, nyártól duzzadó zöld karimájú uborkakarikák a porcelántányérra pottyannak. A barátnőm vázát tett a mosogató mellé.
A magasba szökő gyűszűvirág-szálak teltrózsaszín sziromajkait vérvörös pöttyök tarkítják. Szinte látom, ahogy a barátnőm gondosan, egyenként levágta a szárakat, és behozta ide őket, hogy a csaphoz vízért jövő nők gyönyörködhessenek bennük. Szívelégtelenségre jó a virága, emlékszem, ezt olvastam valahol a gyűszűvirágról: szíverősítő. Vajon erre is gondolt, amikor levágta őket? Gondolt arra, hogy én jönni fogok?
Férfihangokat is besodor a szellő a nyitott ablakon át, a füsttel és a sistergéssel együtt, ahogy életünk párjainak széles háta a tűz fölé hajol, a grillrácsról pedig csöpög a zsír. Éhes vagyok. Pengém szeleteli a zöld gyűrűket. Barátnőm a tűzhely mellett állva keveri a mártást: mi, szülők, főzünk csemetéinkre. Amikor megszólal, alig hallom meg.
-Megváltoztál! - fordul felém, és én felé fordulok, hogy halljam, amit mond.
-Tényleg? - Szavai váratlanul érnek. Nyelvem nehezen forog a számban, arcom lángolni kezd. A kancsóért nyúlva megtöltöm a poharakat, nehogy rajtakapjon, amint éppen szárnyra kelni készülök.
-Igen... megváltoztál. - Shelly egy háromlábú állványra helyezi a fazekat, érzem, hogy engem néz, miközben kirakom a poharakat.
Nem mondom ki, de azt gondolom, igaza lehet, én is már hónapok óta érzem, hogy egyre érettebb vagyok, egyre növekszem, és ott duzzad bennem az a valami más, ami elkezdődött. Csakhogy én azt hittem, ez az újjáteremtődés még kezdetleges, a reménységnek még csak egy csírája. Nem hittem volna, hogy már virágba borult. Nem hittem, hogy bárki észreveheti a fényt a szememben.
-Arról a listáról van szó, amit írogatsz, nem igaz – csörömpöl Shelly a tányérokkal.
Próbálok arra összpontosítani, hogy minden üres pohárba ugyanannyi vizet öntsek.
Egy légy elhasítja az egyik teli pohár vízfelszínét. Látom a vízen támadt sebet.
-Igen... - Tessék. Egy pillanat. És igen. - A listáról van szó.
A víz sebe elsimul... elhalványul... begyógyul.

                                                   ….............................................

Talán mindig is sejtettem, hogy a változáshoz valódi tudatosságra van szükség, mint az ásóval mindennap kiskertje ágyásai fölé hajló nőnél, aki eltökéli, hogy valami jót, valami szívet erősítőt fog termeszteni.
Talán azt is sejtettem, hogy a változáshoz nem elég csupán bolyhos, melengető gondolatokat dédelgetni egy ajtóról, az útról az ajtón át, és arról a görög szóról, az eukhariszteóról, amely a teljes élet és az örökkön-örökké rejtélyét rejti.
De ez még nem jelenti azt, hogy tudtam is, mit tegyek.
Hogy a csudába tanulhatnám meg a lelkem érdekében, hogy a gyakorlatban felvegyem az eukhariszteót, a szót, amit aláhúztam, mint összes napom alá fektethető szilárd alapot?
Hogyan tanulhatnám meg az örömöm érdekében használni az eukhariszteót, hogy leküzdjem igen csúnya és önpusztító szokásomat, a hálátlanságot (amely egyébként kozmikus és naponkénti bukásom okozója) a hála megmentő szokásával – amely pedig visszavezetne a mélységes közösséghez Istennel?
Ahhoz, hogy egyáltalán éljek, tudnom kellett.
Azt is olvastam, amit egy régen élt bölcs ember, Jean Pierre de Caussade mondott: „A szomjúságot ivással oltjuk, nem pedig úgy, hogy a szomjúság állapotával foglalkozó könyveket olvasunk.” Ha haldoklunk a szomjúságtól, akkor a vízről szóló könyvek passzív olvasása nem sokat enyhít a szomjunkon; a kicserepesedett száj kínját csak úgy csillapíthatjuk, ha becsukjuk a könyvet, és vízbe mártott kezünket az ajkunkhoz visszük. Ha szomjazunk, innunk kell.
Valamit tennem kellene.
De azon a napon, amikor félretettem az eukhariszteóról szóló könyveket, és felvettem egy tollat, hogy elkezdjem azt a bizonyos listát, egyáltalán nem tudtam még, hogy valójában az első igazi italt vettem magamhoz és nyeltem le, és azt sem tudtam, hogyan fog megváltoztatni. Vagy hogy ez a változás ennyire észrevehető lesz.
Egy kihívás volt ez, egyfajta próba, és én vállaltam, egy derűs novemberi reggelen, ami nem sokban különbözött attól a soha el nem feledett, réges-régi novemberi reggeltől, amikor a kishúgom vérét beitta a föld. Listák időszaka ez. Listák az ünnepi menüről, a kézzel készítendő ajándékokról, a megvásárolnivalókról. Ott hevernek egymásra rakva vagy éppen szerteszét a pulton, az íróasztalomon, amikor felvillan a képernyőmön egy barátnőm sebtében odavetett sora. Egy vakmerő kihívás, és én még csak nem is pislogok. Tudnék-e listát írni ezer dologról, amit szeretek? Újra elolvasom. Hogy még egy listát írjak? Nevezzek meg ezer áldást – ezer ajándékot – így érti? Hát persze, miért ne?
Nem mintha úgy gondoltam volna, hogy ez lesz sebeim számára a gyógyulás, a repülés, a faragott szárnyak. Néha nem vesszük észre, melyik volt az első lépés egy ajtón keresztül, csak amikor már benn vagyunk.
Előkapok egy papírlapot a fonott kőrisvessző kosárkából a pult végén. A papíron gyerekrajz: Patrik, aki éppen Írországba tart talán, mert hajóban ül, és a ruhája ujján az tényleg úgy néz ki, mint egy háromlevelű lóhere. Megfordítom. A hátoldalra hirtelen szeszélytől indíttatva odafirkantom: Ajándéklista. Elkezdem a listát. Nem olyan ajándékokról, amilyeneket szeretnék, hanem olyanokról, amikkel már rendelkezem.
1.Régi padlóra vetülő reggeli árnyék
2.Pirítósra halmozott lekvár
3.A kékszajkó rikoltása a lucfenyő tetejétől
Így kezdem, és elmosolyodom. El sem hiszem, hogy így mosolygok. Végtére is, ezek csupa hétköznapi dolgok, talán azt sem tudom róluk, hogy ajándékok, amíg le nem írom őket, és tényleg úgy is néznek ki. Ajándékok, amiket Ő adományoz. Ahogy most leírom őket... ez olyan, mintha kicsomagolnám a szeretetet. Mintha rám szabták volna.
16.A virágbolt zöldellő-élet illata
17.Az öreg hölgy térdeinek recsegése
18.A hajat vadul cibáló hideg szél
És amikor a ház mélyen alszik, csak a kutya ugatja őrülten a hideg kerek holdat, lepillantok az ezer ajándék számbavételének első napjára. Végigsimítom a lapot. Újra látom a nap képeit, diákban, miniatűr élet-albumként. A lista írásától olyan... boldognak érzem magam. Egész nap. Alig hiszem, hogy erre képes a tudatosság hömpölygő folyója, az ár, amiből iszom, és amiben megmerülök, a kegyelem áradó folyama, ami vadul magával sodor. Újabb dolgot írok a listához. Csak hogy újra érezzem. Nem értem, miért végzi ezt el. És mégis... így is... olyan furcsának, idegennek tűnik a lista. Nő vagyok, aki hosszú ideje egyetlen nyelvet beszél, a bűnbeesés nyelvét: elégedetlenség, önkárhoztatás, soha meg nem elégedő, kritikus szem.
Ez pedig... ez vajon nem... ujjammal sodorgatom a szépen megszámozott oldalak sarkát.
Hogyha ez mind olyan ajándék, amit Isten ad, akkor az én listaírásom nem olyan... mint az elfogadás? Mint a hálával fogadás? Várjunk csak!
„Vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és adta nekik...”
Hálát adva.
Ez a fura kihívásból fakadó ajándéklista nyelvlecke az eukhariszteóból!
Csakugyan?
De az eukhariszteó olyan szó, amit Jézus a közelben leselkedő halál előtt állva suttogott el, amikor gyötrelme vérként csordogált. Fogta a kenyeret, a halál kenyerét, és hálát adott. Lepillantok a listámra. Ez a köszönetmondás, amit most csinálok, olyan... faragatlannak tűnik. Elcsépeltnek. Ha ez a lista az eukhariszteó nyelvének megtanulása, olyan érzés, mint... a torokból felszakadó nyöszörgés. De lehetséges, hogy a „kegyelemmel teljes” lét szókincse is akadozva, egyszerűen épül fel, mint a gyermeké, aki hálás a gyermeki dolgokért.
Hát nem ilyeneké a mennyek országa? (folyt. köv.)

Ann Voskamp



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #18 Dátum: 2017. Január 30. - 20:11:31
Első repülés



Először a kihívás teljesítése miatt folytatom. És azért, mert olyan boldoggá tesz – egészen mámorossá – az, ahogyan listát írok mindenről, ami jó és tiszta, gyönyörűséges és nemes. De valójában az ösztökél tovább, amit az imapadomon heverő nyitott Bibliában olvasok, a hóvárra néző ablak előtt. A várra, amelynek a falába ajtót vájtak. Pál ír a filippibelieknek. Elolvasom a negyedik fejezetet. Majdnem elsiklok fölötte, de Pál kétszer is megismétli két mondaton belül, ezért nem szalasztom el:

Megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. (Filippi 4:11,12)

Sokszor elolvasom, tapogatózva keresem a retesz zárját.
Íme, itt van: a titok, hogy hogyan lehet megélni minden helyzetben az örömöt, az eukhariszteó teljes életét. Pál kétszer elsuttogja: „Megtanultam...” Megtanultam. Nekem is meg kell tanulnom az eukhariszteót. Tanuljam meg az eukhariszteót; tanuljam meg a teljes életet élni. Ismerjem meg úgy, mint a saját bőrömet, arcomat. a nyelvem hegyén ülő szavakat. Mint ahogy a saját nevemet ismerem. Tanuljak meg hálásnak lenni – akár üres vagyok, akár teli. A lista vajon képes megtanítani még erre a nehéz nyelvre is? Esetleg idővel? Halál, válás vagy adósság esetén is hála – ezen a nyelven kell megtanulnom, mert ilyen életet élek, ilyet kell megoldanom. Ha az eukhariszteó megélése a kulcs az élet titkának felfedezéséhez, ezt akarom. Akarok vadászni rá, akarok hosszasan nyomozni, akarom a darabkákat gondosan összeilleszteni. Megtanulni, hogy hálás és boldog legyek, akár tele van a kezem, akár üres. Olyan titok ez, amelynek megtanulására érdemes rászánni egy életet. Még akkor is, ha évtizedekig kell órákat venni. Másnap reggel felébredek, tintát-tollat fogok, hogy megfejtsem a kódot.


                                            …..............................................................


Mr. Klumpenhower becsúsztatja a leveleket az ösvény végén álló tömzsi postaládába, amit Martha Stewart égett juharszirupjának színére festettem, mégis inkább barnásvörös lett. Az ablaknál állok, tollal a kezemben. Beírom a naplómba:
22.Levelek a postaládában
És amikor nagymama burgonyával megrakott, tisztes, ötvenes évekbeli fanyelű kuktája telitáncolja gőzzel a konyhaablakokat délidőben, fogom a tollat, és jól olvashatóan odaírom:
23.Nagyi kuktája még mindig táncol
A hála megsokszorozza az örömöt, nagyobbá tesz bármilyen életet, és én erre éhezem.
Aztán, amikor a Zehrs Marketsben épphogy-érett banánfürtöt keresgélve meglátok egy fehérbajuszú, hajlott hátú idős férfit, aki megfelelő képeslapot keresgél a Hallmark-soron, előveszem a naplómat a táskámból, és dülöngélő betűkkel belefirkantom:
24.Tökéletes szavakat keresgélő idős férfiak
Tudom, milyem érzést kelt bennem. Azt hiszem, kezdem sejteni, miért. Kezdem sejteni, hogyan jár az eukhariszteó mindig a csoda előtt, még a boltban rám lelő öröm előtt is.
Így aztán nem mondhatnám, hogy meglep, amikor Luther Mártonnak, a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezett kilencvenöt tézis szerzőjének szavait olvasom: „Ha meg akarod változtatni a világot, ragadj tollat!” Tényleg olyan érzés, mintha ez a saját reformációm lenne, a sok fakeménységű dolog mind átengedi helyét az égnek. Lejegyzem az ajándékokat, hogy megjavuljak. Tollat ragadok, és írok az Isten-ajándékokról: mindarról, ami mellett addig naivan, vakul elsiettem – a lista a köszönetem, és esküdni mernék, hogy eukhariszteó új magaslatokat nyit meg.
John Piper is beszél róla – amit én most kezdek felfedezni a vadásztollal a kezemben  -, hogy a tintavonások a papíron felnyitják a szemet, hogy talán nem is érti, hogyan képes ez fényt vetni, lencsét fókuszálni, csak azt tudja, „hogy a ceruzáknak és tollaknak szemük van”.
A ceruzáknak és tollaknak szemük van. Kezemben tartom a látó tollat, aminek szeme van, olyan szeme, amely idővel talán az eukhariszteó egészét megfejtheti.
Szorosan a nyomában haladok.
Mert tollat ragadni nem is fájdalmas, és a tinta olcsó gyógyszernek bizonyulhat. És mert így talán élhetek.
Fogom a tollat. Tisztul a hályog.
37. Az alkonyi szellőben duruzsoló szélhalmok
38. Magas nyakú gyapjúpulóverek
39. Lágy tehén- és szénaillat
„Szeget másik szeggel lehet kiverni; a szokást szokással leküzdeni.” Ezt Erasmus mondta, Luther Márton kortársa és csodálója. Amikor ezt olvasom, meglepődöm, mert sosem tudtam, és elszomorít, mennzi minden lehetett volna másképp, ha mégis.
Lepillantok a kezemben ügyesen forgó tollra, ami meg sem áll ezerig. Ez a toll: ez veri a szegeket. A szegeket, amelyek kiűzik elégedetlenségem szokását, és beverik az eukhariszteómét. Verem a szegeket, hogy kiüssem a ronda szegeket, amelyekkel a sátán hasogatta a világot, a szívemet. Kinyíló ajtóként kezd megvilágosodni, kibontakozni előttem, milyen tökéletesen értelmetlen volt annyi éven át küszködni, hogy kicsavarjam az elégedetlenség vastüskéit. Mert az elégedetlenség szokását csak úgy lehet kihajtani, ha élesebb vasat verünk bele. A hála sima szegét.
Kalapálok tovább.
54. Holdfény a párnán
55. Hosszú, selypegős imák
56. Sötétben elcsattanó csókok
És az alvó házban a szívem dalolni kezd.
(folyt. köv.)


Ann Voskamp



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #19 Dátum: 2017. Január 31. - 06:59:48
Első repülés



Reggel Férj Gazda disznószagúan jön be az istállóból.
Újabb kocaaljat veszítettünk el ma reggel. - Megmosakszik a mosogatónál, megszárítja egyébként durva kesztyűbe bújtatott, sötét és munkától viseltes kezét a szekrényre akasztott kockás konyharuhával. - Mind halva született.
Gyenge, beletörődő mosolyba fojtom sóhajomat. Azért ő észreveszi.
Igen... - mosolyog ő is lágyan, egyik kezét leengedi, és hosszan a szemembe néz.
Tejet öntök a zabpehelyre. Gazda belehuppan az asztal túlsó végén álló székébe, imára hajtja a fejét. Megköszöni Istennek, hogy megtart minket. Én is ilyesmiért imádkozom.
Nézem, ahogy eszik. Háromnapos borostáján itt-ott daráltkukorica-maradvány, emlékeztető, mivel etette a kocákat az előbb. Pólója elöl a nyakánál foltos az izzadságtól. Négy kemény órát dolgozott már az istállóban, mire megetette a több száz kocát, és a nap még csak most kúszott fel az asztal széléig. Nem nyúl a kitöltött narancsléhez. Tudom, amit sosem mondana el: megint kiütések vannak a szájában. Stressz.
Az a baj, hogy ennek a dolognak, ennek a kocákat - és őt - sújtó vésznek nincs neve. Hónapok óta tart. Ételmintát küldött egy nemzetközi laboratóriumnak, többször ellenőrizte a vizet, elhívta az állatorvost, több tesztet is elvégeztetett. Semmi. Nincs diagnózis ezekre a késői vetélésekre, és egyik ráncos almot a másik után veszítjük el.
Mondtam Gregnek, hogy szerintem valami vírus okozza nem a környezet. - Újabb szelet pirítósért nyúl. Gazda és az állatorvos ismerik egymást, még az általános iskola, a focipályák és a Jó Hír bibliaklubok idejéből. - Azt kérdezte, nem tudnánk-e újra csoportosítani a termelési adatokat, hogy a hasonlóság alapján elemezhessük a tüneteket. - Odanyújtom neki a két C-vitamin tablettáját. - Valami furcsa ismétlődés. És tudod, mi a legérthetetlenebb? A vizsgálat vemhesnek mutatja a kocákat, amikor nem is azok. Hallatszik a súrlódó hang az ultrahangon, mégsem vemhesek. Miért?!
Egyre jobban megy nekem a gyenge félmosoly.
Leszedem az asztalt. Ő Bibliát olvas. Minden étkezés után így teszünk. Ma reggel Ámós, a próféta-pásztor könyvéből olvas, akinek a neve azt jelenti: ,,teherhordó".
Késő délután hallom a hátsó ajtó reteszének csukódását, aztán a mosogatónál a víz csobogását. Ez mindig ő; először megmosakszik. Az órára pillantok. Sötétedés előtt bejött? Még oda sem érek az előszobába, elsiet mellettem a dolgozószoba felé.
Azt hiszem, nyomon vagyok!
Már ott is görnyed a billentyűzet fölött, begépel valamit a keresőbe. A konyhában maradok, szeletelem a hagymát, nekem is megvan a magam illata. Hallom, hogy kattint az egérrel, követi a nyomot. Pirítom a hagymát, felöntöm, beleteszem a zöldséget. A nap leoltotta a villanyt, elment aludni. A dolgozószoba sötétjében csak a világháló kék fénye világít az arcába. Lassú tűzön rotyog a leves, bugyognak benne az ízek, én pedig odacsúszom mögé. Válla merev a keresés feszültségétől; lassú, mély mozdulatokkal masszírozom.
-Találtál valamit?
-Ez lesz az... - dörmögi inkább magának, mint nekem. -Ha nem ez, nem tudom, mi lehet. Minden... stimmel.
Hüvelykujjammal köröket nyomkodok az inaiba. Szemem végigfut a kiberszavakon. Felszisszenek a szavak láttán.
-Úgy gondolod?
Tétovázik egy kicsit az egérrel egy bekezdés végén... majd körbefordul a székkel, és az ölébe húz.
-Szerintem igen. Ez a baj neve - mormolja bele a fülembe.
-Ha tényleg ez dúl az istállóban - mutatok a képernyőre, a szóra, ami olyan hosszú, hogy kimondani se lehet -, neked nem lesz bajod?
Érzem, ahogy megkönnyebbül, és ahogy ez a megkönnyebbülés engem is átjár.
-Nem... és igen. Nem örülök neki, hogy erről van szó, vagy hogy szinte lehetetlen kiirtani, de tudod mit?
Megfordulok, hogy lássam a szemét... hogy összetalálkozzunk, megérintsük egymást, ahogy szoktuk. Szorosabbra fonja a karját körülöttem, a remény egybeolvaszt minket.
-Furcsa, de boldog vagyok.
Ez igaz. Eltűnt a mély árok a homlokáról. Tengerkék szemében nyugalom.
-Isten jó. Megvan a neve... Megvan a neve. Amikor nem tudod valaminek a nevét, árnyak üldöznek. Megöregít.
Ráncoktól barázdált homlokomat az övének támasztom.
-De amikor néven tudsz nevezni valamit...
Amikor néven tudsz nevezni valamit.
Az Isten-ajándékokat néven nevező listám ott fekszik nyitva a pulton...
117.Meleg tojások megmosása
118.A kandalló pattogása
119.A még langyos sütik
A néven nevezés édeni.
Néven nevezem az ajándékokat, visszamegyek a Kertbe, és Istenhez, a kezdethez, aki kimondott egy nevet, és ezzel létrehívott mindent. Ez a néven nevezés tölti meg az űr ürességét először: a világosság, a föld és az ég megnevezése. Az első ember első feladata a néven nevezés. Ádám bevégzi a teremtést Alkotójával karöltve azzal, hogy elnevezi a teremtményeket, kiszabadítva ezzel a földet a zűrzavarból, a zsibongó, meghatározhatatlan tömegből. Én is látom a naplóban, Gazda szemében: a megnevezés az elismerés ajándékát nyújtja. Amikor elnevezek pillanatokat, amikor a mosott ruhát akasztgatom és néven imádkozom, köszönöm, Uram, a szélben hullámzó lepedőket, a zsinórra szálló veréb pihéit, a téli nap melegét, és a gyümölcsöskertben megmaradt utolsó falevelet, Ádám vagyok, felfedezem saját értelmemet és Istenét is, és néven nevezni a Paradicsom nyelvének megtanulását jelenti. A néven nevezésnek ez a munkája soha nem ér véget Ádám egyetlen gyermeke számára sem. Néven nevezünk, hogy megtaláljunk egy identitást, a miénket, Istenét.
Késő van, amikor csontjaim végre megpihennek, és a lámpa fényénél lapozok, és váratlanul ezekre a szavakra bukkanok:
A Bibliában a... név egy dolog igaz valóját fedi fel, vagyis inkább lényegét, Isten ajándékaként... Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta, tudjuk, hogy Istentől ered, ismerjük a helyét és szerepét az Isten által teremtett mindenségben. Elnevezni valamit tehát más szóval azt jelenti, hogy Istent áldjuk érte és benne.

Újra elolvasom. A szívem hevesen ver. Nem is hallom az óra ketyegését, vagy a mosogatógép zümmögését. Csak azt látom, csak arra vagyok képes gondolni, hogy ezer hálát összeíró szeszélyem, a pillanatok elnevezése valójában szent munka.
Ez a néven nevezés csakugyan Isten ajándékának nevezi az ajándékokat. Újra elolvasom: ,,Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta." Ránézek egy napra, egy dologra, egy előttem álló eseményre, és esetleg mannásan furcsának tűnik: ,,Mi ez?" De amikor elnevezem, az elnevezés nyilvánvalóvá teszi az értelmét: tudom, hogy Istentől jön. Ez ajándék! A néven nevezés azt jelenti, tudjuk, mi egy dolog rendeltetése a mindenségben; megnevezni valamit tehát egy rejtély megoldását jelenti.
Azzal, hogy néven nevezem, ami ott van előttem, amit különben elszalasztanék, a láthatatlan láthatóvá válik.
A belső ürességemet kitöltő tér megtelik az elnevezéssel.
Nevet adok. És felismerem az előttem felsejlő arcot.
Istené! Isten van ott a részletekben; Isten van ott a pillanatban. Isten van ott mindenben, ami homályos az életben - még abban is, ami fáj az életben.
ISTEN!
Hogyan hagyhatnám abba a néven nevezést? Ha nevet adok ezeknek a pillanatoknak, talán megváltoztathatom a csúnya neveket, amikkel magamat illetem.
Naplót írok a tollammal, hogy neveket oldjak meg, és amikor kiszárad a toll, megrázom, köröket rajzolok, hogy kicsaljam a tintát.(folyt. köv.)


Ann Voskamp



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #20 Dátum: 2017. Február 01. - 10:09:49
Első repülés



Van, amikor sokáig kell csalogatni. Fáradt vagyok. Nem tudom, azért van-e, mert a falakon lecsorgó mézszínű fény hozzáragad a mindenütt csendben sorakozó porszemekhez, vagy mert köd telepszik a szemekre, vagy egyszerűen csak becsaptak. De azon a reggelen korán duruzsol a mosógép, a gyerekek már régóta tanulnak, mind a hatan, én pedig megpróbálom elővenni az eukhariszteót, mert már megtapasztaltam az örömcsodát, amely akár itt és most bekövetkezhet.
243. Szél-illatú tiszta lepedők
244. Otthon-ízű forró zabkása
245. Kora reggeli fényben fürdő meztelen lábujjak
Érzem. Boldog vagyok, amikor néven nevezem őket. De a zabkásás fazék a mosogatóban ázik, és én bizonytalan vagyok. Mennyire sajátította el a nyelvem, a szív nyúlványa, az eukhariszteó valódi nyelvét? (Akkor még nem tudtam, mi következik.)
Megfeledkezem Édenről, a néven nevezésről és a szegekről, és az egész kicsit olyan... gyerekesnek tűnik.
Mesterkéltnek. Ennyi lenne a titok megtanulása? Bevallom, mindazok után, amiket láttam, megízleltem és megérintettem, gúnyolódom. Kívánkozom a szentek dolgai után, a nehéz nyelvezet után, ahogy folyékonyan hálát adnak mindenben, még a legrondább és legszívszorítóbb dologban is. Akarom azt a legteljesebb életet. Egy picit eltöprengek: nem lehet, hogy ez az egész csak egy nevetséges próbálkozás? Vannak napok, tele szennyessel, gyerekekkel, mosatlan edényekkel, amikor nehéz úgy gondolni, hogy ennek a bántó hétköznapisága valóban megtanít a legeslegfontosabbnak, az eukhariszteónak a teljes titkára. Olyan bosszantóan köznapi - már-már bántó.
Szegeket verni egy életben mindig ilyen.
Fogom a naplómat. Pál kétszer is mondta, nem szabad elfelejtenem. Azt mondta, meg kellett tanulnia. A tanuláshoz pedig gyakorlás kell - időnként értelem-zsibbasztó gyakorlás. C. S. Lewis is elmondta valakinek, aki kereste a teljesebb életet: ,,Ha olyan helyként gondolunk a világra, amely egyszerűen a mi boldogságunkra rendeltetett, meglehetősen elviselhetetlennek találjuk; de gondoljunk úgy rá, mint a kiképzés és a helyreigazítás helyére, és már nem is olyan rossz." Akár jó is lehet. Én is lehetek tehát olyan, mint a gyermekeink a mindennapos gyakorlásukkal, ahogy éneklő hangon kántálják a latin igeragozás alakjait: amo, amas, amat. A mosógép csilingel, és megvilágosodik előttem.
Hát ezért nem tanultam én meg soha a ,,mindenben hálát adjatok" nyelvét folyékonyan! Prédikálták ugyan a pásztorok, de én hazatérve csak zúgolódtam tovább. Sosem gyakoroltam. Nem gyakoroltam annyit, hogy természetessé váljon a számomra. A gyakorlás a tanulás legnehezebb része, és a begyakorlás az átalakulás lényege. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Kalapálás, kalapálás, kalapálás.
Lehet, hogy ez a begyakorlás bizonyul a legnehezebbnek az életemben. Az is lehet, hogy megmenti az életemet.

Van, amikor felkapom a fényképezőgépet, és az is kalapács.
A lencse a tintám, mert a fényképezőgépnek szenzor-szeme és pixel-lejegyzője van. Becsúsztatom a zsebembe a vékony gépet, és újabb módját találom meg a krónikaírásnak, a tetők felfeszítésének; egy újabb módját annak, hogy tiszteletteljes hálával fogadjam a pillanatokat. Amikor Gazda bejön az istállóból, ott talál kalapáccsal a kezemben a tányér napfényben fürdő lereszelt sajttal. Úgy van. Tényleg ostobán érzem magam. Végül is, az arany nap tavában magasra halmozott mozzarella- és cheddar-kunkorokról van szó. Átállítom a felvételt makróra, és ráközelítek. A férjem erős karral megetetett 650 kocát ma reggel, aztán bekapcsolta a hegesztőt, és acélt olvasztott. Könnyen meglehet, hogy a reszeltsajt-gyűrűk isteni dicsősége nem talál utat a szívéhez.
De igen.
Szeretem, amikor így talállak - fonja körül görnyedő derekamat karjával, aztán egy erős mozdulattal magához húz.
Ilyen ostobán? - pirulok el, ő pedig közel hajol a négynapos borostával az arcán. Felnevet.
Ilyen tökéletesen. - A sajtos tányér felé biccent. - Ahogy örülni tudsz ezeknek a pici dolgoknak, amiket Isten ad. Boldoggá tesz.
Örülni ezeknek a pici dolgoknak, amiket Isten ad.
Nevetségesen boldognak lenni néhány sajtdarabkától. Ez vagyok én, és ez olyan vad, hogy most én nevetem el magam. Én! Megváltoztam! Meglepett az öröm!
Az öröm a legvalósabb valóság, a legteljesebb élet, és az örömöt mindig adják, soha nem megragadják. Isten ajándékokat ad, én hálát adok, és kibontom a kapott ajándékot: ez az öröm.
Igaz, nem szűnik a vágyam, hogy megtanuljam a nehéz eukhariszteót, a halálos ágyakra, sötét égre és tékozló fiakra szólót. De elfogadom, hogy ez a kezdet útja, és ez összes nehéz dolog majd idővel és gyakorlással jön el. Most viszont ezek a sajtfürtök súgják szelíden, hogy ez az első titokzatos lépés az eukhariszteó csodája felé. A látszólag jelentéktelenért mondott hála - kis mag - ülteti el az óriási csodát. Az eukhariszteó csodája, mint az Utolsó Vacsora, a morzsák elfogyasztásában rejlik, az egyetlen falat lenyelésében. Ne vesd meg a kicsit! Az élet egésze - még ha nehéz is - az apró részekből tevődik össze, és ha ezeket a pirinyókat elszalasztom, elszalasztom az egészet. Ezek új nyelvleckék, és én megélem őket.
Megvan a módja, hogy lehet megélni a ,,mindenben hálát adjatok" nagyságát. Így: hálát adni ebben az egyetlen kicsi dologban. A pillanatok pedig összeadódnak.
Én is sokszor olvastam a gyakran idézett igét: ,,Adjatok hálát mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Atya Istennek!" (Efézus 5:20, az angol alapján) És bólintottam én is, és azt mondtam rezzenéstelen arccal: ,,Hálás vagyok mindenért." De most, hogy számolgatom az ajándékokat, ezerig, sokkal inkább felfedezem, hogy ha mindent végigkenek a hálaadás ecsetével, csak nagyon kevés dologért leszek mélységesen hálás. Életem során rengeteg prédikációt hallottam a ,,mindenben hálát adjatok" témájáról, és a polcaim is roskadoznak a témában írt könyvektől, de elmondhatom: az életet megváltoztató hála nem tapad az életünkhöz, ha nem szegeztük oda egy-egy nagyon konkrét szeggel.
Kis szegek és egy erős kalapács újjáépíthetnek egy életet; az eukhariszteó megelőzi a csodát.
Lefényképezem a sajtot. (folyt. köv.)

Ann Voskamp



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #21 Dátum: 2017. Február 01. - 10:14:31
Első repülés



Kinyújtom a tésztát, és a kerek pizzát vékonyan megszórom a gyűrűs sajttal. Érzem, ahogy a lemenő nap melengetően simogatja a kezeimet, pórusaimból pedig árad a köszönet. Belegondolok, milyen semmitmondónak tűnhet egy sajtgyűrűben megjelenő isteni dicsőség. Már-már bántó, hogy a megnyomorodott, csonka és kétségbeejtően üres világban erre a percre összpontosít a szív lencséje.
Tudok a szegénységről, a rettenetes szenvedésről; láttam az éhezőket és a harcba induló fegyvereket. Átéltem a fájdalmat, és az életem a megmondhatója: csak mélyítem a világ sebét, amikor elmulasztok hálát adni a lombon átszűrődő hajnali fényért, a vadrózsák észbontó illatáért július elején, és a tücsökciripelésért párás estéken, a csobogó patakért, felvillanó csillagokért, hulló esőért és valamennyi jó dologért, amit egy jó Isten ad. Miért kellene a világnak még több harag, még több düh? Hogyan menthetném meg a világot azzal, ha elvetem a szégyenkezés nélküli örömöt , amikor éppen az öröm a megmentőnk? Ha az örömöt elvetve együtt érzően a szenvedők mellé állunk, attól nem menekülnek meg a szenvedők. Épp ellenkezőleg. A bátrak, akik minden jó, szép és igaz dologra összpontosítanak, még a kicsi dolgokban is, akik hálát adnak érte, és a jelen pillanatban is felfedezik az örömöt, ők munkálnak változást, ők hozzák el a legteljesebb Fényt az egész világnak. Amikor kemény életünk talaját megnyitjuk a kegyelem esője előtt, és hagyjuk, hogy az öröm beszivárogjon minden száraz repedésünkbe, hagyjuk, hogy az öröm átitassa sebes bőrünket és mély árkainkat, abból élet fakad. Hogy ne lenne ez a legjobb a világ számára? A mi számunkra? A felhők akkor nyílnak meg, amikor szánk köszönetre mozdul.
A pillanatért szóló hála ugyanaz, mintha elmondanánk azt az imát, amelyet a legáldottabb nő mondott a világra legnagyobb hatást gyakorló eseményben való részvételéért. Mária, akinek Maga Isten töltötte meg embrió képében a méhét, csendes szóval áld: ,,Magasztalja az én lelkem az Urat" (Lukács 1:46).
Így tehetek én is - bizony, akár itt is.
Valami mindig felbukkan, hogy megtöltse az üres helyeket.
És amikor hálát adok a látszólag parányiért, helyet készítek, hogy Isten növekedhessen bennem. Ez, ez tölt meg, és én ,,magasztalom hálaadással" (Zsoltárok 69:31), Isten pedig belép a világba. Mit nagyít fel egy élet? A világ feszültség okozta repedéseit, a nap piszkosságát, mindazt, ami teljes mértékben helytelen, és szörnyen elrontott? Vagy Istent? Isten mindenhatósága és mindentudása soha nem csökken. Nem Istennek van szüksége arra, hogy az ilyen kicsik, mint mi, magasztalják, hanem éppen fordítva. A mi életünk kicsi, énünk pedig hamisan nagyra duzzasztott, a hálaadással viszont összemegyünk, és a világ helyreáll. Köszönetet mondok, Ő naggyá lesz bennem, megduzzasztom a világot, és Ő felkavar, betöltött örömmel.
Hát ez, ez az imádság másik oldala - gondolom.
A kegyelem-pillanatok megnevezése, Isten ajándékainak listája túllép az imádkozás bevásárlólista-jellegén, át a másik oldalra. Az imádkozás másik oldala az Ő tróntermének belseje, az Ő erős, szeretettől dobogó szívének belső fala. A lista Isten listája, az Ő szeretetének, az imáink túloldalán dobogó szeretetének a lüktetése. És most már látom, miről is szól valójában ez a kihívás, hogy írjak le ezer dolgot, amit szeretek. Valójában arról szól, hogy adjak nevet minden módnak, ahogyan Isten szeret engem. Az igazi Szeretet-próba. Belépni jelenlétébe, hallgatni végtelen szeretetét, és megismerni túlcsorduló kegyelmét. Ez a csodák boltozata. Az egyetlen dolgot, ami képes megváltoztatni bennünket, a világot, ez: az Ő nagy-nagy szeretete. Soha nem szabad, hogy megtévesszen, milyen egyszerű az eukhariszteó és az Ő szeretet-listájának papírra vetése. Sajt. Nap. Napló. Névadás. Szeretet. Itt. Döbbenetesen szentségesnek tűnik valamennyi, és alig merek levegőt venni. Le kellene vennem a sarumat.
Ha én harang vagyok, Ő egészen biztosan szél; Ő mozdul, megcsendít, és én felismerem: ez a túloldal, ahol Dániel, az imádkozó ember élt. Dániel, a változást hozó, megrendítő, megmozdító, a király második embere, aki békésen pihent az oroszlánok vermében. Dániel az erős-ima embere, nem csak azért, mert merev térdeit meghajlítva a Legfőbb Trón elé terjeszti kéréseit napjában háromszor. Imái azért mozdítanak meg királyokat és zárják be az oroszlánok száját, mert Dániel ,,napjában háromszor imádkozott, ahogy addig is, hálát adva Istenének" (Dániel 6:10, az angol alapján - kiemelés A. V.). Dániel napjában háromszor hálaadó imát mondott a közönséges hétköznapi dolgokért, a minden dolgok középpontját jelentő Isten-szívből túlcsorduló Isten-szeretetért. Az igaz imákat egyedül a hálás ajkak mondják el. Mert a hála juttat el az ima túloldalára, az Isten-szeretet szívéhez - és a világ megváltoztatásához, az én megváltoztatásomhoz szükséges összes erő itt rejlik az Ő szeretetében. Az imának, hogy ima legyen, hogy legyen ereje bármit megváltoztatni, először hálát kell mondania: ,,Imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt" (Filippi 4:6, kiemelés A. V.). ,,Intelek azért, mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért" (1Timótheus 2:1, kiemelés A. V.). A szüntelen imádkozás csak úgy lehetséges, ha életünk állandó hálaadás.
Hogy is gondolhattam, hogy másféleképpen is be lehet lépni az Ő udvarába, mint hálaadással?
Az a lencsevégre kapott, napfényben gyűrűkbe göndörödő, pompázatos reszeltsajt-halom keltette bennem ezt a gondolatot. Ugyanezt a régi korok bölcs asszonya, Norwichi Júlia így fejezte ki:

Az ima legmagasztosabb formája Isten jóságához szól...
Isten csupán arra vágyik, hogy lelkünk teljes erejéből őhozzá ragaszkodjon,
különösképpen is az ő jóságához. Mert valamennyi dolog közül,
amit elménk Istenről gondolhat, az ő jóságáról való gondolkodás van leginkább tetszésére,
lelkünknek pedig javára.

Az ajándéklista valójában az Ő jóságáról való gondolkodás - és ez, ez tetszik neki a legjobban! Ráadásul ez van leginkább a saját lelkem javára, pedig még éppen csak most kezdem ezt megismerni. Ha az Ő jóságához való ragaszkodás az ima legmagasztosabb formája, akkor így, tollal, lencsével, hálaszóval látni az Ő jóságát valójában az elképzelhető legszentségesebb tett. És ilyet bárki, bárhol, bármilyen helyzetben kigondolhat. Az eukhariszteó magával ragad bennünket az Ő szeretetébe Megütődöm, és hosszan csengek: Dániel csak azért az ima embere, mert a hálaadás embere, és én csak úgy lehetek imádkozó nő, ha a hálaadás asszonya leszek. Méghozzá nem itt-ott, általánosságban mondott köszöneté, hanem a napjában háromszori eukhariszteóé. A mindennapi hálaadó ima ereje zárta be a kiéhezett oroszlánok száját? Az oroszlánok mindenképpen a kemény eukhariszteó kategóriájába tartoznak.
Kicsúsztatom a pizzát a sütőből; a sajt szétfolyt rajta és beleolvadt. Egy napon majd elmondom Shellynek, hogy az életváltozás akkor következik be, amikor hálával fogadjuk az életet, és semmi változást nem kérünk.
A kerek pizzát szeletekre vágom. A konyhai sarokablakom előtt reménykedve lógó porcelángalamb, a belekarcolt béke szóval nézi, hogyan kelhetne szárnyra a vad szelekben. (folyt. köv.)


Ann Voskamp



Nem elérhető Kálmán

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 13596
  • Nem: Férfi
Válasz #22 Dátum: 2017. Február 03. - 07:26:45
Az idő szentélye


Csak azt kell eldöntenünk, mihez kezdünk a nekünk adott idővel.

J. R. R. Tolkien

Az áprilisi nap megfürdik a mosogatóvízben, sugara végigcsordul a kezeimen.
Forró a víz. Mosogatok. Feltűrt ingujjam alatt halvány vízfoltokat hagy karomon a szappanos hab. Csillog. És a vízben ázó fazekak között halomba nőnek a szappanbuborékok. Sima-ruganyos gömbökké merevedett törékeny feszültség.
A fény nekicsapódik a csúszós hártyának.
Csak azért veszem észre, mert keresem. A sugarak ráhullnak, visszatükröződnek a buborék külső felszínről... a buborék belső bőrének karimájáról... és ahol összetalálkoznak, szivárványszínekben csillogó fény-kölcsönhatás a buborék íve mentén; ibolya, bíbor, kékeszöld, aranysárga. Mint a csillanás a holló szárnyán; a szögek, az árnyalatok, a tündöklő folyadék, a fény a hullámokon.
Megérintem a csodát, a törékenység megremeg... kidudorodik. Egybeolvad. Egymásba merül. Kerekké érik, átlátszóan csillog az idő.
Aztán kidurran.
A mechanikáját talán elmagyarázza a tudomány, de hogyan látja ezt a lélek szeme? Fogom a párkányon heverő tollat, és újra lejegyzek egyet. Kezemről csepeg az edények leve, lélegzetemet visszafojtva vésem bele mindig nyitva heverő naplómba:
362. Szappanhab... csupa szín a napfényben
Leteszem a tollat. Megszárítom a kezemet a konyharuhával, felitatom a tintába folyó vízpacnikat.
A ház szalad.
Edénykupacok, a déli munka pelyvája. Pulthoz száradt krumplidarabkák. A tanulóasztalon értelmetlen összevisszaságban heverő könyvek, lapok, ceruzák és zsírkréták: elvesztett, otthagyott ötletek. A padlón dominók áradata. A gyerekek egymás hegyén-hátán rohantak ki: ki a levegőre, a nyitott térbe. Mosogatok a csend szigetén magamba roskadva. A délelőtt kavalkádja belesajdul a vállaimba. Dolgozik a mosógép. A kis porcelángalambot, a szárnyába vésett ,,béke" szóval, egyetlen világos cérnaszál tartja. A mosogatónál állva látom, ahogy forog, forog; erre, majd arra, körbe-körbe, szédülten körbe.
A rémálmok éjszakája után azt mondtam, nincs szükségem több időre, hogy bármi többet tegyek, lássak vagy tapasztaljak. De elég csak ránézni egy délelőtt maradványaira, és nyilvánvaló, hogy szívem mélyéből erre vágyom: több időre, hogy rendben tudjam tartani a már meglévő életemet. A munka, a gyerekek, az étel, a szennyes, a szolgálat, az élet, amely annyira teli, hogy már-már üresnek tűnik. Mindezek tetejébe kinek van ideje még egy dolgot magára venni, és hála-naplót vezetni, ajándékokat számlálgatni? Kinek van ideje ezret felróni belőlük? Zsúfolt életünk elbír-e még egy dolgot?
Leengedem a vizet, a szappanhab már csak zsírós tajték.

Újra teleengedem. A csapból friss víz folyik. Nézem, ahogy a csorgó víz felhabosítja az új adag szappant. Csak azért látom, mert figyelem...
362. Szappanhab... csupa szín a napfényben
A kerek tál kitölti a mosogatót, és a tészta szappanbuborékokban úszik a felszínre. Mosogatok. Nézem a tükörképemet a csap rozsdamentes fémjében. Ismerlek téged, te kereső-szemű! Te vagy az, akinek kétségbeejtően szüksége van időre: arra, amit nem vehetünk meg, amit eladunk magunkból, hogy többet szerezzünk az akarni vélt dolgokból; amit feláldozunk, hogy látszólag nyerjünk. Azt mondják, az idő pénz, de ez nem igaz. Az idő élet. És ha én a legteljesebb életet akarom, a legteljesebb időt kell megtalálnom. Letörlök egy vízcseppet a csapról; ott a tükörképem. Ó, igen, ismerlek téged: az életed zsúfoltsága kevés helyet hagy az életed forrása számára. Én vagyok a gyászoló arc.
Isten időt ad nekünk. És kinek van ideje Isten számára?
Ez így értelmetlen.
Krisztusban nem örökké tart a létezésünk? A keresztyének nem rendelkeznek az összes idővel az örökkévalóságban, az örök életben? Ha a keresztyének kifogynak az időből - nem saját létezésünket veszítjük el? Ha valakinek, hát nem Krisztus követőinek kellene, hogy legyen idejük?
A tál a kezemben, fogom a kötött rongyot, és körbetörlöm a tál karimáját. Visszagondolom, felidézem azt a kopár májusi reggelt, amikor ott ültem a halottakkal, ahogy minden kedden szoktam -de azt a keddet nem felejtem el.
Míg a gyerekek a zongoratanárnál ütögetik a billentyűket, én a sírkövek között várok, és keresem a saját hangnememet.
A temető szélén ülve olvasok. A temetőkert túlsó végén, egy földbe vájt verem mellett két ősz-koronás nő áll magában. Mire várnak a szégyellős tavaszi fényben, szorosan összehúzott kabátban? Egy fehér kisteherautó odatolat a föld tátongó szájához, fölé lógatva csörlőjét. Kiszáll a kocsiból egy zöld munkásnadrágot viselő férfi, ráakasztja a csörlőt a betondobozra, leereszti a koporsó bölcsőjét a fekete űrbe.
Azután fekete halottaskocsi gördül lassan a temetőbe, végigvánszorog a pázsiton. Itt jön a koporsó, benne, ami az élőből maradt. Félreteszem a könyvet.
Nem jön lelkész? Csak a két idős hölgy - és a temetkezési vállalat igazgatója a sírásóval? Meg egy fekete varjú; a kiásott földhalom tetején trónoló, elszállni készülő árnyék.
Ki várakozhat az autóban, hogy csak ketten gyűltek össze a temetésére? És ő, az elhunyt, vajon nekifeszült minden egyes napnak, hogy elsőként szakítsa át a célvonalat, bevégzett élettel? Megtöltötte az ürességet az, ahogyan kapkodva nyúlt az élet után?... Megtöltötte a koporsó ürességét?
,,Járkáló árnyak vagyunk csupán, minden szorgos futkosásunk semmivé lesz" (Zsoltárok 39:6, az angol alapján).
A két hölgy szorosan egymás mellett áll. Legyeket hessegetnek el. És amikor az igazgató és a sírásó kinyitják a koporsószállító hátulját, és kicsúsztatják a koporsót - a földi élet lezárásának abban a csupasz pillanatában kísértetként suhan végig a sírkövek között a kérdés, amit egyszer egy lelkipásztornak tettek fel, és én újra hallom, félreérthetetlenül.
Mit bánt meg a pásztor legmélyebben az életében?
Keresztülviszik a fadobozt a temetőn. A megbánás súlya tesz nehézzé egy koporsót. És hallom, ahogy visszhangzik a pásztor válasza.

A sietséget. Azt, hogy továbbrohantam a következő dologhoz anélkül, hogy teljesen belemerültem volna az éppen előttem álló dologba. Egyetlen előnyt sem tudnék említeni, amit valaha a sietéssel nyertem. De ezernyi, sőt tízezernyi összetört, elszalasztott dolog hever a sok sietség nyomában...
Közben végig azt hittem, pótolom az időt. Kiderült, hogy eltékozoltam.

Rohanásunkban, mint elefántok a porcelánboltban, tönkrezúzzuk az életünket.
A sietség pazarláshoz vezet.
Mielőtt elindultam a temetőből, megálltam, és odanéztem, ahol a temetkezési vállalkozó és a sírásó a sírkövek között lépdeltek, és hallottam egy másik kereső nő szavait is: ,,Az élet minden szintjén, a házimunkától kezdve az ima magaslatáig, minden döntésünkben és erőfeszítésünkben, hogy elintézzük a dolgokat, a sietség és a türelmetlenség az amatőrség biztos jelei."
Erősen súrolom a tálat, próbálom amatőrként élt életem megbánásait ledörzsölni. (folyt. köv.)


Ann Voskamp