Első repülés
A hála tiszteletet tanúsít, lehetővé teszi, hogy hétköznapi kinyilatkoztatásokkal találkozzunk, az ámulat tünékeny pillanataival, amelyek örökre megváltoztatják azt, ahogyan az életet és a világot megtapasztaljuk. - Sarah Ban Breathnach
A dolgozószoba kitárt ablakának párkányán csendben üldögél a faragott búvármadár és vadkacsa; egy fa vágyakozó szárnyakká vésett gesztje.
Én egy barátnőm konyhájában dolgozom: uborkát szeletelek.
Júliusba hajlik az idő, és hallom a folyó mellől csilingelő gyerekkacajt, a víz selymes csordogálását, és azt, ahogyan a magoktól dús, nyártól duzzadó zöld karimájú uborkakarikák a porcelántányérra pottyannak. A barátnőm vázát tett a mosogató mellé.
A magasba szökő gyűszűvirág-szálak teltrózsaszín sziromajkait vérvörös pöttyök tarkítják. Szinte látom, ahogy a barátnőm gondosan, egyenként levágta a szárakat, és behozta ide őket, hogy a csaphoz vízért jövő nők gyönyörködhessenek bennük. Szívelégtelenségre jó a virága, emlékszem, ezt olvastam valahol a gyűszűvirágról: szíverősítő. Vajon erre is gondolt, amikor levágta őket? Gondolt arra, hogy én jönni fogok?
Férfihangokat is besodor a szellő a nyitott ablakon át, a füsttel és a sistergéssel együtt, ahogy életünk párjainak széles háta a tűz fölé hajol, a grillrácsról pedig csöpög a zsír. Éhes vagyok. Pengém szeleteli a zöld gyűrűket. Barátnőm a tűzhely mellett állva keveri a mártást: mi, szülők, főzünk csemetéinkre. Amikor megszólal, alig hallom meg.
-Megváltoztál! - fordul felém, és én felé fordulok, hogy halljam, amit mond.
-Tényleg? - Szavai váratlanul érnek. Nyelvem nehezen forog a számban, arcom lángolni kezd. A kancsóért nyúlva megtöltöm a poharakat, nehogy rajtakapjon, amint éppen szárnyra kelni készülök.
-Igen... megváltoztál. - Shelly egy háromlábú állványra helyezi a fazekat, érzem, hogy engem néz, miközben kirakom a poharakat.
Nem mondom ki, de azt gondolom, igaza lehet, én is már hónapok óta érzem, hogy egyre érettebb vagyok, egyre növekszem, és ott duzzad bennem az a valami más, ami elkezdődött. Csakhogy én azt hittem, ez az újjáteremtődés még kezdetleges, a reménységnek még csak egy csírája. Nem hittem volna, hogy már virágba borult. Nem hittem, hogy bárki észreveheti a fényt a szememben.
-Arról a listáról van szó, amit írogatsz, nem igaz – csörömpöl Shelly a tányérokkal.
Próbálok arra összpontosítani, hogy minden üres pohárba ugyanannyi vizet öntsek.
Egy légy elhasítja az egyik teli pohár vízfelszínét. Látom a vízen támadt sebet.
-Igen... - Tessék. Egy pillanat. És igen. - A listáról van szó.
A víz sebe elsimul... elhalványul... begyógyul.
….............................................
Talán mindig is sejtettem, hogy a változáshoz valódi tudatosságra van szükség, mint az ásóval mindennap kiskertje ágyásai fölé hajló nőnél, aki eltökéli, hogy valami jót, valami szívet erősítőt fog termeszteni.
Talán azt is sejtettem, hogy a változáshoz nem elég csupán bolyhos, melengető gondolatokat dédelgetni egy ajtóról, az útról az ajtón át, és arról a görög szóról, az eukhariszteóról, amely a teljes élet és az örökkön-örökké rejtélyét rejti.
De ez még nem jelenti azt, hogy tudtam is, mit tegyek.
Hogy a csudába tanulhatnám meg a lelkem érdekében, hogy a gyakorlatban felvegyem az eukhariszteót, a szót, amit aláhúztam, mint összes napom alá fektethető szilárd alapot?
Hogyan tanulhatnám meg az örömöm érdekében használni az eukhariszteót, hogy leküzdjem igen csúnya és önpusztító szokásomat, a hálátlanságot (amely egyébként kozmikus és naponkénti bukásom okozója) a hála megmentő szokásával – amely pedig visszavezetne a mélységes közösséghez Istennel?
Ahhoz, hogy egyáltalán éljek, tudnom kellett.
Azt is olvastam, amit egy régen élt bölcs ember, Jean Pierre de Caussade mondott: „A szomjúságot ivással oltjuk, nem pedig úgy, hogy a szomjúság állapotával foglalkozó könyveket olvasunk.” Ha haldoklunk a szomjúságtól, akkor a vízről szóló könyvek passzív olvasása nem sokat enyhít a szomjunkon; a kicserepesedett száj kínját csak úgy csillapíthatjuk, ha becsukjuk a könyvet, és vízbe mártott kezünket az ajkunkhoz visszük. Ha szomjazunk, innunk kell.
Valamit tennem kellene.
De azon a napon, amikor félretettem az eukhariszteóról szóló könyveket, és felvettem egy tollat, hogy elkezdjem azt a bizonyos listát, egyáltalán nem tudtam még, hogy valójában az első igazi italt vettem magamhoz és nyeltem le, és azt sem tudtam, hogyan fog megváltoztatni. Vagy hogy ez a változás ennyire észrevehető lesz.
Egy kihívás volt ez, egyfajta próba, és én vállaltam, egy derűs novemberi reggelen, ami nem sokban különbözött attól a soha el nem feledett, réges-régi novemberi reggeltől, amikor a kishúgom vérét beitta a föld. Listák időszaka ez. Listák az ünnepi menüről, a kézzel készítendő ajándékokról, a megvásárolnivalókról. Ott hevernek egymásra rakva vagy éppen szerteszét a pulton, az íróasztalomon, amikor felvillan a képernyőmön egy barátnőm sebtében odavetett sora. Egy vakmerő kihívás, és én még csak nem is pislogok. Tudnék-e listát írni ezer dologról, amit szeretek? Újra elolvasom. Hogy még egy listát írjak? Nevezzek meg ezer áldást – ezer ajándékot – így érti? Hát persze, miért ne?
Nem mintha úgy gondoltam volna, hogy ez lesz sebeim számára a gyógyulás, a repülés, a faragott szárnyak. Néha nem vesszük észre, melyik volt az első lépés egy ajtón keresztül, csak amikor már benn vagyunk.
Előkapok egy papírlapot a fonott kőrisvessző kosárkából a pult végén. A papíron gyerekrajz: Patrik, aki éppen Írországba tart talán, mert hajóban ül, és a ruhája ujján az tényleg úgy néz ki, mint egy háromlevelű lóhere. Megfordítom. A hátoldalra hirtelen szeszélytől indíttatva odafirkantom: Ajándéklista. Elkezdem a listát. Nem olyan ajándékokról, amilyeneket szeretnék, hanem olyanokról, amikkel már rendelkezem.
1.Régi padlóra vetülő reggeli árnyék
2.Pirítósra halmozott lekvár
3.A kékszajkó rikoltása a lucfenyő tetejétől
Így kezdem, és elmosolyodom. El sem hiszem, hogy így mosolygok. Végtére is, ezek csupa hétköznapi dolgok, talán azt sem tudom róluk, hogy ajándékok, amíg le nem írom őket, és tényleg úgy is néznek ki. Ajándékok, amiket Ő adományoz. Ahogy most leírom őket... ez olyan, mintha kicsomagolnám a szeretetet. Mintha rám szabták volna.
16.A virágbolt zöldellő-élet illata
17.Az öreg hölgy térdeinek recsegése
18.A hajat vadul cibáló hideg szél
És amikor a ház mélyen alszik, csak a kutya ugatja őrülten a hideg kerek holdat, lepillantok az ezer ajándék számbavételének első napjára. Végigsimítom a lapot. Újra látom a nap képeit, diákban, miniatűr élet-albumként. A lista írásától olyan... boldognak érzem magam. Egész nap. Alig hiszem, hogy erre képes a tudatosság hömpölygő folyója, az ár, amiből iszom, és amiben megmerülök, a kegyelem áradó folyama, ami vadul magával sodor. Újabb dolgot írok a listához. Csak hogy újra érezzem. Nem értem, miért végzi ezt el. És mégis... így is... olyan furcsának, idegennek tűnik a lista. Nő vagyok, aki hosszú ideje egyetlen nyelvet beszél, a bűnbeesés nyelvét: elégedetlenség, önkárhoztatás, soha meg nem elégedő, kritikus szem.
Ez pedig... ez vajon nem... ujjammal sodorgatom a szépen megszámozott oldalak sarkát.
Hogyha ez mind olyan ajándék, amit Isten ad, akkor az én listaírásom nem olyan... mint az elfogadás? Mint a hálával fogadás? Várjunk csak!
„Vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és adta nekik...”
Hálát adva.
Ez a fura kihívásból fakadó ajándéklista nyelvlecke az eukhariszteóból!
Csakugyan?
De az eukhariszteó olyan szó, amit Jézus a közelben leselkedő halál előtt állva suttogott el, amikor gyötrelme vérként csordogált. Fogta a kenyeret, a halál kenyerét, és hálát adott. Lepillantok a listámra. Ez a köszönetmondás, amit most csinálok, olyan... faragatlannak tűnik. Elcsépeltnek. Ha ez a lista az eukhariszteó nyelvének megtanulása, olyan érzés, mint... a torokból felszakadó nyöszörgés. De lehetséges, hogy a „kegyelemmel teljes” lét szókincse is akadozva, egyszerűen épül fel, mint a gyermeké, aki hálás a gyermeki dolgokért.
Hát nem ilyeneké a mennyek országa? (folyt. köv.)
Ann Voskamp