Szerző Téma: NAPI ÁHÍTAT  (Megtekintve 8432 alkalommal)

plus minus reset

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #45 Dátum: 2015. Július 30. - 10:12:35 »
Dale Moody

Megváltás és újjászületés
Az Újszövetség tanítása szerint az újjászületés lehet egy új rend, ahogy Mt 19:28-ban látjuk, vagy egy új élet, mint a Tit 3:5-ben találjuk. Ebben a szakaszban e második értelemben használjuk ezt a szót. A megújulás párhuzamos az újjászületéssel, amikor Tit 3:5 azt mondja, hogy Isten megváltott minket
újjászülő és megújító fürdője,
a Szentlélek által.
A külső megtisztulás és a belső megújulás közti dinamikus egység „a Szentlélek által“ jön létre. Isten a Szentlelket „kitöltötte ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek“ (Tit 3:6-7). A radikális megkülönböztetés a „bemerítés általi újjászületés“ és a „puszta szimbólum“ között, ami később fejlődött ki, tönkreteszi ezt a dinamikus egységet a keresztyén bevezetési szertartásban, de ezt helyre kell állítanunk. Ezt tárgyaljuk majd még részletesebben, amikor a bemerítés lesz a fő téma.
   Itt az újjászületés fogalma van a középpontban két főbb velejárójával, a megszentelődéssel és megigazulással együtt. Az 1Kor 6:11-ben levő himnusz vázlatként szolgál.
Pedig ilyenek voltak közületek némelyek:
   de megmosattatok,
   megszentelődtetek,
   és meg is igazultatok
az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.

Az újjászületés fogalma

Az újjászületésben a hívők Istentől születnek, a Lélek által születnek, és normális esetben a fejletlen újszülött csecsemő állapotából az érett és felnőtt korra növekednek, mint Krisztus követői. Akik Istentől születtek, azok egymás testvérei és Isten gyermekei.
   Azt a kapcsolatot, amely által az Istentől születettek egymás testvérei, úgy lehet leírni, hogy az a beoltott Igének a hívő általi befogadása. Jakab levelében, amelyben a hívőket köszönti, mint „a szórványban élő tizenkét törzs“-et (Jak 1:1), kollektív kifejezés a testvér, ami tizenkétszer fordul elő (Jak 1:2, 16, 19; 2:1, 5, 14; 3:1, 12; 4:11; 5:7, 12, 19).
   A beoltott ige befogadásának folyamatát a természetes fogantatás fogalma szerint és a lelki halál genealógiájával való összehasonlításban értelmezik. A lelki halál a kívánság és a bűn leszármazottja (Jak 1:15):
Azután a kívánság megfoganva bűnt szül,
a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
Az új élet Istentől való (Jak 1:18, 21):
Az ő akarata szült minket az igazság igéje által,
hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.
Ezért tehát vessetek el magatoktól minden tisztátalanságot
   és a gonoszság utolsó maradványát is,
   és szelíden fogadjátok a belétek oltott igét,
   amely meg tudja tartani lelkeket.
Ahogy a férfi magva bekerül a nő méhébe és azt fogamzás, majd születés követi, ugyanúgy az igazság szava bekerül a fogékony hívő szívébe, hogy elinduljon a lelki fogamzás és az új élet születésének folyamata.   
   Nem szabad azt feltételeznünk, hogy a fogamzás és a születés már teljes újjászületés. A születés után szükség van növekedésre abban a folyamatban, melyben a lélek végül üdvösséget nyer. Az lelkileg éretlen testvérek még eltérhetnek az igazságtól. Ezért olvassuk a testvérek tizenkettedik üdvözlésében a következőket: „Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez“ (Jak 5:19-20). A halál itt lelki értelemben veendő, mint Jak 1:15-ben is. Ez ezért áll szemben a lélek üdvösségével (vö. 1:21, 5:20). A fizikai halálról egyáltalán nincs szó.
   Péter első levelében a beoltott Ige, ami által a fogamzás és az új
életre való születés létrejön, romolhatatlan magként van leírva, és ez azonos Isten „élő és maradandó“ Igéjével (1Pt 1:23). A hervadhatatlan örökség azoké, akik romolhatatlan magból születtek (vö. 1Pt 1:4; 1:23). Isten kegyelme által „újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben“ (1Pt 1:3-5). Az üdvösség a jövőben teljesedik ki, miközben az élő reménység és hit fenntart bennünket a jelenben (1Pt 1:5, 9-10; 2:2).
   A romolhatatlan mag Isten élő és maradandó Igéje. A romolhatatlan magból létrejött új élet lelki növekedést igényel a fogantatás és a születés után. „Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre“ (1Pt 2:2). A lelki születés az életben tartó lelki tej nélkül halálhoz vezet.
   Az 1Pt 1:23-at kommentálva Ray Summers azt mondja, hogy aki a romolhatatlan magból származott, ő maga is romolhatatlan és nem hal meg, de ez a születés után a lelki növekedést szolgáló feltételektől függ.  Így már nem meglepő Summers magyarázatának egy további nyilatkozata a magvető példázatáról (Lk 8:4-18), mégpedig az, hogy a példázatot nem szabad a megváltásra alkalmazni.  Ha ezt tennénk, tönkretennénk azt az érvelést, hogy akik befogadják a magot, nem halnak meg, mivel egyesek, akik befogadták a magot „hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elpártolnak“ és „nem érlelnek termést“(Lk 8:13-14). Csak akik „igaz és jó szívvel hallgatják az igét“, azok képesek „termést hozni állhatatossággal“ (Lk 8:15). Csak azok nyernek véglegesen megváltást.
   Szükséges kiegészíteni a hitet a növekedés olyan bizonyítékaival, mint igaz emberség, ismeret, önuralom, állhatatosság, kegyesség, testvéri szeretet és minden ember iránti szeretet, Péter második levele alapján, ha valaki növekedni akar a kegyelemben és el akar jutni arra a helyre, ahonnan nem esik ki (2Pt 1:3-11; 3:18). Mikor Summers rátér a hamis tanítóktól való óvásra, akik elcsábítják azokat, akik „nemrégen szakadtak el a tévelygésben élőktől“ (2Pt 2:18), nincs mit mondania, de nem tétovázik alkalmazni egy általa „különös tanmesének“ nevezett eszközt a Lk 11:24-26 alapján, hogy megmagyarázza, hogy akik „az Úrnak és az Üdvözítő Jézus Krisztusnak megismerése által megszabadultak a világ förtelmeitől, de ismét belekeveredve azokba,“ miként buknak el úgy, hogy „ez az utóbbi állapotuk rosszabb lesz az elsőnél“ (2Pt 2:20). A Lk 11:25-ben leírt kisöpört és felékesített házat az „újjászületés nélküli megújulás“ és az igazi újjászületés közti különbségtétel fényében magyarázza, pedig ebben az igeszakaszban ezt semmi nem támasztja alá.
   Ráadásul a 2Pt 2:21 nagyon világos, mikor ezt mondja: „Mert jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.“ Ez nem követel ábrándos kutyáról és malacról szóló történeteket, hacsak az ember nem tökélte el magát arra, hogy félremagyarázza ezeket az egyszerű szavakat arról az emberről, akinek utolsó állapota rosszabb az elsőnél. A magyarázat a 2Pt 1:9-ben található, amikor azt, aki nem egészítette ki hitét a növekedéssel, úgy jellemzik, mint aki „vak, rövidlátó és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult“. Summers nem kísérli megmagyarázni a 2Pt 1:9-et, és a 2Pt 2:10-22-vel kapcsolatos erőfeszítései nem meggyőzőek.
   A Jakab levele és Péter első levele (2:17; 5:9) alapján az Istentől születettek mint testvérek képe után a János evangéliumában és János első levelében ugyanígy leírtakat Isten gyermekeinek nevezi az Írás. A jánosi írások soha nem beszélnek az így születettekről mint Isten fiairól. Az Istentől születettek nála mindig Isten gyermekei, és soha nem Isten Fia, Jézus Krisztus; és akik így születtek, azok az örök élet részesei és Isten gyermekeivé válnak. A Jn 1:12-13 helyes fordítása így hangzik: „De mindazoknak, akik befogadták őt [vagyis Krisztust], akik hittek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek; akik nem vérből, nem is a test vagy a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.“
   Szintén szükséges újra fordítanunk a Jn 3:3-8-at és kijavítanunk a szöveget a bizonyíték fényében, hogy tiszta képet kapjunk erről a tanításról.  Az újjászületés szükségessége három sor két szakaszában van megfogalmazva, a 3:3-5 következő fordításában:
Jézus így válaszolt:
   „Bizony, bizony, mondom néked:
      ha valaki nem születik újonnan,
         nem láthatja meg az Isten országát.“
Nikodémus ezt mondta neki: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?“
Jézus így felelt:
   “Bizony, bizony, mondom néked,
      ha valaki nem születik víztől és Lélektől,
         nem mehet be az Isten országába.“
A felülről és a Lélektől való születés ugyanazt jelenti, és ez szükséges ahhoz, hogy megláthassuk Isten országát és beléphessünk abba az országba a jövőben.
Az Isten általi lelki születés természetét a Jn 3:6-8 megmagyarázza.
Ami testtől született, test az
   és ami Lélektől született, lélek az.
Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked:
   Újonnan kell születnetek.
A szél arra fúj, amerre akar;
   hallod a zúgását,
de nem tudod, honnan jön, és hova megy:
   így van mindenki, aki a Lélektől született.
Egy sémát lehet felismerni a folyamatos újjászületésben a lelki fogamzástól a lelki születésig és növekedésig, valamint a lelki érettségig, de a tradicionális kálvinizmus két tanítását el kell utasítanunk. Először is, a csecsemők újjászületésének fogalma, amiről állítják, hogy az a szövetség gyermekeié, lehetővé teszi, hogy azt mondják, hogy a csecsemőket azért keresztelik meg, mert már újjászülettek, de ez a újjászületést a bűnbánat és a hit előtt követeli meg. Ezt a második tévedést valóban követi a hagyományos kálvinizmusban az újjászületés, amit majd a bűnbánat és hit témája előtt magyarázunk. 
   Az örökkévaló és soha nem született Isten Fia közti szembeállítás fényében, akinek nem volt kezdete sem az idő előtt, sem az időben, meglepetéssel látjuk az Isten született Fiáról szóló téves elképzelést, amit ismételnek az úgynevezett „evangéliumi gondolkodásban“ és az örökbefogadás gondolatának formájában. Nehéz elhinni, hogy ez az idézet egy hírneves konzervatív, evangéliumi tudóstól származik, és ezt az adta ki, akit „az evangéliumi teoológusok dékánjá“-nak neveznek. A „víztől és Lélektől“ kifejezés magyarázatában a vitathatatlan Jn 3:5 szövege alapján nem más, mint Otto Michael mondta: „Ez elsődlegesen magában Jézusban következett be, akit Isten szava Isten szülöttjének hirdetett. Az Istentől született Jézus fenntartotta életét és megalapozta messiási küldetését.“  Eretnekség azt mondani, hogy Jézus Istentől született bemerítkezése által, és ennek semmi alapja sincs Mk 1:11-ben.
   Az Istentől született gyermekről szóló tanítás azonban nem hagyja figyelmen kívül a szeretet által egybekötött testvérek születéséről szóló tanítást (1Jn 2:29; 3:9; 4:7; 5:1, 18).

„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #46 Dátum: 2015. Július 31. - 10:26:04 »
Dale Moody
Az újjászületés velejárója : a megszentelődés

Az 1Kor 6:11 fényében lehetséges a megszentelődésről és a megigazulásról úgy beszélni, mint az újjászületés velejáróiról. Ez a három túlságosan összefügg ahhoz, hogy szétválasszuk őket, pedig ez sokszor megtörténik a keresztyén gondolkodásmódban. Az újjászületés a kálvinizmus jellegzetes tanítása, a megszentelődés a methodizmusé és a megigazulás a lutheranizmusé, de ezek mind kiegyensúlyozatlan fejlemények.
   Az újszövetségi tanításokban a megszentelődés múltbeli, jelenlegi és jövőbeli. Ezt a három igeidőt használják még a birtokló, a továbbhaladó és a tökéletessé váló megszentelődés megjelölésére is. A Ószövetségben leírt szentség eredeti teljességének fogalma folytatólagos az újszövetségi tanításokban. Az Ószövetségben még a talajt is szentté teszi Isten jelenléte (2Móz 3:3), de Isten egész népének a neve is az, hogy „szent nemzet“ (2Móz 19:6). A nap szent, ha azt elkülönítik Isten imádására (1Móz 2:3). Ami csak Istenhez tartozik, szent, akár birtok az, akár emberek (3Móz 27:14-26; Zsolt 149:1, 5, 9).
   Isten népének péteri bemutatása összekapcsolta Isten népének szentségét Isten szentségének lévita fogalmával és azzal a nemzetnek szóló szövetségesi felhívással, hogy legyenek szent papsággá (1Pt 1:16; 2:5, 9). A papság zarándokútja a pogányságtól az ígéret beteljesüléséig a szentség egyetlen fő útja a múltból a jövőbe.
   A páli gondolkodásmód szerint lehetséges azt mondanunk, hogy Krisztus a mi megszentelődésünk a keresztyén élet legelejétől kezdve (1Kor 1:30). Ez mindenkire vonatkozik, aki Isten templomához, a gyülekezethez tartozik (1Kor 3:16-18; 2Kor 6:14–7:1). Annak az ószövetségi tanításnak a hátterében, hogy minden, ami Istenhez tartozik, szent, lehetséges azt mondanunk, hogy a csecsemő és a keresztyén hívők hitetlen társasága szent, de aligha lehetséges azt mondani, hogy a hit nem követelmény mindkettőjüknél, mielőtt újjászületésükről beszélhetnénk (1Kor 7:12-14). Ezért lehetetlen azt mondani valakiről, hogy benne elkezdődött az újjászületés, annak megemlítése nélkül, hogy a megszentelődés is elkezdődött. A megszentelődés minden hívőben elkezdődött, és minden hívő szent (1Kor 1:2).
   Ahogy az újjászületés folyamatos a lelki fogantatástól kezdve a
lelki érettségig, ugyanúgy a megszentelődés is folyamatos a szent élet legelejétől a megszentelődésnek a halottak feltámadásakor bekövetkező teljességéig.
   A birtokló megszentelődést több évszázados elhanyagolás után fedezték fel újból, amikor Luther Márton ismét ráébredt, hogy a konyhában levő édesanya ugyanolyan szent, mint a cellájában élő legaszkétább szerzetes. Ebből fejlődött ki az a tanítás, hogy a megszentelődés egyszerre kijelentő és parancsoló jellegű, jelenlegi ajándék és jövőbeli feladat, elfogadás és várakozás.  Ez megegyezik a Szentírásban a megszentelődésről szóló alapvető tanítással, mégis a odaszentelés szó helyettesítése a megszentelődéssel a Revised Standard New Testament első kiadásában sok szenteskedő csoportból tiltakozást váltott ki, mert úgy gondoltak a megszentelődésre, mint a kegyelem második művére az újjászületés és a megigazulás után.
    A folyamatos megszentelődés összhangban áll a birtokló nézettel, ami a tökéletességet a jövőbe teszi, de nagy hangsúlyt helyez annak szükségességére, hogy növekednünk kell a kegyelemben a jelenben. Ez a látásmód is alátámasztható a Szentírásban.
   Az emberi testnek mint a Szentlélek templomának továbbhaladó megszentelődése különösen foglalkoztatja Pál apostolt. Noha a férj már birtokolja a saját feleségét, szó szerint „birtokolja az ő edényét“, erre a kapcsolatra vigyázni kell és ennek növekednie kell az Istennel való kapcsolatban. Pál egy továbbfejlődő kapcsolatról beszél, nem pedig második áldásról, amikor ezt mondja: „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével, nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent; és hogy senki túlkapásra ne vetemedjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla. Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre, Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja“ (1Thessz 4:3-8).
   Az emberi testnek ez a továbbhaladó megszentelődése még világosabbá válik, amint Pál leleplezi a keresztyének közti paráználkodás gyakorlásában levő ellentmondást. Az ember testével és lelkével csatlakozik az Úrhoz, és ellentmondás azt állítani, hogy az Úrhoz csatlakozott a lelkével, de egy prostituálthoz csatlakozott a testével (1Kor 6:9-20).
   Valóban, az emberi lélek a legmagasabb szintű kapcsolatba kerül a Szentlélekkel, de a keresztyén életben a test sohasem lehet semleges. Ezért hangzik a felhívás: „Törekedjetek mindenki iránt békességre és szent
életre, amely nélkül senki sem láthatja meg az Urat (Zsid 12:14). Ez a szentségmozgalmak hívei közt kedvelt bibliai szöveg felszólítás a továbbhaladásra, különben elesünk, mintsem hogy arra vonatkozó felszólítás lenne, hogy „keressük a második áldást“.
   Az augustinusi-kálvinista hagyományban a folyamatos megszentelődés különleges hangsúlyt kapott. A megszentelődés Augustinus szerint Isten munkája az emberben, de sohasem fejeződik be ebben az életben. Jelenleg csak „elősegíti a növekedést napról napra“. Kálvin nagy hangsúlyt helyezett a Szentlélekre mint megszentelőre, de ez fokozatos folyamat az egyházban, ahol „az Úr napról napra munkálkodik a redők kisimításában és a foltok eltüntetésében“ (Institúciók, IV. I. XVII). Ez általánosságban a kálvinista hagyományhoz tartozó evangéliumiak nézete.  Ez magában foglalja a legtöbb baptista hitvallást.
   A tökéletes megszentelődésre jó törekedni, de az önigazultság bizonyára összhangban van minden olyan állítással, mely szerint azt már elértük. A jelenlegi folyamatos megszentelődés és a jövőbeli tökéletes megszentelődés közti engyensúly elősegíti az egészséges növekedést és a testben és a lélekben való szentség keresését. Számos ószövetségi ígéret hátterében, amelyek felszólítják Isten népét a világtől elkülönült életre, a híres, igával kapcsolatos igeszakasz a 2Kor 6:14–7:1-ben erre a következtetésre jut: „Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket“ (2Kor 7:1).
   A tökéletes megszentelődés szintén feltételes. Csak akik megmaradnak a hitben, azok jutnak tökéletes szentséghez. Ezt Krisztus végzi el „halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd [Isten] színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől“ (Kol 1:22-23). Az a tény, hogy Pál várja ennek végbemenetelét a kolosséi hívőkben, mint ahogy a görög nyelv érzékelteti, nem zárja ki az Isten előtt való megjelenés feltételes természetét. A keresztyének visszaeshetnek. A kiteljesedéskor azonban, miután az egyház mint Krisztus teste megtisztul, úgy jelenik meg: „hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen“ (Ef 5:27; Fil 3:12; Kol 1:28).
   A múlt, a jelen és a jövő közti egyensúly hiánya a megszentelődés folyamatában, a keresztyén tökéletesség helytelen elképzeléseihez vezetett. A görög gnoszticizmus hatása alatt Alexandriai Kelemen kifejlesztette az elit keresztyén gnosztikusok teóriáját, akik inkább szeretet által élnek, mint pusztán hit által (Sztromateisz IV. 21-26). A különleges szentekben való hitet, akik már látták a boldogság látomását, a ferencesek szélsőséges önsanyargatásának hagyománya segítette elő. Az az áhítatos perfekcionizmus, ami a lutheránus pietizmusban jutott kifejeződésre P. J. Spener Pia Desideria (1675) című művétől kezdve F. D. E. Schleirmacher The Christian Faith (1821-22) című munkájáig, fenyegetésnek tűnt a hit általi megigazulás lutheránus tanítására nézve még a 19. századi liberalizmusban is. Albrecht Ritschl, vezető protestáns liberális tudós, megírta háromkötetes könyvét History of Pietism (1880-86) címmel, hogy kimozdítsa a pietista tapasztalatba való belefeledkezést. Ritschl inkább az etikára helyezte a hangsúlyt, mint a tapasztalatra és a metafizikára, de a tapasztalat és az etika együvé tartozik.
   A lutheranizmus feszültségei gyakran a metodizmus konzervatív és liberális szárnyai között jelentek meg. Az evangéliumi szemlélet és az etika együttélését nehézségek kísérik. John Wesley meg volt győződve arról, hogy Isten a metodistáknak adta a hit általi megigazulás „teljes és tiszta ismeretét“, amit a katolikusok nem ismertek, és a megszentelődés területén meg a lutheránusok voltak tudatlanok.  Noha Wesley nagymértékben egyetértett a kálvinistákkal abban, amit ők a folyamatos megszentelelődésről mondtak, határozottan hitt a még ebben az életben elérhető „teljes megszentelődés“ lehetőségében.


„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #47 Dátum: 2015. Július 31. - 10:29:33 »
Hogyan lehet kitartóan imádkozni? (Kol 4:2-6)

1.      IMÁDSÁG = ráérő öregasszonyok ártatlan időtöltése. Tömör megfogalmazás. Kik szoktak imádkozni? Kiknek való? Ráérő öregasszonyoknak, ha már nincs mit csinálni. Ha értelmesebb, hasznosabb dolgot nem tudunk tenni, akkor el lehet kezdeni imádkozni. Ez ártalmatlan foglalkozás. Se nem árt, se nem használ. Mivel nem árt, hadd csinálják, addig sem tölti az időt valami rosszal. Nem azt mondják: addig sem töltik haszontalanul, hanem addig sem csinálnak rosszat, amíg imádkoznak.
2.     IMÁDSÁG = A vallásos ember illúziója végszükség esetén. Amikor a süllyedő hajó kapitánya azt mondja: itt már csak az imádság segít, de nem kezd el imádkozni, mert ő maga sem hiszi, hogy az imádság segít. A vallásos ember illúziója, aminek nincs valóságalapja, de ringatja magát egy ilyen elképzelésben, és végszükség esetén lép működésbe az imádság, egyébként anélkül is megvagyunk, nincs rá szükség. Itt már csak az imádság segít – de nem kezdünk el imádkozni, mert nem hisszük, hogy valóban segít.
Mit ír itt Pál apostol az imádságról?
Először is nézzük azt, hogy mit nem ír. Nincs szó ebben a levélben arról, hogy tessék imádkozni, mert az fontos. Számonkérés sincs, hogy ugye nem felejtetek el imádkozni. Az apostol a kolosséiakat nem biztatja arra, hogy imádkozzanak. Ugyanis senkit nem kell biztatni arra, hogy légy szíves lélegezni. A lélegzés hozzátartozik az élő ember minden percéhez. Ugyanígy az imádság hozzátartozik a hívő minden napjához, egész életéhez, egészen természetesen. Pál az imádságról úgy ír, mint ami egészen természetesen hozzátartozik a hívő életéhez. Nem felejtünk el lélegezni, amíg élünk, s ha annak valami akadálya van, akkor mindent elkövetünk, hogy levegőhöz jussunk. Ugyanígy tartozik hozzá az élő hitű keresztyén életéhez az imádság.
Pálnak természetes, hogy szüntelenül imádkozik a gyülekezet tagjaiért. Mégpedig egészen konkrét és fontos ajándékokat kér a számukra: “hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére és teremjetek gyümölcsöt minden fajta jócselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében. Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre.” (1,10-11)

Forrás
kispesti,Baptista gyülekeze
t



„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #48 Dátum: 2015. Július 31. - 10:41:54 »
Adakozás

Drága testvéreim az Úr Jézus Krisztusba
Sokszor az a kérdés,hogy adakozunk?Ha azért csináljuk,hogy azt már a földi életbe visszakapjuk,már rossz. nem hiába mondja Jézus:"HA ADSZ,ÚGY ADJ,HOGY NE TUDJA A TE BAL KEZED,MIT CSINÁL A TE JOB KEZED"
Ha adunk valamit,tekintsük úgy,hogy az Úréból adunk és ne várjunk semmit se érte ezen a földön.A mi hazánk nem ezen a földön van,akik hiszünk az Úr Jézusba,hanem a Menybe. Amit itt a földön teszünk,ha nem is kapjuk vissza itt,de Úrunknál még az egy pohár viz is fel van számítva,amit az Úr nevébe tesszük.
Milyen csodálatos,hogy amit a Mennyei bankba teszünk le,nem csak 10% kamattal kapjuk meg ott,hanem sokkal többet
Ámen
szati62


„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #49 Dátum: 2015. Augusztus 01. - 09:50:41 »
Dale Moody:

 Az újjászületés velejárója: a megigazulás

A megigazulás kifejezést csak azért alkalmazzuk itt, mert hosszú hagyománya van a latin Vulgatában, ismételten használják az angol bibliafordításokban, és tény, hogy a legtöbb teológiában külön részt szentelnek e témának. Ha valaha a helytelen fordítás elferdítette a teológiát, akkor a héber sedeqen alapuló görög dikaiószisz fordítása az egyik ezek közül. A biblikus exegézishez való visszatérés megkövetel egy olyan fordítást, amely inkább a kapcsolatra, mint valamilyen törvényeskedő nyilatkozatra utal.
   Az igazságosság egy jobb fordítás, de nincs olyan általános ige, ami az igazságos módon gondolatát kifejezné. Hasznos a TEV fordítás „helyreigazít“ szava. Az ószövetségi tanulmányok minden kétséget kizáróan megmutatják, hogy ez az igazságos kapcsolat engedelmesség a szövetséges kapcsolatnak.  Isten hűsége megkívánja az ember hűségét.
   Mikor arra gondolunk, hogy a megigazulásról szóló legfontosabb újszövetségi írások a Hab 2:4 prófétai üzenetre helyezik a hangsúlyt, akkor ez a római törvényeskedéstől való visszatérés az Ószövetséghez „igazolt“-nak tűnik! Hab 2:4 ezt mondja:
Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű,
   de az igaz ember a hite által él.
Talán jobb a Revised Standard Version lábjegyzetét követni, amely a hitet a „hűség“-gel helyettesíti. Ez inkább összhangban van a szövetséges kapcsolat iránti engedelmesség gondolatával.
   Péter és Pál összeütközése Antiókhiában a hit általi megigazulás legdöntőbb tisztázásához vezetett (Gal 2:11-21). Megfigyelhető, hogy a Revised Standard Version az „igazságosnak tekint“ kifejezést javasolja inkább, mint az „igazolt“-at (Gal 2:1b) és az „igazságosság“-ot inkább mint „megigazulást“ (Gal 2:21). Pál bizonyságtétele meghatározza a hit általi megigazulás valódi jelentését és azt, hogy a Krisztussal való szövetséges kapcsolat valójában mit jelent. Ezt mondja: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem“ (Gal 2:20).
   A hit általi megigazulás tartós védelme, ami ebből következik, a Szentlélek megtapasztalására hivatkozik, akit hit által nyertünk és nem a törvény cselekedetei alapján (Gal 3:1-5), aztán hivatkozik Ábrahám példájára a Szentírásban, aki igaznak számított már a törvényadás előtt (Gal 3:6-18), és végül a Krisztus-eseményre utal, ami által megszabadultunk a bűn szolgaságából a hit szabadságára (Gal 3:19-29). Figyeljük itt meg, hogy a Hab 2:4-et miként használja annak magyarázatára, hogy hit által az ember jó kapcsolatba kerül Istennel (Gal 3:11).
   Ábrahám példáját követi ismét Pál a Római levélben (Róm 4:1-25), de nagy előrelépés a hit és a kegyelem további tisztázása. Az Ószövetség az igazságot és a megváltást szinonimaként használja, ami nagyon is nyilvánvaló a Római levél témájában, amely ezt mondja: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: Az igaz ember pedig hitből fog élni“ (Róm 1:16-17). Figyeljük meg, hogy az ószövetségi Hab 2:4 igeszakasz mennyire elmarad a hit általi megigazulás mögött a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt levelekhez képest.
   A Róm 1:16-17-ben két kijelentés külön magyarázatot igényel. Először is Isten igazságát Isten „hit által a hit érdekében“ vagy „hitből hitbe“ nyilatkoztatta ki, ami azt jelenti, hogy az Istennel ápolt jó kapcsolat azonos a szövetségnek való engedelmességgel kezdettől végig. Nem véletlen, hogy Pál a „hit engedelmessége“ kifejezést használja (Róm 1:5; 5:10; 6:16; 16:19, 26). A hit engedelmesség a szövetséges kapcsolat iránt, és szövetséges kapcsolattal szembeni engedetlenség hitetlenség (Zsid 3:7–4:13).
   Másrészt a hit életforma. Ez világosan kitűnik a Róm 1:17
átdolgozott fordításában, ami alátámasztja azt a tanítást, hogy az Istennel való megfelelő kapcsolat azonos a folyamatos hűséggel, nem pedig az egyszer s mindenkorra történt jogi egyezménnyel, amelynek értelmében valakit igaznak nyilvánítanak. Az Istennel való helyes kapcsolat azonos a szövetséges kapcsolat iránti hűséggel és engedelmességgel.
   A megigazulás és a kegyelem közti kapcsolat további tisztázása két páli himnuszban található a Római levélben. Miután részletesen tárgyalja a bűn egyetemes helyzete miatt szükségessé vált isteni megigazítást (Róm 11:19– 3:10), Isten Jézus Krisztusban nyújtott megigazító eszközéről nyilatkozik (3:21–4:25).  A megigazítás eszközéről szóló szakaszt egy három versszakos ének vezeti be, amely csodálatos egyensúlyba hozza az ember hit általi válaszát és Isten kegyelemből történő kinyilatkoztatását és megigazító munkáját (Róm 3:21-26). Annak érdekében, hogy az eredeti görög szöveg jelentése nyilvánvalóvá válhasson, a saját fordításomat ajánlom:
De most a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá Isten igazsága, amiről bizonyságot tesz a törvény és a próféták,
Isten igazsága világossá lett a Jézus Krisztusban való hit által, mindazoknak, akik továbbra is hisznek
   (mert nincs megkülönböztetés, mivel mindenki vétkezett
   és híjával van Isten dicsőségének);
ingyen, az ő kegyelme által megfelelő kapcsolatba hozva őket,
a Jézus Krisztusban történt megváltás által,
akit Isten elküldött mint a kegyelem királyiszékét,
az ő vérében való hit által;
azáltal, hogy Isten az ő hosszútűrésében eltekintett az előbbi bűnöktől,
igazságának bemutatásáért e mostani időben,
hogy ő maga igaz, és helyreállítja azokat, akik hisznek Jézusban.
Miután a hit általi megigazulással és Ábrahám körülmetélést és törvényt megelőző hitének példájával kapcsolatos alapvető hitnézeteket újból megfogalmazza, Jézus halálát és feltámadását hirdeti meg, mint a törvényszegők megigazulásának alapját (Róm 4:25). Jézus
halálra adatott bűneinkért,
és feltámasztatott megigazulásunkért.
   Sok más utalás is történik arra nézve, hogy a megigazulás miként ment végbe kegyelemből, hit által, különösen az Ádámról és Krisztusról szóló három versszakos himnuszban a Róm 5:12-21 alapján, amit bővebben tárgyaltunk a bűnnel kapcsolatos részben, de újból és újból ki kell jelentenünk ezt a Jézus Krisztusnak mint Úrnak hit általi engedelmességben adott szubjektív válasz érdekében, hogy megtapasztaljuk a kegyelem általi objektív megigazítás áldásait, amely diadalmaskodik a bûn fölött. Ahol nincs hitben kifejezett emberi engedelmesség, ott nincs kegyelem általi megigazítás sem.
   Akvinói Tamás római katolikus teológiája szerint Isten az embert igazzá teszi, és aztán a megszentelõ kegyelem ajándékait árasztja rá. A protestáns reformáció idején Luther Márton a megigazítást úgy értelmezte, mint bírósági cselekményt, amelyben az embert egyedül a hit alapján nyilvánítják igaznak. Még a kálvinizmusnak az újjászületésre és a megszentelõdésre helyezett hangsúlya sem volt képes keresztülhúzni ezt a latin törvényességet. James Buchanan 1867-ben a The Doctrine of Justification címmel tartott Cunningham-elõadásaiban még mindig a megigazulásnak azzal a hamis antitézisével mûködött, hogy az embert vagy igazzá teszik, vagy igazzá nyilvánítják. A 20. századi bibliai teológia végül keresztülhúzta a törvényesség kötelékét az igazságosság dinamikus nézete érdekében, mely szerint a megigazítás a hit engedelmességében történt.





„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #50 Dátum: 2015. Augusztus 02. - 11:48:28 »
Az újjászületés velejárója: a megigazulás

A megigazulás kifejezést csak azért alkalmazzuk itt, mert hosszú hagyománya van a latin Vulgatában, ismételten használják az angol bibliafordításokban, és tény, hogy a legtöbb teológiában külön részt szentelnek e témának. Ha valaha a helytelen fordítás elferdítette a teológiát, akkor a héber sedeqen alapuló görög dikaiószisz fordítása az egyik ezek közül. A biblikus exegézishez való visszatérés megkövetel egy olyan fordítást, amely inkább a kapcsolatra, mint valamilyen törvényeskedő nyilatkozatra utal.
   Az igazságosság egy jobb fordítás, de nincs olyan általános ige, ami az igazságos módon gondolatát kifejezné. Hasznos a TEV fordítás „helyreigazít“ szava. Az ószövetségi tanulmányok minden kétséget kizáróan megmutatják, hogy ez az igazságos kapcsolat engedelmesség a szövetséges kapcsolatnak.  Isten hűsége megkívánja az ember hűségét.
   Mikor arra gondolunk, hogy a megigazulásról szóló legfontosabb újszövetségi írások a Hab 2:4 prófétai üzenetre helyezik a hangsúlyt, akkor ez a római törvényeskedéstől való visszatérés az Ószövetséghez „igazolt“-nak tűnik! Hab 2:4 ezt mondja:
Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű,
   de az igaz ember a hite által él.
Talán jobb a Revised Standard Version lábjegyzetét követni, amely a hitet a „hűség“-gel helyettesíti. Ez inkább összhangban van a szövetséges kapcsolat iránti engedelmesség gondolatával.
   Péter és Pál összeütközése Antiókhiában a hit általi megigazulás legdöntőbb tisztázásához vezetett (Gal 2:11-21). Megfigyelhető, hogy a Revised Standard Version az „igazságosnak tekint“ kifejezést javasolja inkább, mint az „igazolt“-at (Gal 2:1b) és az „igazságosság“-ot inkább mint „megigazulást“ (Gal 2:21). Pál bizonyságtétele meghatározza a hit általi megigazulás valódi jelentését és azt, hogy a Krisztussal való szövetséges kapcsolat valójában mit jelent. Ezt mondja: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem“ (Gal 2:20).
   A hit általi megigazulás tartós védelme, ami ebből következik, a Szentlélek megtapasztalására hivatkozik, akit hit által nyertünk és nem a törvény cselekedetei alapján (Gal 3:1-5), aztán hivatkozik Ábrahám példájára a Szentírásban, aki igaznak számított már a törvényadás előtt (Gal 3:6-18), és végül a Krisztus-eseményre utal, ami által megszabadultunk a bűn szolgaságából a hit szabadságára (Gal 3:19-29). Figyeljük itt meg, hogy a Hab 2:4-et miként használja annak magyarázatára, hogy hit által az ember jó kapcsolatba kerül Istennel (Gal 3:11).
   Ábrahám példáját követi ismét Pál a Római levélben (Róm 4:1-25), de nagy előrelépés a hit és a kegyelem további tisztázása. Az Ószövetség az igazságot és a megváltást szinonimaként használja, ami nagyon is nyilvánvaló a Római levél témájában, amely ezt mondja: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: Az igaz ember pedig hitből fog élni“ (Róm 1:16-17). Figyeljük meg, hogy az ószövetségi Hab 2:4 igeszakasz mennyire elmarad a hit általi megigazulás mögött a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt levelekhez képest.
   A Róm 1:16-17-ben két kijelentés külön magyarázatot igényel. Először is Isten igazságát Isten „hit által a hit érdekében“ vagy „hitből hitbe“ nyilatkoztatta ki, ami azt jelenti, hogy az Istennel ápolt jó kapcsolat azonos a szövetségnek való engedelmességgel kezdettől végig. Nem véletlen, hogy Pál a „hit engedelmessége“ kifejezést használja (Róm 1:5; 5:10; 6:16; 16:19, 26). A hit engedelmesség a szövetséges kapcsolat iránt, és szövetséges kapcsolattal szembeni engedetlenség hitetlenség (Zsid 3:7–4:13).
   Másrészt a hit életforma. Ez világosan kitűnik a Róm 1:17
átdolgozott fordításában, ami alátámasztja azt a tanítást, hogy az Istennel való megfelelő kapcsolat azonos a folyamatos hűséggel, nem pedig az egyszer s mindenkorra történt jogi egyezménnyel, amelynek értelmében valakit igaznak nyilvánítanak. Az Istennel való helyes kapcsolat azonos a szövetséges kapcsolat iránti hűséggel és engedelmességgel.
   A megigazulás és a kegyelem közti kapcsolat további tisztázása két páli himnuszban található a Római levélben. Miután részletesen tárgyalja a bűn egyetemes helyzete miatt szükségessé vált isteni megigazítást (Róm 11:19– 3:10), Isten Jézus Krisztusban nyújtott megigazító eszközéről nyilatkozik (3:21–4:25).  A megigazítás eszközéről szóló szakaszt egy három versszakos ének vezeti be, amely csodálatos egyensúlyba hozza az ember hit általi válaszát és Isten kegyelemből történő kinyilatkoztatását és megigazító munkáját (Róm 3:21-26). Annak érdekében, hogy az eredeti görög szöveg jelentése nyilvánvalóvá válhasson, a saját fordításomat ajánlom:
De most a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá Isten igazsága, amiről bizonyságot tesz a törvény és a próféták,
Isten igazsága világossá lett a Jézus Krisztusban való hit által, mindazoknak, akik továbbra is hisznek
   (mert nincs megkülönböztetés, mivel mindenki vétkezett
   és híjával van Isten dicsőségének);
ingyen, az ő kegyelme által megfelelő kapcsolatba hozva őket,
a Jézus Krisztusban történt megváltás által,
akit Isten elküldött mint a kegyelem királyiszékét,
az ő vérében való hit által;
azáltal, hogy Isten az ő hosszútűrésében eltekintett az előbbi bűnöktől,
igazságának bemutatásáért e mostani időben,
hogy ő maga igaz, és helyreállítja azokat, akik hisznek Jézusban.
Miután a hit általi megigazulással és Ábrahám körülmetélést és törvényt megelőző hitének példájával kapcsolatos alapvető hitnézeteket újból megfogalmazza, Jézus halálát és feltámadását hirdeti meg, mint a törvényszegők megigazulásának alapját (Róm 4:25). Jézus
halálra adatott bűneinkért,
és feltámasztatott megigazulásunkért.
   Sok más utalás is történik arra nézve, hogy a megigazulás miként ment végbe kegyelemből, hit által, különösen az Ádámról és Krisztusról szóló három versszakos himnuszban a Róm 5:12-21 alapján, amit bővebben tárgyaltunk a bűnnel kapcsolatos részben, de újból és újból ki kell jelentenünk ezt a Jézus Krisztusnak mint Úrnak hit általi engedelmességben adott szubjektív válasz érdekében, hogy megtapasztaljuk a kegyelem általi objektív megigazítás áldásait, amely diadalmaskodik a bûn fölött. Ahol nincs hitben kifejezett emberi engedelmesség, ott nincs kegyelem általi megigazítás sem.
   Akvinói Tamás római katolikus teológiája szerint Isten az embert igazzá teszi, és aztán a megszentelõ kegyelem ajándékait árasztja rá. A protestáns reformáció idején Luther Márton a megigazítást úgy értelmezte, mint bírósági cselekményt, amelyben az embert egyedül a hit alapján nyilvánítják igaznak. Még a kálvinizmusnak az újjászületésre és a megszentelõdésre helyezett hangsúlya sem volt képes keresztülhúzni ezt a latin törvényességet. James Buchanan 1867-ben a The Doctrine of Justification címmel tartott Cunningham-elõadásaiban még mindig a megigazulásnak azzal a hamis antitézisével mûködött, hogy az embert vagy igazzá teszik, vagy igazzá nyilvánítják. A 20. századi bibliai teológia végül keresztülhúzta a törvényesség kötelékét az igazságosság dinamikus nézete érdekében, mely szerint a megigazítás a hit engedelmességében történt.

52. Megváltás és megbékélés
Pál levelei alapján most megvizsgáljuk a megbékéléssel kapcsolatos négy igeszakaszt, amire nézve Leon Morris azt mondta, hogy nem szabad eltúloznunk.  A „megbékélés“ Vincent Taylor szerint „béke Istennel, amit Krisztus áldozata tett lehetségessé. Ez nem csupán a diszharmónia és az ellenségeskedés eltávolítása, hanem az állandósult összhang állapota is, amely kiterjed a mennyeiekre és a földiekre egyaránt.“  Amikor a megbékélést úgy tekintjük, mint Istennel való békességet, akkor azt a Biblia főbb témájának és a keresztyén teológia egyik kardinális fogalmának ismerjük el.
   A megbékélés többé nem olyan dogma, ami kizárólag a „békecsoportoké“, például a mennonitáké, mint ahogy az újjászületés sem kizárólag a kálvinistáké, a megszentelődés sem csak a metodistáké és a megigazulás sem csupán a lutheránusoké. Mindezek a kifejezések egy-egy lényeges tanításra mutatnak rá a kegyelemből hit által lehetővé vált ember és Isten közötti kapcsolatra vonatkozólag.
   Az ember Istennel való megbékélésének sok részlete közül az elinduláskor kettőt említünk. Először is, a megbékélés üzenete Istent a megbékélés alanyának, és az ember-központú univerzumot a megbékélés tárgyának tekinti. Másodszor, a megbékélés szolgálata magában foglalja mind a Krisztus szenvedéseiben, mind pedig az Isten Lelkében való részvételt

„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #51 Dátum: 2015. Augusztus 02. - 12:08:50 »


„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #52 Dátum: 2015. Augusztus 03. - 08:14:12 »
Dale Moody

A megbékélés üzenete

A 20. században James Denney (1856-1917) emelt szót először amellett, hogy újból föl kell fedezni az Újszövetség tanítását a megbékéléssel kapcsolatban. A 2Kor levélről írt magyarázatában küzdött a megbékélés és a kiengesztelés közti viszonnyal, mert követte az English Revised Version helytelen fordítását az 1Jn 4:10-zel kapcsolatban.
   Denney azonban kiegyensúlyozottabban fogalmazott egy későbbi, a The Death of Christ című könyvében. Ezt mondta: „Amikor Pál a megbékélésről beszél, az alany mindig Isten és a tárgy mindig az ember. A megbékélés művében a kezdeményező Isten, és annak árát ő vállalja; az embereket megbékíti Isten önmagával, vagy úgy, hogy engedik megbékéltetésüket, vagy elfogadják a megbékélést. Soha nem olvassuk, hogy Istent kellett volna megbékíteni. Isten végzi a megbékítés munkáját Krisztus által és különösen az ő halála által.
   Denney egész élete végéig feszültséget látott abban, hogy Isten a megbékélés alanya és a kiengesztelés tárgya. Halálának évében, 1917-ben tartotta Cunningham-előadásait, és még mindig ezzel a problémával küzdött.
   Denneyt magukénak vallották a szemben álló táborok. Fred Fisher, a forrás megnevezése nélkül idézi Denney kommentárját, ahol azt mondja, hogy „van valami Istenben, és van valami az emberben, amivel foglalkoznunk kell, mielőtt létrejöhetne a béke“.  Fisher határozottan kitart a mellett a véleménye mellett, hogy van valami „kölcsönös magatartásváltozás“ mind Istenben, mind az emberben a megbékélés kapcsán, mégis elutasítja a kiengesztelés bűnhődési elméletét.
   A megbékélés és a kiengesztelés körüli vita továbbra is folytatódott Vincent Taylor és Leon Morris között. Taylor ismételten úgy érvelt, hogy az Újszövetség sohasem említi, hogy Istennek szüksége lenne a Krisztus halála által szerzett megbékélésre ahhoz, hogy megbocsássa az ember bűneit, de az embernek szüksége van arra, hogy megbékéljen Istennel.
   Morris hosszadalmasan védelmezi a kiengesztelés gondolatát, de az a négy igeszakasz, amire építi érvelését, csaknem bizonyosan helytelen fordításban állt előtte a New American Standard Bible-ben (Zsid 2:17; Róm 3:25; 1Jn 2:2; 4:10). A Zsid 2:17 kivételével valamennyit helytelenül fordították a hivatalos King James változatban, és ez Jeromos latin Vulgatájának helytelen fordításához vezethető vissza. Nehéz megérteni, hogy Morris miért hangoztatta ezt a kérdéses magyarázatot. Úgy tűnik, hogy ebben és sok más idevonatkozó kérdésben Vincent Taylornak volt igaza.
   Ha a 2Kor 5:18-21-hez lapozunk, ott nagyon világosan olvashatjuk, hogy Isten a megbékélés alanya – a megbékítő, nem a megbékített. „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát“ (2Kor 5:18). Isten mint forrás nem önmagát békéltette meg, hanem minket békített meg önmagával Krisztus által. Csakugyan, „Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét“ (2Kor 5:19).
   A megbékélésnek ez az üzenete arra hív minden embert, hogy „béküljön meg Istennel“ (2 Kor 5:20). Az áldozat felajánlása már megtörtént azáltal, aki nem ismert személyes bűnt, hogy hit által „mi Isten igazsága legyünk“ (2Kor 5:21).
   A „minket“ és „a világot“ kifejezésre helyezett hangsúlyban már világosan látjuk, hogy a megbékélésnek az ember a tárgya (2Kor 5:18-19), de a Róm 5:1-11 ennek a hangsúlynak a kifejtése. Az Istennel való megbékélés természetét úgy írja le, mint az emberi hit, remény és szeretet válaszát (Róm 5:1-5). „Mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által“ (Róm 5:5). A szeretet ajándéka ismét kiemeli Istent mint a megbékélés tárgyát és forrását.
   Amikor Pál a megbékélés szükségességéről beszél, akkor Isten mint tárgy és az ember mint alany minden vitán fölül áll. Felvetődik egy különleges eltérés, ugyanis a „mi“ a Róm 5:6-8-ban azt érzéktelteti, hogy ti és én, míg a Róm 5:10-ben levő „minket“ Istenre és rám vonatkozik. Lehetetlen azt mondani, hogy Isten és én gyenge voltam, vagy Isten és én bűnösök voltunk a Róm 5:6, 8-ban, mégis Fred Fisher azzal érvel, hogy az „ellenségei voltunk“ kifejezés a Róm 5:10 szerint azt jelenti, hogy Isten és én ellenségeskedésben álltunk. Mi valóban Isten ellenségei voltunk, mielőtt „megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által“, de semmi szó sincs Isten megbékéléséről. E téves logikát követve azt kellene mondanunk, hogy Isten nemcsak megbékült, hanem „megváltást“ is nyert, mert a „nekünk“, az „értünk“ és a „minket“ jelentése ugyanaz mindhárom esetben a Róm 5:6-ban, 8-ban és 10-ben. A megbékélést mi „fogadtuk“ el, de Istentől kaptuk (Róm 5:11).
   Fisher mások törekvéseit követi, hogy megmentse a Róm 5:10-re és 11:28-ra hivatkozva a megbékélt Isten teológiáját. W. T. Connertől veszi azt az érvelést, hogy „az ellenségeskedés inkább Isten bűnösök iránti magatartását írja le, mint a bűnösök magatartását Isten iránt,  hogy még inkább szaporítsuk a hibát. A görög nyelvben nem használatos az „Istentől“ kifejezés (Róm 11:28), ahogy az a Revised Standard Version alapján olvasható. Azzal, hogy Izráel elutasította Jézust, a harag törvénye alá került, de Isten azok iránt is megmutatja szeretetét, akik haragja alatt vannak (5:8-9).
   A megbékélés tárgyát úgy írják le, mint ami kozmikus, személyes, univerzális és társadalmi. A világ, a koszmosz megbékéltetése, az embert helyezi a középpontba, de többet foglal magában, mint csupán az embert. Az emberre irányított figyelem jelenik meg a „minket“, „a világot“ és a „nekik“ kifejezésekben a 2Kor 5:18-19-ben. A személyes megbékélést még jobban hangoztatja a Róm 5:6-11, ahol a „megbékéltetett minket“ és a „megbékéltettünk“ kifejezéseket találjuk. A megbékélés azonban nem szorítkozik az emberiségre a Kol 1:19-ben, ahol a megbékélés tárgya a „ta panta“ (minden). A „ta panta“ az univerzum, mindaz, amit a kozmikus Krisztus teremtett és ami Krisztusban összetartozik (Kol 1:15-20). A társadalmi megbékélés félreteszi a háborúskodást a zsidók és a pogányok között Krisztus testében, ahol lehetetlen megbékülni Istennel Krisztus által akkor, ha nem békülünk meg mindazokkal, akik Krisztusban vannak (Ef 2:11-21




„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #53 Dátum: 2015. Augusztus 04. - 08:57:18 »
Dale Moody
, A megbékélés szolgálata

A megbékélés szolgálata Isten ajándéka mindazoknak, akik elfogadták a megbékélést (2Kor 5:18-20). Ez a szolgálat magában foglalja Krisztus testének szenvedéseit. Krisztusnak „az ő hústestében“ vállalt szenvedései már megbékéltették az ő testében, az egyházban levőket, de testének tagjaiban még mindig vannak szenvedések. Isten Krisztus által adott megbékéltetése folyamatos: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával“ (2Kor 5:19). A Krisztus testében való részvétel is folyamatos, mert a részvétel a hitben való folyamatosságtől függ (Kol 1:23). Pál azt tartotta, hogy szenvednie kell testében, ahogy Krisztus is szenvedett testében, hogy betöltse, „ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház“ (Kol 1:24).
   Ez a kiengesztelő megjegyzés a Kolosséi levélben tükrözi a Krisztusban mint páskaáldozatban való hitet. Lehetséges, hogy ezt a levelet Timóteus írta Pál nevében, mialatt Pál Caesareában Heródes palotájába volt bebörtönözve körülbelül Kr. u. 57-ben a páska idején (vö. ApCsel 23:35).  A levél a szertartásos páskavacsora mintáját követi hálaadással és közbenjárással (Kol 1:3-14) a köszöntés után (Kol 1:1-2), amit három himnusz (Kol 1:15-20; 2:9-15; 3:1-5), három tanítás és egy utószó követ (Kol 4:7-18). Az első himnusz és tanítás témája a Krisztus szenvedései által való megbékélés, de az egész levél Krisztus halálának és feltámadásának eseményét tükrözi.
   A megbékélés szolgálata magában foglalja az Isten Lelkéből való részesedést is. A Lélek (pneuma) 14-szer fordul elő az Efézusi levélben és legalább 11-szer utal Isten Lelkére. Lehetséges, hogy ez a Laodiceaiaknak írt levél, amit Kol 4:16 említ és hogy ezt Pál nevében írta Lukács mintegy Kr. u. 57-ben egy pünkösdi szertartásos vacsora keretében, a Kolosséi levél megírása után következő 50 napon belül. Tükhikosz vitte el mindkét levelet a Lükosz völgyében levő gyülekezetekhez (Kol 4:7; Ef 6:21).
   A társadalmi megbékélés legyőzte a zsidók és pogányok közti elidegenülés állapotát. Krisztus áldozata által a pogányok, akik egykor távol voltak Istentől, közel kerültek „a Krisztus vére által“ (Ef 2:13).
   A zsidók és a pogányok megbékélését, ami Krisztus egyetlen testében ment végbe, egy himnusz írja le abban, hogy Krisztus halála által „lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést“ (Ef 2:14-18). Csak Kr.u. 70-ben dőlt le szó szerint is a pogányok és zsidó asszonyok közti választófal, de teljesen indokolt arra gondolnunk, hogy Pál szimbolikus előrejelzést látott abban az eseményben, mivel a lerombolt falról nemsokkal azután írta ezt a himnuszt, hogy majdnem meglincselték, amikor az a szóbeszéd terjedt el, hogy az Efézusból származó görög Trofimoszt bevitte az elválasztó fal mögé (ApCsel 21:27-36). Lehetséges, hogy az Isztanbuli Múzeumban látható „figyelmeztetés köve“ ahhoz a falhoz tartozott.
   Az Ef 2:14-18-ban a megbékélésről szóló himnusz azzal az állítással zárul, hogy Krisztus által mind zsidóknak, mind pogányoknak van szabad útjuk „egy I.élekben az Atyához“ (Ef 2:18). A himnuszról a magyarázatra való átváltás (Ef 2:19-22), ami egyúttal az első személyről a második személyre való átváltás is, a test hasonlatát megváltoztatja az épület hasonlatára, amelyben a pogányok és zsidók együtt épülnek „az Isten hajlékává a I.élek által“ (Ef 2:22).
„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #54 Dátum: 2015. Augusztus 07. - 07:08:40 »
Dale Moody

Megváltás és szabadítás   
A megszabadítás cselekménye által Isten Krisztusban szabaddá tette az embert a bűn szolgaságától, hogy Isten és mások iránti szeretetben éljen. Ez nem tévesztendő össze a mai radikalizmusban található korlátozottabb jelentéssel, mely nem annyira a szabadság bibliai értelmét, mint inkább azt tartja szem előtt, hogy a csoportok felszabadultak a szociális cselekvésben. Tágabb teológiai értelemben a szabadítást először az újszövetségi Szentírásban, majd a modern teológiában tekintjük át.

A szabadítás meghatározása a Szentírásban

Az Újszövetségben mind a páli, mind a jánosi teológiának határozott szabadságteológiája található. A páli teológia tanítja mind a halálból való megszabadítást, mind a Krisztusban való életre történő felszabadítást.

Szabadítás mint megváltás. A megváltás jelentése a haláltól való megszabadítás. Az Ószövetségben a nemzeti megváltás fogalma vezet a halálból való megváltás reményéhez.  Jób a következő módon vélekedett a szenvedés és halál problémájáról (Jób 19:25-27a):
Mert én tudom, hogy az én megváltóm él,
   és utoljára megáll a por fölött,
s ha ez a bőröm lefoszlik is,
   testemben látom meg az Istent.
Saját magam látom meg őt,
   tulajdon szemeim látják meg, nem más.
Jóbnak ez a védelmezője lett a győztes is Jézus Krisztusban.
   A Krisztusban nyert személyes megváltás mind az emberi lélek mostani felszabadítása, mind az emberi test jövőbeli megszabadítása. Krisztus a mi megváltásunk (1Kor 1:30). Ő vásárolt meg bennünket haláltusájának agoráján, mint ahogy valaki megvásárolt egy rabszolgát a piacon (1Kor 6:20), és őt kell dicsőítenünk az emberi testben és az emberi lélekben egyaránt. Ez a megváltás azonos a szabadsággal, és Isten szabad gyermekei nem válnak emberek rabszolgáivá (1Kor 7:23).
   A haláltól való megváltás egyúttal megváltás a törvénytől is, ami a lelki halált okozó bűn ereje. „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: »Átkozott, aki fán függ«.“ (Gal 3:13)
De amikor eljött az idő teljessége,
   Isten elküldte Fiát,
   aki asszonytól született
   a törvénynek alávetve...
hogy Isten fiaivá legyünk (Gal 4:4, 5b).
A megváltás által történt megszabadítás élet Krisztusban (Róm 3:24; Kol 1:14; Ef l:7). Az a szándéka, „hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik“ (Tit 2:14).
   A jövőben bekövetkező megváltás az emberi test megszabadítása. Akik a Lélek első zsengéjét kapták, várják testük megváltását (Róm 8:23). Pál leveleinek legrégibb gyűjteményében (P46) nincs meg a Róm 8:23-ban található görög szó az örökbefogadásra, és ez összhangban van Róm 8:15-tel és Gal 4:5-tel. A testnek ez a megváltása része az egész teremtett világ megszabadításának a jövőben bekövetkező kozmikus megváltásban (Róm 8:21).
   Az a hit, hogy a test megváltása az egész teremtett világ megváltásakor következik be, felfedi az egységet az emberi test és Isten tökéletes teremtett világa között, amit kizsákmányolt az ember és a saját fogságába hajtott. Teljes lényünk és az egész teremtett világ elválaszthatatlan a bűnben és a megváltásban is. Isten a Szentlelket adta zálogul, hogy mi az ő mostani tulajdona vagyunk, és hogy a megváltás napja a jövőb vár azokra, akik nem lázadnak ellene és nem szomorítják meg Szentlelkét (Ef 1:14; 4:30).

A szabadítás mint fiúság. A fiúságot e helyen ugyanolyan értelemben alkalmazzuk, mint ahogy a Gal 4:6-ban és a Róm 8:15-ben találjuk. A keresztyén életben a szabadság egy paradoxon. Az emberi szolgaság hátterében kijelenthető:
Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja,
hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája    (1Kor 7:22).
Ennek a szabadságnak a forrása az életadó Lélek, aki maga az Úr (1Kor 15:45). Mikor valaki az Úrhoz fordul, amint Mózes tette a Sínainál, a Krisztus képmásává való átalakulás folyamata kezdődik el, és ez a keresztyének szabadsága (2Kor 3:17).
   Ez a Krisztusban nyert újfajta szabadság a felebarátainknak is szabadság. Hit által elkezdődik az élet a Lélek szabadságában, és ez a szabadság hit által is folytatódik (Gal 3:1-5). Krisztus kihozott minket a lelki rabszolgaságból, és átvitt a fiúság szabadságába (Gal 4:4-7). Ezért kell ilyen nagy riadalommal tekinteni bármilyen irányzatot, ami a rabszolgaság állapotába való visszatéréshez vezet (Gal 4:8-11). „Krisztus szabadságra szabadított meg minket“, figyelmeztette Pál a galatákat, „álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat a szolgaság igájába fogni“ (Gal 5:1).
   Ennek a szabadságnak pozitív alkalmazása a mások iránti szeretet. „Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak (Gal 5:13). A felebarát szeretete a törvény betöltése, és ezért csak a Lélek szabadságának pozitív alkalmazásából ered (Gal 5:14). A Lélek bizonyságtétele a fiúság biztosítéka, és a Lélekben járás, a felebaráti szeretettel együtt, a szabadság igazi élete (Gal 5:16-26).
   A I.élekben való szabadság a lelki haláltól való szabadság is. A szabadság paradoxonja erre is vonatkozik. „Mert amikor szolgái voltatok a bűnnek, szabadok voltatok az igazságtól. De milyen gyümölcsöt termett ez akkor nektek? Bizony, most szégyenkeztek miatta, mert ennek vége a halál! Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek a gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban“ (Róm 6:20-23).   
   A fiúság szabadsága a Lélek munkája kezdettől végig. Először  győzelmet nyerünk a lelki halál felett és a szabadság Istentől eredő ajándékát kapjuk meg; végül bekövetkezik az emberi testnek és az egész teremtett világnak a megszabadulása (Róm 8:1-27). „Mivel az élet I.elkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől“ (Róm 8:2). A Krisztusban rejlő élet Lélekben való élet is, és a Lélekben való élet felszabadított élet Isten és felebarátaink szeretetére, és megszabadított élet a bűntől, a törvénytől, a haláltól és Isten közelgő haragjától.
   A szabadság jánosi teológiája megszabadítás a hazugságtól az igazság által, de a hazugságtól és a haláltól való megszabadítás is (Jn 8:31-59). A Jézusról és Abrahámról szóló leírás beszél arról a hazzugságról, amitől a Jézusban rejlő igazság megszabadítja őket. A magyarázat értelmezi a nyilatkozatot:
Ha ti megtartjátok az én igémet,
   valóban tanítványaim vagytok;
megismeritek az igazságot,
és az igazság megszabadít titeket (Jn 8:31b-32).
Az igazság bemutatja az emberi szabadságot, Isten mint Atyát és az örök életet. A hazugság rabszolgaság, ördög és halál. A Ige hatalma által megszabadulhatunk a bűn rabszolgaságából (Jn 8:34-38), az ördögi gyűlölettől, ami abban öltött testet, hogy Kain megölte Ábelt (Jn 8:39-47), és a lelki haláltól, ami az örök élet hiánya (Jn 8:48-59). A szabadság az Isten mint Atyánk és az ember mint testvérünk felé megnyílt állapot, ami a Jézus Krisztusban kibontakozott igazság által vált lehetővé.

„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #55 Dátum: 2015. Augusztus 07. - 07:26:09 »
Kérdés: Melyik a megfelelõ vallás számomra?

Válasz: A gyorséttermek azzal csábítanak minket, hogy megrendelhetjük tõlük az ételünket pontosan úgy, ahogyan akarjuk. Néhány kávézó több mint száz különbözõ ízesítésû és variációjú kávéval dicsekszik. Még ha házat vagy autót akarunk venni, kereshetünk olyat, amely azokkal az opciókkal, és jellemzõkkel rendelkezik, amelyeket szeretnénk. Már nem csak csokoládé, vanília, eper világban élünk. A választék a király! Szinte mindent megtalálhatsz, személyes szükségleteidnek, és ízlésednek megfelelõen.

Tehát mi a helyzet azzal a vallással, ami pont megfelel neked? Mit szólnál egy olyen valláshoz, ami mentes a bûntudattól, nem támaszt követeléseket, és nincs túlterhelve sok kellemetlen teddel, és ne teddel? Van ilyen, pontosan úgy, ahogy leírtam. De a vallás olyasvalami, amit úgy választhatunk, mint ahogy az ízesítések közül a kedvencünket válaszjuk ki a fagyiból?

Sok hang versenyzik a figyelmünkért, tehát miért gondolkodna valaki Jézusról úgy, mint aki Mohamed, Konfuciusz, Buddha, Charles Taze Russell, vagy Joseph Smith fölött áll? Végül is nem minden út vezet a Mennybe? Nem minden vallás ugyanolyan alapvetõen? Az igazság az, hogy nem minden vallás vezet a mennybe, pontosan úgy, ahogy nem minden út vezet Budapestre.

Egyedül Jézus beszél Isteni tekintéllyel, mert egyedül Jézus gyõzte le a halált. Mohamed, Konfuciusz, és a többiek a sírjaikban oszladoznak a mai napig. De Jézus a saját erejébõl kisétált a sírból három nappal azután, hogy meghalt egy kegyetlen római kereszten. Bárki akinek a halál felett hatalma van, megérdemli a figyelmünket. Bárki akinek a halál felett hatalma van, megérdemli, hogy meghallgassák.

A Jézus feltámadását alátámasztó bizonyíték lehengerlõ. Elõször is a feltámadt Krisztust több mint száz szemtanú látta. Ez bizony sok szemtanú.Ötszáz hangot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt van még az üres sír ügye. Jézus ellenségeinek könnyû lett volna minden, a feltámadásról szóló beszédet megállítani azzal, hogy megmutatják Jézus oszladozó holttestét, de nem volt holttest, amit meg lehetett volna mutatniuk! A sír üres volt! A tanítványok lophatták el a testét? Aligha. Hogy megelõzzenek egy ilyen eshetõséget, Jézus sírja erõs, fegyveres katonák õrizete alatt állt. Ha meggondoljuk, a legközelebbi követõi a letartóztatásakor és a keresztre feszítésekor félelmükben elfutottak, nagyon valószínûtlen, hogy ez a rémült halászokból álló társaság kiképzett, hivatásos katonák ellenfele lehetett volna. Azt sem, hogy feláldozták volna az életüket, és mártirok lettek volna- ahogyan a legtöbbjük lett is- egy csalásért. Az egyszerû tény ez: Jézus feltámadását nem lehet kimagyarázni!

Ismét, bárki, akinek a halál felett hatalma van, megérdemli, hogy meghallgassák. Jézus bizonyította a halál feletti hatalmát; tehát hallanunk kell, amit mond. Jézus azt mondja, õ az üdvösség egyetlen útja(János 14:6). Nem egy út; nem egy a sok út közül. Jézus az út.

És ugyanez a Jézus mondja, „Jöjjetek közel hozzám mind, akik belefáradtatok súlyos terheitek cipelésébe! Nálam megnyugvást találtok.” (Máté 11:28) Kemény világban élünk, és nehéz az élet. Sokunk véres, véraláfutásos, harcban megsebzett. Egyetértesz? Tehát mit akarsz? Helyreállítást, vagy pusztán vallást? Egy élõ Megmentõt, vagy egy halott “prófétát” a sok közül? Jelentõségteljes kapcsolatot, vagy üres szertartásokat? Jézus nem egy a választások közül. Õ az egyetlen választás!

Jézus a helyes “vallás” ha megbocsátást keresel. (ApCsel 10:43) Jézus a megfelelõ “vallás”, ha jelentõségteljes kapcsolatot keresel Istennel. (János 10:10) Jézus a helyes “vallás”, ha a Mennyben keresel örök otthont. (János 3:16) Helyezd a bizalmadat Jézus Krisztusba mind Megváltódba; nem fogod megbánni! Bízz Benne a bûneid bocsánatáért; nem fogsz csalódni.

Ha “jó kapcsolatot” akarsz Istennel, itt van számodra egy mintaimádság. Emlékeztetlek, hogy akár ez, akár más ima nem fog megmenteni. Csak az tud megmenteni, ha Krisztusban bízol. Ez az imádság egyszerûen annak egy módja, hogy kifejezd Istennek a Benne való hitedet, és megköszönd azt, hogy üdvösséget adott neked.”Isten, tudom, vétkeztem ellened, és megérdemlem az ítéletet. De Jézus Krisztus magára vette az ítéletet, amit én érdemlek, tehát hit által bûnbocsánatot kaphatok. A bizalmamat beléd helyezem az üdvösségért. Köszönöm csodás kegyelmedet, és megbocsátásodat- az örök élet ajándékát! Ámen!
[/color
]
Mai Ige | Keresztyén Média UCB Hungary Alapítvány - Mai Ige | Mai Ige


„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #56 Dátum: 2015. Augusztus 08. - 10:48:59 »

Dale Moody


,,,, Vita a szabadításról a történelemben



Az a tény, hogy a szabadságot többször alkalmazták, mint a megszabadítást, éles megvilágításba helyezi a keresztyén teológia történetében vitatott problémát. Mikor a vizsgálat az akarat szabadságára irányul, ennek mindig az a velejárója, hogy a szabadság az ember lényege, de amikor a figyelem a kegyelem szabadságára terelődik, akkor az arra az előfeltételezésre épül, hogy a szabadság Isten valóságához tartozik. Ha lsten kegyelme a szabadság forrása és eszköze arra, hogy szeressük Istent és felebarátainkat, akkor Isten szabadsága az elsődleges teológiai kérdés, de a választás szabadságának problémája továbbra is megmarad.
   A szabadítás a modern teológiában más és más időszakokban kulcsgondolattá vált mint megigazulás, újjászületés, megszentelődés és megbékélés. Először volt egy teológiai vita, aztán következett az etikai alkalmazás számos csoportra, amelyeket elnyomottaknak tekintettek.
   A teológiai vitát áttekintette Robert T. Osborn Freedom in Modern Theology című könyve, ami különös figyelemmel tanulmányozta Rudolf Bultmannt, Paul Tillichet, Karl Barthot és Nyikolaj Bergyajevet.
   A szabadság kérdésének egzisztenciális megközelítését jól illusztrálja az az erőfeszítés, amely által az egzisztenciális filozófiát barátságos kapcsolatba akarták hozni az Újszövetség tanításaival. Rudolf Bultmann talán a leginkább megfigyelésre méltó példa.  Emlékezve lutheránus örökségére, nem meglepő, hogy a Galata levélben a felebarátunk szeretetére irányuló szabadsággal kapcsolatos tanítások kerülnek előtérbe. A felebarát érdekében gyakorolt szabadság Isten felé irányuló szabadság, mert Istent csak a felebaráton át szerethetjük. A szeretet összetartozás (miteinandersein) a felebaráttal és Istennel. Bultmann szerint a valódi emberi létezést elkülöníthetjük a múlttól és a jövőtől, de sohasem szakíthatjuk el a felebaráttal és Istennel való jelenlegi kapcsolattól.
   A jánosi tanításokban a világtól való szabadság kiegészíti az új teremtés fogalmát a 2Kor 5:17-ben. A múlt, a bűn, a törvény és a halál nem tartja többé rabságban a megszabadított embert. Bultmann azonban szembeszáll a jánosi írások használatával, hogy alátámassza a szélsőséges predesztinációt. Lehet, hogy Bultmann azzal a tanítással vádolható, hogy szerinte az önismeret egyenlő az önrendelkezéssel, és az önrendelkezés önmegváltáshoz vezet, de az ember felelős létezését sohasem adja fel.
   Isten szabadsága továbbra is fennmarad az ember szabadságával együtt. Ezt alátámasztja az Isten elrejtettségére való hivatkozás, aki kijelenti magát Krisztus keresztjében, ellentétben e korszak bölcsességével, amiről sok szó van az 1Kor 1-2. fejezetében, és ez azt mutatja, hogy Isten egészen más, mint az ő teremtett világa. Másrészt még mindig van helye az emberi létben az Isten természetes kinyilatkoztatásában való hitnek.
   Az igazi probléma Bultmann egzisztenciális megközelítésében az a nehézség, hogy kapcsolatba hozza az egyént a történelmi Jézussal, és mellőzi a jövőbeli eszkatológiát. Az evangélium múltbeli eseményeihez és a történelem kifejlődésének várásához kapcsolódás korlátozza az emberi szabadságot mindenképpen, de ez a korlátozott szabadság helyt ad a hit engedelmességének az Isten kegyelmére adott válaszban.
   Az emberi szabadság ontológiai megközelítésében Paul Tillich kísérelte megtalálni az emberi lét szabadságának alapját, de Tillich szimbolizmusa lecsökkenti a történelmi Jézus jelentőségét és hiányzik belőle a jövő felé fordulás ugyanúgy, mint Bultmann esetében. Tillich különösen gyengén mutatja be Isten szabadságát. Hangsúlyos nála az ember ontológiai szabadsága, és ebben az ember majdnem független Istentől. Az ember létbátorsága éppen olyan magányos vállalkozásnak bizonyul, mint Bultmann értelmezésében. 
   A lutheranizmus végül lehorgonyzott a reménység teológiájában említett múltban, jelenben és jövőben, melynek Jürgen Moltmann volt a fő szószólója. A The Theology of Hope (1964) című művében hangsúlyozta Jézus különleges feltámadását és az általános feltámadást a jövőben, amihez szükségessé vált a kereszt teológiája, Lutherhez visszamenően, és erre megírta a The Crucified God (1972) című művét. Még ezek után is szükség volt a Lélek szabadságának magyarázatára, és a The Church in the Power of the Spirit (1972) című művében a helyes irányba mutatott, és ezzel teljessé lett trilógiája.
   Az etikai színtér a szabadság teológiájának újjászületésében sokféle alkalmazásra talált.  A hitvallásosságtól, a faji gyűlölettől, a szegénységtől, a sovinizmustól, a kulturális szokásoktól és a kapitalizmustól való megszabadulást hirdették a remény zászlaja alatt, ha nem is mindig a szeretet nevében. A korlátlan szabadság vezethet és már vezetett is a felszabadítók általi elnyomáshoz, akik inkább akarták mások leigázását, mint amennyire a szabadságot akarták. Ez addig folytatódik, amíg a valamiért való szabadságot kiegyensúlyozza a valamitől való szabadság. Az igazi szabadság mindig magában foglalja a szabadságot Isten szeretetére a felebarátunk szeretete által és az emberi lelket elnyomó hatalmaktól való megszabadulást.
   Amikor valaki a lutheranizmustól a kálvinizmushoz fordul, szükséges, hogy ezt az Istentől eredő szabadsággal kezdje. Ez klasszikus kifejezésmódot talált mind Kálvin János Isten-központú szabadításában, mind Karl Barth Krisztus-központú szabadításában ez utóbbi nemzedékben. Amikor Kálvin elmondja a „Hogyan fogadjuk Krisztus kegyelmét: milyen áldás származik nekünk abból, és milyen hatások követik?“ (Bk. III) című előadását, benne egy szokatlan témát tárgyal a „Keresztyén szabadság“(XIX) címmel, amit az 1559-es ötödik és egyben az utolsó kiadáshoz csatolt. Amikor csupán a törvénytől való megszabadulás magyarázatát olvassuk, az legnagyobb részében világos kifejtése a Galata és Római levél erről a témáról szóló tanításainak, de e szabadság elvesztésének kérdését figyelmen kívül hagyja. A bűntől, a haláltól és az ördögtől való megszabadulás témája is hiányzik. A predesztinációnak a szabadulással vagy kárhoztatással kapcsolatos problémája hamarosan következik (XXI).
   Barth Krisztus-központú magyarázata a szabadulásról, mind a predesztinációt, mind a szabadulást Isten Krisztusban adott szabadságával kapcsolta össze oly módon, hogy nem említette azt a valódi emberi szabadságot, amelynek birtokában az ember elutasíthatja vagy elfogadhatja Isten kegyelmét. Egyesek elítélése és mások megszabadítása, ahogy az a hagyományos kálvinizmusban található, vagy a kettős predesztinációs többségi nézethez, vagy az univerzalizmus kisebbségi nézetéhez vezet, ami egyben Karl Barth nézete is. Barth szerint mindenki megszabadul és senki sem kárhozik el.  Mindaddig nem lehet az emberi felelősséggel összhangba hozni az összes újszövetségi tanítást, amíg ezt a kálvini-barthi teológiát követjük. Ezért kell megvizsgálnunk mind a predesztináció, mind a hitehagyás bibliai tanításait.
 Vége, mert nem tudom megnyitni   PDF dokumentumot.



Mai Ige | Keresztyén Média UCB Hungary Alapítvány - Mai Ige | Mai Ige





« Utoljára szerkesztve: 2015. Augusztus 08. - 10:51:14 írta szati62 »
„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #57 Dátum: 2015. Augusztus 08. - 10:54:15 »


„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #58 Dátum: 2015. Augusztus 09. - 11:39:29 »
D.L.Moody életrajza és néhány igehirdetése


1. fejezet
NORTHFIELDI IFJUSÁGA
"Ha egy napon majd azt olvassátok az újságokban, hogy D.L. Moody Észak-Northfieldbõl meghalt, ne higgyetek egy szót se belõle. Akkor majd élõbb leszek, mint most. Legföljebb fel-jebb mentem egy emelettel; itt hagytam ezt az öreg vályogvis¬kót, és örökkévaló házba költöztem; olyan testet öltöttem, amelyet nem érinthet a halál, nem szennyezhet be a bûn, az Õ dicsõséges testéhez hasonló testet öltöttem fel. Test szerint 1837-ben születtem. Újjászülettem a Szent Szellem által 1855¬ben. Ami testtõl született, az meghalhat, de ami a Szent Szel¬lemtõl született, az é1 örökké."
D.L. Moody szavai ezek - néhány mondatba összesûrített élet¬rajza. 1837. február 5 -én született, 1899.december 22 -én köl¬tözött haza Krisztushoz. Élete változatosabb és tapasztalatok¬ban gazdagabb volt, mint a legtöbb emberé. Mindvégig szilárdan hitte, hogy ha megnyitnak elõtte a menny kapui, akkor a látha¬tatlan világban még jobban és hûségesebben szolgálhatja majd Istenét és Megváltóját.
Isten kegyelme által lett azzá, amivé lett; de életére Isten mellett nagy hatással volt anyja, Betsey Holton, aki 1805. február 5 -én született. Régi puritán családból származott, amely még 1673-ban telepedett le a Massachusety-i Northfieldben. 1828. január 3-án ment férjhezEdwin Moody-hoz, akinek foglal¬kozása kõmûves volt.
Northfieldi kényelmes otthonukhoz egy vagy két acre földbir¬tok tartozott. Hét gyermekük született. Dwight Lyman Ryter volt a hatodik, aki 1837. február 5 -én született.
1841. május 28-án a kis Dwight iskolában volt, mikor egy szomszédjuk bedugta a fejét az ablakon, és megkérdezte, hogy van-e ott valaki Moody gyermekei közül, mert az apjuk hirtelen meghalt. Azon a reggelen is munkába ment, mint máskor, de hir-telen olyan fájdalmat érzett az oldalában, hogy visszafordult. Délben egy órakor az ágyhoz vonszolta magát, és néhány perc mulva halva találták térdelõ helyzetben, mintha imádkoznék.
Apja halála az elsõ, amire Dwight visszaemlékezett. A teme¬tés már nem maradt emlékezetében, de a hirtelen halál keltet¬te megrázkódtatás mély nyomot hagyott lelkében.
Az özvegy nehéz körülmények közé került, de ez csak megacé¬lozta kiváló, hõsies jellemét. Legidõsebb gyermeke is csak 13 éves volt. Férje halála után egy hónappal ikrei születtek. Férje elvesztése valósággal tönkretette, mert senkije sem volt, akire támaszkodhatott volna.
Mégis, mikor a szomszédok azt tanácsolták, hogy adja örökbe gyermekeit, azt felelte:
"Amíg a két karomat emelni bírom, nem."
"De - mondták - egy asszony nem tud hét fiút felnevelni. Börtönben végzik majd, vagy az akasztófán."
"Ha mindenkinek olyan anyja lenne, mint az enyém volt, - mondta Moody anyja temetésén - ha a világ ilyen anyákkal vol¬na tele, nem volna szükség börtönökre."
A hitelezõk csaknem mindenüket elvitték, még az aprófát is. Egy nap hóvihar volt, és a gyermekeknek ágyban kellett marad¬niuk, mert nem volt fájuk, hogy tüzet rakjanak.
Az asszony gyermekei elõtt vidámnak akart látszani mindig, de férje halála után az elsõ évben minden este sírt, míg el nem aludt. Bánata Istenhez vonzotta, Aki megígérte, hogy gyámolítja az özvegyeket és árvákat.
Szegénységük ellenére az otthon a föld legdrágább helye volt Moody gyerekek számára. Anyjuk haláláig ugyanabban a házban laktak. Édesanyjuk vigasztalást lelt abban, hogy gyermekeit a szeretet erõs szálai fûzik a szülõi házhoz.
Dwight gyermekévei olyanok voltak, mint más New-England-i gyermeké. Télen iskolába járt, ahol megtanult írni, olvasni, számolni, és tanult egy kis algebrát. Nyáron "elszegõdött".
Az elsõ, amivel pénzt keresett, az volt, hogy a szomszédok te¬heneit kihajtotta a közeli hegy legelõjére napi egy centért.
Sok anekdota szól arról, hogy szerette a tréfát és a mások rovására elkövetett csínytevést. Ez a jellemvonása végig meg¬maradt. Ezek jelzik, már azt is, hogy vezetésre termett, ami késõbbi pályafutásában nyilvánvaló is lett.
Az egyik iskolai félév végén a fiuk szavalatokat és párbe¬szédeket adtak elõ. Dwight Marcus Antonius beszédét választot¬ta Cézár holtteste felett. Egy dobozt hozott magával, hogy jelképezze Cézár koporsóját, és letette az asztalra. A helyi lelkészekbõl, iskolaszéki tagokból, tanítókból, szülõkbõl és a gyermekek barátaiból álló hallgatóságot könnyekig meghatot¬ta az elõadása. Egyszer csak felemelte a doboz fedelét, hogy még egyszer lássa Cézárt, és a dobozból kiugrott egy kandúr.
"A mindenit!" - kiáltotta Dwight. A terem rengett a kacagás¬tól.
Az egyik fiú egy délután egy vödör almabort csent az alma¬borpréselõ malomból, és nem akarta fényes nappal hazavinni. Eldugta azzal, hogy majd késõbb visszatér érte. Dwight kiles¬te, és mikor a fiú elment, elõvette a vödröt és hazavitte. Egyik fivére meg akarta toldani a tréfát, és vacsoránál egy ecettel teli poharat tett saját terítéke elé. Dwight beleesett a csapdába. Azt hitte, hogy bátyja az almaborból töltött ma¬gának, átemelte a poharat, és kiitta - George Washington egész¬ségére. Azután maga is nevetett a tréfán.
Egy másik alkalommal meghívót hamisított egy bizonyos idõ¬pontban tartandó antialkoholista összejövetelre, és aláhamisította az egyik lelkész nevét. A megjelölt iskolateremben nagy tömeg gyûlt össze, de elõadó nem jött.
Az iskola körzetében a fegyelmezés kérdésérõl két nézet volt
Az egyik szerint a fiuk fegyelmezéséhez szükség volt a pálcá¬zásra, és ennek a felfogásnak a hívei olyan tanítót fogadtak, aki ennek megfelelõen járt el. A másik párt szerint szeretet¬tel többre lehet menni. Folyt a küzdelem a két párt közt, vé¬gül egy választáskor az elsõ alulmaradt, és a másik vette át az uralmat. A fiuk pedig úgy gondolták, hogy szép napok vir-radnak rájuk abban az iskolaévben: nem lesz többé testi fenyíték, szeretettel fegyelmezik majd õket.
Az új tanerõ nõ volt, és imádsággal kezdte az elsõ tanítási napot. A fiuk még sose láttak ilyet, és meghatódtak, különösen akkor, amikor a tanítónõ azért imádkozott, hogy megkapja a ke-gyelmet és az erõt, hogy szeretettel nevelhesse õket. A tanítás folyt heteken át nádpálca nélkül.
Dwight, aki mindig fõkolompos volt a csínytevésekben, az el¬sõk közt szegte meg az iskolai fegyelmet. A tanítónõ vissza¬tartotta tanítás után. A fiú azt gondolta, megint jön a nád¬pálca, és harciasan várt. De a tanítónõ leültette, és kedvesen beszélt hozzá. Ez rosszabb volt, mint a nádpálca. Nem tetszett neki. Azt mondta a tanítónõ:
"Elhatároztam, hogy ha nem tudok célhoz jutni szeretettel, inkább feladom. Én nem akarok vesszõvel büntetni. Ha szeretsz, próbáld megtartani a rendet."
A szeretet meghódította, és a tanítónõ erõs szövetségest talált benne.
Nyolc éves korában olyasmi történt vele, amire mindig hálá¬val gondolt vissza. Egyik testvérbátyja a 12 mérföldnyire lé¬võ Greenfield városában dolgozott egy raktárban az ellátásért és az iskoláztatásért. Olyan magányosnak érezte magát, hogy helyet keresett Dwight számára is. Legjobban Moody saját sza¬vaival idézhetjük fel a történteket:
"Egy hideg novemberi napon a bátyám hazajött azzal, hogy he¬lyet talált számomra. Én azt mondtam: nem megyek. De miután megtárgyaltuk a dolgot, eldöntöttük, hogy mennem kell. Hosszú volt az az éjszaka.
Másnap reggel elindultunk. A dombtetõrõl még egyszer vissza¬néztünk az öreg házra. Leültünk és sírtunk. Úgy éreztem, utol¬jára látom öreg otthonomat. Sírtam egész úton, amíg Greenfield¬be nem értünk. Ott a bátyám elvitt egy öregemberhez, aki olyan öreg volt már, hogy nem tudta megfejni a teheneit és elvégezni a házi munkát. Itt kellett dolgoznom, és nekem kellett elvé¬gezni a ház körüli teendõket, megfejni a teheneket és iskolá¬ba járni. Láttam az öregen, hogy mogorva ember. Jól megnéztem a feleségét is, és úgy láttam, hogy õ még mogorvább. Egy órá¬ja voltam még csak ott, de egy hétnek tûnt. Elmentem a fivé¬remhez, és azt mondtam:
- Hazamegyek.
- Miért?
- Honvágyam van.
- Ó, az néhány nap alatt elmúlik.
- Soha! Nem akarom, hogy elmúljon.
- Eltévedsz, ha haza indulsz. Sötétedik - mondta a bátyám.
Akkor megijedtem, és azt mondtam: - Holnap virradatkor indulok.
Ekkor elvitt egy kirakathoz, ahol bicskák és más dolgok vol¬tak, és megpróbált eltéríteni szándékomtól. De mit törõdtem én akkor a bicskákkal? Haza akartam menni anyámhoz és fivére¬imhez. A szívem majd megszakadt.
Egyszer csak így szólt a bátyám:
- Dwight, itt jön egy ember, akitõl kapsz egy centet. - honnan tudod? - kérdeztem.
- Ó, ez minden új fiúnak, aki a városba jön, ad egy centet.
Letöröltem könnyeimet, mert nem akartam, hogy az ember lás¬sa, hogy sírtam, és kiálltam a járda kellõs közepére, hogy feltétlenül észrevegyen, és egyenesen rábámultam. Még emlék-szem, ahogy jött botorkálva a járdán. Milyen ragyogó, vidám, napsugaras arca volt! Mikor hozzám ért, megállt, levette a sapkámat, kezét a fejemre tette, és azt mondta a bátyámnak:
- Ez új fiú a városban, ugye?
- Igen uram, csak ma érkezett.
Figyeltem, hogy a zsebébe nyúl-e? A centre gondoltam. De el¬kezdett hozzám beszélni, olyan kedvesen, hogy elfelejtkeztem a pénzrõl. Azt mondta, hogy Isten elküldte egyszülött Fiát a földre, és a rossz emberek megölték. Azt is mondta, hogy értem halt meg. Csak öt percig beszélt, de egészen megragadott engem. Miután befejezte, kivett a zsebébõl egy régi divatú, de vadonatúj réz centet, amely egészen olyan volt, mint az arany. Ne¬kem adta. Azt gondoltam, arany. Szorítottam a kezemben. Soha még olyan gazdagnak nem éreztem magam. Nem tudom, mi történt azzal a centtel. De máig is sajnálom, hogy nem tartottam meg. Fejemen azonban még most is érzem az öregember kezét. Ötven éve már, és még most is hallom szelíd szavait. Soha sem felej¬tem el, ami akkor történt."
Tizenhat éves korában, amikor még kis fiúnak tekintették, egy este elvitték egy líceumi vitaestre, amit a város lakói számára rendeztek. A vita vége felé, amikor a szenvedélyek ma¬gasra csaptak, felállt, és néhány rögtönzött, de jól megfogal¬mazott mondattal bebizonyította, hogy a vitában alulmaradt félnek van igaza, és így megváltoztatta az egész gyûlés kime¬netelét.
Rögtön megválasztották a legközelebbi líceumi gyûlés elnö¬kének, egyhangú felkiáltással. Büszkén ment haza.
A következõ gyûlés témájául az indiánok szenvedéseit válasz¬totta. Irt egy 10-15 perces beszédet, és anyja napokon keresz¬tül hallhatta, amint hálószobájában fel és alá járva magolta,. Amikor végül az emelvényen állt, elmondta az elsõ néhány mon¬datot, de a nagy izgalomban cserbenhagyta az emlékezõtehetsé¬ge, és hirtelen befejezte a következõ megjegyzéssel:
"Az indiánok az északi sarkra mentek, és keményre fagytak, mint az acél."
A Hermon - hegyi iskola egyik diákját, akihez nagy reményeket fûztek, de akinek az utolsó szereplése nem sikerült, azzal vigasztalta:
"Sose bánd! Én is letörtem az elsõ próbálkozásomnál. Legkö¬zelebb neked is sikerülni fog."
Természetesen felmerül a kérdés, vonzódott-e a hit dolgai¬hoz gyermekkorában. A válasz: nem.
Anyja vallásos asszony volt - abból a nyugodt, családiasan vallásos Pajtából, amely New Englandot jellemezte. Unitárius volt, és erõsem hitt az özvegyeket gyámolító Istenben. North-field nincs messze Jonathan Edward ébredési mozgalmának szin¬terét6l, de ennek hullámai nem érték el a Moody családot.
Otthon nem volt más könyvük, mint a Biblia, és egy áhítatos könyv. Moodyné minden reggel ezekbõl olvasott fel gyermekei¬nek. Vasárnap reggel minden gyermekét a kb. egy mérföldnyire lévõ unitárius templomba küldte, és ott végezték el a vasár¬napi iskolát. Hogy akartak-e menni, vagy nem, azt sosem kér¬dezte. A fiuk rendszerint mezítláb mentek, harisnyájukat és cipõjüket kezükben vitték, és csak akkor vették fel, amikor már látszott a templom.
Mr. Everett, az unitárius egyház lelkésze nagyon jó volt Moody özvegyéhez a megpróbáltatások napjaiban. Egy alkalommal Dwight segédkezett neki az istentiszteleti szolgálatban. Ez azonban fárasztó és unalmas volt, Dwight nem értette az isten¬tiszteletet. Mi tagadás, a fiuk nem szerették a vasárnapot, és alkonyatkor - mert a vasárnap szombat alkonyattól vasárnap alkonyatig tartott akkoriban - ujjongva rohantak ki, és do¬bálták sapkáikat a levegõbe.
Anyja megpróbálta rábírni, hogy imádkozzék, de azt mondta, hogy megpróbálta és nem megy. Egyszer azonban, mintegy hat éves korában egy drótsövény ráesett. Nem tudta kiszabadítani magát, és hiába kiabált segítségért, nem volt senki a közelben. Ekkor azt gondolta: "Talán Isten megsegít." Imádkozott ekkor, ahogy csak tudott, és hitt benne, hogy Isten meghallgatta, mert azon nyomban fel tudta emelni a sövényt.
Az egyik lecke, amelyre anyjuk megtanította a fiukat, az volt, hogy ha egyszer szavukat adták, azt meg kell tartani, akár a "médek törvényét". Semmiféle kifogás nem lehetett mentség a be nem tartott ígéretre. Mindig csak egyet kérdezett: megígérted, vagy nem? Nem pedig azt: "Meg tudod tenni?" Amikor egyszer Dwight György bátyját kérte, hogy segítsen kiszabadulni egy egyességbõl, amelyet a szomszéddal kötött, hogy télen, míg is¬kolába jár, az ellátásáért dolgozni fog, az ügyet az anya elé tárták. Dwight panasza az volt, hogy tizenkilencszer egymás után csak tejet kapott enni rozsliszttel, az egyedüli változa¬tosság néha száraz kenyérhéj volt, amelyet a család nem tudott megrágni. Amikor az anya megtudta, hogy ezekbõl eleget kapott, visszaküldte Dwight-ot, hogy tartsa meg az egyességet.
Semmi sincs gyermekkorában, ami sejtetné a későbbi életében bekövetkezett nagy eseményeket. De tréfaszeretete, a jóízû ugratás iránti érzék -még ha õt magát is ugratták be-, érzékeny, résztvevõ természete és a fiuk közt betöltött vezető szerepe - mindezek olyan vonások voltak, amelyek megmaradtak benne a következő évek során.


„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

Nem elérhető szati62

  • Moderátor
  • *
  • Hozzászólások: 680
  • Nem: Nő
  • Last Login:2015. November 26. - 09:29:18
  • Nyugdijas
Re:NAPI ÁHÍTAT
« Válasz #59 Dátum: 2015. Augusztus 09. - 11:41:27 »
„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”
Róma 12:2

 

Hasonló Témák

  Téma / Indította Válaszok Utolsó üzenet:
1912 Válaszok
149231 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2016. Július 25. - 17:33:29
írta Kálmán
Napi áhitat

Indította Jazmin « 1 2 3 4 5 » Jázmin témái

73 Válaszok
11946 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2018. Február 25. - 09:43:51
írta Jazmin
14 Válaszok
3549 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2015. Október 12. - 18:07:35
írta Virág
Napi Igék

Indította szati62 « 1 2 3 4 » Szati témái

55 Válaszok
9346 Megtekintések
Utolsó üzenet: 2015. November 26. - 09:15:10
írta szati62