Szerző Téma: Szabados Ádám: A hitvallások két fajtája  (Megtekintve 3220 alkalommal)

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Nem elérhető Csaba

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 12673
  • Nem: Férfi
Dátum: 2015. Július 23. - 10:25:32
Látom a szigorú konfesszionalizmus veszélyeit, ettől függetlenül elengedhetetlennek tartom a hitvallásokat ahhoz, hogy a keresztény hit önazonos maradhasson. Oscar Cullmann 20. századi német teológus szerint a keresztény egyháznak a hitvallások két fajtájára van szüksége. „1. Az egyszer s mindenkorra lerögzített és az Újszövetség nyelvén megfogalmazott hitvallásra. Ezt az apostoloknak tulajdonítják, mint az Írás autentikus összefoglalását. 2. A körülmények megkövetelte hitvallásra, amely a Biblia üzenetét egy meghatározott kor nyelvén és felfogásában közvetíti. – Az Újszövetség alapján foglal állást az új problémákkal és az apostoli korban még ismeretlen tévtanításokkal szemben.” (Az első keresztyén hitvallások. TP, 2000, 6). Cullmann szerint az elsőre példa az apostoli hitvallás, mely az evangéliumi hagyomány magját foglalta össze, a másodikra a niceai, mely a hit apostoli magja mellett antiariánus formulákat is tartalmaz. Hasznosnak tartom ezt a megkülönböztetést, két okból is.
1) Egyrészt azért, mert valóban más az evangélium magja, mint az eretnekségekre válaszként megfogalmazott hitvallás, viszont mindkettő mégis nagyon fontos. Szükségünk van olyan hitvallásokra, melyek az apostoli hit magját foglalják össze. Nem gondolom, hogy egyféleképpen, mindig ugyanazzal a nyelvezettel lehetne csak összefoglalni a hitünk központi üzenetét, vagy hogy feltétlenül az Újszövetség szavait szabadna csak használnunk ehhez, de ezeknek a hitvallásoknak felismerhetően és azonos motívumokkal kell rögzíteniük a hitünk változatlan középpontját, valahogy úgy, ahogy a korai regulae fidei. Meggyőződésem például, hogy a hitvallásoknak valamilyen formában utalniuk kell a Teremtő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, Jézus Krisztusra, aki meghalt és feltámadt, valamint a bűnre, a megváltásra és az örök élet reménységére.
Tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy az ilyen típusú hitvallások önmagukban képesek betölteni mindazt a szerepet, amiért a hitvallásokra szükség van, vagyis hogy megfogalmazzák és védjék a hitet, mely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott. A niceai hitvallás születése a bizonyíték arra, hogy az apostoli hit védelmében szükség van újabb hittételek kimondására és tudatosítására is. A niceai hitvallás nem kitalálta Krisztus istenségét, hanem szavakba öntötte az egyház ezzel kapcsolatban – korábban is meglévő – hitét. Az ilyen jellegű tisztázásokra újra és újra az eretnekségek adnak okot.
Ezek a második típusú hitvallások természetesen nem adhatnak hozzá az apostoli hithez, a feladatuk éppen ennek a változatlan hitnek a tisztázása és védelme, nem kiegészítése. Ilyen tisztázásra került sor Krisztus istensége, kettős természete, a kegyelem, a hit általi megigazulás, az újjászületés, vagy éppen a Biblia megbízhatósága kapcsán, ilyen tisztázást jelentett az államhatalommal való kapcsolatról szóló Barmeni hitvallás (a náci Németországban élet-halálharcot vívó Hitvalló Egyház bátor, de akkoriban természetesen megosztó hitvallása), és véleményem szerint ilyen tisztázásra van ma szükség az etika, konkrétan a házasság és a szexualitás kérdésében, ahol az apostoli hitet az egyik legkomolyabb támadás éri most a nyugati kultúrákban.
2) Másrészt azért hasznos Cullmann megkülönböztetése, mert rámutat arra a tényre, hogy különbséget kell tennünk az érett és az éretlen hit között, és ettől függően más-más súllyal kell kezelnünk tévedéseket. Nem ugyanaz például tagadni vagy csak nem vallani egy hitigazságot. Teljesen elképzelhető, hogy egy Krisztus-hívő soha nem hallott a Szentháromságról abban a formában, ahogy a negyedik században megfogalmazódott. Ettől ő még simán találkozhatott a Biblia Krisztusával, és hogy ez így van, az részben éppen abból fog látszani, hogy amikor viszont megismeri a bibliai igazság ortodox megfogalmazását, ráismer benne a hitre, amit ő is a szíve mélyén vall, csak eddig nem öntött szavakba.
A második típusú hitvallások (tehát azok, amelyek a tévtanítások miatt születnek) próbára teszik a hívők hitét, hogy vajon tényleg az apostoli evangéliumot és hagyományt, vagy valami mást ragadtak-e magukhoz. Ilyenkor derül ki, hogy mit hiszünk valójában, és mi felé hajlik a szívünk. A tudatos tagadás egészen más megítélés alá esik, mint a tudatlanság. A tudatlanság idejét az Úr a mi életünkben is elfedezi, a tudatos tagadásra viszont nincs ilyen ígéretünk. Az eretnekségek miatt megfogalmazott hitvallások megvilágítják a szív szándékait. A legnagyobb felelőssége ezért a tanítóknak van, mert ők tudatosan hatnak másokra, így fontos kérdésekben a tagadásuk szinte biztosan valamiféle hitetlenség, a hit dolgában való hajótörés (vö. 1Tim 1,19) megnyilvánulása. Más megítélés alá esik az, aki nem ismeri a Szentháromságot, mint az, aki tagadja. Más megítélés alá esik, aki nem ismeri Isten szexualitásra vonatkozó akaratát, mint az, aki nyíltan ellentmond az erre vonatkozó apostoli tanításnak. Az első típusú hitvallások nem szűrik ezt ki, csak a második típusúak.
Szükségünk lesz tehát a jövőben is olyan hitvallásokra, melyek a hitünk középpontját fogalmazzák meg, és olyanokra is, melyek ezt kiegészítik az aktuális tévtanokra adott válaszokkal. Ahogy a negyedik században bekerültek a hitvallásokba a Krisztus istenségéről és az Atyával való egylényegűségéről szóló formulák (melyeket az egyház természetesen korábban is hitt, csak nem feltétlenül öntött hitvallásokba, mert nem kérdőjelezték meg az igazságát), vagy a reformáció idején a hit általi megigazulásról és az Isten helyes imádásáról szóló cikkelyek (melyek az apostoli hagyományhoz való visszatérést szolgálták), a mai hitvallásokba valószínűleg be kell kerülniük a házassággal és a szexuális etikával kapcsolatos passzusoknak. Nem azért, mert a hitet ki kellene egészíteni újabb tételekkel, hanem éppen azért, mert az apostoli hitet új elhajlásoktól és eretnekségektől kell megvédeni.
A legfőbb tévelygések a nyugati kereszténységben ma nem a krisztológiát, hanem az antropológiát, azon belül pedig az identitás és a szexualitás kérdését érintik, melyekről azért nem szólnak korábbi hitvallási cikkelyek, mert nem érte őket komolyabb fenyegetés. Paráznaság természetesen korábbi korokban is létezett az egyházban, azonos neműek között is, de ennek hivatalos helyeslése fel sem merült. Ez a mi korunk eretneksége. Meggyőződésem, hogy ha a korai kereszténység vagy a reformáció egyháza találkozott volna ezzel a tévelygéssel, a legfőbb hitvallásokban ez a kérdés már rég nevesítve és rendezve volna. Úgy tűnik, ez a feladat a mi generációnknak jutott.

Forrás: Divinity /Szabados Ádám

'A szeretet nem keresi a maga hasznát...'
1Kor. 13


Nem elérhető Zoltan

  • Moderátor
  • Fórumlakó
  • *
  • Hozzászólások: 3291
  • Nem: Férfi
Válasz #1 Dátum: 2015. Július 23. - 11:09:39
Nagyon jó írás   O0

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.